A jégút - The Ice Road (2021)

A jégút - The Ice Road (2021)

Rendezte: Jonathan Hensleigh

A film Mafab adatlapja: The Ice Road (2021)

Megtekintés: Még úgy is eseményszám nálam egy-egy Liam Neeson film, hogy a színészt kicsit túltolták akciósztár szerepkörben. A Jégút jól indul, hogy a végére átforduljon önmaga bugyuta paródiájává.

Jonathan Hensleigh saját forgatókönyvéből rendezte meg ezt az akció, kaland thriller filmet, amely egyértelműen "A félelem bére - Le Salaire de la peur (1953)" alapjaira épült. A Georges Arnaud, francia író regényéből később készült egy erős amerikai feldolgozás is, és az elmúlt hatvan évben egészen biztos, hogy több tucat olyan változat is készült, amely kisebb-nagyobb mértékben felhasználja az alapművet.

Hensleigh-nél a katasztrófa jellege és a megoldásra indított karaván kicsit eltérő, és a fojtogató dzsungelt egyenesen a jeges hóhalál váltja fel, ettől még nem hiszem, hogy nagyon eltérne az alapműtől.

A megfáradt szerencsevadász, Mike (Liam Neeson) úgy igyekszik alkalmi munkákból fenntartani magát, hogy a hadseregnél szolgáló és poszttraumás stressz szindrómával küzdő öccsét, Gurty-t (Marcus Thomas) is istápolnia kell közben. Miután utolsó munkahelyét el kell hagyniuk, kapóra jön, hogy a jeges földek közepén kifejtés alatt álló bányásztelepen baleset történik és speciális fúrófejeket kell leszállítani ahhoz, hogy még a fulladásos halál beállta előtt kimentsék a föld alatt rekedt 26 bányászt. 

Három kamion indul útnak, köztük a cég egyik technikus szakértője, egy aktakukac, aki az ellenőrzésért felel, valamit egy öntörvényű lány, akinek a testvére a föld alatt rekedtek között van.

Amíg elérnek a céljukig, ezer veszélyes kalandon kell átverekedniük magukat, és ha nem lenne elég a természet kiszámíthatatlan ereje, még belső ellenségekkel is számolniuk kell, miközben minden pillanatban az életüket kockáztatják.

Nem egy bonyolult történet és igen hálás filmtéma. Itt is kifejezetten jól indult, és kb. negyven percig azt éreztem, hogy végre egy a Hollywood-i iskolára épülő, kifejezetten izgalmas akció-kalandfilmet nézek, amikor kezdett túltöltődni, majd megrezegni a bili, aminek a tartalma a végére, nemhogy kiborult, hanem belerobbant a kis szoba közepébe.

Két apróság miatt éreztem ezt:

Az első, hogy egy idő után a folyamatosan előkerülő problémák, amikkel szereplőinknek meg kellett küzdeniük, nem kicsit túl lettek tolva. Elhiszem, hogy amiket látunk, akár elő is fordulhatnak, azonabn, így, ömlesztve, nem, hogy felpörgetik az ember ingerküszöbét, de olyannyira túlpörgettek, hogy lerúgta magáról a szalagot és alig vártam, hogy vége legyen ennek a tortúrának. Mert itt úgy éreztem, a kevesebb, néha több.

A film kellemes száz perc, azonban, ahelyett, hogy a néhány fellépő fenyegetettséget korrektül felépítsék, inkább olyan érzésem volt, hogy miután leültek és kiötletelték, mi mindent lehetne bepakolni a forgatókönyvbe, végül nem volt szívük semmit kihagyni és inkább erőszakkal tuszkolták bele a történést a játékidőbe, hogy a végére kifejezetten túlzsúfoltnak éreztem az akciók arányát.

A másik, ami nem működött tökéletesen nálam, hogy Neeson annyira kiöregedett az akció karakterből, hogy az itt elkészített verekedős jelenetei nem azt közvetítették, hogy mennyire tökös, hanem, hogy az ellenfelei, hiába fiatalabbak húsz-harminc évvel, vitalitásban az öreg mellé süllyedtek. 

A magától guruló kamion és a mögötte lezavart adok-kapok egyszerre volt vicces, unalmas és fájdalmas. Már rég nem azt a Neeson-t látjuk, aki a lánya miatt felaprította fél Párizst. Ráadásul, a mellé rakott fiatalabb tesó sem vehette át e helyét, mert őt meg eleve egy kicsit csökinek írták meg. Így maradt volna egy női szereplőnk, aki lehetett volna az igazán badass mellettük, ám őt is inkább lelassította a forgatókönyv.

Végül csoda és szerencse, hogy hőseink képesek legyőzni az ellent és önmagukat.

A film antagonistái, az ügy mögött húzódó titkok pedig érdektelenek és annyira kiszámíthatóak, hogy sem nem lep minket, sem nem is érdekel különösebben, hiszen, bármi is lenne az ügy kimenetele, félő, hogy a végén lenne annyi vizsgálat, hogy a tervek ellenére is menne a levesbe mindenki, aki a rossz oldalon áll.

Goldenrod szerepében Laurence Fishburne pont azt a karaktert hozza, amit az "Utazókban - Passengers (2016)" már láttunk tőle. És ez olyannyira nem vicc, hogy kb. a karakterív is megegyezik. Goldenrod simán lehet egy őse is az "Utazók" fedélzetmesterének. 

Tantoo szerepében Amber Midthunder kifejezetten tetszetős, ám nagyon unalmas már, hogy valamiért az amerikai mozik a kifejezetten tökös csaj karakternek olyan törékeny színésznőket tud szerződtetni, akinek nem hiszem el, hogy az, amit elvileg a filmben képvisel. Arról nem is beszélve, hogy amikor akcióra kerül a sor, akkor sem kap a hölgy egy igazán kemény jelenetet, sőt, inkább sikeresen parkolópályára teszik, hiszen ez egy Neeson mozi akarna lenni.

Matt McCoy nevét mindig örömmel fedezem fel a stáblistán, hiszen, bár nem állítom, hogy egy színészlegenda, kedvelem a karakterét olyan filmek miatt, mint a "Kéz amelyik a bölcsőt ringatja..." vagy a "Szigorúan bizalmas". Mostanra sokat veszített a kisfiús charme-ból és a szerepe sem túl összetett.

Mellékszerepben még látható Holt McCallany is, aki egy rossz fiú alakítás után egy pozitív figurát játszik el, legalábbis, mintha ilyen sorrendben találkoznék vele a vásznon az elmúlt tíz évben.

Tényleg nagyon tetszetősen indult számomra a film, ám a végére a klisés és túlerőltetett kaland-faktor miatt engem elveszített a mozi a végére. Az "autós" üldözés meg olyan öreges lett, hogy nem tudtam élvezni.

50%

 

Oxigén - Oxygen (2021)

Oxigén - Oxygen (2021)

Rendezte: Alexandre Aja

A film Mafab adatlapja: Oxygen (2021)

Megtekintés: Aja, ha elengedte magát, elég jó kis véres mozikat dobott össze, pedig a "Magasfeszültség" nem is lett kedvencem, mégis kedvelem, mert ha más nem, legalább egy jelenetbe becsempész valami kis beteg gore-t. Erre mondjuk nem lehet építeni egy karriert és szerintem, én is inkább a hangulata miatt kedvelem azokat a filmjeit, amiket láttam. Aja a már majdnem szerzői filmes rendező. Akinek már majdnem van egy utánozhatatlan stílusa. Majdnem.

Christie LeBlanc forgatókönyve nyomokban más, hasonló klausztrofób történeteket tartalmaz magában. Ha van összehasonlítási alap, az nem véletlen, hiszen a zárt térben forgatott mozik elég réteg műfajt képviselnek, nem is nagyon koptatták el még a témát, talán azért sem, mert egy mikrokörnyezetbe zárt karakter köré nehéz egy nagy volumenű mozit felépíteni. Egyszerűen, ha nincs elég ötlet, vagy a megvalósítás nem túl ügyes, unalomba fulladhat az egész, ráadásul, sokan nem azért néznek egy apró "dobozt" szórakozásképen, hogy abban a történet egy apró dobozon belül bonyolódjon. LeBlanc nem túl tapasztalt író, hiszen ez az első komolyabb munkája -értsd. egész estés mozi - így van benne nagyot markolás, megfelelni akarás, érdekes ötletek, jó, bár kiszámítható csavarok, enyhe logikátlanság, stb. Amolyan, most megmutatom darab, amin még lehetett volna csiszolni. Nem is maradt meg minden apróság fejben, pedig alig pár napja néztem meg. Ettől függetlenül érdekes a koncepció, ami miatt érdemes adni neki egy esélyt, ráadásul, csak egy Aja.

