Az Oak Street vége - The End of Oak Street (2026)

Az Oak Street vége - The End of Oak Street (2026)

Rendezte: David Robert Mitchell

A film MAFAB adatlapja: The End of Oak Street (2026)

Megtekintés: D. R. Mitchell első nagyfilmje még mindig számomra Top3-as horror mozi; A Valami követ egy olyan zsigeri szórakozás, amit mióta láttam, nem bírtam kiverni a fejemből és sokszor előveszem, hogy elfilozófálhassak a szexualítás hatásán az életünkre. Csak ajánlani tudom és örömmel hallottam, hogy hamarosan (Mitchell nem egy sietős rendező egyébként!) készül hozzá egy folytatás, amit nagyon vártam, de most, hogy letudtam Mitchell Blockbusterét, és ami még akkor is egy szerzői film, ha a végeredmény valahol a Spielberg-J. J. Abrams moziverzumban kaphatna előkelő helyet. Az Oak Street ugyanis tökéletesen eltávolodik attól a minőségtől, amit ha lehet egy filmtől már megszokásról beszélni, Mitchell letett az asztalra és kommersz pop corn látványfilmmel tágította a műfaji határokat, amiket eddig a horror és groteszk filmekkel mutatott meg. (Mert Mitchell második filmje, a Kaliforniai rémálom (2018) hangulatában és a néző számára befogadhatóság tekintetében akár testvérfilmje lehetne Richard Kelly - A káosz birodalmával (2006). Szerintem aki látta Dwayne Johnson sci-fi szatíráját, kb. sejti, mire gondolok!)

Szóval, nem tudom, mit vártam (Hogy jót szórakozzam) Mitchell titkolózva bepromózott mozijától, de amit kaptam, számomra közepes érzést hozott. A film korrekt rendezést kapott, a színészekre sem tudok panaszkodni, beleértve a gyerekeket is, a forgatókönyv azonban már hozott magával olyan logikai bakikat, amit a chatgpt simán kimagyarázhat, de nekem kellene befogadni. Az alaptörténet nem túl eredeti, max. ebben a formában. Volt egy sorozat, amelyet nem néztem meg, de emlékszem, hasonló volt a koncepciója. A La Brea (2021-24) között meséli el, hogy miután egy víznyelő megnyílik Los Angeles közepén, az oda bekerülő emberek komoly megpróbáltatások után igyekeznek túlélni az ellenséges, kőkori vagy még ősibb környezetben.

Itt egy idő-féreglyuk teóriát és anomáliát kapunk, ami miatt egy kisváros komplett lakóövezet kerül át az őskorba, amikor még a dínok uralták a világot. Az eseményeket a Platt család szemén keresztül ismerjük meg, akik mindezek mellett egyébként is egy válság megküzdésével kénytelenek megbírkózni; a kapcsolat kiüresedésével és elhidegüléssel. Ha jól figyeltem, mintha megint anya lenne az, aki már nem érzi azt, amit korábban és apa férfi képe nem lenne elég az egész család koherens összetartásához. Greg (Ewan McGregor) ugyanis már nem olyan erős családfő, mint korábban. Kicsit mintha az alkohol felé kacsintgatna, de ne írjuk le teljesen, hiszen képes még arra is, hogy fenntartsa a család anyagi likviditását, hogy éjszaka pizzafutárként keressen mellékest. Felesége, Denise (Anne Hathaway) legalább ilyen rosszul érzi magát és frusztrációit egy regényben akarja kibeszélni, amit titokban ír a pincéjükben. A gyerekeik már lassan a kirepülési időszakukba nőttek, a tinilányuk legalábbis, Audrey (Maisy Stella) egészen biztos, Brian, (Christian Convery) a fiúk pedig érzékeli a feszültséget, igaz nem érti teljesen, mi történik, de viselkedése pont ezért kiszámíthatatlan és ellenséges.

A felszín alatt már fortyognak az indulatok, azonban ebből a kisváros még nem sokat vett észre. Igazából, a Platt család nem teljesen menthetetlen, csak kellene valami, ami egrészt felrázza őket, másrészt emlékezteti, hogy ők egy család és együtt erősek, csak figyelem és türelemre van szükség. Meg a szeretetre...

Azután megtörténik a kozmikus dolog (vagy karmikus... figyelve a dínok baszott nagy karmait!) és úgy tűnik, a Platt család bár diszfunkcionális, azonban megfelelő stresszkörülmények között még mindig képesek működni, még ha csetlenek, botlanak is.

