2019. október 15., kedd

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)


Rendezte: Issa López

A film Mafab adatlapja: Vuelven (2017)


Képtalálat a következőre: „vuelven 2017”
Megtekintés: Műfajilag nem a kedvencem, amikor egy drámát fantasztikus elemekkel húznak fel, hogy beleférjen a kísértetes horror szubzsánerbe, azonban a Vuelven egy remek kis mozi lett végül, hiányosságai ellenére.


Estrella (Paola Lara - első film-főszerepében) kettesben él édesanyjával, aki napok óta eltűnt. A kislány nem tudja, hogy mit is tegyen és talán magára hagyatva pusztulna el a kuckójában, ha a lakásukba betörő utcagyerek, El Shine (Juan Ramón López) ki nem rángatja a letargiából.
El Shine az éjszakában keresi a lehetőségét annak, hogy megkeresse mindazt, amivel ő és néhány kisebb cimborája életben maradhat. A sok kellemetlenségük mellé még egy végzet is a fejük mögött lebeg; El Chino (Tenoch Huerta Mejia) a helyi kiskirály, aki éppen szeretné kicsit a határait feszegetni azzal, hogy a rivális néhány emberét meggyilkolja a sikátorokban.
Közben, míg El Chino részegen kiereszti magából a fáradt olajat, a kis bandita, El Shire meglovasítja a gengszter telefonját és fegyverét. Nem túl okos ötlet, ám később kiderül, hogy a kölyök nem pusztán ad hoc módon akarta meglovasítani a készüléket.


El Shine – talán nem véletlenül rímel egymásra a két név, utcagyereké és kiskirályé – pedig egyedül tőle tart. Estrella tehát rajtakapta El Shinét, amint a konyhájukból lop és szökni készült. A kislány végül vele megy, mert semmi jobb nem jut eszébe. A kis gézengúzok kezdetben nem szívesen foglalkoznak a kislánnyal, aki ránézésre sokkal jobb sorban élt, azonban hamar kiderül, van közös ellenségük.
El Chino egyik fontos embere rendre összefogdossa a környékbeli utcakölyköket, hogy utána homályos üzleteken keresztül túladjon rajtuk. Ráadásul, El Chino hadat üzen a kölyök bandának is, mert a telefonon néhány igen  kényes bizonyíték van elmentve, ami bizonyítja, hogy El Chino hatalomra tör. Így megfogadja, hogy ha szükséges, elpusztítja a kisgyerekeket.

Képtalálat a következőre: „vuelven 2017”

Estrella, amíg suliba járt, már akkor szembesült vele, mennyire veszélyes a világ, amelyben élni kénytelen. Tanárnője, hogy megnyugtassa a kislányt, bogarat ültet a fülébe némi mágikus erőről és valóra váltható kívánságokról. A továbbiakban Estrellán elhatalmasodik egyfajta csendes őrület, melynek köszönhetően látomásai támadnak és a valóságot is kicsit másképpen érzékeli, mint a többi kölyök.
El Shine közben erőszakkal ráveszi, hogy gyilkolja meg El Chino egyik emberét a lopott fegyverrel, ha a bandába akar tartozni. Azonban a kérés teljesítése lehetetlen, hiszen valaki már megelőzte őket. Ennek ellenére véletlenül elsül a fegyver és Estrellát bátorságáért hősként kezelik. Sikeresen megmentenek egy tucatnyi gyereket is az akció után. Csak a lány és a bűnöző tudja, hogy valójában ki volt a tettes; El Chino hatalma megszilárdítása érdekében elteszi láb alól azokat, akik inkább a főnökükhöz lojálisak vagy szimplán keresztbe tesznek neki.

A kölykök menekülnek, a banda a nyomukban, Estrella mind mélyebben merül el a fantázia birodalmában és elkerülhetetlen a véres leszámolás.

De ki a nő, aki állandóan ráijeszt a lányra, amikor az egyedül van?
A látomások merre és miért vezetik a lányt?
A kívánságait tényleg valóra váltja az a néhány kréta, amelyet a tanárnő a kezébe nyomott?
Hova tűnt Estrella és El Shine édesanyja?

