2019. szeptember 13., péntek

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)


Rendezte: Dario Argento

A film Mafab adatlapja: 4 mosche di velluto grigio (1971)

Megtekintés: Én nagyon későn láttam ezt a filmet. Túl későn.

Gyerekkoromban, miután első horrorfilmjeimen túl voltam és néha több tucat kazetta szabadult ránk csoportos vásárlásból – apám így szerezte, sokat, egyben – a hétvégéken vagy vakációk idején mindig volt idő egy kis kincsvadászatra közöttük. Néha letépett matricák, angol nyelvű ismeretlen feliratok között kellett eligazodni és milyen remek időtöltés volt ez egy magamfajta, enyhe kockának. Enyhe, mert a számítógépes játékok már akkor sem vonzottak annyira, inkább a filmek világa. Tényleg, ha valaki filmeket szeret nézni, annak mi a „hívószava”? A horrort hamar megkedveltem, azonban az olaszok Giallo elnevezésű leágazását már nem annyira. Talán, mert ezekből nem sok került a kezembe és talán azért is, mert a rossz narrátori munkának köszönhetően legtöbbször csupán a gyilkosságok kivitelezése volt számomra érdekes, a történetek önmagukban nem. Pont, mint a pornónál...

Rájöhettél, hogy nem én vagyok a Magyarországi Giallo klub legélesebb kése a témában. Szerencsére, bár országunk kicsi befogadóképességgel rendelkezik bizonyos műfajok irányában, azért hazánkban is találni embereket, akik magas szinten képesek foglalkozni egy-egy témával. Jelen esetben egy 1990-ben született fiatalember, Hegedűs Márk Sebestyén hosszú, de roppant érdekes esszéjét ajánlom figyelmedbe, amit a linken érsz el. De figyelem: Készülj rá, hogy nem 2 perc elolvasni, ellenben sokkal többet fogsz tudni erről a műfajról, mellyel sokan bánnak oly mostohán: A Gialloról, szakszerűen!

A Giallo így nálam majdnem kimaradt és az egyetlen oka, hogy mégis tudok róluk, hogy mivel szeretem a filmeket, sok olyasmit is összeolvastam a mozi világáról, amiben nem mozogtam otthonosan, esetleg kevésbé érdekelt. Mert lehet, hogy nem szívesen ülök végig 6x100 percnyi olasz Giallo-t, de olvasni róluk egy órát már közel sem olyan „alantas” tevékenység.

Az olyan vegyes filmeseket meg egyébként is kötelező volt ismernem, akár csak haloványan is, de néha horrorfilmet is készítettek. (Pl. innen tudok a Hammer filmekről is, amikből szintén talán elvétve, ha láttam egyet-egyet. Róluk itt tudhatsz meg többet: Geekz, Hammer Horror Filmek) A Fangoria magyarul kiadott változata és későbbi testvére a Borzongás pedig ugyancsak tetszetős formában és tartalommal okította a magamfajtát!

Argento az olasz film világán belül előkelő helyet foglalt el tevékenysége miatt. Nem feltétlenül azért, mert piedesztálra emelték volna azért, mert olyan kiemelkedőt nyújtott volna a műfaji filmeken belül, hanem mert ha elkészült egy filmje, azért annak volt egy masszív befogadó csoportja, akik magasztalták a direktort és ez a csodálat pont miattuk utat tört a világba. Ma már fontos filmesek is elismerik bizonyos Európai rendezők hatását a munkásságukra, hiszen (főleg) az olasz filmgyártás és annak sok darabja egyenesen megkerülhetetlen (lásd. spagetti westernek és lenyomata a filmművészetben), pont azért, mert a látvány, a vágás és a hang triója náluk különösen érdekes végeredményeket produkált. (Miközben a forgatókönyveik és a benne leírt cselekmények vagy párbeszédek néha pont ellentétes minőséget képviseltek.)
Talán azért történt mindez, mert sok filmes ezekben az időkben – hetvenes évek – feszegette annak a határait, mit lehet megosztani a nézővel, mit lehet elmesélni neki. Ennek köszönhetően az olaszok kitermelték a krimi durvásított változatát, a néha horrorba hajló giallót, amelyben fontosabb a gyilkosságok megkomponálása, mint maga a nyomozás, amely néha egészen tessék-lássék, hányaveti, hiszen csak alibi ahhoz, hogy minél több mellékszereplőt küldjünk a halálba.


Az 1971-es „4 légy” ennek ékes példája. Ez volt Argento állat trilógiájának záró darabja. Hozzá teszem, hogy bár kaptak a "legyek" funkciót a filmben, azért ne érezzük, hogy valami mélyen gyökerező filozófia van a tartalom megett!

A főszereplő játéka egészen pocsék. Michael Brandonaki később egy laza nyomozó szerepében tökéletesen ellentéte az ebben a filmben alakított figurának – csupán azokban a jelenetekben képes mosolyogni, amikor kilép kicsit a figura komfortzónájából – szeretkezés a kádban, megismeri a meleg nyomozót, legyilkol egy legyecskét a cintányérral (A légy pedig amúgy fontos lesz később a megfejtésnél!) – minden más jelenetben indokolatlanul merev és barátságtalan figura., még akkor is, ha tudjuk, nyomja valami a karakter lelkét. A film szerint egy rock-együttes dobosa, azonban a stúdión kívül forgatott jelenetek erre egyáltalán - vagy roppant halványan - nem utalnak, pedig pont a hetvenes évek az, amikor a zenészek elkezdenek a marketinggel kacsingatni, azaz úgy viselkednek, hogy a reflektorfény mellett tökéletes ösztönlényként éljenek. Nők, kábítószer, balhék, filozófia az elfogadásról, az élet élvezetéről, a szex szabadságáról és szabadosságáról, hippie kommunák, beintés a hatalomnak, stb. Főhősünk azonban amikor nem a stúdiómunkában vesz részt, pont olyan, mint te vagy én. Sőt, talán még unalmasabb. Nálad biztos...

A film felütése is zilált. Roberto (Michael Brandon) és zenésztársa egy totál érdektelen párbeszéd után különválik, hogy Roberto észrevegye, majd kövesse azt a titokzatos férfit, akit pár perccel később, eszméletlenül bugyután és véletlenül meggyilkoljon. Egyértelmű jelek arra engednek következtetni, hogy van egy szemtanúja az esetnek, aki a továbbiakban zsarolni, ijesztgetni kezdi a főszereplőt., hogy később már azzal fenyegesse, hogy megöli. Ha ennyiből nem tűnik túl kimódoltnak az alapkonfliktus, az azért lehet, mert látatlanban még nem olyan csálé a felvezetés, azonban, ha nézed, annak ellenére, hogy később kapunk válaszokat, még mindig kissé túl csinált a kezdés. Egyszerűen, az események tükrében valójában teljesen szükségtelen az egész "gyilkossági ügy", és most, pár nappal később, tényleg elcsodálkozom, hogy a film lezárásának tudatában miért is kellett ez a nevetséges alapszituáció. Hm?


