Amikor először találkoztunk - When We First Met (2018)

Amikor először találkoztunk - When We First Met (2018)

Rendezte: Ari Sandel

A film Mafab adatlapja: Amikor először találkoztunk - When We First Meet (2018)

Megtekintés: Komédia az "Idétlen időkig" nyomvonalán. Aki fogékony az időcsavaros filmekre, annak ez is tetszeni fog.

A forgatókönyvíró, John Whittington eddig két LEGO moziban tudta megmutatni karakterépítő tehetségét és szerintem, ott talán kicsit jobban is teljesített. Egészen biztosan látott olyan mozikat, mint a "Hirtelen 30", a "Segítség, felnőttem!" vagy az "Idétlen időkig", mert az "Amikor először találkoztunk" kicsit emlékeztet ezekre a mozikra is, igaz, néha csak másodpercekre. (Pl. a Segítség, felnőttem! Zoltar nevű masináját idézte meg számomra az ódon fotógép, a lámpácskájával, öreg külsejével, még akkor is, ha szerkezetileg nem sok közük volt egymáshoz. Bár, az egyik egy üzenetet dobott ki magából, a másik meg fényképeket, szóval ez is majdnem stimmel...)
Mellesleg a Netflix néhány nappal Valentin nap előtt mutatta be a filmet, így a romantikus estén lesz mit néznie a fiatal szerelmeseknek, mert a mozi egyébként ha nem is tökéletesen, de elég jó kis randifilm összességében.

A film jól fel van építve, pont, ahogyan elvárjuk egy átlagos vígjátéktól. Pont ez az egyik negatívuma, a meglepetés hiánya. Noah (Adam Devine) az átlagos szomszéd fiú, aki egy Halloween partyn megismerkedik Avery-vel (Alexandra Daddario). A film azt a tipikus helyzetet mutatja be, hogy van olyan, mikor egy hullámhosszon vagy a másikkal, lehetnétek a tökéletes pár, de valamiért - ki érti ez és ebben a film sem tud segíteni - hirtelen a fiú átkerül a "lehetséges pasi" kategóriából a "legjobb barát" zónába. Ez az a terület, ami egy átlagos srácot azonnal taszít, ha többet látnak bele egy nőbe, mint amit az adni kívánna.
Noah is tudja, hogy ez nem fog így működni, ám tenni nem tehet semmit és ugrunk három évet az időben, azaz visszatérünk a kezdő képsorokhoz, hogy kiderüljön, hiába volt kémia, jelenleg Avery épp Ethan-hez (Robbie Amell) kötik gyengéd szálak és az esküvőt tervezik.
Mit tehet ilyenkor az egyszeri végtelenül és reménytelenül szerelmes legjobb barát? (Mert mint kiderül, Noah és Avery baráti kapcsolata azért legalább működött és így Noah ismeri Ethan-t is, sőt, Avery kissé fura barátnőjét is, Carrie-t (Shelley Hennig), aki Avery kérésére hazaviszi Noah-t, aki a számára tragikus esemény legelején kiüti magát nem kevés alkohollal.

Eddig a film ránk bízza, hogy megkedveljük a fontosabb karaktereket és nem is éreztem szájbarágósnak, hogy felépítse a kapcsolati hálót. Pedig, lehet, hogy erre is rá kellett volna gyúrni, hogy a végén jobban felépítsék Noah karakterének döntését, ne érezzük kicsit "légből kapottnak".

Szóval, Carrie leadja Noah-t annak legjobb barátjánál, Max-nél (Andrew Bachelor), aki mindig igyekezett a legjobb tanácsokat adni barátjának, csak nem feltétlenül megfelelő volt azok hatásfoka.
Noah végül félig önkívületi állapotban beül az Avery-vel már egyszer használt, ódon fénykép készítő masinába, hogy megörökítse életének legszomorúbb napját az utókornak, és közben alkoholos delírium határán még azt kívánja, bárcsak visszacsinálhatna mindent és azon a reggelen ébredhetne, amikor megismerte Avery-t.
Innentől kezdve pedig egy kedves, időcsavaros mozit élvezhetünk, amelyik néhány lehetőséget kibontogat, mik más ziccereket kihagy, míg végül hősünk rádöbben, hogy mire is van szüksége, hogy az élete boldog legyen.

Adam Devine fizimiskáját korábban néhány komédiában volt sikerült kifognom és azokban, szerepe szerint, jól hozta a negatívabb, bunkó vagy épp ripacs karaktereket. Mostanra azonban elege lehetett a másodhegedűs szerepből és bevállalt egy igazi főszerepet, ráadásul egy igen hálás témában. Devine nagy szerencséje, hogy bár a fizimiskája tényleg nem szépfiús, liliom tiprós, megfelelő környezetben tud szimpatikus és szerethető is lenni.
Daddario nagyon jól adja alá, csuklóból, vagy ha már nő, akkor inkább csípőből hozza a barátnő figurát. Van köztük megfelelő kémia is, ami szükséges hozzá, hogy elhiggyük, ők ketten barátok.
A kötelező fekete karakternek Bachelor szintén jó választás. Szerencsére úgy írták meg Max szerepét, hogy ne legyen túl sztereotip, és ne csinálja azokat az idegesítő manírokat, amit a fekete színészekkel csináltatnak, főleg, ha a humor világából érkeznek a filmbe.
A Carrie-t játszó Hennig is szemrevaló teremtés és ügyes komika. Mondjuk az ő karakterének bemutatását jobban kidolgoztam volna, már csak azért is, mert a film végének egyik fontos sarokpontja lesz a figurája, ezért elmélyítettem volna a jeleneteit, amik bemutatják, hogy milyen kapcsolati hálóban található ő Avery és Noah életében.
Amell, meg mint a szépfiú Ethan, remek választás, mert jól működik együtt a többiekkel.
Az öt fontos karakteren kívül senkit nem emelnék ki, pont, mert a forgatókönyv sem teszi. Egyszerűen, nincs másokra sok időnk. Komikus mellékkarakterek kapnak egy-egy mondatot, de semmi több. Ami talán még bele kellett volna, hogy férjen a filmbe, azok - ha már esküvő is lesz... - Avery, Ethan és Noah szülei lettek volna, hiszen az esetleges rokoni karakterek elejtett megjegyzései is eléggé el tudnak mélyíteni egy adott karaktert, ha arra lenne szükség.
Ebből a szempontból Whittington forgatókönyve igen puritán.
Természetesen a fotógép varázslatára itt sem kapunk magyarázatot - ezt nem is érezzük ilyen moziknál szükségesnek.
Az egész film kiállása a mozi és a tévé között lavíroz. Végül a Netflix adásba küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is, független forrásból.
A képi világ letisztult, a zene kellemes, jók a betétdalok, habár, azokból lehetne több is.
A történet lehetett volna kicsit csavarosabb, de nem unatkoztam rajta és ezek után szívesen nézek meg olyan filmet, amiben a fura arcú Devine a főszereplő.
Jól megoldották, hogy Noah időugrásai között eltelő három évet ne kelljen végigvinnie, így az eredménye egy-egy visszalépésének vele együtt minket is meglephet.
Ha tetszett a film, akkor ajánlom még a több lehetőséges filmek közül pl.: Idétlen időkig, Időről időre, A Lé meg a Lola, Boldog halálnapot!. Azután ott vannak azok a filmek, amiben a szereplők egy korábbi időpontba ugranak, hogy számukra vagy már megélt korba kerüljenek (Megint 17) vagy amikor korukban előre ugranak (Hirtelen harminc, Segítség, felnőttem!).
Azután külön kategória, amikor egy szereplő átkerülve a barát zónába, esetleg megkísérli mégis meghódítani szíve választottját, mint a "Csak barátok - Just Friends (2005)" című filmben.

65%

Ha megnéznéd:
- Amikor először találkoztunk (2018)

Boldog halálnapot! - Happy Death Day (2017)

Boldog halálnapot! - Happy Death Day (2017)

Rendezte: Christopher Landon

A film Mafab adatlapja: Happy Death Day (2017)

Megtekintés: Az alapötlet bár nem új, de hálás. Nem a horroros részre gondolok.