Egy csokor kérdés, amire lassan választ kapunk és a hepiend sem lesz teljesen giccses végül. Nem is lehetne az. A film negatívuma, hogy nagyjából ezt a történetet már láthattuk művészibb formában a „Faun labirintusában”. Sőt, erős áthallást éreztem még del Toro "Ördöggerince" felé is. Azonban mostanában trendi lett olyan filmeket készíteni, amelyben kisgyerekek előtt megjelenik a fantázia világ ilyen-olyan okból, legtöbbször azért, hogy a gyerekeket valami nehezen átsegítsék a fura, néző számára is láthatóvá materializálódó gondolatok. (Nem véletlen, hogy del Toro 2017-es kedvenc filmek listáján ez a mozi lett a 8. Kezd olyan érzésem lenni, hogy a direktor kifejezetten nem kedveli a gyerekeket, mert kevés kivételtől eltekintve mind velük, mind a női karaktereivel mostohán bánik. A másik, aki pozitívan nyilatkozott a moziról, az Stephen King, aki állítása szerint két perc alatt a film hatása alá került. Azt hiszem, e két szerző ajánlása is elég hozzá, hogy adjunk egy esélyt ennek a drámának.)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen mozi, amiben fontos szerepet kap a gyermek és dráma mellett a valóság és fantázia keveredése, de azt hiszem, most hirtelen az első ilyen mozi számomra, ami nem is lett a kedvencem, a „Híd Terabithia földjére” volt. Azután jött pl. a „Szólít a szörny” és még néhány film, a már említett „Faunnal” együtt.
 Azonban valamiért – még nem jöttem rá az okára – nekem ez a műfaji leágazás valamiért nem a szívügyem. Talán, mert nem bírok felülemelkedni azon, hogy amit a vásznon látok, többnyire egy gyermek zavart elméjén keresztül jelenik meg. Oké, talán nem zavart az az elme, csak menekül valami elől, ettől függetlenül, összességében nekem nehezen megy a befogadásuk. Pont ennyire nem kedvelem azokat a filmeket sem, amikor a film végén kiderül, hogy az csupán egy álom vagy hasonló képzelgés volt a főszereplő részétől. Kivételek akadhatnak, bár a nagy kedvenceim közé nehezen csúsznak be. Még az általam igen kedvelt "Azonosság" befejezése is kicsit lelombozott, mert egyrészt érdekes koncepció, másrészt meg... ...baromság?

Elismerem, hogy a valóságban is vannak gyerekek, akik az életük egyes tragikus eseményeit képtelenek máshogyan feldolgozni, mint szürreális álomvilágba meneküléssel, ettől függetlenül mint kívülálló, és egykori kisgyerek, aki átélt egy válást, nem alakult ki bennem a tolerancia az ilyen történetek befogadása iránt, hiszen, még legvadabb képzelgéseim közepette sem ért engem ilyen konkrét inger. Talán csak egyszer, amikor a konyhában megjelent nekem az a... (á, hagyjuk!)

Képtalálat a következőre: „vuelven 2017”

De talán nem is ezért nem kedvelem túlságosan az ilyen mozikat, melyben gyermek fantáziálással tölti ki a hézagokat. Talán az a bajom, hogy a realitás felől közelítem a mozit – ezért kedvelem biztos jobban a slasher és a kísértet históriákat kevésbé – és ha leveszem a fantasztikus sallangot, nem marad más, mint egy gyerek szereplő és az őt valamilyen formában kizsákmányoló világ.

Néhány jelenetet leszámítva úgy sem fogok emlékezni erre a kőkemény drámára, amiben nincs romantikája a gyerekbűnözésnek. (Nincs is rá értelemszerűen szükség.) Mondhatnám, hogy míg nálunk olyan moziban pörögtek a gyerekbandák, mint a „Vakáció a halott utcában”, itt ezt vér komolyan kell venni mert nincs meg a szemérmetlenség a készítőkben. Ha egy felnőtt le akar lőni egy kölyköt, meg is teszi. Szülői vénájú nézőknek ezért nem hiszem, hogy kedvenc mozija lesz, hiába kapunk egy remek kislány főszereplőt és némi gyermeki pszichés filozofálgatást.


