2020. szeptember 10., csütörtök

Az új mutánsok - The New Mutants (2020)

Az új mutánsok - The New Mutants (2020)


Rendezte: Josh Boone (Csillagainkban a hiba)

A film Mafab adatlapja: The New Mutants (2020)

imdb.com
imdb.com
Amikor egy film bemutatója több évvel elhúzódik, általában a háttérben profán okok szoktak állni. A legtöbb esetben pl. az, hogy a producerek a tesztvetítésen szembesülnek vele, hogy a bemutatás előtt álló film egyszerűen pocsék. Ilyenkor összeszorul a popsijuk és már előre sírnak, hogy bizony, ha szerintük ez a film úgy tré, ahogy van, azok is így fogják gondolni, akiknek készül. Legyenek a producerek bármennyire is a szakma kényszerűségből eltűrt mumusai, hogy mi nem lesz sikeres, azt általában megérzik.

Néhány esetben még bennfentes vetítésre sincs szükség, elég pusztán az, hogy a stúdió háza táján nincs minden rendben, mint amikor egyik cég bekebelezi a másikat és az éppen aktuális munkák kielégítő befejezését megnehezítik azzal, hogy az érkező friss főnökség elképzelései nem feltétlenül egyeznek a korábbi vezetés elképzeléseivel. Azonban a friss főnökség nem mindig érzi kötelességének azt, hogy egy korábbi vezetőség szerelemgyerekét kvázi felnevelje, így a legtöbb hasonló esetben kukázzák a korábbi terveket és a saját, új ötleteik sorsát kezdik egyengetni.

Az új mutánsok pedig éppen akkor készült, amikor a Marvel filmeknél – azon belül az X-Men franchise-nál – a korábbi rajongók kezdtek egyébként is elfordulni a sorozattól. Pedig aztán a mutáns génekkel bíró emberek fantasztikus kalandjait a dolgos mindennapokkal vegyítő sorozat korábban hálás téma volt, egészen az utolsó felvonásokig. Mintha akik korábban annyira szerették Magneto, Xavier és Logan kalandjait, mostanra valamiért belefáradtak volna. Talán épp ezért nem voltak már az Apokalipszis című rész visszajelzései sem túl pozitívak, a Sötét Főnix kritikáiról nem is beszélve. De mi lehet a háttérben? Kalandból pont úgy nem volt hiány, mint az első részekben. Akkor hol lehet a probléma? Ha tippelnem kellene, az elmarasztalt epizódok mintha mind, kicsit összecsapottabbak lettek volna, mint azok a részek, amik kritikailag sikeresebbek lettek. Az összecsapottság azonban nehezen megfogható egy ilyen színes történetnél, mert a sebesség és CGI elnyom minden mást.

Hirtelen már nem volt annyira jó ötlet mutánsos filmet készíteni, gondolta a felvásárló Disney, holott, a téma mintha épp most lenne a csúcson, hiszen 2000 és 2020 húsz között nem csak a képregény-filmek mutattak be fantasztikus képességű embereket – képregény alatt most kifejezetten a Marvel és DC univerzum darabjaira gondolok – hanem több tucat olyan független produkció is, amelyek abszolút nem igyekeztek ezt a képregényes kontextust öregbíteni, hanem ettől a „kommersz” vonaltól teljesen független vonalon foglalkoztak olyan karakterekkel, akiknek simán lett volna helye akár Xavier csapatában is. Címekkel nem dobálóznék, mert egyszerűen már én sem emlékszem mindegyikre azokból, amiket láttam, de volt, amelyikben a női hős képes volt a természetet manipulálni, egy másikban egy férfi tudott cyborggá változni, míg egy ázsiai produkcióban meg egy apuka lett képes telekinetikusan mozgatni hatalmas tárgyakat. Ezek mind olyan mozik, amik nem akartak a trendnek megfelelni, és a mutáció kérdését nem a mainstream felől közelítették meg, még akkor sem, ha esetleg tettek is utalást az ismert képregényes elődökre.

Igen, amikor ezeket a filmeket néztem, néha olyan érzésem volt, hogy az emberiségnek most kezdett a figyelme a mutáció, és az azzal járó különleges képességek felé fordulni, és ez az oka, hogy havonta jön ki egy-két olyan film, amiben a főszereplők valamilyen képesség birtokában vannak. Sőt, néhány film tovább ment és olyan jövőket vázolt fel, amiben az emberek közé már beilleszkedtek a következő generáció képviselői. (The Boys, Project Power)

https://www.theverge.com/2020/5/13/21257473/new-mutants-release-date-august-2020-disney-fox-xmen-tenet-mulan-black-widow


Másik visszatérő téma ezzel kapcsolatban, hogy ezeknek a képességeknek a birtoklói valamiért a bűn útját kezdik járni, hogy azután legyen konkrét ok a kiiktatásukra. Egyik legfrissebb próbálkozás ebben a témában a Netflix egyik idei nagy dobása, a Project Power, amely szintén azzal a gondolattal játszik el egyrészt, hogy a természetfeletti képességek akár külső hatásra (értsd nem valami DNS-ben természetes úton kifejlődött sejt szintű mutáció) is előjöhetnek, és azzal is, hogy mi történik, ha azt rosszra használják.

Az új mutánsok azonban ennél lényegesen kevesebbet markol, így végül egy olyan kamaradarabot kapunk, ami valójában semmi többről nem szól, mint néhány fiatalról, akiknek a kezében jóval nagyobb hatalom van, mint amivel elbírnak és, hogy a bennünk lakozó gonoszt képesek-e legyőzni... Mi van? Igen: Meg kell küzdeniük szó szerint is a démonaikkal.

Elsőként leszögezném, hogy az új mutánsok nem is rossz film, de a jótól is messze van. Mint írtam, kamaradarab, ami azt jelenti, hogy a korábbi X-men filmektől homlokegyenest eltérően, itt nincsenek érdekes, szép helyszínek, nem ugrálunk a városok, kontinensek között, hanem végig egyetlen intézmény falai között maradunk. Azonban, ha kamaradarabról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy a karakterek kellő mértékben ki legyenek bontva. 

Azaz, ez kellene, hogy történjen. Hogy végül egy unásig látott, klisés fejlődéstörténetet látunk, az a forgatókönyvírók érdeme, mert szinte visszaböfögik azt, amit korábban hasonló tinifilmekben láthattak, mellé pakolva némi mutánsosságot és kiszámítható befejezést, amely ráadásul olyan, mintha csupán egy felvezetése lenne egy új univerzumnak.

Talán ez az egyik oka, amiért többen utaltak rá, hogy a film leginkább egy közepes pilot epizód ingerküszöbét birizgálja. Egy nem túl érdekes sorozatét.

https://www.cnet.com/news/sdcc-marvel-the-new-mutants-opening-scene-shows-apocalyptic-terror/


A központi szereplő indiánlány, Dani (Blu Hunt - A sötétség kora sorozat) úgy ébred egy leginkább szanatórium szerű épületben, hogy emlékei alig maradtak korábbról. A komplexum egyetlen felnőtt lakója, Reyes (Alice Braga - Isten városa, Ragadozók) igyekszik megnyugtatni, annak ellenére, hogy elég nehéz ez a feladat, ha az érintettnek el kell mondani, hogy amnéziája előtt az apja meghalt és a város, ahol felnőtt, eltűnt a föld színéről.

