Édibédi - Sweetheart (2019)

Édibédi - Sweetheart (2019)

Rendezte: J.D. Dillard

A film Mafab adatlapja: Sweetheart (2019)

A film, amely az édibédi főszereplőre épül.

Megtekintés: Tegyük fel, láttad mondjuk a „Zátony” című filmet? Igen? Akkor ezt is láttad, mert az „Édibédi” pont ugyanaz a film, csak kevesebb ötlettel.

Van a túlélő horroroknak egy alműfaja, ami szigeten játszódik (illetve más, elzárt környezetben, ami nem mellesleg festői is lehet) ahol a főhősnek túl kell nőnie egyrészt önmagán, másrészt valami helyi szörnyűségen, amely a legtöbb esetben valamiféle vadállat.

Ha innen közelítem meg az „Édibédi” történetét, akkor ez a film a „Predator” csajos, young adult változata, sci-fi nélkül. Igen, ha eddig nem jöttél rá, ez egy erősen szpojleres leírás lesz. Az egyetlen oka, hogy a bejegyzés címe elején nem szerepel a „Fika” jelző (amit borzalmasan rossz filmeknél néha odateszek) az, hogy Dillard mozija az összes hibája ellenére is szórakoztató mozi volt, az egy megtekintés alatt, amit rá szántam. Szóval, ha nem is éreztem túl jónak, nem is lett menthetetlenül rossz. Csupán, jobb szó hiány, egy teljesen felesleges darabja a horrornak. Mert ezt már láttad. Sokszor, jobban, érdekesebben.

Először a pozitívumok:

Kiersey Clemons a film legerősebb pontja. Ez a fekete hölgy egyszerűen csodálatos. Nem trendin szép, mert nem az. Nem trendin csinos, mert az sem. Ellenben ez a lány egy az egyben az a szomszédlány típus – itt legalábbis – akire élvezet ránézni, akinek erős a kisugárzása, aki ha a vásznon van, kellemes a szememnek. Neked lehet, hogy nem lesz ez lényegi szempont – mert nem kedveled a nőket, vagy nőként a férfiak dobogtatják meg a szíved, vagy jobban szereted a fehér hősnőket – azonban egy átlagos pasinak, aki kifejezetten élvezettel néz csinos – nem szupernőt – fiatal lányokat, tengerparton, kevés ruhában, azoknak az első húsz perc elrepül, percek alatt. Ez azonban egyértelműen kevés a maradandó boldogságunkhoz. Ahogyan egy horrorfilmes fórumon találóan megjegyezte egy fiatalember, kissé öncélú, amikor Jenny csinibe öltözik, ám ebben meg nem elég bátrak, mert képen kívül kerül bele feltételezhetően igen kerek popsija a következő nadrágba és nekünk marad a végeredmény: már megint csini.

A másik pozitívum, a környezet. Átlagos néző ugyanis nem biztos, hogy valaha eljut olyan tengerpartra, amin a film játszódik és ami sokunknak prospektusokból, vagy pont ilyen filmekből lehet ismerős. (Lásd ismét a korábban említett „Zátonyt”.) És akkor már a környezethez odacsapom a szélesvásznú, remek fényképezést, mert az egészen rendben van.

Ilyen jól még a filmben sem néz ki Kiersey Clemons.

Szóval az történik, hogy Jenny (Kiersey Clemons) kisodródik egy kies tengerparton, egy haldokló fiatalemberrel. Ahogy várható, nagyon hamar egyedül marad és Tom Hanks nyomdokain eljátszhatja a magányos túlélő az elemekkel magánszámot. Ez mondjuk az ős Robinson előtt egy tiszteletlen kijelentés. A lány tehát partot fog, körbenéz, élelmet keres és néhány korábbi szigetlakóra utaló nyomot talál. Azután az éjszaka folyamán kiderül, hogy hiába a csodálatos környezet és csupán egy nyugágy hiányzik, koktélos fiúkkal, ha helyette a közeli óceán fenekén egy lyuk vezet valami csúnya lakhelyéhez és ez a csúnya sötétedés idején a szigeten grasszál, hogy ezzel elvegye kedvünket a fantáziálástól, hogy cserélni akarjunk Jennyvel.

