Dutyi-dili - Stir Crazy (1980)

Dutyi-dili - Stir Crazy (1980)

Rendezte: Sidney Poitier

A film Mafab adatlapja: Stir Crazy (1980)

Megtekintés: A nyolcvanas években, sőt, talán inkább a vége felé, a házimozi kezdett nagyon gyorsan elterjedni a háztartásokban. Rengeteg szabadidőt kiváltott azoknál a fiataloknál, akiknek volt és szerették bámulni a videón futott kazettákat. Egy Tom és Jerry rajzfilm válogatás pl. hosszú hetekre megoldotta, hogy a szülők dolgozhassanak, anélkül, hogy a kölykök zavarják őket. Közben viszonylag hamar kialakult a filmkalózok szűk és titokzatos rétege is. Néhányan egész komoly kis bevételeket gyűjtöttek össze abból, hogy horror áron másolták a szomszédoknak a hang alámondásos, friss, néha egy-két éves filmeket. Igen, akkor éveket vártunk az új mozikra és főleg a hetvenes, nyolcvanas évek első felében futó filmekkel volt tele a padlás. Igényesebbeknek persze jutott underground és művészfilmekből, soft és hard pornó, meg ázsiai kungfu filmek. Én az egyszerű hollywoodi mozikat kedveltem és az akció mellett a vígjátékok és komédiák voltak a kedvenceim, közvetlen, mielőtt beleszerettem a horrorba. A Dutyi-dili "csak" három éves csúszással érkezett meg és igen hamar kölcsönzői kedvenc lett. Úgy értve, hogy egyik haver adta kölcsön a másiknak. Szerintem én nem is akkor láttam, talán csak évekkel később, de erre nem is emlékszem, meg talán nem is fontos.

A Dutyi-dili a könnyebbik utat választó mozi volt. Sem túl fikikás forgatókönyv, sem túl eredeti koncepció. A klasszikus buddy mozik egyik fajtája, amikor nem az a lényeg, hogy a két főszereplő, akik teljesen eltérő karakterek, hogyan csiszolódnak össze, hanem amikor a már eleve elválaszthatatlan barátok (pl. Dumb és Dumber vagy Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek egy része) egy számukra idegen helyzetbe kerülve kell, hogy helyt álljanak. Innen nézve pedig a sztori tökéletes iskolapéldája volt ennek a műfajnak.

Skip Donahue (Gene Wilder) a széplelkű és elvarázsolt állástalan forgatókönyvíró és nőhajhász, szerencsevadász cimborája, az alkalmi munkákból vegetáló Harry Monroe (Richard Pryor) az állandó sikertelenség után nyakukba veszik az országutat és a tervek szerint elindulnak valami melegebb, alkalmasabb helyre. New Yorkból kerekednek fel és egyenesen Hollywood felé veszik az irányt, de némi autó-problémának köszönhetően leragadnak félúton egy kisvárosban. Glenboroban. Itt, hogy az utazás folytatásához pénzt szerezzenek, Skip felhajt a helyi bankban egy jelmezes marketing munkát, de szerencsétlenségükre, amíg ebédszüneten vannak két zordabb és náluk lényegesen erőszakosabb arc kirabolja a bankot, a két cimbora jelmezében. Innen pedig a párosnak egyenes az útja a bíróság érintésével a börtönig. Az egyetlen, aki kiáll értük, egy kirendelt zugügyvéd, aki ráadásul teljesen alkalmatlannak bizonyul a védelmükre. Kezdetben.

Skip és Harry pedig bekerülnek az államapparátus zúzdájába, ahol kezdetben igyekeznek csak annyira beilleszkedni, hogy túléljék a napokat, de amikor megtudják, hogy a hivatalos fellebbezéseknek nem lesz foganatja, minden félelmüket lebirkózva kifundálnak egy többé-kevésbé ügyes szökési tervet és innentől azon kell csak izgulniuk, hogy a megfelelő társakkal összeszervezve elmenekülhetnek a naplementébe. Kicsit nehezít a terv végrehajtásában, hogy a börtönigazgató, Warden (Barry Corben a Miért éppen Alaszka? sorozatból!) illegális fogadásokat köt az évente megrendezésre kerülő bika és lóviadalokra, amelyek Skipet is indítani kívánja, miután kiderül, hogy Skip lehet nagyjából bármilyen tevékenységben csapnivaló, ellenben isteni tehetsége van torreádorként megülni a mű-bikát. Az igazgató hatalmas pénzt szimatol a férfi tehetségéből és igyekszik beszervezni, de Skip, naivan azt hiszi, ki tudja magát húzni a verseny alól. 

Végül, az győzi meg a részvételről, hogy az egyetlen lehetőség, amit a szőkésnél felhasználhatnak, ha azt pont a verseny alatt teszik meg. Innentől pedig nem is kérdéses, mire számítsunk, hiszen össze kell szedni a megfelelő embereket a szőkés lebonyolításához. Mellékesen Skip megismeri a védőügyvédjük unokahúgát, a csinos Meredith-et (JoBeth Williams), aki lassan megkedveli a frissen-sittest.

A történet nagyjából ék egyszerű és a főszereplők csetlése-botlása viszi előre, néha szinte szkeccs szerűen. A forgatókönyvet Bruce Jay Friedman követte el, akinek a Csobbanást is köszönhetjük, meg a Neil Simon színdarabjából filmre adaptál "The Heartbreak Kid-et 1972-ben, amelyiknek Ben Stillerrel készítettek Remake-t, "Agyő, nagy ő!" címmel. A két főszereplő szövegeinek nagy részét azonban a színészek rögtönözték, ezért rengeteg jelenetet újra kellett venni az elröhögések miatt.

A filmet nem kisebb név rendezte, mint a világ egyik legfontosabb fekete filmművésze, Sidney Poitier. Mondjuk, annak ellenére, hogy kifejezettem kedvelem Poitier filmszínészi munkásságát, rendezőként szerintem nem alkotott maradandót ezzel a filmmel. Ha nálunk nagy sikerrel futott is, az a kifejezetten remek szinkronnak köszönhető, amiből néhány örökbecsű mondat és részlet beszivárgott a mindennapokba, ha más nem, hogy ismerjük, hogy valahol hallottuk. Pl. Szakácsi Sándor kiváló szinkronjából átkerült egy sor Dopeman-ék egyik nótájába, a "Megbaszlak" címűbe. Lásd.: "Figyelmeztetem, ezzel a tónussal nem sokra megy nálam!" - Talán ez az egész számban a legértékelhetőbb momentum, főleg, hogy ez zárja le a dalt.

Bármilyen hihetetlen, a film elkészülésében nagy szerepe volt egy valódi börtönnek, ami akkor már néhány éve igyekezett saját versenyt szervezni, de ehhez nem kaptak támogatást. Végül a stúdió bartel (vagy barter) megállapodást kötött velük, azaz, ha sikerül megtervezniük egy megfelelően működő viadal-létesítményt és helyszínként használhatják a börtönt is, beleértve a rabok statisztaként való felhasználását, akkor pénzzel támogatják őket. Az üzlet megköttetett, így végül a filmben a legtöbb jelenetben valódi rabokat láthatunk. Kezdetben a produkciós stáb kicsit félt attól, hogy az elítéltekkel esetleg gond lesz a forgatás ideje alatt, de mint később kiderült, sokkal nagyobb volt Poitier és Pryor ázsiója annál, hogy a rabok szabotálják a munkát, sőt, többen igen lelkesen vetették bele magukat a filmes "szakmába", szám szerint 350 fő! Ennek az érdekességnek a fontossága abban rejlik, hogy egyébként a stábok általában nem működő börtönökben forgatnak, talán nem véletlenül. (Bár, itt pont rácáfoltak a helyszín veszélyességére...)

Mivel Poitier kilenc rendezéséből kettőben is főszerepet alakított Gene Wilder, kijelenthetjük, hogy ő volt a kedvenc fehér színésze, hiszen Poitier inkább fekete színészekkel forgatott egyébként. Grossberger szerepéért a hatalmas Erland van Lidth kifejezetten hálás volt Poitiernek, mivel a rendező a teljes forgatókönyvet a rendelkezésére bocsátotta, nem csak azokat a részeket, amikben a férfi szerepelt. Talán azért, mert Poitier tudta, hogy a hatalmas férfi, aki külseje miatt kapta meg a mániákus gyilkos szerepét, a valóságban operaénekesi álmokat dédelget és MIT diplomával rendelkezik. Nem is gondolnád, de a színész az MIT-n szerzett gyűrűjét a forgatás alatt is viselte a legtöbb jelenetben. Tragikus módon, 34 évesen, nagyon fiatalom szívroham végzett vele. Azoknak, akik a hetvenes és nyolcvanas években voltak fiatalok, azonban a mindössze 4 filmszerepével is emlékezeteset tudott nyújtani. Én magam, mind a négy filmjét láttam. Bizony!

A "Brass Rat" elnevezésű emlékgyűrű, amit csak az MIT végzős diákjai kaphatnak meg!

Grossberger, miközben a szökéshez készít egy szerszámot.