A következő etapban megismerjük a szereplőket, akik barátságosak, kivéve az iskolai bullying esszenciáit magában hordozó Rasputin lány (Anya Taylor-Joy - The VVitch, Széttörve), aki viszont szintén egy ordas nagy klisé. Kialakul egy kis szerelem is, bár talán nem pont úgy, ahogy gondolnánk, a fenyegetés lassan (ismét) alakot ölt és mire a lezáráshoz érünk, a kis csoport összecsiszolódik és képesek együtt megoldani a problémát.

Én meg végig azon agyaltam, hogy miért érzem úgy, hogy láttam már ezt a filmet, csak lehet, hogy nem pont így. Mert lá... és be is ugrott elalvás előtt: ez a film laza koppintása a Rémálom az Elm utcában 3. részének, amely „Álomharcosok” névvel lett a széria általam igen kedvelt és sokszor látott része. Kicsit érződik benne a Nulladik óra című John Hughes film hatása is.

Ott is van egy központi női karakter, akinek a múltja homályos, belekerül egy csoportba, amelyiknek tagjai az álmaikon belül különféle módokon halnak meg – itt az új mutánsokban a képességeikkel vontam párhuzamot – azok, akik védenék őket, nem képesek rá, és elvileg a végén együttes erejükkel legyőzik a gonoszt. Nos, tudjuk, hogy Freddy nem lett legyőzve, sőt, ha már képességeket tekintünk, talán még az 5. rész is jobban emlékeztet az álomvilágban uralkodó képlékeny szabályok felrúgására, nekem mégis a harmadik Freddy kaland volt az, ami folyamatosan beugrott az új mutánsok megtekintése után. Akkor is, ha neked mondjuk nem.

Freddyt pusztán le kell cserélnünk egy mitikus medvére, amelyet pedig így beleszuszakoltak egy indián mondába, bár, fenntartásaim ezzel kapcsolatban is akadnak, hiszen korábban azt az indián bölcsességet, ami keretbe foglalja a mondanivalót, nem medvével, hanem farkassal kapcsolatban olvastam. (Sőt, most is a farkast dobta ki a gugli ezzel kapcsolatban.) Azonban, mivel az egyik karakter, Rahne (Maisie Williams - Trónok harca sorozat) pont egy farkassá képes átváltozni, gondolom, a forgatókönyvben némileg megváltoztatták a mítosz általam ismert – persze lehet, hogy én találkoztam vele korábban olyan helyen, ahol rosszul idézték meg és eredetileg tényleg medvéről van szó – részét, hogy mégse már két ugyanolyan állat harcoljon meg egymással, mert az... uncsi?

https://consequenceofsound.net/2020/07/first-scene-trailer-the-new-mutants-watch/


Azután, a srácok képességei is elég ötlettelenek. (Mondjuk csak nagy a szám, hiszen egyre nehezebb új képességeket kitalálni, köszönhető az olyan sorozatoknak, mint a "Hősök"). A farkasemberség (Williams) már egyébként egy lerágott csont, tűzemberünk (Henry Zaga - The Stand sorozat) is volt néhány és a szuper gyorsaság (Charlie Heaton - Stranger Thing sorozat) sem ismeretlen. Rahne azonban a félelmeket tudja életre kelteni, ami nem olyan rossz adottság, ha képes vagy kontrollálni. Persze, itt erről nincs szó, és ezért a főhős a történések forrásának a kulcsa. Rasputin képessége azonban számomra totál kirántott a moziból. Nem volt világos teljesen számomra, hogy a fantáziavilágának mekkora a hatalma, de ha elméjével képes afféle lézer kardot varázsolni a kezébe, az egész karját képes kőzetté alakítani, a kedvenc kesztyűbábját sárkánnyá változtatja és még arra is képes, hogy teleportáljon vagy kapukat nyisson a valóságba és azokon ugráljon keresztül, akkor azt kell mondanom, eléggé kimaxolta a mutánsmétert. Olyannyira, hogy nem is tudtam befogadni ezt a fajta képességhalmozást. (Oké, Furi a „Hihetetlen családban hasonló, de ott valahogy nem érzem, hogy kilóg a lóláb.)

Az is hamar kiderül, hogy egyetlen felnőttünk a nem a jó oldalon játszik, habár, ez is kérdéses más oldalról közelítve a témát. Mindenesetre, pályafutását a szokásos Tescos módon kezelik a forgatókönyvben. Ráadásul, volt bárki, aki nem látta előre a sorsát?

Végül hőseink felülkerekednek a rémületes erőkön, megerősödnek minden téren és új kalandok felé veszik az útjukat és teszik ezt viszonylag unalmasan.

Mert olyan keveset tudunk meg a karakterekről, hogy igazából nem tudunk izgulni értük és a trükkök egy része is csapnivalóan sikerült. A film eleji démoni erő megjelenítése miatt például alig látni valamit a képen, mert mindent eltakar a sötét CGI felleg-katyvasz. Mintha egy árnyékolás szűrővel kendőzték volna el a látványt, mert esetleg nem volt elég idő vagy kedv kidolgozni azt. A végén ugyanez. Hirtelen jön, csitt-csatt, némi CGI és vége is. Hát nem tudom, de jobban szeretem, amikor az akció tiszta, nincs szarrá vágva és a kamera sem tolakszik bele a látványba annyira, hogy pont a látvány vesszen el. Visszasírom az X-Men 2. Fehér Ház támadását, amiben Kurt Wagner bemutatkozik.

Szóval a fiú karakterek jó fejek, de sok vizet nem zavarnak. A lányok már jobbak, azonban alig tudunk meg valamit róluk. Az intézmény kezdetben titokzatos, ám egy idő után nem világos, hogy miért gondolta bárki, hogy egyetlen kutatónő elég a boldoguláshoz – mert egy ilyen intézmény ellátásához minimális személyzet azért szükséges lenne. Az sem derül ki, Rasputinunk miért lesz ellenséges picsából jó fej harcos partner. A leszbikus szál gondolom mostanra kötelező előírás, a píszi jegyében és nem túl zavaró, ráadásul Maisie Williams mintha már ismerné ezt a témát az "Eszmélet" című misztikus drámája miatt. Maisie a farkasokhoz is erősen kötődik, ha azt nézem, hogy Arya Stark a Trónok harcában egy farkas gazdája volt.

Valahogy az hiányzik a filmből, hogy tényleg érdekelje az embert. Így azonban közép tájékon kicsit leül a befejezés meg összecsapottnak tűnik.

Nem tudom, mitől lehetett volna jobb ez a film, így azonban csak közepes. 55%


Töfik:

- A film az első megjelenés kiírásához képest 4 évet csúszott!

- A filmet egy trilógia első részének szánták.

- A film nagy részét egy valódi kórházban vették fel, Massachusetts-ben.

- Habár a fél filmet újraforgatták, állítólag, végül az eredeti vágást mutatták be. (Mondjuk, szomorú, ha ezt érezték a legjobbnak.)

 

https://wefunder.com/updates/128794-watch-the-new-mutants-2020-full-movie-hd

2020. augusztus 27., csütörtök

Öröklés - Inheritance (2020)

Öröklés - Inheritance (2020)


Rendezte: Vaughn Stein

A film Mafab adatlapja: Inheritance (2020)

Megtekintés: Simon Pegg rajongóknak kötelező, de a befejezés megér egy misét.

