Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Rendezte: Simon McQuoid

A film Mafab adatlapja: Mostal Kombat (2021)

Megtekintés: A film még akkor is szórakoztató hentelés, ha nem ismered a videójátékot, ami alapján életre hívták.

Életemben nem voltam egy nagy spíler - játékos - ezért pár mondatban össze tudom foglalni az előéletemet, a verekedős játékok terén: Nem szeretem őket. A legtöbb verekedős játék semmi mást nem jelentett nekem, mint, hogy rángatom a kontrollert és szerencsésnek érzem magam, ha egy-egy betanult kombóval leterítem az ellenfelet. Valójában, amikor gyerek voltam, ezek a programok roppant repetitívek voltak számomra, ezért nem szórakoztattak. Talán akadt néhány, amivel, unalom okán, elszórakoztam - Thrill Kill - de összességében nem én voltam a célcsoport.

1995-ben, a Flamex szárnyalt és bemutatta moziban a "Vartál gombot" című akció szemetet, amit abban az időben, kb. húsz évesen, úgy éltem meg, hogy a verekedős filmek fantasy-ba oltott csúcsa. (Később láttam forgatási videót, amiben kiderültek olyan finom részletek, hogy pl. a páros lábbal fejrúgást úgy kivitelezték, hogy a kaszkadőr két kezére húzták a nadrágot és a cipőt, majd felülről vették, ahogyan a stunt-men felfelé üt kezeivel és a gyors vágásnak köszönhetően, máris azt az illúziót kaptuk, hogy Liu Kang milyen ügyesen rúg fejbe valakit hátra szaltó közben.) Igen, akkoriban azt hittem, hogy amit látok, az sport szempontból, valami elképesztően csodás valami. Hát nem.

Néhány éve újranézve, kiderült, hogy a legtöbb verekedés szarrá van vágva és, hogy a Sonja Blade-t alakító Bridgette Wilson mennyire gyenge közelharcban. Igen, mostanra, a rosszul öregedett mozi inkább tűnik műfaj paródiának, ezért ráfért egy Remake-Remastered, főleg, hogy közben olyan kritikán aluli darabok is a franchise-ba keveredtek, mint a második rész, amit sosem bírtam végignézni. Kb. Johnny Cage haláláig tudtam eljutni, ahol nem azért adtam fel, mert Cage annyira a szívem csücske lett volna, hanem azért, mert ennyi is elég volt, hogy kiderüljön, nem egyszerű minőség romlásról beszélünk, hanem, mintha egy A listás stúdió után az Asylum kapott volna lehetőséget a folytatásra.

Azt hiszem, ennyiből is kiderült, hogy nem állíthatjuk, hogy hiányoltam volna ezt a filmet, azonban, talán mégis szorult belém annyi nosztalgia, hogy ha már elkészült, megnézzem, mert az előzetes azért nem sikerült rosszul. Hiroyoki Sanada megjelenése amerikai filmekben valamiért még akkor is érdekes lehet számomra, ha a filmben 2 percet sem szerepel és megölik - Avangers: Végjáték - márpedig a trailer szerint fontos szerepe lesz a filmben. Lett is, bár nem pont úgy és nem is teljesen logikusan, ahogyan elképzeltem, de sebaj. Sanada egyébként elég régi motoros a szakmában és gyermekkorom egyik kedvenc, mai szemmel meg már értékelhetetlen sci-fi kalandfilmjében is játszott, "Az üzenet az űrből" című klasszikusban, ami gyors válasz volt a Star Wars-ra és, hogy az amerikai piac és érdekelt legyen, behúzták Vic Morrow-t is, aki alig néhány évvel később hunyt el egy forgatáson, helikopter baleset miatt, ami megreformálta a kaszkadőr és színészi munkát az álomgyárban.

A női démonok nyalják a kést... (Pl. Evil Dead)

A játék 1992-ben jelent meg, játéktermekben, hogy ketten is tudják csépelni, és csak utána került át konzolokra, egyebekre. Első körben rendkívül egyszerű verekedéses programként kezdte, hogy hamar átkerülhessen a lakásokba is, komplett univerzummal megtámogatva, így mostanra, saját mitológiája lett. Ami különlegessé tette, hogy rengeteg gomb-kombinációval lehetett a figurákat különleges mozgásokra bírni, ráadásul, a harcok végére valami véres kivégzéssel lehetett pontot tenni. Ez pedig szimpatikussá tette a virtuális vérre szomjazó fiatalok körében, kicsit lenyomva az akkor már egyeduralkodó Street Fightert.

Mostanra pedig a Mortal Kombat iparággá nőtt, amely huszonöt év után - bocs, ha az első film utáni szarokat nem számolom hozzá - megérett egy újraindításra. Szerintem, az alapanyag egyszerűsége miatt ez sikerült is.

Szokás szerint nem kell ezt túlbonyolítani. A rossz és jó örök harcát egy halálos kimenetelű verekedés-verseny hivatott eldönteni. Mi ez, ha nem egy baromság, már eleve? Ha én vagyok a gonosz, aki uralni akarom a világot, nem fogok mindenféle szabályrendszerek mentén leigázni egy világegyetemet. Dehogy. Összegyűjtöm az embereimet, lerohanom azokat, akik veszélyesek lehetnek és utána ülök a trónomon. Az olyan kielégítő.

Itt azonban van egy rítus, vagy kódex, amelynek meg kell felelni és többé-kevésbé ezt el is fogadják a küzdő felek. Persze, belefér, hogy néha versenyen kívül ugrunk a másiknak - sporteseményeken is rendre előfordul, hogy a küzdőfelek már a reklámkampány alatt egymásnak mennek - és lesz, ami lesz. Nem nagyon lehet mit hozzá tenni ehhez, mint, hogy a főhősünk múltja titkot rejt, ő maga nem tud semmit erről a világról, habár, pont neki kellene és mint a legkisebb szegénylegény, meg kell találjon magában valamit, amivel felvértezve végül legyőzheti az ősellenséget.

Na, attól nem kell izgulnod, hogy ezek a klisék fel lesznek rugdalva, mint Kano, a gyakorlatok alatt.

Kapunk egy kis múltat, hogy legyen oka a jelenben a főszereplőnek fejlődni valahova, meg melyik fantasyban nincs egy olyan hős, akiről kiderül, hogy a származása nem a sarki pék? Cole Young (Lewis Tan) pont egy ilyen mindennapi apuka hős. Igyekszik valahogy a felszínen maradni, főleg illegális bokszmeccsek segítségével, és hamar kiderül, hogy a szerepe a világban ennél sokkal több. Kalandozásai közben sorban megismerjük a többi karaktert is, ahogy szintén előfordul. Lassan világossá válik a tét is és kezdődhet a buli, ami egy verekedős játék esetében, ami ráadásul talán az első volt a szülőket megbotránkoztató játékok sorában, véres harcai miatt, kifejezetten szép gore jeleneteket is produkál. Az egyik karaktert egyenesen ketté trancsírozzák és akkor tudtam, hogy igen, ez nem egy gyerekbarát darab, hanem a felnőtt rajongóknak szól, akik együtt öregedtek a franchise-zal. A franchise, pedig mostanra a mozis világban beérett. Szépen.

Igyekszenek komolyan venni a rajongókat, akik koruk miatt már megnézhetik a filmet, ezért nem szépítenek a történeten. Ezek a harcok a halálig tartanak és nem túl szépek. Annak ellenére, hogy a játékot nem kedveltem, üdvözítő, hogy ilyen film készült végre hozzá, amiben a technikai megoldások, talán Kano (Josh Lawson) lézertekintetét, és Goro herceg megjelenését leszámítva - fegyverek, víz és fagyás effektek, füst, köd, stb. - kifejezetten jól sikerültek. Külsősként, talán még a fogatókönyvön dolgoztam volna kicsit, mert abban némi háborgást véltem felfedezni. Pl. Ha a gonosz végre bejutott az embereivel a templomba, akkor miért nem törekedtek rá, hogy akit legyőznek a jók közül, az le legyen győzve? Rendesen. Nem csak úgy odabasszuk a falnak, aztán majd felébredhet!

A másik, ami elég megúszós húzásnak tűnt, az amikor Raiden (Tadanobu Asano) segítségével a teleportálás hatását tapasztaljuk meg a gonoszok szempontjából, ami így viszont eléggé előre hozta a film befejezését. Persze, gondolom, addigra rájöttek, hogy kicsit gyorsítani kell, mert olyan lassan építkeztek, hogy mire mindenki felkészült, már közel jártunk a másfél órához.

A végén a Sub-Zero (Joe Taslim) elleni ellenfél megjelenése is invalid lépésnek tűnt számomra, mert azt képzelném, ha az illető ilyen hatalommal rendelkezik, akkor korábban nem lehetett volna az a sorsa, ami. Ha viszont meg a főhős ereje segítette úgymond a világra, akkor meg Cole ereje lett irracionálisan túltolva. Összességében, persze, remek a végén a leszámolás, már, akivel le lehetett számolni rendesen, mégis, a harcok egy része roppant látványos, néhány másik meg nem túl érdekes vagy dinamikus. Főleg, amiben az amerikai színészek jelennek meg. De volt olyan adok-kapok is, ami még nézni is vicces volt.

Ha már vicc és humor, a film nagyon finoman alkalmazza. Vagy talán nem is, hiszen szinte az összes ilyen próbálkozás az egyetlen comic relief karakter szájából hangzik el, nyakon öntve szinte az összes káromkodással. amit emberünk kikerül a képből, annyi a humornak is. Ami talán nem is baj, de akkor viszont meg őkelme volt kicsit sok korábban...

A film végén van még egy nagyon jó beemelés, ami majd csak a következő etapban lesz kibontva, ám annak ellenére is felröhögtem, hogy mint ezerszer mondtam, nekem nem ez a terepem.

Tehát, fényképezés, gore rendben, forgatókönyv kicsit elnagyolt, de korrekt. A színészek hozzák a kötelezőt, de egyikük sem kiemelkedő. Technikailag azonban nagyon egyben van, látszik, hogy vagy költöttek rá, vagy foglalkoztak vele, mert a végeredmény nem tűnik olcsónak, ami egy elsőfilmes rendezőtől azért minimum oké. Kb. Mint a Godzilla Kong ellen, ami, bevallom, a három új Godzilla filmből a legjobban tetszett.