Wilder és Pryor szintén 4 filmben szerepeltek együtt vásznon, bár, Mel Brooks "Fényes nyergek" című western paródiájában mindketten dolgoztak, csak azért nem lett az ötödik filmjük, mert itt Pryor pusztán társíróként volt jelen. (Nem, egy egészen pici cameo szerepben sem tűnt fel!) A legsikeresebb mozijuk nálunk talán a Vaklárma volt, ismét csak a kiváló szinkron miatt (Amerikában a Dutyi-dili és az első hetekben átlépte a 100 milliós bevételt, ami a nyolcvanas években még ritkának számított.), de az utána mozikba küldött "Zsák a foltját!" csúnyán megbukott, és igazán komoly filmes megbízást már egyikük sem nagyon kapott. Pryor még becsúszott néhány apró mellékszerepbe, Wilder viszont egyenesen a televíziózás világába került át és többet nem készítettek vele mozifilmet, pedig még tizenöt évet élt, igaz, a filmezéssel 2003-ban végleg felhagyott. Szomorú belegondolni, hogyha a film nem bukik meg, talán még kaptak volna esélyt egy-egy közös filmben, bizonyítani, hogy mennyire jó párost alkotnak. Sajnos, azonban Pryor kábítószer függősége itt már nagyon erősen kiütközött a színész mindennapjain és az esti bulika után volt, hogy csak dél körül állt készen a forgatásra. Mindennaposak lettek a kínos szituációk, amelyekben Pryor allűrjei miatt sokszor állt a forgatás. Az is előfordult, hogy kizökkentették - egyszer egy görögdinnyehéj esett a lába elé és ez annyira felzaklatta, hogy csak azután ment vissza a díszletbe, miután a vétkes stábtagot kirúgták. Azaz Pryor igazi seggfejként viselkedett. Mindezek ellenére Poitier egy következő filmtervében ismét velük dolgozott volna, de Pryor végül kihátrál és szerepét Gilda Radner kapta meg, aki 1984-től azután Wilder felesége lett, A színésznő, 1989-ben bekövetkezett haláláig. Radner egyébként Wilder 4 felesége közül a harmadik volt.

A filmcím mellesleg egy szleng kifejezés és a börtönökben a hosszú ideig börtönben senyvedő, mentálisan erősen leépülő rabokra használják.

Ha akad a forgatókönyvnek felróható hiba, az talán az, hogy bár a film remek humorral indul, a történet vége felé mind jobban elveszti a komikus hangulatot és a befejezés is kicsit összecsapott, nem vicces, pusztán örölünk, hogy megmenekültek a hőseink. (Már, ha ez menekülésnek minősül...)

Töfik: 

- A filmben az erőszakos börtönőrt és egyben az igazgató jobb kezét játszó Craig T. Nelson és a korábban említett, Meredith-et alakító JoBeth Williams házaspárként jelentek meg Spielberg "Kopogó szellem" című misztikus családi horrorjában. (Azért Spielberg, mert állítólag több köze volt a rendezéshez, mint a direktorként megnevezett Tobe Hooper-nek.)

- Pryor egyik negatív húzása az volt, hogy a forgatás alatt nem volt hajlandó viselni a fakopáncs jelmezt, aminek egyébként kulcsfontosságú a szerepe a cselekményben, így ezekben a jelenetekben egy testdublőrt használtak a színész helyett. (Hát, srácok, lehet, hogy a csóka egy remek humorista és színész, de egyre inkább érzem azt, hogy közben egy igazi seggfej is.)

- Terveztek egy folytatást is, amely az előkészítési fázisban megrekedt. Sebaj, később készült egy hasonló mozi Eddie Murphy-vel és Martin Lawrence-el. Ez volt az "Életfogytig"

Néhány baki:

- Skip és Harry nem mentesültek automatikusan, hogy felmentették őket, mert segítettek két másik rab szökésében.

- Nem logikus és a filmben nincs is elmagyarázva, hogy a rabok miért különböző irányból szöknek ki, nem egyetlen úton.

- Meredith a végén skip-pel- tart, pedig a film során nem történik semmi olyan köztük, hogy a nő hirtelen meghozzon egy ilyen fontos döntést.

- A bankrablásnál a jelmezes rablókon tökéletesen látszik, hogy egy fekete és egy fehér férfi követi el a rablást, miközben a film története szerint két fehér férfiról van szó és a végén két fehér férfit tartóztatnak le. WTF?

- A cellákban az ágyak változnak vagy épp hiányoznak. Van, hogy eltűnik az egész, míg máskor az öt főre csak négy van a helyiségben.

Az utazás - I onde dager (2021)

Az utazás - I onde dager (2021)

Rendezte: Tommy Wirkola

A film Mafab adatlapja: I onde dager (2021)

Megtekintés: Mindenképpen. Alig 15 éve robbant be Noomi Rapace a filmes világba és mostanra eljutott oda, hogyha a nevét látom a stáblistán, akkor azt a filmet meg fogom nézni. Külön öröm, hogy egy másik remek színészt is kapunk ebben a kamaradrámában, Aksel Hennie személyében, aki egyedi fizimiskájával tett hozzá mostanra jó néhány amerikai mozihoz is. Két északi színész, akik most otthon dobtak össze egy remek kis véres horrort.

Már akkor megvett kilóra a film, amikor megtudtam az első percben, ki lesz a két főszereplő. Rapace-t nem kell bemutatnom, de ha szoktál európai, főleg skandináv krimiket, mozikat nézni, akkor talán Askel Hennie neve sem idegen számodra. A feje biztos nem. Olyan filmekben láttam a hazáján kívül, mint a "Herkules (2014)" a Sziklával, a "Mentőexpedíció (2015)" Matt Damonnal és ezeken kívül is néhány jó darab. Hennie-vel első találkozásom a "Max Manus (2008)" volt, amely egy történelmi mozi egy II. Világháborús szabotőr életéről. Tommy Wirkola nevén legalább egy percig gondolkodtam, mert tudtam, hogy ismerem. Azután beugrott és már mosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy két ilyen színésszel és ezzel a rendezővel nem csak remek kis filmet kell látnom, hanem, Wirkola eddigi stílusát ismerve, kellően véres darabbal leszek gazdagabb.

Hát, nem is kellett csalódnom! A "Náci zombik" remek bemutatkozás volt a horrorfilm kedvelők felé, majd a mainstream és mégis, kellően véres "Boszorkányvadászok" csak hab volt a tortán, még akkor is, ha úgy tűnik, Wirkola nyers, vér iránti szenvedélye eddig nem ásta be a Hollywoodi filmes birodalomba. A "Hét nővér-t (2017)" viszonylagos érdektelenség fogadta, pedig ebben mindjárt 7 Noomi Rapace remekelt. Ezek után Wirkola hazatért, hogy személyesebb darabot hozzon tető alá, amit szó szerint is érthetünk, hiszen legújabb mozija gyakorlatilag egy ház fedele alatt játszódik és egyszerre ötvöz magából egy töredék "Rózsák háborúját (1989)" és egy csipetnyi "Hóhalálábant (2021)".

Segítek: Egy értelmiségi, művész házaspár között a kapcsolat annyira megromlott, hogy egy családi nyaraláson igyekeznek orvosolni a felgyülemlett sérelmeiket egymás ellen, közben pedig néhány bűnöző is tiszteletét teszi a nyaralóban, bár tél van, és azzal fenyegetnek, hogy pontot tesznek a családi idill vagy inkább dili, végére.

Ehhez azonban a főszereplőinknek is lesz néhány keresetlen szava. 

A magyar címválasztás keresve sem lehetne rosszabb egy ilyen fekete humorban és vérben tocsogó filmről lévén szó. Az utazás kb. a film első pár perce, kivétel, ha átvitt értelemben is használjuk, azaz, egy párkapcsolati tréningnek tekinthetjük még, amely azáltal lesz eredményes, hogy a közös életveszélynek köszönhetően, az elhidegült házaspár rohamtempóban roboghat végig az elmúlt éveket számba véve, hogy dacszövetséget kötve döbbenjenek rá, szükségük van egymásra. Akár csak azért, hogy együtt küzdjenek meg egy kínzó problémával. Az eredeti, norvég cím magyarítása, a "rossz napokban" talán sokkal kifejezőbb, hogy árnyalja, a holtodiglan témáját. Eh, mindegy, nekünk a szokásos borzalmas címválasztás jutott. A film értékéből csak akkor von le, ha az egyszeri néző teljes érdektelenséget mutat az egyébként teljesen érdektelen cím iránt.

Csak akkor lemarad erről a remek komédiáról. Már a drámán belül. 

Lars (Aksel Hennie) majdnem sikeres rendező, éppen csak a környezete érezteti vele, hogy a tévéfilmek dirigálása azért nem egyenes út az olyan sztárdirektorok panteonjába, ahol a Spielbergek, Scorsese-k, vagy Hitchcock-ok tanyáznak. Érzi ezt Lars is, bár, ez nem olyan nehéz, ha a nejed is rendre a fejedre olvassa. Lisa (Noomi Rapace) pedig olvassa kegyetlenül. Egyrészt minden keserűségét Lars magas homlokára, másrészt azt a halom forgatókönyvet, amiket rendre eljuttat hozzá a menedzsere és amik megvalósításából nem nagyon lesz semmi, mert Lisa pont ugyanolyan középszerű színésznő, mint ahogy férje rendezői zsenijéről vélekedik.

Azonban mindketten eljutottak életükben arra a pontra, ahol pontot tennének, arra a pontra. Márpedig, pont, pont, vesszőcske, készen van a tervecske.

Egy hétvégi kiruccanás, utazás végén megpihennének Lars apai örökségében, egy gyönyörű erdészházba, hogy ott aztán lezárhassák a múltat. Végérvényesen.

A fogaskerekekbe azonban több lapátnyi homokszemcse kerül, így nagyon gyorsan egy olyan szituációban találják magukat, amiben a középosztálybeli értelmiség nem nagyon szokta. Nem elég, hogy az egymás közötti kibékíthetetlen ellentéttel is meg kell küzdeniük, de még három, frissen szökött, magasan kvalifikált és erőszakos bűnözővel is, akik erősen visszaélnek a házaspár addigra nem létező vendégszeretetével.

Wirkola nem hazudtolja meg magát. Nem tudom, volt-e előképe a történetének, aminek forgatókönyvét hárman vetették papírra, de egészen ügyesen lavíroznak jelenetről jelenetre a végkifejletig és mondhatni, hogy a lezárás is a helyére került, többé-kevésbé. Teljesen nem lettem még így sem meggyőzve persze minden motivációról, de a lényeg nem is a tökéletesen felépített pszichológiai alapokon van. Így viszont a film jutalomjáték két remek színésznek, és külön élvezetes, hogy a bűnöző trió tagjait is remek színészek alakítják.

