Fall - Fall (2022)

Fall - Fall (2022)

Rendezte: Scott Mann

A film Mafab adatlapja: Fall (2022)

Megtekintés: Ha tériszonyod van, ez a te filmed!

Évente kijön néhány olyan mozi, amiben igen szűk térben, az emberi félelmekkel néznek szembe a főszereplők. Itt, ugyan eredendően a két női főszereplő nem fél a magasságtól, ellenben én, a néző, még a fotelban ülve is belekóstoltam, hogy mi is a tériszony és milyen érzéseim vannak, ha szembesülök vele. Mert az egészen biztos, hogy magam sosem fogom keresni a necces szitukat, hogy érezhessem, ahogyan a heréim visszahúzódnak a gyomromba. A "Fall" ezt az érzést adta meg nekem a lakás biztonságában. Talán ezért érzem úgy, hogy a tucatnyi mozi közül, ami hasonló alapszitut mesél el, ez a film nekem egy picit emlékezetesebb marad.

Félre ne érts, a "Fall" nem különösebben egy jó film. Nagyjából végig kiszámítható és a csavar is (mert mibe ne tennének már egy picit csavart a stáblista előtt?) olyasmi, amit mostanra már legalább egyszer láttál másik moziban. Azt sem állítanám, hogy a főszereplők különösebben jól átadnák számomra a karaktereik érzéseit és az egyetlen, számomra ismert névként a forgatókönyvbe erőszakolt Jeffrey Dean Morgan szereplését sem érzem nagyon indokoltnak. A helyszín megválasztása és egyébként az alapötlet egynek elmegy és abban sem vagyok biztos, hogy a CGI tökéletes lenne (ezt addig nem is fogom megtudni, amíg személyesen nem mászom fel egy ilyen magas adótoronyba) mégis, rendesen behúzott a mozi és egy percig nem éreztem unalmasnak, még akkor sem, amikor picit leült e cselekmény. Oké, mostanában már láttam néhány filmben olyan jelenetet, amiben női hősök rúgták fel a fizika szabályait és olyan akrobatikus mutatványokat végeznek el, amiket egy valódi ninjának sem hinnék el (emlékeztetnélek itt Chloë Grace Moretz repülőgép szárnyán tett kirándulását az "Árny a felhők között" című, enyhén abszurd háborús drámájában) ezért azon már meg sem lepődtem, hogy egy szöszi harminc közeli biztosító kötél nélkül ugrál fél kilométer magasságban. Nyelek egyet ilyenkor és ha a kamera közben perspektívát váltva még jó pillanatban is mutatja meg az őrjítő magasságot, behúzom fülem és farkam, utóbbit szó szerint.

Azért amikor elkezdődött a film és kiderült, hogy száz percet is tudnak mesélni arról, amit szinopszis alapján nyolcvan percre lőnék be, tudtam, hogy lesz kötelező drámázás, felszínre kerül némi eltitkolt ellentét is, ami már ismerős lehetett a "Barlang"-ból is és talán a legkomolyabb konfliktust generálta abban a remek horrorban. A kezdő képsorok meg, szolgaian nem másolták a "Függő játszma" vagy a "Jég és Föld között" kezdő képsorait,mégis visszahozta azoknak a moziknak az emlékét. Mondjuk, én szeretem, ha eszembe jutnak korábban látott filmek, miközben valami aktuálisat nézek, így, ha neked is van pici hajlamod a nosztalgiára, lehet, hogy belefutsz az érzésbe.

Grace Caroline Currey

Szpojlerezni nem akarok és nem érzem indokoltnak, hogy mély-elemzést kanyarítsak a film mellé, így annyit jegyzek még meg, hogy a színésznőknek van még hova fejlődni, ellenben kifejezetten eye candy-k voltak és egy pötty horrort is sikerült belecsempészni az egyébként túlélő drámába. Szerintem még érdemes megemlíteni néhány cápás filmet is, amikor emberek vízbe esnek és nehezen menekülnek ki a szituból, de itt csak az empatikus képességeimet citáltam ide, hiszen sem az "Elsodródva", sem hasonló tartalmú társait nem láttam még. Egyszerűen, csak érzem, hogy a reménytelenség a menekülésre ott is ennyire erősen van jelen. (Azok alapján, amit hallottam a filmről)

Virginia Gardner

Ahogy először írtam, ezt a filmet látnod kell. Ha nem azért, mert kihagyhatatlan filmélmény, akkor azért, mert ha fogékony vagy, érzéseket fog belőled kiváltani. Nekem masszív gyomorideget sikerült okoznia, főleg, amikor a kamera megmutatta, amit korábban csak az álmaimban láttam. Márpedig, gyermekként visszatérő álmom volt, hogy hasonló magasság vagy mélységből tekintek a világra. És néha bizony, elveszítettem az egyensúlyom, ami után csak repültem... vagy zuhantam.

65%

Egy youtube videó, amiben kiéltem kezdő kreativitásom:

Halál a Níluson - Death on the Nile (2022)

 Halál a Níluson - Death on the Nile (2022)

Rendezte: Kenneth Branagh

A film Mafab adatlapja: Death on the Nile (2022)

Megtekintés: Ha láttad az előzőt, akkor egyértelmű. Ha kedveled a csavaros krimiket, akkor is szórakoztató lehet. Ha kifejezetten szereted Branagh munkásságát, talán nem ez a legjellemzőbb alkotása, sőt, talán kicsit kommersz, azonban ki hagyná ki egy kedvence munkáját? Agatha Christie rajongóinak szintén kötelező. Ki maradt ki?

Bevallom, a "Halál a Níluson" szinte embert próbáló feladat volt számomra. Már a megtekintése. Elalvás nélkül. Értem ez alatt, hogy nem tudom, élettanilag léptem következő szintre, vagy a tavaszi fáradtság elnevezésű letargia és depresszió palást borult a vállamra, azonban mostanában egyrészt nagyon nehezen kezdek bele egy új film megtekintésébe, másrészt, amikbe belekezdem, rendre bele is alszom és ébredés után bizony nem mindig van kedvem visszatérni a már megkezdett történetbe, mintha elalvásom a film hibája lenne, nem a szervezetemé. Szóval itt azt hiszem egyszerre sikerült letudnom az első órában kifejezetten turisztikai tablóra hajazó mozit, amely sokkal inkább emlékeztetett egy "Miért utazz el Egyiptomba" National Geographic dokura, mint Anglia első számú krimi írójának aktuális feldolgozására. Igen, szerintem Anglia első számú krimi írója nem férfi, hanem nő. Agatha Christie. És lehet, hogy ismertségben Miss Marple és Hercule Poirot egy pöttyet alul marad sherlock Holmes-szal szemben, én mindezek ellenére is Christie-t tartom a Number One-nak és nem Sir Arthur Conan Doyle-t.

Ez ízlésbeli kérdés, amin kár vitázni. Én sem fogok. Ráadásul, a regény, ami miatt ezt gondolom, sem az idős hölgyet, sem a belga magánnyomozót nem tartalmazza a szereplői között, hiszen a "Tíz kicsi néger" című kamarathrillerben egyikük sem jelenik meg. Mégis, talán mert kellő időben olvastam a könyvet, a mai napig úgy érzem, hogy ez a mű a krimi és rejtélyes bűnügyi irodalom csúcsa. Ha nem hiszed, olvasd el. Lehet, hogy nyelvezete és szerkezete miatt, te, a modern világ szülöttje nem fogod annyira értékelni, mint én, ám bízom benne, hogy még te is elismered, hogy a regény megírásához egy zseni gondolkodásmódja szükséges. Rám olyan hatással volt, hogy a mai napig szívesen kezdek neki minden olyan filmnek vagy sorozatnak, amelyik alapjául az 1939-ben megjelent regény szolgált. A belga nyomozó múltjából megismerhető részleteket mind a filmhez találták ki, mivel az írónő a figurának nem írt ilyen részletes életrajzot.

A "Halál a Níluson" szerintem már kategóriákkal alatta marad a magasztalt műnek, mégis érdemes megnézni a moziban, több okból is.

Branagh remek rendező, akinek látásmódja és perfekcionizmusa visszaköszön a vászonról, hiszen a mai, CGI uralta filmes világban - igen ez a film is egészen biztos nagy mértékben épült a számítógép generálta látványra, ami a helyszíneket illeti - ez a film kicsit visszahozza a régi Hollywoodi iskola stílusát és fényét. Kényelmes tempóban mutatja be a szereplőket - és még így is úgy érzem, néhányukkal nem foglalkozik eleget a forgatókönyv - kellő részletességgel kalauzol el minket az angol arisztokrácia világába. A regény két évvel a "Tíz kicsi néger" előtt jelent meg és az írónő a legjobb idegenben játszódó művének tartja.

A rövid összefoglaló szerint Simon Doyle (Armia Hammer) és kedvese Jacqueline (Emma Mackey) útját keresztezi a Jacqueline korábbi barátnője, a tehetős Linnet Ridgeway (Gal Gadot) aki rövid úton le is csap Simonra és sikeresen elszereti a barátnője elől. Hogy ez csak azért sikerül neki, mert ez képezi a történet egyik fontos elemét, az más kérdés, de elég az hozzá, hogy míg Linnet és Simon fényűző életét igyekszik élni Egyiptomban, körülvéve magukat olyan családtagokkal és ismerősökkel, akik nem feltétlenül örülnek a párocska közelgő esküvőjének, rendre megjelenik Jacqueline is a közelükben, hogy Linnet és Simon ne felejtsék el, honnan indultak.

Miközben a trió és holdudvara egy se veled, se nélküled trippen vesz részt, hozzájuk csapódik Hercule Poirot (Kenneth Branagh) is, a belga magándetektív, akinek híre és a társaság egyik tagjának, az első részből megismert Bouc-nak (Tom Bateman) hathatós közbenjárása után első sorból figyelheti a tragédia kibontakozását, amely végül egy gyilkosságban csúcsosodik ki. Többet nem is árulnék el, csak néhány apróságot megjegyeznék.

Nem nagyon értettem, hogy a bajusz, amely ikonikus védjegye lett a nyomozónak, miért ilyen háttér-történetet kapott. Illetve drámaiság szempontjából teljesen oké, csak a megvalósítás sántít számomra. Poirot kedvese találja ki, hogy a harctéren szerzett szörnyű arcsérülésének elfedésére tökéletes lenne a bajusz. Ez rendben is lenne, de akinek van  durva vágásból szerzett sérülése, az pontosan tudja, hogy a sérült területen mennyire nem szabályosan fog a szőrzet kinőni. Arról nem beszélve, hogy a filmben látható sérülés durvább része nem is maga a száj felső részének felhasadása, hanem Poirot jobb arcának elroncsolódott szövetei, amelyeknek később azonban semmilyen nyomát nem lehet felfedezni a karakteren. Szerintem ez kb. olyan hiba, mint amikor a "Kés alatt" sorozat arról akart meggyőzni az első évad befejezésében, hogy már áll ott a plasztikai sebészet, hogy egy férfi arcára gyakorlatilag ráoperáljanak egy teljesen másik férfi arcát, aki egy létező személy. Hát, elnézve a sok elrontott színésznő és színész operáción átesett arcát figyelve még bőven nem tartunk itt.