Roberto innentől komor arccal szenvelgi végig a filmet és igyekszik kinyomozni és nyomoztatni, ki zaklatja telefonon és ki tör be a házába hajnalban. Persze a filmben mindenki előbb rájön a titkok nyitjára, mint ő és ennek megfelelően, néha bizarr módon, elhaláloznak. És itt nem arra gondolok, hogy a gyilkosság a bizarr, hanem a körítés. Azonban élettársa/felesége, Nina (Mimsy Farmer) jóval pragmatikusabb, ezért simán faképnél hagyja párját a bajban, hogy a következő időszakot tőle távol, egy másik családi objektumban élje túl.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindkét színész kapcsolódik a Marvel univerzumhoz!!! - Brandon Brandt szenátort alakította az Amerika kapitány első részében, míg Farmer szobrász tevékenységével erősítette a "Galaxis őrzői" stábját.

Első halálnak mindjárt a házvezetőnőé (Marisa Fabbri), aki megzsarolja a gyilkost – itt már sejted, hogy közel van az emberünk Robertohoz, ezért mindenki gyanús – és lebeszél egy randit az illetővel a játszótéren. Azután... olyasmi történt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy egyfajta művészi koncepció, hogy bekerülünk egy rémálomba vagy csupán a forgatókönyv néhány oldala keveredett el, mindenesetre a hölgy egyszer csak egyedül marad a korábban zsúfolt játszótéren és miközben elhagyná azt (a gyerekeknek és családtagoknak érdekes mód sikerült) két vágás között rásötétedik. Ha ez nem elég, a játszótérről kijutni kb. olyan, mint mikor Di Caprio menekült az "Eredetben" a falak között. Azután sikítozás, egy erőtlen mentési kísérlet és egy szereplővel kevesebb.

Nem mesélném végig a filmet, mert olyan, mintha néhány iskolás csapta volna össze, beleértve a meleg nyomozó karakterét is, aki ennél vásáribban nem is hozhatná a figurát., még akkor is, ha a színész, Jean-Pierre Marielle találta ki a karaktert. Az egyetlen, aki meg kilóg a filmből, de piszkosul, az maga a nagy Bud Spencer, aki Roberto egyfajta titkos cimborája, aki végig adja a tippeket és Gyurcsók Tibort megszégyenítően sugározza képen kívül a manát, hogy Roberto bírja épp ésszel. Nem tudom, mit akartak Bud-dal vagy a két komikus mellékalakkal, akiből az egyik a postás a másik Bud amolyan jobbkeze, de megjelenésük viszi komolytalan irányba a filmet. Biztos, hogy oldják a nézőkben felgyülemlő feszültséget. Már ha volt, akiben gyülemlett.

A film címét adó rejtély egészen fantasztikus módon kerül a moziba és megelőlegezi a Will Smith-Kevin Kline fiaskó, "Vadiúj vadnyugat" azon jelenetét, amiben az áldozat levágott fejében lévő szeme mutatja meg, mit láthatott halála pillanatába. Csak, míg ott ez belefért az amúgy sem acélos koncepcióba, itt röhejes kérdésekkel gyarapítja a filmet, amire annak semmi szüksége. Ráadásul, hiába kerültek állat a címbe, ha eredetileg még a rendező is kihagyta volna a jelenetet, amely eljuttat minket ideáig, mert szerinte az túl lehetetlen volt. Azután az E.T. megálmodója, Carlo Rambaldi megmutatta elképzeléseit a jelenetről és ez meggyőzte a rendezőt, hogy érdemes vele foglalkozni.


Végül a gyilkos felfedi magát, a rejtély megoldódik és Bud Spencer is képbe kerülhet én meg nem tudom, szükség volt erre ebben a formában? Ha ez lenne az első giallo, amit látnék, biztosan elkerülöm a többit és nem állítom, hogy totál nézhetetlen a film, bár mai szemmel kifejezetten megterhelő és komolyan vehetetlen.

Az egyetlen, ami viszont tényleg tetszett benne, mert az mintha megelőzte volna a korát és pszichológiailag is érdekes okfejtésre enged következtetni, az a gyilkos indítéka. Csak a köret. Az felesleges.

A trailert érdemes megnézni. Bizarr és hangulatban totál elborult.

65%

2019. szeptember 11., szerda

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)


Rendezte: Michelle Schumacher

Megtekintés: Egy pillanatra nem figyelsz oda és máris megnéztél egy kőkemény filmdrámát.

A film Mafab adatlapja: I'am Not Here (2017)

 Steven (J. K. Simmons) hatvanas öregemberként egyedül tengeti életét és már-már teljesen feladta. Az áramszolgáltató bejelentette telefonon, hogy nincs tovább, kikapcsolják az áramot és Steven minden egyes köhögésével mintha több vért permetezne a csapba, mint nyálat... Az élete valamiért romokban hever és nekünk flashback jelenetekből kell összeraknunk, hogy egy öregedő férfi miért választotta önkéntes száműzetését egy lepusztult apartmanban. A kép pedig végül összeáll, igaz, ezt egy percben is elmesélhették volna, csak úgy hogyan hangolódnál rá egy életre? Így sem egyszerű.

Általában a drámákban akkor működik a kémia néző és színész között, ha a fontosabb karaktereket kedvelhetőek és át tudjuk érezni a drámájukat. Ebben a kamaradrámában pedig össze-vissza hetven percünk lesz rá, hogy a mogorva Steven figuráját elfogadjuk és érdekeljen bennünket, legalábbis a múltja annyira, hogy végignézzük történetét. Mert még egy ilyen alaknak is van története.

Steven gyerekkorában Stevie (Iain Armitage) volt. Szerette a szüleit, habár a megengedő apu mellé egy kimért, siker orientált anyu jutott. Apu iszogatott esténként, anyu, pedig mivel háztartásbeliként nevelgette egy szem fiát, ráért gondolkodni azon, mit kellene apunak tennie. Nem feltétlenül a legjobb megoldás persze, ha egy felnőtt embernek egy másik igyekszik kijelölni az útját és náluk sem működött. Végül apu, (Max Greenfield) és anyu (Mandy Moore) kenyértörésre viszi a dolgot és elválnak. Ettől persze egyiküknek sem lesz jobb és a kis Stevienek meg egyenesen rosszabb, hiszen nyugodt kis élete most két part közötti evezéssel telik. Azután belekóstol apu italába és kezdjük sejteni, honnan is indulhatott el a karakter alkoholizmusa.

Apu ugyan kívülről nem mutatja, de odabent a démonaival harcol és elveszíti a csatát. A kis Stevie pedig szembesül a halállal, akkor, amikor a legsebezhetőbb lélekben. Talán nem is csoda, hogy a borzalmas tragédia ellenére ő is azon az ösvényen kezd el baktatni, amin korábban apja eltévedt.

Stevie közben Steve (Sebastian Stan) lett, akit kedvelnek barátai, iskolatársai, tanárai is, ám magával hozta apja démonait, és ez az ő csontváza a szekrényben. A múlt démonai pedig lassan átveszik felette a hatalmat. Mert a környezete kedveli, ám ő nem saját magát. Nem érzem, hogy ennek különösebb oka lenne és talán ez a tragédiája is, mert képtelen megfejteni a benne munkáló szülői örökséget.

Steve megismerkedik álmai nőjével, Karennel (Maika Monroe) és a démonok rövid időre magára hagyják. Azonban az alkohol és egy csökevényes családi múlt sosem foszlik semmivé, ezért lassan a fiú felett is elhatalmasodik mindaz, amit gyermekként maga is tartott. Hogy nincs elég ereje, hogy tegyen ellene? De volt! Illetve majdnem. Azután a démonok felszínre törtek és egy családi tragédia örökre megváltoztatja az élete ösvényének csapásnyomát. Egyenesen az apja után. Az pedig sejthető, mit jelent.