Unalmas téli estéket - legalábbis egyet - biztosan fel lehet dobni ezzel a mozival. Ha emlékezetes marad, az pedig a pörgő sztori mellett egyértelműen Rapace és Hennie érdeme, akik lubickolnak ebben a szerepben. Minden gesztusukat érdemes figyelni, főleg az első húsz percet, ahogyan megismerjük őket. Mind a vér és a humor is finoman van adagolva. Nincs finomkodás, ha a gore-ról van szó, de ez egy Wirkola mozi esetében nem kell, hogy meglepő legyen, hiszen a Náci zombik második részében már megmutatta a direktor, hogyan kell hagyni, hogy elszaladjon az emberrel a ló. Már, ha véres történetet ír.

Annyiban visszalépés ez a film, hogy nem is mozgat annyi szereplőt, nem is nagy léptékben gondolkodik, mégis, biztos helye van a home invasion mozik között. Csak ajánlani tudom.

Szeressük a Netflix-et, amiért nem csak amerikai filmeket erőltet a piacon, hanem hetedhét határba kinyújtja hatalmas markát és bizony, elcsípi azt, amit érdemes megmutatni a szélesebb közönségnek. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem baj, ha nem amerikai munkákat erőltet, mert mintha, minden egy kicsit érdekesebb lenne a kínálatukban, ami nem amerikai. Bár, megnéztem volna, mit hoz ki ebből a témából Wirkola, ha egy hollywoodi stúdió égisze alatt rendezheti meg ezt a filmjét.

Talán nem is kell erre sokáig várni.

De addig nézd meg ezt!

80%

Lőpor turmix - Gunpowder Milkshake (2021)

Lőpor turmix - Gunpowder Milkshake (2021)

Rendezte: Navot Papushado

A Mafab adatlapja: Gunpowder Milkshake (2021)

Megtekintés: Nem tudom, mire számítottam Papushado harmadik mozijával kapcsolatban, főleg, hogy korábban csak a "Csúnya, gonosz bácsikat (2013)" láttam és az egy kifejezetten rétegfilmnek tűnik ma visszagondolva, erősen kamaradráma jellege miatt. Az azonban biztos, hogy erre a első ránézésre tecsó gazdaságos James Gunn stílusra emlékeztető akciófergetegre nem számítottam. Csak ott csúszott el nekem a dolog, hogy végig úgy éreztem, hogy sokkal többnek akar látszani, mint ami.

A James Gunn hasonlat behozását már az elején tisztáznám: Ez a film is erősen képregényes stílusú beütésű, mint a képi világban, mind a története szerint. Néha itt is kifejezetten nagy hangsúlyt kap, hogy a díszlet, fényezés, operatőri munka, az egész összkép rendben legyen, amolyan színes-szagos érzést nyújtott, főleg, amikor a harsányan színes jelenetekkel dolgoztak. Mondhattam volna, hogy Argento képi világ, a néhol stilizált árnyalatok, meg az erős vörös szín árnyalata, de mivel az egész filmen keresztül vonul a szivárvány kavalkád és az akció jellege meg inkább Gunn-ra volt kicsit jellemző - ő jutott eszembe róla, na, lehet, hogy mostanában nem láttam elég hasonló filmet - így végül ezért mertem őt felhozni, összehasonlítás miatt. Plusz, a negatív szereplők bemutatása, elhullása, a humorvilág, mind erre mutatott. Egy másik hasonló mozi, ami eszembe jutott kb. húsz perc után, az a "Golyózápor (2007)", amiben Giamatti, aki itt is fontos szereplő, szerepelt. Igaz, abban jobban hullottak a srácok és az akció is lehet, hogy leheletnyit elborultabb volt. Már, ha emlékszünk a répára...

Azonban, Papushado filmje kicsit olcsóbb, kicsit visszafogottabb, épp, hogy nem olyan elborult - bár az erőszak szint igen közeli egy-egy harcban - mégis, úgy érzem, ez még nem az "igazi", ha van olyan. A "Lőpor turmix" nem egy rossz akció film, mégis, van ami miatt talán nem lesz klasszikus.

A film elején már eleve kapunk olyan két harcos jelenetet, amik egyszerűen nem kerültek a filmbe. Igen, az esemény képen kívül történik és gondolkodni kezdtem, hogy azért úgy indítani egy akciómozit, hogy a szereplők elvileg beleugranak a csatába, de nem mutatjuk meg, az nekem nem fog tetszeni, ha így folytatódik. Értem ez alatt, amikor kinyílik az ajtó és Sam (Karen Gillan) üvöltve felemeli lövésre pisztolyait, illetve utána, amikor anyja, Scarlet (Lena Headey) az étteremben legyakja az ellent és menekülésre kényszerül (amit a forgatókönyv szintén nem nagyon magyarázott el nekem eléggé értelmesen.) hátrahagyva a kislányát.

De utána a film felpörög és közel két órában egy női Joan Wick-et fogunk nézni, akinek combja vékonyabb, mint a karom és szerencsére annyi nőismerőse akad a szakmáján belül, hogy egy kifejezetten emanci-mozi lett a végére a darab. Először is romantikus szállal nem bolygatják meg egyik női karakter figuráját sem. Ami szerencse, hogy leszbikusság sem opció. Az első komolyabb adok-kapok egyszerre emlékeztetett egy Jackie Chan jelenetre, ugyanakkor, mivel Paul Giamatti is tiszteletét tette - az a pasas remek színész, de mostanában főleg olyan szerepekben kapom el, amik nem méltóak a színészi teljesítményéhez lásd pl. a napokban látott Dzsungeltúrát is, amiben hasonlóan mellékes szerepben van a vásznon kb. 5 pernyi játékidővel.

Lena Headey, Karen Gillan, a filmben anya lánya, a valóságban csak 14 év a korkülönbség.

Karen Gillan remek komika, kifejezetten nőies színésznő, de ha azt kell látnom, hogy egyedül legyilkol egy teljes bűnszervezetet, akkor vagy fel kell kicsit gyúrni a szerepre szerintem - amúgy gyúrt ő rendesen, de nem tehet róla, hogy madárcsontú a drágám - vagy a kaszkadőröknek úgy meg kell tanítaniuk a szakmájukra, hogy a végeredmény kifejezetten tetszetős és ugyanakkor hihető is legyen. A legtöbb hasonló mozi pedig ott siklik félre kicsit, hogy a főhős nem mindig meggyőző a karakter bőrében. Én eleve már rosszul voltam, amikor Angelina Jolie a Tomb Raiderben leszkanderozza a gyakorló robotot, vagy amikor egy horoggal - ha az volt - földre küldi a kommandóst, akin még maszk is van, meg minden. A törékeny Jolie meg odabasz egyet, a fickó meg szaltót dob. Tudom, hogy imádnom kellene az ilyesmit, de nekem teljes vizuális-anomália. Ismerek olyat, akinek pl. Gal Gadot lett tökéletes félre-casting a Wonder Woman-re, ő nekem mégis telitalálat, pedig pár évvel korábban, amikor keszeg-popsiját megmutatta az egyik Halálos iram moziban, azt hittem, sosem látom többet. Erre ma nem tudok elképzelni jobb Wonder Womant. (Kivétel talán Linda Cartert) Nos, Gillan itt ugyanez, ami azért fura, mert ezt például nem éreztem annyira, amikor Nebulaként karcolta a harcot. Vagy például, Johansson Fekete özvegye is olyan kaszkadőrnőket szerzett a színésznő testdublőreinek, akiknek a mozgáskultúrája, jelenléte nem tette kérdésessé, hogy azok a lányok a szakmájuknak legjobbjai. Nem véletlen hívta fel őket Johansson egy gálán a színpadra a helyetteseit és mutatta be őket a világnak, ami kifejezetten szimpatikus gesztus volt tőle. Valahogy mindig szimpatikus, amikor a világerős szupersztárok felvállalják, hogy azért a vásznon látott sebezhetetlenség nagyrészt a mozimágia része. (Lásd pl. Jackie Chant, amikor erről beszél vagy Jet Lit, aki nevetve mesélte, hogy egyik filmje akciójelenete közben úgy verekszik egy tucat ketrecharcossal, hogy nagyjából bármelyikük ketté tudná törni, mint a ropit. Ez jól hangzik a szájából, de esetében lehet, hogy kicsit túl szerény is.

Gillan tehát cuki, a női brigád, a tündér keresztanyák, akik még ruházatuk színében is megidézték a Csipkerózsikát, három olyan hölgy, akik szintén letettek már ezt-azt az asztalra, különös tekintettel Michelle Yeoh-ra, aki konkrétan Jackie Chan mellett tanulhatta ki első kézből a szakma csínjait és csínyeit. Ha ő nem lenne elég, a másik könyvtáros Angela Bassett, aki szintén volt már női akciósztár, ha emlékezünk a Strange Days-re, ahol folyamatosan ő menti meg Ralph Fiennes seggét. Az mondjuk egy Bigelow mozi, így lehet, hogy azért is került be a kemény női karakter fontos szerepbe. Pályája során azért alakított már néhányszor kemény női karaktereket. (Fekete Párduc, Támadás a Fehér Ház ellen) Igen, a keményet úgy értem, hogy befolyásos karakter, nem feltétlenül verekedős.

A harmadik pedig hármójuk közül Carla Gugino, aki bőven a legfiatalabb közülük, és akibe picit a Jet Li "Az egyetlen" óta vagyok belezúgva, így mindig örülök, ha egy filmben fontosabb szerepet kap. Bár, az "Álomháború" madámja nem volt túl értékelhető figura, azért a "The Watchmen" és a Stephen King adaptáció, a "Bilincsben (2017)", már sokkal izgalmasabb. Mellesleg, augusztus 29.-én lesz kerek ötven! És milyen dögös!!! 

