A 19. sor - Row 19 - Ryad 19 (2021)

 A 19. sor - Row 19 (2021)

Rendezte: Alexander Babaev, Samantha A. Morrison

A film Mafab adatlapja: Row 19 - Ryad 19 (2021)

Megtekintés: Az ázsiai és orosz filmeknél van bennem egy kicsi plusz érdeklődés. Nem másért, hanem mert ezektől a művektől sosem tudhatjuk, mit fogunk kapni. Pl. egy orosz slasher nem olyan, mint egy amerikai. Azt hiszed, de mégsem... Ez a thriller nem egy kiemelkedő darab a horror mezőnyből és valójában egyetlen előnye, hogy felhívta rá a figyelmem, hogy esetleg érdemes lenne egy toplistát szerkeszteni a repülőgépen játszódó horrorfilmekből. Annak tökéletes.

A végeredmény azonban nagyon emlékeztet egy korábbi mozira, ami, szégyen, nem szégyen, most nem vagyok biztos benne, hogy amerikai vagy ázsiai darab volt-e, nem mintha elvileg olyan egyformák lennének. Csak öregszem, bassza meg. Ott a lényeg az volt a végén, hogy a szereplők gyakorlatilag nem kaptak elég levegőt a repülőgépen és a csökkentett oxigénszintnek köszönhetően hallucináltak össze mindenféle baromságot. Az orosz filmben ez nincs, helyette van egy hasonló megoldás, ami miatt, mint írtam, egy korábbi mozi jutott eszembe. Ezek után ne kérdezd meg, mennyire tartom eredeti koncepciónak. (Mint amikor végignézed a filmet, majd, befejezésként kiderül, hogy a főszereplő álmodta az egészet. Ritka patkány megoldás, embernek nem ajánlom, hogy ilyet írjon filmforgatókönyvben!)

Az orosz film szépen, de nekem kicsit túl statikusan van fényképezve. Ezalatt azt értem, hogy a kamera nem nagyon kezd bele semmilyen mozgásba. Sem mélység állítás, sem ide-oda, sem semmi. Pont, akár egy tévéfilmnél, ahol nem foglalkoztak azzal, hogy kicsit játszadozzanak a végeredménnyel. Itt sincs ilyen. A színészek kifejezetten korrektek, amit azért nem fogsz feltétlenül érezni, mert a forgatókönyvben a párbeszédek néha viszont eszméletlenül szembe mennek mindennel, amit két ember végezhet beszélgetés közben.

A cgi jelenetek talán kevésbé sikerültek, de a helyszín és nagyjából az egész hangulat rendben van. Túl sokat nem is érdemes a filmről összehordani - lehet mondjuk, hisz ismersz - helyette ajánlom egyszeri megtekintésre, mert hivatkozási alap nem lesz belőle, sőt, gyanítom, a héten elfelejtem, hogy láttam - pedig már szombat van - ettől függetlenül, pont oroszsága miatt ajánlom, hiszen ha más nem, ez nem egy tipikus amcsi tömegárú. Még akkor sem, ha az a tipikus russia íz nem érződik annyira, csak talán a színészek fizimiskájában.

Gondolom, rájöttél, hogy a "Row 19" egy tucat darab, semmi kiemelkedő pillanattal. Nem is méltatom tovább. A trailernél a youtube-on kiírták, hogy moziba került, de ha ez meg is történt, nem hiszem, hogy komoly visszhangja lett volna. Még egyszer kiemelném, hogy a fényképezés (Nikolay Smirnov) sterilsége ellenére is nagyon szép. A sterilség, nem feltétlenül pozitív megállapítás részemről, hiszen, más megközelítésből az ötlettelen szinonimája is lehetne, azonban Smirnov miatt legalább nem kell epilepsziás rohamot kapnunk. 

Katerina (Svetlana Ivanova) gyermekkorában egyetlen túlélője volt egy tragikus repülőgép szerencsétlenségnek. Mintha tragikuson kívül lehetne bármi más, egy repülőgép szerencsétlenség... Miután eltelt vagy 20 év, kislányával ismét eljött az idő, hogy repülőre kell szállnia (szállnia, érted...) és ahogyan sejted, történik valami megmagyarázhatatlan. Illetve több ijesztő esemény. Katerina pedig verseny fut az idővel, hogy lehetőleg előbb rájöjjön a rejtélyre, mielőtt az végez vele és gyermekével.

Soha rosszabb orosz horrort, de hozzá teszem, nem egy kiemelkedő darabról van szó.

50%

West Side Story - West Side Story (2021)

 West Side Story - West Side Story (2021)

Rendezte: Steven Spielberg

A film Mafab adatlapja: West Side Story (2021)

Megtekintés: Sosem állítottam, hogy a musical legnagyobb rajongója lennék és Spielberg munkásságát is elengedtem kb. a "Lincoln" környékén, azonban vannak olyan címek, amikre oda kell figyelni. A "west Side Story" szerintem ilyen és egyáltalán nem Spielberg miatt.

Már a nyolcvanas években eljutott hozzám az információ, hogy Spielberg szeretne egyszer egy musicalt rendezni. Ez csak annyiban érdekes, hogy a nyolcvanas években nem nagyon volt mód arra, hogy naprakész információkat szerezzünk az amerikai filmek világából, ez az információ mégis eljutott hozzám. Már az "Indiana Jones és a Végzet Temploma" óta tudtam ezt és én pontosan emlékszem, hogy a film elejln, amikor Willie a gyémántokról énekel, az volt a főpróba. Röpke harminc évnek sem kellett eltelnie, hogy végül Spielberg megrendezze az álmát, egy Gershwin alapokon nyugvó musicalt, amely, szépíteni nem lehet, a legközhelyesebb darab, amit el tudok képzelni a musical műfajában: West Side Story.

Miért vontam le a következtetést? Mert a West Side Story, akárhogy szépítenénk, a színházművészet egyik, ha nem a legtöbbet idézett és felhasznált alkotására épült rá, a klasszikus, Shakespeare által papírra vetett Rómeó és Júliáéra. Ez az a darab, amit magam is legalább két változatban láttam színházban. Egyszer a Bárka Színházban, egyszer pedig a francia musical magyar változatát az operettben, amelyben az akkor házaspárként tetszelgő Szinetár-Bereczki páros nevével adtak el. Nem fikáznám, remek volt, mindkettő.

Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az alap nem egy fifikás darab és a West Side Story sem bonyolult pont ezért. Persze, ezt ki várná el egy musicaltól? 

Ötvenes évek második felében járunk és Manhattan bevándorlók lakta negyedében. Talán pont ez volt az a plusz, ami miatt Spielberg magáénak érezte a történetet, hiszen a rendező mindig érzékenyen reagált az elnyomott közösségek és népek életével foglalkozó történetekre. Nem is nagyon van mit ecsetelni egyébként a klisés sztorin.

Két rivalizáló tini banda, a kapitalizmus árnyéka vetül lakóhelyükre, de ők még egymást sem viselik el. Az egyik csapat fiú tagja beleszeret a másik banda által érintett lányba. Innentől pedig már borítékolható, hogy a romantikus lányregény helyett valami drámát fogunk kapni, melyben ráadásul valaki, vagy többek, meghalnak. Mindez persze elkerülhető lenne, ha nem lenne mindenki egy komplett reakciós seggfej, ám végül azt kapják, amit megérdemelnek: gyűlölködtök? Nesztek, akkor néhányan mehettek a földbe.

Igen, rájöhettél, hogy bár ismerem az alapokat, nem a kedvencem ez a felépítés. Valahogy idegesít, hogy látom, egyszerűen csak menetelnek a végzetükbe, ami teljesen elkerülhető lehetne, ha nem akarna mindenki a ásik fölé kerekedni. Úgy, hogy valójában arra senki sem érdemes.

Az sem nagyon tetszik, hogy a két főszereplő mennyire ad hoc jelleggel tud egymásba szeretni, bár értem én, hogy létezik első látásra szerelem, de ha ilyen formában, ahogyan a filmben látjuk, akkor el kell fogadnom, hogy ezt csak két tökéletesen életképtelen ember érezheti egymás iránt, hiszen, látjuk, mennyire rosszul funkcionálnak saját környezetükben és logikusan egyikük sem nagyon gondolkodik.

Rachel Zegler

Az is idegesít, hogy bár elvileg Tony (Ansel Elgort) mindent megtesz azért, hogy eltérítse a két bandát a véres leszámolásról, végül maga lesz az, aki betetőzi azt egy meggondolatlan, ostoba tettel. Az pedig még jobban felbassza az agyam, hogy ezek után Maria (Rachel Zegler) a testvére meggyilkolása után még bármilyen érzelmet táplál a fiú irányába. Ó, értem én, hogy ezek előfordulhatnak a valóságban is, csak akkor itt térnék vissza oda, hogy ha ilyen rövid ismeretség után két, korábban idegen ember ennyire végletes tettekre szánja magát és mégis együtt maradnának, akkor valójában nem két enyhén szociopata személyiségről beszélünk, akik kvázi Rick és Mallory vagy Bonnie és Clyde nyomdokaiban szedegetik fel a morzsát? Értem én a pszichológiáját, hogy két tini egymásba szeret, csak ugye, az sem történik ennyire rohamtempóban. Azonban a filmidőt tekintve el kell fogadnom, hogy igen rövid idő alatt olyan érzelmeket ír át bennük a szerelem, amiket azért hosszú hónapok alatt is nehezen tenné meg, szoros együttlét. 

Tudom, szőrszálhasogató vagyok, meg nem értem a musical világát. Lehet. Azonban azt mondom, hogy a Legnagyobb showman számomra egy kiemelkedő filmélmény volt, míg a West Side Story egy idejét múlt darab, amiben nem nagyon találtam szerethető karaktert. Márpedig, ha az nincs, nincs kinek szurkolnom és ha nem szurkolok, akkor a végén teljesen érdektelenül fogom kikapcsolni a lejátszót.

Spielberg megtette, amit meg lehetett. A rendezésbe nem kötnék bele. Buta történet, ennyit bírt.

A színészek egy része számomra rendben volt. A leggyengébb talán pont a főszereplő, Ansel Elgort, de ezt betudom annak, hogy a figura motivációi és tevékenysége teljesen kívül van azon, amit elfogadok. Az sem segít, hogy sikerült néhány színészt átemelni az eredeti darabból.

A zene meg remek, hiszen egy korábbi, szuper darab zenei anyaga. Már kölyökként imádtam egyik-másik zenét és most, hogy már tudom, miről szól, teljesebb az élmény. Ettől függetlenül nem állítom azt sem, hogy a West Side Story lenne a legjobb musical, amit ismerek.