Ja, a zenét majd elfelejtettem: Ugyan felcsendül a 95-ös film legfontosabb motívuma, Benjamin Wallfisch score zenéje nekem erős közepes. Inkább hangulatban működik, mint dúdolható pillanatokban, melódiákban. Ha lesz a kezemben soundtrack album, kíváncsi leszek, megközelíti-e az első film zenei anyagát.

Ha ilyen lesz a folytatás, jöhet.

65%

Megszületik Jax (Mehcad Brooks)

Senki - Nobody (2021)

Senki - Nobody (2021)

Rendezte: Ilya Naishuller

A film Mafab adatlapja: Nobody (2021)

Megtekintés: Nem kell, hogy tökéletes vagy újító legyen egy műfaji film, elég, ha egyszerűen kedveljük az adott műfaji leágazást. A Nobody pedig hibái ellenére egyszer egészen biztosan egy szórakoztató darab, ha szereted az olyan filmet, amiben egy van, mindenki ellen. Nagyjából.

Ilya Naishuller munkásságának egy töredéke pusztán azért ismert számomra, mert rendszeresen látogatom a youtube csatornát, ahol összenézek minden érdekes videót, amibe belebotlom. Niashullerrel az első találkozásom egy videóklip szerű, parkour-akció kaland rövidfilm volt, melyben FPS módban izgulhattam valakiért, aki egy mesterséges készüléknek és talán a víznek köszönhetően, egyik helyről a másikra teleportált, miközben szarrá vert ezer embert. Vagy valami ilyesmi.

Nagyon rövid idő múlva a fiatalemberben láttak annyi fantáziát, hogy megrendezhette első nagy-játék filmjét, amelyben az egyébként számomra azért annyira nem kedvelt filmes stílust tovább vitte, kiterjesztve a teljes játékidőre. Másfél órán keresztül benne vagyunk egy férfi agyában - kvázi - és az ő szemén keresztül harcoljuk végig az eseményeket, halvány fogalmat kapva arról, hogyan képzelik el a Balkánon vagy Oroszországban az akció műfajt, beoltva sci-fi töredékekkel. A film visszafogott siker lett és most, így jobban belegondolva, fura is, hogy mennyire nem látom az utóéletét, pedig néhány filmes oldalon állandó olvasóként vannak produkciók, amik rendre előkerülnek, ha van bennük valami kiemelkedő. Annak ellenére, hogy ez a film egy stílusbravúr, mégsem futok bele annyiszor a világhálón, mint lehetne és azt sem érzem, hogy hivatkozási alap lenne, mint börtönfilmeknél pl. "A remény rabjai".

Pedig, bizonyos szempontból a mozi zseniális, azonban mint én is, sokan valahogy ódzkodnak a belső nézetes megközelítéstől. (Sokan megemlítik, hogy megfájdul a fejük a heves kameramozgásoktól.)

A napokban láttam néhány videót a VR játékok lehetséges jövőjéről - amelyek egyértelműen az FPS érzést hivatottak behozni a szabadidős szórakozás számítógépes világába - és hozzám képest releváns emberek véleményezik a technikai fejlesztést, nem túl pozitív színezettel. Magyarul, egyelőre, habár rengeteg futurisztikus filmben előkerül a virtuális valóság, mint téma, úgy tűnik, jelenleg a fogyasztói társadalom valamiért - boncolgatják még pszichológiai okokból is - egyszerűen nem haraptak rá erre a lehetőségre. Nos, ennek köszönhető, hogy a "Hardcore Henry" most nincs annyira szem előtt.

Naishuller közel hat évig nem is dolgozott nagyfilmen, hogy végül Amerika csak utána nyúljon és mindjárt a jelenlegi legsikeresebb akciófilmes sorozatának egyik producere - többek között - képletesen átimportálja a tengeren és az ötvenes évei végére érkező filmsorozat-sztár, Bob Odenkirk karakterszínészi portfólióját átemelje akciófilmes közegbe. Nincs mit szépíteni, Odenkirk majdnem hatvan éves! Igen! És mégis jobban mozog a vásznon, mint én, amikor a legjobb passzban vagyok. Ez mondjuk nekem ciki. Egyszerűen nem is gondoltam, hogy ez a pasas már ennyire... tapasztalt. Igaz, azért neki is két éves kemény és kíméletlen edzésprogramon kellett keresztülvergődnie magát, hogy hihető legyen az, amit a filmben láthatunk. A buszos verekedés, talán nem a legötletesebb koreográfiával készült el, amit láthattunk már korábban, azonban a vágásnak és a remek kaszkadőrteamnek köszönhetően, bőven a jobbak közé tartozik. Néhány példa: A Scott Adkins nevével jegyzett 2008-as Nindzsa metrós bunyója egyértelműen a műfaj egyik legjobbja, mögötte kicsit lemaradva a Hitman emlékezetes, de kevésbé ügyes vonatos bunyója. Mai szemmel Stallone verekedése a "Specialista" című akciófilmben pedig egyenesen unalmas, hiába repül ki a panorámaablakon az egyik gonosztevő.

A "Senki" akciófilm zsáneren belül az egyik legismertebb és legegyszerűbb történeti vázzal rendelkezik.: Magányos - vagy majdnem magányos - hős összeütközik egy elvileg erősebb ellenféllel, akiket a film során haladva módszeresen ledarál. 

Nagyon régi műfajról beszélünk. Nem emlékszem, melyik lehetett az első a műfajban - tényleg érdekes lenne felkutatni az elsőt - azonban emlékszem, hogy melyik az, amit láttam és emlékszem rá: Arnold Schwarzenegger "Commando"-ja, melyet a narrátoros korszakban "Fantom kommandó" címmel leltünk fel és nézhettünk rongyosra. Ennél profánabb címmel el sem készülhetett volna, hiszen egy szó kifejezi a másfél órát, amit látunk: Egy férfi elrabolt lánya után eredve, egyszemélyes kommandóként teszi hidegre egy bélyegköztársaság teljes hadseregét. Gyakorlatilag, ez ennyi és nem több.

Persze, műfajon belül is lehet variálni, hogy a főhős korábban kapott-e képzést (Úszó erőd) vagy laikus átlagpolgár (Halálos ítélet). Önmaga van veszélyben (First Blood)) vagy a családja, szerettei (Rambo V.). Egy épületen belül verekszi végig magát, vagy egy fél világon. Férfi vagy nő. A végén győzedelmeskedik vagy elbukik.

Ami közös, hogy hősünk belecseppen valami erőszakosba, amire a válaszreakciója, hogy felveszik a kesztyűt.

Hutch Mansell (Bob Odenkirk) kezd belefásulni az unalmas mindennapokba. Egy éjszaka ketten törnek be a csendes kertvárosi házukba és miután a rablók elmenekülnek, Hutch-nak szembesülnie kell azzal, hogy a családja előtt nem maradt semmi tisztelete. Amikor kislánya a reggelinél jelzi, hogy a betörők ellophatták a szeretett karkötőjét, bár nincs valódi tétje, de Hutch az apró ékszer keresésére indul. 

Amit eddig nem tudtunk róla, hogy Hutch mostanra ugyan egy az ezer átlagos szomszédból, azonban korábban a kormánynak dolgozott. Feladata pedig a legveszélyesebb közellenségek kiiktatása volt, így nem véletlen, ha maradt még benne annyi rutin, hogy pillanatok alatt felkutassa a két éjszakai látogatóját. Azonban rajtuk nem verheti le a port - kiderül a filmből - ezért csalódottan tart hazafelé egy majdnem üres buszjáraton, amit egy részeg társaság, akiknek pont mellettük robbant le a járműve, birtokba vesz.

Hutch pedig kiengedi magából a családi élettel elcsendesített vadállatot, ami olyan jól sikerül, hogy az egyik rendzavaró fickó sikeresen bele is hal. Persze, tudjuk, hogy ilyenkor, az elhunytról kiderül, hogy a város egyik legbefolyásosabb és életre különösen veszélyes maffiózójának legközelibb rokona.

A többit pedig sejtheted.

Igen, elindul egy erőszak-cunami, melynek győztese, ahogyan sejthető, a hősünk kell legyen.

Közben beemelnek néhány mellékes karakteret is, hogy a játékidővel lehessen játszani, hiszen Hutch, ha csak róla lenne szó, pikk-pakk rendet tenne. Azonban, kötelező elem, hogyha már kertvárosi család, akkor legyen kiért izgulni. A film ebben a tekintetben közel sem olyan bevállalós, mint pl. Kevin Bacon "Halálos ítélete", vagy a "Mad Max" első része. Még Mansell papát (Christopher Lloyd) is behozzák a képbe, hogy azután kiderüljön, neki is jutott egy "halhatatlan vagy!" szerencsekártya, pedig ha kinyírják az öreget, azzal mennyi drámai pluszt tehettek volna hozzá. Így azonban, hogy vesztesége a hősünknek nem igazán jelentkezik, a komolyan vehető és hitelesebb műfaji filmek rendesen maguk mögé utasítják a mozit, hiszen, a "Senki" megdolgozik érte, hogy a befejezése önmaga paródiájába forduljon. Szerethetően teszi, de mégis sokat tompít az összképen, hogy aggastyán korára akarnak akcióhőst faragni Christopher Lloyd-ból és családtagnak megkapjuk még az egyébként kötelező fekete figurát is, RZA tálalásában.

Előkerülnek még olyan nevek is a filmben, mint az anya, Connie Nielsen, de a színésznővel legalább annyira fukar a forgatókönyv, mint a két jelenetben látható és itt teljesen indokolatlan Michael Ironside. Az az ember korábban olyan filmekben szerepelt, mint a Total Recall, Agyfürkészők vagy a Csillagközi invázió. (Itt jegyzem meg, hogy vicces, hogy az imdb szintén ezt a három moziját hozta ki első háromnak, csak más sorrendben...) Itt meg kapott két mondatot, egy olyan karakterrel, akinek valójában semmi szerepe nincs. Az, hogy történetesen a végső leszámolás helyszínét tőle veszi meg Hutch, az abszolút mellékes. Akár megvásárlás nélkül is lezavarhatták volna a leszámolást a boltban, hiszen Denzel Washingtonnak is sikerült ez a "Védelmező" első részének a végén.

A film gonoszát alakító színészt, Aleksey Serebryakovot azonban nem ismerem, és nem is sikerül nagyon kihoznia a szerepből a maximumot, hiszen ahhoz túl gyorsan peregnek az események. 