A másik, hogy értem én, hogy a krimi rejtélye miatt viszonylag sok karaktert kellett mozgatni a szereplők között és a gyanúsítottak listáját növelendő szükséges volt rájuk építeni néhány negatív múltbéli eseményt, azonban valahogy idegennek és erőltetettnek tűnik számomra, ahogyan ezeket az embereket az író sikeresen egyben tartja az események sodrásában. Ebből a szempontból sokkal logikusabb volt a "Gyilkosság az Orient Expresszen", hiszen ott a cselekmény jellege adta a karakterek egyidejű megjelenését a helyszínen. Itt viszont bennem volt az az érzés, hogy csak azért vannak ennyien, hogy legyenek páran, akikre majd lehet mutogatni. Ennek ellenére a megfejtés meg viszonylag profán is lesz.

Mondjuk az is érdekelt volna, hogy a hajó személyzetének ide-oda pakolása hogyan is működött a helyszínen, mert onnan, ahonnan én néztem - az ágyból - olyan volt, mintha minden éjszakára kivitték volna őket a partra, hogy ne legyenek a gazdagék útjában, és reggel, mikor haladtak tovább, visszatértek volna. Lehet, hogy nem voltam elég figyelmes, de ha belegondolok, hogy helyileg hol is járunk, szerintem logisztikai öngól ilyen lépésekre egyetlen pennyt is fecsérelni, hiszen, a sivatag közepén, megfelelő szállásra vinni a népeket, majd reggel vissza, hogy korán elindulhassanak, totális idő és pénzpazarlás. Vagy abban az időben tényleg tele volt hotelekkel vagy minimális kényelemmel felszerelt barakkokkal a Nílus partja, hogy egy ilyen utazást így le lehessen vezényelni?

Még nagyon zavart, amikor a hajón megjelenik Jacqueline a korábbi események fényében és annyival letudjuk ott tartózkodását, hogy "elővételben vette meg a jegyet". Tényleg? Ezért nem tudom én, a milliomos, aki kvázi megvette a hatalmas hajót, kitenni a hölgyet a partra, hogy ne kelljen a fancsali képét néznem, amiért elvettem a jövendőbeliét? Ezt ki hiszi el? Ma a kis provokátort úgy basznák ki a fedélzetről, hogy a lába nem érné a földet, mindegy, hogy a jegyét mikor vette meg. 

A pillanat, amikor Armie Hammer-ről kiderült, hogy ő a következő Ted bundy.

De ezeken felül kell emelkednem, ha elfogadom a cselekményt. Azonban pont az ilyen, engem picit zavaró megoldások miatt érzem kicsit modorosnak, kimódoltnak a krimi alapját. Persze ettől függetlenül van pozitívum is.

Az előző részhez mérve a második rész kicsit "véresebb", ha lehet ilyet mondani egy visszafogott erőszakossággal dolgozó mozi esetében és mintha a híres nevekből is picit kevesebb akadt volna számomra, az első résszel szemben.

Érdekesség, hogy Bouc karaktere nem szerepelt a könyvben, csak technikai okból írták át a figurát, hogy Poirot mellett legyen még valaki, aki összekapcsolja a filmeket. a többi szereplőnél is történtek átalakítások, változtatások vagy kihagyások. A film 2019 óta hánykolódott a stúdiónál, mert előbb a Covid járvány, utána pedig az Armie Hammer körüli botrány hátráltatta a bemutatót.

A film operatőri munkájában törekedtek a szimmetriára, amely Poirot karakterének is fontos igénye, kényszeres viselkedése.

Youtube videóm a filmről. Természetesen nem olyan részletes, mint amit összehordtam írásban.

65% 

Arisaka - Arisaka (2021)

 Arisaka - Arisaka (2021)

Rendezte: Mikhail Red

A film Mafab adatlapja: Arisaka (2021)(még nincs fent)

Megtekintés: Dicséretes, hogy ma már nem kell várnunk 10 évet, hogy egy a világ olyan távoli szegletéből, mint a Fülöp-szigetek, eljusson hozzánk egy mozifilm. Egy film, ami ráadásul, még hibáival együtt sem teljesen zs. Mert az Arisaka, ugyan egyáltalán nem egy kiforrott mű és vannak gyerekbetegségei is bőven, összességében még a B filmes amerikai produkciókkal is felveszi a versenyt. Gondolom én.

Az írás nyomokban szpojlereket is tartalmazhat, azonban ez sokat nem ront a film élvezetén, lévén, hogy a történet nem túl csavaros és kiszámítható. Néhány rendőrautóval viszik a befolyásos polgármestert A-ból, B-be. Hamar kiderül, hogy koronatanú lehet egy igen komoly, a felsőbb vezetést is érintő maffia perben, aminek köszönhetően már az első percekben meg lehet jósolni, merre is fog haladni a történet. Szokás szerint a korupció már bent ül a menekítő járművekben és perceken belül az is kiderül, hogy melyik zsaru túléléséért lehet majd izgulni közel másfél órán keresztül.

Itt egy csinos, korábban már megkörnyékezett, ám feláldozható rendőrlány, Marijano (Maja Salvador) lesz ez a karakter, aki rosszkor volt a jó helyen. Persze a fő bizonyíték a kezébe kerül és miután a maffia egyik főnöke a helyszínre érve kiadja az ukázt, hogy a lányt meg kell ölni, elég klisés lesz a sztori. Ennek ellenére, végig izgalmasnak éreztem, még akkor is, amikor szokás szerint túltolták a főhősnő szerencséjét az ellenségekkel szemben. Ahogy ilyenkor megszokhattuk, a sérülések kevésbé fogják, mint a többi szereplőt. Külső segítséget is kap, hogy egy oldalába kapott lövésből kb. pár órán belül "felgyógyuljon". Közben a banda tessék lássék flangál a nyomában, de rég láttam már ennyire érdektelen brigádot. Gyakorlatilag egyedül a főnök az, aki valamiért úgy érzi, be kell gyűjteni a lányt, a többieket állandóan emlékeztetni kell erre. Persze, ha nem olyan nyomorék a szervezésük, az egész ügyet letudhatták volna az első percekben, de akkor nincs film. Ezért írták meg olyan töketlenül a forgatókönyvet, hogy a kivégzőosztag távozása és a takarítók érkezése között hosszú órák telnek el, hátha közben érkezik néhány szemtanú a rajtaütés helyszínére. Ez nem, hogy nem történik meg, de valamiért Marijano olyan lassan eszmél öntudatra, hogy mintha direkt bevárná a második roham érkezését, azt is az autó alatt, ahol, úgy gondoltam, be is végzi a filmet. A menekülése ezzel szemben kissé átmegy viccbe és az üldözése tartja ezt a szintet, hogy legyen utána még cselekményre oka a forgatókönyvnek. Szóval, a rendőrlány kalandjai meredeken indulnak, a továbbiakban is okozva néhány nem túl logikus pillanatot - a kutyás üldöző legyőzése kifejezetten khm "érdekes" jelenet - hogy végül, ugyancsak vicces "segítséget" kapva lezárja a témát.

Ha így olvasod, azt gondolhatod, fikázom a mozit. Valójában nem. Ha párba kellene állítanom, kb. tesója lehetne "A bosszú" című ausztrál mozinak, ahol a megerőszakolt, majdnem meggyilkolt lány gondolja úgy, hogy rendet vág a támadói sorában. A történet kb. ugyanaz nagy vonalakban és Marijano végül felnő a feladathoz, sőt, kicsit mintha meg is haladná, már-már groteszk módon átírva az erőviszonyokat. Sebaj. Mindezek ellenére egyszer bőven nézhető darab és azt kell mondjam, hogy a Fülöp-szigeteki filmgyártás mostanra felnőtt. Értem ezt úgy, hogy szeretnék egyszer ilyen kiállású magyar filmeket nézegetni a moziban. Nem a történet, hanem a végső összkép egysége miatt. Mert a hangulat, a helyszínek, fényképezés, végig korrekt, néhány apróságtól eltekintve és a befejezéssel sem volt gondom.

65%

Bárány - Lamb (2021)

Bárány - Lamb (2021)

Rendezte: Valdimar Jóhannsson

A film Mafab adatlapja: Lamb (2021)

Megtekintés: Kicsit úgy érzem, át lettem verve. Szerintem egyértelmű, hogy a film körül sokkal nagyobb a hype (már ha nagy hype az, hogy néhány fórumon szóba hozták a filmet és felmagasztalták, milyen érdekes koncepció, és a kollégám is szuperlatívuszokban méltatta a csavaros befejezést) mint amit megérdemel, még akkor is, ha egy kifejezetten hangulatos kamaradrámáról beszélünk.

Nem érzem elvesztegetett időnek a filmre szánt másfél órát, ezt leszögezem az elején. Azonban az elvárásaim sokkal nagyobbak voltak és ezt a morbid, kiszámíthatatlan befejezés sem tudta kielégíteni.

Maria (Noomi Rapace) és férje, Ingvar (Hilmir Snær Guðnason) a nagyvárosok zajától messze, hatalmas pusztaságok közepén vezetnek, gondoznak egy bárány tenyészetet. Dolgosan, ámde unalmas rutinnal telnek mindennapjaik, amelyek mögött egy tragikus esemény húzódik meg. Korábban Maria állapotos volt, de elvesztették a babát és azóta az asszony bár ellátja feladatait, de sosem lett a régi. Férje, amiben lehet támogatja, azonban rajta is sebeket ejtett a tragédia. Egy napon azonban egy csoda részesei lesznek, amikor egy korábban elcsatangolt, azonban végül hazatért bárány olyan ivadékot hoz a világra, amely talán csak az északi népek mondáiban létezhetett volna korábban. (Azonban Ada figurája nem része egyébként az Izlandi mondavilágnak) A félig bárány, félig emberi mutáns azonban érkezésével teljesen új jövőt nyit meg a házaspár előtt, és Maria szélsőséges tettet is képes végrehajtani azért, hogy az Ada névre keresztelt ivadékot megtarthassa és amolyan gyermek pótlékként felnevelje.