A film alapötlete, mint írtam, itt-ott már visszaköszönt, nem túl eredeti. Ellenben szórakoztató. Viszont vannak vele problémák, amik a hasonló műfaji filmeklnél rendre előkerülnek. Az egyik, hogy értem, hogy a teljes utcarészlet átkerült a múltba, de olyan ökoszisztéma kezd körülöttük létezni, ami alapján olyan érzésünk lesz, mintha a dínoszauruszuk imádnának egymás seggében élni. A Jurassic park filmekben még azt mondiod, oké, hogy zsufi van, mert egy sziget az életterük és mesterségesen pakolták az állatokat egymás seggébe. Azonban itt egy kerületnyi élettér került bele a komplett őslény világba és nem logikus, hogy ellepjék az utcát olyan lények, akik a saját világukban egészen biztosan tisztes távolságot tartanak egymástól. 

Aztán itt is vannak olyan döntések meg viselkedések, amiket nehéz elképzelni a mozifotelben ülve, hogy mi magunk is megtennénk. Van pl. egy konkrét karakter, akit behoznak, mint feszültség keltő faktort, hogy egy szituációban hirtelen okozzon egy kis kellemetlenséget, hogy azután  mindenféle dramaturgiai megfontolás nélkül a forgatókönyv elfeledkezzen róla. Itt is megtörténik az, hogy egy irreálisan nagy lényt egy hozzá képest törékeny szereplő minden izmát megfeszítve visszatartson, miközben bárki más a lények útjába kerül, repül a fenébe. Vagy mi már látjuk a közelgő, több tonnás veszélyt, de hát épp vitatkozunk, ezért szarunk a környezetre, ami annak fényében, hogy m,ár pontosan tudjuk, mire számíthatunk, egyenesen ostoba hozzáállás. 

A törtnet végét nem szpojlerezném el, de kissé összecsapott és nem is nagyon értem minden aspektusát, de erről majd beszélgessünk arról, ha láttad a filmet és leírtad a véleményed. Sokan szerintem hasonló történetet vártak már az unalomba fulladó Jurassic filmektől, azaz, hogy a dínók végre eljussanak az emberek legszűkebb élettereibe, a mindennapjaik valóságába.

filmcsócsálás:

Mielőttm azt állítanád, hogy nincs igazam, amikor azt állítom (állítástorlódás!) hogy nem eredeti a jelen tárgyalt filmünk, megemlítenék néhány mozit, amiben hasonló dolgok történnek:

Zathura (2005): Kis család társasjátokoskodik és mire észbe kapnak, az egész házuk átköltözik egy kitalált világba. Ugyan nem időutazás, de a mikrókörnyezet áttelepítésre kerül. A sci-fi vonulat garantált, a vér azonban elkerüli a történetet.

House of Time (2015): Jelenleg számomra teljesen ismeretlen időutazó történet, ami egy baráti társaságot helyez az 1944-es Normandiai partraszállás idejére, miközben a szereplők azt hitték, csak egy kis kellemes hétvégi iszogatást fognak megejteni egy ismerősük által vásárolt kastélyban.

Coherence (2013): A film, amit feliratosan néztem meg és figyelmetlenségem, valamint a felirat hiányosságai miatt azt megértettem, hogy egy remek időutazásos filmet látok, de, hogy valójában mis is történt pontosan, azt nem tudom. Újra kell néznem, neked meg legalább egyszer meg, ha eddig kimaradt. Az alapja amúgy ennek is az, mint a House of Time: Baráti társaság elmegy valahova iszogatni és lesz, ami lesz!!!

Dark (2017): A sorozat, amelyre egyre többen aggatják, hogy kultikus darab, de komoly hátránya, hogyha nem figyelsz oda, pillanatok alatt elveszel az időben való ugrálásoknak köszönhetően. Az első évadot egyébként láttam és igen erős darab.

The Langoliers (1995): Stephen King történetének érdekessége, hogy nem egy hagyományos időutazásos történet, amikor egy egész repülőgép kerül át az aktuális MOST pillanatból a leírhatatlan misztikus KORÁBBAN-ba. Sokak nem is feltétlenül értik meg ezt az anomáliát, így, ha számodra értelmetlen katyvasz lesz a sztori, inkább rádhagyom, mert valóban egy másfajta gondolkodás szükséges hozzá.

The Final Countdown (1980): A nyolcvanas évek egyik legjobb sci-fi idő anomáliás mozija, ami nálunk legalább akkor siker volt a videókazettás érában, mint a Bud Spencer - Terence Hill filmek, vagy az Oscar, vagy a Ford Fairlane kalandjai. Parádés szinkronnal, amiben még Juhász Jácint hangját is hallhatjuk, olyan színészekkel, mint Kirk Douglas és Martin Sheen. Egy izgalmas történelemlecke, amelyet végül nem sikerül helyrehozni, de ha tudjuk, hogyan alakult azóta a világ történelme, nem biztos, hogy nem így lett a legjobb.