Havonta jönnek ki a vígjátékba hajló horrorfilmek, néha elég gyenguska eresztésként és az ismétlődő időhurok témája sem teljesen ismeretlen már előttünk, évente frissítik a témát. Nagyjából.
A kettőt eddig nem nagyon vegyítették - igaz, azért a horroros időhurok is előfordult már - és most slasher köntösbe bújtatták az Idétlen időkig koncepcióját. Vagy az Idétlen időkig köntösébe egy slashert.

Azért, bár a film gerincét kiadó ismétlődő napok, amelyek egy gyilkosság kinyomozásával telnek, lehettek volna sokkal ötletesebben is összerántva. Ettől a film nem lesz persze rossz, sőt, van benne valami enyhe nyolcvanas évekre emlékeztető báj, ám mégis kihagyott lehetőség, ami a slasher részt és a humort illeti.
Mert mindkettő kevéske.
Mintha, forgatókönyvírónk, Scott Lobdell, nem merte volna szabadjára engedni a fantáziáját, pedig aki X-Men rajzfilmekhez ír történeteket, annak lenne miről mesélnie.
A rendező Landon neve homályos emlékeket idézett fel bennem, amiknek utána nézve rádöbbentem, hogy a "Farm, ahol élünk" préri sorozat főszerepét alakító és bizony már több, mint 25 éve lehalálozott Charles Ingalls-t alakító Michael Landon fiáról van szó! Mondjuk, sosem értettem, hogy nálunk miért változtatták meg a címet a "Kis ház a prérin-ről", miközben ha a sorozat más filmekben szóba került, többnyire az angol címét hűen fordították le. Ehh...

Tree (Jessica Rothe) a suli hülye picsa állományának oszlopos tagja. Mutatós, de nem elképesztően szép. Viselkedése leereszkedő, pökhendi. Apjától elhidegült és egy szomorú családi esemény hatására még a születésnapját sem szereti megünnepelni. (Mondjuk ezzel nincs egyedül...) Tree mindaz, amit az amerikai filmekben utálunk a koleszos csajokban. Ők azok, mindenki felett állnak és ha véletlenül, évek múlva azt hallod róluk, hogy a férjük egy alkoholista Pista, az egykor filigrán csajszi meg felszedett plusz negyven kilót, érzel belül valami sötét elégtételt, amiről persze nem beszélsz senkinek. Kivétel talán egy másik, egykori koleszost, aki szintén nem kedvelte azt, akinek kárán somolyogsz.

- Na, látod, az ott a rendező, meg a sminkesem oldalt... Tegnap ugyanott voltak...

Tree napja nem indul túl jól, aminek részben ő is az oka, elidegenítő magatartásával. Hogy azonban legyen kellő motiváció a továbbiakban, Tree-t valaki az este folyamán agyonszúrja. Más filmekben innen indul a történet és a szőke színésznő vérébe fulladva kiíródik a moziból. Itt azonban Tree ismét az ominózus kinyírós napon ébred és első alkalommal nem is igazán érti, mi történik vele. (Szerintem első visszatérése nem is lett kellően intenzíven bemutatva. Azért Bill Murray a Mormota-napon jobban előadta az első napi meglepetés érzését.)

Azután eltelik a Déja Vu nap, épp csak Tree meggyilkolása lesz másmilyen kimenetelű, hogy azután ismét az egy nappal korábban elcsábított Carter (Israel Broussard) ágyában ébredve elgondolkodjon rajta, hogy vajon mi ez az egész?
A film eseményei pedig innentől tényleg tipikusan az "Idétlen időkig" dramaturgiáját követik, olyannyira, hogy még a címét is megemlítik a filmben. Sok másik hasonló művét pedig nem, holott a "Lé meg a lolán" keresztül "A holnap határán-ig" sok mozit fel lehetne hozni követendő példának.
Azért Tree személyisége folyamatosan fejlődik a visszatérések során és mintha ezek a visszatérések is misztikusabbá lettek volna kicsit téve azzal, hogy Tree állapota mintha folyamatosan romlana nekik köszönhetően. Szerencsére a karaktert nem csupán hasra-ütés szerűen kell megkedvelnünk, mivel nagyon helyesen igyekeznek megmagyarázni a lány hideg stílusát.

Sajnos Landon mozija eléggé biztonsági játékot játszik. A poénok nem eléggé viccesek, a karakterek sem eléggé szerethetőek és a vér mennyisége sem említésre méltó, pedig az alaptörténet egy slasher lenne, vagy mi. Oké, annak idején a Halloween sem a kiömlő vértől lett sikeres, hanem mert egy ikonikus sorozatgyilkost adott a filmművészetnek. Itt azonban a gyilkos kiléte a leggyengébb láncszem. A film nem képes elrugaszkodni a tinifilmek kliséitől. Van jump scare, a zene szinte mindenhol elárulja, hogy történni fog valami és a rendőr elgázolós jelenetben már megint a néző által látott képi világhoz igazították az ijesztést és nem a filmben belül helyszínhez és karakterekhez: Az autó olyan hirtelen bassza el a zsarut, aki Tree mellett áll, a rendőrkocsin kívül, hogy lehetetlennek tartom, hogy a rendőr éber őre nem vette észre a néma éjszakában, viszonylag jól kivilágított helyszínen az érkező veszélyforrást. Mindegy, csak a néző fossa le a bokáját. Pedig ezt a fajta ijesztést - autó képen kívülről gázol - már vagy száz filmben elsütötték és egyre jobban fáraszt.

A befejezés pedig, mikor végül Tree leszámol ellenségével és szerelmével élvezi az estét, olyannyira hiteltelen, hogy kirángatott a film világából. Nem lehetünk azért ennyire ostobán logikátlanok. Miután Tree elintézi, akit el kell, az biztos, hogy több napos, talán hetes vizsgálati fogság néz ki neki a böriben, míg tisztázhatja magát, nem pedig az elsütött poén, amit kapunk, hogy megszívatja kicsit Carter. De emelkedjünk ez fölé udvariasan.

Jessica Rothe-nak biztosan remek reklám volt ez a főszerep, azonban azért nem teljesen az a tipus, aki tökéletesen megfelelő egy ilyen filmet elvinni a hátán. Ez nagyjából elmondható minden karakterre. Ám a számok a filmet igazolják. Az alacsony költségvetés és a hiányos forgatókönyv ellenére a film nagyon jól teljesít a mozipénztáraknál, és, mert alapjában véve nem rossz kis mozi - egynek legalábbis bőven elmegy - nagy sikert fog bejárni majd a televíziók csatornáin, közönségbarát kiállításával.
Jóval többet vártam tőle, mert ez így csak olyan, mint ha a kötelezőt hozná.
Bár az öngyilkosos rész az tényleg jól elé lett találva a dramaturgia szempontjából.

60%

Ha megnéznéd:
- Boldog halálnapot! (2017)

Már megint majdnem találtak egy remek álarcot, amire akár franchise is építhető lenne. De reméljük, nem esnek a második rész hibájába.

Tiszta lappal - I'll Follow You Down (2013)

Tiszta lappal - I'll Follow You Down (2013)

Rendezte: Richie Mehta

A film Mafab adatlapja: I'll Follow You Down (2013)

Megtekintés: Embert próbáló első óra után egy elég durva és érdekes lezárást kapunk. Időutazásos filmek kedvelőinek csemege.

Remek alapötlet, egy novellához. Érezni is, hogy mintha a játékidő kissé elnyúlna az első órában. Magát, az időkép készítését nem is nagyon látjuk, működésének sikertelenségét megkapjuk némi tudományos maszlag formájában - átlagnéző, vagyis én, nem is értem - míg az utolsó kb. húsz percre felébred a film Csipkerózsika álmából. Kőkeményen figyelni kell, hogy a kevésbé fogékonyak megértsék a felvázolt időutazási problematikát, melynek végén, a főszereplő Erol megmutatja, hogy mit is kell hasonló helyzetben tennünk, ha elég tökösek vagyunk és végletekig eltökéltek.