Azt itt kiemelném, hogy Robin Coudert erős és szuggesztív zenéje nélkül fele annyira sem hatásos a mozi, még akkor sem, ha az operatőr, Maxime Alexandre nagyon sokat ki tudott hozni a szűk helyszínből, illetve az egyéb flashback jelenetekből, a külső felvételekről nem is beszélve, amikből néhány különösen szépen sikerült, csak ha többet írnék, lehet, hogy lelövök pár poént.

A történet szerint, ami nem bonyolult első percben, egy fiatal nő (Mélanie Laurent) felébred egy különleges koporsóban és a beépített mesterséges intelligenciával folytatott párbeszéd és néhány, a koporsóból kezdeményezett híváson keresztül igyekszik kitalálni, ki ő, mit keres az apró fülkében és mi történik vele. Mindez, másfél órában, a lehetőségeket nagyon ügyesen kihasználva, az ilyen rejtély megoldó filmekre jellemző egyenletes tempóban, amikor minden percben egy új mozaik darab kerül a hős kezébe, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz, de ahhoz nem elég, hogy egyszerre legyen minden világos sem számára, sem a nézőnek. Felületes megtekintésnél néhány logikátlanság is előkerülhet, azonban szerintem, ha odafigyelünk, sok részlet a helyére kerül végül és bár a lezárásban is van egy kis kérdőjel, azért kielégítő lehet a lezárás is.

Laurent ha nem is liblingem, de a "Becstelen brygantik" óta kedvelt színésznő. Már abban a filmben is elég tehetségesnek tűnt, bár, az nem egy nagy etwas, hiszen Tarantino kifejezetten erős gárdát hozott össze háborús drámájában. Az Európai színészek kifejezetten erősek benne. Itt szinte a teljes játékidő rá épít, hiszen pont az a lényeg, hogy egyedül, a nulláról építi fel a történetét. Az a néhány flashback vagy hang, akik szólnak hozzá, nem képesek ellopni a show-t, de ez jobb is. Laurent néhány jelenetben kifejezetten erős és ami plusz, hogy voltak olyan kifakadásai, amik szerintem megfelelnek a valóságnak is, ha mondjuk velem történik ilyesmi.

A környezet igényes, a trükkök - nem sokra volt szükség a film szempontjából - kifejezetten jól sikerültek. Aja jól kufárkodik az alapanyaggal, bár, szerintem annyira nem terepe ez a fajta minimál környezet. Főleg nem a "Sziklák szeme" után. Azonban, ujjgyakorlatnak kiváló és megmutatta, hogy a direktor egy kamaradarabot is képes izgalmasan elkészíteni.

Noomi Rapace producerként jelent meg, miután a főszerepet nem tudta elvállalni. Talán nem is baj, hiszen a Prometheus-ban már megkapta a saját szarkofág jelentét.

Akinek még a színészi játékát nem fogják tudni értékelni a magyar nézők, az a francia Mathieu Amalric, aki a koporsó intelligens vezérlőegységének kölcsönzi a hangját. A Netfilxen ugyanis szinkronnal is elérhető a mozi, ami miatt valószínű, hogy sok magyar néző nem fogja hallani a színész kellemes orgánumát. Amalric-tól egyébként sem állnak távol az ilyen fura, képen kívüli szerepek, mert amikor pl. a "Szkafander és pillangóban" alakította az agyvérzésben (?) lebénult szerkesztőt, szinte végig az "Ő", szemszögéből látjuk csak a környezetét, így itt is főleg a hangjára, mint belső monológra hagyatkozhatunk. Ettől függetlenül, ha szereted a James Bond mozikat, találkozhattál a színésszel, mert az egyik legrosszabbnak kikiáltott "A Quantum csendjében" ő volt a fő antagonista. 

Azért, néhány éve - fenét, 11!!! - Ryan Reynolds már készített egy kifejezetten erre a darabra emlékeztető filmet, "Élve eltemetve" címmel. Mégis kicsit profán lenne kijelenteni, hogy LeBlanc onnan orrozta volna el az ötletet magát, hacsak az alapkoncepciót nem. Az nem segít, hogy mindkettőben a legfontosabb tényező az oxigén elfogyásának veszélye. 

Már 2002-ben is készült egy film, amely a kifejezetten szűk teret használta a cselekmény helyszínének, a "Fülke" címmel. De ezeken kívül is egyre-másra jönnek ki a hasonló, igen szűk térben játszódó filmek, például a pár éve bemutatott, dán, "A bűnös" című thriller, amely egy diszpécser irodájában bonyolódott. Persze, rengeteg címet tudnánk bedobálni, amelyik a zárt teret használja - többnyire egy szobát, házat, hogy elmeséljen valamit, azonban ezt a fajta, szűk környezetet, sokkal kevesebb és jellemző is az ilyen filmekre, hogy ha más nem, a szereplők gondolatban járnak távol, és emlékeiket, képzelgéseiket kiviszik a szűk térből. Lásd, pl. az "Ördög" című horrort, amely elvileg egy liftben ragadt néhány ember sorsát meséli el, mégis látunk egyéb eseményeket az épület körül, vagy pl. az ágyhoz kötött Jessie (Carla Gugino) szenvedései a "Bilincsben" című Stephen King adaptációban, ahol meg a gyermekkori emlékek és hallucinációk emelik ki a nézőt a szoba fogságából.

Hiába, a szuper-kicsi környezet elég necces, ha a figyelmet akarjuk fenntartani.

Alfred Hitchcock is tervezet egy ilyen koncepcióra épített filmet, de végül nem tudta megvalósítani azt.

A legteljesebb szórakozást a mozi akkor tudja nyújtani, ha előtte nagyjából semmit nem olvasunk a filmről, sőt, elkerüljük a bemutatókat is. Egy rosszul megválasztott vágás felfedhet valamit, ha más nem, tudat alatt és oda a cselekménybe épített meglepetés. Aki sok olyan filmet nézett már meg, amiben fontos a történetet tovább gördítő csavar, így is elképzelhető, hogy idő előtt kitalál fontos részleteket. Szóval, inkább kerüljük el az ilyen cikket is, mint amit most olvasol, ha a filmet még nem láttad!

Miután végeztél, azért előkerülhetnek kérdések a cselekménnyel és a logikával kapcsolatban. Ezekkel majd valamikor máskor foglalkozunk.

60%

A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

Rendezte: Michael Rianda, Jeff Rowe

A film Mafab adatlapja: The Mitchells vs the Machines (2021)

Megtekintés: Abban biztos voltam, hogy hentelést hiába várok majd a mesétől, hiába harcol benne egy család a gépek ellen, akik leigázták a földet. Igazam is lett. Ennek ellenére a végeredmény szórakoztató lett, és ha kategorizálnom kellene, akkor valahová a "Derült égből fasírt" és a "Hotel Transsylvania" közé lőném be a családi élet problémái, illetve a hangulat miatt.

Szerintem, a film nem kiemelkedő darab, azonban érezhető, hogy igyekeztek a netes és ifjúsági műsoros trendeket beleépíteni a végeredménybe, ami a legtöbb poénját szolgáltatja a mozinak. Ezek főleg színes rajzos betétek formájában jelennek meg és tényleg, kicsit frissebbé teszik a látványvilágot. Ettől persze még nem lesz a végeredmény kiemelkedőbb, csak fogyasztás közben érezzük kicsit jobbnak. Azonban, talán az elcsépelt mondanivaló miatt, vagy, mert összességében a karakterek szerethetőek de nem különösebben bájosak, a megtekintés után nem biztos, hogy túl mély nyomokat fog bennünk hagyni az animációs film, annak ellenére, hogy a Föld elleni invázió jelenleg divatos téma. (Jelenleg a tököm... Azóta szeretnek ezzel foglalkozni a filmesek, mióta először sikerült egy damilon belógatni egy frízbit a képernyő elé és megrázni azt, hogy rámondhassák, az egy repülő csészealj!) 