Közben ismét besétál a pár életébe Petur (Björn Hlynur Haraldsson), aki sok évvel korábban még Maria életének fontos része volt, de mára az asszony pontot tett a viszony végére. Petur pedig nem az az ember, aki könnyen elengedi azt, ami egyszer az övé volt. Minden együtt van hát ahhoz, hogy egyenletesen haladjunk egy tragikus befejés felé, azonban a klisés forgatókönyv húzásokat felrúgva a történet teljesen más irányba haladva jut el a drámai csúcspontig, közben feltéve magának néhány olyan kérdést, aminek megoldásával és feloldásával magára hagyja Mariat és a nézőt is.

Magam sem tudtam kiszaszerolni, hogy végül Sjón és a rendező mit kívánt üzenni a történettel, de miután Sjón a "Táncos a sötétben"-nel már megmutatta, hogy vonzódik a drámai és tragikus, nem feltétlenül igazságos történetek írásához, annyira nem lepődtem meg rajta, hogy a film nem pont oda tesz pontot, ahol emocionálisan helyes lenne. Maria érzései egészen addig a pontig helyén valóak, amíg végleges lépésre nem szánja magát a kis Ada mamájával kapcsolatban. Akkor belép a sötétségbe és onnan már sosem fog kilépni a fényre. Értem én, hogy szóba kerül a veszteség is, de annak feldolgozása, ebben a formában, inkább károsnak tűnik és Ingvar sorsára nézve igazságtalan is. Azzal azonban jól kufárkodik a forgatókönyv, hogy egy pontig várjuk a csattanót, hogy a pár zökkenőmentesen élhessen fogadott gyermekével, azonban a forgatókönyv tartogat egy olyan csavart, ami átrendezi a karakterek közötti függési viszonyokat és szinte már pálcát tör felettük, hogy elfogadóbbak legyünk a végkifejlettel.

Szpojlerezni nem szeretnék, mivel Jóhannsson nem véletlenül fejezi be a filmjét egy csavarral, amit előre lelőni, szerintem nagyon sokat ront a befogadáson. Kollégám, aki nagyon ajánlotta a mozit, szintén nem lőtte le a poént, habár, izzadt is rendesen, de utólag belegondolva, csak így működött megfelelően a film.

Filozofálgatni azonban tudunk és érdemes is, hiszen az elfogadástól a gyász feldolgozásáig, a továbblépésig sok mindenbe nyúl bele Jóhannsson filmje. Ráadásul ezt teszi egyenletes stílussal, erős hangulattal, kifejezetten szépen elkapott természeti képekkel és még a nagyon kevés CGI is a helyén van. Érződik, hogy a skandináv direktor korábban hollywoodi, A listás filmek látványvilágának készítésénél segédkezett korábban, mert itt, egyszerűen aminek kell, az tökéletesen a helyén van.

Talán csak a lezárás kérlelhetetlen tragédiája az, amit lehet, hogy oldottam volna valamivel.

Jóhannsson amúgy első nagyjátékfilmjét készítette el és a végeredményt látva, amely leginkább számomra a görög rendező, Yorgos Lanthimos munkásságára emlékeztet, aki egy állatos filmet, Homár címmel már készített és amely hasonlóan zavarba ejtő módon foglalkozott az emberek és állatok közötti kapcsolatról és kvázi az élet értelméről, legalább ilyen bizonytalan befejezéssel. Sajnálatos, hogy 2008 óta, amikor is Jóhannsson egy Dolor című kisfilmet rendezett és azzal tucatnyi kisebb filmes díjat besöpört, egy időre más munkák felé kacsintgatott, holott, látva filmjét, talán lehet, hogy jobban kellett volna a rendezői karrierre rágyúrni. Szükség van egyedi látásmódú rendezőkre és habár a Bárány közel sem annyira fifikás és erős mondanivalóval operáló dráma, mint az említett Homár, vagy Yorgos egyéb munkái, kezdőpontnak, origónak tökéletes.

Noomi Rapace pedig, ahogy elhivatott színészektől megszokhattuk, képes volt egy időre elvonulni egy állat farmra is, ahol többek között az állatok ellátásán kívül megtanulta azt is, hogy hogyan kell szakszerűen levezetni egy bárány születését. Mindezek mellett ez volt az első filmje, amiben Izlandi nyelven szólal meg.

Az enyhén WTF, lassú drámák kedvelőinek egy ajánlott darab a Bárány.

65%

A film hivatalos oldala: Lamb

Szpojleres gondolkodás... csak akkor olvasd el, ha láttad a filmet és te is keresed a fogódzót benne:

- Szerintem sokat elárul a történet elején, hogy mi is történhetett, amikor a kamera POV szemszögből mutatja, hogy valaki/valami érkezik a lovak közé és azok elmenekülnek. Ezzel jelezhették, hogy az állatok érezhették az érkező bárány mamában beállt változást, amely, megriasztotta őket. Ez pl. lehet utalás arra, hogy érezték, valami olyan erő ejthette teherbe az állatot, amely ösztönösen a menekülést váltotta ki a csapatnyi állatból. Tehát, mintha a bárány elcsatangolt volna és valami démoni lény hágta és termékenyítette volna meg, amely egyszerűen megrémiszti a természeti lényeket, mint pl. a lovak. Természetesen, a film megtekintése nélkül ezt a megállapítást nem tudtam volna megtenni. Így egészen biztos, hogy további apró kulcsmomentumuk találhatóak a filmbe "rejtve", mint akár a bárány bilitájának száma, amely Bibliai utalás is egyben. Jeremiás próféta könyve 31:15 - "Ezt mondja az ÚR: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai."

Mátrix: Feltámadások - The Matrix Resurrections (2021)

 Mátrix: Feltámadások - The Matrix Resurrections (2021)

Rendezte: Lana Wachowski

A film Mafab adatlapja: The Matrix Resurrections (2021)

Megtekintés: Az igazi Mátrix rajongókat az ember meg sem próbálja lebeszélni erről a moziról és nekem az egyébként is csak ritka esetekben szokásom. Azonban arról nem vagyok meggyőződve, hogy szükség volt erre a folytatásra, ebben a formában.

Szpojleres okoskodás következik:

A héten két franchise új epizódját is megnéztem és mindkettő elől csalódottan álltam fel. Az egyik a Resident Evil legújabb, meg ez, a Mátrix: Feltámadások. Bevallom, ez a feltámadás olyan hoztam is, nem is ajándék. Első körben tisztázom, hogy a Mátrix, ha nem is szerepel nálam a Top10-ben, mindenképpen olyan filmes alkotás, amit egyszer látnod kell. Azután, hogy gondolatisága és technikai megoldásai mennyire hengerelnek le, az más kérdés. Az azonban biztos, hogy engem akkor vesztítettek el, amikor a második és harmadik etap a megjósolt egyetlen megváltó szuper fő Neo mellé még egyéb filozofikus rétegeket kezdett halomba pakolni és ezek egy részét nem értettem, másik fele meg nem is érdekelt. Vagy ezek keveréke. Oké, hogy jött a kulcsos, meg a Merovingi, a fehér öltönyös csóka a rengeteg monitorral, meg megváltás, lélek, psziché, stb. de ezek valahogy kívül esnek az én befogadó ingerenciámon. Nekem teljesen elég volt a snassz "leigázták a gépek a Földet és az emberiség átment akkumulátorba" magyarázat és ha ezen belül ötletelgetnek, akkor nincs semmi bajom. Mert a sci-fit, a fantasztikumot és misztikumot kedvelem, azonban amikor a spiritualitás ledobja a gyeplőt a fogat lovai közé, azt köszi, de nem bírom feldolgozni.

De Smith ügynök nem bírt a számítógépes seggén megmaradni, míg végül már azt sem tudtam, hogy mi valóság és mi rémálom, pont, mint Mr. Anderson az első film elején.

A három rész pedig szépen teljesített a pénztáraknál, de a visszajelzésekből arra is lehetett következtetni, hogy azért az átlagos néző, akárcsak én, nem volt elégedett a befejezéssel. Majdnem húsz évvel később pedig Lana Wachowski valamiért úgy döntött, hogy ha a tesó kicsit félre is áll, ő bizony elmeséli azt, hogy vajon Trinity és Neo túlélte-e, hogy egykor meghalt. Mert, mintha úgy emlékeznék, ez történt velük, miután annyi mindent feláldoztak a gépek elleni harcban.

Így azonban nekem már eleve nyögve nyelősnek tűnt a film, még akkor is, ha a létező összes lehetőség lezongorázása után egy önreflexív, a negyedik fal átlépésére törekvő folytatást hoztak tető alá. A film pedig így folytatás helyett tűnik nekem egyfajta csálé rebootnak vagy modernizált Remake-nek. Csakhogy valójában minden és egyik sem.

A történet olyan szépen követi az első rész cselekményeit, minimális változtatásokkal, hogy egyenesen irritált. Azután beemelik a végső fegyvert, ami már Besson Ötödik elemében is legyőzött mindent: az igaz szerelmet. Zseniális. Lehetne. De középszer. Nem mondom, néhány kikacsintás rendben volt, érezni lehetett a szatirikus élt is, ám a végső megoldásban szintet lépő szerelmesek története számomra nem volt érdekes. Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) számomra már eddig is éppen eléggé szerelmesek voltak. Mégis, valamiért most jött el annak az ideje, hogy ennek behódoljon mind a való, mind a fiktív világ?

Nem tudom, Lana mennyire jó rendező, de az akciós részek korábbi egyedisége úgy tűnik, a tesó, Lilly érdeme lehetett. Mert a film igyekszik néhány remek akció jelenetet becsempészni a történetbe, de a mai technikai színvonal mellett kifejezetten ötlettelenek a megoldások. Semmi katartikus, nagy pillanat. A kamera rossz tempóban vág, túl sok minden történik a képen és néha túl közel is vagyunk az eseményekhez, ezért az egész nem több, mint egy öld ahol éred csihi-puhi. Persze akadnak jópofa ötletek, pl. az épületből kamikaze üzemmódban kirongyoló bot-lakosság, de az egész olyan, mintha a Z, zombi Világháború olcsóbb kistestvére lenne. A vonatos jelenetnél meg eszembe jutott a Lambert féle "A préda (1995)", amiben a jakuzza igyekszik lemészárolni egy teljes szerelvényt. A korábbi akciójelenetek koreográfusai visszavonultak, vagy mi? Nos, valójában az történt, hogy Lana Wachowski valamiért úgy érezte, nincs szüksége másod stábra az akciójelenetek felvételéhez és ezért maga dirigálta le azokat is. Ha egy picit is "vájtszemű" vagy, fel fog tűnni, hogy ez egy elhibázott rendezői döntés. 