70%

2019. október 14., hétfő

City Island - City Island (2009)

City Island - City Island (2009)


Rendezte: Raymond De Felitta

A film Mafab adatlapja: City Island (2009)

Megtekintés: Pofám leszakad, hogy ilyen filmeket tíz év csúszással tudok megnézni!

A „City Island”-ban az a komoly pozitívum, hogy egy diszfunkcionális család mindennapjaiba úgy tekinthetünk bele, hogy gyorsan megkedveljük őket és ami a legjobb, a keserédes, drámai történések mellett végig olyan érzésem volt, hogy egy remek komédiát nézek.

És igen, mondhatnánk azt is, hogy ez egy hazug mozi, erőltetett hepienddel és félmegoldásokkal, ugyanakkor bármi, amit látunk benne, az összes rossz döntésével, egyfajta tükör számunkra, néha abszurd módon.

A film legfontosabb mondanivalója, hogy mindenkinek vannak titkai. Titkok, amelyek személy szerint nekünk valamiért annyira erősek, hogy nem merjük megosztani még a családunk tagjaival sem, mert szégyent érzünk miattuk. Azután leül mindenki az asztalhoz, hogy megvacsorázzon és ki fog borulni a jelképes bili. Egy biztos, néha saját feltételezésünket félre kell tenni és az elbírálást rá kell bíznunk azokra, akiknek véleményétől tartunk. Mert ha igazán szeretnek minket, el fogják azt fogadni, de minimum, megértik. A legtöbb embernek, ha van is csontváza a szekrényben, azt általában az idegenek elől szokta eldugni. De mi történik, ha egy család különböző tagjainak vannak saját csontvázai, amiket egymás elől is takargatnak? Vizuális típusként szinte látom is az átlag-amerikai család jellegtelen sorozat-gyártott gardrób szekrényét, amely aljába mindenki bedobálta a saját kis csontvázát. A film pedig felkészít minket rá, hogy a végén kitárjuk a szekrény ajtaját és minden kidőljön belőle...

Vince Rizzo (Andy Garcia) egész életében a City Islandon élt – kis megszakítással – és egész életében arról álmodozott, hogy egy nap színész lesz belőle. Persze helyette dolgozott, mint minden rendes ember, fegyőrként keresve a betevőt, mert ahhoz nem kellett magasabb iskolai végzettség, miközben a lánya egyetemre jár...
Felesége nap nap után az orra alá is dörgöli, hogy mennyi lehetőséget szalasztottak el mindketten azzal, hogy az iskolát feladták, a...

...egészen pontosan mi miatt is?

Ja, hát anyu, Joyce (Julianna Margulies) például az első gyermekük születése miatt, akitől azt várja, hogy a családban – messzire visszamenőleg – végül diplomát szerez. (Mi tudjuk, hogy azonban hova vezet, ha a szülői álmokat a gyermekeinkre erőszakolnánk rá.)
Szeme fényének azonban komoly titka, hogy egyetlen füves cigaretta miatt elvették az ösztöndíját – ez a név is (ösztöndíj) milyen baromság?
Díjazzuk az „ösztönt”?
Nem a természetes tudásvágyat és a jó eredményeket honoráljuk? De igen? Akkor csak kellene egy megfelelőbb névvel illetni, hiszen az ösztön egy megfoghatatlan valami.


A család tehát egyetlen diploma várományosa, Vivian (Dominik Garcia) jelenleg vetkőzős lány egy férfiaknak fenntartott szórakozó helyen, mivel az iskola kifizetésére csak itt tud viszonylag rövid idő alatt elegendő pénzt összegyűjteni.

A család legkisebb tagja, Vince junior (Ezra Miller) pedig szexuális vágyat érez testes nők etetése iránt. Valójában nagyon ritka szexuális – mi is ez pontosan – leágazás, azonban ez az egyetlen dolog, amikor hétköznapiként és visszafogottan tud viselkedni.
 Anyu pedig mostanra kicsit beleunt a kedves anya szerepbe és mivel meggyőződése, hogy Vince mellék utakon jár, maga is afelé hajlik, hogy esetleg más karjaiban keressen vigaszt, mindezt anélkül persze, hogy inkább leülnének és megbeszéljék amit meg lehetne és kellene is.