A film tehát, nekem túl sokat nem mutatott. Elbagatellizál egy apagyilkosságot, kiherél egy teljes bűnszövetkezetet, mutat néhány pörgő, de nem túl fifikás akció-jelenetet, de ha nem a te világod az a fajta száraz, kicsit angol humor, ami a filmben végig jelen van, talán nem is fogod teljesen érteni, hogy mit látsz. Az imdb pl. jelenleg nem sorolta a filmet műfajilag a komédiák közé, pedig, néhány jelenet és beköpés miatt simán oda is befér. Csak nem a harsány, Deadpool féle humoros akciómozik közé, hanem, és tudom, hogy nem jó példa, mégis eszembe jutott a film nézése közben ez az angol film is: Bosszúállók. Annyi a különbség, hogy azt a filmet nem bírtam egyben még soha megnézni. (Sőt, nagyon kevés filmről jöttem ki a moziból, de ennél konkrétan megtörtént.)(Pótlás: Természetesen minden filmnél kijövök a moziból... csak itt vetítés közben tettem meg.)

Michelle Yeoh, Angela Bassett, Carla Gugino

A rövid történet sem bonyolult.

Sam-et anyu korábban egy maffia-munka miatt elhagy. A lány, ahogy felnő, maga is a családi bizniszt viszi tovább, esetünkben bérgyilkos lesz. Nem írom, hogy profi, mert a filmekben általában csak addig amatőrök, amik elkezdik a szakmát, és a filmben Sam, mikor felnőtten látjuk, már túl van a tanuló éveken. Egyébként is ritka az olyan film, amiben a karakterre a profi bérgyilkos helyett azt mondják, hogy ő Carl, a kezdő-bérgyilkos. Vagy amatőr-bérgyilkos Fred. Az milyen hülyén hangzik már. Bájdövéj.

Sam legutolsó megbízatása, hogy kapjon el egy pasast, aki lopott a bűnszövetkezettől. Olyan sokat ráadásul, ami ugyan belefér egy guruló bőröndbe, de a szervezet minden áron vissza kell szerezze, mert... másnap nem lesz csokis tej a verőemberek briósa mellé, vagy mi a tököm? Szóval, a film kifejezetten kiemeli, hogy egy olyan összegről beszélünk, ami komoly érvágás a csoportnak. Erre elfér egy gurulós bőröndben. Aztdekurvaszarul csináltok valamit, ha egy bőröndnyi pénz hazavágja a rendszert...

Sam pedig, nem tudni miért, de ahelyett, hogy agyonlőné a pasast és vinné a táskát, felajánlja neki, hogy szökjön el. A hapsi nem akar, dulakodás, Sam lő és nagyon gyorsan egy olyan mentőakcióban találja magát, ami miatt a teljes brigád egyik leágazásával találja magát szembe. Vagy várj, nem is. Egy másik ügy miatt kinyírt valakit, akinek az apja bosszút üvölt, de közben a saját megbízója is a nyakára küld embereket. Azután, meg mintha már a megbízója emberei lennének azok is, akik egyébként egy másik banda, akinek a vezetője amúgy bosszúért kiált... A tököm sem tudja már, most akkor ki vert át kit és ki áll a tápláléklánc csúcsán, de a lényeg, Sam menekül, és vagy kinyír mindenkit, vagy nem.

Ahogy ilyen filmeknél megszoktuk.

Igyekeztem nem szpojlerezni.

60%

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Thunder Force (2021)

Megtekintés: Alig pár hónapja (február közepe), hogy írtam egy friss Melissa McCarthy filmről és arról, hogy egy számomra meghatározhatatlan okból, feszesen - nagyjából - követem a színésznő munkásságát. A "Szuperagy" pedig kapott is tőlem kemény 40%-ot, mert bár volt kraft az alapötletben, a megvalósítás a szokásosan Ben Falconésan gagyi omlett lett. Falcone egyszerűen vagy nem tud rendezni - ezt azért nem hinném - vagy valami borzalmasan szarul sikerül kiválasztania feleségének a karrierépítő filmjeit. Falcone első mozija, az általam erősen kritizált "Tammy" volt. Azonban, ha arra 30%-ot, a "Szuperagyra" 40%-ot adtam, akkor Falcone rendezéseinek minősége emelkedő vonalat mutat, mert ez a komédia - már majdnem vígjáték - már karcolja a 45%-ot is, persze csak szerintem. Márpedig, ha így javul, akkor előfordulhat, hogy a jövőben látni fogok egy olyan McCarthy mozit tőle, amire ki merem jelenteni, hogy tetszett!

McCarthy rejtély számomra. Mint nő, sehol nincs az ingerküszöbömben. Elképzelhető, hogy az idén 51 éves komika egyszerűen megtestesíti nőben azt a karaktert, amit nekem nem sikerült. Azaz, hogy sikeres komikus színész lett, velem ellentétben és olyan B filmekben kap főszerepeket, amikben magam is szívesen játszanék... ...egy másik dimenzióban. A lényeg, hogy valamiért kedvelem ezt a kissé bumfordi nőt, még akkor is, ha filmjeinek a többsége értékelhetetlen számomra. Talán azért, mert pl. Owen Wilsonnal szemben kifejezetten jó színésznek tartom, bár, ha nem kezd el futószalagon független drámákban alakítani, nehezen fog kiderülni róla, hogy sokkal több van benne a seggre huppanó, trágár dumákat soroló, bizonytalan háziasszony formánál. Állítólag komoly fogyókúrába is kezdett, de ha annak van eredménye, akkor az azt jelenti, hogy ez a film régóta állt dobozban.

A film másik főszereplője, Octavia Spencer azon kevés fekete színésznők egyike, akivel ha tehetném, azonnal aláírnék egy filmszerepre. Nem azért, mert a hölgy Halle Berry, vagy hasonlóan csinos Afrika hercegnője típus (tudom, hogy mennyire rasszistának hangzik) hanem mert pont nem, de amit a külső nem ad, azt szerintem színészi teljesítményben bőven hozza. Pár éve, amikor fejben összeállítottam egy Top10 színésznőt, akikkel játszanék drámai szerepet, Spencer belekerült a csoportba és nagyjából ekkor jöttem rá, hogy feleségnek a szebbekből válogatnék, de ha egy filmdrámában szeretném megmutatni, hogy van bennem Olivier-i tehetség (Sir Laurence Olivier* - a szerző) akkor egészen biztos, hogy a csúnyácskább, vagy pol-korrektebb megfogalmazásban, a kevésbé vonzóak közül keresnék partnert.

McCarthy és Spencer szerintem képesek elvinni egy filmet a hátukon, ezt bizonyítja az is, hogy itt is sikerül nekik, pedig a forgatókönyv nem túl acélos. 

A múltban, vagy negyven éve, (legalább annyi kell legyen, hiába mond mást a film, a színésznők kora miatt...) egy különleges légköri jelenség miatt valamiféle kozmikus sugárzás éri a Földet és ennek folyományaként néhány ember génjei megváltozik, ami által különleges képességekre tesznek szert. Néhányuk a frissen kapott adottságot rossz dolgokra használja, és egyikük elpusztít egy metrószerelvény, amiben az akkor kisiskolás Emily (Octavia Spencer) szülei is utaztak és meghaltak. Emily pedig megfogadja, hogy a szüleitől örökölt intelligenciáját és kitartását abba fogja ölni, hogy kitaláljon valami mesterséges szuperhős szérumot, hogy majd utána összefogdossa a kártékony X-meneket. Azonban ehhez előbb túl kell élnie az iskolát, ami nem menne neki, ha az iskolai erőszakból nem mentené ki a későbbi legjobb barátnője, Lydia (Melissa McCarthy), aki viszont nagyjából mindenben az ellentéte az okos afroamerikai kislánynak. Barátságuk egy ideig megbonthatatlan, azonban Lydia olyannyira híján van a felelősségnek, hogy mikor figyelmetlensége miatt Emily majdnem elesik egy ösztöndíjtól, az öri-bariból öri-hari lesz.

Elrepülnek az évek és Lydia még ma is visszasírja legjobb barátnőjét jelképes elvesztését, így amikor kiderül, sulitalálkozó lesz, némi besörözéssel felvértezve elmegy Emily munkahelyére, mivel az ígéretével ellentétben, nem érkezett meg a buliba.

Ahogyan sejthető - igen, van klisé rendesen, de hát ha a Pókember filmekben ezt nem rovom fel a rádióaktív póknak, akkor itt sem fogom felróni a sörnek és a leginkább spa-fotelnek tűnő kísérleti-masinának - Lydia megint belekeveredik valami bénázásba és akaratán kívül részese lesz Emily mostanra beért kutatásainak. 

Mellesleg a film egyik legjobb poénja a két kezelés közötti különbség. Azon fel tudtam röhögni.

Szóval, a szuper-emberségi kísérlet egyik felét Lydia, a másikat Emily kapja, akiről az is kiderül közben, hogy anya lett az évek alatt, és van egy lánya, aki a Wakandai Suri amerikai középosztálybeli iskoláscsaj megfelelője.

A két asszonyka pedig, ahogyan a szuperhősfilmekben látta, járni kezdi a várost, hogy legyőzze a gonoszokat. A többit sejted?

A film humora nekem sokszor tűnt gyermetegnek. Nem tudom, hogyha van egy jó témájuk, amit jól megírt szövegekkel egy viszonylag komoly moziként is el lehetne adni, mi szükség van karikatúra szerű gonoszokra és az unásig ismert történeti klisékre? Egyszerűen ilyen a lusta forgatókönyv írás, vagy az amerikai humor nem képes túllépni egy 12 év körüli kissrác humorvilágán.