Tényleg vártam, hogy nagy dolgok történjenek, de sok pici érdekességet kaptam inkább. Viszonylag sok szereplőt visszahoznak ilyen-olyan formában, de azért érezni, hogy nagyon tudnak hiányozni néha azok az arcok, akik az első három részben olyan fontos karaktereket töltöttek be. Hugo Weaving és Laurence Fishburne hiánya számomra tovább csökkentette a folytatás létjogosultságát, hiába hangzott el a rendező szájából itt-ott, hogy eleve nem voltak tervben a mostani forgatókönyvben, miközben más hírekben meg állítólag Weaving egyéb munkái miatt nem tudott részt venni ebben. Elég nagy hiba, ha az ikonikus rosszfiút és az ikonikus tanító karaktert szinte mellékesen parkolópályára teszed. A Merovingit visszahozni ebben a formában meg kifejezetten felesleges volt. Néha úgy éreztem, hogy korábbi jelenetek azért köszönnek vissza a cselekményben és azért kapunk rájuk vizuális megerősítést is, hogy azzal emlékeztessék a korábbi nézőket, hogy "tudod, ez volt korábban". Erre azonban nem lett volna szükség. A folytatásokra az szokott jellemző lenni, hogy minden nagyobb. Itt viszont, mintha ... szóval, elvileg nem kaptak elegendő pénzt a forgatáshoz, ezért kellett beérnünk kicsit visszafogott képi világgal és CGI támogatással. Azonban egy ennyire a vizualitásra építő filmnél ez egyenesen egyfajta gyártói öngyilkosság.

A film javára írom, hogy két és fél órás hossza ellenére nem érződött annyinak, de lehet, hogy csak belealudtam, ami mostanra egy rossz szokásom lett.

Szép a fényképezés, ha épp nem történik valami, de azt is érezni, hogy a képi világgal, a fényképezés hangulatával is igyekeztek egy másik irányba haladni a korábbi kilátástalan poszt-apokaliptikus világból.

A zene szintén nem lett rossz, de az sem lett olyan fülbemászó, igaz, az eredetiben is inkább a remek dalbetétekre lehet emlékezni, nem feltétlenül az eredeti filmzenére. Bár, ezt most inkább mégis visszaszívom.

Végszó: Részemről felesleges, de ha szeretted korábban, ezt is látnod kell, az nem kérdés. Én fáztam ettől a filmtől. Valahogy éreztem, hogy nem kéne erőltetni. Szerintem igazam volt, de ugyanakkor ahhoz, hogy elhidd ezt nekem, jobb, ha te is rászánod az időt.

65% 

Dűne - Dune: part one (2021)

Dűne - Dune: part one (2021)

Rendezte: Denis Villeneuve

A film Mafab adatlapja: Dune (2021)

Megtekintés: A "Dűne" első ránézésre kiharcolta magának az előjogot, hogy moziban nézd meg, azonban, utólag azt gondolom, ha valaki a stream szolgáltatókat választotta, azzal sincs gond. Ebből a mondatomból már sejtheted, hogy alapból nem ragadott magával a film és a hype, ami lassan egy éve övezte.

Leszögezném, hogy Denis Villeneuve szerintem egy nagyon tehetséges rendező, ritka stílusjegyekkel, a lassú, kimért és precíz történetmeséléshez elengedhetetlen tehetséggel. A filmjei azonban, nem a látványosságuk miatt érdekesek számomra, hiszen, ha belegondolok, vizualitása legyen bármennyire is egyedi, a sci-filmjein kívül nem igazán derül ki róla, mennyire mestere a képi világnak és sci-fijei is inkább a földhözragadtabb látványvilághoz húznak inkább és nem a Disney vagy képregényes fantasztikumok már-már pop-corn és rágógumi ízű CGI orgiáihoz. Azaz, van persze az olyan mozikban is kellő varázslat, mint a "Blade Runner 2049 (2017)" térhatású női entitása akivel "K" osztja meg otthonát, vagy az "Érkezés (2016)" félhomályba vesző tripodjai és füstszerű nyelvük felejthetetlen filmes pillanatok, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy sokkal puritánabb a végeredmény, mint mondjuk bármelyik Wachowski agymenés. És ezt nem negatívumként jegyzem meg, csak nálam valamiért a Villeneuve mozik pont a kiállításuk miatt nem feltétlenül a rongyosra nézem kategória. Mert valahogy hiányzik belőle az a képi diszkógömb pörgés, ami miatt egy pergő ritmusú Marvel filmet inkább újranézek.

Azt persze elismerem, hogy ha al-műfajba akarom erőszakolni a Dűnét és teszem azt, cselekménye miatt rásütöm, hogy űropera, akkor azzal át is kell címkéznem a Csillagok háborúja univerzum filmjeit, amik mellette nem lehetnek mások, mint a kicsit hanyagoltabb kistesó, az űroperett. Tehát, a Dűne a felnőtt film liga a sci-fin belül és ebben a ligában nagyon kevés film osztozik vele. Hirtelen talán csak Kubrick 2001. Űrodisszeája kerülhetne mellé és igen, Kubrick látásmódja erősen emlékeztet Villeneuve-éra. Azaz fordítva. 

Igen. A "Dűne" egy felnőtt film. Nem a könnyen emészthető futószalag tartalom, bár, ha végignézed és figyelsz, a története - már az, amit vászonra vittek - nem sokkal több, mint egy királydráma. Itt pedig belebonyolódhatnék abba, hogy a forrásmű, Frank Herbert író fantasztikus univerzuma mennyire részletes és mennyivel több, mint amit Villeneuve vissza tudott adni az első részben. Ez azonban nem a rendező hibája. Így nem is érzem, hogy ezért elmarasztalni illenék. Még a művészfilmes fronton tevékenykedő mexikói Jodorowsky is több, mint 10 órás mozifilmként tudta elképzelni az első regényt, amiből, talán érthető okokból, nem is lett semmi. (Talán sajnos, mert ugyan Jodorowsky-tól csak 2 filmet láttam, de így is ki merem jelenteni, hogy ha valaki akkoriban képes lett volna fogást találni a regényen, akkor az ő.) Azonban erről is ezer cikket találsz a neten, így ezt sem elemezgetem tovább.

Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson néz

Az, hogy a film eseményeit nézve egyértelmű lett számomra, mi lehetett az egyik fő inspirációja George R. R. Martinnak, amikor a "Tűz és Jég dala" sorozatot papírra vetette. Ebből készült a kiváló Trónok harca sorozat, amely a 2010-es évek pop-kultúrájának szerves része lett a televíziós sorozatok között. Mondjuk, ez sem volt titok, mert mintha erről is találtam volna írásokat a világhálón.

Nehéz írnom a filmről. Egyrészt, nyilván, egyszeri nézőként kell kezelnem, akinek nem feladata tudni, valójában mennyire összetett az eredeti forrásmű, hogy Herbert mennyire új utakat keresett a regényében, amikor az Arrakis bolygón játszódó, politikával, intrikával és filozofikus vallástörténettel átszőtte a képzelete teremtett világot. 

Akik olvasták a regényeket (talán nem is mindet) és sikerült eljutniuk az utolsó lapokig, többnyire egyetértenek abban, hogy nem egy átlagos fantasztikus regény és nagyon kevés hasonló írásmű vetekedhet vele. Ha példát kellene felhoznom, akkor esetleg a Tolkien fantasy világát érdemes párhuzamba állítani és legismertebb trilógiáját, a Gyűrűk Urát.

Csépeltem itt neked a szót, miközben ezeket már mind megírták előttem, ráadásul, a jelenlegi filmről gyakorlatilag semmit nem mondtam még. Csak gondoltam, hogy megemlítem, hogy vannak olyan művek, amelyek kontextusban működnek nagyon jól és ha belőlük készül egy-egy film, annak sikere inkább azokon fog múlni, akik jobban ismerik Herbert univerzumát, mint azok, akik semmilyen előzetes információval nem rendelkeznek.

És itt arra akarok most végre kilyukadni, hogy tökéletesem megértem azokat, akik beültek a filmre, semmit nem tudnak Frank Herbertről és a 2 és fél óra után csalódottan állnak fel a moziszékből, mert a Dűne sokkal inkább volt egy nagyon hosszú prológus vagy trailer, mint egy szórakoztató kaland-sci-fi.

A néző csalódottsága - már akinek van - nyilván nem róható fel a film készítőinek, hiszen, már az is dicséretes, hogy belevágtak egy ekkora matuzsálem mamutfenyőbe a fejszéjükkel. Ugyanakkor a nézőknek sem róható fel, hogy a történet teljes megértéséért és megkedveléséért ragadjanak könyvet és olvassák el a regényt/regényeket. Pedig, pont egy ilyen filmnél fontos lehet.

Sokszor előkerül filmeknél a kétoldalú véleménycsere, hogy adott film megértéséhez nem árt tudni, miből készült, amire meg a másik oldal logikusan riposztol vissza, hogy az egyszeri nézőnek nem kötelező tudnia, hogy a megtekintett film ki fia, borja és nem mindenki akar a megtekintésnél több időt szánni egy-egy filmes produktumra.

Így ismétlem magam, hogy megértem azokat, akiknek a film nem adta azt, amit azoknak adhatott, akik "be voltak avatva". Emlékszem, amikor moziban megnéztem a Gyűrűk Ura első részét, előttem egy sorral egy fiatal lány csalódottan fakadt ki a barátjának, hogy: - Akkor most ennek nincs is vége? (Ó, ha tudta volna, hogy még a következő etappal sem lesz, csak majd a harmadikkal, kb. 2 évvel később.)

Zendaya és Timothée Chalamet néz

Én pedig valahol a két oldal között vagyok. Láttam David Lynch 1984-es feldolgozását és kifejezetten kedveltem. Pontosan tudtam, hogy ez egy epikus mű és hiába Villeneuve, legyen bármilyen pazar rendező, nem fogja számomra azt adni, amit sokan vártunk. Talán, mert az 1984-es filmtől megkaptam mindent amit akartam. (Igen, pedig az is kapott rendesen negatív kritikát, hogy mennyire nem tudta visszaadni a regény szellemiségét.) Kaptam legalább egy tucat világsztárt, ami pont abban az időben érkezett számomra, mikor rendkívül fogékony voltam a filmes világra és csak úgy ittam be magamba a színészek arcát és neveit. Azután ott volt a látványvilág, amelyben volt még azóta is egészen remek trükk-effekt (Homokférgek) és olyan is, amelyik már akkor is karcolgatta a röhej kategóriát (3D erőtér testpáncél) az összkép valahogy mégis működött. A színész gárda nem csak színes és illusztris volt, hanem kifejezetten tehetséges. (Nálam még a zöldfülű Kyle MacLachlan is a helyén volt, enyhén nőies vonásaival, kicsit talán még tökéletlen játékával. Ráadásul, mintha mindenki csak húzta volna fel a többiek teljesítményét is.) A karakterek is el lettek találva, bár, gondolom, ez a könyvnek köszönhető, mégis, úgy éreztem, mindenki a helyén. 