Steven ma már csak az emlékeinek él és sajnálja a múltat. Hogy magát vagy azokat, akik részesei lettek az életének és nem profitáltak ebből, nem világos. Steven haldoklik. Komoly betegsége van, amire magasról fittyet hány. Vezekelni akar azzal, hogy hagyja magát elsorvadni? Maga sem tudja. Keresi a szép emlékeket, hogy igazolja létezését, ám ilyet keveset talál. Mintha feloldozást nyújtana a karakter egészére, hogy a gyermekkora és fiatalsága nem volt tökéletes.
Az egyetlen ember, aki felköszönti születésnapján, az az anyja, akivel sosem volt felhőtlen a viszonya. A nő, aki mint háztartásbeli, lehetett volna mellette, szerethette volna önzetlenül, aki mégis úgy viselkedett vele, mintha egy kötelező feladatot akarna letudni. Ezért is szerette jobban az apját, aki ugyan kevesebb időt töltött vele, ám akkor csak vele foglalkozott. És, hogy miért az anyja? Mert mostanra csupán csak ő maradt neki. Mi pedig nem tudjuk, hogy ez mennyit tesz hozzá Steven érzéseihez.

Stevie nem kapott elég szeretetet gyermekkorában, így később, felnőttként maga sem tudott eleget adni. Ezt meg kellett tanulnia, hiszen amit otthonról hozott példát, azt nem tudta felhasználni a saját családja esetében. Végül, mikor már erőfeszítéseit siker koronázta volna...
És ezért lett az a mogorva, nemtörődöm ember belőle, aki szinte csak úgy tartja a világgal a kapcsolatot, hogy tévét néz és lehallgatja az üzeneteit.

Steven pedig, mielőtt itt hagyná ezt a világot, számba veszi a múltját, hogy távozása előtt pontosan tudja, hol hibázott és miért vezekelt közel harminc évig. A múltat megváltoztatni meg ugyan nem lehet, azonban eljátszani a gondolattal, hogy másképpen is lehetett volna, az igazán nem ördögtől való. Ki tudja, utána könnyebb lesz azt a pisztolyt is az embernek a halántékához emelnie...

70%

2019. szeptember 9., hétfő

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)


Rendezte: James Bridges

A film Mafab adatlapja: Bright Lights, Big City (1988)

Megtekintés: Úgy érzem, nem véletlen, hogy korábban ezt a filmet valahogy elkerültem!

Ahogy öregszem, egyre-másra kerülnek elő olyan filmek a nyolcvanas, kilencvenes évekből, amiben kedvenc színészeim játszanak, valahogy engem mégis elkerültek ezek a műveik. Azután megnézve ezeket a filmeket, rádöbbenek, hogy úgy látszik, valamiféle tudatalatti szelekció miatt egyszerűen kikerültem azon mozijaikat, amiket valószínűleg már kölyökként sem szerettem volna meg. Nem olyan rég írtam az „Éjszakai sólyomról” is, hogy mennyire elmaradt nekem, de pont így nem láttam korai Tom Hanks fantasy-t (Misztikus játék), valami gyilkos játékról, vagy Schwarzenegger akció krimijét sem, aminek ebben a pillanatban csupán a német címe jut eszembe, filmes kártyák halovány emlékeként: Der City Hai.

Negyven elmúltam, Michael J. Fox nagyjából visszavonulásra kényszerült - értsd, szerepel itt-ott, de azért az nem ugyanaz, mint húsz éve - szörnyű betegsége miatt én pedig ha találok olyan filmes oldalt, ahonnan le tudok tölteni pár, számomra korábban nem látott filmet, akkor csak töltök... csak töltök... Míg végül a vinyóm tele lesz csupa olyan „holmival”, amiket jobb esetben megnézek, rosszabb esetben átpörgetek és törlök.

Azért egy Michael J. Fox film nem járhat így, főleg, ha volt benne egy Kiefer Sutherland, egy Dianne Wiest és egy gyermekkori enyhe szerelem, Phoebe Cates. Frances Sternhagenről már nem is beszélve! Mert őket mind ismerem névről és egy-egy filmjükbe bele is futottam.
Fox ismét egy yuppie – már, ha jól használom a szót – és mintha a „Titkos utam a csúcsra" (Valahogy a "Dupla vagy semmi" címet mindig elfelejtem) című komédiából lépett volna át, ami a külsejét jelenti. Vagy innen lép majd oda? Fox egyszerűen úgy néz ki, mit a kedves szomszéd srác, mert a „Vissza a jövőbe” Marty McFly-a olyannyira rátelepedett a karrierjére, mint hozzá csatolt karakter, hogy én, átlagnéző, el sem fogadnám másféle szerepkőrben. Talán ezért sem láttam a Vietnami háborús moziját sem, amiről tudom, hogy van, bele is kezdtem, de tíz perc után elengedtem. Igaz, a szinkron csúszása is ludas ebben.

Itt viszont Fox a tipikus amerikai srácot hozza, aki nap, mint nap küzd a munkahelyén, nincs szerencséje a szerelemben és a barátai nagyjából olyan égetnivaló skacok, mint ő. Csak van egy komoly bibi. Ez a film nem vígjáték és nem viccesen dolgozza fel ezt a témát, mert azt már láttuk, akár tőle is. Ez a film, valamiért komoly szeretne lenni és ennek köszönheti, hogy az átlagnézőt, mint én, nagyon gyorsan el is veszíti. Mert itt Jamie (Michael J. Fox) egy igazi kis pöcs, aki csak a bulinak él, felszívja azt is, amit a porzsákban talál és munkahelyén is hazugságokkal helyezkedett el. Azonban minden visszaüt rá és még imádott – vagy inkább bálványozott – felesége is, Amanda (Phoebe Cates) is faképnél hagyja, hogy valódi magyarázatok nélkül kérvényezze a válópert.
Más filmeknél itt állunk a főhős oldalára, amit itt azonban nem tudunk megtenni, mert nem férünk a szívéhez a fickónak, hiszen a könyöke, amivel a kokainos kanalat tartja, egyszerűen útban van. Arról nem beszélve, hogy a munkahelyén sem képes helyt állni, inkább csak alibizik, ami szintén nem szimpatikus olyan embereknek, akik rendesen dolgoznak. Azután az is betesz a kedvelhetőségének, hogy fürdős-kurvaként rinyál egy olyan kapcsolat morzsáiért, amelynek feleslegességével maga is tisztában van és olyan válaszokat követelne, amikre már amúgy is tudja a választ. De ha nem is tudná! Akkor is lehetne úriember és elfogadhatná, hogy ami nem megy, az nem megy.