Kísért a múlt. Rengeteg irodalmi mű és film épül erre az egy, apró, mára közhelyes mondatra. A múlt előbb-utóbb visszaköszön és benyújtja a számlát, meg hasonló okosságok.
Ez a film felvezet egy remek történetet, amelyben a múlt titkai ránehezednek egy fiatal nő vállaira és mikor válaszokat kap a kérdéseire, rájövünk, hogy egy blöff az egész és a titokzatos történet – habár hasonló esetek előfordulnak a világban, lásd a német nevű kislányt, aki felnőtt nőként szabadult ki fogságából – valahogy az egész történet erőltetett. Tegyem hozzá: számomra!

Simon Pegg moziról van szó. Kedvelem Simon Pegg-et, ezért megnézem az új filmjeit, ha tudok róluk. Erről hallottam, így nem volt kérdés. Azonban nem szórakoztam túl jól és rádöbbentem, hogy a kedvenceink pont ugyanúgy megöregednek, mint bárki más. Igaz, Pegg már a kilencvenes években sem volt kölyök, most azonban látni rajta a kort és nem tetszik. A Shaun vagy az első Star Trekkes Scottyt szeretném látni, nem ezt a közel hatvanas (Ennél hatalmasabbat is ritkán tévedek, mert Pegg épp csak betöltötte vagy tölti idén az ötvenet.), ráncos fószert, arról nem is beszélve, hogy Pegg a humorban erős, ezért, amikor drámai szerepeket húz ki a fiókból, azokért nem tudok annyira rajongani. Mert szívesen röhögök rajta és vele, ha egy jó moziban csillogtatja meg tehetségét. Az Inheritance azonban egy magát titokzatosnak mutató darab, amely kb. addig érdekes, amíg el nem kezdik a múlt titkainak szövevényeit kibogozni, mert elég hamar kiderül, ha ügyesek vagyunk, hogy mire is megy ki a játék, ráadásul annyira hihető a váz, hogy kb. folyamatosan kiestem a történetből, amikor végiggondoltam.

Szpojleresen fejtegetnék:

Lauren (Lily Collins) édesapja (Patrick Warburton nyúlfarknyi szerepben, ahogy mostanában találkozom vele.) meghal és elég hűvös viszonyukat már nem tudják rendezni. A végrendelet felolvasása további sebeket ejt a lányon, de ha ez nem elég, apu egy sötét titkot is rábíz, aminek felfedését a nyilvánosság előtt kategorikusan megtiltja, illetve, inkább erősen célozgat rá, hogy nem kellene. Tehát, úgy ad valamit, hogy egy füst alatt szóváteszi, mennyire nem kellene, hogy ez a titok kiszivárogjon és Lauren temesse el mélyen - ami, mint kiderül, egyébként is a föld alatt van. (Gyakorlatilag, átpasszolja a felelősséget a lánya vállára. Vagy nem is?

Kérdem én: akkor miért nem hagyta apu a picsába az egészet, minek szánt rá időt, hogy kiszivárogjon bármi is. Ezzel még oda akar szúrni a lánynak, hogy tudja, miért nem volt a viszonyuk jobb?

Na, nem titkolózom: A külön örökség, amelyet a család többi részével apu nem osztott meg, hogy a birtok egyik szélén – a birtokon, amelyet amúgy anyu örökölt meg, hogy nehezebb legyen esetleg a későbbiekben, ha „úgy van” – egy pincehelyiségben elrejtett egy férfit (Simon Pegg), nagyjából harminc éve, és homályos okokból azóta életben és egyszerre fogságban tartja.

Hogy nem túl életszerű, az szerintem kis szó. Megoldható? Meg, hiszen a történelemben a bulvár sajtó foglalkozott is hasonló történetekkel, vagy a „The Room - Szoba (2015)” című, nyomasztó alkotás is, néhány éve. Szóval igen, a jelenség elképzelhető, de itt valahogy nem értettem, mi szükség volt minderre és egyáltalán...

A pince már korábban kész kellett legyen, hiszen mégsem kezdhette akkor megépíteni – építtetni – az ügyvéd úr, mikor elhatározta, hogy cimboráját oda temeti el élve, néhány „apróság” miatt. Oké, de akkor meg mi a fene funkciója volt ennek a helynek és a család miért nem tud róla, miért nem érdeklődik? Apu, amikor vette a házat, nem említette senkinek, hátha jóleszazmég valamikor? Elképzelhető, hogy viharpince volt, még akkor is, ha ebben az államban nem jellemző? Vagy egyfajta pánikszoba, amit valamiért a háztól távol ástak ki?

Lily Collins amikor lesétál az eldugott pincébe, amit apjától "örököl", azzal ajtót nyit a múltjára.

Azonban ha később építi meg, akkor addig hol rejtegette a Pegg alakította figurát, Morgan-t?

Oké, elrejtette, elfogadom.
Oké, harminc évig senki nem kapta rajta, hogy ételt vagy bármit visz le oda, mert apu nagyon ügyesen csinálta, ami azt jelenti, hogy egy logisztikai zsonglőr.
Oké, Pegg túlélte a harminc évet azzal, hogy elég élelmet kapott és naponta nyomta a fekvőtámaszt. Oké, apu valahogy mindig megoldotta, hogyha a családdal esetleg két hétre lelépett, akkor se haljon éhen a foglya, habár, elég puritán a pince, így sem komoly fürdésre, sem egyéb tevékenységre nem nagyon alkalmas.
Oké, Pegg a harminc év alatt nem kapott el semmilyen nyavalyát, ami miatt orvoshoz kellett volna vinni, habár harminc év egy szürke pincében, pont nem az a környezet, ahol ez megkerülhető.

De a legdurvább, hogy mindezt végül egy nagyjából mondvacsinált okkal tette apu és nem értem meg, hogy miért nem lett volna kézenfekvőbb, ha eldobja a kulcsot, és mondjuk tér vissza öt-tíz év múlva, amikor már csak egy kis múmiát kell zsákba kaparni és eltemetheti pont oda, ahová az eset egyik katalizátorát is temette – egy véletlenül elütött fiatalembert.

Miért?

Mert apu egy jó ügyvéd és nem gyilkos???

Hát, ezt így már nem nyelem le. Nem bírom. Lehet, hogy az író furfangosnak és tökösnek érzi magát, de nekem ez a történet légből kapott, esetleges és a befejezése egyenesen nevetséges. Sőt, dühítő!

Nem mondom, Pegg megmutatta, hogy drámai színésznek sem utolsó, ám ettől még nem tudom jobban elhinni és ráhangolódni arra, amit látok. Azért megsüvegelendő, hogy egy fél éves edzésprogramot zavart le, hogy lefogyjon a szerepért. A végeredmény állítólag 8%-os testzsír-mennyiség megmaradása volt.

Ügyvéd apu tehát felvállalta, hogy olyan életet él, amelyben állandó jelleggel lesz a háttérben egy titka, amit a családja sem tud. Ehhez megvolt a pénze, ideje és technikája is. Sőt, a hagyatéki felvétel szerint még friss videót is készített a lányának azzal a néhány mondattal, amit az ügyvédnél helyezett el letétben. Gondolom, ezt évente leforgatta ezek szerint.

És, hogy miért utálom, hogy Lauren bele van kényszerítve egy nyomozásba?
Mert nekem, nézőnek csinálják a műbalhét. Győzzenek meg róla, hogy apu tényleg úgy véli, néhány homályos utalással engedi a búcsút útjára, a lánya meg tegyen, amit akar?
Tényleg így csinálna egy felelősségteljes „apuka”?
Kicsim, van valami szar a pincében, amiről nem beszélnék és később, ha láttad, te se tedd. Ja, hogy ki az és miért, azt nem mondom meg, mert majd hagyom, hogy emberünk tegye meg, magától.