És nem elég, hogy voltak monumentális díszletek, jutott némi horror, a Harkonnen bárón keresztül a cselekménybe és az a zene!

A Toto együttes szintipop zenéje sokáig szerves része volt a zenei kultúrának, az Africa című számuk még karaoke bárokban is fel-felcsendül, de szerintem nagyon kevesen gondolták, hogy egy filmzenét is sikeresen el tudnak készíteni. Pedig sikerült. Nem kicsit,... nagyon! Nem tudom, hányszor hallgattam meg a filmzenei albumot.

Ezeket a már bennem rögzült érzéseket kellett volna megugornia Denis Villeneuve-nek. Sajnálom, de nem sikerült.

Az mondjuk pofátlanság lenne, ha felemlegetném, hogy Lynch lezárta a filmet. Aki tudja, az úgyis jogosan fitymálhatja azt a mozit is, mert a vége, ahogy hallom, egyenesen hentesbárddal lett összevagdosva, így annak a filmnek az esetében sem beszélhetünk teljes és hű feldolgozásról, hiszen, nem került minden vászonra, vagy a végleges bemutatott verzióba.

Szóval, azt hagyom is.

De számomra a két Dűne között volt egy lényeges különbség: A Lynch féle, valahogy szórakoztatott, míg Villeneuve filmjénél valahogy végig vártam azt a "történjen már valami" pillanatot. Mert az egész hosszú, elgondolkodtató és minden ízében tabló szerű. Mintha egy mozgóképes vizuális képeskönyv lenne, kevés érdemi szöveggel, pedig, még azt is igyekeztek korrektül beleszuszakolni úgy a forgatókönyvbe, hogy egyszerre legyen érthető és ne túl szájbarágós.

Egészen biztos, hogy végig bennem volt az az érzés, amikor úgy várok valamit.

A fényképezés pazar volt, de ugye, Villeneuve. A zene eszméletlenül jól passzolt a képekhez és rendesen adta a hangulatot, de ugye, Hans Zimmer és istállója. A színészi gárda is pazar volt, ugyanakkor nem éreztem, hogy arra törekedtek volna, hogy hozzák azt a pazar szereposztást, amit Lynchnek sikerült. azaz, itt is van jó néhány húzónév, olyan is, akik egyedül is eltolják egy film szekerét, azonban - és ez köszönhető annak is, hogy manapság egyre nehezebben jegyzem meg az új színészeket - legalább fele annyi jelenlegi sztárt tudnék név szerint megemlíteni a fontos szerepekben, mint az 1984-es film esetében.

Többet szerettem volna kapni ettől a feldolgozástól. Katarzist. Vagy valami olyat, amit korábban nem láttam még. De nem éreztem azt, hogy jobbat kapok, csak azt, hogy mást.

Az egyetlen, ami volt olyan különleges és érdekes, hogy azzal szintet léptek szerintem a régihez képest, az a rovarra emlékeztető csapatszállító légi járművek, mert, ahogy azt Kenny is említi a vlogjában - ajánlom mindenkinek a RetroShock! csatornát - az valami eszméletlenül el lett találva.

Persze, lehet, hogy én tévedek és ráfoghatjuk, hogy a régi élvezeti értékén sokat emelt a nosztalgia, meg, hogy a videózás őskorában sikerült látnom a filmet, amikor sokkal fogékonyabb voltam és még minden annyira frissnek tűnt a fantasztikus filmekben. 

Az is lehet, hogy a színészgárda miatt érzek többet a régihez, de azért a mostaniban is vannak kedvencek. (Rebecca Ferguson! Az a nő!)

Nem hinném, hogy a színészek miatt nem kedveltem meg ezt a mostani. Oké, Timothée Chalamet számomra kissé nyálas gyereknek tűnik, de azért a játéka szerintem nem volt rossz.

Talán az a bajom, hogy ezt a mozit nem tudom összevetni mindazzal, amit korábban már láttam és azokhoz képest, nem szépítem, így, a történetileg kiherélt Dűne, a két és fél órájával, nekem hosszú is volt és nem is túl szórakoztató. De erre mintha utaltam volna.

Josh Brolin és Oscar Isaac néz

Nagyon sok mindenről dumálhatnék még a filmmel kapcsolatban, de pont azért nem nagyon látom értelmét elemezgetni a végeredményt, mivel tudjuk, hogy a forrás-regény nem felhasználóbarát.

Villeneuve filmje tehát szerintem mindent megtett, hogy megragadja a néző figyelmét, a történet epikussága is lejön a vászonról, épp, csak nem éreztem, hogy jót szórakozom.

Megfoghatatlan érzés, pont, mint a regényciklus szellemisége.

Ajánlom ettől függetlenül megtekintésre, ha ismered a regényt vagy szereted a nagy léptékű filmeket. Ha kedveled, ha nem az akción van a hangsúly, hanem a hangulaton. A Dűne egy hatalmas, epikus hangulat. Ami akkor működik igazán, ha neked is épp megvan hozzá a hangulatod.

Azonban a film arról szól, hogy mindenki a jövőbe... néz.

65%

Van egy olyan érzésem, hogy a kezdeti elragadtatás a filmmel kapcsolatban lassan enyhülni fog és a rajongók is helyén kezelik majd a mozit. Sokak szerint az évtized sci-fije a Dűne. Lehet. De ettől még nem ez lesz az a sci-fi, amit évente újra akarok majd nézni.

Ja, és volt benne egy Zendaya is. Az első részben inkább csak bio-díszletként.  

Természetesen amikor kész lesz és bemutatják a második részt, azt is moziban nézem meg, mert megérdemli, hogy támogassuk egy jeggyel a filmet. Ajánlom ezt neked is.

De mint az elején említettem, azt is elfogadom, ha ezt csak a tévén darálod le.

Rebecca Ferguson... ...néz!

Kate - Kate (2021)

Kate - Kate (2021)

Rendezte: Cedric Nicholas-Troyan

A film Mafab adatlapja: Kate (2021)

Megtekintés: Az egyetlen ok, amiért minél gyorsabban látni akartam, az Mary Elizabeth Winstead. Méghozzá úgy, hogy nem is tartom a kedvenceim között.

Megöregedtem. Ahogy ez megtörtént, szép lassan, előkerült egy teljesen új generációnyi filmrendező, akiknek munkásságát, nevét, egyáltalán nem ismerem. Nincs ezzel baj, hiszen a legtöbb stílusban egyébként sem ér fel azokhoz a nevekhez, akiket korábban megjegyeztem. Nicholas-Troyan szintén egy ilyen név. Előző filmjéről már csak azért sem tudom megítélni - A Vadász és a Jégkirálynő - mert egyszerűen nem néztem még meg a filmet. Végig... Sejtésem szerint a film legalább vizuálisan rendben lehetett, hiszen Troyan (ez nem egy óvszer márka???) korábban pont ilyesmivel foglalkozott a filmiparon belül. Vizuális effektekkel.

Winstead-et pedig a Végső állomás 3. részében memorizáltam, hogy azután, sok kisebb szerep után eljusson John McLane pikírt lányának szerepéig a Die Hard 4. és vizuálisan talán legerősebb részében. Hatalmas szemei és nőies alakja miatt - értsd, nem volt vékony, hanem inkább husi - kifejezetten tetszetős hölgynek tűnt. Az évek elrepülte, Winstead kicsit megnyúlt, megerősödött és mostanra, mintha női akcióhősként érezné jól magát. (Néha ruházata és testfelépítése enyhén emlékeztet Sigourney Weaver Ripley karakterére.)

A "Kate" tökéletesen beáll abba a vonalba, amely címében egyetlen női nevet tartalmazó, erős női karakter erőszakos kalandjait meséli el. Nem tudom, ki volt az első, de szerintem Luc Besson "Nikitájával" eredeztethető ez, bár visszaszívom. Mintha a blaxploitation idején előkerült volna néhány fekete nővér, akik hasonló alapú mozikban igázták le a férfiakat. (Foxy Brown, Cleopatra Jones) Besson talán inkább egy új szintre emelte ezeket a hölgyeket azáltal, hogy néha a férfiakat megszégyenítő akaraterővel és végsőkig, önmagukból kifacsart energiával zárták rövidre a kalandjaikat, amelyben a legtöbbször kifejezetten erős, maszkulin férfiakat amortizáltak le, néha már komikus képekben. A "Nikita2 talán még komolyan vehető változata volt ennek az alműfajnak, de pl. a 2019-es Anna már-már paródiája annak, amit az akciófilmekről megszoktunk. Ebben madárcsontú, törékeny modell lány gyilkolja halomra a közelharcra szakosodott, kőkemény férfiakat, néha balett-táncosi koreográfiákra. Mondjuk, mintha Anna tényleg valami hasonló miliőből érkezett volna.

Winstead-nek nem ez az első akciófilmes figurája, hiszen a Will Smith sci-fi, Gemini emberben már hozott egy tökös női katonát és Vadásznőként a képregényfilmes "Ragadozó madarakban" meg mintha a mostani film főszereplőjének közeli rokonát személyesítette volna meg.

A történet alapja, hogy a főszereplő egy kőkemény bérgyilkos, aki rádöbben, hogy megmérgezték és napjai sincsenek hátra, ezért utolsó óráit azzal tölti, hogy igyekszik felkutatni azt, aki hamarosan bekövetkező haláláért felelős lehet. Ha ismerős a történet, nem véletlen, mert Jason Statham már készített erre az alapra egy elborult akciófilmet (Crank - Felpörgetve (2006), és ott már kimaxolták a témában fellelhető őrületet, főleg, mivel megtámogatták egy folytatással is.

Troyan mozija közel sem olyan szürreális, Winstead pedig sokkal sérülékenyebb és empatikusabb karakter. Ettől függetlenül, elbírt volna még néhány szépen megkomponált harci jelenetet, bár, az is igaz, hogy amit beletettek, az tetszetős és le a kalappal a színésznő előtt, hogy végigcsinálta a forgatást, még akkor is, ha sok jelentben kaszkadőrök helyettesíthették. Ha így is történt, akkor is jobban tetszett a női amazon ilyen megközelítése, az Angelina Jolie féle műmájerkodással szemben, mert Winstead alkatánál fogva egy picit maszkulinabb, vastagabb. No, nem sokkal, csak egy pöttyet fiúsabb, mégis inkább elhiszem, amit itt látok, azzal szemben, amit pl. a Tomb Raider filmek vagy a Salt ügynök akart letolni a torkomon. (Bár, a Salt ügynök egy kifejezetten kellemes akciófilm, még így is.)