Ettől függetlenül lehet benne egy folytatás és szívesen meg is nézném. Ha sietnek, még Odenkirk-ben benne lehet egy második rész, meg egyébként is úgy tűnik, ha már akciófilm, akkor a hatvan az új negyven.

Külön érdekesség, hogy Odenkirk korábban maga is átélte azt, hogy betörtek hozzá és miután a pincében csapdába ejtette az elkövetőket, a hatóság olyan alkalmatlanul kezelte az ügyet, hogy akkor fogalmazódott meg az ötlet a fejében, mi történne, ha ilyenkor a sértett venne kezébe az igazságszolgáltatást. Erről beszélgetettek is a forgatókönyv írójával, Derek Kolstad-dal, aki a John Wick filmeket is jegyzi.

65%

Ugyan nem kívánom, hogy a Mansell család tagjait kinyírják, de azért a "Bosszúvágy" című filmben a bosszúnak mennyivel nagyobb a dramaturgiai ereje, hogy a főhős előbb a feleségét, később a lányát is elveszíti.

Könyvajánló: Saul Austerlitz: A Jóbarátok generáció (2020)

Könyvajánló: Saul Austerlitz: A Jóbarátok generáció (2020)

Austerlitz független íróként rendszeresen publikál az USA fontosabb magazinjaiban és néha könyveket jelentet meg, melyeknek fő témái leginkább a filmművészetet célozzák meg, azon belül az amerikai komikumot, sitcomokat, humoros sorozatokat. 2020 óta a "Jóbarátok" sorozattal foglalkozó, a kulisszák mögé látogató kötetét Magyari Andrea fordításában mi is megvásárolhatjuk.

Nem az első munka amelyik a tíz évadon keresztül bonyolódó szituációs komédia hátterével foglalkozik és a történet mögötti aprólékos, sok éves munka miatt nem is a legrészletesebb. Azonban, akik kedvelték és kedvelik a sorozatot, néhány olyan információ birtokába is juthatnak, amit talán annak idején a bulvár lapok esetleg kifelejtettek a repertoárjukból.

Nem állítom, hogy számomra is minden oldal az újdonság varázsával lett volna tele, azonban Austerlitz segít jobban belátni a színfalak mögé, hogy megérthessük, milyen munka egy sit-com sorozatban dolgozni, azt elkészíteni, főleg a forgatókönyvírókra fókuszálva, de megemlítve a stúdiót, a producereket és néha a színészeket és kapcsolatukat is.

Megemlít egy olyan történetet is, amiről annak idején egészen biztosan nem olvashattam - lehet, mert a bulvárt sosem követtem, csak a filmes lapokat - ami egy kisebb botrányhoz, majd pereskedéshez is vezetett az egyik női alkalmazottal kapcsolatban, amelyet a mai napig nem sikerült mindkét fél számára kielégítően lezárni és súrolhatta a #metoo kampány néhány éve kirobbant sajtó és média történetét.

Beleláthatunk, hogy az alkotók hogyan álltak a munkához, néha a családi élet rovására. Szóba kerülnek a színészek érzései a sikerrel kapcsolatban és egymáshoz való viszonyuk, mind a keresetük, mind Matthew Perry függőségeivel kapcsolatban.

Közel négyszáz oldalnyi filmberkekben kutató, enyhén felületes mégis szórakoztató kötet, amelyet a rajongóknak szívből ajánlok, bár, nem biztos, hogy nekik tud még újat mutatni.

Külön érdekesek azok a sorok, amelyek a sorozat túl homogén, fehér szereposztásával foglalkozik, kitérve arra, hogy ma már nem biztos, hogy sikeres lenne az Államokban egy olyan sorozat, amelyik ennyire szűkmarkúan bánik a nem fehér karakterekkel.

65% - De csak mert lehet, hogy kétszer ennyi információ sem elégített volna ki teljesen. Igen, a Jóbarátok jelenség feltárásához ez a kötet számomra csekély.

Sztáranyák-sztárlányaik: Minnie Riperton - Maya Rudolph

Sztáranyák-sztárlányaik: Minnie Riperton - Maya Rudolph

Minnie Riperton, 1947-ben született, Minnie Julia Riperton Rudolph néve, Amerikában, Chicagoban. Zenét tanult, tizenévesen a The Gems formáció tagja. 1976-ban diagnosztizálják mellrákkal, de kiderül, hogy áttétes, ennek ellenére a fellépéseit rendre megtartja. 1979-ben pedig elhunyt, alig 31 évesen.

Azonban, szinte hihetetlen, de ilyen rövid kis életében is sikerült két gyermeknek életet adnia, és lánya, a filmkedvelőknek, egészen biztos ismerős, ha más nem, arcról. Maya Rudolph.

Riperton nem dolgozott színésznőként, de a Beatles Bors őrmesterében azért megjelenik, mint party-vendég. Ellenben, dalait rendre feldolgozzák filmekben, sorozatokban és a legnagyobb sikere, a Loving You, ilyen-olyan formában előkerül évente egy-egy produkcióban. 

Életében öt stúdió albumot adott ki és még halála után is készült egy, a korábban fel nem használt vagy már halála előtt elkészült anyagokból. 

Riperton 1947.nov.8.-án született, Illinois államban, Chicagoban. Édesanyja, Thelma Inez (1911-2005) és édesapja, Daniel Webster Riperton (1898-1991), aki Pullman vasúti kocsin volt kalauz és hordár. Nyolcan voltak testvérek és Minnie volt a legfiatalabb. Tehetsége korán kibukott, és már kicsiként táncolt, balettozott és énekelt. A Középiskolát végzi, mikor 16 évesen első szerződését megköti. Az első együttes, amiben jegyzik a "The Gems" nevű lánycsapat, ahonnan 1967-ben kilép, hogy átigazolhasson egy pszichedelikus zenét készítő csoporthoz, a "The Rotary Connectionhoz", ahol megismeri Richard Rudolph (1946) producer-dalszerzőt, akinek 1968-ban fiúgyermeket szül és 69-ben hozzámegy.

Részt vesz a "The Rotary Connection" utolsó albumának felvételén, majd Floridába költözik, ahol megszüli 1972-ben lányát, Maya-t. Ezután tovább vándorol, hogy Los Angelesben már Stevie Wonder csapatát erősítse. Wonder, a szakmai kapcsolatuk miatt segít neki elkészíteni a második stúdió albumot, a "Perfect Angel"-t, melyen helyet kapott a legismertebb dala, a Loving You, ami a lányának szóló altatódal volt eredetileg!

Azaz, amikor ezt a dalt hallgatod, gyakorlatilag a Maya Rudolph színésznő személyes altatódalát hallgatod!!! Ez szerintem fantasztikus apróság.

1976-ban, már a negyedik albumon dolgozott, mikor diagnosztizálták mellrákkal. A rák elleni harcáért Jimmy Carter tüntette ki az "Amerikai Rákellenes Társaság" kitüntetésével, majd ennek a szerveződésnek elnöke is lett. 1979-ig folyamatosan romlott az állapota, végül 1979.július 12.-én elhunyt.

Maya Rudolph 1972-ben született, már Floridában. Édesanyja az afro-amerikai Riperton, édesapja pedig a zsidó családból származott, többek között magyar ősökkel is rendelkező, Richard Rudolph. Már gyermekkorában egyik legjobb barátnője lesz Gwyneth Paltrow, és a Paltrow és Rudolph család még együtt is dolgoznak a Karaoke-t, mint pénzgyárat bemutató "Tuti duók" című zenés, keserédesen. Paltrow apja rendezte, Gwyneth az egyik főszereplő, Rudolphék pedig a film zenei szerkesztésében vállaltak szerepet.

Maya rendszeres vendége lesz a "Saturday Night Live"-nak és kezdetben kisebb filmszerepeket kap, hogy később ha főszereplő nem is, de annál fontosabb barát karaktereket alakítson. Első mozis megjelenése a Gattacában van, ahol egy nővérkét "alakít", abban a 2 másodpercben, amiben látjuk.

A kétezres évek első felében megismeri a későbbi férjét, Paul Thomas Andersont, aki fontosabb szerepet filmjében először a "Beépített hibában" ad nejének, aki akkor hét hónapos terhes. Lehet közrejátszik ebben az is, hogy Rudolph inkább komikai szerepekben érzi jól magát. Már, hogy a férje nem tolja be minden filmjében és nem a terhessége... Jelenleg négy gyermekük van.

Maya szerepel mozifilmekben és tévésorozatokban, de sokszor adja hangját is, egy-egy animált karakternek. Talán legismertebb alakítása a "Koszorúslányokban" volt.

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Rendezte: Rob Savage

A film Mafab lapja: Host (2020)

Megtekintés: Nyúlfark Found Footage alapú mozi, amelyet teljes egészében számítógépes csevegő programmal rögzítettek, így akinek a műfaj tetszik, ezt is szeretni fogja, mert viszonylag jól dolgozik a platformmal és nincs hosszabbra nyújtva, mint amennyi benne van.

Nem tudom mi lett a film címe a magyar keresztségben, de az egyértelműsített chrome fordítása, hogy "Műsorvezető", biztosan nem megfelelő. A filmben megjelenik egy spirituális vezető, azonban ő nem viszi végig a filmet és sorsa sem derül ki a végére. A film hat barátot mutat be, akik egy Internetes szeánszot tartanak, külsős és szakértői segítséggel, ami azután elszabadul a kezeik közül és pontot tesz az ügy végére. (Közben belebotlottam és a találó és nem túl kreatív "Az utolsó rítus" címmel került forgalmazásba magyarul.)

Alig egy óra, egyenletesen adagolt feszültség, mely ha még pakolnak bele kicsit, simán lehetett volna nagy játékfilm, így azonban inkább csak fesztiválokon és stream szolgáltatók "polcán" tudom elképzelni, moziban csak akkor, ha grindhouse produkciót csinálnak belőle és kap egy társfilmet vagy többet. Savage 2009 óta készít filmeket és ezekből néhány youtube-on is megtalálható. 2 perces mozijaiba is képes stílust villantani, így szerintem, ha nagyfilmeket fog majd készíteni, és hozza otthonról, amit tud, korrekt sikerei lesznek. Ha van ilyesmire időd, mindenképpen keres rá a rövidfilmjeire. Sok filmkészítő kezdte kicsiben, hogy azután ötleteiket nagyobb stúdiók producerei átemeljék gyöngyvászonra. A végeredmények sokszor elég felemásra sikerülnek, és hamar kiderül, ki tehetséges vagy csak szerencsés kókler, de az tény, hogyha ügyesen készítesz el egy jó ötletet, akkor benne van a pakliban, hogy egy nap megcsörren a telefonod és kapsz egy ajánlatot rá, hogy az álmodat elkészítsd nagyobb közönségnek. Hogy mi mindennek kell megfelelnie kezdő munkádnak, az azonban más kérdés.