A sorsfordítás végül megérkezik két ember alakjában: az egyik Vince igazi titka; egy korábbi kapcsolatából született fia, Tony (Steven Strait)! Tony pedig, ha nem is velejéig gonosz, ettől függetlenül egy börtönviselt fiatalember, míg a másik pedig Vince fakultás partnere, Molly (Emily Mortimer) és aki megadja a középkorú férfi számára azt a lökést, ami ahhoz kell, hogy Vince beteljesítse álmait. Mindezt úgy, hogy ebben a balkézről érkező fiának is komoly szerepe van, annak tudta nélkül.

Szóval minden adott egy igazi tévedések vígjátékához és nagyjából a befejezés is borítékolható, még akkor is, ha nem minden szál kap méltó lezárást. Ami felróható a mozinak, hogy tényleg olyan kézenfekvően egyenes a lezárás, ahogyan a valóságban sosem lenne az, és mint egy rendes mesében: Boldogan élnek, míg meg nem halnak!

Talán pont erre van néha szükségünk, hogy kicsit rendben legyünk önmagunkkal.: - Előbb legyünk rendbe másokkal is! Azokkal, akik legközelebb állnak hozzánk!

Magam részéről persze könnyen beszélek, hiszen nincsen, aki előtt titkolóznék és ilyen titkaim sincsenek, hiszen mint kívülálló, a felhozott történeti forrpontokat nem tekintem olyan nagy titkoknak – leszámítva a balkézről gyermeket, mert az tényleg necces – amelyiket meg tekinteném, azt a forgatókönyv egyszerűen túl – giccsesen – kedvelhetővé teszi, még egy nyilvánvalóan családon belüli íncenzus közeli jelenet ellenére is.

Mert az egész Rizzo család pont olyan, mintha itt élnének a szomszédban. Reggelente rájuk köszönsz, néha még beszélgetsz is velük pár szót és úgy látod, megtestesítik az átlagos amerikai kispolgári családot. Meg is, mint te!

Mert senki sem átlagos és mindenkinek lehetnek titkai. Kicsiknek és nagyoknak! Kicsik és nagyok!

Apró érdekesség, hogy a filmbeli Vivian-t alakító Dominik Garcia a valóságban is Andy Garcia lánya és az anya szerepére egy ideig esélyes volt Michelle Pfeiffer, akivel Garcia korábban már játszott házaspárt, de végül egyeztetési problémák miatt a színésznő az utolsó pillanatokban kiszállt.

75%


2019. október 9., szerda

Nyom – Clue (1985)

Nyom – Clue (1985

 Felismered a trailer zenéjét, melyik filmben hallhattad?

Rendezte: Jonathan Lynn

A film Mafab adatlapja: Clue (1985)

Megtekintés: Egyszer valahol olvastam, hogy a társasjáték-filmek között ez a mű az alap. Van egy sejtésem, hogy félreértettem valamit.

Valójában ez a film tényleg egy népszerű, még nálunk is ismert társasjáték alapjait felhasználva készült, azonban nem merném azt állítani, hogy a kész mozi hiánypótló alkotás. Sőt, ha ez alapján kellene megvennem a játékot, egészen biztos, hogy tovább porosodik a bolt polcain.

A játék wikipédia oldala, sok információval!

Rendben van, hogy egy olyan játékról beszélünk, amely családi szórakozás. Ez azonban morális kérdéseket mozgat meg bennem: Valóban szükség van olyan játékra, amelyben egy gyilkossági ügyet kell a csemetéknek kilogikázniuk? Nem mintha az lenne az elvem, hogy neveljünk puhány kölyköket. És nem mintha a népmese univerzum nem eleve a horror műfajjal járna kéz a kézben. De na...