Mondjon, amit akar arról, hogy hogyan lett fogoly.
Megreszkírozva azt is, hogy majd hazudik erről, apu meg már nem lesz ott, hogy rávilágíthasson erre.
Szóval, bezavarod a kölyköd egy kígyókkal teli verembe, lámpa és fegyver nélkül, mondván, ha sikerül kijönnöd, ne csinálj semmit, csak hallgasd el. Okos.

Persze Lauren karaktere úgy van megírva, hogy rövid úton szerez információkat az ismeretlenről, aki pedig belekezd egy mesébe, amit vagy elhiszünk, vagy nem. És a végén nem tudom, hogy melyik történet a nagyobb baromság, amely elmagyarázza, miért is kellett harminc évre kivonni a forgalomból: az, amit ő mesél el, vagy az, ami végül kiderül.

Mert egyik sem tűnik olyannak – pedig erőlködik a forgatókönyv, kegyetlenül – ami legitimmé tesz egy ilyen tortúrát. Egyszerűen, nem értem, minek vesződne ilyesmivel bárki is?

Mindegy, fátylat rá, mert a színészi játék korrekt, a hangulat, fényképezés helyre, zene a képek alatt oké. Egyben van.

De azután kell a drámai lezárás, amit megkapunk egy olyan jelenettel, amivel lustábban lezárni sem lehetett volna a filmet és sok kérdésem maradt utána. Legalább anyu (Connie Nielsen) is kap néhány percet, hogy valami olyasmit tegyen, amit 30 éve is megtehetett volna.
Ami szomorú, hogy valahogy egyik sem igazán érdekes és fontos. Pont, mint a film, amely többnek akart látszani, azután egy butaság lett belőle.

50%

Azt a pitét lehet, hogy megsütöm...

Többek között ahogy itt kinéz, gondoltam Pegg-et sokkal idősebbnek. Vagy remek a maszkmester munkája, vagy több italt fogyaszt, mint a filmben. Bár, ott csak annyi az instrukció, hogy lehetőleg harminc éves legyen az itóka.

Sara Jessica Parker


2020. augusztus 7., péntek

A vadnyugat fiai - Young Guns (1988)

A vadnyugat fiai - Young Guns (1988)


Rendezte: Christopher Cain

A film Mafab adatlapja: Young Guns (1998)

Megtekintés: Egyre inkább meggyőződésem, hogy azok a filmek, amik a nyolcvanas, kilencvenes években készültek, amikor már bőszen videóztam és mégis kimaradtak számomra, nem véletlenül lettek kihagyva. Mostanában már pótoltam néhány elmaradásomat és sok esetben éreztem azt, hogy valójában, jó érzékkel kerültem el ezeket a mozikat. Mert lehet, hogy a kölyök énemnek még tetszettek volna, azonban most, felnőtt fejjel, be kell látnom, hogy ezek között bőven akad mostanra elrozsdált alkotás. És ezeken az sem segít, hogy sztár szereposztásuk van - mert ha kihagytam őket, akkor mostanra talán ez az egy pozitívum, ami megemlíthető velük kapcsolatban. Mondjuk, a fene sem érti, hogy egy olyan mozit, amiben benn lövöldözik egy Estevez, egy Sheen és még egy Sutherland is, miért nem éreztem úgy, hogy látnom kell? Több, mint harminc év elmúltával nem húzom az idegedet: A vadnyugat fiai összecsapott alkotásnak tűnik számomra, amely úgy western, hogy valahogy pont annak az esszenciáját hagyja ki. Unalmas, a főhőst lehetetlen megkedvelni, és az akció jelenetek - egy jó részük kifejezetten improvizált akciózás volt - különösebben nem is érdekesek, nem is látványosak.

Ilyen „A vadnyugat fiai” című western, és most, hogy megnéztem, egyáltalán nincs kedvem a második részre is időt pazarolnom. De azért megnézem majd.

Ha úgy veszem, laza betekintést nyerek Billy, a kölyök életútjába, azaz abba, ahogyan ebben a filmben elképzelték a legendája bemutatását. Mert még nekem sem ismeretlen ez a név, amelyről persze annyit tudok, hogy az amerikai vadnyugat egyik fenegyerekét takarja, aki talán a mi Rózsa Sándorunk vagy egyéb betyárunk újvilági megfelelője. Törvényen kívüli szabadharcos, akit végül utolér megérdemelt büntetése. Mert hiába a toposzok, hiába a legenda, mítosz építés, Billy a kölyök egy könyörtelen gyilkos.
Még akkor is, ha a szimpatikus Emilio Estevez alakítja.

Billyt felkarolja egy Amerikába emigrált angol úriember, John Tunstall (Terence Stamp) aki a vidék második legnagyobb marhakereskedője. Azonban az első számú marhakereskedő, a már ide született Murphy (Jack Palance) a vadnyugat legkönnyebb módján igyekszik félreállítani a konkurenciát: lelöveti, ahogy kell.

Ezt azonban John mentoráltjai nem nézik jó szemmel és egy olyan adok-kapok kerekedik ki a konfliktusból, hogy mell nem marad szárazon. Elönti mindent a vér.

Azonban én egy viszonylag pörgős akciófilmet vártam, vidámat, rugalmasat, frisset, ha már olyan neveket rángattak bele, mint Charlie Sheen, Kiefer Sutherland és még páran. Pl. egy olyan kis habkönnyű lövöldözést, mint amilyen a "Három testőr" lett, csak az meg kardozással. Valami fiatalosat. Ehelyett egy suta dramaturgiában tobzódó, tévéfilmes képi világú és ízű mozit sikerült látnom, amiben a főszereplőként megjelenő Billy leginkább egy pszichopata, aki röhögve lő szitává bárkit, miközben körülötte elhullanak a sokkal jobb sorsa érdemes „barátai”, akiket a film szerint ráadásul elég frissen ismert meg, hogy valódi érzelmi kötődés alakulhasson ki közöttük. Talán pont ezért is olyan hányaveti a karakter és ugrik fejest a balhéba, melynek folyománya, hogy végül nagyjából fél Amerika a nyomukban van és a vérükre szomjazik. Azt ki merem jelenteni, hogy ilyen barátokra nekem nem lenne szükségem.


Azt hittem szórakoztató lesz a film számomra, azonban a western műfaj nem itt kezdődik. Ez csupán megpiszkálása a ponyvaváltozatának, amelyben győz a jobbik rossz. Aki egyértelműen a húzónév lehetett volna, Charlie Sheen, sikeresen megkapta a társaság egyik legrövidebb szerepét. Karakterét legalább olyan banálisan írt(j)ák ki a történetből, amilyen banális történeteket olvasni a régi vadnyugat híres pisztolyhőseiről. Azonban amikor filmen látod, elgondolkodsz, hogy egy-egy lövöldözés mennyire esetleges lehetett és mennyire nem a tudás, mint inkább a karma volt segítségedre.

A vége felé már azon agyaltam, hogy vajon ezek után miről szól majd a második rész, mert ezt folytatni ha nem is lehetetlen, ám tök felesleges. Billy miközben vert helyzetben beszorítják komáival egy épületbe, van olyan szerencsés, hogy sikeresen megszökik és még Murphy, az ősellenség sorsáról is tud gondoskodni. Kétlem, hogy ezt, így, ebben a formában képes lenne ember véghez vinni, azonban a film otromba vágása, az erőltetett lassítások és a forgatókönyv mind segít, hogy elhiggyük, fél tucat ember képes meglógni egy égő házból, amit vagy negyven fegyveres vett körbe és erős tűz alatt tart, ráadásul, a fontosabb ellenségeket még ki is lövik közben. Azonban western filmben még akkor sem feltétlenül keresnék hitelességet és történelmi hűséget, ha azt a fellelt bizonyítékoknak megfelelően sikerült megőrizni az utókornak.