Innen nézve akkor a fő cselekmény szál sem számít újnak, mint ahogy a családon belüli dinamika megjelenítése is unásig lerágott csont a gyerekmatiné komédiáiban, azaz egyik gyerek nem találja a helyét a családjában és vagy menekülne, de nincs miért, vagy valamelyik szülővel folyamatosan hadilábon áll. Ez nagyjából minden tinire jellemző életkori sajátosság. Emlékszem magamra, amikor olyan 13-15 éves lehettem, hogy úgy éreztem sokszor dühöt pl. anyám irányába, hogy annak semmi alapja nem volt. De teszem azt, megkérdezte, hogy hol vagyok és én már robbantam volna fel a picsába! Mit faggatsz??? Nem mindegy??? Stb... Örülnék, ha megtehetné, hogy megkérdezi, mit csináltam egész nap. Puszi, anyu!

Bár, szinkronos animációs filmeknél nincs sok értelme, de eredeti nyelveket élvező néző-olvasók miatt csak beemelném néhány színész nevét a cikkbe:

Katie (Abbi Jacobson) lassan elhagyja a családi fészket és elköltözne Amerika másik végébe, hogy egyetemista legyen belőle. Katie maga sem tudja igazából miért menekülne el az egyébként szerető családjától és a korábban tökéletesen szerető apa-lánya kapcsolata is idegesíti mostanra, mert úgy érzi, apja egyszerűen nem elég nyitott a lányának életére.

Rick (Danny McBride) kicsit tényleg el van havazva a saját gondolataiba, azt azonban ő is érzi, hogy hiába imádta nagyobbik gyermeke amíg felnevelték, mostanra mintha egy másik ember lett volna, aki nem akarja a helyét a családon belüli felépítményben.

Valójában nincs itt semmi látnivaló: Katie lassan fel fog nőni és az apa és anya kicsi lánya szeretné, ha a következő lépéseit az életben nem követné a szülők rosszalló tekintete vagy a túl szoros támogatása. Mert egyszerűen Katie kicsit önmaga akar lenni. Ebben új iskolája segítene is, mert szerencséjére, ott mindenki pont annyira különc, mint őt.

Apu, hogy egy utolsó, kétségbeesett lehetőséggel lassítaná a csimota elszakadását, ezért kitalálja, hogy a röpke repülőút helyett menjen a család együtt Katie Campusára, ahol majd lehet érzékeny búcsút venni.

Mivel Katie nem lett szociopata, csak néha tűnik úgy, végül belemegy a kényszerített road movie-ba és miközben Mitchellék felkészülnek az első osztódásukra, az ország egy másik pontján ugyanezt teszi Pal (Olivia Colman) is, a szuperokos intelligenciával megáldott mobilalkalmazás. Pal kiötlője ugyanis kifejlesztette a második generációs szuper intelligens robottestű alkalmazást és ezért PAL, a korábbi találmány olyannyira megorrol alkotójára, hogy egyetlen lehetséges válaszreakcióban csak azt tudja elképzelni, hogy összegyűjti a bolygó teljes emberi lakosságát és apró cellákba csomagolja, majd eltávolítja valahova messze.

A mese nem időzik a technikai részletekkel erről, pont úgy nem, mint pl. a "Függetlenség napja" sem tette, amikor két földi ember, egy földön használatos szoftver vírust bejuttatott egy számunkra teljesen ismeretlen űrjármű kezelőfelületére, megbénítva azt. 

Hagyjuk mán eztet!

A robotok aprólékos precizitással kapkodják össze az embereket, miközben a Mitchell family golyókat növeszt és nekilátnak a felszabadításnak. 

Nem kérdés, hogy miközben sikerül nekik, apa és lánya ismét egymásra talál, amihez anyu (Maya Rudolph) sebészi pontossággal megejtett megjegyzésekkel járul hozzá, míg kistesó (Michael Rianda)... nos, ő is ott van velük, bár, nem mondhatni, hogy a forgatókönyv nagyon erősen hajtaná magát, hogy neki is elég erősen ki legyen dolgozva a karaktere. Annyi azért jut neki, hogy legalább kiderül, hogy lányok közelében nem érzi magát túl komfortosan.

A kutya meg külön poén lesz azoknak, akik kedvelik a mopszokat. Mert gondolom, az egy mopsz. Instant Isten ujja az a kutya, ami kiderül a filmből. Nem csodálkoznék, ha fellendült volna a mopsz-fogyasztás az Államokban.

Ha családok közti dinamika, akkor a "Hihetetlen család" köröket ver minden hasonló animációs filmre. Ezek mellett nincs is könnyű dolga tehát annak, aki ehhez tenne még hozzá bármit. A Netfilm meséje ezért egyszer szerintem tényleg nagyon tud szórakoztató lenni, azonban nem hiszem, hogy egy klasszikust tettek az asztalra.

50%

A felfedezés - The Discovery (2017)

A felfedezés - The Discovery (2017)

Rendezte: Charlie McDowell

A film Mafab adatlapja: The Discovery (2017)

Megtekintés: Van-e élet a halál után? Habár ebben a kérdésben a társadalom elég megosztott, azt ki merem jelenteni, hogy sokkal több ember vélheti úgy, hogy szeretné, ha az életnek lenne értelme és a halál nem pusztán egy végső lezárása ennek a létnek, mint amennyien tényleg hitet is tesznek mellette.

Már Platón is rengeteg időt szentelt elmélkedéseiben, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdéseket, melyekre örökké kereste a választ. Platón azon merengett, hogy vajon az elhunytak lelke egyenesen átkerült a hitük szerint Hádész birodalmába, vagy nem? Feltételezhetjük, kérdéseire a halála után kaphatott választ. Több szempontból lehet boncolgatni a témát, kezdve a vallási spiritualizmuson keresztül az okkult hiedelmeken keresztül klinikai pszichológiáig. A felét sem értem ennek a bonyolult világnak, de magam is reménykedem. Nem hiszek, csak remélem.

Charlie McDowell és Justin Lader forgatókönyve egy drámai, erős felütéssel kezdődik és olyan témát boncolgat, amely azért a merev szkeptikusokat leszámítva sokakat érdekelhet. Hogy a forgatókönyv jól indul, behoz néhány érdekes és fontos kérdést, az jó, de összességében sokkal komplexebb a téma annál, hogy a film a másfél óra alatt minimum megfelelően kibonthassa ki azokat, ezért elmegyünk egy kicsit földhözragadtabb magyarázat felé, hiszen, a téma sokkal komolyabb annál, hogy egy hányaveti magyarázatot akarjanak lenyomni a torkunkon, hiszen, valódi válasz, talán jelenleg még nincs is, így maradt az, hogy kicsit visszább lépjünk és a megoldás így, amihez a film eljut, inkább egy köznapibb magyarázat. Egy olyan, amit könnyebb megérteni és elfogadni. 

Dr. Thomas Harber (Robert Redford) elismert elméleti kutató, akinek egy izgalmas kijelentése a halállal kapcsolatban olyan népszerű lesz, hogy annak hatására az emberiség egy kis része öngyilkos lesz. Amerikában már legalább négymillió ember választotta a halált, mikor Dr. Harber interjút ad egy országos szinten ismert riporternek (Mary Steenburgen), melyben azonnal kiderül, hogy milyen dilemmákat okozhatna egy ilyen kijelentés a valóságban. Egy füst alatt, filozofikusabb érzületű nézőkben ezer kérdés fog felvetődni, melyek egy részét talán meg sem képesek fogalmazni, hiszen a gondolatok zöme a tudat alatti szinten kezdi birizgálni az embert. Ilyen film az, amin tényleg el tudunk gondolkodni és akár napokig velünk marad.

Az első néhány pár perc már annyira erős és olyan sok érzést kelthet bennünk, hogy minden további történés csak lazít rajta, pedig még így is marad a filmben szufla.

Némi idővel később járunk és főhősünk, Will (Jason Segel), Thomas idősebb fia, kompon utazik a szigetre, ahol apja és öccse, Toby (Jesse Plemons) - aki tényleg olyan, mint egy házimanó - , egy szűk csoporttal további kutatásokat végez a korábbi kijelentéseivel kapcsolatban. A kompon megismerkedik egy fiatal nővel, Islával (Rooney Mara) aki a múltjának terhével érkezik a szigetre és igyekszik lezárni azt.

A két ember sorsa összefonódik a továbbiakban, miközben Will apja kísérleteinek a hatására igyekszik felhívni annak figyelmét, habár, a hatásokat már mostanra megfigyelhettük mi is. Az emberek ötletszerűen lépnek ki az életből, ha komoly nehézségeik akadnak, hiszen, odaát van valami, ami csak jobb lehet - gondolhatják. Will szerint, ha apjának igaza is van, nem kerülhető meg morálisan az a kérdés, hogy az igazság, ha ennyire befolyásolja az emberiséget és tömegesen okozza az emberek halálát, vajon támogatást igényel-e azzal, hogy apja egy készülék segítségével meg is tudja mutatni, hogy mi vár ránk?