A "Host" divatos témát boncolgat és még csak azt sem mondhatjuk, hogy mióta a found footage műfaj kilépett a kamerás felvételek kereteiből és már más filmrögzítéses platformokra is átvándorolt, nem készítették el ugyanazokat a témákat többen is, azonban ez tényleg sikerült darab. Igaz, megtalálhatóak benne a horror műfaját felhígító jumpscream jelenetek is, azonban fontosabb, hogy jól osztja be a játékidőt és a rémisztgetést. Talán egyetlen hibájának azt tudom felhozni, hogy még egy húsz perc betoldásával lehetett volna mozifilm is.

A filmben a szereplők saját nevükön szerepelnek, hogy könnyebb legyen az azonosulás és a szövegeik nagy része improvizáció eredménye, hogy a dokumentum jelleg, a realizmus jobban érzékelhető legyen. Egyikük köhögése pl. nem szerepelt a forgatókönyvbe, sem a többiek reakciója rá, amely így behozta a filmbe a jelent és a covid vírus jelenségét is, a maszkos jeleneteken kívül. Az applikáció a létező Zoom csevegőprogram.

Haley (Haley Bishop) egy ideje fűzi barátait, hogy végezzenek el egy szellemidéző szeánszot. Le is beszélték korábban a virtuális találkozót, amihez a lány még sikeresen megszerzett egy valódi spirituális vezetőt, aki gondolom, a címbeli Host lenne, Seylan (Seylan Baxter). Seylan azonban lehet bármilyen jó vezetője is a társaságnak, ha részben nehezíti feladatát, hogy nem egy helyszínen tartózkodnak - eleve neccesnek érzem, hogy egy főleg nőkből álló csoport úgy akarna kísérteteket idézni, hogy egymástól külön legyenek, sokszor szinte védelem nélkül, de ezt az apró kételyemet tudjuk be annak, hogy magamból indulok ki - és a külső hatások is nehezíthetik a résztvevők koncentrációját, ami szintén nem hiszem, hogy kedvezne egy szeánsznak. 

Seylan hiába is tesz meg mindent, a pár perces előadás az eljárásról kevésnek bizonyul és a csoport valami olyan erőt hív életre, amely módszeresen és kíméletlen gyorsasággal pusztítja el az apró csoportot és annak környezetét.

Hogy végül sikerül az ámokfutását megakadályozni vagy a tűzzel játszó embereket szó szerint is elemészti a démoni erő, az alig hatvan perc alatt kiderül.

Savage mozija elkészülte után azonnal több filmes fesztiválon képviseltette magát és több jelölést is begyűjtött. Remélhetőleg ennyi elég, hogy a Hollywoodi radar jelezze a direktort a térképen és hamarosan valamilyen komolyabb projectben is érdekelt legyen. Amíg ez bekövetkezik, addig ajánlom művei megtekintését a youtube-on.

75%

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Rendezte: Oliver Stone

A film Mafab adatlapja: Born on the Fourth of July (1989)

Megtekintés: Ez a film egy olyan témát boncolgat, amiről igyekeznem kell a legnagyobb tisztelettel beszélni, de nem azért, hogy védjem benne Amerikát. Sőt! Mindig is érdekeltek a világ nagyobb történelmi fordulópontjai, főleg, amik háborúkba torkolltak és elég közel voltak hozzám időben. Két kedvenc témám így a II. Világháború és a Vietnami. Ne kérdezd vonzódásom okát, számomra sem világos.

Ezek feldolgozásából néztem meg a legtöbb filmet, egyik kedvenc sorozatom is Világháborús, ám leszögezem, nem a felfoghatatlan emberáldozatok, tömegek halálát okozó háborús összecsapások miatt, érdekel, hanem a háború emberekre gyakorolt hatása az, ami miatt foglalkozom vele. A pszichológiája jobban érdekel, mint maga az "akció".

Az "Elit Alakulat" (Melynek eredeti címe is (Band of Brothers) azt jelzi, ami miatt érdeklődésemre tart számot) esetében a hihetetlen bajtársiasság mellett ami még nagyon érdekelt, hogy ez a csapatnyi fiatal férfi között milyen erős kapcsolat tudhatott végül kialakulni és a tragikus események milyen mértékben nyomták rá hatásukat a további életükre. Nem véletlen, hogy a sorozat legjobb részeinek tartom az interjú-részleteket, az utolsó részben pár mondatban elmesélt sorsokat, a fontosabb túlélőkkel kapcsolatban és a lezárást, amely nem tudom mennyire hiteles: - Winters tényleg a társánál dolgozott-e és ha igen, milyen hangulata lehetett egy kifejezetten amerikai BBQ sütögetésnek, amikor ez a két ember és a családjaik esetleg összeterelték a baráti társaságot.

A "Ryan közlegény megmentésében" is akkor könnyezem kicsit - először rendesen bőgtem - amikor Ryan az őt megmenteni igyekvő, de az utolsó összecsapásnál meggyilkolt Miller kapitány sírjánál összeomlik és a családja köré gyűlik, hogy támogassák.

Ezek azok a filmes pillanatok, amik igazán megérintenek és amik velem maradnak azután is, hogy legördült a függöny. Egyfajta férfiromantika marad bennem és azon képzelődöm, hogy ezek az emberek, néha mindkét oldalon, egy tragikus és felfoghatatlanul brutális élethelyzetben, hogyan változnak meg pszichésen és milyen módon alakul ki ember és ember között egy semmivel össze nem hasonlítható kötődés, barátság vagy millió esetben csak egy apró, ám mégis közös emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagy bennük.

Ha belegondolok, még azok a filmek lehetnek igazán érdekesek, ha valakit ez a téma vonz, amiben a két oldal katonái kötnek egymással barátságot, még akkor is, ha korábban azzal a szándékkal öltötték magukra uniformisukat és csatolták fel fegyvereiket, hogy az ellenséget elpusztítsák. 

Mégis, néhány esetben, valamilyen külső vagy belső hatásra, akár egy angol és német, amerikai és japán katona között is kialakulhat egy olyan szoros kötődés, ami mindet felülír, amit korábban vallottak, vagy amivel teletömték a fejüket. 

A Vietnami háború egy kicsit más, mert időben szinte még tartott, mikor megszülettem, így, majdnem mondhatom, hogy beleszülettem, ami annak függvényében persze barokkos túlzás, hogy kis országom csak kis mértékben lehetett érintett az eseményekben, ráadásul, mivel 74-es születésű vagyok, addigra Amerika már hivatalosan kiszállt ebből a groteszk, történelmüket meghatározó és felülíró eseményből. A II. Indokínai háború ugyan 20 évet karolt át, 1955-től 1975-ig, Amerika alig nyolc évet áldozott fel történelméből, hogy leszámoljanak a politika által ellenségnek kiáltott kommunista befolyás ellen, hogy egy tőlük távoli országban kezdjenek egy olyan háborúba, amelyre nem voltak felkészülve és aminek hatását nem mérték fel körültekintően, hogy végül, mondhatni, az USA megélje a legnagyobb szégyent, amit korábban elképzelhetetlen tartottak: Vereséget szenvedjenek egy rosszul felmért, alul-értékelt ellenségtől.

Arra sem nagyon emlékszem, hogy iskolai tanulmányaim között mikor vettük a Vietnami háborút és korát, mert egyszerűen erről semmilyen emlékem sincs, sem általánosból, sem az érettségi idejéből, bár volt valami Kennedy, meg New Deal, meg egy Watergate botrány 1972-ben, ami végül, amennyire emlékszem, egyenes utat nyitott annak, hogy a lemondó Nixon után végre eljöjjön az ideje annak, hogy Amerika lenyelve a keserű pirulát és korábbi, végtelenül patrióta nézeteit, 1973-ban fogja a kalapját és távozzon a Vietnami hadszíntérről.

Csakhogy, ami addig történt a bő nyolc év alatt, a bevonulásuktól a kivonulásig, az egy teljes generációt vágott taccsra, akkor is, ha személyes érintettségük volt benne a harctéren, akkor is, ha otthon maradtak és megtagadták, hogy harcoljanak. Harcba hívott tehát a haza, sokatok agyát átmosta jól hangzó lózungokkal, miközben egy ideig a polgárság nagyobbik része biztosította támogatását felétek, hogy amíg ti felvértezve a hamis ideákkal elmentetek meghalni, addig hazai földön forduljon a széljárás és arra érkezz haza, hogy mintha azok lennének kevesebben, akik a te oldaladon állnak és amiről azt hitted, majd dicsőséget hoz neked. 

A "Született július 4.-én" pedig egy végtelenül hazafi identitású amerikai férfi története, aki nem kérdőjelezte meg a hazájának érveit és kérésének hitelességét és jogosságát, mert akkor már hosszú ideje mosták a fiatalok agyát azzal, hogy a Szovjetunió igyekszik befolyását kiterjeszteni Ázsiára és onnan tovább, akár az egész Földre. Azonban a politikai berendezkedése egyáltalán nem felelt meg az Amerikai gazdasági képnek, amely a vagyonok elosztását teljesen másképpen képzelte el, mint az egyébként üzleti alapú gondolkodást favorizáló amerikai felső tízezer.

Az egyszeri amerikai fiú pedig megrészegült attól, hogy az elnök csatára hívja és meggyőzi róla, hogy nincs más mód, mint visszaküldeni a kommunistákat oda, ahonnan jöttek és ennek egyik állomása Vietnam-ban keresendő.

A film főszereplője, Ron Kovic, akit a filmben Tom Cruise alakít, történetesen az amerikai függetlenség napján született, ami rányomta életére a hazafiság pecsétjét. Bár eredetileg ír és horvát felmenőkkel rendelkeztek a polgári, katolikus család végtelenül patrióta nézeteket vallott, és Kovic apja még részt vett a II. Világháborúban is, ami miatt a hozzáállásuk egy lehetséges háborúhoz, melyben egyik legidősebb fiúgyermekük is érintett lehet, amolyan dicsőség lett számukra. Maga Kovic is így élte meg azokat az időket és nem bírta felfogni, hogy iskolatársai közül oly sokan miért ellenzik hazafias hozzáállását.

