Igen nap - Yes Day (2021)

Igen nap - Yes Day (2021)

Rendezte: Miguel Arteta

A film Mafab adatlapja: Yes Day (2021)

Megtekintés: Bár nem szívem csücske Jennifer Garner, már úgy vártam az új filmjét, mint egy falat kenyeret. Némi túlzással.

Az utolsó film, amit Ben Affleck ex-nejétől legutóbb láttam, még moziban, a v. e. (vírus előtt), a Peppermint című, nem túl jól sikerült akciófilm volt. Szóval, vagy 3 éve. Közben azt hiszem szét is mentek, bár, ez nem tartozik ide.

A Peppermint nem igazán tetszett, mert pontosan tudom, hogy megfelelő kezekben Garner kifejezetten ütős akciókra is képes, (Nézd csak meg Peter Berg rendezését, A királyság-ot) ebben a filmben viszont az akció egyszerűen túl halovány volt. Az ötlet meg a szokásos. Pont hihető…

Erre itt ez az új mozi, amit igyekeztem gyorsan letudni. Nem számítottam rá, hogy ezzel visszatér a színésznő a csúcsra. Az alaptörténet már megint egy tipikusan amerikai filmes téma: Az Igen nap, amikor a szülők egész nap azt teszik, amit a gyerekek szeretnének. Az amerikai filmkultúra egyik erős szelete, hogy olyan filmeket készítenek, amik egy adott ünneppel, ünnepnappal, vagy szimplán a buli fogalmával hozhatók összefüggésbe. Igen, ha most belegondolok, egy elég nagy halmaz, amelyben elférnek a karácsonyi, hálaadási mozik, mellette a horrorfilmes al-műfajú Halloween és Péntek 13 filmek, vagy pl. az esküvő kérdéskörbe tartozó komédiák a Koszorúslányoktól az Agglegénypartiig, vagy az iskolai szüneti filmek, melyekben elszabadulnak a fiatalok vagy egy egész család, mint a Vakáció mozik, vagy a Házibulis marhaságok. Kezded érzékelni, hogy azért ez egy szép nagy halmaz, igaz?

Az Igen Nap pedig szépen megkapta a maga kis alsó polcát, ahol osztozhat az olyan filmekkel, mint az X-A buli elszabadul és hasonló mókák.

A koncepció tehát egy ismert vagy kitalált közösségi program, ami lehet ünnep vagy kreált indok, és megtapasztalhatjuk, hogy ennek ideje alatt mi történik. Amerikai filmben, főleg, ha családi filmről van szó, leginkább előkerül némi kapcsolati probléma, hogy a végén kiderüljön, mindenki nagyon szereti a másikat.

Upsz, sajnos ennél többet azt hiszem nem is lehet erről mondani, hiszen, minek írogassak erről, ha elemezni fölösleges, annyira habkönnyű? Ha már hab, annak is lesz benne szerepe. Alig nyolcvan perc, ami szintén azt mutatja, hogy a kedves alapötlet mellett túl sok mindennel nem duzzasztották fel. Valójában totál csinált az egész balhé, ami a kis család kalandjait kiváltja és már az első percekben, hogy elkezdődik az Igen nap, arra gondoltam, hogy ahogyan aput és anyut bemutatják az első percekben, nekik alapból később is ilyen lenne minden napjuk, el sem jutottak volna addig a pontig, amit a film bemutat. Ilyen anyukával soha.

Oké, jól megmagyarázzák, mekkora felelősség szülőnek lenni és előkerül a tipikus rossz zsaru-jó zsaru hasonlat, de egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy a bevállalós anyu egy percig ne élvezze a gyermekeivel töltött időt, találjanak ki a kölykök akármekkora őrültséget. Bár, ennek ellenére jót mosolyogtam a home videón, amelyet a gyermek összedobott, mert totál bele tudtam élni magam és szerintem, gyerekkoromban nekem is összejött volna belőle pár perc - fakanál tört, de van másiiiiik - annak ellenére, hogy imádtam anyámat.