Azonban ahogyan várható, a több mint negyven évnyi kutatás és a lelkiismeretfurdalás tovább hajtja a kis csapatot a józan megfontoltsággal szemben. A kísérletek megkezdődnek és első körben nem hoznak eredményt... ...hiszik, de Will véletlenül tanúja lesz, hogy a készülék mégis működik, sőt, lehetősége nyílik rá, hogy jobban beleássa magát a jelenségbe, amit tapasztal, amely végül olyan következtetésekig vezetik el őket, amire korábban nem gondoltak.

Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Engem már egy két soros szinopszis be tudott húzni annyira, hogy figyelmesen végignézzem a mozit, pedig nekem nincs is affinitásom és meggyőződésem a témával kapcsolatban. El tudom képzelni, milyen hatással lehet azokra, akiknek erős a hitük.

Szpojler és különvélemény:

Azonban az "emlékek" visszanézése közbeni konklúzió számomra nem tűnt egyértelműnek. Valamiért, olybá tűnt, hogy amikor Will és a csoport visszanézi a holttest halál utáni tapasztalatait, akkor abban egyeztek meg, hogy az egyfajta újraindítása lesz az életüknek attól a ponttól, amikor a sorsukat legjobban befolyásoló esemény megtörtént és a halál után onnan belépve a túlvilági létbe - feltételezhetjük, hogy akkor ez egyfajta láncsor és inkább a "következő" élet lehet helyesebb terminus - helyrehozhatják az akkor vétett hibákat.

Ez nagyon jól hangzik, de közben azért ott van a megváltoztatott tetoválás kérdése, ami meg inkább abba az irányba visz engem, hogy amit látunk, az egy elképzelt múlttöredék, nem is feltétlenül megfelelve a valóságnak. Tehát, már nem csak az lesz megváltoztatva, amit az elhunyt újraindítana - lásd, megment egy öngyilkost - hanem olyan részletek is - tetkó - amelyekre már nem lehetsz hatással, hiszen a tetoválást jóval korábban készítetted el, nem a belépési pontnál.

A forgatókönyvíróink biztosan mélyen beleásták magukat a témába, de nem értem, miért nem került szóba az az aprócska tény, hogy a memóriánk egy igen képlékeny valami, ami az életünkben eltelt idő függvényében folyamatosan változik: elvesznek részletek, megváltoznak részletek.

Ezt egyértelműen tudniuk kellett volna, hogy a jelenséget tovább vizsgálják, hiszen ez lehet arra magyarázat, hogy az elrabolt holttest miért látja azt, amit, azaz, nem egy új létsíkban kezdte újra, hanem egyszerűen a múltat látta abban a formában, ahogyan szerette volna. Ez, viszont arra az útra vinne minket, hogy nem az életünk folytatódik egy lehetséges jobb világba, hanem arra kellene következtetnünk, hogy nincs következő élet, csak egy utolsó mozielőadás a vágyainkról, amivel javíthattunk volna az életünkön.

Szerintem, ez a film egyik legfontosabb kérdése és erre nem kaptam választ, habár, még marad meglepetés a végére is.

Másik feltűnő apróság, amikor Harber megkérdezi egyik csoporttagját, Lacey-t (Riley Keough), hogy milyen körülmények között találkoztak és a lány megemlíti, hogy egy erdőben, ahol Lacey öngyilkosságot akart elkövetni és egy pisztollyal a saját mellkasára célzott, amikor Harber megérkezett és magával vitte hatalmas kastélyába, ahol a kutatások folytak és ahol a nő a csoport tagjaként élt velük, legalább egy éve.

Tehát, Harber, eldöntötte, hogy megszabadul a kísérlet sikerességében kétkedő Lacey-től, de előtte egy gyűlésen még kifaggatja, szinte megszégyeníti a lányt, miközben nyilvánosan kényszeríti, hogy az elmesélje, hogyan akart öngyilkos lenni és célzott a saját mellkasára, a szíve mellé.

Itt Harber megjegyzi, hogy: "Általában a fejre céloznak...vagy szájba veszik a fegyver csövét. Nem tudom, de talán még sosem láttam volna, hogy valaki így tenne."

Ez azért meglepő kijelentés, mert ha a karakter tényleg beleásta volna magát az öngyilkosságok módszereibe, főleg, a nők esetében, tudná, hogy a nők meglepő módon, a férfiakkal ellentétben sokkal többször választják az öngyilkosságnak azt a módját, hogy szíven lövik magukat valahogy. (Vagy tévedett a tanulmány, amit olvastam erről...)

Tehát, ez a felesleges mondat - mert funkciója tényleg nincs Harber kijelentésének - kicsit kizökkentett, mert nekem más volt erről az információm és feltételezem, aki a témába beásta magát, annak ezt tudnia kellene.

A befejezés egyébként, az alaptémától kicsit eltérve ugyan, de erősen emlékeztet a "Forráskód" című mozira.

Ezektől a gondolatjátékoktól eltekintve a film végig megbírt tartani magának, ami nagy szó, ha figyelembe veszem, hogy a tempója sem túl gyors, ellenben éreztem a feszültséget.

Apróság, de a rendező Mara jelenlegi kedvese és a riporterasszony fia is egyben. Segel igyekszik kitörni a komikus skatulyából, ezért vállalta el a filmet, habár, első választás Nicholas Hoult lett volna, csak nem ért rá. Keough már játszott korábban Hoult-tal, a Mad Max 4.-ben.

65%

Van olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagy mindez puszta illúzió? Nem biztos, hogy valaha kapunk kielégítő választ.

Te láttad már a filmet?

Milyen kérdéseket fogalmazott meg benned?

Hiszel a halál utáni... tényleg, miben hiszel ezzel kapcsolatban?

Bármi eszedbe jut a filmről, írd meg kommentben!

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Thunder Force (2021)

Megtekintés: Alig pár hónapja (február közepe), hogy írtam egy friss Melissa McCarthy filmről és arról, hogy egy számomra meghatározhatatlan okból, feszesen - nagyjából - követem a színésznő munkásságát. A "Szuperagy" pedig kapott is tőlem kemény 40%-ot, mert bár volt kraft az alapötletben, a megvalósítás a szokásosan Ben Falconésan gagyi omlett lett. Falcone egyszerűen vagy nem tud rendezni - ezt azért nem hinném - vagy valami borzalmasan szarul sikerül kiválasztania feleségének a karrierépítő filmjeit. Falcone első mozija, az általam erősen kritizált "Tammy" volt. Azonban, ha arra 30%-ot, a "Szuperagyra" 40%-ot adtam, akkor Falcone rendezéseinek minősége emelkedő vonalat mutat, mert ez a komédia - már majdnem vígjáték - már karcolja a 45%-ot is, persze csak szerintem. Márpedig, ha így javul, akkor előfordulhat, hogy a jövőben látni fogok egy olyan McCarthy mozit tőle, amire ki merem jelenteni, hogy tetszett!

McCarthy rejtély számomra. Mint nő, sehol nincs az ingerküszöbömben. Elképzelhető, hogy az idén 51 éves komika egyszerűen megtestesíti nőben azt a karaktert, amit nekem nem sikerült. Azaz, hogy sikeres komikus színész lett, velem ellentétben és olyan B filmekben kap főszerepeket, amikben magam is szívesen játszanék... ...egy másik dimenzióban. A lényeg, hogy valamiért kedvelem ezt a kissé bumfordi nőt, még akkor is, ha filmjeinek a többsége értékelhetetlen számomra. Talán azért, mert pl. Owen Wilsonnal szemben kifejezetten jó színésznek tartom, bár, ha nem kezd el futószalagon független drámákban alakítani, nehezen fog kiderülni róla, hogy sokkal több van benne a seggre huppanó, trágár dumákat soroló, bizonytalan háziasszony formánál. Állítólag komoly fogyókúrába is kezdett, de ha annak van eredménye, akkor az azt jelenti, hogy ez a film régóta állt dobozban.