Szóval, korábban Kate (Mary Elizabeth Winstead) elvégzett egy munkát, aminek köszönhetően valakik később halálos sugárzással fertőzték meg. Főnöke, Varrick (Woody Harrelson) szerint az ázsiai hatalmi harcok áldozata lett a lány, de komoly segítséget nem tud neki nyújtani, lévén, egy árnyéktársaságnak dolgoznak mindketten. Kate a minimális információkkal igyekszik lépésről lépésre kinyomozni, ki áll a közelgő halála mögött, mely során közeli kapcsolatba kerül a korábbi munkája miatt elárvult fiatal lánnyal, Ani-val (Miku Patricia Martineau). Ani ráadásul nem elég, hogy lelkiismeretfurdalást okoz a bérgyilkosnőnek, még a rokona is a feltételezett gyilkosának. Ketten kötnek tehát dacszövetséget, hogy Kate elérje a célját, ám ez közel sem egyszerű, hiszen egészségi állapota óráról órára romlik.

Néhány pici csavar és jól elkészített akció végén kapunk egy korrekt lezárást.

A film gyenge pontja azonban, hogy a történet miatt, ahogy romlik Kate állapota és egyre nehezebben tud talpon maradni, az akciók értelem szerűen az ő esetében nem egyre grandiózusabbak lesznek a filmidő előre haladtával, hanem kicsit megúszósabbak, hiszen, ha a hölgy még haldokolva, vért köhögve is olyan elánnal ütné az ellent, mint az első órában, nem lenne hihető az állapotára felhúzott karakter viselkedése. Egy haldokló ugyanis csak a szamuráj-filmekben képes méh leszámolni egy hadsereggel. Valahogy egyébként is az ázsiai és környező népek sajátossága a szereplők halálának pátoszossá tétele. Néha, mintha sosem lehetne őket legyőzni. Lásd a török és indiai filmeket is mellé, amikben szintén képes a karakter halálában is megváltani a világot.

A forgatókönyv azonban egészen jól fel lett építve, hogy ahogy haladunk, mégse kelljen átmenniük abszurdba és akcióra is maradjon idő.

Összességében tehát a Kate nem is feltétlenül új, nem is grandiózus, azonban egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Winstead tényleg kellemes jelenség.

A fényképezés remek, a zene ugyan nem kiemelkedő, de a képek alatt kellemesen tesz a hangulathoz. Troyanra meg érdemes figyelni, mert kicsit több pénzből és jobb forgatókönyvből egészen biztos, hogy kifejezetten ajánlott akciófilmeket tud majd még összedobni.

65%

Hóhalálában - Till Death (2021)

Hóhalálában - Till Death (2021)

Rendezte: S.K. Dale

A film Mafab adatlapja: Till Death (2021)

Megtekintés: Nem Megan Fox az, aki miatt elindítok egy filmet. Most sem így történt, mégis jól szórakoztam.

S.K. Dale eddig rövidfilmekkel szórakoztatott minket, azonban kapott lehetőséget, hogy egész estés filmben is megmutassa tehetségét. Felemásnak érzem a végeredményt: Dale-nek szerintem van érzéke a feszültség megteremtéséhez, ellenben úgy érzem, a színészvezetésben van hova fejlődnie. Nem a Nem a Hóhalálában lesz az a film, amiből megtudom, Megan Fox kiemelkedő színésznő.

Fox már akkor sem volt a szívem csücske, amikor először találkoztam vele a "Transformers" című moziban. Tipikusan annak az amerikai nedves álomnak tűnt, akit mindenáron lenyomna a torkunkon Hollywood, hogy tessék, ilyenek a lányaink.

Nekem meg el kell hinnem, hogy tökösebb a főhősnél, varázstükör szerint is a legszebb a környéken, úgy javít kocsit, mint Lajosbá' és a végén a suli különcét is ágyba viszi. Mindezek, nem az ő hibái, valahogy mégis sikerült egybemosnom a karaktert a színésznővel. Nem volt nehéz, mert külseje adott volt a sztereotip, hím-soviniszta hozzáálláshoz. Fox külsőre az a nő, aki nem tud úgy elmenni egy építkezés mellett, hogy a védősisakos, izzadt apu-testek ne füttyögnének utána elismerően. Persze, lehet, ha egyikükre rámutatna, hogy "Gyere szépfiú!", akkor zavart hallgatás lenne a válasz.

Mindegy, ezek a saját, szubjektív paráim, amikre nem lehet építeni.

Ha ezeket feldolgozom, még akkor is ott marad, hogy nem tartom kiemelkedő színésznőnek, sőt, inkább a testi adottságait sejtem az álomgyárban betöltött valutája mögött, nem a színészi teljesítményt. Ezt olyan jól eltettem egy üvegbe, hogy ha meglátom a nevét egy poszteren, nem hagy ki a szívem, egy ütemet sem. Szerintem most is elengedtem volna ezt a másfél órás történetet, ha nem olvasok bele a szinopszisba, ami viszont, annak ellenére, hogy első blikkre hajazott Stephen King "Bilincsben", című, általam kevésbé kedvelt regényére, úgy véltem, adok neki egy esélyt. 

Általában ugyanis, van valami titokzatos izgalom abban, hogy az ember belekerül egy olyan szituációba, amit a bemutató felfestett. Tudniillik, hogy a főszereplő úgy ébred, hogy mellette egy holttest van, és ezek után össze kell rakni a kirakós darabkáit, akár emlékszik valamire korábbról, akár nem.

Persze, a rend kedvéért megemlítem, hogy a film szinopszisa több ponton is hibásan lett megfogalmazva, így, kicsit átvertek, hogy megnézzem, ám nem hiszem, hogy ez szándékos lett volna. Egyszerű figyelmetlenség.

Tehát, nekiültem egy thrillernek és horrornak aposztrofált, leginkább tévés filmnek tűnő másfél órának és tudtam, hogyha nem éri el az ingerküszöböm, akkor hamar feladom a megtekintését. Végül, nem kellett ez miatt bosszankodnom, mert Dale filmje, ha sem sokat nem is markolt, sem nem is fogott, egészen élvezhető kis filmecske lett, apró, általam vélt hibái ellenére.

A történet szerint, Emma (Megan Fox), aki történetünk idejére sikeres üzletasszonnyá nőtte ki magát, párjával ünnepelni készül az este folyamán. A férje, Mark (Eoin Macken), sikeres ügyvéd, aki főleg bűnözőket mosdat ki a szarból és első mondataival elhelyezi magát egy olyan karakter bőrébe, ami miatt sejtjük, hogy a férj és feleség közötti kapcsolat egy erős függőségi viszony, csak nem tudni még, kinek mennyire. Azonban Emma viselkedése és arcjátéka annyira merev és kellemtelen, hogy még a legvakabb pasas is érdeklődve kellene, hogy arról faggassa, mi ez a világfájdalom. Ellenben Mark valamiért nem erőlteti a dolgot, ami egyrészt utalhat arra, hogy ez a fajta nihilista figyelmetlenség az oka annak, hogy Emma nem érzi jól magát vele, vagy - szpojler - Mark csak ma nem reagált a hűvös viselkedésre, mivel a későbbiekben kiderül, hogy már megvolt az aznapi A terve.

Az biztos, hogy igen hamar feltettem magamnak a kérdéseimet, hogy milyen érzés lehet nőként olyan férfi mellett élni, aki ennyire kontrollmániás, férfiként meg azon agyaltam, hogy hacsak nem vagyok egy szociopata vagy aspergeres személy, végig ülnék-e egy vacsorát egy olyan hideg és savanyú nővel, amilyennek Emma tűnik. És ez csak az első tíz perc. Azonban a feszültség érezhető és kifejezetten tetszett, hogy a főcímben bemutatott lüktető világváros után az egész történetet kihelyeztük a pusztába, bár, ez költségkímélés éppen úgy lehetett, mint a covid miatti megkötés.

Mark, a régi szép - egyáltalán volt nekik olyan valaha? - idők emlékére elviszi az asszonyt egy, az életük korábbi szakaszában fontos szerepet betöltő hétvégi lakba, ahol, úgy tűnik, hogy Mark tesz egy erőtlen kísérletet, hogy kicsit rendbe hozza a közöttük kialakult hideg viszonyt. Ezen az sem segít, hogy Emma egy kicsit poszt-traumatikus stresszben szenved, miután majdnem megölte egy férfi, akit a napokban engednek ki. 

Nem szívesen szpojlereznék tovább, mert sokat rontana a film befogadásán, de elég az hozzá, hogy vannak feszült és kifejezetten jó pillanatok, ám akadnak olyan megoldások is, amiket a valóságban szerintem borzalmasan nehéz lenne így kivitelezni, ám, befogtam a számat és igyekeztem csak sodródni az árral.

Néhány apró csavarra így is fussa, meg szinte feleslegesen beszuszakolt mellékszereplőre - Emma szeretőjének szerepe kb. "A ragyogás" Hallorann-jának a minőségét idézte meg - és a szűk tér behatárolt környezetében nagyjából sikerült végig egységes izgalmi szintet fenntartani, bár, volt, ahol rezgett a léc. Csak egy példa: A filmekben sokszor használt jelenet, amikor a negatív szereplő meghallja, hogy mocorog valami a helységben, de mire oda ér és a sarok vagy szekrény mögé les, addigra a korábban ott bujkáló főszereplő addigra elhúzta onnan a belét. Ráadásul olyan csendben, hogy elképzelhetetlen számomra, hacsak a másik nem süket. Igen, szerintem nesztelenül eltűnni egy tereptárgy mögül, miközben egy szobában vagyunk, ami nem nagyobb, mint 4-5 méter, ne tudjon már valaki másodpercek alatt elsunnyogni úgy, hogy a másik nem észleli, még akkor sem, ha esetleg a környezet odakint kifejezetten zajos. Itt meg még azt sem mondhatjuk, hogy kitört egy komolyabb hóvihar.

Úgy gondolom, Mark motivációja is bőven túlírt és esetleges a végeredményt tekintve, de ez a forgatókönyvíró sara, aki igyekezett összeállítani egy érdekes és feszült thrillert. Rengeteg hasonló mozit sikerült már látnom és a "Hóhalálában" egyáltalán nem a legrosszabb próbálkozás. Nem feltétlenül eredeti vagy kiemelkedő, azonban, ha egy ültemben végig bírtam nézni, annyira nem lehet rossz. (Még-ha ez egy igen gyenge érvelés is mellette.)