A szörny, ahogyan hasonló mozikban már megszoktuk, körbezabálja a leányzót. Ez annyit tesz, hogy kezdetben a holttesteket tépi cafatokra, később pedig a megjelenő, további szörnyeledel egyedeket eszegeti meg. Ha erről is a „Zátony” jut eszedbe, nem véletlen. Ezeknek a butus moziknak a rákfenéje, hogy képtelen megfelelően tálalni a mellékszereplő hullajelölteket, így néha még rendes karaktert sem kapnak. Itt sem érezni, hogy egy kávézásnyi időt fordítottak volna a további érkezőkre, hiszen valójában csak azért szedték őket elő, hogy hatvan perc helyett nyolcvan percre terítsék ki a mozi játékidejét. Stáblistával együtt... Megjelennek, néhány mondat, elmennek. Erre talán mondhatom, hogy horror-biodíszletek.

Szóval Jenny és az érkező páros három sornyi szövegéből kihámozhatjuk, hogy valamiféle baráti társaság hajója került egy pusztító viharba, amely során a csoport nagyja a tengerbe veszett, míg a többiek pont megfelelő sorrendben érkeznek Jenny szigetére, hogy egy kicsit tovább lendítsék a történetet. Jenny győzködi is őket egy ideig, hogy le kellene lépni innen, és hiába akad ehhez egy mentőmatrac, egyszerűen a trió nem képes megegyezni erről. Ahogy ilyenkor szokott, az történik, hogy aki tudja, hogy van szörny, az egy fához kötve ébred, míg akik nem hiszik el, azok szabadon mocorognak a parton. Te pedig arra gondolsz, hogy ezt a klisét mennyi ideig tarthatott felskiccelni a forgatókönyvben. Sok meglepetést nem tartogat az etetési idő.

Még itt is jobban néz ki, mint a filmben...

Ezek után pedig az jön, amit gondolsz. Le sem írom.
A film vége még tartogat egy „Predator” leszámolást, csak sokkal kevesebb ötlettel és kb. azzal a szörnnyel, amit már a Schwarzenegger film idején is visszadobott a stáb. (Esküszöm, olyan, mintha azt rángatták volna ki valami kutyus szájából. Ha láttál fényképeket az első Predator film korai szörnyjelmezéről, tudod, miről beszélek.)
Jenny pedig, akiről nem tudjuk meg, hogy valójában mitől ilyen badass, elindul új kalandok felé, hátrahagyva nekünk egy filmcímet, aminek jelentésén törhetjük a fejünket. Mert a „Sweetheart”, azon kívül, hogy a hősnő tényleg egy szeretni való szomszédlány érzést hoz a karakterbe, egyszerűen elképzelni nem tudom, mire gondolhattak, mikor ezt írták a forgatókönyv címoldalára.

„Sweetheart”. Egyszerűen olyan semmilyen. Jelenleg „Édesem” címmel akadni bele a neten, de azt hiszem, én átnevezem édibédinek. Mert valahogy azóta ezt éreztem Jennyvel kapcsolatban, amióta foggal tépte a kókusz héját a part menti fák árnyékában. Olyan kis édibédi. Vagy amikor talál egy bőröndnyi csajszis ruhát, hogy végül egy türkizkék (?) sportcipőhöz felhúzzon egy virágmintás leggingset és abban parádézzon pár percnyi jelenetben. Akkor is olyan édibédi. Meg úgy egyáltalán. Tökös, de mégis édibédi.

A szélesvásznú változat pedig segít, hogy kicsit erősebb legyen a moziélmény, mert maga a film ebben nem visz előre.

Vannak jó túlélő horrorok, meglepetésekkel, remek mellékszereplőkkel és félelmetes veszélyekkel, amelyben sokszor a szörnyeteg mellett a természettel is meg kell birkózni, meg vannak ezek a tengervíz-habkönnyű kis darabok, amelyek alatt elaludni is szégyen, olyan gyorsan elröpülnek. És ha felmerül egy-egy kérdésed a filmmel kapcsolatban – mi ez a szörny, kik voltak ezek a fiatalok, mi lesz Jennyvel utána – akkor csak annyit kérdezek: - Nem mindegy?


50%

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Rendezte: Gillian Robespierre

A film Mafab adatlapja: Obvious Child (2014)

Megtekintés: Rég láttam ennyire súlytalan filmet az Amerikában elvileg igen kényes témáról, az abortuszról.