Ha ezek mellett nem tudtad megkedvelni Jamie-t, ami belátom, nem is csoda, azért a forgatókönyv bedobja a magyarázatot zaklatott világlátására, amiben jól megfér a ki sem forrt tehetség mellé párosult korai alkotói válság és az otthonról hozott félárvaságban megforgatott keserűség, amit a szeretett anyuka (Dianne Wiest) betegsége és halála okoz. Mindezek is kevesek ahhoz, hogy a másfél óra alatt érdekeljen Jamie sorsa, mert ilyen sors jut nekünk is, minden ujjunkra, ráadásul, ha már tényleg érdekel valakinek a kálváriája, akkor az legyen olyan, aki a passzív kábulatkeresés helyett inkább célokat tűz ki maga elé, hogy legyen valami, amiért szimpatizálhassunk vele és akár kövessük is. (Persze mondhatnók, hogy hiszen a történet végén pont ez veszi kezdetét emberünk életében, csakhogy azt már nem követhetjük, hiszen a stáblista belekényszerít minket a búcsúzásba.) Jamie-t követni azonban lehangoló, miközben buli után, annyi pénze nem marad zsebben, hogy taxit foghasson, hogy a hűtőjében csak savanyú tej és penészes kenyér lapul és borgőzös fejjel, miután kisírta magát egy volt kolléganőjének – aki mellesleg akár az anyja is lehetne – addig sikerül feltornáznia magát lelkileg, hogy megpróbálja megszexualizálni az egyébként hajlandóságot mutató hölgyet, de ő is (Swoosie Kurtz) érzi, hogy itt nem az intimitásról lenne szó, csupán libidó okozta pillanatnyi vágy és üresség pótlása lenne a cél. Amibe szerencsére Megan figurája nem megy bele és Jamie így már nem látja értelmét, hogy tovább rabolják egymás drága idejét.

Ebben a filmben igaz, hogy megmutatja Fox, mire is képes, ha drámaibb szituációkban kell, mint színész helyt állnia, ugyanakkor pont azt a báját veszítette el, ami miatt szerettem a korábbi filmjeit. Jamie figurája nem szerethető. Sajnálható és szánható. Az viszont nem feltétlenül elég ahhoz, hogy egy film megfelelő médiumként, amolyan generációs filmként kezelje az adott jelent, amiben készült. Mert hiányzik belőle az a tipikus John Hughes hurrá optimizmus, ami miatt az ő filmjeinek címével sokszor találkozom filmes listákban, fiatalságról értekező cikkekben és ami annyira jellemző volt a rendező filmjeinek befejezésére.

Jay McInerney saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami akkor lenne érdekes igazán, amikor Jamie legjobb cimborája, az amúgy még általa is seggfejnek tartott Tad (Kiefer Sutherland) rálőcsöli unokahúgát, hogy az estét töltse vele miután Tad-nek nincs kedve a "csajos" programhoz, azonban a forgatókönyv ezt is félre teszik a film végéig. Halványan azonban a befejezés enged következtetni arra, hogy Jamie talán elfogadja a veszteségeit, leírva azokat felnő, hogy tovább lépve az legyen, aki szeretne és aminek egy felnőttnek lennie kellene: felelős gondolkodású ember.

Azonban fel kell égetnie a múltat maga mögött és talán ezt jelzi, ahogyan barátjától végül elköszön: - Szép pár lennétek Amandával! – ami talán azt jelenti, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy kik az igazán fontosak az életében, akikkel épülhet a jövője és kik azok, akik nem érdemlik meg a rájuk fordított időt.


Michael J. Fox sikeres tévésorozata után (Családi kötelékek) ezzel a szereppel igyekezett egy drámaibb oldalát bemutatni, ami már csak azért sem lehetett maradéktalanul teljesíthető, mert ki volt abban az időben kíváncsi az ő drámaibb oldalára? Aki megszerette szertelen fiatalemberként, az biztosan nem. Én sem. Drámai szerepre vannak drámai színészek és vannak azok, akiket azért nézünk, mert jó kedvet hoznak számunkra. A sors iróniája, hogy szegény J. Fox élete milyen drámai irányba haladt tovább, de legalább addig sok remek komédiát és romantikus filmet hagyott ránk.

Kiefer Sutherland nem nagyon tudott meggyőzni róla, hogy azért szerepelt fiatalon annyi moziban mert olyan remek színész lenne, inkább gondolom azt, hogy Sutherlandként és generációjának nagy szerencsecsomagjaként sokszor volt a tűz közelében. Tény, hogy remek időben szerepelt remek mozikban, remek partnerekkel, azonban legtöbbször pont nem ő volt a főszereplője ezeknek a moziknak. Vagy egyenesen mellékszerepre kárhoztatták – igaz, sokszor ezek jó lehetőségek voltak (Állj mellém!, Az elveszett fiúk) – sokszor pedig nem is nagyon volt igazi főszereplő, így egy lett a csapatból. (Egyenesen át, A vadnyugat fiai) Ez a szerepe ismét a mellékszereplők táborát gyarapítja és nem is nagyon hagy neki sok lehetőséget, lévén alig pár percet láthatjuk. Amikor megcsípett egy-egy főszerepet, sokszor még akkor is mellé dobtak egy partnert, hogy ne érezze magát annyira egyedül. (99-es paragrafus Ray Liottával, Két cowboy New Yorkban, Woody Harrelsonnal)

Eredetileg egy ideig Tom Cruise is versenyben volt Fox előtt a főszerepre, azonban egyrészt nagyon elhúzódtak az alkudozások a producerek és stúdiók között, másrészt a stáb is folyamatosan cserélődött a lassan haladó realizálás miatt. Cruise ráadásul a kábítószerhasználat ellen is erősen ágált, megemlítve, hogy reputációját mennyire leronthatja, azonban a forgatókönyvíró Jay nem nagyon tudta ezt a szálat kiemelni a cselekményből, hiszen nagyjából életrajzi elemekre épült a forgatókönyv, aminek része volt a kokain, a rossz döntések vagy épp az újságírói állás. Foxnak meg pont nem voltak ilyen aggályai.

Phoebe Cates annyiban jó választás, hogy akkoriban sok fiatal férfiember nedves álmaiban volt főszereplő, lévén a „Változó világ” remek medencés jelenetének, ennek ellenére Amanda szerepe egyáltalán nem növelte ázsióját színészként, hiszen ha úgy tetszik negatív karakter, ráadásul alig látható a filmben. Valójában nem is tudom miért vállalta el.

A Vicky-t alakító Tracy Pollan végigkísérte Foxot a pályafutásán (1985-ben csatlakozott a Családi kötelékek stábjához), hiszen a film forgatásának évében házasodtak össze. Így kicsit a film olyan is, mintha az író mellett kicsit a színész önéletrajzi története is lenne...

Mára Michael J. Fox már nem annyira aktív a betegsége miatt és Phoebe Cates is otthagyta a film világát, miután Kevin Kline elvette és született két gyermekük. James Bridges utolsó rendezése volt a film. Sikere visszafogottabb volt, mint az akkoriban készült nemzedék életét boncolgató moziknak, ami nem csoda annak függvényében, hogy Jamie karaktere mennyire nem szerethető.
A rendező, James Bridges itt nem volt felelős a forgatókönyvért és talán ezért is gondolom azt, hogy ez nem annyira a rá jellemző téma és az az érzékenység is hiányzik belőle, mint korábbi filmjeiből, melyeknek forgatókönyvét is jegyezte, és amik inkább underground körökben élveznek egyfajta kult-státuszt.

De végül ez a film is letudva!


60%

Egy elég félrevezető filmposzter, ami első ránézésre egy szerelmi háromszöget sejtet, de mindenképpen egy romantikus mozit...