Nálam így ez a darab inkább csak erősen korrekt, de pont azért is, mert egy Remake és a történet elcsépelt, nem érzem jobbnak a közepesnél.

50%

Ansel Elgort

Boszorkány vadászat - Witch Hunt (2021)

 Boszorkány vadászat - Witch Hunt (2021)

Rendezte: Elle Callahan

A film Mafab adatlapja: Witch Hunt (2021)

Megtekintés: Amikor elkezdtem a filmes blogomat, a terv az volt, hogy azokról a filmekről fogok írni, amiket megnéztem. És nem csupán a tartalmukat, hiszen, azt megteszi a tévéműsor is, amelyik épp adja a filmet. A terv az volt, hogy ami gondolataim feltörnek a látottakkal kapcsolatban, azt osztom meg azokkal, akiket érdekelhetnek a gondolataim. Az évek során két dolog is kiderült, ezer más mellett: Vannak olvasóim és nem minden filmről jut sok minden eszembe. Mert vannak filmek, amik nem mozgatnak meg eléggé ahhoz, hogy írjak róluk néhány mondatnál többet. Na, most az első vállalás miatt, hogy írjak arról, amit láttam, eleve bele kellett volna mennem a kompromisszumba. Néhány filmnél meg is tettem: pár mondatot kapartam csupán össze a látottakról. Hiába, ez van, ha nem érdekel a történet, mert nem fog meg vagy annyira messze áll tőlem.

Hogy miért most ontom ezt rád? Magam sem tudom. Talán azért, mert a "Witch Hunt" egy számomra egyszer nézős mozi, amiről túl sokat, nem tudok összehordani, sem pozitívat, sem negatívat. Azért, azt hiszem, ha már megnéztem és nem is volt egy nehéz darab, adjunk annak a blogolásnak, ami miatt itt vagyunk.

Ahhoz, hogy egy picit hitelesebben fogalmazzam meg a véleményemet a rendező-forgatókönyvíró Elle Callahanről, talán segített volna, ha első rendezését a 2018-as Head Count-ot. De nem láttam. Azonban a szinopszis miatt feltételezem, hogy Callahan erősen vonzódik a spirituális témák iránt, hisz míg ebben a boszorkányok beilleszkedését az átlagemberek közé boncolgatja, addig az első filmjében meg valamiféle démon megidézéséről van szó és mindkettő műfaji besorolásában szerepel a horror. Szóval, Callahan, azon kevés női rendező közé tartozik, aki kedveli ezt az erőszakos műfajt.

Hinném, de a "Witch Hunt" valójában a boszorkányok nélkül is működő mozi lenne, amely a beilleszkedés és idegengyűlölet témájával foglalkozik. A "Witch Hunt" központi szála a boszorkányok kihagyásával ugyanis arról szól, ahogy az amerikai államokban mennyire üldözik az idegeneket és azokkal sem bánnak kesztyűs kézzel, akik segítségükre vannak.

Nem állítom, hogy Elle Callahan harcos feminista, de a mozija még laikus szemmel is erősen kerüli a férfi karaktereket. Gyakorlatilag két férfi színészen kívül szinte csak nőket látunk és a pasasok közül az egyik a polkorrektség jegyében fekete és pozitív figura, míg a másik fehér és a film genyája, aki könyörtelenül üldözi a boszorkányság adottságával rendelkező karaktereket. A fekete pasast meg ráadásul a film elején kiírják.

Martha (Elizabeth Mitchell) két lányával él a város szélén. Férje meghalt, mert állítólag érintett volt boszorkányságban. Hogy pontosan mi történt, nem fontos, de Martha nem tartja a kapcsolatot a nagyszülőkkel, ám a viszonylagos nyugalom helyett mégis nyakig van valamiben, ami az ő világukban roppant veszélyes: Martha boszorkányokat bújtat és juttat ki az országból. A fekete "tejesember", Jacob (Treva Etienne) ebben partnere. A boszorkányokat a hatalmas ház titkos, fal mögött kialakított rejtekhelyekre szállásolják, amíg Jacob meg nem érkezik és autójában nem viszi őket át a határon.

Már a történet elején épp egy kudarcba fulladó menekítés tanúi leszünk, és bár Jacob igyekszik eltitkolni a segítőtársai kilétét, a boszorkány vadász, Smith ügynök (ki más?)(Christian Hicks) elől, de a férfi nem véletlenül a legjobb a hivatásában.

Közben Claire (Gideon Adlon), Martha lánya rémálmokkal küzd és rendre megkérdőjelezi anyja lépéseit, a boszorkányok mentésével kapcsolatban. Martha pedig minduntalan igyekszik meggyőzni őt, hogy ez szükséges lépés és Claire-ért is történik. Kis bepillantást teszünk Claire iskolai életébe, de hiába tűnik különcnek, mégis van baráti köre és bár más filmekben biztos plusz súlyt kapna a történetben a lány szerepe és barátnői között a kommunikáció, itt elég minimálisan keverik bele a többieket a történetbe, ami így kihagyott ziccer. 

Smith ügynök eljut a házukig és rövid úton konfrontálódik velük, hogy közben kiderüljön néhány olyan családi titok, amit már rég meg kellett volna osztaniuk egymással, hogy azután Martha az iker fiaival, Claire pedig friss tudásának birtokában folytassa tovább az útját.

Egyértelmű áthallások vannak a migráns kérdéssel, ami Amerikában ugye, főleg a mexikói bevándorlókkal, sőt, beszökdősökkel kapcsolatos. A film nem tűnik úgy, hogy nagyot akarna markolni és nem is tesz ilyesmit. Röpke másfél órácska, eléggé tévéfilmes ízzel, megoldásokkal, képi világgal. Elle Callahan mint rendező, nem tűnik kimagasló tehetségnek, pusztán korrektül elmesél egy nem túl izgalmas történetet. A befejezés pedig nagyjából már korán borítékolható. Nem állítom, hogy a női kéz hibája lenne a film langyossága, de egy férfiasabb mesélő és hozzáállás egy kicsit erősebb mozit eredményezhetett volna, mert az alaptörténetben még lehetett volna kicsit több is.

Egyszeri megtekintésre elég, de egészen biztos nem lesz egy idézett darab belőle. Ahhoz hiányzik a craft.

A poszteren megemlített Carrie keveredik a Szolgálólány meséjével meg barokkos túlzás...

35%

Anya kontra androidok - Mother / Android (2021)

 Anya kontra androidok - Mother / Android (2021)

Rendezte: Mattson Tomlin

A film Mafab adatlapja: Mother / Android (2021)

Megtekintés: Kezd olyan érzésem lenni, hogy a Netflix presztízst csinál abból, hogy B filmeket vásároljon össze, csak, hogy idővel elmondhassák, a legtöbb sci-fi náluk van a mozi-tárban. Bár, jelen esetben ezt a filmet a Hulu követte el.

A rendező, Mattson Tomlin saját forgatókönyvéből készítette el ezt a sci-finek álcázott filmdrámát, egy anyáról, akinek le kell mondania elsőszülött gyermekéről, ha azt szeretné, a kicsi élete jobb legyen, mint amit nyújtani tudhat. A film pedig egészen jó is lehetett volna, ha Tomlin megtalálja a kényes egyensúlyt az akció és a drámázás között, de úgy látszik, valamiért az utóbbi érdekelte jobban és ezért a filmje végül egy be nem váltott ígéret lett.

Pedig milyen jól indul. Nem láttam mostanában minden filmet és sorozatot, amely az ember és androidok sorsára fókuszál és a Westworld-ot is elengedtem a harmadik évad környékén, ennek ellenére, kedvelem a műfajt, amelynek pl. a Terminátort vagy a Feltámad a vadnyugatot köszönhetjük. Itt a háztartásban használt, szolgáknak tartott műemberek lázadnak fel - ahogy megszokhattuk - és megkerülve a robotika törvényét, melyet egyetlen hasonló film sem kerül ki, legalább említés szintjén, szinte lenullázzák Amerika lakosságát. A túlélők kisebb, aránylag védhető csoportokra szakadva igyekeznek még ellenállni az öntudatra, vagy inkább csak mészárlás programozódott gépeknek, de nehéz harcolni egy olyan ellenséggel, amelyik sosem alszik vagy fárad el.

Amikor kitör az apokalipszis, Georgia (Chloë Grace Moretz) épp megtudja, hogy állapotos, pedig abban sem biztos, hogy megtartaná barátja, Sam (Algee Smith) gyermekét. Pillanatok alatt felfordul a világ és a két fiatal biztonságot keresve elmenekül a kisvárosból, ahol éltek. Hónapokkal később, mikor Georgia már minden órás, elhatározzák, hogy hallgatva a kósza hírekre, amik eljutottak hozzájuk, felkerekednek és megkísérelnek áthatolni egy senki földje területen, hogy eljutva az óceán partján várakozó egyik menekítő hajóval elmenekülhessenek a biztonságosnak kikiáltott Dél-Koreába.

A szinopszis teljesen felizgatott. Moretz-et eleve kedvelem, a fellázadó robotok meg egyébként is hálás téma, amennyiben szeretjük, hogy gépemberek gyilkolásznak le embereket. Fel is készültem egy kellemes mészárlós mozira és az egyetlen előzetes, amibe belefutottam, erősen rá is játszott erre, mivel olyan szépen vágták össze, hogy azt hittem, kemény adok-kapok várható. Azonban Tomlin, aki eddig rövidfilmeket készített, egyáltalán nem kelti azt az elsőfilmes és általam megszokott benyomást, hogy nagyjátékfilmes készítők sorába lépve igyekezne elkápráztatni és megmutatni, hogy mennyire jó is tud lenni. Nem. Filmje jó ötlet vet fel, de az olcsóbb utat választja, ráadásul, az akciók, amik a trailerben még érdekeseknek tűntek, a filmben már unalmasabbnak hatnak és nagyjából, be is kell annyival érnünk, amit láttunk a reklámban, mert Tomlin nem érzi az akciót, mint műfajt és amit meg készít, az feledhető, cseppet sem izgalmas.

Pl. a film elején, amikor elkezdődik a mészárlás, még rendben van, hogy a főszereplők nem azonnal kerülnek bele, hanem miután elkezdődik a sikoltozás, belesétálnak a már megkezdett durvulásba - lásd, Georgia épp a fürdőszobában lelkizik és a sikoltozásra megy vissza a többiekhez, hogy megnézze, miért szabadult el a buli. Majd kimenekülés az utcára, ahol olyan moziknál, mint a "Holtak hajnala", szépen megmutatja a rendező, hogyan szabadul el az örület és menekül meg hősnőnk. Tomlinnál azonban egy percet áldoz arra, hogy Sam és Georgia menekülni kezd és be kell érnünk a madártávlattal, hogy rögtön utána ugorjunk az időben. Ember! Hát azt akartam látni, ahogyan az androidok szétdobálják az embereket!