A film befejezése az, ami az egészet kirántja az unalom sarából, de addig el kell jutni. Nem könnyű ez, hiszen a néző kezét a film elengedi, miközben arra összpontosít, hogy jól és maradéktalanul fesse fel a karakterek motivációit. Végül azonban helyére kerül minden és egy nem túl nyálas befejezést kapunk. Szerintem korrekt ár, a korábbi eltékozolt egy óráért. Ezért lesz a film végül egyike az erősebben sikerült időutazásos témát boncolgató filmeknek. Bár rövidebb és szórakoztatóbb lenne.

Metha nem rossz rendező, csak sajnos nem sokat lehet stílusáról elmondani. Semmi jellemző rendezői manír, húzás, névjegy. Igaz, egyetlen film után - amit láttam - nehéz is lenne mindjárt megfejteni stílusjegyeit.
Rufus Sewell, az apa, mindig kellemes meglepetés számomra, mert kedvelem a srácot. Kifejezetten szeretem, ha véletlenül nem a sötét oldalt képviseli a filmben. Sajnos, ebben a moziban nem ő a főszereplő, így be kell érnünk annyival, hogy vele kezdődik és végződik a film.
Gillian Andersonnal faramucibb a szitu. Különösebben nem kedvelem - ezen az X-akták sem tudott változtatni - nem is veszem eseményszámba, ha a nevét látom a stáblistám és még a forgatókönyv sem segít megkedvelni a szerepében. Talán, mert a drámai szál elmélyítése miatt karakterét gyengének írták meg.
Victor Garber nekem Victor Garber. Bármiben láttam eddig az urat, legyen az Alias akció sorozat vagy Titanic katasztrófafilm, mintha ugyanabból a dobozból rántották volna ki a színészt. Mondjuk, ettől még az ő fizimiskáját kedvelem, de még a filmben elhelyezett almát a tanárnak az asztalra "Elveszett frigyláda fosztogatói" utalás sem hozott ki belőle többet, mint máskor. Egyszerűen skatulyából kihúzott úriember forma. Kéne már látni tőle valami durván komfortzónán kívüli produktumot.
A főszereplő Erol-t alakító Haley Joel Osment meg már rég nem az a viszonylag helyes kissrác, aki szellemekkel társalog, viszont még mindig remek színész és hihetetlen apróságokkal képes színesíteni a figurákat, amit elvállal.

A történet szerint Gabriel (Rufus Sewell), elutazik pár napra egy konferenciára, hogy kicsit kikapcsolódjon a tudomány oltárán. Felesége apjával még megbeszél egy ebédet, majd örökre eltűnik. Telnek az évek és a feleség, sajnálatos módon képtelen feldolgozni az eltűnést. Magát okolja és végül a halálba menekül a nyomasztó bizonytalanság elől. Gyermekük, Erol, lassan felnő, de nem kis mértékben nagyapja hatására, lassan életcéljának tekinti, hogy megfejtse apja titkát, amelynek az időutazáshoz is köze van.

70%

Megtekintés: T I S Z T A  L A P P A L

A filmet Continuum címmel mutatták be Angliában.

101 Sci-Fi: A kilátóterasz - La Jetée (1962)

A kilátóterasz - La Jetée (1962)

Rendezte: Chris Marker

A film Mafab adatlapja: La Jetée (1962)

Megtekintés: A sci-fi kedvelőinek vagy azoknak, akiknek szívéhez nőtt a 12 majom.

Chris Marker 1962 sci-fije még a 27 perces játékidejével is elég hosszú darab. Viszont úgy sci-fi, hogy nincsenek benne sci-fis dolgok. Sem robotok, sem űrhajó, sem idegen lények, sem más vilá... ja, az nem biztos.
A címfordítás kissé felemás. Máshol "A peron" címmel találkozhatunk vele, habár a kulcsjelenet repülőtéren játszódik.

A jövőben játszódó darab mára már a múlt. A világot elpusztította egy világégés, amelynek köszönhetően a kevés túlélő a föld alá kényszerült. Nem tudni, valójában mennyien maradtak életben, de egy kolónia életébe bepillantást nyerhetünk. A Palais de Challiot épülete alatt egy maroknyi kutató és tudós kidolgozik egy elvet, melynek lényege az időutazás. Abba ne menjünk bele, mennyire profán a megvalósítás. Sokkal inkább emlékeztet Farkas elmeutazására "X-Men: Az eljövendő múlt napjaiból - X-Men: Days of Future Past (2014) ,mint mondjuk Marty McFly autós kalandjaira. Ki tudja miért, de a túlélők között pont találni egy elítélt bűnözőt, akin a diódák és gépek által végzet egyfajta időutazási kísérlet viszonylag kevés nyomot hagy.

Először a múltba küldik, mert az "kevésbé macerás", majd miután itt egy nővel romantikus kapcsolatot bírt kialakítani, megkockáztatják a jövőbe küldést. A jövő azonban nem fogadja be emberünket, hiszen ahonnan érkezett, az a jövőben egy megvetett múlt. Emberünk így dolgavégezetlenül érkezik vissza a föld alá, ahol, mivel a kísérlet nem hozta a várt eredményt, készek végrehajtani rajta a korábbi ítéletet. Ekkor azonban a jövőből jött emberek közbeavatkoznak, mintegy elismerve, hogy ha a férfi képes volt felvenni velük a kapcsolatot, talán mégsem olyan elmaradott, és annak utolsó kívánságát teljesítendő, visszaküldik az időben - amit ők már biztonságosan képesek megváltoztatni - és a férfi egy gyermekkori, erősen beégett emlék helyszínére repíti, ahol sok évvel korábban tanúja volt egy férfi halálának.

A '95-ös 12 Majomban már kicsit komolyabban adják elő az időutazást.

A megdöbbentő befejezés - legalábbis, ami akkor, 1962-ben az lehetett - a néző arcába mászik. Elgondolkodtatja az embert, hogy az időutazás, mint lehetőség, már nagyon rég foglalkoztatja az embereket és már akkor is érdekes teóriákhoz vezetett, fura megoldásokkal. Hosszan lehetne erről filozofálgatni, de amit én vallok erről, azt mostanában egy filmben is mondta valaki, igaz, azt hiszem viccesen említve: "Ha egyszer lesz időutazás, akkor már most is lenne!" - és ezen véleményemet még a féreglyukas fantáziálások sem tudják megváltoztatni. Mert ezt, akkor hiszem, ha látom, bocsi!

A film is eléggé lengén kezeli az időutazás módszerének, lefolyásának megvalósítását. A férfi egy ágyon fekszik, szemére ellenzőt és diódákat helyeznek. Azután már a múltban van.
Nos, nem derül ki, hogy csak a tudata repül vissza éveket, vagy a teste is, mindenesetre a múltba materializálódik a teste és így tud kapcsolatba lépni egy nővel.
A visszahívása is rejtély ilyetén, hiszen, ha a múltba került, akkor a jelenben elvileg a teste nem fekszik az ágyon, így, a tudósok nem is tudják levenni róla a szemfedőt, ezzel megszakítva a kísérletet. Ha viszont meg ott maradt a teste, miképpen sétálgathat és érhetik hatások a múltban, miért nem csak testetlen megfigyelő?

Szóval, az alapötlet oké, teljesen rendben lenne, maga a metódus csiszolatlan.

De ha már a történet hihető lenne, akkor kössünk bele abba is.
Mit is akarnak a föld alatti világ tudósai?
Visszaküldeni és előre küldeni embereket, hogy figyelmeztessék az emberiséget a bekövetkező katasztrófára.
Aha!
Hogy képzeljük ezt el?
Visszamegy a pasas és szól a sarki rendőrnek, hogy vigyázat, jön egy gomba-bombafelhő és lefő a kávé?
Vagy elmegy egy nem ismert jövőbe és segítséget kér? Minek?
Ha a jövőben van élet, akkor nyilvánvaló, hogy már túljutottak a földet sújtó katasztrófa árnyékán. Másrészt, ha jönne is valaki egy ilyen dumával, milyen bizonyítékok után lehetne őt komolyan venni?
Azért ezt a részt valahogy csak megoldotta a forgatókönyv, mert végül a jövőben olyan emberek élnek, akik már használnak némi telepatikus képességet és az idő linearitását sem tekintik teljesen törvényesnek magukra tekintve.