A film másik főszereplője, Octavia Spencer azon kevés fekete színésznők egyike, akivel ha tehetném, azonnal aláírnék egy filmszerepre. Nem azért, mert a hölgy Halle Berry, vagy hasonlóan csinos Afrika hercegnője típus (tudom, hogy mennyire rasszistának hangzik) hanem mert pont nem, de amit a külső nem ad, azt szerintem színészi teljesítményben bőven hozza. Pár éve, amikor fejben összeállítottam egy Top10 színésznőt, akikkel játszanék drámai szerepet, Spencer belekerült a csoportba és nagyjából ekkor jöttem rá, hogy feleségnek a szebbekből válogatnék, de ha egy filmdrámában szeretném megmutatni, hogy van bennem Olivier-i tehetség (Sir Laurence Olivier* - a szerző) akkor egészen biztos, hogy a csúnyácskább, vagy pol-korrektebb megfogalmazásban, a kevésbé vonzóak közül keresnék partnert.

McCarthy és Spencer szerintem képesek elvinni egy filmet a hátukon, ezt bizonyítja az is, hogy itt is sikerül nekik, pedig a forgatókönyv nem túl acélos. 

A múltban, vagy negyven éve, (legalább annyi kell legyen, hiába mond mást a film, a színésznők kora miatt...) egy különleges légköri jelenség miatt valamiféle kozmikus sugárzás éri a Földet és ennek folyományaként néhány ember génjei megváltozik, ami által különleges képességekre tesznek szert. Néhányuk a frissen kapott adottságot rossz dolgokra használja, és egyikük elpusztít egy metrószerelvény, amiben az akkor kisiskolás Emily (Octavia Spencer) szülei is utaztak és meghaltak. Emily pedig megfogadja, hogy a szüleitől örökölt intelligenciáját és kitartását abba fogja ölni, hogy kitaláljon valami mesterséges szuperhős szérumot, hogy majd utána összefogdossa a kártékony X-meneket. Azonban ehhez előbb túl kell élnie az iskolát, ami nem menne neki, ha az iskolai erőszakból nem mentené ki a későbbi legjobb barátnője, Lydia (Melissa McCarthy), aki viszont nagyjából mindenben az ellentéte az okos afroamerikai kislánynak. Barátságuk egy ideig megbonthatatlan, azonban Lydia olyannyira híján van a felelősségnek, hogy mikor figyelmetlensége miatt Emily majdnem elesik egy ösztöndíjtól, az öri-bariból öri-hari lesz.

Elrepülnek az évek és Lydia még ma is visszasírja legjobb barátnőjét jelképes elvesztését, így amikor kiderül, sulitalálkozó lesz, némi besörözéssel felvértezve elmegy Emily munkahelyére, mivel az ígéretével ellentétben, nem érkezett meg a buliba.

Ahogyan sejthető - igen, van klisé rendesen, de hát ha a Pókember filmekben ezt nem rovom fel a rádióaktív póknak, akkor itt sem fogom felróni a sörnek és a leginkább spa-fotelnek tűnő kísérleti-masinának - Lydia megint belekeveredik valami bénázásba és akaratán kívül részese lesz Emily mostanra beért kutatásainak. 

Mellesleg a film egyik legjobb poénja a két kezelés közötti különbség. Azon fel tudtam röhögni.

Szóval, a szuper-emberségi kísérlet egyik felét Lydia, a másikat Emily kapja, akiről az is kiderül közben, hogy anya lett az évek alatt, és van egy lánya, aki a Wakandai Suri amerikai középosztálybeli iskoláscsaj megfelelője.

A két asszonyka pedig, ahogyan a szuperhősfilmekben látta, járni kezdi a várost, hogy legyőzze a gonoszokat. A többit sejted?

A film humora nekem sokszor tűnt gyermetegnek. Nem tudom, hogyha van egy jó témájuk, amit jól megírt szövegekkel egy viszonylag komoly moziként is el lehetne adni, mi szükség van karikatúra szerű gonoszokra és az unásig ismert történeti klisékre? Egyszerűen ilyen a lusta forgatókönyv írás, vagy az amerikai humor nem képes túllépni egy 12 év körüli kissrác humorvilágán.

A színészek azonban ripacskodásukban is jók. Jason Bateman szokás szerint olyan, mint a szomszéd matektanár laza figurája - ez a pasi nagyjából olyan, mintha egyik filmjéből szünet nélkül, sétálna át a másikba - Bobby Cannavale (Te ezek nagyjából mind 69-70-esek???) pedig nem tudom mennyit alszik otthon, de mostanában szinte mindenben benne van. Itt épp negatív hős, mint a Jumanji újrában, pedig a Szuperagyban már egyenesen McCarthy pasija lehetett. Smároltak is egy sort, miközben Falcone dirigálta őket, aki mellesleg McCarthy férje. Melissa Leo nevét meg mostanra sikerült megjegyeznem, pedig a Támadás a Fehér Ház előtt is láttam már filmjeit. Laser szerepében meg az a Pom Klementieff látható, aki a Galaxis őrzőiben alakította Mantis-t. Erre mondjuk úgy jöttem rá, hogy elolvastam, ki ő, mivel Mantis arca annyira el lett maszkírozva, hogy sosem ismertem volna fel segítség nélkül.

A fényképezés szép. A zene nem túl erős. Konkrétan a zenei albumot meghallgatva egy jobb motívumot nem találtam benne. Pedig Fil Eisler nem kezdő a szakmában, mégis hiányzott az a plusz a zenei anyagból, ami miatt esetleg újra meghallgatnám. Ráadásul, a filmben nem is hallgathatjuk végig a The Cranberries Dreams című számát, bár, amikor elkezdődik, megdobbant a szívem. A trükkök, éppen elmennek, de volt egy olyan pillanat is, amikor felszisszentem, annyira gagyi volt valami megoldás.

Ben Falcone vagy egy lehetséges folytatásnak ágyazott meg, vagy még nem kiforrott forgatókönyvíró, de furcsálltam, hogy az Emily életcélját kiváltó ok, azaz a szülei meggyilkolása, nem kap kerek lezárást azzal, hogy a film végig esetleg elkapta volna a gyilkosukat. Laser sorsa pedig egy homályos mondatot kap, míg a társaság kihagyhatatlan árulóját is elfelejti a film a végére.

A kémia érezhető a két női főszereplő között, ami annak is köszönhető, hogy közel húsz éve nagyon jó barátnők.

Szóval, akad pozitívum, de a jó szuperhős-komédia nem ez.

45%

Igen nap - Yes Day (2021)

Igen nap - Yes Day (2021)

Rendezte: Miguel Arteta

A film Mafab adatlapja: Yes Day (2021)

Megtekintés: Bár nem szívem csücske Jennifer Garner, már úgy vártam az új filmjét, mint egy falat kenyeret. Némi túlzással.

Az utolsó film, amit Ben Affleck ex-nejétől legutóbb láttam, még moziban, a v. e. (vírus előtt), a Peppermint című, nem túl jól sikerült akciófilm volt. Szóval, vagy 3 éve. Közben azt hiszem szét is mentek, bár, ez nem tartozik ide.

A Peppermint nem igazán tetszett, mert pontosan tudom, hogy megfelelő kezekben Garner kifejezetten ütős akciókra is képes, (Nézd csak meg Peter Berg rendezését, A királyság-ot) ebben a filmben viszont az akció egyszerűen túl halovány volt. Az ötlet meg a szokásos. Pont hihető…

Erre itt ez az új mozi, amit igyekeztem gyorsan letudni. Nem számítottam rá, hogy ezzel visszatér a színésznő a csúcsra. Az alaptörténet már megint egy tipikusan amerikai filmes téma: Az Igen nap, amikor a szülők egész nap azt teszik, amit a gyerekek szeretnének. Az amerikai filmkultúra egyik erős szelete, hogy olyan filmeket készítenek, amik egy adott ünneppel, ünnepnappal, vagy szimplán a buli fogalmával hozhatók összefüggésbe. Igen, ha most belegondolok, egy elég nagy halmaz, amelyben elférnek a karácsonyi, hálaadási mozik, mellette a horrorfilmes al-műfajú Halloween és Péntek 13 filmek, vagy pl. az esküvő kérdéskörbe tartozó komédiák a Koszorúslányoktól az Agglegénypartiig, vagy az iskolai szüneti filmek, melyekben elszabadulnak a fiatalok vagy egy egész család, mint a Vakáció mozik, vagy a Házibulis marhaságok. Kezded érzékelni, hogy azért ez egy szép nagy halmaz, igaz?

Az Igen Nap pedig szépen megkapta a maga kis alsó polcát, ahol osztozhat az olyan filmekkel, mint az X-A buli elszabadul és hasonló mókák.