Ez azért is érdekes, mert a film főszereplője és a történések elszenvedője egy Stand-Up komika, és ha valamit megtanulhattunk erről a szakmáról, akkor az az, hogy kendőzetlenül rágja át magát a legszélsőségesebb témákon is. Aztán itt ez a keserédes film, amelyben minden adott egy drámázáshoz, társadalomkritikához, ám végül a két legkérdésesebb karakter, akinek a reakciója tényleg adhatna némi plusz drámai löketet a dramaturgiában, inkább megadóan fejet hajt és együtt úszik a simulékony forgatókönyv okozta csendesen csordogáló csermelyben.

Ettől persze nem törik le a téma fontosságát, azonban úgy érzem, hogyha van egy ilyen történetünk és vesszük a fáradtságot is, hogy abból egy filmet – ha még oly rövidke is – összerántsunk, akkor érdemes megfűszerezni olyasmivel, mint pl. karakterfejlődés. Itt azonban mindenki kedves, ami miatt kissé idealizáltnak tűnik a mozi világa. Persze előfordul, hogy egy ember életében az egyetlen kellemetlen személy az exe, aki itt ráadásul nem egy féltékeny figura, hogy a legváratlanabb időpontokban megjelenjen, hogy emlékeztesse a főhőst, hogy volt egy korábbi élete. Semmi ilyesmi. Az egyetlen kellemetlen, amit felhoz a forgatókönyv vele kapcsolatban, hogy nincs túl jó szaga...

Szóval a Jenny Slate által eljátszott Donna egy romantikus álomvilágban él, ahol még az a srác is cuki, akinek egy fellépése alatt kell szembesülnie,több más nézővel együtt, hogy a nő, akiért vonzalmat érez, gyakorlatilag titokban végeztetne abortuszt magán, miközben a fiatalember neveltetése és habitusa pont egy családban teljesedne ki, ha a jövőbe tekint.
Bármelyik másik film, ami két órában boncolgatja a témát, hagyna időt a drámázásra, itt azonban ez kimerül néhány borozgatós párbeszédben és abban a hihetetlen szerencsében, hogy nincs egy ember, aki tényleg lekapná Donna karakterét a tíz körméről, és az arcába üvöltse, hogy azért van más is az átlébecolt nappalok és tíz perces fellépések között.

Összességében nem nézhetetlen mozi a „Obvious Child” és nem érezni, hogy sokat markolna, és talán pont ez az egyetlen igazi negatívuma. Olyan semmilyen. Egy olyan történet, amelyet romantikus lányregényekben olvashatunk esetleg. Nem valami több száz oldalas kötetben, hanem Romana vagy Tiffany magazinban. Ahol mindenki, minimum kedves, ahol nincs egy bekiabáló néző, aki kirángatná szereplőnket a „való világba”, hogy milyen gáz, amit csinál a színpadon.

Ha pozitívumokat keresnék, akkor megemlíteném, hogy talán most először döbbentem rá, hogy a Stand-Up műfaj bizonyos esetekben nem más, mint egy napló bejegyzés, amelyet nem papírra vetünk (illetve arra is nyilván, hogy azután csiszolgassuk, ha ilyen a munkametódusunk) , hogy azután lelakatolva eldugjuk a fiók mélyére, hanem inkább egy olyan önvallomás, amelyet spontán osztunk meg a többiekkel (már amennyire egy fellépés spontán) és az éppen minket erősen foglalkoztató belső érzelmi harcok terápiás kibeszélését célozhatja meg. Mintha ahelyett, hogy pszichiáternek mesélnénk el a bennünket bántó dolgokat, inkább az egészet egy kiskocsma vendégeire zúdítjuk, hogy meghallgassák, mi pedig fellélegezhessünk. Annyi a különbség az átlagos kocsmai beszélgetésekhez képest, hogy nem egy pult mellett ülve osztjuk meg nézeteinket a másikkal, hogy kialakulhasson a párbeszéd, hanem egy reflektorfényes, apró pódiumról, ahol a párbeszéd nagyjából elmarad – kivétel, ha egy vendég nem kezd perlekedni a fellépővel, amire sok filmben volt már amúgy példa – és a beszélgetés így inkább a monológ jóval szűkebb keretei között marad.