Annak ellenére, hogy amikor a forgatókönyvet Terry Gilliam elolvasva beleszeretett a "12 majom - Twelve Monkeys (1995)" történetébe, a művet megihlető eredeti rövidfilmet nem látta, így elég dőreség teljesen összekapcsolni Gilliam nevével a korábbi filmet, mint alapot. A forgatókönyvírók, David Webb Peoples és Janet Peoples házaspár munkáját dicséri valójában és Elizabeth Hand magyarul is megjelent, 1995-ös posz-apokaliptikus könyvét a kész sci-fi dráma.

A La Jetée valójában egy fekete-fehér mozgó képes tabló, narrátor szöveggel és hangokkal megtoldva. Hangulatot a képek beállításaival, a fények játékával - az ébredő nő fotói elmosódottak, mintha tényleg álomból ébredne - és a képek váltásának tempójával érik el.

75% szerintem, de ne felejtsük el, hogy a 101 Sci-fi amit látnod kell, mielőtt meghalsz, beválasztotta a 101 film közé, mint megkerülhetetlen sci-fi alkotást, amit látnod kellene. Megtekintése után annyiban lehetsz csalódott, hogy a film formai nyelve egyáltalán nincs összhangban a mai ember elvárásaival.

Found-Footage: Almanach-terv - Project Almanach (2015)

Almanach-terv - Project Almanach (2015)

Rendezte: Dean Israelite

A film Mafab adatlapja: Project Almanach (2015)

Megtekintés: Egészen jól szórakoztam, még a komoly logikai bukfencek ellenére is.

Az írás komoly spojler elemeket tartalmaz.
A világ legjobb időutazós sorozata - számba véve sok összetevőt - a Vissza a jövőbe sorozat. Israelite filmje tiszteleg is előtte rendesen, de sajnos, a kedv ugyan megvan, az erő sajnos nincs. A forgatókönyvíró Jason Pagan és Andrew Deutschman nem tanulta meg rendesen a leckét, amikor felmondták, így ujjgyakorlatuk kb. annyira sikeres, mint amikor Quinn (Sam Lerner) a film egyik kölyke felelni kénytelen kémiaórán. És pont ez volt az ominózus jelenet, ahol számomra hitelét vesztette a film.
Kifejteném bővebben:
Többféle időben utazós filmet ismerünk és ezeket keveri is a forgatókönyv. Van a sima időutazás, amikor teszünk valamit a múltban és ez fodrokat vet - Emmet Brown szépen elmagyarázta ezt a második részben Marty McFly-nak - a jövőben. Bármit teszünk, kihatással lesz a jövőnkre.
Azután van egy speciális "időutazás", ami másik nagy kedvenc idő manipulálós filmben, az "Idétlen időkig-ben" lesz boncolgatva: nem valódi az időutazás, ugyanis főszereplőnk, Phil Connors (Bill Murray testhezálló szerepben) folyamatosan ugyanazon a napon ébred fel, de reggelre újrakezdve a napot, nem találkozik önmagával, hiszen, gyakorlatilag, ha úgy vesszük, nem időt utazik, csak újraéli a napot, igaz, beavatkozik annak kimenetelébe.
A kettőt nem szabad keverni.
Ha idő utazunk és nem sikerül egy felelés és ezért bemagolva a válaszokat, hiába ugrunk a felelés elé, felkészültebben, hiszen először gondosan félre kellene önmagunkat állítani, hogy ne felelhessünk rosszul, ami hibából elvileg tanulva, újrafelelnénk! Ördögi kőr mi?
Vagy a felelés előtt hirtelen sorszámot tépve jelenik meg annyi önmagunk, ahányszor késztetést éreztünk, hogy visszaugorjunk a felelés napjára.
A film viszont elegánsan megkerüli ezt a fajta idő-paradoxont, míg más szituációban pedig hasonlóan elegánsan megemlíti azt, mikor arról van szó, hogy az idő utazó én és a korábbi én egyszerre szerepeljen a képernyőn - és ezzel felidézze az "Időzsaru" dilemmáját, tudniillik, hogy megszűnhet a világegyetem vagy szerencsés esetben csak a mi naprendszerünk, ha ugyanaz a test tölti ki egyszerre ugyanazt a teret.
Követhetetlen? Annyira nem.

Quinn felelése nem sikerül, így másnap újra visszamegy. Egy esetben még veszik is a fáradtságot rá, hogy korábbi Quinn-t ne engedjék az osztályterembe, ám a felvétel tanulsága szerint annyiszor ugrik neki Quinn a periódusos rendszer visszaböfögésének, hogy valóság Quinn sereget kellene, visszafordítani a terem ajtajából, nehogy bekavarjanak az ötös jegyért vívott harcban.
A másik hasonlóan felépített jelenetsor, amikor David és Jessie (Sofia Black-D'Elia) a nagy buli emlékfalánál romantikázik. David újra és újra megérkezik, hogy úgy irányítsa a lányt, hogy végül ... legyen, ami lesz.

Sufni tunning időgép

A film nagy vonalakban karcolgatja az olyan, átlagember képzeletében is megforduló gondolatokat, hogy vajon mit tennénk, ha lenne időgépünk? Befolyásolnák az életünket? Sikeresek lennénk e a megismert információk birtokában? Alakítanánk e a szerelmünket?
És megnyernénk e az ötös lottót?
Nyilván meg!
És nagyon gondosan írnánk le a nyertes számokat...

Nem nagyon értettem a saját maguk által lefektetett szabályokat sem: Miért szükséges, hogy ők öten mind jelen legyenek, ha visszamennek a múltba? Nem mindegy, ha egy ember is tudja a jövőt úgy megváltoztatni, hogy abból mind az öten profitáljanak?
Egy ember, ha nem vakegér, mint én, bőven elég, ha előre ugrik egy hetet és felírja egy papírra a helyes lottó számokat. Nem kellenek ahhoz mind.
Hacsak nem akarnak együtt öregedni.
De eleve, ha visszamennek az időben és bármit is csinálnak, ha öten vannak, nem ötször nagyobb az esélye, hogy eltapossák azt a képzeletbeli pillangót, amelyiknek pont a szárnysuhogása kellett volna egy a világ másik oldalán gerjesztett tornádóhoz? Pontosan ezekkel a gondolatokkal játszott el a remek "Pillangó-hatás" és a kevésbé remek "Mennydörgő robaj" - atyám az a címfordítás!!!

Egy idő után ki tudja hányadik első csók.

David (Jonny Weston) tíz évvel korábban a születésnapján elbúcsúzott apjától, aki megígérte, hogy csak elugrik valahová és többé nem látta őt a gyerek. David évekkel később cimboráival nézegeti ráérős idejében a szülinapi videót és felfigyel egy apró anomáliára: a felvétel tanúsága szerint a tizenhét éves énje is megjelent a buli hátterében egy pillanatra.
Szakértő néző háta itt jólesően megborzong - mint a 12 majomban, mikor Willisék felhívják a szőnyegboltot vagy az Időrésben a régi pergamenen feltűnnek a jelen idejű professzor segítség kéréseit megerősítő feliratok - és előre sejti, lesz balhé rendesen.
A film szépen követi a hasonló témájú és felépítésű, found footage műfajú Az erő krónikája című művet.
Kezd olyan érzésem lenni, hogy Hollywoodban készült egy found footage számítógép program, beírnak néhány kulcsszót és abból készülnek a forgatókönyvek. Mintha ugyanazt a pizzát ennénk, alig váltakozó feltétekkel.
Nem rossz a tészta, szeretjük is épp csak kezd megszokott és uncsi lenni.