Oké, majd később... De később is csak némi futkározást kapunk, egy osonást és egy olyan, a haditámaszpont elleni lerohanást, ahol Georgia popsijába mászva egy röhejes EMP löket elintéz mindent, miközben ami érdekes lenne, off screen történik. Nagyjából minden off screen történik, ha már itt tartunk.

A két fiatal néha drámázik egy sort, és az egyetlen lépés, amiben tökös a forgatókönyv, az Sam sorsának alakulása, habár, lezárása szintén off screen, ami annak tudatában, hogy ha már dráma, akkor szép jelenet lehetett volna a végső búcsú, meghagyták a képzeletnek.

Egyszerűen a film nem is működik sem sci-fi, sem akció szinten. Az egyetlen ok, hogy nem aludtam be rajta, hogy végig lebegteti a bármi történhet a következő pillanatban érzést. A kb. egyetlen csavar pedig meg sem lepett, mert nem túl jó arányérzékkel építették fel.

Hogy mégsem rinyálom tele a párnámat, annak az az oka, hogy Moretz nagyon kellemes színésznő és valamiért tetszik, hogy a Netflix igyekszik annyi sci-fi műfajú mozi összeharácsolni, amennyit nem szégyell. Igaz, ez nem emeli ennek a mozinak a minőségét, amely végeredményben inkább felel meg a tévéfilmes kereteknek, annyira nem grandiózus. A végén pedig, a Dél-Koreai kapcsolat, azzal a 4-5 statisztával a mólón, valahogy alá is húzta, hogy a költségvetés nem nagyon szabadult el. Értem ez alatt, hogyha tényleg egy ilyen hajó jelentheti a túlélést, akkor miért csak Georgia alkudozik azzal az alig pár emberrel, hogy feljuthasson rá és miért nem több tucatnyi kétségbeesett ember szeretne átvergődni mindenen, hogy elhagyhassa a veszélyes amerikai földeket? 

Mégis, a mélypont az EMP válaszcsapásos jelenet, amelyben el kell hinnem, hogy egyetlen lány, aki több hónap nélkülözés és egy pár órás szülésen van túl, képes lábbal egy egyébként sem túl masszív kerítést megtartani, miközben egy tucat droid igyekszik áttörni rajta. De Moretz lába kitart, már-már sikerül megtörni, de... de nem! Hú, de kemény! De hol volt közben mindenki más? És ha az EMP jelenti a túlélést, amikor megszólalnak a szirénák, miért nem rohan oda egy tucat, állig felfegyverzett katona, hogy megvédjék vagy még jobbat mondok, megnyomják a gombot? Méretéből ítélve, elég nagy kell, hogy legyen a hatósugara, szóval, azt nem veszem be, hogy nem nyomkodják meg, csak ha az ellenség már rálépett a farkukra. Azt gondolnám, hogy amint betörnek a bázisra és felvijjog a kürt, legalább egy kommandós fogja magát és odarohan, hiszen, ettől függ az életük. Ehelyett az a kishölgy lesz a megmentő, aki ráadásul eleve nem is tudhatja, hogy a készülék létezik-e, hol van, vagy hogyan kell működtetni.

Csak úgy agyalgatok: Abba is csak felületesen gondolok bele, hogy miért készítene bárki olyan androidokat, amiket utána alig lehet hatástalanítani és milyen társadalom az, ahol olyan sok az android, hogy lázadás esetén kb. kiirtják az embereket. Ez már az "Én, a robotban" is egy igen furcsa problémát vetett fel nekem, hogy milyen az a világ, ahol egy ilyen bonyolult gépezet, mint a robotok, akár egy kisnyugdíjasnak is hozzáférhető technika. Vajon, melyik az a cég, amelyik olyan komoly bevételeket tud produkálni egy olyan termékből, amit bárki meg tud vásárolni és nyilván, nem mehet tönkre havonta... Itt ugyan egy félmondatot mintha tennének rá, hogy úri huncutság az android szolga, de ha egyet szét tudtak csapni a baseball ütővel, akkor az amerikai hadsereg mennyire nem lehetett toppon, hogy a film szerint, az történt velük, amit látunk: Nem lövik halomra az androidokat - amikből nyilván nem lehet végtelen emnnyiség használatban - hanem kis csoportokban próbálnak túlélni. Lesz valaha olyan társadalom a közeli jövőben, amelynek tagjai, akik ennyire sokféleképpen gondolkoznak, képesek annyi gépet a közösségre szabadítani, ami átveheti felette a hatalmat? Legalábbis egy annyira közeli jövőben, mint a filmben ábrázolt Amerika?

Ettől függetlenül persze még mindig azt gondolom, hogy igen izgalmas a történet felütése, és kár, hogy a megvalósítása ennyire olcsóra sikerült.

Tomlin tehát mint forgatókönyvíró, még fejlődésképes. Azt mondjuk aláírom, hogy a korábbi, lopakodós jelent az android táborban, egészen feszültre sikerült, és a kiabáló fogoly pluszban hozzátett. Mindentől eltekintve, végeredményben egy közepes. Nem a túl erős fajtából.

Moretznek ez már nem az első mozija, amiben a gyermekéért mindent igyekszik megtenni és karistolja a sci-fi határait. Az "Árny a felhők között" hasonlóan drámás agymenés volt, amiben valahogy a férfiak mellett Moretznek kellett megoldani a problémákat.

50%

Arisaka - Arisaka (2021)

 Arisaka - Arisaka (2021)

Rendezte: Mikhail Red

A film Mafab adatlapja: Arisaka (2021)(még nincs fent)

Megtekintés: Dicséretes, hogy ma már nem kell várnunk 10 évet, hogy egy a világ olyan távoli szegletéből, mint a Fülöp-szigetek, eljusson hozzánk egy mozifilm. Egy film, ami ráadásul, még hibáival együtt sem teljesen zs. Mert az Arisaka, ugyan egyáltalán nem egy kiforrott mű és vannak gyerekbetegségei is bőven, összességében még a B filmes amerikai produkciókkal is felveszi a versenyt. Gondolom én.

Az írás nyomokban szpojlereket is tartalmazhat, azonban ez sokat nem ront a film élvezetén, lévén, hogy a történet nem túl csavaros és kiszámítható. Néhány rendőrautóval viszik a befolyásos polgármestert A-ból, B-be. Hamar kiderül, hogy koronatanú lehet egy igen komoly, a felsőbb vezetést is érintő maffia perben, aminek köszönhetően már az első percekben meg lehet jósolni, merre is fog haladni a történet. Szokás szerint a korupció már bent ül a menekítő járművekben és perceken belül az is kiderül, hogy melyik zsaru túléléséért lehet majd izgulni közel másfél órán keresztül.

Itt egy csinos, korábban már megkörnyékezett, ám feláldozható rendőrlány, Marijano (Maja Salvador) lesz ez a karakter, aki rosszkor volt a jó helyen. Persze a fő bizonyíték a kezébe kerül és miután a maffia egyik főnöke a helyszínre érve kiadja az ukázt, hogy a lányt meg kell ölni, elég klisés lesz a sztori. Ennek ellenére, végig izgalmasnak éreztem, még akkor is, amikor szokás szerint túltolták a főhősnő szerencséjét az ellenségekkel szemben. Ahogy ilyenkor megszokhattuk, a sérülések kevésbé fogják, mint a többi szereplőt. Külső segítséget is kap, hogy egy oldalába kapott lövésből kb. pár órán belül "felgyógyuljon". Közben a banda tessék lássék flangál a nyomában, de rég láttam már ennyire érdektelen brigádot. Gyakorlatilag egyedül a főnök az, aki valamiért úgy érzi, be kell gyűjteni a lányt, a többieket állandóan emlékeztetni kell erre. Persze, ha nem olyan nyomorék a szervezésük, az egész ügyet letudhatták volna az első percekben, de akkor nincs film. Ezért írták meg olyan töketlenül a forgatókönyvet, hogy a kivégzőosztag távozása és a takarítók érkezése között hosszú órák telnek el, hátha közben érkezik néhány szemtanú a rajtaütés helyszínére. Ez nem, hogy nem történik meg, de valamiért Marijano olyan lassan eszmél öntudatra, hogy mintha direkt bevárná a második roham érkezését, azt is az autó alatt, ahol, úgy gondoltam, be is végzi a filmet. A menekülése ezzel szemben kissé átmegy viccbe és az üldözése tartja ezt a szintet, hogy legyen utána még cselekményre oka a forgatókönyvnek. Szóval, a rendőrlány kalandjai meredeken indulnak, a továbbiakban is okozva néhány nem túl logikus pillanatot - a kutyás üldöző legyőzése kifejezetten khm "érdekes" jelenet - hogy végül, ugyancsak vicces "segítséget" kapva lezárja a témát.

Ha így olvasod, azt gondolhatod, fikázom a mozit. Valójában nem. Ha párba kellene állítanom, kb. tesója lehetne "A bosszú" című ausztrál mozinak, ahol a megerőszakolt, majdnem meggyilkolt lány gondolja úgy, hogy rendet vág a támadói sorában. A történet kb. ugyanaz nagy vonalakban és Marijano végül felnő a feladathoz, sőt, kicsit mintha meg is haladná, már-már groteszk módon átírva az erőviszonyokat. Sebaj. Mindezek ellenére egyszer bőven nézhető darab és azt kell mondjam, hogy a Fülöp-szigeteki filmgyártás mostanra felnőtt. Értem ezt úgy, hogy szeretnék egyszer ilyen kiállású magyar filmeket nézegetni a moziban. Nem a történet, hanem a végső összkép egysége miatt. Mert a hangulat, a helyszínek, fényképezés, végig korrekt, néhány apróságtól eltekintve és a befejezéssel sem volt gondom.

65%

Bárány - Lamb (2021)

Bárány - Lamb (2021)

Rendezte: Valdimar Jóhannsson

A film Mafab adatlapja: Lamb (2021)

Megtekintés: Kicsit úgy érzem, át lettem verve. Szerintem egyértelmű, hogy a film körül sokkal nagyobb a hype (már ha nagy hype az, hogy néhány fórumon szóba hozták a filmet és felmagasztalták, milyen érdekes koncepció, és a kollégám is szuperlatívuszokban méltatta a csavaros befejezést) mint amit megérdemel, még akkor is, ha egy kifejezetten hangulatos kamaradrámáról beszélünk.