2019. augusztus 10., szombat

Fantom az éjszakában - Nighthawks (1981)

Fantom az éjszakában - Nighthawks (1981)


Rendezte: Bruce Malmuth

A film Mafab adatlapja: Nighthawks (1981)

Megtekintés: Minden filmsztárnak van olyan mozija, amit még sosem néztem meg elejétől végéig, vagy szimplán elfelejtettem. Stallone filmográfiájából több mozit ki tudok emelni. Egyik a Fantom az éjszakában, amelynek többször nekiültem, de valahogy tekergetésen kívül sok mindenre nem emlékszem belőle, talán, csak hogy Rutger Hauer többek között ezzel utazott át Hollandiából Amerikába. Természetesen indulásból megkapta a negatív főszerepet, mert az USA szereti az importált színészeket első körben a sötét oldal ügynökeként bemutatni.

A Fantom az a film, ami mai szemmel nevetségesnek hat és borzalmasan rosszul öregedett. Pont, mint az a néni, aki még mindig rikító ruhákat viselne, a foga pedig rúzsfoltosan kerül közszemlére. A rendező Bruce Malmuth számomra sosem jelentette a minőségi, hanem inkább a szórakoztató szórakozást. Másik mozija, ami miatt felejthetetlen számomra a direktor, az „Ölve vagy halva”, ami a filmes bakik néhány igazi nagyágyúját képes felvonultatni, mind forgatókönyvileg, mind a vágás, rendezés terén. Mondjuk, akkor nem is említettem, hogy az eredeti  rendező  Gary Nelson volt, aki főleg családi mozik és tévésorozatok között mozgott jól, és miután otthagyta a produkciót, lépett Malmuth a képbe. Hab a tortán, hogy Stallone rivalizálni kezdett Hauerrel és erősködött, hogy két változatban készüljön el a film: Egyikben a zsaru figurája kapott erősebb hangsúlyt, másikban pedig a terrorista. A tesztközönség valamiért Hauer karakterének szavazott bizalmat, amit az akkor frissen felemelt sztár-Stallone nem nagyon viselt el, ezért ismét megvágatta a filmet, hogy Wulfgar jeleneteiből sok a vágószoba padlóján végezte.

Hasonló butaságok itt is maradtak bőven. Az egyik, eleve az alapötlet és a hozzá rendelt költséghatékony és egyenesen ostoba befejezés, amivel szerintem nem sok akciófilm büszkélkedhet. Még egy filmben persze talán benyelem, ám úgy vélem, a valóságban Wulfgar végső lépése úgy logikátlan – mondjuk van még pár – ahogy az író, David Shaber megírta.

Röviden Wulfgar (Rutger Hauer) Anglia legkeményebb terroristája utolsó munkájával – levegőbe repít egy exkluzív boltot – még saját frakcióján belül is kihúzza a gyufát, ezért, mivel máshoz sem ért, elhagyja az öreg kontinenst és Amerikában próbál szerencsét, ahol azt a hatalmas ötletet eszeli ki, hogy helyi terrortámadásokat visz véghez, melyben az épp kezdődő ENSZ találkozó tagjai is érintettek és tudása legjavát annak a csoportosulásnak fogja felkínálni, akik a legtöbbet fizetik szakértelméért. (Mintha a korábbi hírneve és pl. az ominózus bolti robbantás erre eddig nem lett volna elég...)


A forgatókönyv másik fontos történetszála a kőkemény New York-i zsaru, Deke DaSilva (Sylvester Stallone) aki fittyet hány a parancsokra és a rosszfiúkat saját, „gyermeteg” módszereivel igyekszik a hatalom kezére játszani, melynek az első képkockákon mindjárt tanúi lehetünk, mikor a kifejezetten kisportolt rendőr nőnek álcázva magát addig „alakítja” a védtelen női áldozatot a város rossz hírű negyedében, míg be is gyűjt néhány Piszkos Harry filmeket idéző skalpot és ebben társa, a későbbi Lost sorozat főszereplőjének a nevét ellopó karakter, Matthew Fox (Billy Dee Williams – Lando Carlissian) lesz segítségére.

Ketten az utca rémei, akik a jelentésekkel nehezen bíbelődnek, ellenben olyan szakmai tudással és arroganciával vannak felvértezve, hogy a felettesükkel minden egyes beszélgetés kölcsönös üvöltözésbe kell, hogy torkolljon és akkor még DaSilva nem is egy beépített zsaru, csupán egy akadékoskodó nyomozó.

Wulfgar némi arcplasztikai kitérő után – melyben meggyőznek minket róla, hogy ez annyira rutin feladat, hogy napok alatt végbemegy, különösebb rehab nélkül – alá Face/Off – persze az államokban pont e két kopó területét nézi ki következő lépésként bűnözői idő-gráfiájában, így egyértelmű, mi lesz a film vége.


Angliából a helyi erők megsegítésére érkezik a városba Hartman (Nigel Davenport) aki egy gyorstalpalón igyekszik kiképezni vagy két tucat helyi zsarut Wulfgarból és a terrorista életvitelből, mely előadásokon tippelhetünk, kikkel van a legtöbb probléma és utána kik lesznek legközelebb a tűzhöz. Igen. DaSilva és Fox, mint az osztály renitense és a balhékat tompító jó barát vesznek rész az eligazítás sorozaton, ahelyett, hogy eleve olyan szakértőket rendelne a terrorelhárítás illetve az FBI a városba, akik eleve szakértői a jelenségnek. Ehelyett kakaskodó és elkényelmesedett fánkzabáló helyi erőknek igyekszik egy Európai bűnüldöző napi pofa-vizitben megmutatni, kivel állnak szemben.

Megtörténik az első csörte is, amelyben egyértelmű lesz, hogy Wulfgar bizony a város vendégszeretetét élvezi és megvannak az eszközei hozzá, hogy nyomot hagyjon a polgárok kedélyállapotán. Ezt el is éri egy hajnali robbantássorozattal, melyben a képen belül egy épület alsó szintje ég ki egy dekoratív, de visszafogott robbanásban, míg Wulfgar telefonon már arról tájékoztatja a városi rendfenntartókat vagy újságot (ellentmondásos a szinkron értelmezése és a felirat sem segít sokat), hogy ez csak a kezdet és direkt repült a levegőbe több pénzüggyel foglalkozó épület. Nagyzol tehát a gyerek rendesen.

Ezek után az Európai inspektor és DaSilva között lezajlott a beszélgetés, amely segített a helyére tennem ezt a komédiát. Első körben Davenport egy vasdarabot szorongat a kezében – elég gyorsan hozzá került az ominózus fontos darab, miközben a robbantás hajnalán vagyunk még és első körben azért kell némi idő a pusztulás átvizsgálásához is, nemde? – és felhívja DaSilva és Fox figyelmét, hogy az eddigi gyanú, hogy Wulfgar itt tombol, ezennel beigazolódott (Tehát nem volt biztos???). Ezek után DaSilva – mégsem olyan hülye – felteszi a logikus kérdést, hogy ugyan miért ilyenkor, hajnalban és nem akkor, amikor nyüzsögnek ott a lehetséges áldozatok. Erre Hartman válasza meggyőzött arról, hogy David Shaber csapnivaló író: - Ez a módszere!