Mellette apu és munkahelyi problémái kifejezetten felületesen, mellékesen kerülnek megemlítésre, emiatt nem éreztem azt, hogy tényleg ennyire alá kellene rendelnie egy szombati napot is, mint itt sikerül neki majdnem. Azután a film végére el is felejtjük, hogy volt odabent némi gebasz, pedig megérdemelte volna, hogy korrektül lezárjuk azt a vonalat is, így a film elején bemutatott kollégák, akikből kinéztem volna még pár poént, nem lettek kihasználva.

Fura, hogy a film anyut negatívnak akarja beállítani, miközben látjuk, hogy a gyermekeinek pl. milyen magas szinten készíti össze a uzsitáskáit. Más filmben ilyenkor ez apára marad, mert anya elvesztette valahol a kapcsolatot a családdal. Úgy elhiszed, hogy két nagyobb gyermeke egyfajta hadvezért lát benne. Whatever.

Hiányoltam még a nagylány és barátnőjének a történeti lezárását, amiben kiderül, hogy rossz érzéseinek volt-e alapja, vagy nem, mert azzal mélyíthették volna a karaktert annyiban, hogy lássuk, anyu mégis csak jól nevelte fel a lányát, aki még tudat alatt is, belső sugallatra képes megfelelni a szülői elvárásnak és ha megszólal benne egy belső hang - ahogyan említi is, hogy rossz az érzése a srácok bulijával kapcsolatban - annak később van alapja, ami egy pár soros anya-lánya beszélgetésben megmutatta volna, hogy sokkal több bennük a közös, mint gondolnák, vagy, anyu egyszerűen a jelenlegi lázadozás ellenére is kifejezetten jó munkát végzett kislánya nevelésével.

Igen, ott csak kerekíthettek volna a bulizós srácok randinak a végére valami kis apró problémát, mondjuk, hogy előkerül egy füves cigi és akkor a rendőrünknek is lett volna plusz funkciója, amikor a srácokat fegyelmezni kell, ahelyett magában beszélve igyekszik hozni a comic relief figurát.

Szóval, a forgatókönyv szerintem a felszínt karcolgatta és inkább amolyan marketing-filmnek éreztem, ami pusztán igyekszik kedvet csinálni már megint egy amerikai őrületnek, ami majd jól körbejárja a világot, hogy pár év múlva a magyar női magazinokban is arról olvassak, hogy a bezzeg anyák hogyan teszik még személyesebbé ezeket a közös IGEN napokat.

A színészek rendben vannak. A legnagyobb lány, Jenna Ortega gyönyörű kis hölgy és valójában épp 19 éves, a kicsi, Everly Carganilla a szokásos cukiság, a fiú, Julian Lerner pedig, nem tudom miért, kb. olyan kis béna töki, mint majd’ az összes hasonló, családi moziban. Mintha a fiúk kapnák a leggyengébb karaktereket. (Lásd még a Instant család.)

Sajnos, ez a családi mozi sem lett túl erős. Mintha az amerikai nézők nem igényelnének mély karaktereket, ha családi filmet néznek, pusztán legyen mindenki csinos, kedves, színes.  Az biztos, hogy nem hiszem, fogom még látni ezt a filmet. Akkor inkább az Instant család.

Ha úgy vesszük, az ilyen bulis napos feldolgozások igazából nem rendelkeznek valódi ötlettel. Olyan, mintha végigkísérnénk egy család napját. Ezt lehetne sokkal szórakoztatóbban is csinálni. Itt valahogy kicsit minden súlytalan, a mellékszereplőkből meg az aki kicsit több figyelmet kap, az volt a legkevésbé érdekes számomra, ráadásul, itt és érezni kis hiányt, hiszen, kiderül, hogy hat gyerekes apa, azonban a filmben semmit nem tudunk meg a családjáról, holott, abban is lett volna akkor már lehetőség, hogy keveredjen a két család.

45%

Apu az állandó jó zsaru. Mikor végre árnyalhatnák a figurát a munkahelyével kapcsolatban, anyu finoman kipöccinti a témát parkolópályára. Végül persze megoldódik minden, csak nem éreztem a helyzet súlyosságát, pedig, arra ebben az esetben lehet, hogy szükség lett volna.

Kilenc élet - Nine Lives (2016)

Kilenc élet - Nine Lives (2016)

Rendezte: Barry Sonnenfeld

A film Mafab adatlapja: Nine Lives (2016)

Megtekintés: Nem élvezhetetlen, de Spacey-től és Sonnenfeld-től nem ezt várod. Nagyon nem.