65%

Volt bennem félsz az indítással kapcsolatban, hogy túlságosan emlékeztet majd a "Gerald szenvedélyére", ám félelmem alaptalannak bizonyult.

A felfedezés - The Discovery (2017)

A felfedezés - The Discovery (2017)

Rendezte: Charlie McDowell

A film Mafab adatlapja: The Discovery (2017)

Megtekintés: Van-e élet a halál után? Habár ebben a kérdésben a társadalom elég megosztott, azt ki merem jelenteni, hogy sokkal több ember vélheti úgy, hogy szeretné, ha az életnek lenne értelme és a halál nem pusztán egy végső lezárása ennek a létnek, mint amennyien tényleg hitet is tesznek mellette.

Már Platón is rengeteg időt szentelt elmélkedéseiben, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdéseket, melyekre örökké kereste a választ. Platón azon merengett, hogy vajon az elhunytak lelke egyenesen átkerült a hitük szerint Hádész birodalmába, vagy nem? Feltételezhetjük, kérdéseire a halála után kaphatott választ. Több szempontból lehet boncolgatni a témát, kezdve a vallási spiritualizmuson keresztül az okkult hiedelmeken keresztül klinikai pszichológiáig. A felét sem értem ennek a bonyolult világnak, de magam is reménykedem. Nem hiszek, csak remélem.

Charlie McDowell és Justin Lader forgatókönyve egy drámai, erős felütéssel kezdődik és olyan témát boncolgat, amely azért a merev szkeptikusokat leszámítva sokakat érdekelhet. Hogy a forgatókönyv jól indul, behoz néhány érdekes és fontos kérdést, az jó, de összességében sokkal komplexebb a téma annál, hogy a film a másfél óra alatt minimum megfelelően kibonthassa ki azokat, ezért elmegyünk egy kicsit földhözragadtabb magyarázat felé, hiszen, a téma sokkal komolyabb annál, hogy egy hányaveti magyarázatot akarjanak lenyomni a torkunkon, hiszen, valódi válasz, talán jelenleg még nincs is, így maradt az, hogy kicsit visszább lépjünk és a megoldás így, amihez a film eljut, inkább egy köznapibb magyarázat. Egy olyan, amit könnyebb megérteni és elfogadni. 

Dr. Thomas Harber (Robert Redford) elismert elméleti kutató, akinek egy izgalmas kijelentése a halállal kapcsolatban olyan népszerű lesz, hogy annak hatására az emberiség egy kis része öngyilkos lesz. Amerikában már legalább négymillió ember választotta a halált, mikor Dr. Harber interjút ad egy országos szinten ismert riporternek (Mary Steenburgen), melyben azonnal kiderül, hogy milyen dilemmákat okozhatna egy ilyen kijelentés a valóságban. Egy füst alatt, filozofikusabb érzületű nézőkben ezer kérdés fog felvetődni, melyek egy részét talán meg sem képesek fogalmazni, hiszen a gondolatok zöme a tudat alatti szinten kezdi birizgálni az embert. Ilyen film az, amin tényleg el tudunk gondolkodni és akár napokig velünk marad.

Az első néhány pár perc már annyira erős és olyan sok érzést kelthet bennünk, hogy minden további történés csak lazít rajta, pedig még így is marad a filmben szufla.

Némi idővel később járunk és főhősünk, Will (Jason Segel), Thomas idősebb fia, kompon utazik a szigetre, ahol apja és öccse, Toby (Jesse Plemons) - aki tényleg olyan, mint egy házimanó - , egy szűk csoporttal további kutatásokat végez a korábbi kijelentéseivel kapcsolatban. A kompon megismerkedik egy fiatal nővel, Islával (Rooney Mara) aki a múltjának terhével érkezik a szigetre és igyekszik lezárni azt.

A két ember sorsa összefonódik a továbbiakban, miközben Will apja kísérleteinek a hatására igyekszik felhívni annak figyelmét, habár, a hatásokat már mostanra megfigyelhettük mi is. Az emberek ötletszerűen lépnek ki az életből, ha komoly nehézségeik akadnak, hiszen, odaát van valami, ami csak jobb lehet - gondolhatják. Will szerint, ha apjának igaza is van, nem kerülhető meg morálisan az a kérdés, hogy az igazság, ha ennyire befolyásolja az emberiséget és tömegesen okozza az emberek halálát, vajon támogatást igényel-e azzal, hogy apja egy készülék segítségével meg is tudja mutatni, hogy mi vár ránk?

Azonban ahogyan várható, a több mint negyven évnyi kutatás és a lelkiismeretfurdalás tovább hajtja a kis csapatot a józan megfontoltsággal szemben. A kísérletek megkezdődnek és első körben nem hoznak eredményt... ...hiszik, de Will véletlenül tanúja lesz, hogy a készülék mégis működik, sőt, lehetősége nyílik rá, hogy jobban beleássa magát a jelenségbe, amit tapasztal, amely végül olyan következtetésekig vezetik el őket, amire korábban nem gondoltak.

Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Engem már egy két soros szinopszis be tudott húzni annyira, hogy figyelmesen végignézzem a mozit, pedig nekem nincs is affinitásom és meggyőződésem a témával kapcsolatban. El tudom képzelni, milyen hatással lehet azokra, akiknek erős a hitük.

Szpojler és különvélemény:

Azonban az "emlékek" visszanézése közbeni konklúzió számomra nem tűnt egyértelműnek. Valamiért, olybá tűnt, hogy amikor Will és a csoport visszanézi a holttest halál utáni tapasztalatait, akkor abban egyeztek meg, hogy az egyfajta újraindítása lesz az életüknek attól a ponttól, amikor a sorsukat legjobban befolyásoló esemény megtörtént és a halál után onnan belépve a túlvilági létbe - feltételezhetjük, hogy akkor ez egyfajta láncsor és inkább a "következő" élet lehet helyesebb terminus - helyrehozhatják az akkor vétett hibákat.

Ez nagyon jól hangzik, de közben azért ott van a megváltoztatott tetoválás kérdése, ami meg inkább abba az irányba visz engem, hogy amit látunk, az egy elképzelt múlttöredék, nem is feltétlenül megfelelve a valóságnak. Tehát, már nem csak az lesz megváltoztatva, amit az elhunyt újraindítana - lásd, megment egy öngyilkost - hanem olyan részletek is - tetkó - amelyekre már nem lehetsz hatással, hiszen a tetoválást jóval korábban készítetted el, nem a belépési pontnál.

A forgatókönyvíróink biztosan mélyen beleásták magukat a témába, de nem értem, miért nem került szóba az az aprócska tény, hogy a memóriánk egy igen képlékeny valami, ami az életünkben eltelt idő függvényében folyamatosan változik: elvesznek részletek, megváltoznak részletek.

Ezt egyértelműen tudniuk kellett volna, hogy a jelenséget tovább vizsgálják, hiszen ez lehet arra magyarázat, hogy az elrabolt holttest miért látja azt, amit, azaz, nem egy új létsíkban kezdte újra, hanem egyszerűen a múltat látta abban a formában, ahogyan szerette volna. Ez, viszont arra az útra vinne minket, hogy nem az életünk folytatódik egy lehetséges jobb világba, hanem arra kellene következtetnünk, hogy nincs következő élet, csak egy utolsó mozielőadás a vágyainkról, amivel javíthattunk volna az életünkön.

Szerintem, ez a film egyik legfontosabb kérdése és erre nem kaptam választ, habár, még marad meglepetés a végére is.

Másik feltűnő apróság, amikor Harber megkérdezi egyik csoporttagját, Lacey-t (Riley Keough), hogy milyen körülmények között találkoztak és a lány megemlíti, hogy egy erdőben, ahol Lacey öngyilkosságot akart elkövetni és egy pisztollyal a saját mellkasára célzott, amikor Harber megérkezett és magával vitte hatalmas kastélyába, ahol a kutatások folytak és ahol a nő a csoport tagjaként élt velük, legalább egy éve.

Tehát, Harber, eldöntötte, hogy megszabadul a kísérlet sikerességében kétkedő Lacey-től, de előtte egy gyűlésen még kifaggatja, szinte megszégyeníti a lányt, miközben nyilvánosan kényszeríti, hogy az elmesélje, hogyan akart öngyilkos lenni és célzott a saját mellkasára, a szíve mellé.

Itt Harber megjegyzi, hogy: "Általában a fejre céloznak...vagy szájba veszik a fegyver csövét. Nem tudom, de talán még sosem láttam volna, hogy valaki így tenne."

Ez azért meglepő kijelentés, mert ha a karakter tényleg beleásta volna magát az öngyilkosságok módszereibe, főleg, a nők esetében, tudná, hogy a nők meglepő módon, a férfiakkal ellentétben sokkal többször választják az öngyilkosságnak azt a módját, hogy szíven lövik magukat valahogy. (Vagy tévedett a tanulmány, amit olvastam erről...)

Tehát, ez a felesleges mondat - mert funkciója tényleg nincs Harber kijelentésének - kicsit kizökkentett, mert nekem más volt erről az információm és feltételezem, aki a témába beásta magát, annak ezt tudnia kellene.

A befejezés egyébként, az alaptémától kicsit eltérve ugyan, de erősen emlékeztet a "Forráskód" című mozira.

Ezektől a gondolatjátékoktól eltekintve a film végig megbírt tartani magának, ami nagy szó, ha figyelembe veszem, hogy a tempója sem túl gyors, ellenben éreztem a feszültséget.

Apróság, de a rendező Mara jelenlegi kedvese és a riporterasszony fia is egyben. Segel igyekszik kitörni a komikus skatulyából, ezért vállalta el a filmet, habár, első választás Nicholas Hoult lett volna, csak nem ért rá. Keough már játszott korábban Hoult-tal, a Mad Max 4.-ben.

65%

Van olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagy mindez puszta illúzió? Nem biztos, hogy valaha kapunk kielégítő választ.

Te láttad már a filmet?

Milyen kérdéseket fogalmazott meg benned?

Hiszel a halál utáni... tényleg, miben hiszel ezzel kapcsolatban?

Bármi eszedbe jut a filmről, írd meg kommentben!

Senki - Nobody (2021)

Senki - Nobody (2021)

Rendezte: Ilya Naishuller

A film Mafab adatlapja: Nobody (2021)

Megtekintés: Nem kell, hogy tökéletes vagy újító legyen egy műfaji film, elég, ha egyszerűen kedveljük az adott műfaji leágazást. A Nobody pedig hibái ellenére egyszer egészen biztosan egy szórakoztató darab, ha szereted az olyan filmet, amiben egy van, mindenki ellen. Nagyjából.