Aha. Tehát ez a fajta visszafogott, hajnali robbantás, minimalizált áldozatokkal annak a Wulfgarnak a módszere, aki rögtön a film elején szemrebbenés nélkül robbant fel többek között egy gyönyörű eladónőt és tucatnyi egyéb vásárlót, köztük gyerekeket is, akit még korábbi megbízói is inkább a föld alatt látnának brutalitása miatt, mert kifejezetten nagyban űzi a gyilkolást. Na, Shaber, elmész te is a picsába, hogy nem tudod eldönteni, hogy a.) vagy b.).


És miért tett így Wulfgar? Mert másnap érkezik a városba az ENSZ nagykövetei és Wulfgar tervei között szerepel, hogy majd jól alájuk tesz.

Persze ilyenkor nincs egy protokoll, hogy ENSZ találkozó ugrik és Amerika egy másik pontját kerül megszervezésre, mert ilyen lépés lenne a logikus és a valóságban nyilván előre megtervezett forgatókönyvek szerint zajlik le a csere, miközben Wulfgarnak nem lenne lehetősége sem arra, hogy idejében megtudja az áthelyezett találkozó helyszínét, sőt, az előkészületeit is újra kellene szerveznie.
De az túl logikus lépés lenne, ezért maradunk a városon belül és inkább az egész stresszes helyzetet rátoljuk a helyi rendőrségre, ami szintén úgy érzem, kissé kevés biztonságtechnikai szempontból.
Wulfgar tehát boldogan folytatja ámokfutását és néha csak néhány méteren múlik, hogy a közte és DaSilva közötti macska-egér párbaj nem ér véget a film felénél.

Törvényszerű, hogy a segítő karakterek közben mind kiiktatásra kerülnek, hogy a végső meccset a két fontos név között lehessen lejátszani, pontosan tudva, mi is lesz a befejezés. A forgatókönyv azonban még itt is elég gyávácska, mert míg a kevésbé szimpatikus Hartmantól megszabadulunk egy hozzá nem méltó kivégzésben, addig Fox csupán ideiglenesen kerül parkolópályára, hogy ezzel kivegye a filmből az amúgy korábban felesleges comic relief karakterét. A női gonosztevőt pedig udvariasan itt is meghagyják valaki másnak, hogy mégse a szeretheő - na hagyjuk - DaSilva gyilkolja meg.

A lezárásig még kapunk némi akció szerűséget, meg a James Bond filmekre jellemző jelenetet, melyben a két ősellenség szemtől szemben találkozik, de nem ölik meg egymást – illetve a gonosz hagyja ki a ziccert, rá egyáltalán nem jellemző módon – hogy végül a lezárás tökéletesen érdektelen és ostobára vágottan megmutassa, milyen okos ez a DeSilva gyerek és milyen hülye ez a Wulfgar srác. (A befejezés ostobára vágása azért sikerült egyébként, mert a stúdió nem megfelelő fejesei kivágatták a durvább részeket - pl. a végső fejlövést - így hiába feccölt bele Dick Smith annyi energiát a jelent elkészítésébe, végül ebből egy összecsapott "valamit" látunk a képernyőn.)


A forgatókönyv pedig mostanra annyira nem tud magával mit kezdeni, hogy még egy egysorosra sem futja a stáblista előtt. Pedig az olyan gyors lezárású mozik, mint pl. a Die Hard is beemelt legalább egy rövid párbeszédet a főhős és egy mellékszereplő között, hogy érezzük, megy minden tovább, itt azonban némán ül zsarunk a lépcsőre, hogy a néző pedig némán álljon fel a fotelból, hogy vajon nem nagyobb leszámolást terveztek-e ide, csak elfogyott a büdzsé? (Nem az fogyott el, hanem a stúdió bátorsága...)

Nagyjából harminc év csúszással néztem meg a filmet, pont egy nappal Rutger Hauer halálhíre előtt... és most fejeztem be, mert érnie kellett a mondandómnak. Malmuth zsenije nem a koherens filmrendezésben rejlik, itt is kiderült számomra. A „Fantom” alig valamivel lépi túl egy krimi kereteit és az egyetlen, aki miatt nézhető, az Hauer, mert a figurája tényleg érdekes(ebb), mint DaSilva fárasztóan macsó karaktere, aki a film alatt kétszer beszél ex-barátnőjével és egyik esetben sem tudtam elhinni, hogy ez a férfi és nő korábban egy ágyban aludt (is). (Ez ismét a stúdió és a végső vágás sara, mivel a legtöbb közös jelenetüket, amely mélyítette volna a kapcsolatukat, szintén kivágták, hogy felpörgessék az eseményeket.)

Mondjuk Hauer játékán is lenne mit csiszolni, mert míg a film eleji robbantás alatt tökéletes, ahogy hidegvérrel elhagyja a robbantás helyszínét és telefonálni megy, addig a hajnali, pénzügyi negyedbeli robbantás alatt már először is elég erősebb megrebben a szeme mikor elkezdődik a balhé, utána meg olyan izgatottan nézi saját munkásságát, mintha nem pont a precíz, unott nyugalom és a zsigeri vérszomj lenne az óvodai jele. Gondolom, a rendező instrukciója volt, ez a nagy izgalom...

Mellékesen:
Hartman meggyilkolása is megér egy külön fejezetet a buta megoldásokban. Az, hogy a bérgyilkos Shakka (Phersis Khambatta – Star Trek a mozifilm) egy elvileg védett épületben lövi le, majd szőrén-szálán eltűnik, már eleve röhejes, mert feltételezi, hogy a bundába öltözött filigrán női gyilkos rendelkezik egy teleport készülékkel – oké, hogy DaSilva futva és késve érkezik, de az esemény nagyságát tekintve, hol a picsában kártyázott a többi rendőr, kommandós és ügynök??? – ám utána olyan logikus párbeszéd is elhangzik Hartman holtteste felett, mint a:
- És még hátra van a nagy játszma! (DaSilva, miközben a fejét vakarja.)
- Honnan tudja? (Kérdezi pökhendin a rendőrfőnök.)
- Mert kezdek rájönni annak a rohadt alaknak az észjárására!

Ez valami vicc? Persze, hogy nem a nagy játszma volt, cseszd meg, hiszen Hartmant simán kivégezhette volna saját országukban is, idióta! Egyértelmű, hogy csak egy régi ellenség kiiktatása volt a meggyilkolása, nem kell ehhez olyan nagy dolgokról pofázni, mint bűnözői pszichológia! Persze, hogy nincs még vége, tökfejek, hiszen Wulfgar egyértelművé tette, hogy a szándéka egy nagy dobás, amivel korábbi renoméját állítaná vissza...
Azért tegyük hozzá, hogy a Videovox szinkronja azért ugyanebben a jelenetben azért sokkal árnyaltabb, kár, hogy Szakácsi Sándor munkáját két esetben is lecserélték és még a felirat is inkább az első változatot erősíti.

Itt van azért a Videovox szinkronja, ami kicsit intelligensebben áll a jelenthez:
- Nem áll jól a szénája! (DaSilva, miközben fejét vakarja.)
- Honnan veszed? (Kérdezi érdeklődve a rendőrfőnök)
- Kezdek rájönni, hogy gondolkozik az a szemét!