Oliver Stone is érintett volt ebben a háborúban (A Szakasz című film főhőse nagy részben Stone karakterére épített) és később, mikor a filmkészítés felé fordult, kötelességének érezte és egyben terápiás céllal igyekezett feldolgozni érzéseit az eseményekkel kapcsolatban, hogy megmutassa Amerikának, beledörgölve az arcába, hogy mi történik akkor, ha bizonyos politikai érdekek miatt csorbul a polgárok érdeke. Stone ugyanis mikor hazatért, minden platformot megragadott, hogy felhívja a visszásságokra a figyelmet, amiket átélt a harcok alatt és miután leszerelt. 

Producerként is érintett volt néhány olyan film elkészítésében, amely foglalkozott a háborúk poklával, de ami fontosabb, maga is rendezett egy filmet, amely egy fiatal katona szemén keresztül mesél a tapasztalatairól, hogy azután fontos filmes díjakat nyerjen. "A szakasz" című filmjével kezdődött és egy trilógiává bővítette. A Vietnami háborúban történteket, három, egymástól eltérő szemszögből mutatta be. 1986-ban tehát elkészült "A szakasz", amely a harctéren átélt borzalmakra fókuszált, 1989-ben a közben megismert aktivista, Kovic támogatásával megfilmesítette a korábbi őrmester majd háborúellenes aktivista életét, míg végül, 1993-ban elkészítse a háborút egy harmadik oldalról, egy Vietnami asszony, Le Ly Hayslip szemén keresztül, aki falujából és a kétoldalú tűzvonalból végül átmeneküljön Amerikába, hogy egy másfajta életet is megismerjen, amely bár messze volt a véres csatamezőktől, mégis hasonlóan fájdalmas élettörténetet mesélt el, halálról, szerelemről, válásról és beilleszkedésről. Talán az első mozi lett a legsikeresebb és bár mindhármat láttam, a kedvencem, összetettsége miatt, a középső, a Tom Cruise nevével miatt még nagyobb nézettséget gyűjtő "Született július 4.-én" lett. Mellékesen teszem hozzá, hogy egy Vietnami ismerősömmel beszélgettem arról, hogy neki milyen érzés, amikor amerikai akciófilmekben azt mutogatják, hogy amcsi katonák lemészárolják az ázsiai oldal katonáit. Mosolyogva mesélte, hogy azért náluk is készül egy-egy film a témában, amikben törékeny vietnami fiúk késelnek le egy egész szakasznyi, kigyúrt, tipikus amerikai katonát, szóval őt nem zavarja az ilyesmi.

Kovik kezdetben nem volt megbékélve az ötlettel, hogy a charme-os szépfiú, a tinilányok kedvence alakítsa a vásznon, főleg a színészi kvalitásait kritizálva. Cruise azonban miután ráharapott a szerep lehetőségére, maximalizmusával hamar meggyőzte a kétkedőket, beleértve a stúdiót is, akik szerint nincs felkészülve egy ilyen nehéz, drámai szerepre. Ne felejtsük, karizmája miatt később is előfordult, hogy egy könyv szerzője erősen ágált ellene, hogy azután alakításával - Interjú a vámpírral, Lestat szerepében - rácáfoljon a vele szemben támasztott kifogásokra. Kovic végül, elismerő gesztusként egy bronzcsillaggal is honorálta a színész teljesítményét. Magam is csodálkozom, hogy megkapta a szerepet, hiszen Cruise július 3.-án született, így nehezebb volt beleélnie magát a főszereplő helyzetébe, aki egy nappal későbbi születésű!*vicceltem... Cruise és Stone egészen odáig ment a szerep autentikusságának elérésében, hogy szakértőkkel tárgyaltak egy olyan gyógyszer használatával kapcsolatban, amely képes az idegek megbénítására. Használatának ötletét azonban azonnal elvetették, amikor a vizsgálataik közben kiderült, a szer hatásossága szintúgy kétséges, mint a biztonságossága. A gyártási költségek megugrása is kétségessé tette a produkció létrejöttét, amíg a rendező és főszereplője le nem mondott az egyben kifizetett gázsiról, hogy inkább majd az esetleges bevételekből részesüljenek. 

A "Született július 4.-én" tehát végighalad egy férfi életén, aki először elvakultan szolgálja a hazáját és miután csalódik benne a hazatérése után, szembeforduljon mindennel, amiben korábban hitt és mi mégis neki adunk ebben a pálfordulásban igazat, hiszen itt a kispolgár az, akit becsaptak. Kovic aktivistaként tehát 180 fokkal fordult szembe a rendszerrel, mert saját tapasztalatai, kvázi mellőzöttsége világossá tette számára, hogy elárulták őt és valamennyi társát. Visszailleszkedésüket a társadalomba semmilyen értékelhető formában nem készítették elő, mint, ahogy arra sem lettek felkészítve, milyen súllyal nehezedik az ember lelkére a háború pokla. Ronccsá tették őket és Uncle Sam nem akarta állni a javíttatás költségeit! 

Kovik, Cruise és Stone között pedig kialakult egy szoros barátság. Azoknak igyekeztek megragadni a figyelmét, akik nem láthattak bele minden oldal kártyáiba. Ezért is olyan szép ez a fejlődéstörténet, ahogyan Ron szemén keresztül nem csak az idegen ország, hanem a hazája kínált vesszőfutását is végig kellett járnia. Szerencsére, csak annyira szentimentális a film, amennyire a valóság lehetett, így nem véletlen, hogy Ron iskolai szerelmével (Kyra Sedgwick) végül nem kel egybe és Ron katonaként a tiszteletből eljusson a hajléktalan csöves-veteránig, akinek sorsára senki nem kíváncsi. 

Nagyon hatásos jelenetekben ismerhetjük meg személyiségét, melyekből kettőt kiemelnék:

Az első, amikor Kovic a feletteseinek igyekszik elmondani, hogy ő a felelős annak a társának haláláért, akit tévedésből mellkason lő és megöl. Nagyon érezhető a szövegben és játékban az ember gyötrődése, amivel egyszerre igyekszik igazként vállalni a felelősséget, ugyanakkor mégis védekezik kicsit, magát is védve, ahogyan dadogva ismételgeti, hogy "azt hiszem, azt hiszem...", mert ha kimondja, egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül, hogy megölte egy társát, az minden szépítés nélkül egy elítélendő cselekedet lenne, hiába akad enyhítő körülmény.

A másik, ahogyan Kovic és édesanyja (Carolina Kava) kapcsolatát ábrázolják. A nő arca, amikor enyhén megvonaglik (csak nem az undor suhan át rajta?) amikor fia a középiskolai birkózó versenyen elveszíti a meccsét. Vagy amikor Ron hazatér, lebénult lábakkal, a család és szomszédok körbeállják és a férfi csak az anyjára képes figyelni, amikor az kijön a házból. Ahogyan kifürkészné annak arcát, hogy vajon mit gondol most a fiáról és helyzetéről. Szerintem ez az egyik legerősebb jelent a filmben, amire az operatőr, Robert Richardson úgy erősít rá, hogy a kamera szinte az asszony szemén keresztül mutatja a fiát, aki a kerekesszékben ülve nézi őt fürkészőn. Richardsont nem véletlenül jelölték Oscar-ra, bár, ekkor még nem kapta meg, de rá két évvel, szintén Stone keze alatt a JFK-ért azonban már átvehette a szobrocskát.

HistoryforSale

Kyra Sedwick-nek ez volt az első komolyabb filmszerepe, ami elindította a maga csendes sztár útján. Nem sokkal a forgatás előtt ment feleségül Kevin Bacon-hez, akivel jelenleg is egy pár, ráadásul a forgatás alatt már első gyermeküket várta! Willem Dafoe és Tom Berenger szerepeltetése nem volt kérdéses, igaz, két teljesen más karaktert alakítottak, mint "A szakaszban". Rajtuk kívül is rengeteg ma már ismert név jelenik meg aprócska szerepekben. Így lett Bob Gunton orvos, vagy Vivica A. Fox prostituált, hogy csak kettőt említsek meg. Megérne egyébként egy Top20-as gyűjtést, hogy kik kerültek még be. :)

John Williams érzékenyen nyúlt a történethez és két fontos témát variál gyönyörűen a zenei albumon, amely azonban felemás érzést kelthet bennünk, mivel a betétdalok mellett nincs fél órányi eredeti filmzene rajta, de legalább azok szép pillanatok. A betétdalok közül a kedvencem, az unásig nézett videóklip miatt is, "A Hard Rain's a Gonna Fall" című Bob Dylan nóta, amit a filmhez Edie Brickell dolgozott fel. Gyerekként bele is zúgtam a mezítláb ringó énekesnőbe, igaz, további munkásságát nem követtem. Ennyit a kamaszszerelmekről! Dylan még 1962-ben írta a dalt, második albumához és érdekessége, hogy eredetileg dalötleteinek első soraiból gyúrta össze.

A film számtalan díjat zsebelhetett be és kapott a kritikusoktól hideget-meleget. Mindezek ellenére azt hiszem, ez az egyik kedvenc filmem Cruise-tól és az egyik legkerekebb háborúellenes dráma, ami készült a műfajban. Annak is érdemes adnia egy esélyt, aki kifejezetten utálja a színészt, mert lehet bármennyire megosztó személyiség Cruise, ebben a filmben nagyon erős drámai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

85%

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Thunder Force (2021)

Megtekintés: Alig pár hónapja (február közepe), hogy írtam egy friss Melissa McCarthy filmről és arról, hogy egy számomra meghatározhatatlan okból, feszesen - nagyjából - követem a színésznő munkásságát. A "Szuperagy" pedig kapott is tőlem kemény 40%-ot, mert bár volt kraft az alapötletben, a megvalósítás a szokásosan Ben Falconésan gagyi omlett lett. Falcone egyszerűen vagy nem tud rendezni - ezt azért nem hinném - vagy valami borzalmasan szarul sikerül kiválasztania feleségének a karrierépítő filmjeit. Falcone első mozija, az általam erősen kritizált "Tammy" volt. Azonban, ha arra 30%-ot, a "Szuperagyra" 40%-ot adtam, akkor Falcone rendezéseinek minősége emelkedő vonalat mutat, mert ez a komédia - már majdnem vígjáték - már karcolja a 45%-ot is, persze csak szerintem. Márpedig, ha így javul, akkor előfordulhat, hogy a jövőben látni fogok egy olyan McCarthy mozit tőle, amire ki merem jelenteni, hogy tetszett!