Nem olvastam utána Billy életútjának, ezért akár igaz is lehet, ami itt történik, azonban pl. Billy utolsó lövése, számomra kimeríti a „belenyúlok a forgatókönyvbe, más néven az isten ujja” fogalmát. Ismerve az akkori fegyverek pontosságát, tudva, hogy a hadsereg egy szakasza is pont ott volt, stb. erre így tesznek a gonosz sorsára és a film végére pontot? Okay.

Sikeres lett ez a film annak idején? Annyira biztos, hogy megért egy folytatást.
Összességében „A vadnyugat fiai” papír ízű, buta western-dráma, melyben a kvázi hősök szétlövöldözik a környéket, végül sikeresen megszöknek. Valójában végig úgy tűnik, hogy Billy bosszú-hadjáratát követjük, amit társai, tessék-lássék igyekszenek segíteni és persze a banda egy része rajta is veszt.

Nem sikerült megszeretnem azokat, akikért szurkolnom kellene, még akkor sem, ha John karaktere kifejezetten ezt segítette volna elő.
Remek szereplőgárda, tévéfilmes megvalósítás. A rendező, Cain, munkáival nem verekedte be magát a legjobb rendezők közé, és bár egy évvel korábbi rendezése videón elfogadható kis siker lett - Az új diri - mai szemmel szintén egy elég idejét múlt kis darabról beszélünk.

Korábban említettem, hogy nem tudjuk pontosan, mi történt akkoriban, de pl. Tunstall, akiért bosszút állnának, a valóságban 24 évesen hunyt el! Ebből kiindulva, kezeljük lazán a cselekmény elfogadását, ami amúgy megfelel a legtöbb hasonló témájú westernnek.

40%


2020. július 28., kedd

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)


Rendezte: Reed Morano

A film Mafab adatlapja: The Rhythm Section (2020)

Megtekintés: Ez nem az az akciófilm, amire számítottál. (Úgy értem, én se erre számítottam.) Itt nem kapod meg a Luc Besson féle halálbalettet és a női főhőst, aki madárcsontjai ellenére leiskolázza a 120 kilós verőembereket.

Valahol olvastam egy tartalmat, hogy Blake Lively készített egy filmet, amelyben meggyilkolják a hozzátartozóit és cserébe levadássza a gyilkosokat. Persze ennél nyilván részletesebb volt az infó – tudnám hol akadtam rá – ám ami megmaradt bennem, hogy ez bizony a Deadpool felesége, akinek színészi alakításai nem győztek meg a kvalitásairól, ellenben különösebben nem is kedvelem, és mégis megnéznék tőle egy bosszúfilmet, ha már a moziban látott Jennifer Garner féle Peppermint olyan csúnyán félrement az ízlésemen. Ez mondjuk azért nem volt egy acélos ötlet, mert valamiért nem vonzódom Lively-hez, mint nőhöz és színésznőhöz sem és egyetlen komolyan vehető és érdekes lépése karrierjében számomra az volt, hogy gyűrűt tudott húzni egy olyan komolytalan fickó ujjára, mint Ryan Reynolds.

Ennek örömére rá is ugrottam véletlenül az „American Woman” című Sienna Miller drámára, amelyben meggyilkolják – illetve eltűnik, de sejthető, hogy meghalt – a lányát és vártam a nagy női Charles Bronsonságot. Engem minősít, hogy kb. negyven perc után kezdett felsejleni bennem annak a lehetősége, hogy kalózkodásom közben nem a megfelelő filmre repültem rá. Az pedig tovább terheli a bűnlajstromomat, hogy ahogy öregszem, kezdem keverni az arcokat és ezért Sienna Millert simán összekevertem Blake Lively-vel, ami bevallom, kicsit arra késztet, hogy átértékeljem kapcsolatomat a filmekkel. Azaz, bár itt is van kiért fegyver után nyúlni, ám az „American Woman” teljesen más megközelítést alkalmaz a veszteség feldolgozása után. Ettől még remek film, de majd máskor írok róla.

Végül csak sikerült megtalálnom a „Ritmusszekció” című mozit is és itt viszonylag hamarabb esett le, hogy jó filmet nézek, épp csak ez sem feltétlenül az, amire számítottam.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy Lively készíthet egy kevés gondolkodást igénylő akció-marhaságot – Vadállatok, Zöld lámpás (Óh, szóval itt ismerték meg egymást?) ? – de hamar kiderült, hogy bár az alapötlet még így is kevéssé hihető, mert, hogy egy családját terrortámadásban elveszítő nő bosszúja a terroristákon egyértelműen nem tűnik annak, mégis egészen „életszagúan” (?) közelít a témához. Azaz Lively itt nem papírmasé képregény-heroika, aki pontosan oda csap az orrnyeregre, és abban a pillanatban, amikor kell és egy kilenc töltényes tárral tizennyolc fickót terít le, egyetlen, vágás mentes – vagy szarrá vágott – jelenetben.

Nem. A „Ritmusszekció” egy bukdácsoló bosszú meséje, amely esetleges, és amiben a főszereplő leginkább a „Blade Runner” fejvadászának csetlésével-botlásával iktatja ki az ellent. Stephanie (Blake Lively) ugyanis nem vesz részt egy montázsos (és teljesen uncsin klisés) kiképzésen, amely befejezése után halálos gyilkológéppé lényegül és harcművészeti tudása sem lesz hirtelen level99. Hogyan is lehetne? Tisztes polgári család, jobb reményű egyetemista leánya volt korábban, ezért ha bármi akciósabbat nyomnának le a torkunkon, megkérdőjeleződne a film életszagúsága.

Ellenben Stephanie egy mentor segítségével kap némi segítséget, hogy ne lője lábon magát, ha úgy adódik és onnantól több kevesebb szerencsével botladozik egyik akcióból a másikba, és ha van szuperhős képessége, akkor az a már érintett Deadpool film „Dominójának” a tehetsége, a hatalmas lószerszámnyi szerencse lenne. Mert miután elkezdi a vadászatot, szinte végig csak azért marad életben, mert az őrangyala figyelme egy pillanatra nem lankad. A mi szerencsénk meg az, hogy mindezt sikerül úgy tálalni a forgatókönyv szerint, hogy még anélkül legyen hihető és szórakoztató, hogy megfogalmazódjon bennünk egy sziszegős káromkodás, hogy ez bizony egy „baromság”.


Ez a film nem kiemelkedően jó, de vannak kifejezetten remek pillanatai is. Az első félóra nyers nihilista drámája azért elveheti az átlagnéző kedvét – itt azokra gondolok, akiknél a „Commando” a csúcs, ha akciófilmről beszélünk – és azt sem állítom, hogy ami utána következik, csupa olyasmi, amit korábban nem láthattunk, akad olyasmi, ami fenntartja az érdeklődést.
A női nézőknek ilyen lehet Jude Law, bár most kifejezetten messze került a szerethető romantikus figurától, ami miatt beleszerethettek a rajongói.