A főszereplő ott meghasonlik önön hatalmától míg itt kis tudósunk kénytelen a kezébe venni találmányát, hogy helyre hozza, amit a jó isten állandóan el akar rontani.
Szerencsére érdekesen van tálalva a mozi és szerethetőek a karakterek, különben az ember nem nézné szívesen végig a sokadik ilyen filmet.
Illetve, ha korábban láttad az Erő krónikáját, lehet némi Deja Vu-d.
A befejezés megint csak felemásra sikerült szerintem, mert számomra kimaradt az a rész, hogy végül is az apja hova is tűnt, miután David simán elégette a találmányt. Hogy ő a paradoxon miatt kámforrá vált, az oké, de az apja most akkor letiplizett a buliról valahová?
Csak megnézem a végét még egyszer, bár eléggé kapkodósnak tűnt a lezárás.
És mintha a kamera is indokolatlanul mindig a helyén lenne!
Hiába tolták a premiert jó egy évvel el, még lett volna csiszolni való.
Pl. a B-52-es balesetét felhasználni és később kegyeleti okokból kivenni elég gyerek hiba egy filmnél, melynek sikere a megjelenés gyorsaságától is függ.

50%

Érdekes alaptörténet, logikai bakik, kellemes "gyerekszereplők".
Ezek az új Found Footage filmek kezdik elveszíteni a "megtalált szalag" érzést.

Igen, még az unásig eljátszott jelenet is megidéződik amikor már majdnem elkapnak, de te még az utolsó pillanatban el tudsz idő utazni...

Nem voltam túl kegyes a filmhez, de azért rossz szájízem sincs tőle, így ha megtekintenéd, kutakodj itt: Project Almanac

Időhurok - Predestination (2014)

Időhurok - Predestination (2014)

Rendezte: Michael Spierig, Peter Spierig

A Spierig testvérek a 2000-ben gyártott rövidfilmjükön keresztül, átlépdelve egy szinte kultikus státuszba emelkedő horror-komédián (Undead, 2003) végül eljutottak a tudományos-fantasztikum legfinomabb magasságáig egy Robert Anson Heinlein novella egész estés filmé duzzasztásával.
Ebben a történetben Heinlein kimaxolja az idő-paradoxont, mint lehetséges témát, ami amúgy az időutazásos filmek állandó visszatérő témája. A testvérek pedig keveset hozzá toldanak az alig pár oldalas novellához egy kis plusz közjátékot, hogy ha lehet még jobban elnyújtsák a hihetetlent, ami akár lehetséges is lehetne.
Vagy nem.
Ebben partner Ethan Hawke, akivel már dolgoztak együtt 2009-ben a Daybreakers - A vámpírok kora című, vérszívók köré épülő hype-ot meglovagoló, egy új megoldást kínáló - már a vámpírok elleni hathatós védelemről - akció-horror filmjükben. Az erősen rétegfilm a történet helyett inkább a hangulata miatt lett egy szűk rétegen belül népszerű. Ez valószínüleg most sem lesz másképp, mert az "Időhurok" egy beszélgetős, moralizálós-filozofálós mozi. Az esetleges akciók inkább csak visszaemlékezésben jelennek meg. A cselekmény hetven százaléka egy kocsmai beszélgetés, ami lehetett volna unalmas is, de mivel nagyon hűen emelték át vászonra Heinlein vékonyka alapját és az rövid terjedelme ellenére is nagyon erős forrás, a kicsit is fogékony néző számára egyszeri megtekintésre csak ajánlható a darab, ami nem lesz unalmas.
Akik a csihi-puhit keresik egy időutazásos sci-fiben, azok számára felejthető szórakozás. Mindenki más el fog mélázni az alapkoncepció abszurditásán. Szerencsére Ethan Hawke mellett egy nagyon tehetséges színésznő is bekerült a csapatba. Habár Sarah Snook nem tudja maradéktalanul elhitetni velünk, amire a történet vállalkozott, ettől függetlenül rezdülései nagyon jók. Tehetséges és szép színésznő, habár utóbbiból most nagyon keveset láthatunk a cselekmény felépítése miatt.

Sarah Snook. Még hallani fogunk róla.

A filmről ezek után pont a szpojler lehetősége miatt nem érdemes sokat írni, hiszin erősen ronthatja az amúgy egyszeri poénra épülő, mégis nagyon erős cselekményt. Oda kell figyelni, mert ha elkalandozunk közben egy üdítőre a konyhába, simán kimaradhat valami, aminek súlya lehet a feldolgozásban. Másrészt rengeteg kikacsintó elejtett megjegyzés épül a párbeszédekbe, amelyek akkor válnak érzékelhetővé, amikor már megértettük a szituációt.

Ami még nem lövi el a poént:
Egy csapos (Ethan Hawke), aki mellesleg egy komoly cégnél dolgozik, akik az időutazás felfedezése után vállalják, hogy a nagyobb bűneseteket inkább visszamenőlegesen szüntetik meg, beszélgetésbe elegyedik egy fiatalemberrel, akivel fogadást köt, hogy ha meg tudja lepni a története - mivel egy csapos elvileg semmin nem lepődik már meg - akkor meghívja egy üveg whisky-re. A fiatalember beszámol egy kalandos életről, amely valahogy összefonódik a csapos következő munkájával.

70%
Lehetett volna több is, ha valahogy felpörgetik egy "Vissza a jövőbe" stílusú kalandfilm tempójára. Hangulata így is van, csak kicsit lassú. Ettől függetlenül le a kalappal az olyan írók előtt, mint Heinlein, akinek morbid gondolkodása olyan sikeres sci-fi filmekhez adtak alapötletet, mint személyes kedvencem, a "Csillagközi invázió" vagy a hangulatos és unásig feldolgozott témát boncolgató - idegen lények átveszik a hatalmat az emberek testén, majd leigázni készülnek a bolygót - A parazita című thriller-sci-fi egyik változatát.

Ha tetszett:
- Időbűnök - Los cronocrímenes (2007)
- Terminator - Terminator (1984)
- Időutazó: Lyle Swann kalandjai - Timerider (1982) (Annak idején azt hiszem MOKÉP film volt és talán Időlovas címmel került forgalomba.
És még sok más, paradoxont vizsgáló időutazásos mozi.

A rövid novella magyarul a Galaktika 289. számában jelent meg. Letölthető: http://data.hu/get/7889503/Galaktika_289.pdf

Különvélemény, 2015:
Valaki a facebook-on keresztül üzente, hogy a cikk hosszú és unalmas, unalmas, unalmas.
Nos, te meg baszd meg magad!
Hogy cikkben maradjak...

Időváltoztató - Time Changer (2002)

Időváltoztató - Time Changer (2002)

Rendezte: Rich Christiano

Rich Christiano filmje érdekes egy mutatvány. Nem állítanám, hogy menthetetlenül unalmas leágazása a műfaji sci-finek, azon belül az időutazásos történeteknek, de, hogy nem lesz belőle olyan kult-film, mint a kb. akkor készült, egy szobás, "Az őslakó"-ból, az egészen biztos.

Russell Carlisle (D. David Morin), új, vallásos művét készül megjelentetni, amihez hiányzik egy értéknövelő fülszöveg, amivel a kiadás utáni eladást lehetne megduplázni, triplázni. A könyvre a zsíros tudományos társaság tagjai, - akik mind egy iskolán belül tanárok és jól ismerik egymást - egy tag kivételével igent mondtak. Viszont Norris Anderson (Gavin MacLeod) még szeretne egy apró észrevételt megosztani a szerzővel a könyv témáján belül, valamikor a jövőben. Szó szerint.

A film posztere sok izgalmat ígér.