Nem érzem elvesztegetett időnek a filmre szánt másfél órát, ezt leszögezem az elején. Azonban az elvárásaim sokkal nagyobbak voltak és ezt a morbid, kiszámíthatatlan befejezés sem tudta kielégíteni.

Maria (Noomi Rapace) és férje, Ingvar (Hilmir Snær Guðnason) a nagyvárosok zajától messze, hatalmas pusztaságok közepén vezetnek, gondoznak egy bárány tenyészetet. Dolgosan, ámde unalmas rutinnal telnek mindennapjaik, amelyek mögött egy tragikus esemény húzódik meg. Korábban Maria állapotos volt, de elvesztették a babát és azóta az asszony bár ellátja feladatait, de sosem lett a régi. Férje, amiben lehet támogatja, azonban rajta is sebeket ejtett a tragédia. Egy napon azonban egy csoda részesei lesznek, amikor egy korábban elcsatangolt, azonban végül hazatért bárány olyan ivadékot hoz a világra, amely talán csak az északi népek mondáiban létezhetett volna korábban. (Azonban Ada figurája nem része egyébként az Izlandi mondavilágnak) A félig bárány, félig emberi mutáns azonban érkezésével teljesen új jövőt nyit meg a házaspár előtt, és Maria szélsőséges tettet is képes végrehajtani azért, hogy az Ada névre keresztelt ivadékot megtarthassa és amolyan gyermek pótlékként felnevelje.

Közben ismét besétál a pár életébe Petur (Björn Hlynur Haraldsson), aki sok évvel korábban még Maria életének fontos része volt, de mára az asszony pontot tett a viszony végére. Petur pedig nem az az ember, aki könnyen elengedi azt, ami egyszer az övé volt. Minden együtt van hát ahhoz, hogy egyenletesen haladjunk egy tragikus befejés felé, azonban a klisés forgatókönyv húzásokat felrúgva a történet teljesen más irányba haladva jut el a drámai csúcspontig, közben feltéve magának néhány olyan kérdést, aminek megoldásával és feloldásával magára hagyja Mariat és a nézőt is.

Magam sem tudtam kiszaszerolni, hogy végül Sjón és a rendező mit kívánt üzenni a történettel, de miután Sjón a "Táncos a sötétben"-nel már megmutatta, hogy vonzódik a drámai és tragikus, nem feltétlenül igazságos történetek írásához, annyira nem lepődtem meg rajta, hogy a film nem pont oda tesz pontot, ahol emocionálisan helyes lenne. Maria érzései egészen addig a pontig helyén valóak, amíg végleges lépésre nem szánja magát a kis Ada mamájával kapcsolatban. Akkor belép a sötétségbe és onnan már sosem fog kilépni a fényre. Értem én, hogy szóba kerül a veszteség is, de annak feldolgozása, ebben a formában, inkább károsnak tűnik és Ingvar sorsára nézve igazságtalan is. Azzal azonban jól kufárkodik a forgatókönyv, hogy egy pontig várjuk a csattanót, hogy a pár zökkenőmentesen élhessen fogadott gyermekével, azonban a forgatókönyv tartogat egy olyan csavart, ami átrendezi a karakterek közötti függési viszonyokat és szinte már pálcát tör felettük, hogy elfogadóbbak legyünk a végkifejlettel.

Szpojlerezni nem szeretnék, mivel Jóhannsson nem véletlenül fejezi be a filmjét egy csavarral, amit előre lelőni, szerintem nagyon sokat ront a befogadáson. Kollégám, aki nagyon ajánlotta a mozit, szintén nem lőtte le a poént, habár, izzadt is rendesen, de utólag belegondolva, csak így működött megfelelően a film.

Filozofálgatni azonban tudunk és érdemes is, hiszen az elfogadástól a gyász feldolgozásáig, a továbblépésig sok mindenbe nyúl bele Jóhannsson filmje. Ráadásul ezt teszi egyenletes stílussal, erős hangulattal, kifejezetten szépen elkapott természeti képekkel és még a nagyon kevés CGI is a helyén van. Érződik, hogy a skandináv direktor korábban hollywoodi, A listás filmek látványvilágának készítésénél segédkezett korábban, mert itt, egyszerűen aminek kell, az tökéletesen a helyén van.

Talán csak a lezárás kérlelhetetlen tragédiája az, amit lehet, hogy oldottam volna valamivel.

Jóhannsson amúgy első nagyjátékfilmjét készítette el és a végeredményt látva, amely leginkább számomra a görög rendező, Yorgos Lanthimos munkásságára emlékeztet, aki egy állatos filmet, Homár címmel már készített és amely hasonlóan zavarba ejtő módon foglalkozott az emberek és állatok közötti kapcsolatról és kvázi az élet értelméről, legalább ilyen bizonytalan befejezéssel. Sajnálatos, hogy 2008 óta, amikor is Jóhannsson egy Dolor című kisfilmet rendezett és azzal tucatnyi kisebb filmes díjat besöpört, egy időre más munkák felé kacsintgatott, holott, látva filmjét, talán lehet, hogy jobban kellett volna a rendezői karrierre rágyúrni. Szükség van egyedi látásmódú rendezőkre és habár a Bárány közel sem annyira fifikás és erős mondanivalóval operáló dráma, mint az említett Homár, vagy Yorgos egyéb munkái, kezdőpontnak, origónak tökéletes.

Noomi Rapace pedig, ahogy elhivatott színészektől megszokhattuk, képes volt egy időre elvonulni egy állat farmra is, ahol többek között az állatok ellátásán kívül megtanulta azt is, hogy hogyan kell szakszerűen levezetni egy bárány születését. Mindezek mellett ez volt az első filmje, amiben Izlandi nyelven szólal meg.

Az enyhén WTF, lassú drámák kedvelőinek egy ajánlott darab a Bárány.

65%

A film hivatalos oldala: Lamb

Szpojleres gondolkodás... csak akkor olvasd el, ha láttad a filmet és te is keresed a fogódzót benne:

- Szerintem sokat elárul a történet elején, hogy mi is történhetett, amikor a kamera POV szemszögből mutatja, hogy valaki/valami érkezik a lovak közé és azok elmenekülnek. Ezzel jelezhették, hogy az állatok érezhették az érkező bárány mamában beállt változást, amely, megriasztotta őket. Ez pl. lehet utalás arra, hogy érezték, valami olyan erő ejthette teherbe az állatot, amely ösztönösen a menekülést váltotta ki a csapatnyi állatból. Tehát, mintha a bárány elcsatangolt volna és valami démoni lény hágta és termékenyítette volna meg, amely egyszerűen megrémiszti a természeti lényeket, mint pl. a lovak. Természetesen, a film megtekintése nélkül ezt a megállapítást nem tudtam volna megtenni. Így egészen biztos, hogy további apró kulcsmomentumuk találhatóak a filmbe "rejtve", mint akár a bárány bilitájának száma, amely Bibliai utalás is egyben. Jeremiás próféta könyve 31:15 - "Ezt mondja az ÚR: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai."

A kaptár: Raccoon City visszavár - Resident Evil: Welcome to Raccoon City (2021)

 A kaptár: Raccoon City visszavár - Resident Evil: Welcome to Raccoon City (2021)

Rendezte: Johannes Roberts

A film Mafab adatlapja: Resident Evil: Welcome to Raccoon City (2021)

Megtekintés: A hónapban két film is elém került (A Szellemírtókat még nem láttam) amelyik nagyjából húsz éves franchise múltra tekinthet vissza. Egyikről korábban írtam - "Mátrix: Feltámadások" - a másikkal vártam néhány napot, hogy mit is akarok kezdeni a témával. A mostanában rám egyre inkább jellemző, inkább emlékekre épülő érzéseimről mesélek, mintsem a szárazabb, filmes adatokkal telepakolt kritikával. Asszem.

Az első Kaptár (2002) nem azért tetszett annak idején, mert olyan kiemelkedően jó zombies horror lett volna. Nálam a sikere sokkal inkább azért jöhetett létre, mert nagyon tetszett a nyomasztó, föld alatti technikával telezsúfolt környezete és a kiváló zene. Nem Milla Jovovich miatt, sem a színészi alakítások mélysége vagy a történet komplexitása. Egyszerűen egy korrekten összepakolt horror-akció mozi, amin lehetett izgulni is, drukkolni is. Volt egy egészen jó hangulata, néhány megfelelő érzelmi vagy történeti pillanat. Talán ennek köszönhető, hogy a balatoni nyaralások alatt a "Csillagközi invázió" után úgy emlékszem, ezt láttuk lent a legtöbbször.

Azután jöttek a folytatások, változó színvonalon, néhány animációs epizóddal felhúzva, és egyre érdektelenebben fogadtam őket, mert nem tűntek másnak, mint gyorsra vágott videójáték trailereknek. Persze Jovovich lubickolt a karakterben, de ettől még nem ájultam el és az egyre terebélyesebb Umbrella univerzum mind inkább röhejes erőlködésnek tűnt számomra. Ez azért is lehetséges, mert a játéknak sosem voltam sem kedvelője, sem művelője. Talán, ha 10 percet szánhattam a Resident Evilre az életemből, mert a lassú és nehézkes irányítás, a váltakozó kameraállásokkal teljesen idegen volt tőlem. 2-3, a képernyőn lépkedésnek köszönhető gyors oda-vissza külső nézet és már el is döntöttem, hogy ez engem semmilyen formában nem fog sokáig lekötni. Így is lett. Gyakorlatilag, ahogy írtam, talán 10 percet játszottam vele és sosem éreztem hiányát. Persze, azt tudtam, hogy mekkora név a platformon, meg belefutottam vele foglalkozó játék bemutatókba is, azon kívül azonban csak a filmek maradtak és azok, amennyire hallottam, nem túl közeli barátságot ápolnak az ősforrással.

Közben teltek az évek, sokan, köztük magam is, temettem a sorozatot, erre kijött néhány kósza hír, egy trailer és valami olyan ígéret, hogy a Reboot, vagy mi, sokkal közelebb fog állni az eredeti RE játékokhoz. Ezt olyan nehéz nem lehetett betartani, ha tudjuk, hogy a 2002-es első rész is csak nyomokban tartalmazta a koncepciót. Az előzetes pedig nagyjából tetszett is, ezért, amin lehetőségem volt, nekiugrottam a mozinak is.