A másik egy egészen ügyesen fényképezett autós üldözés, amely kishúga a Netflix nagy sikerű ugyancsak friss akció mozijában látottnak, mert a Tyler Rake: A kimenekítés-ben láttam pont egy hasonlót. Mindkettő mozi idei, így a koppintás, mint lehetőség szerintem nem játszik, azonban a hasonlóság számomra egyértelmű. Ha, már mindenféleképpen keresnem kellene a hasonló jelenetek ősét, akkor egyrészt az "Ember gyermeke" egyik jelenete ugrana be, amikor látható vágás nélkül látunk egy hasonlóan drámai autózást, vagy a videojátékok világa, amelyből kapásból most a "The Last of Us" mindkét gameplay-e alatt látható rövid autós üldözések sikerültek hasonlóan feszültre.

Az összes többi az, ami viszont teljesen eltér az átlag-akciófilmtől: nincsenek látványos közelharcok, csak néhány földhözragadt verekedés, nincsenek balett hangulatú, fejlövéssel operáló végtelen lövöldözések. Nincsenek olyan akciójelenetek, amiben 10-20 ember az érintett. Semmi extra, mondanám. Azonban mégis egy erős filmet láthattam, egy bátor, egészen jó színésznőtől (Igen, elismerem, Lively nem is rossz.), amely úgy volt akció, hogy mégis inkább maradt tragikus drámai   történet arról, hogyan teszi tönkre az embert a veszteség és a bosszúvágy, és, hogy az ösvény, amelyhez mindezek vezetnek, járhatatlanok anélkül, hogy ártatlanok ne sérüljenek közben, ezáltal ébresztve rá minket, hogyha nem ismerünk minden részletet, nincs meg a megfelelő hátterünk – itt jelen esetben egy korábbi, profi ügynöki múlt – akkor csak amolyan laikus hercegnőként tipegjük végig azt a világot, amelyben törtetni kellene és a lelki békét nem elég, hogy nem tudjuk visszanyerni a bosszúnk kielégítésével, de lehet, hogy pont a lelkiismeretünk sérül meg az utunk során, amit bejárunk, és azt legalább olyan nehéz rendbe hozni később.

Stephanie is végigjárja a saját poklát a filmidő alatt és közel sem biztos, hogy az elvégzett feladatai után valaha megnyugodhat, még akkor sem, ha történetesen a felelősökkel le tud számolni, vagy esetleg már nem akar.
Mert néha pont az a plusz hiányzik belőle, ami ehhez a feladathoz szükséges lenne és bizony van, hogy olyanok isszák ennek meg a levét, akiknek nem szabadna.
Ha mást nem, ennyit biztosan megtanul a karakter a történet során.


Közhelyes kijelentések jutnak eszembe, mint az „Erőszak erőszakot szül”, mert ha belekeveredsz, lassan eljutni oda, hogy már csak mész a lejtőn, és minden egyes szereplője ennek a világnak valamiért bosszút akar majd állni, akár egy pokoli dominó sor.

Ha ennek az útnak a kimaxolására vagy kíváncsi, ajánlom figyelmedbe a 2020-ban piacra kerülő és erősen megosztó konzol játékot, a "The Last of Us" második fejezetét. Hasonló érzéseim voltak megtekintése közben.

Ettől függetlenül nem ajánlom mindenkinek a filmet, főleg nem azoknak, akik könnyedebb akcióra vágynak.

Ja, a címválasztás számomra egyelőre rejtély, hacsak nem valami angol szlengben kell keresni a magyarázatot.

60%


2020. július 9., csütörtök

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)


Rendezte: Steven C. Miller

A film Mafab adatlapja: Line of Duty (2019)

Megtekintés: Ez egy Nicholas Cage film, csak Cage épp nem ért rá.

Kitörő örömmel ültem le a film elé, mert Eckhart neve miatt azt képzeltem, hogy egy fantasztikus kis mozit fogok látni. Aaron Eckhart ugyanis (eddig) tudtommal nem az a színész, aki fizimiskájával minden atom-gyenge produkcióba igyekezne besétálni. Szegről-végről tényleg "fantasztikus" a mozi, hiszen a filmben látható események nagy része a valóságban még leheletnyire sem állná meg a helyét. Kezdve az alapkoncepcióval, amely legalább egy sebből vérzik.

Szpojlerek előfordulhatnak, a film megtekintése után javasolt elolvasni az írást!

Frank Penny (Aaron Eckhart) járőr kis haverjával uncsizik a flaszteron ülve és várja, hogy megoldódjon az életének legnagyobb problémája: lelkiismerete ne baszogassa azért, mert pár évvel korábban egy túszmentés közben véletlenül rosszul mérte fel a szituációt és ebbe belehalt egy gyermek. Más filmekben ilyenkor hősünk otthon alkoholizál, miközben társai nem restek fejéhez vagdosni azt, ami amúgy is szarrá marcangolja. Itt sincs ettől messze Frankie, de egyelőre szolgálhat és védhet, igaz, nem holmi flancos belvárosi poszton, hanem valahol, a kis-pálya szélén, hogy ne zavarjon be a lakosságnak a szomorúság az arcán. Haverkissrác mindent megtesz, hogy felvidítsa és aznapra már-már sikerül is, amikor a rendőrségi frekvencián keresztül becsókol a megváltás lehetősége Frank fülébe: egy fegyveres férfi, aki egy emberrablási ügy egyik lehetséges elkövetője, miután be- és kisétál egy neki állított hevenyészett rendőrségi csapdából, kilohol a forgalomból és kardio-edzése közben Frank mentési pontja felé veszi az irányt.

Frank, mivel inkább rendőr, mint nem, skippel a sarokról, ahol addig ücsörgött és szintén futással indítja be a operatőr stadycam programját. Szó szerint futnak egymásba, egészen szép vágástechnikának köszönhetően.

Unalmas lenne azonban egyetlen szálra fókuszálni, ezért az új időkre hallgatva, előkerül a média is egy roppant csinos és fiatal gerilla-streames  riporterlánynak köszönhetően, aki realtime-ban kezdi sugározni az eseményeket, nem elfelejtve kezdetben, hogy mindent a nézőkért. (Mintha elszaporodtak volna az angol kifejezések...)

A további események gondolom kiszámíthatóak számotokra is: Frank és Ava (Courtney Eaton) a pörgős, magát riporternek aposztrofáló, szemünkben túlbuzgó, kotnyeles kamerás kiscsaj a film további részében test közelből ismerkedik meg egymással is és az el-rablóval is, néhány apró, de nagyon kiszámítható csavarral, egészen a végkifejletig, amelyben a giccs kifacsart egy árva könnycseppet szemem sarkából, hogy azt elégedetten mutassa körbe a szobám falai között a nagy semminek.

Gratulálok forgatókönyv, legalább volt, ami működött, mert maga a történet, leírva sem hiszem, hogy acélos lehetett, de a vásznon látni olyan kérdéseket vet fel bennem, hogy Nicholas Cage tényleg másik filmet forgatott és nem ért rá erre, vagy olvasta a szinopszist és száját húzogatva végül nem fogadta el, mondván, itt akkora a hézag a hihető és a fantázia között, hogy ciki lenne a nevét adnia hozzá... ...majd elszaladt, hogy leforgassa a 211-et.