A játék népszerűsítéséhez pedig olyan személy csatlakozott, mint John Landis, aki készített korábban és utána is remek komédiákat. Hogy úgy érzem, ebben mégsem bízott eléggé, azt abból merem kikövetkeztetni, hogy az erősen kamaradarab történet rendezését lepasszolta egy olyan újoncnak, akinek ez volt az első mozija (!). Oké, születtek már ilyen kooperációból csodák is, hogy mindjárt a legjobb filmek egyikeként aposztrofált „A remény rabjait” hozzam fel példának, amit Rob Reiner rendezett volna, ha Frank Darabont átengedte volna a forgatókönyv írása után a gyeplőt. De nem engedte és végül elsőfilmesként egy olyan alkotást tett az asztalra, amilyet talán az ismertebb kollégája sem tudott volna összehozni. Állítólag Darabont makacssága ellenére végül Reiner a háttérből segítette a törető kollégát, azonban ennek "hivatalos" nyomát nem találni az imdb-n.

Itt azonban az van, hogy olyan, mintha híres rendezőnk kihátrált volna a projecktből és odaadta volna valakinek, aki ha esetleg nem hozza a kötelezőt, akkor sincsen baj, hiszen miről beszélünk? Egy hihetetlenül sikeres játékról, amely azt sem fogja megsínyleni, ha a belőle készült adaptáció elhasal.
Nem néztem utána, hogy végül világszinten sikerről beszélhetünk-e a filmmel kapcsolatban, ám miután rászántam a másfél órát, kétlem, hogy meggyőzte volna a kritikusokat. Mert végül, amit kapunk, az egy bohózat, amely leginkább a „Meghívás egy gyilkos vacsorára” című műre emlékeztet. Mintha annak lenne a kelekótya kistestvére. Mellesleg a "Meghívásban..." is akadnak blőd poénok, ott azonban a karakterek rendesen a helyükön vannak, míg itt gyakorlatilag a nevük, ami kapcsolódik a játékhoz, azonban a figurákban rendesen turkálni kell, hogy a néző megtalálja a kapcsolatot, mint pl. az autóik színe, mert a ruháik valami kifacsart humor miatt, ellentétesek a neveikkel.


A szereposztás nem rossz. Többen, akik benne voltak, akkoriban voltak a csúcson (Madeline Kahn, Tim Curry) néhányan valójában sosem lettek elég ismertek (Michael McKean) míg mások pont ettől az évtől emelkedtek fel Hollywood csúcsára, hogy végül megállapodjanak valahol a biztos középszerűségben (Christopher Lloyd, akinek Vissza a jövőbe című moziját szintén ebben az évben mutatták be.). Főszereplő nem is lehet, a történet lényegét tekintve, leszámítva talán Curry-t, aki talán a legtöbb lehetőséget kapta a moziban. Még két nevet ismerek a stáblistáról. Mindketten nők és mindketten ekkoriban tündököltek, hogy a kilencvenes évek után masszív mellékszerepekre kárhozzanak: Colleen Camp és Lesley Ann Warren.

Azonban ez pontosan az a film, amiben nem igazán lehet megmutatni a tehetséget, hiszen a célközönséget úgy kellett belőni, hogy a család együtt nézhesse meg a filmet. És pont ez az egyik legfontosabb motívuma a filmnek: Egyszerűen nem képes komolyan vennie magát és így ez a lehetőség a nézők számára is elveszik. Ugyanis, nem tudom, láttam-e már olyan krimit, ami megfelelően tálalt volna gyilkossági ügyet a fiatalabb korosztálynak, ugyanakkor nem annyira lebutítva, hogy apu is élvezhesse azt a gyerekkel. Ezt a filmet pedig nem fogja az egész család élvezni. A színészek produkciói nagyjából kimerítik a burleszk mozik humormagvait, amelyeket akkor fedezett fel a filmgyártás, amikor megjelent a hangos film. Így, amit látunk, nem vicces, hanem nevetséges, sőt, néha ciki. Számomra a díszletben kóválygó színészek sosem voltak szórakoztatóak, ha úgy éreztem, a mondanivaló hézagait kell betömködni. Márpedig a játék nyomozása, amely aprólékos logikára épül, elveszik, mert a filmes karakterek egytől-egyig impotensek a gondolkozásban és végül a konklúziót a lakáj vonja le, Wadsworth (Tim Curry), igaz, ő rögtön több verzióban. Sajnos, nem más ez, mint lusta maszatolás, pedig egy feszesebb és érdekesebb forgatókönyv megmenthette volna a filmet. Például egy olyan, hogy mindhárom lehetséges változatot más karakter vezeti le előttünk, a saját képen belüli és kívüli tapasztalataiból. Azonban ne várjunk ilyen csavarosságot, hiszen a tizenéves korosztályt is le kell ültetni és még az ostoba hozzáállás ellenére sem túl egyszerű.