Norris ugyanis egy garázsfeltaláló. Nem a garázst találta fel...
Russell lázad az ellenvélemény ellen, igyekszik Norris-t megkerülni, ám arra meg a társaság nem teljesen nyitott, hiszen elvileg mind egyenlőek, ha tudományos kérdésben kell dönteni. Nem is megy simán. Russell lassabban áll rá, hogy figyelembe vegye Norris érveit és véleményét, mint szűzlány az első szexre. Végül, -nem derül ki, minek hatására gondolja meg magát - csak rászánja magát, hogy késő esti időpontban belátogasson Norris pajtájába, ahol már minden készen áll egy a könyvben rosszul bemutatott teória megcáfolására. Russell a kalapját morzsolgatva lázad, ahogy eddig, menni készül, mivel Norris azon állítása, hogy a válasz a jövőben található, Russell egyenesen badarságnak tartja. Igazi tudós hozzáállás. Állít valamit egy hasonlóan magasan kvalifikált társunk, mi meg simán: - Hülyeség!
Nos, amíg ez tudományos berkekben így működik, mit várunk? Szerintem valahogy így kellene:
- Bizonyítsd!

Norris pedig beizzítja az időgépet, amely főszereplőnket átutaztatja a jelen korba - valamikor 2000 körülire - hogy személyesen tapasztalhassa a könyvében kivesézett tanítások hiányosságát.

Nem fogott meg?
Nem nagyon tud, ami nem csoda.

Az "Időváltoztató" a címével ellentétben nem változtatja meg az időt. Sem az időjárást, sem a jövőt, sem a múltat. Egyszerű szemlélőként láthatja, hogy kétezerben a tízparancsolat mennyire nem része az emberek életének. Igaz, a bemutatásból kimarad a gyilkosság és a többi kérdés is igen lanyhán van érintve. Russell erkölcsi vonalon igyekszik megismerni a jövő lakosságát, és...
...ez az a rész, ami egy olyan embert, mint én, kurvára nem érdekel. Nem vagyok vallásos. Nem hiszek a Biblia történeteiben, hiszen a polcon ott lenne a helye a hasonló könyvek, Talmud, Korán, stb. mellett. Ha meg ott van mellettük, ki dönti el, melyik is az "igazi", az egyetlen elfogadható vallás.
Nem kívánok ebbe belemenni és véletlenül blaszfémiát elkövetni.

Richard Riehle (bal oldalt) háromszáz filmes munkában vett részt. Volt ennél fontosabb szerepe is, pl. a cikkben már említett, "Az őslakó" című kamara-sci-fiben.

Az Időváltoztató kiszámítható, laza történetvezetésű, unalmas darab, amit a főszereplő figurája ment meg a teljes unalomtól. Akció a filmben nincs és az első fél óra - amikor a tanács tagjai gyakorlatilag körbe szopkodják egymás faszát, a könyv megjelenésének apropójából, illetve míg Norris ráveszi Russell-t, hogy vegye a kurva kalapját és menjen át hozzá a bizonyítás végett az este folyamán, - kifejezetten nyögve nyelős.

A jelenben kalandozás, Russell rácsodálkozása a világunkra kissé naivan lett ábrázolva, kevés ötlettel, amik megmenthették volna a filmet, sőt, emelhettek volna az értékén. Így Christiano szájbarágós és lassan döcögős forgatókönyve végül egy középszerű, egyszeri megtekintésre elég tévéfilmben kulminált. Kár érte, mert időutazásos filmet, ilyen szegényesen kihasznált ziccerekkel, még nem láttam.

35% - 40%

Figyeld:
- Eddie Martinez (Paul Rodrigez) figuráját, akit szinte láthatóan tuszkolnak bele a forgatókönyvbe, hogy Russell-nek legyen egy visszatérő "barátja" a jövőben. Sajnos, ez így kevés. A kb. három, szájbarágós párbeszédük nem teszi érdekessé a mellékszálat. Talán, ha Eddie mintegy túravezetőként kicsit bevezetné a jelenben tapasztalatlan Russell-t...
- A két hívő rendőr, akik nyomoznak. Édesem, de uncsi szál.
- Michelle Bain (Jennifer O'Neill), a vallásos könyvtárosnő, sehova sem futó szerepe. Még el sem tudnak búcsúzni... legalább kialakult volna köztük egy enyhe szerelmi szál, egy szorosabb kapocs, amit mondjuk Russell úgy dolgoz fel, hogy a könyvét a nőnek ajánlja, hogy az a jövőben olvashassa.

Annyi apró ötlettel lehetett volna feldobni a filmet, amik kimaradtak.
Így csak egy viszonylag sótlan papolást kapunk arról, hogy Jézus helyettünk szenvedett a keresztfán.
Ne már.
Ki adott erre, így pénzt?
Végig vártam valamire. Ezért is néztem végig.

Szeretnéd te is végignézni?
Itt megteheted!

X-Men: Az eljövendő múlt napjai - X-Men: Days of Future Past (2014)

X-Men: Az eljövendő múlt napjai - X-Men: Days of Future Past (2014)

Rendezte: Bryan Singer




Előre bocsátom:
Az írás hiányosságaiban szerepet játszik, hogy nem volt szerencsém a legtöbb X-Men képregényhez.



































Singer visszatért a Marvel univerzumhoz és eddigi filmjeit tekintve, itt a helye. Promóciózni már nem tudta a filmjét, egy gusztustalan szexuális botránynak köszönhetően, de nekem, mint nézőnek, ezt igazából nem kéne tudnom...

Singer egy képregényhez nyúlt hozzá, igaz eléggé megváltoztatta az eredeti koncepciót, mi pedig örülünk ennek, hiszen Logan-Rozsomák-Farkas megint főszerepet kapott egy remek akciófilmben. Érdekes, hogy ha Logan saját történeteit nézzük, azok valahogy sokkal súlytalanabbak lettek a többiek nélkül. Hiába, egy jó X-Men történethez réteges építkezés szükséges. A rajongók hiába lojálisak, nem örömködnek, ha csak két óra zúzást és karmokat látnak. Egy rajongó kielégítéséhez összetett cselekmény szükséges. (A képregények közül is azoknak van nagyobb sikere, amelyek története az érdekes, nem az, amelyikben alig akad szövegbuborék, csak szépen megrajzolt fázisrajzok. Nem véletlen, hogy a rendkívül bonyolult, fizikai mélységekbe alámerülő Watchmennek olyan masszív olvasói rajongótábora alakult ki.

A mese felütése a sötét, komor és vállalhatatlanul pesszimista jövő, amelyben egy speciális fejlesztésű robothadsereg szisztematikusan és könyörtelenül levadássza az X-Men-eket. Azt gondolnánk, hogy kedvenc mutánsaink bármilyen támadást képesek kivédeni génjeiknek köszönhetően, azonban a hetvenes években fejlesztésnek indított őrrobotok kifognak rajtuk. A robotok atyja, Dr. Bolivar Trask (Peter Dinklage) maga is mutáns, ha a törpe növést ide számítjuk. Nem mellesleg szuper intelligens tudós, aki kísérletezik a veszélyes mutánsokon és képességeiket beleépíti modern Gólemeibe. Trask saját félelmei miatt dolgozik a robotok fejlesztésén, lévén, hogy retteg a mutánsoktól és, bár nem térnek ki rá, nagyon nem kedveli a következő generációs embereket. Ettől gonosz lenne? Nem hinném. Trask tökéletesen átlátja a lehetséges jövőben rejlő veszélyeket, amelyek az emberiségre nézve kötelezőek, hiszen a történelem őt igazolja. A következő fejlettségi szint miatt az előző elkorcsosul, az enyészetté lesz. Szóval, mint ember, Trask álláspontját kellene védenem, viszont az X-Men történetek, nem kevés jellemrajz és karakter bemutatásával sikeresen a mutánsok felé dönti a kedvelési mutatót. Ezért az átlag néző nekik drukkol, velük rokonszenvezik.

Egy gyönyörű - Mátrix-ot és "Túl a sövényen-t" idéző jelenet elkezdődik...