Aaron Eckhart szerintem, ha nem is kiváló színész – nem tudhatom, hiszen nem minden alakítását láttam még – mégis egy remek arc. Férfias – lyuk az állon, akár a Douglas klán tagjainál – jó a felépítése, elhiszed, hogy kemény is tud lenni és egyáltalán, kellemes a szemnek. Éppen ezért a filmjeit eddig nagy számban inkább kedveltem. Itt még egy erősebb szinkronhangot is kapott. Ő egyértelműen nem tehet arról a fiaskóról, amit a történet hordoz magában.

Eckhart-nak jól állnak egyébként az egyenruhás szerepek.

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy egy rendőr beleugrik egy éles akcióba, aki öt perccel korábban határozott parancsot kapott, hogy vegye ki az éves szabadságát?
– Ezt elhisszük, hiszen gyakorlatilag minden rendőrös mozi erre a kaptafára épül rá. Talán még a forgatókönyvíró suliban is külön fejezetet szentelnek neki: Akciófilmedben a rendőrt az elején felfüggesztik...

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy ezek után kvázi társává fogad egy civilt, aki ráadásul szakmáját tekintve „ősellensége” a rendőröknek, ha bármit megszimatolnak, amire haraphat a néző vagy olvasó? – Ezt ha nehezen is, de elfogadom, mert. (Nincs rá jobb indokom, mint, hogy megírták, tehát elfogadom!)

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy nem elég, hogy viszi magával a civilt egy homályos, de egyértelműen veszélyes nyomozásba, a riporterünk, kezdetben erősen szem előtt tartva a nézettségi számokat, élőben közvetít minden lépésükről a neten, sok száz, ezer, majd millió ember szeme láttára? – Nem, köszönöm, ezt már az én gyomrom sem bírja bevenni, ha akciófilmről beszélünk, így laza lábsöpréssel átpöccintettem a filmet a paródia műfajba, hogy ezzel kicsit csillapítsam gyomrom háborgását. Másképpen biztos „kiadom a sütit, amit bevettem” – Vincent Benedict mondását idézve.
Igen. Ez a film halál komolyan veszi magát, olyan történettel, amely egyetlen párhuzamos univerzumban sem lenne eladható ebben a formában. Csak nálunk, a Földön!

A történetről nem is írnék többet, hiszen ha ennyiből nem találtad ki, mire számíts, eleve nem olvasol ilyesmit, nem?
Mindezek ellenére még most is azt mondom, hogy nézd meg bátran a filmet, hiszen totál kikapcsolja az agyad – illetve van, akinél pont felpörgeti, hogy azt elemezgesse, mit nem hisz el abból, amit lát – és végig pörögnek az események, üresjárat nélkül.

Hogy nem írtam a cím elé, hogy „Fika”, ezzel jelezve, mennyire nézhetetlen a darab, az pusztán a további apróságoknak köszönhető:
Giancarlo Esposito mind a négy percében erős jelenléttel bír. Dina Meyer nagyon rég nézett ki ilyen jól – Csillagközi invézsön – igaz, szerepe abból áll, hogy hatszor mutatja a kamera, ahogyan nagyon meggyőzően képviseli a médián belül dolgozó nagyhal-műsorszerkesztő tipikus, csinos ruhás, mindenkit irányítok figuráját, pusztán azzal, hogy néz egy képernyőt és néha vakkant valakihez. Igen, arra akarok célozni, hogy ezt a mellékszerepet bárki nyakába sózhatták volna. Annak mondjuk örülök, hogy szegény „Dizzy” még ma is kap szerepet és igen, tényleg eszméletlen dögös.

Azután kapunk egy elég feszes vágást, kisebb folytonossági hibákkal, egy elég szép fényképezést és még a zene is inkább felfelé nyúlkál ujjaival a zaccos középszerből. A két főgonosz nem elég karizmatikus azonban és akció közben annyi baromságot – szerintem – tolnak le a torkunkon, hogy sör fogyasztása megtekintés közben erősen javallott. Sőt, ivós játék, ha felszisszensz egy-egy forgatókönyvi baromság láttán. Oh, de jó kis mozi lesz a végére!

Azonban nem akarom szétdicsérni a filmet, mert nem lehet. Kiszámítható, bugyuta és mintha az ötletek, amikre épült, nem lennének túl eredetiek sem, a fordulatnak szánt pillanatokról nem is beszélve.


Néhány baromság, ha már belementem és az eddigiek nem voltak elegek:
- Ava egy ház lépcsőjén ragad, mert robbanó csapdára lépett. Frank megkéri, hogy ne mozduljon, mert mindmeghalunk szitu, és majd ő megkeresi a zsinórt és kitalálja, hol vágja el.
Erre megérkezik a bűnöző és telibe veri a a lopott mentőautóval az egyébkét saját házának portáját, mit sem törődve azzal, hogy korábban azt ő pakolta tele robbanószerekkel. Hiszen minden mindegy, csak pusztuljon a zsaru. Erre pedig mi sem jobb, mint „Halálos fegyver” első részére emlékeztető módon behajtani az ingatlanba, lehetőleg úgy, hogy benne ülünk a kocsiban. Ez hülye? Oké, hogy le akar számolni a zsaruval és feltételezi, hogy a házban van, de tényleg a legjobb módja a bejutásnak, ha fejjel megyek a falnak??? Még egyszer, a ház tele robbanószerekkel, amit korábban magam telepítettem oda! Lehet, hogy behajtok a kocsival, felrobbanok a picsába, miközben a zsaru épp a ház mögött keresi a kulcsot a lábtörlőm alatt. Okos!

De erre még Frank is rátesz, mert amit jön az autó, mondja is Ava-nak, hogy mindegy, hogy milyen bombán tapos éppen csinos talpával, egyszerűen emelje le róla és fusson, habár korábban (kb. 2 perc telhetett el) még azon izgultak, vajon mekkorát robban a seggükbe, ha talpacska már nem blokkolja a kioldó szerkezetet. De semmi gond, mert mint kiderül, nem ám úgy lett elkészítve a csapda sem, ahogy evidens lenne egy tűzszerész esetében, hogy széttépje azt, aki rá-, majd lelép róla. Dehogy! Kicsit összekócolja Ava néhány hajszálát, de simán felfutnak a detonáció elől az emeletre.

Ja, a telecsapdázott házban meg mellesleg vagy egy tucat macska él és szaladgál. Abban a házban, amely tele van drótcsapdákkal. Cicafej magasságban. Alig látható drótokkal. Cica és drótok. Hát, bevallom, látva pár macskás videót, nem értem, hogyan sikerült az épületnek egyben maradnia a film végéig.

Itt is látunk olyan jelenetet is, amiben megint a nézőt verik át, mert nem látunk valamit, amit a filmen belül adott szereplőnek egyértelműen kellene, főleg azok után, hogy feltételezhető róla némi kommandós kiképzés a múltjából. Ezt úgy értem, hogyha emberünk fegyverével araszol egy nem túl belátható területen, figyelve minden rezdülésre, ne tudja már úgy oldalból lerohanni a másik szereplő, mint ahogyan a filmben történik.
Plusz, itt is előkerül a tipikus akciófilmes klisé: a rossz mindenkit azonnal eltalál, aki nem a főhős.

Ettől függetlenül egyszer ugorj neki!

Aaron Echart! Tudod!