Itt kellene dicsérnem a végterméket, azonban nem fog menni. Az tény szerintem, hogy a hangulata azért nem lett rossz. A fényképezése kifejezetten tetszett, a helyszínek is szépek. Az egész kiállítása kifejezetten korrekt. Azonban a végeredmény kicsit klisésnek, összecsapottnak tűnik, olyan apró, számomra logikai hibákkal, amik a filmet nem tartják a realitáson belül, még akkor sem, ha az élőholtak gyilkos városkája eleve nem éppen realista alapötlet. Az biztos, hogy nagyon sok finom részletet emeltek át a játékok világából, néha csak képeket, háttér elemeket, de van, hogy zenei motívumot, ami mondjuk egy, a játékkal foglalkozó promócióban hangzott csak el. 

Eredetileg ráadásul két, a horror világában két ismert név is érdekelt volt kezdetben a film miatt, mert az első vázlatokat szépen kidolgozták James Wan és Greg Russo közösen, majd mindketten kihátráltak, hogy inkább a szintén videójáték alappal és hasonló utat bejáró Mortal Kombattal töltsenek el némi időt.

Claire Redfield (Kaya Scodelario) néhány év után visszatér abba a kisvárosba, ahol gyermekként cseperedett, majd egyszer csak az apja terrorja elől lelépett, hátrahagyva öccsét, Christ (Robbie Amell). Claire az év egyetlen, legszarabb napját választja a hazatérésre, amikor a minden is elbaszódik. A városkát fenntartó cég, az Umbrella elátkozott tevékenységeinek köszönhetően pont ez a karácsony közeli este az, amikor a város utolsó túlélői hosszas fertőző betegeskedés után bezombulnak és rátámadnak azokra, akik még nem azok. A történetben még találkozunk olyanokkal, akiknek nevei a játékból lehet ismerős és néha együtt, máskor szétválva igyekeznek átverekedni magukat az ellenségen, miközben szűkös határidejük is ketyeg visszafelé, mert a szimpatikus óriásvállalat, amelyik évtizedekig mérgezte a környéket, mostanra úgy döntött, hogy a problémát gordiuszi csomónak tekintik és egy komolyabb rakétatámadással orvosolják. 

Ebből az alapötletből egy rém szórakoztató mozi is lehetett volna és végül azt merem mondani, hogy a horror rajongóknak, akik a kevésbé szofisztikált tartalmakat kedvelik, tetszeni fog ez a jellegében Carpenter ostrom filmjeinek tematikáját is megidéző mozi. Sötét kisváros, néhány lakó, misztikus jelenségek, járkáló holtak és a múltba temetett rémület miatt a mozi ha kiemelkedő nem is, de szórakoztató tud lenni. Ha nem foglalkozunk olyan kérdésekkel, amikkel boncolgatósabb nézőként fogok foglalkozni.

Néhány észrevétel:

A helyi prof, William Birkin (Neal McDonough) akinek sokkal több köze van a városban zajló eseményekhez, mint néhányan gondolják, miért vár a távozással az utolsó pillanatokig, miközben családja van? Hülye?

A szellemváros miért tűnik olyan kihaltnak a film elején, és ha annyira elköltözött már mindenki, honnan kerül elő annyi holt az este folyamán? Ez vonatkozik arra a létesítményre is, ahova a rendőrök kimennek és alig látszik élet nyoma, majd mégis, mikor elszabadul a pokol, egy városnyi köpenyes és egyéb zombie jelenik meg, hogy megölje a szereplőket.

Miféle vírus az, amely ilyen, kvázi egy időben lett mindenkin úrrá? 

Miféle hatalommal bírhat egy konzorcium, amelyik megengedhet magának egy rakétatámadást egy város ellen? Ha ilyen hatalmuk van, miért nem tettek meg minden lépést, hogy a város ne jusson ilyen szellemváros sorsra, aminek elpusztítását egészen biztos ki kell majd magyarázniuk?

A legtöbb filmben, ahol kisvárosi rendőrséget ismerünk meg, nagyobbak esetében is, amikor virágzik a hely, alig van néhány rendőr. Itt, miközben végig arról van szó, mennyire a végét járja a város és mindenki elmenekül, mégis van kamion forgalom és a helyi rendőrség 6-8, lényegében ütőképes egyedből áll, nem 3-4 alakból, akik inkább iskolai tanárnak tűnnének.

Még sok ilyen apróság basztatott közben. Nem állítom, hogy így jó filmet nézni, de még a valóságot felülíró filmeknél is vannak olyan logikai lépések, amit a néző elvárhat. Ha ezekből túl sok kezd foglalkoztatni, kiesem a cselekményből. Az biztos, hogy sose költözöm olyan városba, amelyiket egy nagyobb vállalat tart életben.

Mindezek ellenére sem unatkoztam a filmen, de nem lesz olyan kedvenc, mint az első Kaptár. Azért merem ajánlani megtekintésre.

Külön tetszenek Carpenter munkásságára tett utalások, pl. a fényképezés stílusában vagy a feliratok betűtípusa. Sok, korábbi RE forgatókönyvet átrágtak, köztük George A. Romero változatát is, amit még a 2002-es első részhez írt, de kukázták, explicit világa miatt.

65%

Mátrix: Feltámadások - The Matrix Resurrections (2021)

 Mátrix: Feltámadások - The Matrix Resurrections (2021)

Rendezte: Lana Wachowski

A film Mafab adatlapja: The Matrix Resurrections (2021)

Megtekintés: Az igazi Mátrix rajongókat az ember meg sem próbálja lebeszélni erről a moziról és nekem az egyébként is csak ritka esetekben szokásom. Azonban arról nem vagyok meggyőződve, hogy szükség volt erre a folytatásra, ebben a formában.

Szpojleres okoskodás következik:

A héten két franchise új epizódját is megnéztem és mindkettő elől csalódottan álltam fel. Az egyik a Resident Evil legújabb, meg ez, a Mátrix: Feltámadások. Bevallom, ez a feltámadás olyan hoztam is, nem is ajándék. Első körben tisztázom, hogy a Mátrix, ha nem is szerepel nálam a Top10-ben, mindenképpen olyan filmes alkotás, amit egyszer látnod kell. Azután, hogy gondolatisága és technikai megoldásai mennyire hengerelnek le, az más kérdés. Az azonban biztos, hogy engem akkor vesztítettek el, amikor a második és harmadik etap a megjósolt egyetlen megváltó szuper fő Neo mellé még egyéb filozofikus rétegeket kezdett halomba pakolni és ezek egy részét nem értettem, másik fele meg nem is érdekelt. Vagy ezek keveréke. Oké, hogy jött a kulcsos, meg a Merovingi, a fehér öltönyös csóka a rengeteg monitorral, meg megváltás, lélek, psziché, stb. de ezek valahogy kívül esnek az én befogadó ingerenciámon. Nekem teljesen elég volt a snassz "leigázták a gépek a Földet és az emberiség átment akkumulátorba" magyarázat és ha ezen belül ötletelgetnek, akkor nincs semmi bajom. Mert a sci-fit, a fantasztikumot és misztikumot kedvelem, azonban amikor a spiritualitás ledobja a gyeplőt a fogat lovai közé, azt köszi, de nem bírom feldolgozni.

De Smith ügynök nem bírt a számítógépes seggén megmaradni, míg végül már azt sem tudtam, hogy mi valóság és mi rémálom, pont, mint Mr. Anderson az első film elején.

A három rész pedig szépen teljesített a pénztáraknál, de a visszajelzésekből arra is lehetett következtetni, hogy azért az átlagos néző, akárcsak én, nem volt elégedett a befejezéssel. Majdnem húsz évvel később pedig Lana Wachowski valamiért úgy döntött, hogy ha a tesó kicsit félre is áll, ő bizony elmeséli azt, hogy vajon Trinity és Neo túlélte-e, hogy egykor meghalt. Mert, mintha úgy emlékeznék, ez történt velük, miután annyi mindent feláldoztak a gépek elleni harcban.

Így azonban nekem már eleve nyögve nyelősnek tűnt a film, még akkor is, ha a létező összes lehetőség lezongorázása után egy önreflexív, a negyedik fal átlépésére törekvő folytatást hoztak tető alá. A film pedig így folytatás helyett tűnik nekem egyfajta csálé rebootnak vagy modernizált Remake-nek. Csakhogy valójában minden és egyik sem.

A történet olyan szépen követi az első rész cselekményeit, minimális változtatásokkal, hogy egyenesen irritált. Azután beemelik a végső fegyvert, ami már Besson Ötödik elemében is legyőzött mindent: az igaz szerelmet. Zseniális. Lehetne. De középszer. Nem mondom, néhány kikacsintás rendben volt, érezni lehetett a szatirikus élt is, ám a végső megoldásban szintet lépő szerelmesek története számomra nem volt érdekes. Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) számomra már eddig is éppen eléggé szerelmesek voltak. Mégis, valamiért most jött el annak az ideje, hogy ennek behódoljon mind a való, mind a fiktív világ?

Nem tudom, Lana mennyire jó rendező, de az akciós részek korábbi egyedisége úgy tűnik, a tesó, Lilly érdeme lehetett. Mert a film igyekszik néhány remek akció jelenetet becsempészni a történetbe, de a mai technikai színvonal mellett kifejezetten ötlettelenek a megoldások. Semmi katartikus, nagy pillanat. A kamera rossz tempóban vág, túl sok minden történik a képen és néha túl közel is vagyunk az eseményekhez, ezért az egész nem több, mint egy öld ahol éred csihi-puhi. Persze akadnak jópofa ötletek, pl. az épületből kamikaze üzemmódban kirongyoló bot-lakosság, de az egész olyan, mintha a Z, zombi Világháború olcsóbb kistestvére lenne. A vonatos jelenetnél meg eszembe jutott a Lambert féle "A préda (1995)", amiben a jakuzza igyekszik lemészárolni egy teljes szerelvényt. A korábbi akciójelenetek koreográfusai visszavonultak, vagy mi? Nos, valójában az történt, hogy Lana Wachowski valamiért úgy érezte, nincs szüksége másod stábra az akciójelenetek felvételéhez és ezért maga dirigálta le azokat is. Ha egy picit is "vájtszemű" vagy, fel fog tűnni, hogy ez egy elhibázott rendezői döntés. 