A koncepció tehát egy ismert vagy kitalált közösségi program, ami lehet ünnep vagy kreált indok, és megtapasztalhatjuk, hogy ennek ideje alatt mi történik. Amerikai filmben, főleg, ha családi filmről van szó, leginkább előkerül némi kapcsolati probléma, hogy a végén kiderüljön, mindenki nagyon szereti a másikat.

Upsz, sajnos ennél többet azt hiszem nem is lehet erről mondani, hiszen, minek írogassak erről, ha elemezni fölösleges, annyira habkönnyű? Ha már hab, annak is lesz benne szerepe. Alig nyolcvan perc, ami szintén azt mutatja, hogy a kedves alapötlet mellett túl sok mindennel nem duzzasztották fel. Valójában totál csinált az egész balhé, ami a kis család kalandjait kiváltja és már az első percekben, hogy elkezdődik az Igen nap, arra gondoltam, hogy ahogyan aput és anyut bemutatják az első percekben, nekik alapból később is ilyen lenne minden napjuk, el sem jutottak volna addig a pontig, amit a film bemutat. Ilyen anyukával soha.

Oké, jól megmagyarázzák, mekkora felelősség szülőnek lenni és előkerül a tipikus rossz zsaru-jó zsaru hasonlat, de egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy a bevállalós anyu egy percig ne élvezze a gyermekeivel töltött időt, találjanak ki a kölykök akármekkora őrültséget. Bár, ennek ellenére jót mosolyogtam a home videón, amelyet a gyermek összedobott, mert totál bele tudtam élni magam és szerintem, gyerekkoromban nekem is összejött volna belőle pár perc - fakanál tört, de van másiiiiik - annak ellenére, hogy imádtam anyámat.

Mellette apu és munkahelyi problémái kifejezetten felületesen, mellékesen kerülnek megemlítésre, emiatt nem éreztem azt, hogy tényleg ennyire alá kellene rendelnie egy szombati napot is, mint itt sikerül neki majdnem. Azután a film végére el is felejtjük, hogy volt odabent némi gebasz, pedig megérdemelte volna, hogy korrektül lezárjuk azt a vonalat is, így a film elején bemutatott kollégák, akikből kinéztem volna még pár poént, nem lettek kihasználva.

Fura, hogy a film anyut negatívnak akarja beállítani, miközben látjuk, hogy a gyermekeinek pl. milyen magas szinten készíti össze a uzsitáskáit. Más filmben ilyenkor ez apára marad, mert anya elvesztette valahol a kapcsolatot a családdal. Úgy elhiszed, hogy két nagyobb gyermeke egyfajta hadvezért lát benne. Whatever.

Hiányoltam még a nagylány és barátnőjének a történeti lezárását, amiben kiderül, hogy rossz érzéseinek volt-e alapja, vagy nem, mert azzal mélyíthették volna a karaktert annyiban, hogy lássuk, anyu mégis csak jól nevelte fel a lányát, aki még tudat alatt is, belső sugallatra képes megfelelni a szülői elvárásnak és ha megszólal benne egy belső hang - ahogyan említi is, hogy rossz az érzése a srácok bulijával kapcsolatban - annak később van alapja, ami egy pár soros anya-lánya beszélgetésben megmutatta volna, hogy sokkal több bennük a közös, mint gondolnák, vagy, anyu egyszerűen a jelenlegi lázadozás ellenére is kifejezetten jó munkát végzett kislánya nevelésével.

Igen, ott csak kerekíthettek volna a bulizós srácok randinak a végére valami kis apró problémát, mondjuk, hogy előkerül egy füves cigi és akkor a rendőrünknek is lett volna plusz funkciója, amikor a srácokat fegyelmezni kell, ahelyett magában beszélve igyekszik hozni a comic relief figurát.

Szóval, a forgatókönyv szerintem a felszínt karcolgatta és inkább amolyan marketing-filmnek éreztem, ami pusztán igyekszik kedvet csinálni már megint egy amerikai őrületnek, ami majd jól körbejárja a világot, hogy pár év múlva a magyar női magazinokban is arról olvassak, hogy a bezzeg anyák hogyan teszik még személyesebbé ezeket a közös IGEN napokat.

A színészek rendben vannak. A legnagyobb lány, Jenna Ortega gyönyörű kis hölgy és valójában épp 19 éves, a kicsi, Everly Carganilla a szokásos cukiság, a fiú, Julian Lerner pedig, nem tudom miért, kb. olyan kis béna töki, mint majd’ az összes hasonló, családi moziban. Mintha a fiúk kapnák a leggyengébb karaktereket. (Lásd még a Instant család.)

Sajnos, ez a családi mozi sem lett túl erős. Mintha az amerikai nézők nem igényelnének mély karaktereket, ha családi filmet néznek, pusztán legyen mindenki csinos, kedves, színes.  Az biztos, hogy nem hiszem, fogom még látni ezt a filmet. Akkor inkább az Instant család.

Ha úgy vesszük, az ilyen bulis napos feldolgozások igazából nem rendelkeznek valódi ötlettel. Olyan, mintha végigkísérnénk egy család napját. Ezt lehetne sokkal szórakoztatóbban is csinálni. Itt valahogy kicsit minden súlytalan, a mellékszereplőkből meg az aki kicsit több figyelmet kap, az volt a legkevésbé érdekes számomra, ráadásul, itt és érezni kis hiányt, hiszen, kiderül, hogy hat gyerekes apa, azonban a filmben semmit nem tudunk meg a családjáról, holott, abban is lett volna akkor már lehetőség, hogy keveredjen a két család.

45%

Apu az állandó jó zsaru. Mikor végre árnyalhatnák a figurát a munkahelyével kapcsolatban, anyu finoman kipöccinti a témát parkolópályára. Végül persze megoldódik minden, csak nem éreztem a helyzet súlyosságát, pedig, arra ebben az esetben lehet, hogy szükség lett volna.

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Rendezte: Michael Matthews

A film Mafab adatlapja: Love & Monsters (2020)

Megtekintés: A Young Adult kedvelőknek kötelező, sajnos azonban nem érzem, hogy egy igazán maradandó mozi lenne.

Nem tudom, valójában melyik volt az első Young Adult mozi, amiben fiatal felnőttek, már nem feltétlenül gyerekek keverednek futurisztikus, veszélyes, fantasztikus egyebek közé, de azt hiszem, valamikor az Alkonyat körül pezsgett fel erősen a téma-turmix, igaz, Belláék még sulisok voltak. (És ha rendesen megnézem azokat a filmeket, azt is tudnám, hogy kb. milyen suliban találkozunk először velük, ami most csak feltételezés, hogy gimi.)

A műfaj (nem az) nálam azt jelenti, hogy fiatal felnőttek kalandoznak benne, akik már nem is gyerekek - így egy fokkal lehet a történet keményebb - de nem is felnőttek - ezért sokszor humorral és látvánnyal oldják a lehetséges feszültséget és drámát. Ez azonban azért hülyeség, mert a meghatározás, hogy "Young Adult", nem egy műfajt határoz meg, hanem azt a korcsoportot, aminek ezeket a műveket (Elsősorban könyveket, amikből azután rengeteget filmesítenek meg.) szánják. Szóval nem nekem. Pedig, hiába a 46 év, amikor odabent még inkább a 18-24 éves énmagam tobzódik a fejemben.

Amúgy, ha már korkategória, akkor pl. a Logan futása simán lehetett az első, igazán ezt a korosztály megcélzó darab, hiszen az 1976-ban készült sci-fi eleve arról szól, hogy a Föld alatti hatalmas kupolavárosokban élő emberiség végső életben hagyási korhatára 30 kerek év és aki ezt betöltötte, annak önként kell vállalnia az eutanáziát. Hát, mi ez, ha nem egy Young Adult történet???

A filmben pedig a 34 éves Michael York igyekezett meggyőzni minket arról, hogy Logan jogosan érezheti úgy, hogy talán a 30 mégsem megfelelő idő ahhoz, hogy az ember bevégezze, ezért nyakába veszi a városon kívül eső titkos és elvileg fertőzött barlangrendszert, hogy elveit feladva - a gyáva nyúl - ellenszegüljön korábbi princípiumával.

Valójában a Young Adult kb. a 14-18 éveseket megcélzó művek, melyben még erősen jelen vannak a tinik, a fiatalok problémái is. Hogy miért tudom mégis belekeverni mindazt, amit korábban írtam? Talán, mert magam ilyen műveket főleg filmekből ismerek, azokban meg legtöbbszőr a 18 éveseket néha sokkal idősebb színészek alakítják, összemosva bennem a határokat.