Ilya Naishuller munkásságának egy töredéke pusztán azért ismert számomra, mert rendszeresen látogatom a youtube csatornát, ahol összenézek minden érdekes videót, amibe belebotlom. Niashullerrel az első találkozásom egy videóklip szerű, parkour-akció kaland rövidfilm volt, melyben FPS módban izgulhattam valakiért, aki egy mesterséges készüléknek és talán a víznek köszönhetően, egyik helyről a másikra teleportált, miközben szarrá vert ezer embert. Vagy valami ilyesmi.

Nagyon rövid idő múlva a fiatalemberben láttak annyi fantáziát, hogy megrendezhette első nagy-játék filmjét, amelyben az egyébként számomra azért annyira nem kedvelt filmes stílust tovább vitte, kiterjesztve a teljes játékidőre. Másfél órán keresztül benne vagyunk egy férfi agyában - kvázi - és az ő szemén keresztül harcoljuk végig az eseményeket, halvány fogalmat kapva arról, hogyan képzelik el a Balkánon vagy Oroszországban az akció műfajt, beoltva sci-fi töredékekkel. A film visszafogott siker lett és most, így jobban belegondolva, fura is, hogy mennyire nem látom az utóéletét, pedig néhány filmes oldalon állandó olvasóként vannak produkciók, amik rendre előkerülnek, ha van bennük valami kiemelkedő. Annak ellenére, hogy ez a film egy stílusbravúr, mégsem futok bele annyiszor a világhálón, mint lehetne és azt sem érzem, hogy hivatkozási alap lenne, mint börtönfilmeknél pl. "A remény rabjai".

Pedig, bizonyos szempontból a mozi zseniális, azonban mint én is, sokan valahogy ódzkodnak a belső nézetes megközelítéstől. (Sokan megemlítik, hogy megfájdul a fejük a heves kameramozgásoktól.)

A napokban láttam néhány videót a VR játékok lehetséges jövőjéről - amelyek egyértelműen az FPS érzést hivatottak behozni a szabadidős szórakozás számítógépes világába - és hozzám képest releváns emberek véleményezik a technikai fejlesztést, nem túl pozitív színezettel. Magyarul, egyelőre, habár rengeteg futurisztikus filmben előkerül a virtuális valóság, mint téma, úgy tűnik, jelenleg a fogyasztói társadalom valamiért - boncolgatják még pszichológiai okokból is - egyszerűen nem haraptak rá erre a lehetőségre. Nos, ennek köszönhető, hogy a "Hardcore Henry" most nincs annyira szem előtt.

Naishuller közel hat évig nem is dolgozott nagyfilmen, hogy végül Amerika csak utána nyúljon és mindjárt a jelenlegi legsikeresebb akciófilmes sorozatának egyik producere - többek között - képletesen átimportálja a tengeren és az ötvenes évei végére érkező filmsorozat-sztár, Bob Odenkirk karakterszínészi portfólióját átemelje akciófilmes közegbe. Nincs mit szépíteni, Odenkirk majdnem hatvan éves! Igen! És mégis jobban mozog a vásznon, mint én, amikor a legjobb passzban vagyok. Ez mondjuk nekem ciki. Egyszerűen nem is gondoltam, hogy ez a pasas már ennyire... tapasztalt. Igaz, azért neki is két éves kemény és kíméletlen edzésprogramon kellett keresztülvergődnie magát, hogy hihető legyen az, amit a filmben láthatunk. A buszos verekedés, talán nem a legötletesebb koreográfiával készült el, amit láthattunk már korábban, azonban a vágásnak és a remek kaszkadőrteamnek köszönhetően, bőven a jobbak közé tartozik. Néhány példa: A Scott Adkins nevével jegyzett 2008-as Nindzsa metrós bunyója egyértelműen a műfaj egyik legjobbja, mögötte kicsit lemaradva a Hitman emlékezetes, de kevésbé ügyes vonatos bunyója. Mai szemmel Stallone verekedése a "Specialista" című akciófilmben pedig egyenesen unalmas, hiába repül ki a panorámaablakon az egyik gonosztevő.

A "Senki" akciófilm zsáneren belül az egyik legismertebb és legegyszerűbb történeti vázzal rendelkezik.: Magányos - vagy majdnem magányos - hős összeütközik egy elvileg erősebb ellenféllel, akiket a film során haladva módszeresen ledarál. 

Nagyon régi műfajról beszélünk. Nem emlékszem, melyik lehetett az első a műfajban - tényleg érdekes lenne felkutatni az elsőt - azonban emlékszem, hogy melyik az, amit láttam és emlékszem rá: Arnold Schwarzenegger "Commando"-ja, melyet a narrátoros korszakban "Fantom kommandó" címmel leltünk fel és nézhettünk rongyosra. Ennél profánabb címmel el sem készülhetett volna, hiszen egy szó kifejezi a másfél órát, amit látunk: Egy férfi elrabolt lánya után eredve, egyszemélyes kommandóként teszi hidegre egy bélyegköztársaság teljes hadseregét. Gyakorlatilag, ez ennyi és nem több.

Persze, műfajon belül is lehet variálni, hogy a főhős korábban kapott-e képzést (Úszó erőd) vagy laikus átlagpolgár (Halálos ítélet). Önmaga van veszélyben (First Blood)) vagy a családja, szerettei (Rambo V.). Egy épületen belül verekszi végig magát, vagy egy fél világon. Férfi vagy nő. A végén győzedelmeskedik vagy elbukik.

Ami közös, hogy hősünk belecseppen valami erőszakosba, amire a válaszreakciója, hogy felveszik a kesztyűt.

Hutch Mansell (Bob Odenkirk) kezd belefásulni az unalmas mindennapokba. Egy éjszaka ketten törnek be a csendes kertvárosi házukba és miután a rablók elmenekülnek, Hutch-nak szembesülnie kell azzal, hogy a családja előtt nem maradt semmi tisztelete. Amikor kislánya a reggelinél jelzi, hogy a betörők ellophatták a szeretett karkötőjét, bár nincs valódi tétje, de Hutch az apró ékszer keresésére indul. 

Amit eddig nem tudtunk róla, hogy Hutch mostanra ugyan egy az ezer átlagos szomszédból, azonban korábban a kormánynak dolgozott. Feladata pedig a legveszélyesebb közellenségek kiiktatása volt, így nem véletlen, ha maradt még benne annyi rutin, hogy pillanatok alatt felkutassa a két éjszakai látogatóját. Azonban rajtuk nem verheti le a port - kiderül a filmből - ezért csalódottan tart hazafelé egy majdnem üres buszjáraton, amit egy részeg társaság, akiknek pont mellettük robbant le a járműve, birtokba vesz.

Hutch pedig kiengedi magából a családi élettel elcsendesített vadállatot, ami olyan jól sikerül, hogy az egyik rendzavaró fickó sikeresen bele is hal. Persze, tudjuk, hogy ilyenkor, az elhunytról kiderül, hogy a város egyik legbefolyásosabb és életre különösen veszélyes maffiózójának legközelibb rokona.

A többit pedig sejtheted.

Igen, elindul egy erőszak-cunami, melynek győztese, ahogyan sejthető, a hősünk kell legyen.

Közben beemelnek néhány mellékes karakteret is, hogy a játékidővel lehessen játszani, hiszen Hutch, ha csak róla lenne szó, pikk-pakk rendet tenne. Azonban, kötelező elem, hogyha már kertvárosi család, akkor legyen kiért izgulni. A film ebben a tekintetben közel sem olyan bevállalós, mint pl. Kevin Bacon "Halálos ítélete", vagy a "Mad Max" első része. Még Mansell papát (Christopher Lloyd) is behozzák a képbe, hogy azután kiderüljön, neki is jutott egy "halhatatlan vagy!" szerencsekártya, pedig ha kinyírják az öreget, azzal mennyi drámai pluszt tehettek volna hozzá. Így azonban, hogy vesztesége a hősünknek nem igazán jelentkezik, a komolyan vehető és hitelesebb műfaji filmek rendesen maguk mögé utasítják a mozit, hiszen, a "Senki" megdolgozik érte, hogy a befejezése önmaga paródiájába forduljon. Szerethetően teszi, de mégis sokat tompít az összképen, hogy aggastyán korára akarnak akcióhőst faragni Christopher Lloyd-ból és családtagnak megkapjuk még az egyébként kötelező fekete figurát is, RZA tálalásában.

Előkerülnek még olyan nevek is a filmben, mint az anya, Connie Nielsen, de a színésznővel legalább annyira fukar a forgatókönyv, mint a két jelenetben látható és itt teljesen indokolatlan Michael Ironside. Az az ember korábban olyan filmekben szerepelt, mint a Total Recall, Agyfürkészők vagy a Csillagközi invázió. (Itt jegyzem meg, hogy vicces, hogy az imdb szintén ezt a három moziját hozta ki első háromnak, csak más sorrendben...) Itt meg kapott két mondatot, egy olyan karakterrel, akinek valójában semmi szerepe nincs. Az, hogy történetesen a végső leszámolás helyszínét tőle veszi meg Hutch, az abszolút mellékes. Akár megvásárlás nélkül is lezavarhatták volna a leszámolást a boltban, hiszen Denzel Washingtonnak is sikerült ez a "Védelmező" első részének a végén.

A film gonoszát alakító színészt, Aleksey Serebryakovot azonban nem ismerem, és nem is sikerül nagyon kihoznia a szerepből a maximumot, hiszen ahhoz túl gyorsan peregnek az események. 

Ettől függetlenül lehet benne egy folytatás és szívesen meg is nézném. Ha sietnek, még Odenkirk-ben benne lehet egy második rész, meg egyébként is úgy tűnik, ha már akciófilm, akkor a hatvan az új negyven.

Külön érdekesség, hogy Odenkirk korábban maga is átélte azt, hogy betörtek hozzá és miután a pincében csapdába ejtette az elkövetőket, a hatóság olyan alkalmatlanul kezelte az ügyet, hogy akkor fogalmazódott meg az ötlet a fejében, mi történne, ha ilyenkor a sértett venne kezébe az igazságszolgáltatást. Erről beszélgetettek is a forgatókönyv írójával, Derek Kolstad-dal, aki a John Wick filmeket is jegyzi.

65%

Ugyan nem kívánom, hogy a Mansell család tagjait kinyírják, de azért a "Bosszúvágy" című filmben a bosszúnak mennyivel nagyobb a dramaturgiai ereje, hogy a főhős előbb a feleségét, később a lányát is elveszíti.