Nem nagy különbség, de azért... Ennek fényében érdemes több szinkronnal is megtekinteni a filmet. Már csak a szinkron munkák megfigyelése miatt is.
Ez a mozi a nyolcvanas években emlékszem, kifejezetten erős darabnak számított. Még kis filmfotókat is lehetett kapni róla, bár, az hazánkban később a Rambo és Cobra párosnak lett inkább köszönhető.
Egyszer érdemes megnézni, azonban sokat, ma már, nem érdemes várni tőle.
Isten veled Rutger Hauer! Te azért odatetted magad! Köszönjük!


Töfi:
- Hauert azzal rémisztgette a stáb néhány tagja, hogy Stallone az üldözéses jelenethez lépcsőházakban edzve készül fel. Később alaptalan volt Hauer félelme, mert az északi színész simán lesprintelte a kollégáit.
- Hauer első forgatási jelenete pont az volt, amit a filmben a végén látunk. Az egyik lövéshez speciális hámba helyezték, amit állítólag Stallone kérésére a kaszkadőr koordinátorok elég durván megrántottak, hogy Hauer kicsit megsérült az attrakció közben. Mikor megtudta, hogy Stallone volt a ludas a durva bánásmódért, felkereste a kollégát és megígérte neki, hogy még egy hasonló poén és megmogyorózza.
- Hauer annak ellenére befejezte a forgatást, hogy véletlenül és drámaian pont közben hunyt el egyik legjobb barátja és az édesanyja is. A színész csak néhány napra hagyta ott a forgatást, majd folytatta a munkát. Végül nem bánta meg a döntését, mert, mint mondta, ennek a produkciónak köszönhette, hogy megismerte a nevét a világ.
- A film felépítése nem véletlenül lett olyan szikár. David Shaber eredetileg a Francia kapcsolat harmadik részének szánta, de miután Gene Hackman nem mutatott érdeklődést harmadszor is Popeye Doyle karaktere iránt és a fekete zsaru szerepére kiszemelt vicces karakterre nem nyerték meg Richard Pryort, az eredeti stúdió, a 20th Century dobta a tervet és az Universal csapott le rá.
- Végig figyelemmel kísérték a film forgatását, hogy lehetőleg ne kapjon X besorolást. Végül megkapta annak ellenére, hogy viszonylag sok akció és erőszakos jelenetet kivágtak vagy megkurtítottak.


60%

Kutyuli-nap - Dog Days (2018)

Kutyuli-nap - Dog Days (2018)


Rendezte: Ken Marino

A film Mafab adatlapja: Dog Days (2018)

Megtekintés: Randifilmnek kiváló, habár ha pesszimista kedvünkben vagyunk, nem mehetünk el az mellett, hogy ez egy végtelenül hazug mozi. Cukormáz, romantika és a végén mindenki boldog. De tudod, mit? Legalább egy mozi erejéig legyen ilyen az élet!

A „Dog Days”, tipikusan az a szkeccsszerű, ezer szereplős mozi, amik néha jól sülnek el (Igazából szerelem), és idézhetőek maradnak, máskor pedig szinte nyomtalanul felejtődnek el (Valentin nap). Valamiért a filmkészítők szeretnek ünnepekhez kétféle mozit párosítani: a.) vagy valamilyen horror (Halloween, Anyák napja, Péntek 13. b.) vagy valamilyen romantikus, esetleg keserédes komédia. (Idétlen időkig, Boldog halálnapot!, Igazából szerelem) Ritkán esetleg sci-fi idegen inváziós, bár az nem jellemző. (Függetlenség napja)

Ez a kutyás mozi a második műfaji leágazásban fejti ki hatását és talán nem olyan harsányak a karakterek – kevésbé ismert színészek – mint sok hasonló műben, a végére akad kit megkedvelni, még akkor is, ha esetleg ezeknek a szereplőknek a többsége egy-egy kutyus. Amerikában egyébként is van egy mondás illetve filmes paradigma a sikeres filmekkel kapcsolatban, ami egészen egyszerűen azt a hitet erősíti, hogy egy film, ha kutyaszereplőt kap, az csak sikeres lehet. Ez nagyjából talán így is van, de azért ne mennék el az mellett, hogy a Beethoven folytatásai nem lettek olyan sikeresek és néhány mozi pedig talán anyagilag nem csilingelt rosszul a kasszáknál, de ettől még erősen vállalhatatlan alkotás lett belőle. (Pl. Tim Allen kutyás marhasága)

Ebben a történetben azonban nem a kutyák a főszereplők. Véletlenül sem. Csupán biokellékek, hogy néhány csinos ember élettöredéke érzelmeket csikarjon ki a nézőből. Lehetőleg pozitív érzést és talán ez az oka, hogy bár a téma érinti a kutya menhelyek világát, mégsem látunk igazán szívfacsaró kutyasorsot, pedig aki ilyen helyen dolgozik – főleg egy állatorvos – nap, mint nap szembesülhet vele, hogy az ember hogyan is bánik az ember legjobb barátjával. (Amikor ezeket a sorokat írom, épp a Facebookon terjed egy videó és cikksorozat egy hatvan feletti nőről, aki kutyáját, miután az elcsavargott, büntetésből a kocsijához kötözte. Jelenleg a rendőrségen kihallgatták a nőt (gyilkost) azonban még egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő módon fogják a tettét szankcionálni.)


A „Dog Days” nem igazán koncentrál arra, hogy valódi betekintést nyújtson ebbe a szomorú világba és felvállaltan nem is célja. Itt a kutyusok vicces mellékszereplők és bármilyen fura, szinte alig kapnak értékelhető pillanatot, ami alatt azt értem, hogy szinte semmi interakció nincs közöttük és a szereplők között, leszámítva talán, hogy egyikük megszökik a gazditól és így gyakorlatilag új otthonra lel, ám ezen kívül semmi.

Itt a főszerep az embereké, akik kellemetlen helyzetbe kerülnek és a megoldások mellett szerepelnek velük kutyusok is. Szóval, igen, ha ebből indulunk ki, a „Dog Days” egy hazug mozi, ami ürügyként használja fel a négylábúakat, hogy a vásznon látott vicces és drámai események megtalálják a célközönséget, nagyjából mindenkit. Mert, ha nincs kutyus, akkor megint egy átlagos amerikai rom-kommal lenne dolgunk, amelyben 10-15 karakter kerülgeti egymást, hogy érzelmileg a sorsuk alakulásának tetőpontjánál hagyjuk magukra őket, így azonban, olyan, mintha lenne valami fontos mondanivalója a filmnek a felelős állattartásról. Lesz is, csak kb. egy hat éves gyermek szintjén fog ez a konklúzió lecsapódni, ami azonban a bennünk rejlő saját hatéves énünket simán képes megszólítani, ezért lesz végül a film egy legalább egyszer megtekinthető randi film, amely végén könnyes szemmel állunk fel a fotelből.

55%


2019. július 25., csütörtök

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)


Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)


Rendezte: Anthony Maras

 A film Mafab adatlapja: Hotel Mumbai (2018)

imdb.com
Megtekintés: Ritkán nézek úgy végig filmet, hogy nagyjából az elejétől a lezárásig gyomorgörcsöm van – nem valami nehéz ételnek köszönhető, természetesen – ezért meglepett, hogy milyen zsigeri érzéseket váltott ki belőlem ez a megtörtént eseményeket feldolgozó filmdráma.
A Hotel Mumbai története első körben hasonlít olyan mozikra, mint a szintén „hoteles” „Hotel Ruanda” vagy a szintén 2018-as „Bel Canto”. 