Azután ugorjunk vissza jelen filmünkhöz, amivel a hasonlóság annyi, hogy főhősünk itt is a Föld alatt kénytelen élni, ám sok egyéb nem egyezik. Joel (Dylan O'Brien) ugyanis közel sem olyan tökös, mint Logan és még vagy 10 éve van rá, hogy megemberelje magát. Aztán Joel nem barlangrendszereken keresztül keresi a kiutat, hanem a felszínen igyekszik Á-ból B-be vergődni, hogy néhány évvel korábbi, kvázi szerelmét felkutassa egy olyan világban, amely egy meteor okozta vírusnak köszönhetően, mutálta az emberiség legalacsonyabb szintű életformáinak (oké, van alattuk is élet, persze, de mit tudok én arról?) nagy részét, embergyilkoló szörnyekké alakítva nagyjából mindet.

Joel végül egy nap golyókat ereszt és bár maga is tudja, hogy küldetése öngyilkos bilétáktól hemzseg, csak kénytelen nyakába szedni a lábát, ha végül nem szűzen akar elhalálozni, hiszen Aimee (Jessica Henwick) mégsem a világ másik felére keveredett a kisvárosi álmos élet pusztulásának másnapján, hanem alig 80 mérföldnyire, ami nagyjából Budapest-Balatonszárszó távolság. Egyenesen, autópályán kényelmes road-movie, azonban Joelnek azon a természeten kell átverekednie magát, ami visszavette a területeit a városoktól, ráadásul, a mutánsok szaporodási ciklusairól nincs világos képünk, ám van belőlük bőven, bárhol, bármilyen formában.

De Joel, bár hajlamos lefagyni válságos pillanatokban, ez nem akadályozza meg, hogy a lány után in... a vesztébe rohanjon! Mert azzal a tapasztalattal, amivel rendelkezik, gyakorlatilag egy lemming is lehetne. Hatalmas mázlija van, hogy, ahogy hasonló filmeknél megszoktuk, igen hamar találkozik néhány túlélővel, akik jelen esetben ugyan kicsit mufurcok, mégis vállalják, hogy rövid túrájuk során részesítik Joelt egy "How éljem túl?" gyorstalpalóval. Plusz, az ember legjobb barátjáról, egy cukker kutyáról már ne is beszéljek.

Ha úgy vesszük, ez a film sem más és több, mint egy szörnyfilmbe oltott felnövéstörténet, amelyben a legkisebb szegénylegény-királyfi hosszú útra indul, igyekszik megszerezni a nőt és legyakni az ellent, akiből többfélét is találunk. 

Nem nagyon lehetne felmagasztalni a mozit, bár, a főszereplők kellemesek, Dylan O'Brien brandjére már ráépült egy egész sorozat is (Útvesztő trilógia) és Michael Rooker, enyhén Indiana Jones-os kalandora, tettestársával, az imádni való és fiatalon is remek színésznővel, Ariana Greenblattal (Ő volt a fiatal Gamorra!!!) remek párost alkotnak.

A film nem árul zsákbamacskát, ezért kiszámítható. A robot jelenetet nem igazán értettem a kontextusban, de lehet, nem figyeltem egy fontos pillanatban. A szörnyek tetszetősök, de néha kicsit kilóg a CGI. Joel narrációja megkönnyíti az azonosulást és a film enyhe humorához szükséges is, amit néhány nem túl eredeti poénnal fűszereznek. Az operatőri munka ellenben az akciókkal, sokkal grandiózusabb, gyönyörű képekkel mutatja meg a dzsungelbe hajló Amerikát.

A befejezés pedig pont olyanná teszi a mozit, mintha egy hosszabb pilotot láttunk volna.

Csak sajnos, ha lenne is terv a folytatásra, ne felejtsük, hogy kb. minden második hasonló young adult mozi jutott arra a sorsra, hogy a közönség nem csábult el annyira, hogy megérje folytatni az univerzumépítést.

Azonban nem Dylan az első, akinek legjobb társa a bajban egy kutyus lett egy utópisztikus világban, hiszen Mad Max is rótta a kilométereket egy időben egy kutya nevű ausztrál pásztorkutyával és Don Johnson elválaszthatatlan - a filmben kiderül mennyire is az - kutyájával kalandozott egy másik sivár világban, ahol már cím is a párosukra fókuszált, az 1975-ös, a "Fiú és a kutyája" című enyhén abszurd világvége moziban.

60%

Töfi:  

- A filmhez két kutyust használtak fel, akik nagyon egy húron pendültek a főszereplő Dylannel, és gazdájukkal is baráti kapcsolatot alakított ki, Zelie Bullen-nel, aki ausztrál kaszkadőr és állattréner.

- A film szörnyeit nagyjából mind CGI-jal készítették el és csak nagyon kevés kelléket és bábot készítettek el a valóságban.

- Dylan O'Brian-nek szinte végig forgatnia kellett, hiszen alig van olyan része a filmnek, amiben ne láthatnánk.

- Dylan O'Brian korábban már játszott "szörnyes" mozikban, hiszen a Teen Wolf sorozatban közel 100 epizódban játszott és főszerepet alakított az Útvesztő trilógiában, amiben szintén megjelentek különféle CGI szörnyetegek. 

- A film egy másik cím változata a "Monster Problems".

Öröklés - Inheritance (2020)

Öröklés - Inheritance (2020)

Rendezte: Vaughn Stein

A film Mafab adatlapja: Inheritance (2020)

Megtekintés: Simon Pegg rajongóknak kötelező, de a befejezés megér egy misét.

Kísért a múlt. Rengeteg irodalmi mű és film épül erre az egy, apró, mára közhelyes mondatra. A múlt előbb-utóbb visszaköszön és benyújtja a számlát, meg hasonló okosságok.
Ez a film felvezet egy remek történetet, amelyben a múlt titkai ránehezednek egy fiatal nő vállaira és mikor válaszokat kap a kérdéseire, rájövünk, hogy egy blöff az egész és a titokzatos történet – habár hasonló esetek előfordulnak a világban, lásd a német nevű kislányt, aki felnőtt nőként szabadult ki fogságából – valahogy az egész történet erőltetett. Tegyem hozzá: számomra!

Simon Pegg moziról van szó. Kedvelem Simon Pegg-et, ezért megnézem az új filmjeit, ha tudok róluk. Erről hallottam, így nem volt kérdés. Azonban nem szórakoztam túl jól és rádöbbentem, hogy a kedvenceink pont ugyanúgy megöregednek, mint bárki más. Igaz, Pegg már a kilencvenes években sem volt kölyök, most azonban látni rajta a kort és nem tetszik. A Shaun vagy az első Star Trekkes Scottyt szeretném látni, nem ezt a közel hatvanas (Ennél hatalmasabbat is ritkán tévedek, mert Pegg épp csak betöltötte vagy tölti idén az ötvenet.), ráncos fószert, arról nem is beszélve, hogy Pegg a humorban erős, ezért, amikor drámai szerepeket húz ki a fiókból, azokért nem tudok annyira rajongani. Mert szívesen röhögök rajta és vele, ha egy jó moziban csillogtatja meg tehetségét. Az Inheritance azonban egy magát titokzatosnak mutató darab, amely kb. addig érdekes, amíg el nem kezdik a múlt titkainak szövevényeit kibogozni, mert elég hamar kiderül, ha ügyesek vagyunk, hogy mire is megy ki a játék, ráadásul annyira hihető a váz, hogy kb. folyamatosan kiestem a történetből, amikor végiggondoltam.

Szpojleresen fejtegetnék:

Lauren (Lily Collins) édesapja (Patrick Warburton nyúlfarknyi szerepben, ahogy mostanában találkozom vele.) meghal és elég hűvös viszonyukat már nem tudják rendezni. A végrendelet felolvasása további sebeket ejt a lányon, de ha ez nem elég, apu egy sötét titkot is rábíz, aminek felfedését a nyilvánosság előtt kategorikusan megtiltja, illetve, inkább erősen célozgat rá, hogy nem kellene. Tehát, úgy ad valamit, hogy egy füst alatt szóváteszi, mennyire nem kellene, hogy ez a titok kiszivárogjon és Lauren temesse el mélyen - ami, mint kiderül, egyébként is a föld alatt van. (Gyakorlatilag, átpasszolja a felelősséget a lánya vállára. Vagy nem is?

Kérdem én: akkor miért nem hagyta apu a picsába az egészet, minek szánt rá időt, hogy kiszivárogjon bármi is. Ezzel még oda akar szúrni a lánynak, hogy tudja, miért nem volt a viszonyuk jobb?