Az őrrobotok már csupán egy tucatnyi mutáns hagytak életben. Őket keresik, hogy megtisztítsák a bolygót a következő evolúciós lépcsőfoktól. A maroknyi x elrejtőzik a föld gyomrában és Kitty Pryde (Ellen Page) segítségével (nem tudom, hogy ez a képessége miért csak most került elő a filmekben) felvillan számukra egy halvány reménysugár, melynek segítségével megszabadulhatnának gyilkosaiktól. Érezhető azért, hogy az x-ek felszámolása felér egy futurisztikus Holocausttal. Ellen Page színésznő pedig nem régen vallott szexuális identitásáról egy fellépésén, ahol beismerte, hogy saját neméhez vonzódik. Bejelentése jól reflektál a filmre, hiszen a másságot még most is kevesen tolerálják, jelenleg ez a témakör, amely a föld népességét a vallás és abortusz mellett a legjobban megosztja. A neve, hogy Pryde természetesen nem szójáték az évente megrendezett melegfelvonulásokra, hiszen a képregény karaktere nem leszbikus...

Amikor az erő már nem velük van...

Szóval, Kitty a jövő kulcsa. Új képessége - amely a képregény olvasók előtt biztos nem titok - hogy egy személy tudatát képes visszajuttatni annak saját testébe, de időben korábbra. Így az ember kiváltja magát a testében és képessé válik megváltoztatni a múltat. Elegáns megoldás, csak felvet pár problémát: akit visszaküldenek, az az időnek megfelelően a fiatalabb testébe ér vissza. Ezzel szinte a mutánsok nagyját ki is lőttük, hiszen Trask kísérleteinek idején még fiatalok, cselekvésképtelenek. Némi hezitálás után csak Logan (Hugh Jackman) marad, aki mint tudjuk, legalább kétszáz éves, így a hetvenes években az ereje teljében találja majd az idősebb egója. Viszont sietnie kell, mert az "oroszok" már a spájzban vannak.

És ez még csak az első húsz perc.
Jane Goldman ötlete és Simon Kinberg forgatókönyve pörgős, fifikás. Első megtekintés után a benyomásom, hogy egészen jól illeszkedik az eddigi részek közé, ha nem foglalkozunk olyasmivel, hogy Xavier professzor miért él a jövőben, mikor Jane Grey már atomizálta... Másrészt, felülírták az X-men 3. Piócájának véréből készült szérumot is, hiszen Magneto visszanyerte a képességét, hiába szólt a film arról, hogy a szérum végleges gyógymód. Egy képregény filmben eléggé lazán kezelik a linearitást és én, mint képregényfilm kedvelő, hasonlóan lazán veszek ilyen kisebb-nagyobb logikátlanságokat. Főleg, hogy ismerve a képregények világát - már amennyire - tudom, hogy szinte bármi megtörténhet illetve újra definiálható. Nem véletlen, hogy Nick Fury hol fehér, hol fekete, hogy Pókember egyik filmben a csuklójából a másikban meg apró gépezetből lövi a hálót, vagy, hogy filmgyártó vállalattok szerződései alapján ugyanazt a karakter több színész is eljátszhatja. Ezek felett át kell siklani, hiszen fantasztikumot nézünk - enyhe tudományos beütéssel. Bármi megtörténhet.

Logan pedig visszamegy a gyönyörűen megidézett hetvenes évekbe, hogy megakadályozza a másik kedvelt karaktert, Raven, (Jennifer Lawrence) első gyilkosságának elkövetésében, hogy átlépve egy határt, a könyörtelen Mystique-é változzon. Ez persze nem egyszerű, így fel kell keresnie a tíz évvel korábbi kubai válság miatt összekülönböző Xavier-t (James McAvoy) és Magneto-t (Michael Fassbender), hogy együttes erővel, egymást kiegészítve írják át a sötét jövőt, ami nem egyszerű, hiszen mindig lesznek tudós Trask-kek, Kelly szenátorok vagy Stryker őrnagyok, akik ilyen-olyan indokok - lehet irigység, frusztráció, közösségi érdekek vagy bosszú - miatt kötelességüknek érzik a mutáns kérdés nem túl lojális megoldását. Amúgy ki róhatja ezt fel nekik? A félelem és kellő információk hiánya néha drasztikus lépésre ragadtat befolyásos embereket. Nem véletlen, hogy Magneto egyenesen egy zsidó haláltáborból kerül ki bontakozó képességeinek birtokában. Ennél egyértelműbb utalás talán nincs is az x-men univerzumban és ez legalább egy komoly érv a karakter mellett, hogy miért gyűlöli annyira az "embereket".

Logan a hetvenes években szembesül azzal a problémával, hogy az adamantium vázat még nem kapta meg. Balhézni azonban a csontkinövés is bőven elég.

A film két órácskája maga szintén időutazás. Alig egy órának éreztem...
A legtöbb karakterre nem jut elegendő játékidő. Az öreg Xavier (Patrick Stewart) és Magneto (Ian McKellen) fájóan keveset van vásznon, az új mutánsok csak a díszlet legyilkolható kellékeivé silányulnak, de legalább itt van nekünk Logan, Raven és a fiatal Xavier és Magneto. Mellettük még viszonylag sokat szerepel a Bestia és egy etap erejéig behozzák a fiatal Quicksilvert (Evan Peters), akinek viszont a film legjobb akció jelenetét köszönhetjük, amely sokkal drasztikusabb példát mutat a "Túl a sövényen" mókusának energiaital fogyasztós ámokfutására. Ennél a résznél szó szerint végig röhögtem. Még Quicksilvert!!!

A fanyalgásra tényleg csak az adhat okot, hogy remek színészek szinte csak cameozni tudnak a játékidő alatt. Rengeteg utalás van a korábbi részekhez igazítva és Singer ebben a filmben stílusilag sokkal közelebb mozog a Matthew Vaughn féle X-Men elsőkhöz, mint saját két X-men filmjéhez.
Megtekintésre csak ajánlani tudom. Mindenképpen a sikerültebb mutáns kalandok közé sorolnám.

75%

Figyeld:
- Quicksilver fergeteges akciója a Pentagonban.
- Jennifer Lawrence egészen jó. Egyedül is elvinne a hátán egy Mystique filmet.
- A mutánsok levadászása. Túl jó az ellenfél, van benne para-szint.
- A rengeteg cameo, amikor a régi karakterek feltűnnek, sokszor pillanatokra.
- Trask a törpe óriás szerepében. Színészzseni.

The 25th Reich - A 25. birodalom (2012)

The 25th Reich - A 25. birodalom (2012)

A mozifilm posztere erősen emlékeztet a hetvenes évek háborús filmjeinek festett posztereire. Szép munka.

Stephen Amis "háborús" agymenése a nyolcvanas évek stílusában. A tipikus "olyan szar, hogy már majdnem jó.

A trailer vágását tanítani lehetne. Első megtekintésre tényleg úgy tűnik, hogy a film egészen nézhető. :)

Ez a film nagyon komolyan átvert engem. Már ezért kicsit több pontot ér. Nem tudom, hogy szándékos volt e, de az én változatom képi világa egy az egyben felidézte számomra a nyolcvanas évek B sci-fi filmjeinek a világát. Ehhez még rájött a hangulat és Ricky Edwards egyáltalán nem rossz filmzenéje, amely néha erősen emlékeztetett John Williams munkásságára, csak olcsóbban. Az első harminc percben simán bekajoltam, hogy egy nem túl eredeti háborús filmet nézek. Még jó, hogy valahol már olvastam pár sort a filmről, így vártam a csodát. Nálam az időutazásos filmek egyébként előnnyel indulnak, tehát ennek is adtam esélyt, hogy élvezzem.

Ez a jelenet nem a Ryan közlegényből van. A 25. birodalom fényképezése nem rossz.

Én kérek elnézést, amiért összességében élveztem ezt a baromságot. A magyar szinkronos változat ellen szólt, hogy a filmzene túl hangos volt, elnyomta a párbeszédeket, viszont a színészeink egészen sokat tettek hozzá a színészi játékhoz a hangjukkal. Csak azért bírtam amúgy végignézni a filmet szinkronnal, mert a lejátszóban átállítottam valamit, ami felerősítette a szöveget és elnyomta a zenét.