Tényleg vártam, hogy nagy dolgok történjenek, de sok pici érdekességet kaptam inkább. Viszonylag sok szereplőt visszahoznak ilyen-olyan formában, de azért érezni, hogy nagyon tudnak hiányozni néha azok az arcok, akik az első három részben olyan fontos karaktereket töltöttek be. Hugo Weaving és Laurence Fishburne hiánya számomra tovább csökkentette a folytatás létjogosultságát, hiába hangzott el a rendező szájából itt-ott, hogy eleve nem voltak tervben a mostani forgatókönyvben, miközben más hírekben meg állítólag Weaving egyéb munkái miatt nem tudott részt venni ebben. Elég nagy hiba, ha az ikonikus rosszfiút és az ikonikus tanító karaktert szinte mellékesen parkolópályára teszed. A Merovingit visszahozni ebben a formában meg kifejezetten felesleges volt. Néha úgy éreztem, hogy korábbi jelenetek azért köszönnek vissza a cselekményben és azért kapunk rájuk vizuális megerősítést is, hogy azzal emlékeztessék a korábbi nézőket, hogy "tudod, ez volt korábban". Erre azonban nem lett volna szükség. A folytatásokra az szokott jellemző lenni, hogy minden nagyobb. Itt viszont, mintha ... szóval, elvileg nem kaptak elegendő pénzt a forgatáshoz, ezért kellett beérnünk kicsit visszafogott képi világgal és CGI támogatással. Azonban egy ennyire a vizualitásra építő filmnél ez egyenesen egyfajta gyártói öngyilkosság.

A film javára írom, hogy két és fél órás hossza ellenére nem érződött annyinak, de lehet, hogy csak belealudtam, ami mostanra egy rossz szokásom lett.

Szép a fényképezés, ha épp nem történik valami, de azt is érezni, hogy a képi világgal, a fényképezés hangulatával is igyekeztek egy másik irányba haladni a korábbi kilátástalan poszt-apokaliptikus világból.

A zene szintén nem lett rossz, de az sem lett olyan fülbemászó, igaz, az eredetiben is inkább a remek dalbetétekre lehet emlékezni, nem feltétlenül az eredeti filmzenére. Bár, ezt most inkább mégis visszaszívom.

Végszó: Részemről felesleges, de ha szeretted korábban, ezt is látnod kell, az nem kérdés. Én fáztam ettől a filmtől. Valahogy éreztem, hogy nem kéne erőltetni. Szerintem igazam volt, de ugyanakkor ahhoz, hogy elhidd ezt nekem, jobb, ha te is rászánod az időt.

65% 

Bakugrás: Slumber Party Massacre (2021)

 Bakugrás: Slumber Party Massacre (2021)

A film Mafab adatlapja: Slumber Party Massacre (2021)

Nem vagyok benne biztos, hogy új műfaj lesz a bakugrás film-kritika, de abban viszont igen, hogy 86 percet rááldozni az életemből egy SyFy horror filmre, nagyon ostoba lépés lenne. Tekerve néztem meg a filmet, bár, ez így nem igaz. Inkább bakugrással, azaz, bakugrással, melyet az állapotsoron való nyomkodással idéztem elő. Laza csávó voltam, így kb. az első 30 percet eleve skippeltem. Tini horrorfilmnél mi érdekes történhet addig? Ha nem vagy Wes Craven, nem sok minden. Egy Drew Barrymore sem szerepelt a stáblistán, így engedtem egy kicsit a szerzői szabadságnak.

Szóval, egy tucat fiatal bulizik egy vidéki nyaralóban. Csupa meleg gyanús pasi és kb. ugyanannyi, de tökösebb csajszi. A gyilkos pedig, ahogyan minden egyes hasonló moziban, pont, ahogyan imádjuk, legyilkolászik mindenkit. Főleg a srácokat. Annak idején, az első Slumber Party idején nem tudom, hogy történt, de itt a srácok húzták a rövidebbet. Voltak egyébként horror franchise-ok, amiket néztem unásig: Péntek 13, Halloween, Freddy és voltak olyanok, amik teljesen kimaradtak nekem és pótlásukra sem nagyon látok esélyt: Lepreraccser, Silent Night, izé Night illetve a Slámber párti maszakre.

Tudtam, hogy a friss epizódot sem fogom elejétől a végéig megtekinteni, akkor se ha feliratos. Akkor se, ha szinkronos. Ez van, előítéletes lettem öregségemre és egyszerűen sajnálom az időt a szarról. Honnan tudom, hogy szar? Onnan, hogy amiben a gyilkos egy hatalmas fúróval grasszál és közben olyan teátrálisan faszfej arcot vág, mint a gyilkosunk, az műfajparódia, nem egy komoly mozi. Igen, úgy érzem, a horrorfilmek piacán van egy nem feltétlenúl szűk réteg, amely a horrorfilmen belül kb. olyan, mint a Disney tini filmek nagyja, amiben nagyon csinos színészek teátrális grimaszolással igyekeznek elhitetni a nézővel - lehet, hogy tévedek, és senkivel sem akarnak semmit elhitetni - hogy amit látunk, az megfelel a mai tini amerikai valóságnak.

Ha tippelnem kellene és a bakugrásnak köszönhetően a film leginkább a meleg férfi közösségnek igyekszik vagy egy rossz reklámot csinálni, vagy egyszerűen túl sok rossz férfiszínész jelentkezett castingra és őket ki bírták fizetni. Szerencsére, az utolsó percekre megszabadulunk tőlük - beleértve a gyilkost is - és a végső leszámolást a nők vívják meg egymás között.

Sem méltatni, sem lehúzni nem szeretném Danishka Esterhazy rendezését, hiszen, ahhoz túl keveset vettem igénybe a film hosszából, hogy elég hiteles legyek. Bár, az is igaz, hogy voltak filmek, amikből elég volt 5-10 percet látnom ahhoz, hogy borítékoljam, a többi is egy rakat szar. Első blikkre Danishka nem rokona magyar hazánkfia Joe Eszterhas-nak, amin nem tudom, miért csodálkozom, hiszen totál máshogyan írják a nevüket. 

Minden köpedék mondatom ellenére úgy vélem, a SyFy horrorja meg fogja találni a közönségét, főleg azok között, akik fogékonyak a Troma filmek stílusát megidéző röhejes filmek kedvelői között. A film csúcspontja meg egészen végig Hannah Gonera, aki nem tudom, mennyire jó színésznő, de mivel ő a főszereplő és jelenléte egyébként is elég erős, bízhatunk benne, hogy többre fogja vinni.

A film semmi újat nem fog neked mutatni, ha a horror a kedvenc műfajod és nem két filmet láttál eddig belőle. Ellenben egy baráti sörözős estéhez kellemes hátteret tud biztosítani, ha beszélgetnétek közben. A gore egészen vállalható. A többi meg olyan, amilyen egy olcsó tévés csatornától elvárható. A film egyszerűen korrekt. Semmi több.

50%

Spirál: Fűrész hagyatéka - Spiral: From the Book of Saw (2021)

 Spirál: Fűrész hagyatéka - Spiral: From the Book of Saw (2021)

Rendezte: Darren Lynn Bousman

A film Mafab adatlapja: Spiral: From the Book of Saw (2021)

Megtekintés: Lehet, hogy az alkotók agyondicsérik a Fűrész franchise aktuális leágazását, mégis úgy gondolom, hogy legalább annyira felesleges, mint a Kőr sorozat hasonlóan félre vitt epizódja, a "Körök (2017)" volt. Pedig elhiszem, hogy Chris Rock a szerelemgyerekének tekintette, csak a végeredmény tűnik nekem úgy, hogy az eredeti sorozat farvizén igyekszik még néhány dollárt kisajtolni a márkanévből, vagy egy korábbi krimiötlethez csak így tudtak pénzt szerezni.

Azt leszögezem, hogy a Fűrész sorozat alapötlete nem eredeti, ha emlékszünk a "Hetedik (1995)" című drámára. Az alapokat már abban is bőven lefektették, sőt, ahogyan a végén Mills detektívnek le kellett volna győznie a haragját a film végén, hogy elbukjon a gonosz, az kb. megfelel doktor Gordon végső harcával önmagával, hogy van-e benne elég kurázsi levágnia a saját lábát. És, ahogyan a jó doktornak a végén nem sikerült megállnia a saját lábán, úgy a folytatások is egyre ingatagabbak lettek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól, de az érdeklődésem minden résszel egyre inkább mérséklődött és bár érdekes ötlet volt Rock és Samuel L. Jackson megjelenése a franchise sokadik részében, végig olyan érzésem volt, hogy ez a film nem Fűrész mozi, hanem egy rejtélyes krimi, amelyet átfazoníroztak, hogy beleférjen a koncepcióba. Rock egyébként egy interjúban említette, hogy ehhez a mozihoz erős inspirációt adott az előbb említett "Hetedik", meg a 48 óra című Walter Hill krimi-akciófilm, bár annak megjelenését annyira nem éreztem a kész filmben.

Talán, mert annyira más a hangulata. Talán, mert annyira túlhaladottak azok a csapdák, amelyek a nézőt igyekeznek elborzasztani. A korábbi részekben is voltak necces szerkentyűk, de itt gyakorlatilag mind olyan brutálisan kegyetlen, hogy végig az volt az érzésem, elszaladt a ló a két forgatókönyvíróval. 

A történet szerint most a titokzatos gyilkos a nagyváros rendőrei közül szedegeti össze az áldozatait, miközben Ezékiel nyomozó (Chris Rock) versenyt fut az idővel, hogy az ügyben érintett példaképét és egyben exnyomozó apját (Jackson) kimenekítse a gyilkos karmaiból.

A történet azonban kicsit erőltetett, a gyilkos motivációja még csak-csak, de módszerei erősen brutálisak, míg a végső magyarázat egyenesen röhejesnek tűnik a korrupciós szálra terelve. Néhány kikacsintás még belefér, többek között említésre kerül egy olyan New Jack City, amiben Rock még a szárnyait bontogatta, mint visszaeső kábítószerfüggő. 

Rock igyekszik a kemény zsarut hozni, Jackson már kicsit fáradtnak tűnik, a gyilkos leleplezése pedig egyáltalán nem üt, nem lep meg és nem is érdekes. A rendező ragaszkodott a bábu témához, így azt marionett változatban sikerült belecsempésznie a filmbe. A stáb néhány jelenetet engedély nélkül rögzített a városban, más helyszíneket a film sztárja szerzett meg, némi rábeszélésnek köszönhetően. A metró helyszínt pedig miután a büdzsé nem engedte meg, de Bousman ragaszkodott hozzá, némi vizuális trükközéssel építettek meg egy pincében.

Jelen esetben teljesen feleslegesnek érzem, hogy elkészült ez a film és a látottak ellenére sem tudom a sorozat részeként kezelni. Pont olyan érzésem van ezzel a mozival kapcsolatban, mint a Friday 13 5. részének a leleplezésénél, aminek végső csavarja rendesen megbolygatta a rajongók idegeit. Ha ismered azt a sorozatot, sejted, mire gondolok. (Ha nem ismered, akkor itt jegyzem meg, hogy az 5. részben nem Jason a gyilkos és ez teljesen kizökkentette azokat, akik Voorhees miatt ültek be a moziba. Ennek ellenére a film nem hasalt el a kasszáknál.)