Alaptörténet, hogy kisebb embertömeg egy kegyetlen csapat áldozata lenne, azonban egy területen belül igyekeznek túlélni és kivárni a megmentőiket.

Amit sokan szerencsére televízióból tudunk meg, hogy a világ más országaiban olykor-olykor elszabadulnak az indulatok és politikai vagy vallási okok miatt (esetleg összefonódik) szélsőséges csoportok úgy kívánnak érvényt szerezni ideológiájuknak, hogy ezáltal más közösségeket vesznek erőszakos cselekedeteikkel célba. Ebből is a legkiszámíthatatlanabb és ezáltal talán legkevésbé felfogható egy átlagember számára az öngyilkos merénylők akciói, amelyeket olyan helyszínen követnek el, hogy minél nagyobb legyen a pusztítás, mint adatokat tekintve, mint szemléletet.
2008-ban maroknyi húszas évei elején járó iszlám fiatal, sejtjeik vezetőinek parancsára, áthajókázott Mumbai-ba, ahol a kijelölt területeket felkeresték, majd fegyveres ámokfutásba kezdte, nem kímélve senkit, aki útjukba állt. Az ilyesmi ellen szinte lehetetlen védekezni. Talán egyetlen esélyed, ha idejében meghallod, mikor kezdődik a terror és egyszerűen elfutsz előle. Még a film nézése közben is erős indulatokat váltott ki belőlem és mély, zsigeri félelmet, ha arra gondoltam, hogy mennyire tehetetlen lennék ebben a helyzetben.

A film nem spilázza túl, sőt, néha talán még kerüli is, hogy nyersen mutassa a valót, azonban amit látunk, az is elég, hogy felkavarja az érzéseinket.

A történet szerint Arjun (Dev Patel, életének legerősebb alakítása eddig és még remélhetőleg messze a vége) épp, hogy sikeresen tartja meg munkáját a Mumbai városában működő és a helyiek szemében igazi presztízs munkahelynek számító Taj becenevű szállodakomplexumban. Alig veszi fel a műszakot, riasztó híreket kapnak a városból, amelyben lövöldözésről és halottakról esik szó, azonban Mumbai nagy város és a hotelben senki nem gondolta, hogy ez az eseménysor náluk folytatódik, Azonban megérkezik egy maroknyi felfegyverzett férfi, hogy bevégezzék a feletteseik utasításait. Mikor elszabadul a pokol, a hotel személyzete igyekszik összefogni és menteni a menthetőt, ezalatt értve a vendégeiket, ami sajnos, hiába a hatalmas épület, lehetetlen vállalás.
Arjun, ha lehet, még többet vesz ki az akcióból, mint társai, néha az életét kockáztatva, de a férfiben olyan erős a hit és egyfajta morális hozzáállás, hogy képtelen hátat fordítani azoknak, akikről a feladata, hogy gondoskodjon, beleértve ezt a szituációt is.

mafab.hu

Miközben a helyi rendőrség igyekszik magára találni a véres események között, a túlélők macska-egér játékot játszanak az épület szobáiban, hogy ne találjanak rájuk.
Dev Patel producere is a filmnek és játéka eszméletlenül erős. Nem tudom, mennyi igazságalapja van az általa megformált Arjun-nak, de nagyon hamar szerethetővé teszi a figurát. Az a jelenet, amelyikben az egyik vendég a pánik közepette a menedzsernek panaszkodik, hogy fél Arjuntól, mert a fejére kötött turbánban hasonlít a támadókra – akik amúgy nem viselnek ilyen fejfedőt – és utána Arjun beszél a nővel, az egyszerűen egy gyönyörű jelenetsor.
A filmben még szerepet kapott Armie Hammer és Jason Isaacs is, bár sokkal kevesebb vizet zavarnak a történetben és megkockáztatom, a valósághoz talán nincs annyi köze kálváriájuknak, mint amit a film bemutat, pusztán az eladhatóság miatt volt két ilyen húzónévre szükség a sok indiai és egyéb ázsiai karakter mellett.

A film drámaisága mellett is adagol némi humort, amely néha a fekete humort karistolja, mégsem lóg ki a képből, nem zavaró.

A helyi rendőr két tagja még nagyon jó karakter, akik bejutnak az épületbe és igyekeznek segíteni, hogy a vendégeket ne lőjék halomra. Az ő sorsuk is érdekelt.
Talán a lezárás ami nehéz lehetett a készítőknek, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet hepiendes befejezéssel tálalni, ismerve a körülményeket. Közel kétszáz halott, félezer sebesült volt a támadók rovásán, akikből csupán egy élte túl ezt a gusztustalan akciót. Őt végül elítélték, de nagyon rossz arány ez az áldozatokkal szemben. Közben, akik kitervelték, otthonukban állítólag ma is élnek és terveiket szövögetik.

awardswatch.com

Ha egy emlékezetes drámára vágysz, nyugodtan merem ajánlani ezt a mozit, ami végre nem az amerikaiak hősiességéről mesél. Sőt, annyira nem, hogy egy amerikai turistából sikerült úgy egy igazán negatív karaktert varázsolniuk, hogy az illető nem is a terroristák oldalán van értelemszerűen. Viselkedése azonban pont az a gőgös, lenéző hozzáállás, amiért sokan megvetik az USA lakosságát a világ sok részén. Mondjuk valójában nekem kicsit ő és a barátnője története lógott ki kicsit a filmből. Talán nem is volt tervben, hogy a figurát ilyen módon mutassák be, csupán rosszul sikerült.
A film amúgy remek, a színészek egészen kiválóak, a szituáció miatt rengeteg érzést az arcok mutatnak meg a néző felé, hiszen a szituációban a hangoskodás pont nem javallott, és ezek az arcok beszédesek.

A filmben előkerül a kérdést, hogy ilyen helyzetben ha nyafog a csecsemő, mit csinálnál? Még soha nem utáltam csecsemősírást hallani, mint ebben a filmben. Mert bizony, az a sírás jelentheti a halálodat is...

85%

Ha meglesnéd: Hotel Mumbai (2018)

Csillagok határán - High Life (2018)


Csillagok határán - High Life (2018)


Rendezte: Claire Denis

A film Mafab adatlapja: High Life (2018)


Megtekintés: Robert Pattison remek színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában lett elmesélve a másfél helyett.

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és persze klisé tenger.

Ezzel szemben, mostanában azt veszem észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.

Pattison legújabb filmjéről is ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok flashback-kel és egy édes kisbabával.

Csak éppen én egy sci-fire készültem.
Nem tudom, mik voltak az elvárásaim, így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást boncolgató űrutazásnak.


Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek, amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.
Flashback jelenetek magyarázzák meg, mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül a férfi egyedül maradjon gyermekével.

Értem én a drámát, csak nem szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség. Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem vezet így sehová.


Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.
A mellékszereplők rendben vannak azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném – amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a stáblista alatt.

Bevallom, mivel a sokadik ilyen „ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz, hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.

60%

Itt ráakadhatsz: High Life (2018)