A színészek azonban ripacskodásukban is jók. Jason Bateman szokás szerint olyan, mint a szomszéd matektanár laza figurája - ez a pasi nagyjából olyan, mintha egyik filmjéből szünet nélkül, sétálna át a másikba - Bobby Cannavale (Te ezek nagyjából mind 69-70-esek???) pedig nem tudom mennyit alszik otthon, de mostanában szinte mindenben benne van. Itt épp negatív hős, mint a Jumanji újrában, pedig a Szuperagyban már egyenesen McCarthy pasija lehetett. Smároltak is egy sort, miközben Falcone dirigálta őket, aki mellesleg McCarthy férje. Melissa Leo nevét meg mostanra sikerült megjegyeznem, pedig a Támadás a Fehér Ház előtt is láttam már filmjeit. Laser szerepében meg az a Pom Klementieff látható, aki a Galaxis őrzőiben alakította Mantis-t. Erre mondjuk úgy jöttem rá, hogy elolvastam, ki ő, mivel Mantis arca annyira el lett maszkírozva, hogy sosem ismertem volna fel segítség nélkül.

A fényképezés szép. A zene nem túl erős. Konkrétan a zenei albumot meghallgatva egy jobb motívumot nem találtam benne. Pedig Fil Eisler nem kezdő a szakmában, mégis hiányzott az a plusz a zenei anyagból, ami miatt esetleg újra meghallgatnám. Ráadásul, a filmben nem is hallgathatjuk végig a The Cranberries Dreams című számát, bár, amikor elkezdődik, megdobbant a szívem. A trükkök, éppen elmennek, de volt egy olyan pillanat is, amikor felszisszentem, annyira gagyi volt valami megoldás.

Ben Falcone vagy egy lehetséges folytatásnak ágyazott meg, vagy még nem kiforrott forgatókönyvíró, de furcsálltam, hogy az Emily életcélját kiváltó ok, azaz a szülei meggyilkolása, nem kap kerek lezárást azzal, hogy a film végig esetleg elkapta volna a gyilkosukat. Laser sorsa pedig egy homályos mondatot kap, míg a társaság kihagyhatatlan árulóját is elfelejti a film a végére.

A kémia érezhető a két női főszereplő között, ami annak is köszönhető, hogy közel húsz éve nagyon jó barátnők.

Szóval, akad pozitívum, de a jó szuperhős-komédia nem ez.

45%

Igen nap - Yes Day (2021)

Igen nap - Yes Day (2021)

Rendezte: Miguel Arteta

A film Mafab adatlapja: Yes Day (2021)

Megtekintés: Bár nem szívem csücske Jennifer Garner, már úgy vártam az új filmjét, mint egy falat kenyeret. Némi túlzással.

Az utolsó film, amit Ben Affleck ex-nejétől legutóbb láttam, még moziban, a v. e. (vírus előtt), a Peppermint című, nem túl jól sikerült akciófilm volt. Szóval, vagy 3 éve. Közben azt hiszem szét is mentek, bár, ez nem tartozik ide.

A Peppermint nem igazán tetszett, mert pontosan tudom, hogy megfelelő kezekben Garner kifejezetten ütős akciókra is képes, (Nézd csak meg Peter Berg rendezését, A királyság-ot) ebben a filmben viszont az akció egyszerűen túl halovány volt. Az ötlet meg a szokásos. Pont hihető…

Erre itt ez az új mozi, amit igyekeztem gyorsan letudni. Nem számítottam rá, hogy ezzel visszatér a színésznő a csúcsra. Az alaptörténet már megint egy tipikusan amerikai filmes téma: Az Igen nap, amikor a szülők egész nap azt teszik, amit a gyerekek szeretnének. Az amerikai filmkultúra egyik erős szelete, hogy olyan filmeket készítenek, amik egy adott ünneppel, ünnepnappal, vagy szimplán a buli fogalmával hozhatók összefüggésbe. Igen, ha most belegondolok, egy elég nagy halmaz, amelyben elférnek a karácsonyi, hálaadási mozik, mellette a horrorfilmes al-műfajú Halloween és Péntek 13 filmek, vagy pl. az esküvő kérdéskörbe tartozó komédiák a Koszorúslányoktól az Agglegénypartiig, vagy az iskolai szüneti filmek, melyekben elszabadulnak a fiatalok vagy egy egész család, mint a Vakáció mozik, vagy a Házibulis marhaságok. Kezded érzékelni, hogy azért ez egy szép nagy halmaz, igaz?

Az Igen Nap pedig szépen megkapta a maga kis alsó polcát, ahol osztozhat az olyan filmekkel, mint az X-A buli elszabadul és hasonló mókák.

A koncepció tehát egy ismert vagy kitalált közösségi program, ami lehet ünnep vagy kreált indok, és megtapasztalhatjuk, hogy ennek ideje alatt mi történik. Amerikai filmben, főleg, ha családi filmről van szó, leginkább előkerül némi kapcsolati probléma, hogy a végén kiderüljön, mindenki nagyon szereti a másikat.

Upsz, sajnos ennél többet azt hiszem nem is lehet erről mondani, hiszen, minek írogassak erről, ha elemezni fölösleges, annyira habkönnyű? Ha már hab, annak is lesz benne szerepe. Alig nyolcvan perc, ami szintén azt mutatja, hogy a kedves alapötlet mellett túl sok mindennel nem duzzasztották fel. Valójában totál csinált az egész balhé, ami a kis család kalandjait kiváltja és már az első percekben, hogy elkezdődik az Igen nap, arra gondoltam, hogy ahogyan aput és anyut bemutatják az első percekben, nekik alapból később is ilyen lenne minden napjuk, el sem jutottak volna addig a pontig, amit a film bemutat. Ilyen anyukával soha.

Oké, jól megmagyarázzák, mekkora felelősség szülőnek lenni és előkerül a tipikus rossz zsaru-jó zsaru hasonlat, de egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy a bevállalós anyu egy percig ne élvezze a gyermekeivel töltött időt, találjanak ki a kölykök akármekkora őrültséget. Bár, ennek ellenére jót mosolyogtam a home videón, amelyet a gyermek összedobott, mert totál bele tudtam élni magam és szerintem, gyerekkoromban nekem is összejött volna belőle pár perc - fakanál tört, de van másiiiiik - annak ellenére, hogy imádtam anyámat.

Mellette apu és munkahelyi problémái kifejezetten felületesen, mellékesen kerülnek megemlítésre, emiatt nem éreztem azt, hogy tényleg ennyire alá kellene rendelnie egy szombati napot is, mint itt sikerül neki majdnem. Azután a film végére el is felejtjük, hogy volt odabent némi gebasz, pedig megérdemelte volna, hogy korrektül lezárjuk azt a vonalat is, így a film elején bemutatott kollégák, akikből kinéztem volna még pár poént, nem lettek kihasználva.

Fura, hogy a film anyut negatívnak akarja beállítani, miközben látjuk, hogy a gyermekeinek pl. milyen magas szinten készíti össze a uzsitáskáit. Más filmben ilyenkor ez apára marad, mert anya elvesztette valahol a kapcsolatot a családdal. Úgy elhiszed, hogy két nagyobb gyermeke egyfajta hadvezért lát benne. Whatever.

Hiányoltam még a nagylány és barátnőjének a történeti lezárását, amiben kiderül, hogy rossz érzéseinek volt-e alapja, vagy nem, mert azzal mélyíthették volna a karaktert annyiban, hogy lássuk, anyu mégis csak jól nevelte fel a lányát, aki még tudat alatt is, belső sugallatra képes megfelelni a szülői elvárásnak és ha megszólal benne egy belső hang - ahogyan említi is, hogy rossz az érzése a srácok bulijával kapcsolatban - annak később van alapja, ami egy pár soros anya-lánya beszélgetésben megmutatta volna, hogy sokkal több bennük a közös, mint gondolnák, vagy, anyu egyszerűen a jelenlegi lázadozás ellenére is kifejezetten jó munkát végzett kislánya nevelésével.

Igen, ott csak kerekíthettek volna a bulizós srácok randinak a végére valami kis apró problémát, mondjuk, hogy előkerül egy füves cigi és akkor a rendőrünknek is lett volna plusz funkciója, amikor a srácokat fegyelmezni kell, ahelyett magában beszélve igyekszik hozni a comic relief figurát.

Szóval, a forgatókönyv szerintem a felszínt karcolgatta és inkább amolyan marketing-filmnek éreztem, ami pusztán igyekszik kedvet csinálni már megint egy amerikai őrületnek, ami majd jól körbejárja a világot, hogy pár év múlva a magyar női magazinokban is arról olvassak, hogy a bezzeg anyák hogyan teszik még személyesebbé ezeket a közös IGEN napokat.

A színészek rendben vannak. A legnagyobb lány, Jenna Ortega gyönyörű kis hölgy és valójában épp 19 éves, a kicsi, Everly Carganilla a szokásos cukiság, a fiú, Julian Lerner pedig, nem tudom miért, kb. olyan kis béna töki, mint majd’ az összes hasonló, családi moziban. Mintha a fiúk kapnák a leggyengébb karaktereket. (Lásd még a Instant család.)

Sajnos, ez a családi mozi sem lett túl erős. Mintha az amerikai nézők nem igényelnének mély karaktereket, ha családi filmet néznek, pusztán legyen mindenki csinos, kedves, színes.  Az biztos, hogy nem hiszem, fogom még látni ezt a filmet. Akkor inkább az Instant család.

Ha úgy vesszük, az ilyen bulis napos feldolgozások igazából nem rendelkeznek valódi ötlettel. Olyan, mintha végigkísérnénk egy család napját. Ezt lehetne sokkal szórakoztatóbban is csinálni. Itt valahogy kicsit minden súlytalan, a mellékszereplőkből meg az aki kicsit több figyelmet kap, az volt a legkevésbé érdekes számomra, ráadásul, itt és érezni kis hiányt, hiszen, kiderül, hogy hat gyerekes apa, azonban a filmben semmit nem tudunk meg a családjáról, holott, abban is lett volna akkor már lehetőség, hogy keveredjen a két család.