Szóval, az első félóra simán lecsúszott. 5 katona kimegy haláltökére, feladatuk, hogy az elszaporodott puma támadások ellen lépjenek valamit. Az öt figura öt különböző, eltúlzott karakter. (Rajtuk kívül tényleg nincs több szereplő.) Az öreg harcedzettől a panaszkodó zöldfülűig bezáróan. Utánanéztem; csupa olyan színészt találtak, akik itt-ott előfordultak filmekben, ám még azt sem lehet rájuk sütni, hogy "másod-élvonalbeli". Azért az kemény. Pedig a többségük jól megoldja a feladatát. Csak az egyikük játékát éreztem már-már ripacskodónak. Majd írd meg, szerinted kire gondoltam...

- Bassza meg, mi akkor most el vagyunk árulva???

A lóláb a harmincadik perc után lógott ki. Akkor megjelentek a CGI lények - amiket elsőre mutáns pumának néztek - és akkor sejteni kezdtem, hogy nem egy számomra eddig rejtőző nyolcvanas évekből előtört sci-fit nézek, hanem valami Asylum produkciót. Gyorsan utána néztem a készítési dátumnak: 2012

2012? Menj már, pedig de jó múltidéző hangulata van. Mindegy, ettől még próbáljuk élvezni. Egyre kevésbé volt hozzá türelmem.

A pumák odacsalásához kapnak segítséget; egy otromba szerkezetet, ami hangrezgés útján - vagy mi - odacsalogatja a pumát és már csak le kell lőni. A gépezet beindul és katonáink sorra elájulnak. Akkor sejtjük már, hogy bajban vannak. Mire feleszmélnek, kiderül, hogy egyikük egy titkos kormánykísérletre kapott engedélyt, ami időutazásról szól. Felvetődne a kérdés, hogy ha olyan fene nagy kísérletről van szó, miért olyanokkal ment vissza, akik semmit sem tudnak az egészről, ám erre később választ kapunk. Egyelőre karaktereink szédelegnek az erdőben, néha lövöldöznek kicsit és konfrontálódnak egymással.

Az utolsó negyed óra pedig totális agyfaszt hozott. Egyik katonánk akciója sikeres lett és lépett a múlt titkával, míg többiek visszatértek az időben. Ekkor láthatunk pók robotokat, náci anál fickent, gagyi vágást, akciót, halált, zombit és egy erősen Iron Sky-ra emlékeztető bázist is. Szóval szépen, pofátlanul közel kúszik hozzánk a film és aztán ordít egyet, letépi rólunk a takarót és belefingik az arcunkba. A csúnya, hogy egynek simán elment, hiába a buta párbeszédek és logikátlannak tűnő jelenetek. Ezek egy része később nyer értelmet, sőt némi karakterfejődést is észrevettem.

- Ne bassz!!!

Hab a tortán néhány ostoba jelenet, amiken a végén már széles szájjal röhögtem. Csak egy: Főszereplő kiugrik a robot elé, és lő. De besül a fegyver. Éppen csak túléli, de nem mutatják, hogy fegyvert cserél, hanem a vége főcímig fogdossa a szar gépkarabélyt, cseréje helyett.

Apropó, vége főcím; az első óra után kezdtem sejteni, hogy talán nem kapok valamennyi kérdésemre választ ebben a filmben és a megérzésem bejött, mert a stáblista - kicsit hajazva a grindhouse filmes sorozatokra - folytatást ígér. Ajvár!

Egyéb:
A filmet Ausztráliában forgatták. Először úgy gondolták, hamar végeznek, hiszen az egész filmnek csupán 5 szereplője van, de hamar kiderült, hogy hegyek között forgatni elég problémás. A filmet amúgy nem a tippem, az Asylum készítette, hanem három másik cég, melyből kettő gyakorlatilag a film miatt jött létre. Szerintem Stephen Amis, ha kap elég pénzt és időt, egészen fogyasztható filmeket fog összedobálni, mert bár a "25. birodalom" nem nagy durranás, egyszer simán végig bírtam nézni, kikapcsolás nélkül és érezni benne némi tehetséget. A színészvezetés még döcög, a történet meg-megbicsaklik, ettől függetlenül van benne valami.

"Itt" vérzik el a film. A trükkökre nem volt elég pénz, ami látszik a végeredményen.

Figyeld:
- Anal fuck ala robo (Na, ez verte ki nálam a biztosítékot...)
- Updike tizedes színészi "játékát"
- Az utolsó 5 perc. (Az kemény!)

30% fölé. Csak azért nem több, mert többet nem valószínű, hogy megnézem, de nem csalódtam benne nagyot.

Ha megnéznéd: A  2 5.  B I R O D A L O M

Touchback - Játékidő (2011)

Touchback - Játékidő (2011)

Rend.: Don Handfield

Két dolog jutott eszembe a közel két órás film megtekintése után. A tartalmon kívül ezekről szólnék.

1. A "Touchback - Játékidő" Nem szigorúan vett értelemben vett időutazásos sci-fi. Bár a főszereplőnk egy öngyilkossági kísérlet miatt visszakerül a múltba, ez a múltidézés simán írható egy halál előtti/helyetti trip számlájára.

2. A főszereplő kálváriája kísértetiesen emlékeztet George Bailey (James Stewart) történetére Frank Capra csodálatos "Az élet csodaszép" című örökbecsű darabjából. Itt is bank szorongatja a főhőst, itt is semmi nem jön össze, itt is van szerető családja, odaadó feleséggel és imádni való gyerekekkel, itt van határidő és dráma, és végül itt is van összefogás és szeretet.

Mindezt két órában, tévéfilmes hangulattal. Handfield filmje nem éri meg a mozijegyet, még akkor sem ha kellemes szórakozás. Húsz perccel hosszabb az élvezhetőnél, néhány karakter nincs kellőképpen kidolgozva, a múltban történő kalandozás nincs eléggé megbolygatva, felturbózva, a lezárás pedig nem olyan katartikus, mint 1946-ban volt Jimmy Stewart esetében.

A film ettől még nézhető, a maszkolás sikeres. Magam is meglepődtem, Kurt Russell fizimiskáján - ilyen öreg már az öreg? - majd talán Capra klasszikusának bennem erősen élő hatására derengeni kezdett, hogy merre tart a történet.
Mondhatjuk, plágiumgyanús a film, mert Handfield a stáblistában semmilyen formában nem utal a híres elődre, a filmben nem tesz rá nyomokban sem utalást, vagy én nem találtam rá ezekre.
Így egynek elmegy, de ha már olyan korrektül felmondja a leckét, lehetett volna kicsit elsöprőbb is akár.
A színészek közül senkit nem emelnék ki. Russell egyenesen elsikkad a szerepében, a főszereplő (Brian Presley - Borderland/Határvidék) meg hozza, amit kell. Macy szerepében egy nem túl felkapott női karakterszínésznő édeskedik, mint jóravaló, odaadó feleség; Melanie Lynskey.

Lynskey 17 évesen kapott lehetőséget "A gyűrűk ura" rendezőjétől, Peter Jackson-tól a különös hangvételű drámában, a "Mennyei teremtményekben", ahol Kate Winslet "párját" alakította, majd tucatnyi közepes mozifilmben kapott felejthető, de bájos mellékszerepeket. Néhány cím, a teljesség igénye nélkül: Törjön ki a frász!, Örökkön-örökké, Sakáltanya, Mindenütt nő. Ha láttad ezeket a filmeket, akkor sem biztos, hogy emlékszel szegényre...

50%

Az erős tévéfilmes érzés miatt. Don Handfield harmadik munkája, egyben első nagyfilmje. A 120 perces játékidő sok.
Másrészt meg a főszereplő annyira szerethető, szinte nincs sötét oldala. A legnagyobb káoszban is alig emeli fel a hangját, pedig már nyakig ér a szar. Dustin Hoffman kisebb kellemetlenségekért is nagyobb műsort csinált a "Kramer kontra Kramer"-ben.

Nagy ölelés apunak! Ugyan a probléma még nem oldódott meg, de a szeretet mindennél fontosabb.

Időutazás a sci-fi műfaj karcolgatása nélkül. Ahhoz kevés. Sportfilmként sem funkcionál. Együtt tűrhető dráma lett belőle.