Ettől a filmtől datálom Sonnenfeld rendezőt és Spacey színészt megélhetési bűnözőnek. Amit ebben a filmben elkövettek a rajongóikkal - Spacey-nek biztos voltak - azt egyhamar nem fogjuk nekik megköszönni. Nem tudom, hogy mi rosszabb; hogy Spacey ilyen filmekhez ír alá, vagy, hogy egyáltalán megkeresik ilyen szerepekkel? Egészen biztos, hogy a rendező személye miatt vállalta el ezt a filmet, hiszen korábban voltak személyes hangvételű, kultikus rangba emelkedő mozijai, közönségsikerei, de mostani munkájának fényében inkább arra merek gondolni, hogy a blockbusterek esetében vastagon szerencsés volt, mert a kilenc élet beállhat abba a sorba, amit a "Sötét zsaruk 2. - MIB 2. (2002)", a "Vadiúj vadnyugat - Wild Wild West (1999) és a "Rumlis vakáció - RV (2006) alatt értek, és ezen az sem változtat, hogy mindhárom film 5-ös átlag fölött teljesített az imdb-n. (Kivéve a Vadiúj vadnyugatot, de ki nézne ennek utána???)

A film simán lehetne akár a Garfield harmadik része is - legalább 70%-a a macskának számítógép generálta CGI látvány - csak az unott Bill Murray helyett az unott Spacey vette át a staféta botot. Mert kb. ennyi a különbség.

Ennek ellenére még mindig azt merem állítani, hogy egynek ez a film is megteszi. Annyira tudtam rajta szórakozni, mint a MIB második részén, és erre sem nagyon emlékszem a megtekintés után egy héttel. Azaz az egyetlen és utánozhatatlan Christopher Walken-t, aki viszont az elmúlt tíz évben mintha beleragadt volna egy szerepskatulyába és csak az öltözete és a smink alapján lehetne megkülönböztetni az általa alakított karaktereket. Walken mostanra legalább annyi enervált és különc figurát össze tudott hozni a filmográfiájában, mint Johnny Depp, csak talán nála kevesebb a mainstream produkció és a blockbuster. (Ennek fényében akkor Depp-ről még mindig nem lehet azt kijelenti, hogy rosszul választ, nem igaz?)

Kevin Spacey és Christopher Walken

Töfi: - Valláskülönbözőségi okokra visszavezethetően az Egyesült Arab Emirátusban a film címét simán átkeresztelték a macsek filmbeli nevére: Mr. Fuzzypants.

Ezt a fantasztikus és gyermeteg produkciót - amely egyértelműen a karakterfejlődést jelölte ki útjának a sors megleckéztetése által, éppen ezért egy unásig már látott panelt próbál ismét eladni nekünk, alig komolyabb stílusban, mint egy Disney családi mozi - öt forgatókönyvíró hordta össze, de egyikük nevét sem tartom érdemesnek kiemelésre. Mert én már láttam a filmet.

Nem ez az első film, amelyben egy milliomos gazdag seggfej valamilyen csoda folytán leckét kap az élettől és különleges helyzetbe keveredik, hogy azután tanulva a hibáiból egy jobb emberré válva lepje meg a környezetét. Arra azonban most hajnalban nincs kedvem, hogy mélyebb kutatást folytassak a témában, ezért el kell hinned bemondásra, hogy a "Kilenc élet" nem az első film, aminek ez az alapötlete. Hogy mindjárt behozzak egy példát, megemlíteném Dickens Karácsonyi ének című művét, amelyben bár szereplőnk nem kerül egy macska testébe leckéztetés gyanánt, viszont három szellem segítségével tökéletesen szembesül saját gyarlóságaival, így fogékonnyá válik később önön skatulyájából kikecmeregve pozitív irányba terelni életét.
Itt viszont Szörtappancs úr (Kevin Spacey) szőrébe bújva főszereplő Tom Brand-ünk (szintén Kevin Spacey) - beszélő név, hiszen a Brand eleve márkát jelent, itt a filmben ezért többletjelentése van - amolyan külső szemlélőként hallgatja ki közvetlen környezetét és mivel seggfejsége nem teljesedik ki önfényező és fejlődésképtelen létezésben, ezért a kapott információk alapján igyekszik változni és olyan emberként visszatérni, amivel egy teljesebb életet élhet.
Ja, csak azt ne felejtsük el, hogy kényszerhelyzetbe került, hiszen a macskák védőszentje, Felix Perkins (Christopher Walken) már az elején közli vele, hogy vagy ráterelődik a jobb útra vagy ott rohad meg a macska testébe, ami kilenc életből már párat elhasznált, ezért eleve nem kecsegtet hosszú kifutási idővel. (Esetleg egy rövid kifutással valami kocsi elé...)