Jenny Slate kedves színésznő, itt azonban annyira „magát adja”, hogy nem érezni a drámaiság mélységét eléggé ahhoz, hogy kellő mód ráhangolódhassunk. A karaktertől már első fellépése eltávolítja az egyszeri nézőt, mert a kis életkép, ahol egy fingós nőt kell megismernünk, lehet, hogy őszinte, ám nem túl vicces. Sőt, értem én, hogy a Stand-Up lényege az is, hogy olyan témákkal foglalkozzon, amivel senki más, vagy csak nagyon jó barátok, rendesen bepiálva, azonban ha ennyire nem a drámán van egy filmnél a hangsúly, érdemesebb lett volna kevésbé provokatív mód bemutatni a főszereplőt. Pl. Úgy, hogy lead valami kevésbé bizarr előadást, hogy utána arról beszélgessen valamelyik kollégájával, hogy sokkal durvább anyagai is lennének, csak bizonytalan, hogy ezekkel lépjen fel ennyi ember előtt. Ehelyett rögtön a női bugyik egynapos tisztasági időkorlátját veszi górcső alá, amitől kevésbé erős gyomrú néző már kezdésből elveszíti érdeklődését.

Azért gondolom, hogy bőven elég lett volna egy finomabb oldalával kezdeni Donna bemutatását számunkra, mert bár az előadásában eléggé szabad szájú Donna figurája, a film egyéb részeiben egyáltalán nem érződik rajta, hogy ő egy vagány, tabukat döntögető személy lenne. Így a karakterről annyit tudtam meg, hogy valójában akkor tud igazán őszinte lenni, amikor vagy baráti körben iszik, vagy amikor a színpadon áll és idegenekhez szól. De, hogy miért alakult ki nála ez a fajta közlés kényszer, amivel mélyebben megismerhetném a figurát, az nem derül ki.

Gondolom, ha a film nem röpke nyolcvan perc, bátrabban is nyúlhatott volna ehhez az Amerikában amúgy, amennyire tudom, kényes témához. Bár, lehet, hogy az egy másik állam. Másrészt, talán nem volt a rendezőnőnek elég mondanivalója a témában, ugyanakkor az azonos című, 2009-es rövidfilmjének egész estés változatának elkészítéséhez ugyan talált szponzort, míg a történet megfelelő felduzzasztásához már nem. Ez viszont azért szomorú, mert már az alapot adó 23 perces alkotást is hárman jegyzik történetírásban, ami a filmhez további tagokkal bővült, a végeredmény mégis vérszegényke maradt.

Egyebek:
Sok év után véletlenül megint láttam egy filmet, amiben feltűnt számomra, hogy Gaby Hoffman, aki olyan kis helyes lánykát játszott a kilencvenes évek néhány mozijában – Akkor és most, Tűzhányó – mostanra egy kifejezetten nem szexi arcú nővé érett/öregedett. Az össze szereplő korrekt, mind alakítás terén, mind pedig a forgatókönyvön belül. Talán ezért sem érzem, hogy Donna karaktere változna különösebben a film végére, annak ellenére, hogy néhány jelenetben azért igyekszik dráma mélységet adni a döntésének. Csak valahogy habkönnyű marad az egész.
Egy megtekintést persze ez a film is megér, még akkor is, ha mind drámában, mind romantikában eléggé középszerű.

Gillian Robespierre még nem elég „tökös” filmrendezőnő. Vannak jó pillanatai, de közel sem olyan bevállalós, mint Donna a színpadon. Ami azt illeti, Donna is csak a színpadon bevállalós.
Jack Lacy-nek nem ez az első filmje, amiben a charme-os szomszéd fiút hozza, aki leginkább sodródik az árral. Kíváncsi vagyok, mikor fog meglepni először, mert eddig bármiben láttam, ugyanazt a karaktert hozta. Még a Rampage-ban is, pedig ott negatív figura volt.

Töfi:
- A címet az alábbi Paul Simon dal ihlette, amely a film soundtrackjába is felkerült:

- A forgatást 3 héten belül letudták.



50%

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

Rendezte: Nicolas Gessner

Megtekintés: Erősen megosztó darab, amely ma #metoo kampányért kiáltana.

A film Mafab adatlapja: The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

horrorfixxx.tumblr.com

Laird Koenig regénye 1974-ben jelent meg, tehát elég gyorsan eljutott a filmvászonig a történet, ha két évvel később már be tudták mutatni, igaz, erősen tévéfilmes jelleget kapott, ami viszont a történetből ered, hiszen egy kamaradrámát látunk, amely többnyire egy házon belül játszódik. Mindemellett úgy horrorfilm, hogy az egyetlen véres jelent egy puszta baleset következménye. Hogy végül miért érezték fontosnak ilyen gyorsan elkészíteni, ha még a színházi bemutatóra is éveket kellett később várni? Fel nem fogom.