Végső konklúzió: Amikor anyunak beüt a kapuzárási pánik és leoltja aput, hogy mennyire alkalmatlan, apunek kell okosabbnak lennie, mert bármikor, amikor egy nő belehajszolja a férfit a tökösségbe, a férfi simán elveszítheti a tökeit! Szóval, kapd be, Anne Hathaway!

65%

Ha tárgyi tévedést vagy elírást vettél észre, jelezd nekem a leszegett@freemail.com címen

Az utolsó ház - The Last House (2026)

Az utolsó ház - The Last House (2026)

Rendezte: Louis Leterrier

A film MAFAB adatlapja: The Last House (2026)

Megtekintés: Ahogy öregszem egyre inkább az a viszonylag jó filmek fokmérője, és ezt a tapasztalatot szeretném továbbadni, mintha nem a világ egyik legnagyobb közhelye lenne, az az, hogy amit egy napon belül végignézek, nem olyan rossz. Figyelted, hogy nem mertem leírni, hogy remek vagy kiváló? :D

Szóval ez egy szórakoztató és ajánlott mozi, mert hibái ellenére (akad bőven) fenntartotta az érdeklődésem.

Hol kezdjem? - Az utolsó ház egy érdekes koncepció... lenne, ha tudnánk, hogy azért nem olyan egyedi történet. Mire gondolok? Megvannak azok a filmek, amik tematikája az, hogy emberek ilyen vagy olyan okból egy helyszínt képtelenek elhagyni és ezért a történet főleg arra fókuszál, hogy vagy kijussanak valahogy, vagy a bezártáson belül kialakuló személyes drámáik hova vezetik el a kerektereket. Nem akarom beleásni magam, de talán az egyik legismertebb darab és valószínűleg negyven alatt igen kevesen láthatták, az "Az öldöklő angyal - El ángel exterminador (1962). Luis Bunuel rendezte és aki kicsit mélyebbre ásta magát a mozi világába, annak nem kell többet mondanom. (Akinek mégis kell pici infó, tessék: Bunuel a szürrealizmus híres képviselője, aki olyan barátokkal dolgozott együtt akár filmen is, mint Dalí vagy García Lorca)

Az öldöklő angyal története, hogy egy előkelő házat mindenféle ember tölt meg, és amikor úgy érzik, vége a bulinak, mennének haza, ám valahogy nem sikerül ezt megtenniük, mert egy ismeretlen elő megakadályozza őket.

Azután ott vannak azok a filmek, amikben halálos csapdákon kell átverekedned magad, mint a "Kocka" sorozat és társai, vagy a Szabadulószobás horrorok, illetve ahol nincs ugyan halálos csapda, az ember bőven megteszi halálos tényezőnek, mint a friss, "Téglafal - Brick (2025)" - Szóval az utolsó ház az a műfaj, amikor a saját érettered lett a csapdád, mint pl. a Fal - Die Wand vagy Stephen King sci-fije, A búra alatt.

Szóval nem mondhatjuk, hogy teljesen egyedi a sztori, de valamiért ez a változat kivételesen tetszett, szinte a befejezésig. Szpojler körüli leírás, ezért előbb nézd meg a filmet.

Egy négytagú amerikai család reggel megdöbbenve tapasztalja, hogy valami vízre emlékeztető védőpajzs(?) öleli körbe házukat és képtelenek többi az utcára lépni. Ann (Greta Lee) és Jason (Wagner Moura) egy olyan házaspár, akik két gyereket nevelnek és szerencsére komoly párkapcsolati krízisük sincs, mert akkor a film szerintem viszonylag gyorsan egy túlélő thrillerbe menne át. Ja, mondjuk így is az, csak nem attól kell félnünk, hogy apu és anyu egymást nyírja ki, hanem a gyerekeket... Vicceltem! Szóval, egy szerető családot ismerünk meg, akik főleg apu mérnöki tudásának köszönhetően, a négy fal között képes kialakítani egy olyan biológiai környezetet, amely szűkösen, de életben tartja őket és miközben körülöttük lassan mindenki feladja, ők keresik a választ a bonyolult és ismeretlen titkokkal átitatott helyzetükre.

A vacsoraasztal egyre üresebb.

Amikor elkezdtem a filmet, rendesen azon agyaltam, hogy a napokon belül moziba kerülő Oak street végének a kistesó filmjét nézem, de azért hamar kiderült, hogy a sok hasonlóság mellett bőven van eltéris is.