Kevin Spacey és Jennifer Garner

Szóval, annyiban sántít a történet alapja, hogy túlságosan rá van segítve Tom Brand fejlődésére. Jobban szeretem, ha főszereplőnk tényleg saját kútfőből dolgozik, hiszen azt nevezném igazi és tiszta jellemfejlődésnek.

Jennifer Garner mint Lara Brand kellemes színfolt, hiszen csak egy ismert és kedvelt színésznő, de az ő esetében is simán visszalépés ez a film. Oké, tudom, hogy nagyjából minden ismert nevű művésznő előbb-utóbb fellelhető valami mesefilmben, szatírában esetleg eljátssza a ripacskirálynőt, de részemről nem támogatom, ha valakiben több és olyasmit vállaljon, amiben nem csak mellékes, hanem eleve felejthetővé válik.

Az ilyen filmekben mindig - szinte - van egy főellenség, intrikus is. Jó, nem mindig - hiszen sokszor pont a főszereplő önön legnagyobb ellensége - de azért akadnak, akik mesterkedéseikkel igyekeznek borsot törni a kevésbé szerethető főszereplő orra alá. Pont az a vicces karaktereikben, hogy a nem túl szerethető főszereplő lassan kedvelhetővé változik, míg a súlytalanabb gazfickót meg lehet teljes odaadással gyűlölni. Ha már keresünk egy filmes gazfickót, akkor arra is törekedni kellene, hogy az illető, legyen bár nő vagy férfi, karizmatikus legyen, de minimum érdekes figura. Ebben a tekintetben a Kilenc élet elbukik.
Az aktuális intrikusunk, Ian Cox (Mark Consuelos) remek színész, viszont karaktere annyira simulékony és jófiús, hogy egy hét alatt maximálisan elhalványult bennem emléke.
Spacey filmbeli leánykája (Malina Weissman) kellemes kis hölgy és biztos fogunk róla még hallani.
Utóirat: Spacey szerintem csak azért vállalta el a filmben a szerepet, mert tudta, hogy nem sokáig fog tartani neki a forgatás, hiszen szerepének nagy részét elég, ha felmondja egy stúdióban.

Malina Weissman és Kevin Spacey

Ez a film a markáns középszer. Mint az elején írtam, ilyen színészektől és rendezőtől ez borzalmasan kevés.

50%

Ha szeretnéd látni:
- Kilenc élet (2016)
- Vissza a suliba (1986)

Soundtrack and you! blogspot: Nine Lives (2016)

Draft Day - Draft Day (2014)

Draft Day - Draft Day (2014)

Rendezte: Ivan Reitman





Először is leszögezném, hogy nem vagyok egy nagy sportember. Még az Európai sportokban sem vagyok otthon, hát még akkor egy kifejezetten amerikai sportág világában... Persze, négyévente belecsúszom a labdarúgó világbajnokságba, és az utolsó meccset ha tehetem, meg is tekintem, de egy hét múlva sem arra nem emlékszem ki játszott, sem, hogy mennyi lett a végeredmény. Nem vagyok ebben jó. A Forma 1 sem tud lekötni. Nekem csak drága autók mennek körbe,-körbe. Ha nincs egy nagyobb csatt, részemről dögunalom az egész. A pankráció elszórakoztat, de az meg ugye az amerikai nép ópiuma. Míg Európában színházba járunk és drámákat nézünk meg (Kedves Shakespeare tett érte eleget), addig az új hazában nem basszák el az időt ilyesmire. Ott a népek arra ülnek be, hogy két, vagy több tagbaszakadt Conan a barbár, letépje egymás tökét. (Sarkítottam kicsit) Közben zabálják a hot dogot és elégedetten üvöltenek.