45%

Apu az állandó jó zsaru. Mikor végre árnyalhatnák a figurát a munkahelyével kapcsolatban, anyu finoman kipöccinti a témát parkolópályára. Végül persze megoldódik minden, csak nem éreztem a helyzet súlyosságát, pedig, arra ebben az esetben lehet, hogy szükség lett volna.

Amerikába jöttem 2 - Coming 2 America (2021)

Amerikába jöttem 2 - Coming 2 America (2021)

Rendezte: Craig Brewer

A film Mafab adatlapja: Coming 2 America (2021)

Megtekintés: Nem vagyok benne biztos, hogy ez a film a pontos definíciója a "feel good" mozinak, azonban 30 évvel az első rész után végig bírtam egyfajta nosztalgikus, mosolygós hangulattal nézni ezt a laza kis komédiát.

Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy ettől ez egy remek film lenne, de egynek elmegy. Az mindenféleképpen dicséretes, hogy ilyen-olyan formában nagyjából mindenki tiszteletét tette az első részből és ha lehet, még tettek is rá egy kicsit. Persze ma már keresve sem fogjuk megtalálni azt a bájt, amit harminc éve éreztem, és ez köszönhető nekem is, aki megöregedtem, meg a filmkészítésnek is, ami szintén sokat változott és nem előnyére. Egyszerűen, az átlagos amerikai moziból hiányzik valami, ami olyan szerethetővé tette a nyolcvanas-kilencvenes évek filmjeit. A technika fejlődése egészen biztos nem egy ilyen összetevő. Azonban volt potenciál egy folytatásban és bár a forgatókönyv szerintem cseppet sem egy acélos munka, ha eltekintünk attól, hogy egy kerek, jól felépített filmet nézünk, akkor marad egy közepes bohóckodás, amihez nagyon sokat hozzá tesz, hogy keresünk benne valamit, amit lassan elhagytunk az eltelt évek alatt.

Pont úgy keresem benne a "valamit", mint Akeem - mostanra már - király is teszi, aki megtudja, hogy van egy fiú gyermeke. Talán ez volt a legnehezebb pontja a forgatókönyvnek, ám szerintem egészen hihetően hozták be a cselekménybe ezt a részt. Azzal tehát nincs nagyon gond, hogy megidézzék és összemossák a két film közötti távolságot. Percenként köszön be egy korábbi karakter vagy helyzet, néha kicsit kiszámíthatóan, néha kínosan, én mégis úgy éreztem, egyszer látnom kell ezt a filmet, hiszen, annak ellenére, hogy ezernyi mozit láttam, vannak filmek, amiket többször és mondhatom, hogy a gyermekkoromba is beépültek kicsit. Például Eddie Murphy filmes élete, akinek Beverly Hills-i zsaruját legalább annyiszor láttam, mint mondjuk a Die Hard-ot és nem igazán tudnám eldönteni, melyik a jobb. Az Amerikába jöttem pedig még bőven akkor készült, amikor nem volt ciki végignézni egy Murphy filmet és bár nem volt sem harsány, sem grandiózus - a Zamundás jeleneteket leszámítva - mégis volt benne elég humor és báj, ami kiemelte a tucat vígjátékok közül. Mondjuk ehhez egy olyan, akkor még megbecsült rendező is kellett, mint John Landis. Az a Landis, aki már tíz éve nem készített mozi filmet, ráadásul utolsó nagyfilmjét még ma sem láttam, pedig egyik kedvencem, Simon Pegg a főszereplője. Bevallom, ez nekem kellemetlen. Arsenio Hall meg már az első részben is a segédszerep volt, itt azonban, kicsit úgy éreztem, egészen mellékes figurává silányult és ez a szerepe mérföldekre van a korábbitól. Egyszerűen nem tudtak neki megfelelő teret biztosítani, így míg korábban tényleg érezhető volt Akeem és Semmi között egyfajta szoros barátság, itt ennek a nyomát sem éreztem.

Az biztos, hogy 1988-ban, amikor az első részt bemutatták, mindenki a csúcson volt, aki benne dolgozott. Akkor még úgy tűnt, Murphy karrierje csak felfelé képes törni. Már az első rész is egy afroamerikai színész tabló volt, ám ott ez fel sem tűnt, mert a történet vitt magával mindent. Most azonban megfejelték a mozit néhány zenei legendával és olyan színészekkel, akik saját maguk is elvittek korábban egy franchise-t. Morgan Freeman mint "tolmács" élvezetes néhány perc, egyértelműen az eredeti orgánuma miatt és Wesley Snipes is egy olyan oldalát mutatta meg, amit nem ismertem, de egészen tűrhetően mozog a felvett kabátban. Eriq La Salle kameóját kicsit hiányoltam, bár a színész a Logan óta nem forgatott. Nem kívánok több szereplőn most végigmenni.

Tehát, az alapötlet, hogy Akeem édesapja meghal és Akeem lett végül a törvényes király. Azonban Zamundában korábban mindig a fiú leszármazott örökli a trón, ám Akeem és Lisa történetesen három gyönyörű leánygyermeket nevelt fel, kisklampóra viszont már nem volt lehetőségük. Erre nem kiderül, a legtöbb amerikai sorozat tipikus rákfenéje? - Tudniillik, előkerül egy korábban nem említett rokoni szál, aki itt egy törvénytelen zabigyerek, aki fiú és mostanra 31 éves lett.

- Mi, hogy már több, mint harminc éve?

Ha ez egy másik sorozatban látom, már csak nevetek rajta, mert szinte nincs olyan tévés sorozat, ahol ne éltek volna ilyen húzással már, hogy berántanak valakit, akiről addig szó sem volt. Ez annyira megszokott lehet a filmiparban, hogy az "Aranyoskám" című Dustin Hoffman mozi, ami egyik kedvencem, a végén pont egy ilyen jelenetsorral zárja le a főszereplő karrierjét a mozin belül. Aki látta, tudja mire gondolok - Edward Kimberly - aki meg nem, nézze meg az egész filmet, mert kb. olyan szórakoztató, mint az Amerikába jöttem. Persze, mert egy jó korban készültek. Több lélek, levesebb CGI, kreatívabb ötletek. 

Szóval, Akeem megtudja, hogy van egy fia - egészen jól hozzák be a karaktert - és mivel mostanra Akeem is belegyepesedett Zamunda királyi életébe, igyekszik megfelelni a korábban szerinte is elavult törvényeiknek. Persze jócskán lesz ebből feszültség közte és királynője között, amin fogjuk rá, hogy felülemelkedik a forgatókönyv. Megismerünk néhány új szereplőt, már kezdünk azon gondolkodni, hogy milyen módon lesz ez az egész szétbogozva, hogy a végére senki ne kerüljön hátrányba, azaz a hepiend iránti igényünket maradéktalanul kielégítsék, amikor kicsit megtörik a logika és erőltetettebbnek tűnik a befejezés. Ha nem lenne ennyire reflektáló a nők szerepére a világban jelenleg, talán nem érezném egy pc mozinak, így azonban egy kicsit olyan, mintha lobbizna azért, hogy feltöltse a férfiak és nők közötti, eddig csak részben feltöltött képlete gödröt.

Mert ugye, még ma is elég patriarkális a társadalom és betokosodott nézeteinkhez ragaszkodunk. Apu dolgozik, anya főz...

Gondolom, sejted, hogy az összekuszált örökösi rendszert a végén igyekeznek megfelelően kezelni, hogy minden kecske és kápi megmaradjon és Izzy tábornok se akarja Akeem seggét szétrúgni, mert jó harminc éve faképnél hagyta húgát az oltár előtt. (Azt hiszem a húga volt a lány.)

Hogy jó film lett-e a végeredmény? - Nem állítom, de egyszer, a nosztalgia miatt, főleg annak, aki ismeri is kedvelte az első részt, nézhető lesz.

Nem biztos, hogy sokszor meg akarnám még nézni, mert azért annyira nem sikerült, így inkább nézném újra az első, ami talán nem ilyen színes, nem ennyire tökéletes, mint film - fényképezés, díszletek, színvilág, stb. - de kicsivel több benne a lélek.

55%

- Te, valaki szerint ez a folytatás, egy jó ötlet volt!

Szuperagy - Superintelligence (2020)

Szuperagy - Superintelligence (2020)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Superintelligence (2020)

Megtekintés: Adtam neki egy esélyt. Pár nap és elfelejtem...

Nem állítanám, hogy nagy rajongója vagyok Melissa McCarthy-nak, bár volt filmje, ami kifejezetten jól sikerül (A kém), és olyan is, ami kb. a trágya fogalmát meríti ki (Tammy). McCarthy egyébként szerintem egy jó komika, annak ellenére, hogy alapból nem vagyok túl jó befogadója a női humornak. Nem állítom, hogy nincs olyan, de ritka,az a nő, akinek a szarkasztikus vénájában olyan vér kering, mint bennem. (Ez de szar volt!)

Itt az alapötlet - Steve Mallory tollából - egy szuperintelligánciát szabadít az átlag amerikai nő nyakára, a feladattal, hogy győzze meg a "felsőbb hatalmat", hogy megéri életben hagyni a Föld teljes lakosságát. Egyrészt érdekes ötlet, másrészt nem vagyok rá túl fogékony. Részemről, egy igazán szuper intelligencia pontosan tudja, mi a jó neki és nem kér a segítségből. De ez egy vígjáték és abban meg alapötletnek egynek jó. És nagyjából itt ki is merült. Még az első 20-30 percet érdekesnek is találtam, ám onnan lassan besüppedtem a takaró alá és eluntam magam. Valahogy nem tudott feldobni a mozi, mert nem éreztem, hogy eléggé át lett volna rágva a koncepció. Igen, ha jobban belegondolok, ebben a sztoriban egy kb. 45 percnyi műsoridő van, azaz lehetett volna egy Dark Mirror epizód is akár.