Egyszeri szórakozásnak éppen megfelel, de ahogyan a rendező koncepciója is az volt, hogy kicsit más legyen a film stílusa, mint a korábbi Fűrész filmek, ezt szerintem sikerült annyira elérnie, hogy nem is tekintem a sorozat részének.

55%

A szerelem illata - Love Hard (2021)

A szerelem illata - Love Hard (2021)

Rendezte: Hernan Jimenez

A film Mafab adatlapja: Hard Love (2021)

Megtekintés: Nem tudom, mások, hogy vannak vele, de amikor több dráma meg krimi után vagyok túl, néha meg kell néznem egy-egy romantikus vígjátékot vagy valami hasonló butuska komédiát. Pont, mint amikor megkívánom a csokit. Nincs rá mindig igényem, de amikor igen, akkor kell. Nina Dobrev kandalló tűz langyi karácsonyi meséje a szerelemről, pedig pont megfelelő az ünnepekre, habár, olyan mélységig és magasságokig nem fog eljutni, mint a benne megidézett filmes elődök.

Hernan Jimenez eddig inkább szerzői filmesként volt ismert és "A szerelem illata" az első komolyabb filmes munkája, aminél hozott forgatókönyvből dolgozhatott. A film ahhoz képest egészen kellemes darab lett, hogy a szkriptet két olyan személy, Daniel Mackey és Rebecca Ewing szolgáltatta, akiknek komolyabb tapasztalata korábban nem volt még hollywood-i fronton. Ellenben az így is átjön, hogy kedvelik a filmeket és a családi romantikus mozikat, lopni sem félnek jobb filmekből, ami így inkább főhajtás vagy hommage, nem igazi plágium. "A szerelem illata" ezért lett végül egy nem elsöprően, de szórakoztató mozi, amely a család és szeretet fontosságáról mesél, kicsit döcögősen, és egy olyan szerepcserés film kliséivel, aminél az alapszituáció miatt egészen rövid ideig lehetett csak ezt a klasszikus filmes műfajt aposztrofálni. Értsd ezt úgy, hogyha a forgatókönyv jól építkezik a karekterekkel, akár az egész filmen keresztül átívelhet a szerepcserés botladozás, azonban itt, a kapcsolati háló olyan szűk teren belül mozog, hogy egész film alatt nem lehetett végigvinni, így óhatatlanul, kicsit túl korán is, "lebuknak" szereplőink. Sebaj, egynek még így is jó lesz.

Nina Dobrev akár karrier-ellenlábasa is lehetne mondjuk Anna Kendrick-nek, aki a másik olyan törékeny színésznő, aki kellemes a szemnek és elég jó komika ahhoz, hogy bedobhassák B filmek főszerepeibe. Neki például 2019-ben jött ki, szintén streamen keresztül bemutatva a "Noelle" című, karácsonyi és hasonlóan a szerelemről (is) mesélő filmje. Sőt, jobban belegondolva, egészen hasonló alapokon feküdt az a film is. 

Darren Barnet, Jimmy O. Yang

Itt Natalie (Nina Dobrev) egy leginkább bulvár témákban forgó lapnál másodrangú újságíró, akinek nem létező szerelmi életét sikerül aprópénzre váltva bemutatnia, ismerkedős alkalmazások kellemetlenségein keresztül. Azután, ahogy az várható, egy nap végre egy tényleg szimpatikus fiatalembert sikerül jobbra húznia és miután néhány estét átbeszélve eléggé egymásra hangolódtak, némi főnöki és barátnői ráhatásra, no, meg persze beüt Natalie-nál a carpe diem érzés is, nyakába kapja Amerikát és karácsony előtt néhány nappal meglepi azt a fiút, aki virtuálisan már egészen elcsavarta a fejét. Azonban a ház küszöbén egy apró kellemetlenséggel találja szemben magát: kiválasztottja nem teljesen úgy néz ki, mint az alkalmazás adatlapján. Sőt, hamar kiderül, hogy a város egyik szépfiújának az álarca mögé bújt, mert egyszerűen nem érezte saját magát elég érdekesnek ahhoz, hogy megtalálja a másik felét.

Natalie első körben hátraarcot csinálva faképnél hagyná a fiatalembert és egyébként roppant kedves családját, de Josh (Jimmy O. Yang) felajánl neki egy lehetőséget, hogy ne menjen kárba a lány hosszú útja: Ha az ünnepek néhány napja alatt eljátssza a családnak, hogy a barátnője (aminek egyébként Ázsiában már szép hagyománya van, mert hasonló ünnepekre színészek bérelhetők, hogy a család száját befoghassák és mintha már néhány amerikai filmben is találkoztunk volna ilyesmivel korábban, lásd pl. a Debra Messing főszereplésével készült "Lagzi-randit (2005)") és ő közben összehozza Natalit a fiúval, akinek felhasználta a fotóit, mivel a srác, Tag (Darren Barnet), a suliban Josh cimborája volt. Natalie némi hezitálás után kezet ráz az alkura, amiből persze következik, hogy a kisvárosban töltött napok egyre őrültebbek lesznek, főleg, miután Josh féltékeny bátyja, Owen (Harry Shum Jr.) és felesége, Chelsea (Mikaela Hoover) is hazatér az ünnepekre. Míg a szülők és a nagyi boldogok, hogy Josh végre talán felnő, addig Owen még mindig a családi figyelem középpontjában betöltött szerepéért harcolgat, mindezt úgy, hogy akár ezzel bekavarjon Josh és Natalie bugyuta tervébe.

A filmben fontos szerepet kapott az "Igazából szerelem (2003)" és a "Drágán add az életed (1988)" is, ami még a film eredeti címéből is visszaköszön. Kapunk néhány mondat vicces pop-kulturális utalást és egy igen remek üzleti ötletet, az emlékfakasztó gyertyák személyében. A filmnek ez az része kifejezetten tetszett, talán azért is, mert magam is szeretek illatosító pálcákat, gyertyákat használni. Az írók ötlete a nagypapa emlékét felidéző illatgyertyáról egy kifejezetten használható ötlet szerintem. Persze azt nem tudom, mennyire volt a szerzők eredeti ötlete, de tetszett.

Úgy tűnik, rendre az ünnepekre időzítenek néhány tucat filmet az amerikai filmkészítők, melyek egy része tévéfilm és néhány talán eljuthat moziba is. "A szerelem illata" ugyan pont nem elég nagy volumenű, hogy moziban kerülhetett volna bemutatásra, de teával, mézeskaláccsal felszerelkezve, bekuckózva a meleg takaró alá, azzal, akit szeretünk, kellemes kikapcsolódást nyújthat bármely estén. Arról nem beszélve, hogy a film zenei anyaga (soundtrack) elképesztően erős lett és ha mód van rá és megjelenik majd CD lemezen - nem tudom, kiadják-e - érdemes áldozni rá. 

50%

Nina Dobrev, Jimmy O. Yang

Dűne - Dune: part one (2021)

Dűne - Dune: part one (2021)

Rendezte: Denis Villeneuve

A film Mafab adatlapja: Dune (2021)

Megtekintés: A "Dűne" első ránézésre kiharcolta magának az előjogot, hogy moziban nézd meg, azonban, utólag azt gondolom, ha valaki a stream szolgáltatókat választotta, azzal sincs gond. Ebből a mondatomból már sejtheted, hogy alapból nem ragadott magával a film és a hype, ami lassan egy éve övezte.

Leszögezném, hogy Denis Villeneuve szerintem egy nagyon tehetséges rendező, ritka stílusjegyekkel, a lassú, kimért és precíz történetmeséléshez elengedhetetlen tehetséggel. A filmjei azonban, nem a látványosságuk miatt érdekesek számomra, hiszen, ha belegondolok, vizualitása legyen bármennyire is egyedi, a sci-filmjein kívül nem igazán derül ki róla, mennyire mestere a képi világnak és sci-fijei is inkább a földhözragadtabb látványvilághoz húznak inkább és nem a Disney vagy képregényes fantasztikumok már-már pop-corn és rágógumi ízű CGI orgiáihoz. Azaz, van persze az olyan mozikban is kellő varázslat, mint a "Blade Runner 2049 (2017)" térhatású női entitása akivel "K" osztja meg otthonát, vagy az "Érkezés (2016)" félhomályba vesző tripodjai és füstszerű nyelvük felejthetetlen filmes pillanatok, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy sokkal puritánabb a végeredmény, mint mondjuk bármelyik Wachowski agymenés. És ezt nem negatívumként jegyzem meg, csak nálam valamiért a Villeneuve mozik pont a kiállításuk miatt nem feltétlenül a rongyosra nézem kategória. Mert valahogy hiányzik belőle az a képi diszkógömb pörgés, ami miatt egy pergő ritmusú Marvel filmet inkább újranézek.

Azt persze elismerem, hogy ha al-műfajba akarom erőszakolni a Dűnét és teszem azt, cselekménye miatt rásütöm, hogy űropera, akkor azzal át is kell címkéznem a Csillagok háborúja univerzum filmjeit, amik mellette nem lehetnek mások, mint a kicsit hanyagoltabb kistesó, az űroperett. Tehát, a Dűne a felnőtt film liga a sci-fin belül és ebben a ligában nagyon kevés film osztozik vele. Hirtelen talán csak Kubrick 2001. Űrodisszeája kerülhetne mellé és igen, Kubrick látásmódja erősen emlékeztet Villeneuve-éra. Azaz fordítva. 

Igen. A "Dűne" egy felnőtt film. Nem a könnyen emészthető futószalag tartalom, bár, ha végignézed és figyelsz, a története - már az, amit vászonra vittek - nem sokkal több, mint egy királydráma. Itt pedig belebonyolódhatnék abba, hogy a forrásmű, Frank Herbert író fantasztikus univerzuma mennyire részletes és mennyivel több, mint amit Villeneuve vissza tudott adni az első részben. Ez azonban nem a rendező hibája. Így nem is érzem, hogy ezért elmarasztalni illenék. Még a művészfilmes fronton tevékenykedő mexikói Jodorowsky is több, mint 10 órás mozifilmként tudta elképzelni az első regényt, amiből, talán érthető okokból, nem is lett semmi. (Talán sajnos, mert ugyan Jodorowsky-tól csak 2 filmet láttam, de így is ki merem jelenteni, hogy ha valaki akkoriban képes lett volna fogást találni a regényen, akkor az ő.) Azonban erről is ezer cikket találsz a neten, így ezt sem elemezgetem tovább.

Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson néz

Az, hogy a film eseményeit nézve egyértelmű lett számomra, mi lehetett az egyik fő inspirációja George R. R. Martinnak, amikor a "Tűz és Jég dala" sorozatot papírra vetette. Ebből készült a kiváló Trónok harca sorozat, amely a 2010-es évek pop-kultúrájának szerves része lett a televíziós sorozatok között. Mondjuk, ez sem volt titok, mert mintha erről is találtam volna írásokat a világhálón.

Nehéz írnom a filmről. Egyrészt, nyilván, egyszeri nézőként kell kezelnem, akinek nem feladata tudni, valójában mennyire összetett az eredeti forrásmű, hogy Herbert mennyire új utakat keresett a regényében, amikor az Arrakis bolygón játszódó, politikával, intrikával és filozofikus vallástörténettel átszőtte a képzelete teremtett világot. 

Akik olvasták a regényeket (talán nem is mindet) és sikerült eljutniuk az utolsó lapokig, többnyire egyetértenek abban, hogy nem egy átlagos fantasztikus regény és nagyon kevés hasonló írásmű vetekedhet vele. Ha példát kellene felhoznom, akkor esetleg a Tolkien fantasy világát érdemes párhuzamba állítani és legismertebb trilógiáját, a Gyűrűk Urát.

Csépeltem itt neked a szót, miközben ezeket már mind megírták előttem, ráadásul, a jelenlegi filmről gyakorlatilag semmit nem mondtam még. Csak gondoltam, hogy megemlítem, hogy vannak olyan művek, amelyek kontextusban működnek nagyon jól és ha belőlük készül egy-egy film, annak sikere inkább azokon fog múlni, akik jobban ismerik Herbert univerzumát, mint azok, akik semmilyen előzetes információval nem rendelkeznek.

És itt arra akarok most végre kilyukadni, hogy tökéletesem megértem azokat, akik beültek a filmre, semmit nem tudnak Frank Herbertről és a 2 és fél óra után csalódottan állnak fel a moziszékből, mert a Dűne sokkal inkább volt egy nagyon hosszú prológus vagy trailer, mint egy szórakoztató kaland-sci-fi.

A néző csalódottsága - már akinek van - nyilván nem róható fel a film készítőinek, hiszen, már az is dicséretes, hogy belevágtak egy ekkora matuzsálem mamutfenyőbe a fejszéjükkel. Ugyanakkor a nézőknek sem róható fel, hogy a történet teljes megértéséért és megkedveléséért ragadjanak könyvet és olvassák el a regényt/regényeket. Pedig, pont egy ilyen filmnél fontos lehet.

Sokszor előkerül filmeknél a kétoldalú véleménycsere, hogy adott film megértéséhez nem árt tudni, miből készült, amire meg a másik oldal logikusan riposztol vissza, hogy az egyszeri nézőnek nem kötelező tudnia, hogy a megtekintett film ki fia, borja és nem mindenki akar a megtekintésnél több időt szánni egy-egy filmes produktumra.

Így ismétlem magam, hogy megértem azokat, akiknek a film nem adta azt, amit azoknak adhatott, akik "be voltak avatva". Emlékszem, amikor moziban megnéztem a Gyűrűk Ura első részét, előttem egy sorral egy fiatal lány csalódottan fakadt ki a barátjának, hogy: - Akkor most ennek nincs is vége? (Ó, ha tudta volna, hogy még a következő etappal sem lesz, csak majd a harmadikkal, kb. 2 évvel később.)

Zendaya és Timothée Chalamet néz

Én pedig valahol a két oldal között vagyok. Láttam David Lynch 1984-es feldolgozását és kifejezetten kedveltem. Pontosan tudtam, hogy ez egy epikus mű és hiába Villeneuve, legyen bármilyen pazar rendező, nem fogja számomra azt adni, amit sokan vártunk. Talán, mert az 1984-es filmtől megkaptam mindent amit akartam. (Igen, pedig az is kapott rendesen negatív kritikát, hogy mennyire nem tudta visszaadni a regény szellemiségét.) Kaptam legalább egy tucat világsztárt, ami pont abban az időben érkezett számomra, mikor rendkívül fogékony voltam a filmes világra és csak úgy ittam be magamba a színészek arcát és neveit. Azután ott volt a látványvilág, amelyben volt még azóta is egészen remek trükk-effekt (Homokférgek) és olyan is, amelyik már akkor is karcolgatta a röhej kategóriát (3D erőtér testpáncél) az összkép valahogy mégis működött. A színész gárda nem csak színes és illusztris volt, hanem kifejezetten tehetséges. (Nálam még a zöldfülű Kyle MacLachlan is a helyén volt, enyhén nőies vonásaival, kicsit talán még tökéletlen játékával. Ráadásul, mintha mindenki csak húzta volna fel a többiek teljesítményét is.) A karakterek is el lettek találva, bár, gondolom, ez a könyvnek köszönhető, mégis, úgy éreztem, mindenki a helyén. 

És nem elég, hogy voltak monumentális díszletek, jutott némi horror, a Harkonnen bárón keresztül a cselekménybe és az a zene!

A Toto együttes szintipop zenéje sokáig szerves része volt a zenei kultúrának, az Africa című számuk még karaoke bárokban is fel-felcsendül, de szerintem nagyon kevesen gondolták, hogy egy filmzenét is sikeresen el tudnak készíteni. Pedig sikerült. Nem kicsit,... nagyon! Nem tudom, hányszor hallgattam meg a filmzenei albumot.

Ezeket a már bennem rögzült érzéseket kellett volna megugornia Denis Villeneuve-nek. Sajnálom, de nem sikerült.

Az mondjuk pofátlanság lenne, ha felemlegetném, hogy Lynch lezárta a filmet. Aki tudja, az úgyis jogosan fitymálhatja azt a mozit is, mert a vége, ahogy hallom, egyenesen hentesbárddal lett összevagdosva, így annak a filmnek az esetében sem beszélhetünk teljes és hű feldolgozásról, hiszen, nem került minden vászonra, vagy a végleges bemutatott verzióba.

Szóval, azt hagyom is.

De számomra a két Dűne között volt egy lényeges különbség: A Lynch féle, valahogy szórakoztatott, míg Villeneuve filmjénél valahogy végig vártam azt a "történjen már valami" pillanatot. Mert az egész hosszú, elgondolkodtató és minden ízében tabló szerű. Mintha egy mozgóképes vizuális képeskönyv lenne, kevés érdemi szöveggel, pedig, még azt is igyekeztek korrektül beleszuszakolni úgy a forgatókönyvbe, hogy egyszerre legyen érthető és ne túl szájbarágós.

Egészen biztos, hogy végig bennem volt az az érzés, amikor úgy várok valamit.

A fényképezés pazar volt, de ugye, Villeneuve. A zene eszméletlenül jól passzolt a képekhez és rendesen adta a hangulatot, de ugye, Hans Zimmer és istállója. A színészi gárda is pazar volt, ugyanakkor nem éreztem, hogy arra törekedtek volna, hogy hozzák azt a pazar szereposztást, amit Lynchnek sikerült. azaz, itt is van jó néhány húzónév, olyan is, akik egyedül is eltolják egy film szekerét, azonban - és ez köszönhető annak is, hogy manapság egyre nehezebben jegyzem meg az új színészeket - legalább fele annyi jelenlegi sztárt tudnék név szerint megemlíteni a fontos szerepekben, mint az 1984-es film esetében.

Többet szerettem volna kapni ettől a feldolgozástól. Katarzist. Vagy valami olyat, amit korábban nem láttam még. De nem éreztem azt, hogy jobbat kapok, csak azt, hogy mást.

Az egyetlen, ami volt olyan különleges és érdekes, hogy azzal szintet léptek szerintem a régihez képest, az a rovarra emlékeztető csapatszállító légi járművek, mert, ahogy azt Kenny is említi a vlogjában - ajánlom mindenkinek a RetroShock! csatornát - az valami eszméletlenül el lett találva.

Persze, lehet, hogy én tévedek és ráfoghatjuk, hogy a régi élvezeti értékén sokat emelt a nosztalgia, meg, hogy a videózás őskorában sikerült látnom a filmet, amikor sokkal fogékonyabb voltam és még minden annyira frissnek tűnt a fantasztikus filmekben. 

Az is lehet, hogy a színészgárda miatt érzek többet a régihez, de azért a mostaniban is vannak kedvencek. (Rebecca Ferguson! Az a nő!)

Nem hinném, hogy a színészek miatt nem kedveltem meg ezt a mostani. Oké, Timothée Chalamet számomra kissé nyálas gyereknek tűnik, de azért a játéka szerintem nem volt rossz.

Talán az a bajom, hogy ezt a mozit nem tudom összevetni mindazzal, amit korábban már láttam és azokhoz képest, nem szépítem, így, a történetileg kiherélt Dűne, a két és fél órájával, nekem hosszú is volt és nem is túl szórakoztató. De erre mintha utaltam volna.

Josh Brolin és Oscar Isaac néz

Nagyon sok mindenről dumálhatnék még a filmmel kapcsolatban, de pont azért nem nagyon látom értelmét elemezgetni a végeredményt, mivel tudjuk, hogy a forrás-regény nem felhasználóbarát.

Villeneuve filmje tehát szerintem mindent megtett, hogy megragadja a néző figyelmét, a történet epikussága is lejön a vászonról, épp, csak nem éreztem, hogy jót szórakozom.

Megfoghatatlan érzés, pont, mint a regényciklus szellemisége.

Ajánlom ettől függetlenül megtekintésre, ha ismered a regényt vagy szereted a nagy léptékű filmeket. Ha kedveled, ha nem az akción van a hangsúly, hanem a hangulaton. A Dűne egy hatalmas, epikus hangulat. Ami akkor működik igazán, ha neked is épp megvan hozzá a hangulatod.

Azonban a film arról szól, hogy mindenki a jövőbe... néz.

65%

Van egy olyan érzésem, hogy a kezdeti elragadtatás a filmmel kapcsolatban lassan enyhülni fog és a rajongók is helyén kezelik majd a mozit. Sokak szerint az évtized sci-fije a Dűne. Lehet. De ettől még nem ez lesz az a sci-fi, amit évente újra akarok majd nézni.

Ja, és volt benne egy Zendaya is. Az első részben inkább csak bio-díszletként.  

Természetesen amikor kész lesz és bemutatják a második részt, azt is moziban nézem meg, mert megérdemli, hogy támogassuk egy jeggyel a filmet. Ajánlom ezt neked is.

De mint az elején említettem, azt is elfogadom, ha ezt csak a tévén darálod le.

Rebecca Ferguson... ...néz!