A Draft Day (Először azt hittem valami autós marhaságot fogok látni, azután rájöttem, hogy a Draft kifejezést kurvára összekevertem a Drift szóval. Nem vagyok egy nagy sportman, na!) az amerikai rögbi játék egy olyan szegmensét mutatja be, közérthetően, amiről eddig fogalmam sem volt. Meglettem volna ezen információ nélkül szerint
em, ha Reitman filmje a végére nem lett volna ennyire szórakoztató, pedig bevallom az első negyven percben csak azt igyekeztem felfogni, hogy a rengeteg szereplőből ki-kicsoda és milyen függőségi viszonyban állnak egymással. Aztán csak összeállt a kép és a végére még izgulni is tudtam, hogy a nagy Kevin Costner, aki anno olyan remek filmeket tudott a retinámba tolni, mint egy "Farkasokkal táncoló" vagy egy "A jövő hírnöke" és közben lassan kiöregedett abból a státuszból, amikor a neve garancia a minőségi szórakoztatásra, még egy nagyot robbantson.

Szerintem ez nagyjából sikerült is.
A film nem fogja elszórakoztatni azt, akit még nálam is kevésbé érdekel a sport. (Engem csak a sport nem érdekel. A sportfilmeket szívesen nézem meg, főleg, ha jó karakterek mesélnek nekem egy sportról. Tetszett pl. az "Emlékezz a titánokra" vagy a "Rocky" (Ami Stallone egyik legjobb munkája és egyben az egyik legjobb boksz témájú film). láttam a "Buldózert" is, ha már rögbi. Vagy Oliver Stone videóklippes meséje a "Minden héten háború". STB. Mert sok érdekes, izgalmas és kötelezően megtekintős sportfilm van.

A Draft Day-t akár ki lehet hagyni, hiszen a sport csak az álca, a tartalom az emberi drámák, a piac és gazdálkodás. Az eladás és vásárlás. És sok benne a duma.
Ha tehát nem szereted a szöveg és karakter központú sportfilmeket, ez nem a te filmed.
Érdekelni sem fog, érteni sem fogod.
De ha szereted...

A Draft Day, - már amennyire én, az egyszeri néző megértettem - az a nap, amikor a következő szezonra, az ország iskoláiból kiöregedő legtehetségesebb diákokból, akik már a suliban is a rögbire tették fel az életüket, a legnagyobb sport-klubok rátehetik a kezüket. Ez kb. úgy néz ki, mint a virágpiac, vagy egy aukción a licitálás... és mégsem teljesen. A játékosoknak, hiszen még "amatőrök", nincs szabott ára. Befejezték a sulit, de már közben, míg élték világukat, rengeteg "tehetségkutató" más néven fejvadász, nézte meg őket játék közben. Azután, mikor a sulinak vége és élni kéne kezdeni, sok egyetemista (vagy középiskolás? mit tudom én) szeretne sportkarriert befutni. Ezeket a diákokat - akik ki lettek választva, hisz csak mert valaki szereti felrúgni a társait a pályán, lehet, hogy köze nincs a sporthoz - az év egy napján berendelik a "piacra", ahol nem ők választanak csapatot, hanem a csapatok menedzserei egyfajta kialakított rendszer és sorrend szerint, kiválasztják, kire van szükségük. Mint amikor két csapatkapitány felváltva választja ki a gyerekek közül, ki legyen a csapatában. A különbség annyi, hogy nagyon sok csapat van, amelyik benne van a válogatásban és nagyon sok a lehetséges és választható játékos. A legjobbakat persze - akiket a fejvadászok már előre felértékeltek és beajánlottak a klubokhoz - elsőként igyekszik mindenki kiválasztani, míg a kevésbé tehetségesek lehet, hogy lecsúsznak a végére és akiért nem kapkodnak annyira, az később, ha már befutott játékos lesz, nem biztos, hogy olyan jó szerződéseket tud majd kijárni magának. Ergó a csapatoknak is érdekük, hogy lecsapjanak a jobbakra és a jó játékosoknak is érdekük, hogy minél előbb legyen egy csapat, aki rájuk veti ki a hálóját!
Világos?
Nézd meg a filmet és nagyjából - talán - érteni fogod a szisztémát.
A száraz tények:
256 fiatal tehetség közül választhat 32 csapat, 7 körben. A körök elvileg sorban következnek egymás után, ezért üzlet tárgya lehet eladni az elsőséget, pl. egy első választást egy másik csapatnak. De nem kell ezt magyarázni, hiszen evidens. Aki elsőnek választ, lecsaphat a legtehetségesebbre.
Nem feltétlenül az a jó játékos, akinek kiválóak az eredményei, ha közben erkölcsileg egy nulla...