McCarthy rejtély számomra. Mint nő, sehol nincs az ingerküszöbömben. Elképzelhető, hogy az idén 51 éves komika egyszerűen megtestesíti nőben azt a karaktert, amit nekem nem sikerült. Azaz, hogy sikeres komikus színész lett, velem ellentétben és olyan B filmekben kap főszerepeket, amikben magam is szívesen játszanék... ...egy másik dimenzióban. A lényeg, hogy valamiért kedvelem ezt a kissé bumfordi nőt, még akkor is, ha filmjeinek a többsége értékelhetetlen számomra. Talán azért, mert pl. Owen Wilsonnal szemben kifejezetten jó színésznek tartom, bár, ha nem kezd el futószalagon független drámákban alakítani, nehezen fog kiderülni róla, hogy sokkal több van benne a seggre huppanó, trágár dumákat soroló, bizonytalan háziasszony formánál. Állítólag komoly fogyókúrába is kezdett, de ha annak van eredménye, akkor az azt jelenti, hogy ez a film régóta állt dobozban.

A film másik főszereplője, Octavia Spencer azon kevés fekete színésznők egyike, akivel ha tehetném, azonnal aláírnék egy filmszerepre. Nem azért, mert a hölgy Halle Berry, vagy hasonlóan csinos Afrika hercegnője típus (tudom, hogy mennyire rasszistának hangzik) hanem mert pont nem, de amit a külső nem ad, azt szerintem színészi teljesítményben bőven hozza. Pár éve, amikor fejben összeállítottam egy Top10 színésznőt, akikkel játszanék drámai szerepet, Spencer belekerült a csoportba és nagyjából ekkor jöttem rá, hogy feleségnek a szebbekből válogatnék, de ha egy filmdrámában szeretném megmutatni, hogy van bennem Olivier-i tehetség (Sir Laurence Olivier* - a szerző) akkor egészen biztos, hogy a csúnyácskább, vagy pol-korrektebb megfogalmazásban, a kevésbé vonzóak közül keresnék partnert.

McCarthy és Spencer szerintem képesek elvinni egy filmet a hátukon, ezt bizonyítja az is, hogy itt is sikerül nekik, pedig a forgatókönyv nem túl acélos. 

A múltban, vagy negyven éve, (legalább annyi kell legyen, hiába mond mást a film, a színésznők kora miatt...) egy különleges légköri jelenség miatt valamiféle kozmikus sugárzás éri a Földet és ennek folyományaként néhány ember génjei megváltozik, ami által különleges képességekre tesznek szert. Néhányuk a frissen kapott adottságot rossz dolgokra használja, és egyikük elpusztít egy metrószerelvény, amiben az akkor kisiskolás Emily (Octavia Spencer) szülei is utaztak és meghaltak. Emily pedig megfogadja, hogy a szüleitől örökölt intelligenciáját és kitartását abba fogja ölni, hogy kitaláljon valami mesterséges szuperhős szérumot, hogy majd utána összefogdossa a kártékony X-meneket. Azonban ehhez előbb túl kell élnie az iskolát, ami nem menne neki, ha az iskolai erőszakból nem mentené ki a későbbi legjobb barátnője, Lydia (Melissa McCarthy), aki viszont nagyjából mindenben az ellentéte az okos afroamerikai kislánynak. Barátságuk egy ideig megbonthatatlan, azonban Lydia olyannyira híján van a felelősségnek, hogy mikor figyelmetlensége miatt Emily majdnem elesik egy ösztöndíjtól, az öri-bariból öri-hari lesz.

Elrepülnek az évek és Lydia még ma is visszasírja legjobb barátnőjét jelképes elvesztését, így amikor kiderül, sulitalálkozó lesz, némi besörözéssel felvértezve elmegy Emily munkahelyére, mivel az ígéretével ellentétben, nem érkezett meg a buliba.

Ahogyan sejthető - igen, van klisé rendesen, de hát ha a Pókember filmekben ezt nem rovom fel a rádióaktív póknak, akkor itt sem fogom felróni a sörnek és a leginkább spa-fotelnek tűnő kísérleti-masinának - Lydia megint belekeveredik valami bénázásba és akaratán kívül részese lesz Emily mostanra beért kutatásainak. 

Mellesleg a film egyik legjobb poénja a két kezelés közötti különbség. Azon fel tudtam röhögni.

Szóval, a szuper-emberségi kísérlet egyik felét Lydia, a másikat Emily kapja, akiről az is kiderül közben, hogy anya lett az évek alatt, és van egy lánya, aki a Wakandai Suri amerikai középosztálybeli iskoláscsaj megfelelője.

A két asszonyka pedig, ahogyan a szuperhősfilmekben látta, járni kezdi a várost, hogy legyőzze a gonoszokat. A többit sejted?

A film humora nekem sokszor tűnt gyermetegnek. Nem tudom, hogyha van egy jó témájuk, amit jól megírt szövegekkel egy viszonylag komoly moziként is el lehetne adni, mi szükség van karikatúra szerű gonoszokra és az unásig ismert történeti klisékre? Egyszerűen ilyen a lusta forgatókönyv írás, vagy az amerikai humor nem képes túllépni egy 12 év körüli kissrác humorvilágán.

A színészek azonban ripacskodásukban is jók. Jason Bateman szokás szerint olyan, mint a szomszéd matektanár laza figurája - ez a pasi nagyjából olyan, mintha egyik filmjéből szünet nélkül, sétálna át a másikba - Bobby Cannavale (Te ezek nagyjából mind 69-70-esek???) pedig nem tudom mennyit alszik otthon, de mostanában szinte mindenben benne van. Itt épp negatív hős, mint a Jumanji újrában, pedig a Szuperagyban már egyenesen McCarthy pasija lehetett. Smároltak is egy sort, miközben Falcone dirigálta őket, aki mellesleg McCarthy férje. Melissa Leo nevét meg mostanra sikerült megjegyeznem, pedig a Támadás a Fehér Ház előtt is láttam már filmjeit. Laser szerepében meg az a Pom Klementieff látható, aki a Galaxis őrzőiben alakította Mantis-t. Erre mondjuk úgy jöttem rá, hogy elolvastam, ki ő, mivel Mantis arca annyira el lett maszkírozva, hogy sosem ismertem volna fel segítség nélkül.

A fényképezés szép. A zene nem túl erős. Konkrétan a zenei albumot meghallgatva egy jobb motívumot nem találtam benne. Pedig Fil Eisler nem kezdő a szakmában, mégis hiányzott az a plusz a zenei anyagból, ami miatt esetleg újra meghallgatnám. Ráadásul, a filmben nem is hallgathatjuk végig a The Cranberries Dreams című számát, bár, amikor elkezdődik, megdobbant a szívem. A trükkök, éppen elmennek, de volt egy olyan pillanat is, amikor felszisszentem, annyira gagyi volt valami megoldás.

Ben Falcone vagy egy lehetséges folytatásnak ágyazott meg, vagy még nem kiforrott forgatókönyvíró, de furcsálltam, hogy az Emily életcélját kiváltó ok, azaz a szülei meggyilkolása, nem kap kerek lezárást azzal, hogy a film végig esetleg elkapta volna a gyilkosukat. Laser sorsa pedig egy homályos mondatot kap, míg a társaság kihagyhatatlan árulóját is elfelejti a film a végére.

A kémia érezhető a két női főszereplő között, ami annak is köszönhető, hogy közel húsz éve nagyon jó barátnők.

Szóval, akad pozitívum, de a jó szuperhős-komédia nem ez.

45%

Kés a zajban - Chaos Walking (2021)

Kés a zajban - Chaos Walking (2021)

Rendezte: Doug Liman

A film Mafab adatlapja: Chaos Walking (2021)

Megtekintés: Hiába kedvelem Liman rendezői vizualitását, ha ő valamiért úgy érzi, bele kell tenyerelnie a tutiba, nem jó értelemben.

És Liman megint megtette! Megint nekiugrott egy fantasztikus és érdekes koncepciójú young adult trilógiának, hogy - bár nem ismerem az írott művet, ami amúgy már magyar nyelven is kapható, Kés a zajban címmel - kisajtoljon belőle egy érdektelen sci-fi kalandfilmet, amelyben valahogy semmiből nem kapunk eleget.

Patrick Ness trilógiája egy komplex történet, melyet kiegészített közben három novellával is, melyek a cselekmény körül még jobban elmélyítik az univerzumot, amiben járunk. A film azonban, pont dramaturgiai okokból, nem lesz világos azoknak, akik nem ismerik az alapművet vagy kimennek közben legalább egyszer a konyhába egy sörért. Egyszerűen vannak olyan mesék, amelyek háttere annyira bonyolult és komplex, hogyha nem kapunk megfelelő mankót hozzá, nem tudunk beleolvadni a történetbe és kívülállóként kissé érdektelenül fogjuk bámulni az eseményeket, anélkül, hogy berántott volna minket a mű. Azonban sokan azt is negatívumként fogják fel, ha egy film azzal kezdődik, hogy hosszú expozícióval igyekszik előre betömni a lyukakat és válaszolná meg a később esetleg felmerülő kérdéseinkre a választ.

A Chaos Walking pedig pont egy ilyen mese, amit ráadásul eléggé megváltoztattak a könyvhöz képest, hogy annak se sikerüljön a tökéletes átélés, aki olvasta korábban, pedig az alapötletben akadnak zseniális elemek.

Az idegen bolygón, ahol járunk, egy külső hatás miatt - a könyvben azt hiszem, valami spóra, de a filmben ha ezt meg is említik, én tuti átaludtam azt a jelenetet - a férfiak gondolatai zabolázhatatlanul felszínre törnek és szinte élő hologram-videóként keringenek az ember feje körül, a belső monológjaikkal együtt. Ez, szerintem nem kérdés, hogy mennyire frusztráló. Azonban igaz itt is a mondás, ha mindenkinek van egy szuper-képessége, akkor az valójában már nem az! (Először ezt a felvetést a "Hihetetlen családban" hallottam, de nem tudhatom, korábban ennek nem volt-e nyoma a művészetekben.) 