Nem rossz film „A kislány...”, sőt, témáját tekintve kissé előremutató darab, ugyanakkor elég érdekes produkció azzal együtt, hogy erősen  mutatja be a pedofília témáját, az értelmiségi és gazdagok közötti „osztályharcot” és a felnőtté válást.

Rynn (Jodie Foster) apjával él egy bérelt házban. Illetve élt korábban, azonban egy családi tragédia miatt Rynn mostanra árva (ezt kell módszeresen eltitkolnia, ha nem akarja, hogy belekerüljön az állami rendszerbe, amely megárvult gyerekekkel foglalkozik) lett, aki egy titkoktól terhes épületben igyekszik egy 13 éves kislányt meghazudtoló érettséggel helytállni a mindennapokban. Ez azonban borzalmasan nehéz, mivel a főbérlő, Mrs. Cora Hallet (Alexis Smith) pofátlanul benyomul a magánéletébe és még a főbérlő fia, Frank Hallet (Martin Sheen) is kitüntető figyelemmel kíséri életét, holott egy felnőtt, kétgyermekes ember, akiről fura szóbeszédek terjedtek el, holmi kislányt vegzáló incidens miatt. Azonban Rynn-t nem kell félteni, mert fel van vértezve a kegyetlen világgal szemben. Az oldalán áll még a szerencse és, hogy a bájos arcocskájával képes megtéveszteni azokat, akik alábecsülik. A története egy roppant veszélyes pszichopata személyiség jövőjét vetíti elénk.

De vajon Rynn más, mint azok, akiktől féltjük vagy legalább olyan veszélyes ember, ha nem veszélyesebb? Nicholas Gessner filmje pedig szűk keretei között igyekszik érdekesen tálalni a drámai történetet.

Jodie Foster talán ezt a filmjét kedveli legkevésbé, ami főleg annak tudható be, hogy az egyik producer mindenáron úgy érezte, kihagyhatatlan a szexjelenet a 13 éves Rynn és olasz-amerikai barátja és segítőtársa, a történet szerint 19 éves Mario (Scott Jacoby) között. Foster szó szerint seggfejnek nevezte a producert az ötletért, hogy Disney sztár múltját egy olyan filmdráma miatt rúgja az égig, amiben nem is hitt teljes szívvel. Végül a kérdéses jelenetet a testvére vállalta, mint testdublőr, ám a fiatal Fostert ez nem nyugtatta meg, hiszen a nézők a jó szögből vett pucér női testet még mindig vele azonosították a bemutató után. (Pedig jobban megnézve látszik, hogy mennyire nem hasonlítanak.) A parókát sem kedvelte, amit a forgatáson ráerőltettek, viszont a szerep megkívánta, hogy a főszereplő lány végletekig ártatlannak és ártalmatlannak tűnjön, így az akkoriban rövidebbre nyírt haját pótolni kellett. Hogy még jobban kihangsúlyozzák fiatal korát, a lepattant szemfogát is meg kellett mutatnia a kamerák előtt, amit még nem csináltatott meg és szégyellt. Mindezek után vágj jó arcot egy olyan forgatáshoz, amiben a legnagyobb reklámérték az volt, hogy egy fiatalkorú lány szexuális céllal ágyba bújik egy idősebb fiúval. Felfoghatatlan, végül hogyan kaphatott a mozi PG besorolást, ám semmilyen hírverés nem segített azon, hogy viszonylag halkan eltűnjön a filmes életből, leszámítva egy szűk réteget és talán néhány hardcore rajongót.

vertigoposters.com

Martin Sheen roppant erősen hozza a gusztustalan figurát. Fiatalon még előszeretettel vállalt be ilyen imázsromboló karaktereket, azonban azt tudni kell, hogy eredetileg Mario szerepe érdekelte, csak a kora miatt nem kaphatta meg.