Na, nem titkolózom: A külön örökség, amelyet a család többi részével apu nem osztott meg, hogy a birtok egyik szélén – a birtokon, amelyet amúgy anyu örökölt meg, hogy nehezebb legyen esetleg a későbbiekben, ha „úgy van” – egy pincehelyiségben elrejtett egy férfit (Simon Pegg), nagyjából harminc éve, és homályos okokból azóta életben és egyszerre fogságban tartja.

Hogy nem túl életszerű, az szerintem kis szó. Megoldható? Meg, hiszen a történelemben a bulvár sajtó foglalkozott is hasonló történetekkel, vagy a „The Room - Szoba (2015)” című, nyomasztó alkotás is, néhány éve. Szóval igen, a jelenség elképzelhető, de itt valahogy nem értettem, mi szükség volt minderre és egyáltalán...

A pince már korábban kész kellett legyen, hiszen mégsem kezdhette akkor megépíteni – építtetni – az ügyvéd úr, mikor elhatározta, hogy cimboráját oda temeti el élve, néhány „apróság” miatt. Oké, de akkor meg mi a fene funkciója volt ennek a helynek és a család miért nem tud róla, miért nem érdeklődik? Apu, amikor vette a házat, nem említette senkinek, hátha jóleszazmég valamikor? Elképzelhető, hogy viharpince volt, még akkor is, ha ebben az államban nem jellemző? Vagy egyfajta pánikszoba, amit valamiért a háztól távol ástak ki?

Lily Collins amikor lesétál az eldugott pincébe, amit apjától "örököl", azzal ajtót nyit a múltjára.

Azonban ha később építi meg, akkor addig hol rejtegette a Pegg alakította figurát, Morgan-t?

Oké, elrejtette, elfogadom.
Oké, harminc évig senki nem kapta rajta, hogy ételt vagy bármit visz le oda, mert apu nagyon ügyesen csinálta, ami azt jelenti, hogy egy logisztikai zsonglőr.
Oké, Pegg túlélte a harminc évet azzal, hogy elég élelmet kapott és naponta nyomta a fekvőtámaszt. Oké, apu valahogy mindig megoldotta, hogyha a családdal esetleg két hétre lelépett, akkor se haljon éhen a foglya, habár, elég puritán a pince, így sem komoly fürdésre, sem egyéb tevékenységre nem nagyon alkalmas.
Oké, Pegg a harminc év alatt nem kapott el semmilyen nyavalyát, ami miatt orvoshoz kellett volna vinni, habár harminc év egy szürke pincében, pont nem az a környezet, ahol ez megkerülhető.

De a legdurvább, hogy mindezt végül egy nagyjából mondvacsinált okkal tette apu és nem értem meg, hogy miért nem lett volna kézenfekvőbb, ha eldobja a kulcsot, és mondjuk tér vissza öt-tíz év múlva, amikor már csak egy kis múmiát kell zsákba kaparni és eltemetheti pont oda, ahová az eset egyik katalizátorát is temette – egy véletlenül elütött fiatalembert.

Miért?

Mert apu egy jó ügyvéd és nem gyilkos???

Hát, ezt így már nem nyelem le. Nem bírom. Lehet, hogy az író furfangosnak és tökösnek érzi magát, de nekem ez a történet légből kapott, esetleges és a befejezése egyenesen nevetséges. Sőt, dühítő!

Nem mondom, Pegg megmutatta, hogy drámai színésznek sem utolsó, ám ettől még nem tudom jobban elhinni és ráhangolódni arra, amit látok. Azért megsüvegelendő, hogy egy fél éves edzésprogramot zavart le, hogy lefogyjon a szerepért. A végeredmény állítólag 8%-os testzsír-mennyiség megmaradása volt.

Ügyvéd apu tehát felvállalta, hogy olyan életet él, amelyben állandó jelleggel lesz a háttérben egy titka, amit a családja sem tud. Ehhez megvolt a pénze, ideje és technikája is. Sőt, a hagyatéki felvétel szerint még friss videót is készített a lányának azzal a néhány mondattal, amit az ügyvédnél helyezett el letétben. Gondolom, ezt évente leforgatta ezek szerint.

És, hogy miért utálom, hogy Lauren bele van kényszerítve egy nyomozásba?
Mert nekem, nézőnek csinálják a műbalhét. Győzzenek meg róla, hogy apu tényleg úgy véli, néhány homályos utalással engedi a búcsút útjára, a lánya meg tegyen, amit akar?
Tényleg így csinálna egy felelősségteljes „apuka”?
Kicsim, van valami szar a pincében, amiről nem beszélnék és később, ha láttad, te se tedd. Ja, hogy ki az és miért, azt nem mondom meg, mert majd hagyom, hogy emberünk tegye meg, magától.

Mondjon, amit akar arról, hogy hogyan lett fogoly.
Megreszkírozva azt is, hogy majd hazudik erről, apu meg már nem lesz ott, hogy rávilágíthasson erre.
Szóval, bezavarod a kölyköd egy kígyókkal teli verembe, lámpa és fegyver nélkül, mondván, ha sikerül kijönnöd, ne csinálj semmit, csak hallgasd el. Okos.

Persze Lauren karaktere úgy van megírva, hogy rövid úton szerez információkat az ismeretlenről, aki pedig belekezd egy mesébe, amit vagy elhiszünk, vagy nem. És a végén nem tudom, hogy melyik történet a nagyobb baromság, amely elmagyarázza, miért is kellett harminc évre kivonni a forgalomból: az, amit ő mesél el, vagy az, ami végül kiderül.

Mert egyik sem tűnik olyannak – pedig erőlködik a forgatókönyv, kegyetlenül – ami legitimmé tesz egy ilyen tortúrát. Egyszerűen, nem értem, minek vesződne ilyesmivel bárki is?

Mindegy, fátylat rá, mert a színészi játék korrekt, a hangulat, fényképezés helyre, zene a képek alatt oké. Egyben van.

De azután kell a drámai lezárás, amit megkapunk egy olyan jelenettel, amivel lustábban lezárni sem lehetett volna a filmet és sok kérdésem maradt utána. Legalább anyu (Connie Nielsen) is kap néhány percet, hogy valami olyasmit tegyen, amit 30 éve is megtehetett volna.
Ami szomorú, hogy valahogy egyik sem igazán érdekes és fontos. Pont, mint a film, amely többnek akart látszani, azután egy butaság lett belőle.

50%

Azt a pitét lehet, hogy megsütöm...

Többek között ahogy itt kinéz, gondoltam Pegg-et sokkal idősebbnek. Vagy remek a maszkmester munkája, vagy több italt fogyaszt, mint a filmben. Bár, ott csak annyi az instrukció, hogy lehetőleg harminc éves legyen az itóka.

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Rendezte: Susanne Bier

A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)

Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.

Azt azért előre tisztáznunk kell – mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban – hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már 2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat, nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási vádak miatt.

A „Hang nélkül” egy feszült alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó – elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat – szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi félelem, a vakságtól.

Mindkét film az érzékszerveink korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből, amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.

Az egyikben ha meghallanak minket, végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?

Akárhogy csűrném, csavarnám, a látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább. Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az életünk múlik azon, hogy ne lássunk.

Ennél fogva, ha a „Hang nélkül” egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.” Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül látott el produceri teendőket is a produkcióban.

Malerman ellenségképe nem reformálta meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem – alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben, akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik, végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába, aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.

Malerman fenyegetése nagyjából ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben „ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.

A film elején homályos célzásokat kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda. Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe” lenne akkor már...)

A világon cunamiként végigvonuló, ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz, olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük, csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig tehetetlenek leszünk.

Malorie értetlenül, sokkos állapotban vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe, amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket, illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas remekművét.)

Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket. Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom (Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb, míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból, megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe, mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük kapcsolatban.

Nem tudom, hogy vallás tekintetében melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta, amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig, hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá. Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal, csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy, ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...

Az ostromállapotot tehát felváltja a másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy horrorfilmben.

Miután lezajlanak a klisés akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé. Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”, amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel. (Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)

Végül még morális döntéssel is meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi izzadtságszag.

A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)

A film bemutatása után pedig felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ. Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul, maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója – kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.

Azt hiszem, már Hitchcock mesélt róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy – mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot próbál adni rájuk?

A „Madarak a dobozban” tehát egy remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató darab.

Sandra Bullock pedig kiváló a szerepében!

75%