Az már eleve mindegy is, hogy a játékra felhúzni egy kerek történetet, szinte lehetetlen feladat. Itt mégis majdnem sikerült, bár, pont azt nem értettem, minek keverték bele a film elején a közjátékot, amikor a "Mustársárga" tábornok a valódi nevén bemutatkozna, a komornyik Wadsworth leinti, hogy hagyatkozzanak azokra a nevekre, amit ő talált ki az érkező vendégeknek. Teljesen felesleges és indirekt a történet szempontjából. Ha már úgyis a komikum a fő irányvonal, miért nem maradtunk annál, hogy a karaktereknek valójában ez a neve és kész???


A másik, hogy hiába ennyi remek karakter ha a történet előre haladásával kiderül, nem nagyon tud velük mit kezdeni a forgatókönyv és csak csetlenek meg botlanak.

Akad pozitívum is: A film befejezése bár erősen kimódolt, mindhárom változat egészen jól sikerült. Merthogy, a Clue egy olyan film, aminek három befejezést – valójában négyet, de az utolsó változatot a készítők is szégyellték és sikeresen eltüntették – forgattak le és ezeket keverve juttatták el a filmszínházakba. Ennek köszönhetően még ma is sokan élnek, akik egy befejezés szerint ismerik a mozit... Mindenesetre, később, mikor megjelent otthoni forgalmazásra a film, már mindhárom lezárást beillesztették, sőt, az egyik mellé odabiggyesztették, hogy ez a valódi, míg a másik kettő elmejáték. Ez amennyire jó húzás, annyira ki is rántja a szőnyeget a kevés néző alól, aki a kissé szétszórt forgatókönyvet eddig követni tudta.

Ettől függetlenül részemről egyszer nézős szórakozás és már ez előre vetítette, hogy táblás, asztali társasjátékból, bizonyos esetekben eléggé segglyukból előrángatott ötlet egy kerek filmet felépíteni. Itt is az a probléma, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy valamennyire "játékban maradjanak". Persze, ez másik oldalról meg pozitív is, mint említettem. Így azonban a komolyságát teljesen elveszíti a film és nem krimiként funkcionál, ami izgalmas, hanem bohózatként, amely színházba való és nevetséges, bazári poénkodással – nem poénokkal... – operál.

Ha már operál, mi annak a játéknak a neve, amikor van egy baba teste, rajta kis égők és a drótokat hozzá érintve tudjuk megnézni, mi a baja? Az melyik játék is volt...?
Talán szabadabban kellene kezelni az alapanyagokat. Ha készülne játék a „Ki az úr a tengeren”-ből, egészen biztos, abból is pont a lényeg nem működne a vásznon – a kötvények, rakományok papírjainak vásárolgatása – és ami mellékes a játékban, arra lehetne építeni – lásd a szerencsekártyákat, pl. a kalóztámadással!

Le a kalappal Tim Curry kaszkadőr munkája előtt.

Mindegy. Egynek elmegy. Azonban, ha jó kamaradarabot akarunk látni, amely egy épületben játszódik , sok ismert színésszel és Tim Curry is benne van, akkor nézzük meg inkább ezredszer Stallone Oscar című vígjátékát, mert ott a bárgyú poénokra rengeteg tényleg vicces jelenet, párbeszéd is jut.

A „Clue”-ban gyakorlatilag vagy ötven perc után nevettem fel először, amikor a ház vendégei megpillantva a pár perce meggyilkolt cselédlány holttestének a látványára az égvilágon semmilyen érzelmi kitöréssel nem reagáltak, csak elfordulnak és elcsoszognak. Az vicces volt! Azon felröhögtem!

A végén jegyezném meg, hogy a filmben megjelenő rengeteg játékos utalást egyedül azért nem szedegettem össze, mert magam ezzel a játékkal ha játszottam is valaha, az olyan régen volt, hogy semmire nem emlékszem belőle.

45%