Azonban Ben Falcone mindent megtesz, hogy asszonykáját a mozis világon belül tarthassa. Sorra rendezi neki a mozikat, igyekezve egy közepes minőséget szállítani, azonban nem érzem túl szerencsésnek őket a forgatókönyvek kiválasztásában. Biztos lennének igazán remek történetek női főszereplővel, ám mintha a főleg rendező és neje valahogy nem akar beletenyerelni a tutiba.

Pár hónapja láttam már egy hasonló mozit, amelyben egy okostelefon avatkozik hasonlóan durván egy fiatalember életébe és azon kívül, hogy tudom ki volt a főszereplő - és a neve nem ugrik be, csak, hogy valami Adam vagy ki - de még a címe sem ugrik be hirtelen. Pont, ahogy a filmből is csak a golyszi selfie maradt meg, meg az, hogy a női főszereplő érdekesebb volt, mint a férfi.

Itt azonban semmi sem klappol igazán. Lagymatag az egész és a film szívtiprója, az egyébként igazán remek Bobby Cannavale elég lúzer figuraként igyekszik némi szimpátiát kicsikarni karaktere felé. Részemről ez azért volt nehéz, mert a figurában eléggé magamra ismertem. (Muháhá) Át is kell gondolnom kicsit a hozzáállásomat a nőügyeimhez, mert ha továbbra is ezt a szintet hozom, mint ő a filmben, maradnak számomra a Melissa McCarthy-k. (Úgy értem... Illetve... Mindegy!)

Hihetetlen, hogy még mindig van, aki azt hiszi, vicces, hogyha a főszereplőt totál lehetetlen ruhákba öltöztetjük, mielőtt kiválasztunk neki egy tényleg csinosat. Ráadásul a filmben Carol saját maga veszi fel a göncöket, a stylistek ugyanis a függöny másik oldaláról drukkolnak neki, így teljesen minimális az interakció a szereplők között. Sokkal dinamikusabb lett volna a jelenet, ha körülötte sürögve lábatlankodnak.

James Corden hangja a filmben nekem átjött így, hogy az állandó magyar hangján szólal meg, de ugye, nekünk így pont annyira releváns karakter, mint amikor egy rajzfilmet bereklámoznak nálunk a mozik, hogy a karakter hangja nem más, mint az Isteni The Rock, azután szinkronosan nézhetjük, Galambos Péter orgánumával! Azután még bejön pár mondat erejéig Octavia Spencer is, de mondanom sem kell, hogy fordítás közben ő is elveszik.

Néhány apró poén azért még előfordul, bár, nekem azért volt pl. az vicces, amikor az egyik ügynök a feleségével való rossz viszonyáról mesél, mert történetesen tudom, hogy a szereplő az a Falcone, aki rendezte a filmet és McCarthy a felesége. Így amikor azért szurkol, hogy Carol (McCarthy) és George (Cannavale) jót szexeljen, az nekem így vicces volt. Másnak meg semmit nem fog jelenteni nyilván. Azt egyébként nem tudom, hogy találták ki ezt a párost, mert szerintem egy csepp kémia nincs köztük.

A film utolsó etapja meg egyenesen unalmas és a végén, amikor megmagyarázza a szuperagy, hogy miért is Carol, az meg nekem kínos. Sajnos a forgatókönyv nem lett olyan intelligens, mint amiről szól. Teszem hozzá, hogy szerintem pont Mallory a felelős McCarthy legszarabb filmjeinek forgatókönyvéért, ezért nem hiszem, hogy meg kell lepődnöm azon, mennyire nem kezdtek semmit a történettel. 

Nem ragozom: 40%

Valaki úgy gondolta, hogy hihető szerelmespár lesznek. No. No. Nooooooo.

Ciki: Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)

Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)

Rendezte: John Fortenberry

A film Mafab adatlapja: A Night at the Roxbury (1998)

Megtekintés: Mai fejemnek meglehetős türelemre volt szüksége, hogy rászánja a mozira azt a nem túl sok játékidőt. Ez a film ma már inkább kínos, mint vicces. Azonban érdekes lehet egy alternatív univerzum, amelyben Chris Kattan lett sikeres mozisztár, aki minden egyes filmjében a legcsinosabb színésznők kegyeit nyeri el, és Will Ferrell az, aki felejthető produkciókban hozna felejthető karaktereket, hogy megkérdőjelezze, mennyire egy helyről indult ez a két srác. (Ferrell jelenleg 10 produkcióval készített többet, mégis, mennyire más a megítélése a két színész pályaívének.)

Láttam már ezt a filmet korábban és csak azért emlékszem néhány apró jelenetre belőle, mert Will Ferrell sosem tudott számomra élvezhető színész lenni. Kezdetben egyenesen irritált a fizimiskája és most, hogy már az ötvenesben van, elviselem, azonban épp annyira nem húzónév számomra egy moziban, mint Owen Wilson vagy Adam Sandler. Sőt, inkább elengedem. Chris Kattan már érdekesebb téma, hiszen míg hazájában elismert és egy időben talán sikeres komikus volt, nálunk szinte teljesen rejtve maradt munkássága és gyakorlatilag a „komoly” művészetét egyetlen horrorfilmből ismerem, a „Ház a Kísértet-hegyenből”.

A két aktor a Butabi fivéreket alakítja ebben az inkább bugyuta, mint ügyes komédiában. Két fiatalember, akik belső kényszere, hogy a sznob éjszakai élet meghatározó pillérei legyenek, miközben az életről és az életben maradásról sincs túl sok fogalmuk. Éppen ez a gyökértelen élvezethajszolás az, ami miatt édesapjuk, aki egy kisboltot vezet, minden nap igyekszik terelgetni őket, hogy vigyék valamire, azonban a srácok olyan álmokat kergetnek, amelyek elérése elérhetetlennek tűnik.

Kattan és Ferrer (Sokat elárul arról, mennyire kedvelem a színészt, ha kiderül, hogy még a nevét is helytelenül jegyeztem meg, csak a cikkben a többi esetben kijavítottam a hibát...) akik a „Szombat este élőben” című szórakoztató műsorral mutatkoztak be a tévénézőknek szélesebb körben, már a szkeccsekből összeállított műsorban felépítették két ártalmatlan, de ostoba karakterüket. A nagy vászonra lépés egyértelmű volt számukra, hogy a visszajelzések után, érdemes mozifilmben továbbvinni a két figura földhözragadt kalandjait. A film bár nem túl okos (kimondom: egyenesen lustán buta) és most, 2020-ban nézve kínosan poros, egy szűk réteg számára már-már kultikus alapműként maradt kellemes emlék. Ez azonban nem feltétlenül a történetnek köszönhető, amely kifejezetten buta, még a karakterfejlődés szempontjából is, hanem sokkal inkább az életérzés közvetítésnek, amely a kilencvenes évek bulis világát mutatja meg – erősen kis szegmensre korlátozva. A másik, ami miatt emlékezetes lehet a film, hogy az akkori évek legismertebb, ma is nosztalgikus hatással bíró diszkózenékkel pakolták meg a másfél órát. Szegény eredeti filmzeneszerzőnek, David Kitay-nak kevés időt hagyva, hogy megmutathassa tehetségét., bár, nem emlékszem, lett volna olyan munkája, amely kiemelkedő lenne számomra.
A rendezőről, Fortenberry-ről pedig döntsd el te, mit árul el, hogy nagyjából 120 produkcióban működött közre direktorként, amiből 2 (!) került mozis bemutatásra. Hát nem azt, hogy a "maga" idejében a "Diszkópatkányok" kiérdemelt volna neki egy masszívabb mozifilmes karriert.

Vajon melyik lehetett az első film, amelyben a főhősök fillérekkel igyekszenek lefizetni egy ajtónállót, dílert, rendőrt, vagy bárkit, hogy elérjék a céljukat? (A kidobó szerepében amúgy Michael Clarke Duncan, akit Oscar-díjra jelöltek a "Halálsoronban" nyújtott alakításáért.)

A „Butabik”, mint írtam, nem rossz szándékú fiúk, így talán ez az egy, ami miatt megkedvelhetőek, azonban értelmi képességeik egy akaratos kiskamasz viselkedésével teszi őket egyenlővé, ami miatt felnőtt embernek, főleg, aki már tudja, miről szól az élet, kissé fárasztó lehet ez a fajta „megcsináljuk” hozzáállás, hiszen ahhoz többet kellene tenni, mint apucit pumpolni anyagilag és a lehető legtöbb módon cikissé tenni magunkat.
Az alaphelyzet is szimpla: a két Butabi fiú szeretne a Roxbury elnevezésű szórakozóhelyre bejutni és ha ez nem lenne elég komoly célkitűzés amúgy henye életükben, fejükbe veszik, hogy maguk is nyitnak egy extrém, sznob bulihelyet, amibe korábban őket sem engedték volna, be, azonban ők nem lesznek kirekesztők, ha sikerül a terv, és bárki előtt megnyitják az egyszeri diszkópatkányok mennyországát.

A tervhez azonban sem pénzük, sem egyéb affinitásuk, ezért főleg álmodoznak, míg – ha már amerikai álom – rájuk nem kacsint a szerencse. No, nem mintha megérdemelnék. Ugyanis a film nem tör pálcát felettük és nem azt mutatja meg, mennyire erősen kell dolgoznod azért, hogy a vágyaid beteljesüljenek. Éppen ezért, értéke és érdeme nem sok marad a végére, a suttyó humor azonban nem hiszem, hogy elég, hogy különösebben az átlag fölé emelje a produkciót, még akkor sem, ha egyszer azért ki lehet bírni.

A Butabi fiúk híresen kényesek a testükre, de még a legjobb cimborájuk (Lochlyn Munro) is tudja, hogy lusták ahhoz, hogy tegyenek is érte. Munro filmográfiája jelenleg már majdnem 250 címet kóstál! Mégsem hiszem, hogy pl. a magyar nézők pár százalékán kívül tudná bárki a nevét.