A filmben több jelenetben láthatjuk, hogyan igyekszik a felnőtt társadalom elnyomni egy gyereket és mennyire nem tud mit kezdeni azzal, ha a gyerek nem gyámoltalan és esendő. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy főbérlő, mint Mrs. Hallet (Alexis Smith) basáskodva bevonuljon a tőle bérelt ingatlanba és ott pakolászni kezdjen, miután azt három évre kifizették neki. A forgatókönyv mindent megtesz azért, hogy azokat a szereplőket, akik Rynn életére negatív hatással lehetnek, megutáltassák a nézővel. Mindezt apró részletekkel is megerősítik, miközben a karakterek viselkedése egyértelműen elidegenítő. Mrs. Hallet pl. tesz egy kis megjegyzést Rynn-nek a borral kapcsolatban, amelyet a kislány vallásához köt. A leereszkedő megjegyzés azt sejteti, hogy Mrs. Hallet nem különösebben rajong a zsidókért.

A forgatókönyv abban is igyekszik lágyítani Rynn karakterét, hogy azon kívül, hogy a gyilkosságok képen kívül történnek, az egyik legfontosabb halálesetet, amely gyakorlatilag a továbbiakban mozgásban tartja a cselekményt, a könyvvel ellentétben itt balesetként mutatják be. Mrs. Hallet koponyáját ugyanis a véletlenül lecsapódó pincelejáró csapóajtaja okozza, míg a könyvben Rynn – bizonyítva mennyire veszélyes a karakter – egy kábeldarabbal fojtja meg a pincében. Erre a dramaturgiai lépésre nyilván azért volt szükség, hogy a 19 éves Mario karakterét könnyebben lehessen a kislány oldalára „állítani”. Egyébként 1972-ben készült már egy hasonló film, amelyben egy 12 éves fiú ölte meg az anyját, hogy azután a mostohaanyjával bonyolódjon szexuális viszonyba, What the Peeper Saw címmel.
Laird Koenig forgatókönyvírói tevékenysége egyébként nem ebben az egy műben merül ki, amelyben a gyilkossági szándékot gyerekek karakterei kapják. Ráadásul a film egyik fontos szerepét Alain Delon alakítja. (Attention, les enfants regardent (1978))

imdb.com Jodie Foster

Nehéz darab „A kislány...”, nem is való mindenkinek. Megelőlegezi azokat a horrorfilmeket, amelyekben az antagonisták gyermekek, mint pl. „A Jófiú”. Szerencsére azonban nem érződik, hogy a főszereplő oldalára állna a szerző, pusztán a történet végén ő marad életben. Attól azonban, hogy a felnőttek mennyire elfogadhatatlanul viselkednek vele, még nem lesz szerethető Rynn karaktere. Kb. ekkor jött ki a mozikban Foster „Taxisofőr” című filmje is, amiben kiskorú prostituáltat játszott, így apró érdekesség, hogy a Disney mindezek után, a családi értékek erős hangoztatása ellenére még alkalmazták Disney filmben a fiatal színésznőt. Sajnos volt, akinek egy rossz szerepválasztása tönkretette a Disney-s karrierjét. Az még Foster profizmusa, hogy a pofon jelenetnél kérte a színésznőt, hogy ne kamu pofont adjon neki, mert úgy nehezebb eljátszani az utána következő gyűlölködő elbúcsúzást. Nem vagyok talán túl mimóza lélek, de még mai szemmel is felszisszentem a saller láttán. Valahogy, amikor egy színészt ilyen interakció ér, az mindig kivált belőlem valami apró feszültséget. Ha igazi pofonról van szó. Ezek az érzések fel sem merültek soha bennem egy "Bud Spencer" film kapcsán, ahol sokszor még szabad szemmel is jól látni, milyen messzire is lehet egymástól arc és tenyér. Be is húzott Jodie Foster 1978-ban egy díjat az Amerikai Sci-fi, Fantasy és Horror filmek versenyén.

A filmet nehéz jó szívvel ajánlani, mert végtelenül nyomasztó és elidegenítő, azonban mint horror, ez is egy olyan darab, amire érdemes időt szánni. Kevés film képes úgy bemutatni a borzalmat, hogy éjszakai jelenet és vér nélkül képes tálalni azt. Testvérfilmje lehetne a korábban taglalt „Elátkozottak gyermekei” című filmnek, amely pont húsz évvel korábban készült és egy hasonlóan gyilkos természetű kislányt állít reflektorfénybe.

70% - bár mostanra sokat kopott a frissessége.

drafthouse.com Alexis Smith