Prentisstown peremén él Todd Hewitt (Tom Holland) két nevelőapjával, asszonyok nélkül, mivel az új otthonként szolgáló bolygón a nőket korábban kiirtotta egy helyi életforma, vagy legalábbis, Toddnak, a közösség legfiatalabb lakójának ez az információja. Todd faluja nagyban függ a helyi elöljáró, Prentiss (Mads Mikkelsen) kényétől és kedvétől, illetve a város vallásos rendfenntartójától, Aaron-tól (David Oyelowo) is. (Már az is beszédes, hogy az elöljáró Prentiss saját magáról nevezte el a városkájukat.)

Todd nevelőszülei, Ben (Demián Bichir) és Cillian (Kurt Sutter) nem véletlenül költöztek a várostól kicsit messzebb, hogy valamennyire megtarthassák függetlenségüket. A függetlenségüknek köszönhető, hogy Todd állandóan a környéken túrázik, meglógva a házi, de főleg kerti munka elől és persze, hogy történik vele valami, miközben erdőt és munkát kerül: összefut az életében látott legszebb nővel. Ez azért nem olyan nehéz, ha tudjuk, hogy Todd eddig egyetlen nőt sem látott. (A film ennek ellenére a homoszexualitásnak még az árnyékát sem hozza be a történetbe. Vagy tovább voltam a konyhában...)

Todd tehát belefut Violába (Daisy Ridley) és képessége miatt ez kb. 3 percig sem titok a falu homogén lakossága előtt.

Innentől kezdve számomra kissé erőltetett okokra hivatkozva Prentiss és kolóniája igyekszik megkaparintani a lányt, hogy számomra homályos okból szex helyett inkább máglyán égessék el, vagy ahogy jön. Hivatkoznak persze a múlt sötét árnyaira, meg egyéb marhaságok, ezért nem csoda, hogy a közben libidófröccsöt kapott fiatal Todd, aki eddig fogadalom nélküli erőszakos szüzességben - érted: erőszakos - leledzett, inkább úgy dönt, megragadja Viola törékeny kacsóját és átmenekül vele ahhoz a titokzatos területhez, amelyet a férfiak úgy neveztek meg, hogy ott a lány békében élhet.

Prentiss nem adja könnyen a napi akasztásra valót, ezért követi a párost és vértelen kalandok közben elérkezünk egy olyan fináléhoz, aminél unalmasabb young adult trilógia első rész záróepizódot talán még életemben nem láttam. Ha az volt a terv, hogy egy izgalmasnak ígérkező franchise-t építsenek fel, sikerült azonnal kiherélniük azt. 

Nem segít ezen a kiváló szereplőgárda sem, akik között pl. igen komoly meglepetés volt nekem Cillian karakterét játszó Kurt Sutter, hiszen a "Kemény motorosok" rendező-kreátora nem szokott saját munkáin kívül másnál szerepet elvállalni. A végeredményt tekintve egyébként nem is lett volna rá szükség. Mads ismét egy tökéletes főgonosz karakter, a szeme most rendben van. Daisy Ridley számomra legalább húsz percig volt a femme fatale helyett az a színésznő, akit tudom, hogy már láttam valahol, de ki ez, te, ki ez te? Nem Ridley hibája, hogy a borzalmas frizura alatt nem ismertem rá azonnal, bár tény, az és a sminkje teljesen megváltoztatta számomra az arcának karakterét. Tom Holland még mindig képes eljátszani egy már nem teljesen tini fiút és csibészes humora is megcsillan a belső monológoknak köszönhetően. Rövid szerepben megjelenik a mostanában felkapott Cynthia Erivo is (Harriett filmjének kritikája) ám a trilógia nyitó epizódjában, amelyet szerintem fog követni a többi, neki sincs ideje tehetségeskedni.

Nem igazán szpojlereznék, így van karakter, akit kihagytam, és az összes bennem kavargó kérdésnek sem engednék itt teret. Azonban azt nem tudom, miért nincs szerencséje ezekkel a young adult sorozatokkal Liman-nak. Azonban, az biztos, hogyha lenne hasonló trilógiám, egészen biztos nem merném rábízni.

A "Chaso Walking" egy érdekes koncepcióból fújt fel egy hatalmas lufit, hogy már a film első felében kipukkassza, hogy a végén egy tökéletesen feledhető befejezéssel segítsen a nézőnek álomra hajtania a fejét.

Kár, hogy sem az író Ness-nek, sem a forgatókönyvet vele jegyző Christopher Ford-nak nem sikerült elég érdekesen megírnia a scriptet, pedig, korábban neki is került már ki szórakoztató munka a kezéből. Talán az eredeti forgatókönyv alap, amit állítólag Charlie Kaufman jegyzett le, nem volt eléggé megfelelő. Fel nem foghatom, hol csúszott félre ez a koncepció, de borítékolható, hogy nem lát benne egy fanatikus lehetőséget, pont úgy jár, mint a 2008-as Hipervándor, aminél szintén minden adva volt a sikerhez, ám végül a közönség teljes érdektelenséggel fogadta a felvezető mozit.

35%

Töfi: - Az imdb triviái szerint Tom Holland megszenvedte a forgatást rendesen: egy jelenetben majdnem megfulladt, egy kaszkadőr már az első nap eltörte az orrát és még a bölcsesség fogával is meggyűlt a baja.

- A watchmojo youtube csatorna két videóban is megjósolta a film lehetséges bukását.

Ghost - Ghost (1990)

Ghost - Ghost (1990)

Rendezte: Jerry Zucker

A film Mafab adatlapja: Ghost (1990)

Megtekintés: - Micsoda? Hogy az a pasas rendezze a filmet, aki az "Airlpane!"-t és a "Top Secret!" mozikat? Elment az eszetek! - kérdezte a producer és forgatókönyvíró, Bruce Joel Rubin. - Akkor már inkább Kubrick. - De Bruce, tudod jól, hogy Kubrick irtózik a repüléstől és sosem fogja elhagyni Angliát! - Jó, akkor legyen Milos Forman! - De az egy művészfilmes hobó! Ráadásul az utolsó filmjére, a Valmontra a kutya sem volt kíváncsi. - De nem akarom, hogy a filmemet egy paródiagyártó rendezze. - Legalább beszélj vele! - A többi pedig már történelem.

Tökéletesen megértem Rubin művészi aggályait Zucker korábbi munkái miatt, azonban azt már látnia kellett volna, hogy Zucker, a ZAZ trió tagjaként, valami akkor még működő és ösztönös tehetségtől fűtve, instant klasszikusokat gyártott, még akkor is, ha azt vígjáték fronton tette, a "Ghost" viszont egy romantikus drámának készült, aminél nagyon fontos volt a hangulat és Rubin szerint, egy olyan rendező, mint Zucker, elviheti a koncepciót egy komolytalanabb irányba, amit a forgatókönyvíró nem szeretett volna.

Nem nagyon tudom, mit mesélhetek erről a filmről bárkinek, hiszen, aki egykorú velem, szinte mindenki látta már, aki meg eddig nem nézte meg, azt biztos nem is érdekli. Többek között anyám egyik kedvenc filmje - a másik az "Ahová lépek, szörny terem" - és ennek köszönhetően sikerült Whoopi Goldbergnek megcsinálnia egy igen ritka filmművészeti hármast: BAFTA, Golden Globe és Oscar-díj a legjobb női mellékszereplőnek. Mindezt pedig a tehetségén kívül azért is sikerült elérnie, mert Patrick Swayze kereken kijelentette, hogy csak azután hajlandó aláírni a filmhez, miután már Goldberg szerződésén megszáradt a tinta. Ez azért is volt igen bátor húzás Swayze-től, mert korábban több tucat színésznek felajánlották már Sam Wheat szerepét, így volt rá némi esély, hogy ennek a zsarolásnak nem enged a stúdió. Bárcsak ne látta volna korábban Rubin Swayze egyik tévés interjúját, amelyben a színész az  édesapjáról olyan őszinte szeretettel mesél elcsukló hangon, hogy a producer-író akkor határozta el, lehet, hogy a korábban akciósztárként elkönyvelt Swayze - A Dirty Dancing után rövid időn belül készített három akciófilmet is, igaz, az Országúti diszkónak volt igazán komoly visszhangja csak - megfelelő lenne a halálból részben visszatérő, szerelmét féltő férfi szerepére.

Rubin már egy ideje forgatta a fejében egy olyan film gondolatát, amely a szellem szemszögéből mesélné el a történetet (Olyannyira ráfeküdt a témára, hogy "SZPOJLER" ugyanebben az évben mutatták be másik tematikus filmjét, a "Jákob lajtorjáját".) és forgatókönyvén érezte, hogy olyan jó munkát végzett, hogy nem engedhette át a gyeplőt teljesen még a rendezőnek sem. (Többek között ezért is lett volna a két eredeti tippje, Forman és Kubrick alkalmatlan rendezőnek, hiszen mindketten öntörvényű művészek, saját koncepciókkal.) Később kiderült, hogy Zucker meg szeretett volna komolyabb vizekre evezni a komédiák után és ezért, ha már lehetőséget kapott, igyekezett alkalmazkodni, inkább csapatjátékos lenni, mint sok más, sikeres direktor. Csak néhány apróságban nem értett egyet Rubin-nal, de ezek között akadt olyan, dramaturgiailag nagyon fontos cselekményrészlet is, mint a film végén, Carl tombolása közben Oda Mae (Whoopi Goldberg) halála, mellyel Zucker sehogyan nem tudott egyetérteni vagy egy másik jelenet, amelyben Oda Mae az utcáról kiabál fel Mollynak (Demi Moore) a lakásba, hogy hallgassa meg. Eredetileg egy járókelővel szólalkozott volna össze, de a rendező nem találta logikusnak, így végül egy, a házban dolgozó szállítómunkás intené csendre a kiabáló spiritisztát.