Sonny Weaver jr. (Kevin Costner) Cleveland-i Browns csapat menedzsere - vagy mifene - minden esetre sem nem a vezetőedző, mert az Penn (Denis Leary) és sem a tulajdonos, mert az meg Anthony Molina (Frank Langella). Weaver az, aki a csapatot állítja össze a következő szezonra. Az edzőt is ő alkalmazza, viszont ő felel a tulajdonos felé, így ha olyan döntést hoz, ami a tulajnak nem tetszik, simán repülhet. Weaver-nek a rendelkezésre álló keretből a lehető legfrissebb és legügyesebb tehetségeket kell összevásárolnia, hogy legyen némi vérfrissítés a csapatban. A Brownra ez főleg ráfér, hiszen hosszú évek óta nem tudtak értékelhető rögbis eredményeket felmutatni, annak ellenére sem, hogy idősebb Sonny Weaver volt korábban a vezető edző és a rögbis világban mindenki csak elismeréssel szólt az öreg Weaver munkásságáról. Ennek árnyékában kell az ifjabb Weaver-nek helyt állnia. (Miközben az az ifjabb jelző elég vicces, hiszen a Costner alakította figura erősen ötvenes) Az ifjabb Weaver pedig igyekszik is, annak ellenére, hogy közel sem szereti a sportot és a csapatot annyira, mint az örege. Még a barátnője is sokkal lelkesebb, ha a rögbiről van szó. Ali (Jennifer Garner) a csapat kasszása. Az ő vállán nyugszik az anyagi helyzet maximális kihasználása. Ali imádja amit csinál és jó benne. Sonny sem rossz a szakmájában, csak belőle hiányzik a tűz. Ez az egyetlen dolog, ami megzavarhatja kettőjük kapcsolatát. Meg Sonny öszvér szintű makacssága.

A Browns is megkapja a drótot a legtehetségesebb diákokról. Az egyik legnagyobb reménység egy Bo Callahan (Josh Pence) nevű fehér fiú, akiért már látatlanban minden csapat harcol. Sonny főnökétől megkapja az ukázt, hogy mivel elsőként választhatnak majd, tegye mancsát a fiúra és kaparintsa meg. Sonny azonban nem az eredmények alapján akarja következő reménységét megszerezni, hanem személyesebb okok miatt. Ebbe azonban Bo, úgy néz ki, nem passzol bele.

A Draft pedig elkezdődik és Sonny-nak valahogy mindenkit megnyugtató döntéseket kell hoznia. Sikerül-e?
Erről szól ez a film.

Ivan Reitman-t mindig kedveltem, mert jó rendező és szórakoztató filmeket készít, szórakoztató témákból. Aki azoban azt a fajta humort várja, amiben szellemeket kapnak el furcsa figurák, vagy egy ikerpár nem olyan, mint két tojás, sőt, vagy azt várja, amit megszokott, hogy szinte végig röhögi a filmet, az kösse fel a gatyáját, mert Reitman eddigi filmjeihez képest itt a humor háttérbe szorul. Van... akad..., ám nagyon finoman adagolják. Talán, mert a téma nem teszi lehetővé. Több a dráma, az érzések, a párbeszéd.
Costner jó színész, a többiek is mind a helyükön vannak.
A fényképezés nagyon szép, a zene nem tolakodó, szinte észre sem venni.
A Draft Day korrekt film. Kicsit sok a szöveg.
Mint jelen írásomban.

70%

Figyeld:
- A Draft szabályaira. Nem egyszerű.
- Costner játékára.
- Ellen Burstyn, aki már benne van a korban.