40%

2020. június 29., hétfő

Ciki: Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)

Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)


Rendezte: John Fortenberry

A film Mafab adatlapja: A Night at the Roxbury (1998)

Megtekintés: Mai fejemnek meglehetős türelemre volt szüksége, hogy rászánja a mozira azt a nem túl sok játékidőt. Ez a film ma már inkább kínos, mint vicces. Azonban érdekes lehet egy alternatív univerzum, amelyben Chris Kattan lett sikeres mozisztár, aki minden egyes filmjében a legcsinosabb színésznők kegyeit nyeri el, és Will Ferrell az, aki felejthető produkciókban hozna felejthető karaktereket, hogy megkérdőjelezze, mennyire egy helyről indult ez a két srác. (Ferrell jelenleg 10 produkcióval készített többet, mégis, mennyire más a megítélése a két színész pályaívének.)

Láttam már ezt a filmet korábban és csak azért emlékszem néhány apró jelenetre belőle, mert Will Ferrell sosem tudott számomra élvezhető színész lenni. Kezdetben egyenesen irritált a fizimiskája és most, hogy már az ötvenesben van, elviselem, azonban épp annyira nem húzónév számomra egy moziban, mint Owen Wilson vagy Adam Sandler. Sőt, inkább elengedem. Chris Kattan már érdekesebb téma, hiszen míg hazájában elismert és egy időben talán sikeres komikus volt, nálunk szinte teljesen rejtve maradt munkássága és gyakorlatilag a „komoly” művészetét egyetlen horrorfilmből ismerem, a „Ház a Kísértet-hegyenből”.

A két aktor a Butabi fivéreket alakítja ebben az inkább bugyuta, mint ügyes komédiában. Két fiatalember, akik belső kényszere, hogy a sznob éjszakai élet meghatározó pillérei legyenek, miközben az életről és az életben maradásról sincs túl sok fogalmuk. Éppen ez a gyökértelen élvezethajszolás az, ami miatt édesapjuk, aki egy kisboltot vezet, minden nap igyekszik terelgetni őket, hogy vigyék valamire, azonban a srácok olyan álmokat kergetnek, amelyek elérése elérhetetlennek tűnik.

Kattan és Ferrer (Sokat elárul arról, mennyire kedvelem a színészt, ha kiderül, hogy még a nevét is helytelenül jegyeztem meg, csak a cikkben a többi esetben kijavítottam a hibát...) akik a „Szombat este élőben” című szórakoztató műsorral mutatkoztak be a tévénézőknek szélesebb körben, már a szkeccsekből összeállított műsorban felépítették két ártalmatlan, de ostoba karakterüket. A nagy vászonra lépés egyértelmű volt számukra, hogy a visszajelzések után, érdemes mozifilmben továbbvinni a két figura földhözragadt kalandjait. A film bár nem túl okos (kimondom: egyenesen lustán buta) és most, 2020-ban nézve kínosan poros, egy szűk réteg számára már-már kultikus alapműként maradt kellemes emlék. Ez azonban nem feltétlenül a történetnek köszönhető, amely kifejezetten buta, még a karakterfejlődés szempontjából is, hanem sokkal inkább az életérzés közvetítésnek, amely a kilencvenes évek bulis világát mutatja meg – erősen kis szegmensre korlátozva. A másik, ami miatt emlékezetes lehet a film, hogy az akkori évek legismertebb, ma is nosztalgikus hatással bíró diszkózenékkel pakolták meg a másfél órát. Szegény eredeti filmzeneszerzőnek, David Kitay-nak kevés időt hagyva, hogy megmutathassa tehetségét., bár, nem emlékszem, lett volna olyan munkája, amely kiemelkedő lenne számomra.
A rendezőről, Fortenberry-ről pedig döntsd el te, mit árul el, hogy nagyjából 120 produkcióban működött közre direktorként, amiből 2 (!) került mozis bemutatásra. Hát nem azt, hogy a "maga" idejében a "Diszkópatkányok" kiérdemelt volna neki egy masszívabb mozifilmes karriert.

Vajon melyik lehetett az első film, amelyben a főhősök fillérekkel igyekszenek lefizetni egy ajtónállót, dílert, rendőrt, vagy bárkit, hogy elérjék a céljukat? (A kidobó szerepében amúgy Michael Clarke Duncan, akit Oscar-díjra jelöltek a "Halálsoronban" nyújtott alakításáért.)

A „Butabik”, mint írtam, nem rossz szándékú fiúk, így talán ez az egy, ami miatt megkedvelhetőek, azonban értelmi képességeik egy akaratos kiskamasz viselkedésével teszi őket egyenlővé, ami miatt felnőtt embernek, főleg, aki már tudja, miről szól az élet, kissé fárasztó lehet ez a fajta „megcsináljuk” hozzáállás, hiszen ahhoz többet kellene tenni, mint apucit pumpolni anyagilag és a lehető legtöbb módon cikissé tenni magunkat.
Az alaphelyzet is szimpla: a két Butabi fiú szeretne a Roxbury elnevezésű szórakozóhelyre bejutni és ha ez nem lenne elég komoly célkitűzés amúgy henye életükben, fejükbe veszik, hogy maguk is nyitnak egy extrém, sznob bulihelyet, amibe korábban őket sem engedték volna, be, azonban ők nem lesznek kirekesztők, ha sikerül a terv, és bárki előtt megnyitják az egyszeri diszkópatkányok mennyországát.

A tervhez azonban sem pénzük, sem egyéb affinitásuk, ezért főleg álmodoznak, míg – ha már amerikai álom – rájuk nem kacsint a szerencse. No, nem mintha megérdemelnék. Ugyanis a film nem tör pálcát felettük és nem azt mutatja meg, mennyire erősen kell dolgoznod azért, hogy a vágyaid beteljesüljenek. Éppen ezért, értéke és érdeme nem sok marad a végére, a suttyó humor azonban nem hiszem, hogy elég, hogy különösebben az átlag fölé emelje a produkciót, még akkor sem, ha egyszer azért ki lehet bírni.

A Butabi fiúk híresen kényesek a testükre, de még a legjobb cimborájuk (Lochlyn Munro) is tudja, hogy lusták ahhoz, hogy tegyenek is érte. Munro filmográfiája jelenleg már majdnem 250 címet kóstál! Mégsem hiszem, hogy pl. a magyar nézők pár százalékán kívül tudná bárki a nevét.

Az, hogy mennyire híján van acélos forgatókönyvnek a mozi, az az, hogy kerek 74 (!) perc alatt lezavarják az egészet. Ráadásul, nem elég, hogy rövid, mert kevés az igazi ötlet, amely egy komplexebb filmhez kellene, még a dramaturgia is erősen esetleges és hézagos. Szpojler lenne, ha nem egy közel harminc éves filmről beszélnék, de a végére a srácok álma a lehető legprofánabb módon valósul meg, mindenféle komplikáció nélkül és ha ez nem lenne elég, álmaik nőivel is sikerül megtalálni a közös hangot, amely miatt az egész film egy hurrá-optimista, rózsaszín, flitteres attitűdként képes funkcionálni, nélkülözve a drámát.
Mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy ha van egy órád, a háttérben legyen, ami megtöri a csendet.
A jó karakterek jók, a rosszak pedig rosszak, de még csak nem is mindent bele mód, csak karakterükből adódóan, minimális akadályt gördítve főhőseink elé. A mellékszerepben pedig a legjobb Richard Grieco, aki azt hiszem, csak azért vállalta el a szerepet, mert... ...nem akart pert.

Igen, ha jobban megnézzük ezt a kis mozit, érthetetlen, mitől lett olyan sikeres egy generáció fiataljai között, hacsak nem azért, mert ráerősít arra a gondolatra, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges a kemény munka és kitartás, hanem az is elég lehet, hogy jókor vagy jó helyen.
Így azonban még tanmesének is hibás.


45%