Az, hogy mennyire híján van acélos forgatókönyvnek a mozi, az az, hogy kerek 74 (!) perc alatt lezavarják az egészet. Ráadásul, nem elég, hogy rövid, mert kevés az igazi ötlet, amely egy komplexebb filmhez kellene, még a dramaturgia is erősen esetleges és hézagos. Szpojler lenne, ha nem egy közel harminc éves filmről beszélnék, de a végére a srácok álma a lehető legprofánabb módon valósul meg, mindenféle komplikáció nélkül és ha ez nem lenne elég, álmaik nőivel is sikerül megtalálni a közös hangot, amely miatt az egész film egy hurrá-optimista, rózsaszín, flitteres attitűdként képes funkcionálni, nélkülözve a drámát.
Mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy ha van egy órád, a háttérben legyen, ami megtöri a csendet.
A jó karakterek jók, a rosszak pedig rosszak, de még csak nem is mindent bele mód, csak karakterükből adódóan, minimális akadályt gördítve főhőseink elé. A mellékszerepben pedig a legjobb Richard Grieco, aki azt hiszem, csak azért vállalta el a szerepet, mert... ...nem akart pert.

Igen, ha jobban megnézzük ezt a kis mozit, érthetetlen, mitől lett olyan sikeres egy generáció fiataljai között, hacsak nem azért, mert ráerősít arra a gondolatra, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges a kemény munka és kitartás, hanem az is elég lehet, hogy jókor vagy jó helyen.
Így azonban még tanmesének is hibás.


45%

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Rendezte: Gillian Robespierre

A film Mafab adatlapja: Obvious Child (2014)

Megtekintés: Rég láttam ennyire súlytalan filmet az Amerikában elvileg igen kényes témáról, az abortuszról.

Ez azért is érdekes, mert a film főszereplője és a történések elszenvedője egy Stand-Up komika, és ha valamit megtanulhattunk erről a szakmáról, akkor az az, hogy kendőzetlenül rágja át magát a legszélsőségesebb témákon is. Aztán itt ez a keserédes film, amelyben minden adott egy drámázáshoz, társadalomkritikához, ám végül a két legkérdésesebb karakter, akinek a reakciója tényleg adhatna némi plusz drámai löketet a dramaturgiában, inkább megadóan fejet hajt és együtt úszik a simulékony forgatókönyv okozta csendesen csordogáló csermelyben.

Ettől persze nem törik le a téma fontosságát, azonban úgy érzem, hogyha van egy ilyen történetünk és vesszük a fáradtságot is, hogy abból egy filmet – ha még oly rövidke is – összerántsunk, akkor érdemes megfűszerezni olyasmivel, mint pl. karakterfejlődés. Itt azonban mindenki kedves, ami miatt kissé idealizáltnak tűnik a mozi világa. Persze előfordul, hogy egy ember életében az egyetlen kellemetlen személy az exe, aki itt ráadásul nem egy féltékeny figura, hogy a legváratlanabb időpontokban megjelenjen, hogy emlékeztesse a főhőst, hogy volt egy korábbi élete. Semmi ilyesmi. Az egyetlen kellemetlen, amit felhoz a forgatókönyv vele kapcsolatban, hogy nincs túl jó szaga...

Szóval a Jenny Slate által eljátszott Donna egy romantikus álomvilágban él, ahol még az a srác is cuki, akinek egy fellépése alatt kell szembesülnie,több más nézővel együtt, hogy a nő, akiért vonzalmat érez, gyakorlatilag titokban végeztetne abortuszt magán, miközben a fiatalember neveltetése és habitusa pont egy családban teljesedne ki, ha a jövőbe tekint.
Bármelyik másik film, ami két órában boncolgatja a témát, hagyna időt a drámázásra, itt azonban ez kimerül néhány borozgatós párbeszédben és abban a hihetetlen szerencsében, hogy nincs egy ember, aki tényleg lekapná Donna karakterét a tíz körméről, és az arcába üvöltse, hogy azért van más is az átlébecolt nappalok és tíz perces fellépések között.

Összességében nem nézhetetlen mozi a „Obvious Child” és nem érezni, hogy sokat markolna, és talán pont ez az egyetlen igazi negatívuma. Olyan semmilyen. Egy olyan történet, amelyet romantikus lányregényekben olvashatunk esetleg. Nem valami több száz oldalas kötetben, hanem Romana vagy Tiffany magazinban. Ahol mindenki, minimum kedves, ahol nincs egy bekiabáló néző, aki kirángatná szereplőnket a „való világba”, hogy milyen gáz, amit csinál a színpadon.

Ha pozitívumokat keresnék, akkor megemlíteném, hogy talán most először döbbentem rá, hogy a Stand-Up műfaj bizonyos esetekben nem más, mint egy napló bejegyzés, amelyet nem papírra vetünk (illetve arra is nyilván, hogy azután csiszolgassuk, ha ilyen a munkametódusunk) , hogy azután lelakatolva eldugjuk a fiók mélyére, hanem inkább egy olyan önvallomás, amelyet spontán osztunk meg a többiekkel (már amennyire egy fellépés spontán) és az éppen minket erősen foglalkoztató belső érzelmi harcok terápiás kibeszélését célozhatja meg. Mintha ahelyett, hogy pszichiáternek mesélnénk el a bennünket bántó dolgokat, inkább az egészet egy kiskocsma vendégeire zúdítjuk, hogy meghallgassák, mi pedig fellélegezhessünk. Annyi a különbség az átlagos kocsmai beszélgetésekhez képest, hogy nem egy pult mellett ülve osztjuk meg nézeteinket a másikkal, hogy kialakulhasson a párbeszéd, hanem egy reflektorfényes, apró pódiumról, ahol a párbeszéd nagyjából elmarad – kivétel, ha egy vendég nem kezd perlekedni a fellépővel, amire sok filmben volt már amúgy példa – és a beszélgetés így inkább a monológ jóval szűkebb keretei között marad.

Jenny Slate kedves színésznő, itt azonban annyira „magát adja”, hogy nem érezni a drámaiság mélységét eléggé ahhoz, hogy kellő mód ráhangolódhassunk. A karaktertől már első fellépése eltávolítja az egyszeri nézőt, mert a kis életkép, ahol egy fingós nőt kell megismernünk, lehet, hogy őszinte, ám nem túl vicces. Sőt, értem én, hogy a Stand-Up lényege az is, hogy olyan témákkal foglalkozzon, amivel senki más, vagy csak nagyon jó barátok, rendesen bepiálva, azonban ha ennyire nem a drámán van egy filmnél a hangsúly, érdemesebb lett volna kevésbé provokatív mód bemutatni a főszereplőt. Pl. Úgy, hogy lead valami kevésbé bizarr előadást, hogy utána arról beszélgessen valamelyik kollégájával, hogy sokkal durvább anyagai is lennének, csak bizonytalan, hogy ezekkel lépjen fel ennyi ember előtt. Ehelyett rögtön a női bugyik egynapos tisztasági időkorlátját veszi górcső alá, amitől kevésbé erős gyomrú néző már kezdésből elveszíti érdeklődését.

Azért gondolom, hogy bőven elég lett volna egy finomabb oldalával kezdeni Donna bemutatását számunkra, mert bár az előadásában eléggé szabad szájú Donna figurája, a film egyéb részeiben egyáltalán nem érződik rajta, hogy ő egy vagány, tabukat döntögető személy lenne. Így a karakterről annyit tudtam meg, hogy valójában akkor tud igazán őszinte lenni, amikor vagy baráti körben iszik, vagy amikor a színpadon áll és idegenekhez szól. De, hogy miért alakult ki nála ez a fajta közlés kényszer, amivel mélyebben megismerhetném a figurát, az nem derül ki.

Gondolom, ha a film nem röpke nyolcvan perc, bátrabban is nyúlhatott volna ehhez az Amerikában amúgy, amennyire tudom, kényes témához. Bár, lehet, hogy az egy másik állam. Másrészt, talán nem volt a rendezőnőnek elég mondanivalója a témában, ugyanakkor az azonos című, 2009-es rövidfilmjének egész estés változatának elkészítéséhez ugyan talált szponzort, míg a történet megfelelő felduzzasztásához már nem. Ez viszont azért szomorú, mert már az alapot adó 23 perces alkotást is hárman jegyzik történetírásban, ami a filmhez további tagokkal bővült, a végeredmény mégis vérszegényke maradt.

Egyebek:
Sok év után véletlenül megint láttam egy filmet, amiben feltűnt számomra, hogy Gaby Hoffman, aki olyan kis helyes lánykát játszott a kilencvenes évek néhány mozijában – Akkor és most, Tűzhányó – mostanra egy kifejezetten nem szexi arcú nővé érett/öregedett. Az össze szereplő korrekt, mind alakítás terén, mind pedig a forgatókönyvön belül. Talán ezért sem érzem, hogy Donna karaktere változna különösebben a film végére, annak ellenére, hogy néhány jelenetben azért igyekszik dráma mélységet adni a döntésének. Csak valahogy habkönnyű marad az egész.
Egy megtekintést persze ez a film is megér, még akkor is, ha mind drámában, mind romantikában eléggé középszerű.

Gillian Robespierre még nem elég „tökös” filmrendezőnő. Vannak jó pillanatai, de közel sem olyan bevállalós, mint Donna a színpadon. Ami azt illeti, Donna is csak a színpadon bevállalós.
Jack Lacy-nek nem ez az első filmje, amiben a charme-os szomszéd fiút hozza, aki leginkább sodródik az árral. Kíváncsi vagyok, mikor fog meglepni először, mert eddig bármiben láttam, ugyanazt a karaktert hozta. Még a Rampage-ban is, pedig ott negatív figura volt.

Töfi:
- A címet az alábbi Paul Simon dal ihlette, amely a film soundtrackjába is felkerült:

- A forgatást 3 héten belül letudták.



50%