Demi Moore, Patrick Swayze, Whoopi Goldberg

A forgatókönyvíró-producer sok, egyéb apróságban is kénytelen volt engedni és csiszolgatni, mind a stáb összetételében, mind a kész forgatókönyvben. Lisa Weinstein ötlete volt például az, hogy Oda Mae eredetileg egy sarlatán legyen, aki életében először akkor kerül a szellemvilághoz közel - habár a családjának női ősei mind rendelkeztek spirituális képességekkel a szellemeket illetően - amikor Sam megszólítja. Ugyancsak meg kellett győzni arról, hogy Tony Goldwyn, aki az áruló barátot, Carl-t alakítaná, tud a jófiús arca mellett egy sokkal durvább árnyalatot is hozni, amivel hitelessé teheti a figurát. Tony Goldwyn a meghallgatáson nem fűzött nagy reményeket hozzá, hogy megkaphatja a szerepet, mert korábban még nem dolgozott komolyabb mozifilmben. (Volt egy filmdráma mögötte, 1987-ből és a filmes debütálása a Péntek 13. sorozat VI. részében, 1986-ban, ahol néhány szava van csupán, majd mellkason szúrja Jason, a halhatatlan sorozatgyilkos és elegánsan átdobja a válla felett. Ezen kívül tucatnyi tévésorozat.) A Ghost-ban Carl pedig kvázi az egyik legfontosabb karakter kellene, hogy hitelesen megformálja. Ez olyan jól sikerült neki, hogy utána sokáig főleg intrikus szerepekkel keresték meg és előfordult, hogyha felismerték, nekitámadtak a film rajongói. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire végül már nem vágták a fejéhez a karakter árulását, nagyjából addig, míg a Disney Tarzan-ja az ő hangján szólalt meg eredeti nyelven. A sors fintora, hogy egy olyan szerep tette végül kedvelhetővé, amelyben csak a hangja hallatszik. Egyébként Carl szerepére elég sokáig keresték a megfelelő színészt, de a szereposztók mindig visszatértek a vele készült próbafelvételekhez.

Patrick Swayze kiütött szinte minden más, akkoriban lehetségesnek tartott riválist a szerepből, mert, mint említettem, Rubin látta egy interjúban és bizalmat szavazott neki. Swayze pedig bezsarolta Goldberg-et. Demi Moore akkoriban már viszonylag ismert színésznő volt, de a Ghost emelte a magasabb ligába. Ő végül azért került a képbe, mert Rubin hallotta róla, hogy Moore képes sírni úgy is, hogy a könnyei egyszerre mindkét szeméből Follynak. Az más kérdés, hogy a mosolygással már voltak gondjai és az egyik jelenetnél konkrétan lassították a felvétel sebességét, hogy megfelelő legyen a mosoly. Demi Moore is igyekezett hozzátenni a szerephez, és igyekezte a karaktert úgy megformálni, hogy gyászában is lehetőleg egy erős női karaktert mutasson - már amennyire lehetett, ha emlékszünk, hogy Molly mennyire szenved és elesett a filmben - és az ő ötlete volt az az erős pillanat is, amikor a lépcsőn görgeti az aprópénzt az üvegben, majd engedi, hogy legurulva eltörjön. Eredetileg a falhoz kellett volna csapnia, ám Moore rávilágított, hogy a karakter apatikus volta miatt inkább csak hagyná, hogy leguruljon az üveg. Ilyen apróságokból épült fel a film érzelmi része, amihez mint látható, a színészek is bőven hozzátettek.

Például a metróban végül azért Vincent Schiavelli alakította a dühös szellemet, mert a próbafelvételek alatt őt érezték erre a legmeggyőzőbbnek és mert egy különleges betegségben, Marfan-szindrómában szenvedett, ami egy örökletes betegség, és amelynek köszönhetően a beteg végtagjai irreális mértékben megnyúlnak. Ennek köszönhetően kapott sokszor ijesztőbb figurákat, holott egy kedves ember volt, aki többek között kifejezetten szerette a szakácsművészetet és három könyve is megjelent gasztronómiai témában.

A Ghost agyagos jelenete később sok filmből köszönt vissza.

Rick Aviles eredetileg egy Stand Up komikus volt és igen kevés szerepe közül az egyik legkomolyabb végül Willy Lopez lett, aki véletlenül megöli Sam-et. Aviles fiatalon, 42 évesen halt meg, kábítószer és AIDS szövődményekbe, de előtte rövid szerepei voltak olyan mozikban, mint a "Waterworld", "Keresztapa III." vagy Stephen King "Végítélet minisorozata".

A film története röviden azoknak, akik esetleg nem látták még a filmet. Már ha van ilyen köztünk...

Sam (Patrick Swayze) és Molly (Demi Moore) végre beköltözhet új stúdiólakásukba, amiben Carl barátjuk (Tony Goldwyn) is segít. Sam sikeres pénzember, aki könyveléseket ellenőriz, míg Molly szobrász, aki főleg agyaggal dolgozik. Demi Moore kérésére lett végül Molly művészeti ága az agyagművesség. Hogy hitelesebb legyen a szerepben Zucker együtt vettek fazekas leckéket. Később Swayze nyilatkozta, hogy életének egyik legerotikusabb munkája az volt, amikor együtt formázták az agyagot Moore-ral.

Sam talál néhány hibásnak vélt számlázási tételt, amit megemlít legjobb barátjának és munkatársának, Carl-nak.

Egyik este Molly-val hazafelé tartanak, amikor egy csibész megtámadja őket és miközben Sam nekiugrik, a férfi lelövi, majd elmenekül.

Sam, miközben meghalt, a lelke véletlenül a Földön ragadt és szellemként tanácstalanul követi Mollyt a kórházba, ahol egy másik szellem gyorstalpalón bevezeti a szellemlét alapjaiba. Sam ezek után tehetetlenül kénytelen figyelni, hogyan emészti fel a mindennapokban Mollyt a férfi halála.

Miközben dologtalanul tölti az időt Molly mellett, kiderül számára, hogy a gyilkosa nem véletlenül támadott pont rájuk. Sam követi a férfit és miután világossá válik számára, hogy szellemként semmilyen ráhatása nincs az eseményekre - leszámítva a macskát, aki úgy tűnik, mintha látná őt - céltalanul lődörög a fekete negyedben, ötletszerűen betér egy spiritizmussal foglalkozó testvér trió üzletébe, ahol kis közjáték után rádöbben, hogy a magát médiumnak kiadó svindler, Oda Mae (Whoopi Goldberg) talán egy öröklött, a család nőtagjain keresztül örökölt tehetség miatt képes hallani Sam-et.

Sam egyik rossz tulajdonsága, hogy nagyon makacs, így, mikor Oda Mae megtagadja, hogy segít neki, addig énekel a nőnek, míg az inkább kötélnek áll. (Itt van a film egyetlen olyan jelenete, amelyben a karakter "átlépi" a képzeletbeli határt és a párnáját beledobja a néző arcába.)

Molly elsőre nem hisz a jósnő-szellemsuttogónak, ám Oda Mae és Sam hamar meggyőzik őt, mikor elhangzik Sam, csak szerelme számára jelentős "szerelmi vallomása", a dettó szó.

Az események felgyorsulnak, amikor Molly megemlíti az esetet Carl-nak és közben Sam is megtudja, hogy legjobb barátja áll a támadás mögött, mivel sikkasztott a cégtől és félt, hogy Sam kinyomozza ezt. 

Sam, miközben igyekszik borsot törni volt barátja orra alá azzal, hogy megakadályozza annak pénzügyi csalását, egy a metróban "élő" szellemtől megtanulja, hogyan tud egy szellem akár fizikai úton érintkezni a materiális világgal, így Sam most már képes kopogó szellemként funkcionálni.

Carl padig, hogy visszaszerezze a pénzt, amivel feltehetően komoly bűnözőknek tartozik, attól sem riad vissza, hogy megfenyegesse Sam-et azzal, hogy megöli Molly-t.

Elszabadul a pokol és miután Sam a halálba kergeti gyilkosát, Willy-t, Carl után indul, hogy megmentse barátnőjét. (Tényleg, férj és feleség voltak???)

Carl majdnem végez a nőkkel, de végül ügyetlensége folytán gyakorlatilag Darwin-díjas mód kivégzi magát, Sam pedig mivel elvégezte dolgát, átmehet a mennyországba.

Annál érdekesebb a keresztény hitvilág ábrázolása, ha tudjuk, hogy mind az író és a rendező vallása zsidó!

Habár Goldberg már túl volt a "Bíborszín" című Spielberg filmen és olyan sikeres mozikat is készített, mint az "Apácashow", a Ghost-beli Oda Mae lett a legismertebb szerepe.

A film sikere váratlanul érte a stúdiót. A film kettő Oscar is besöpört és 1991-ben a legtöbbet eladott videókazetta lett. Körbejárta a világot és szinte mindenhol magas bevételt ért el.

Alapjában egy szerelmi történet, de azt sem lehet eltagadni, hogy Sam karakterének van egy sötét oldala, hiszen, vehetjük úgy, hogy bosszúja jogos, mégis halálba kerget két embert is. Fontos még a cselekményben a legjobb barát árulása. Oda Mae karaktere pedig egyértelműen a komikus mellékszál, bár, ebben a filmben legalább erős a funkciója, míg más mozikban szimplán csak humor forrás lenne egy vicces, fekete női karakter.

A film sikere után szóba került egy folytatás, de pont úgy nem lett belőle semmi, mint egy később tervezett tévésorozatból, legalábbis eddig.

Annyira jól sikerült darab, hogy elképzelhetetlen egy megfelelő Remake hozzá.

Maurice Jarre zenéjét is jelölték, de a zeneszerző nem kapta meg a díjat. Igaz, korábban már nyert hármat... Érdekesség, hogy Rubin másik szellemes filmjének, a Jákob lajtorjájának is ő szerezte a zenéjét.

A "Ghost"-ot a napokban újranéztem és csak nagyon kicsit kopott meg. A filmet eleve nehéz időben elhelyezni, ám, hogy tudatos döntés volt ez, vagy véletlenül alakult így, nem tudni. (Ha valaki nagyon akarja, a tévéműsorból és a filmben látható elektromos készülékekből kitalálhatja akár az évet is.)

Zucker 2001 óta nem rendezett filmet és Bruce Joel Rubin sem írt hosszú ideje semmit. A Jákob lajtorjája Remake nem számít. A Ghost azonban ma is képes leültetni az embereket a tévé elé, mert a szerelem és szeretet mellett arról is mesél, hogy lehet, hogy mégis van odaát valami, ami gyönyörű és vár ránk és mi szeretnénk hinni ebben.

85%