Louis Leterrier biztos kezű rendező, szerintem, ha koherens és kidolgozott a forgatókönyv, amit a kezébe vett. Az utolsó ház pedig, majdnem ilyen darab. Nem tökéletes, de a hibáit nem elemezgetném, mert részben tévedhetek, részben lehet, hogy ront a film élvezeti értékén. Az azonban biztos, hogy Leterrier és a stábja minden megtett, hogy a klausztrofób érzés mellett mégsem éreztem fullasztónak ezt a mikrókörnyezetet. A fényképezés néhány cgi jelenet kivételével kifejezetten szép, néhol már-már festmény szerű. Az optika, képi torzitások, mind alárendelődnek a hangulatnak. A zenét már nem éreztem ennyire markánsnak, de a képi világ miatt mindenféleképpen érdemes megnézni. 

Apa szerepében Wagner Maura egy olyan arcát hozta, amit nem is ismertem fel, pedig korábban kiemelkedőt alakított a Narcosban, mint Pablo Escobar, szóval nem egy keződőről van szó és nekem kifejezetten tetszett a játéka. (Tényleg nyomokban sem emlékeztetett a korábbi szerepére, fel sem ismertem.) Greta Lee-t nem ismertem korábbról de szimpatikus volt. A gyerekeket négyen játsszák és szerencsére nem írták őket fárasztóan idegesítőnek. A bezártság miatt több drámára számítottam, ám a forgatókönyv nem lép át egy határon (pl. a tinik szexualitása szóba sem kerül, pedig egy zárt térben ez bizonyos korban biztos, hogy komoly feszültségforrás lenne.) Csak néhány mellékszereplő került a történetbe, de velük n incs időnk megismerkedni.

A film magyarázata a titkokra lehetett volna sokkal erősebb is, sőt, picit olyan érzésem volt, hogy talán összecsapták, mégsem haragszom annyira az összképre, mint sokan mások, akik az utolsó etap miatt minősítették le a filmet. Egyébként meg a hasonló műfajú filmek rendre a befejezés levezetésénél buknak orra és ha fel is tudják kaparni magukat, azért hiányérzet maradhat.

Nálam ez a film legyen olyan 70%. Voltak részek, amik zavartak, mint pl. a benzin felhasználási idejének drasztikus kitolása, vagy egyes gyógyszerek lejárati idejének figyelmen kívül hatása, de sajnos, valahogy ezek állandósult problémái a műfajnak.

Amikor a szabadság egy karnyújtásnyira van, mégis elérhetetlen távol.

Pókember: Vadonatúj nap - Spider-Man: Brand New Day (2026)

Pókember: Vadonatúj nap - Spider-Man: Brand New Day (2026)

Rendezte: Destin Daniel Cretton

A film Mafab adatlapja: Spider-Man: Brand New Day (2026)

Megtekintés: Tom  Hollandot csipázom és a Pókember kalandjai még mindig a szórakoztatóbb Marvel mozik sorába illik.

De tudod mit? Tegnap néztem meg a mozit és már most alig emlékszem rá. Ez így nem teljesen igaz, de van bennem egy olyan érzés, mintha kezdeném elengedni ezt a filmes univerzumot. Szpojleres részek lesznek benne, szóval, előbb nézd meg a filmet!

Amikor Tobey Maguire jött, mint Pókember, kedveltem. Talán nem kiemelkedő a színész, de hát nem volt más. Azután megérkezett Andrew Garfield és őt is kedveltem. Most meg itt van Tom Holland, és olyan, mintha erre a szerepre született volna. Nem tudom, én voltam figyelmetlen vagy tényleg komolyodott a karakter annyit, hogy nem tűnt fel, hogy telerakták volna az akciójeleneteit bárgyú, gyerekes poénkodással. Tudom, hogy a figura ismérve, hogy egy tinifiú kelléktárával dolgozik, amikor a gonosztevőknek osztja az egysorosokat, de ha nem tűnt fel ez ebben a részben, akkor vagy megszoktam, vagy tompítottak rajta.

Egyelőre benne maradtunk a varázslat dilemmában. Azaz Dr. Strange varázslata dolgozik és senki nem emlékszik Peter Parker titkos alteregójára. Ezt értem. Azt azonban nem, hogy bár valamennyi idő eltelt a bűbáj használata óta, de Peter valahogy nem érezte eddig szükségét, hogy megkörnyékezze korábbi barátait, pedig a film rendesen a szánkba rágja, hogy a fiú kutyául érzi magát nélkülük. Mi ez a dilemmázás? Lehet, én vagyok hülye, de oké, hogy a múltunkat törölték, azonban van egy jelen, amiben simán odamehetünk Nedhez vagy MJ-hez, és kezdhetünk vagy barátkozni vagy elmesélni, hogy mi is volt korábban. Ja, várj, erre hozták be azt a levelet, amire szerintem semmi szükség nem volt. Jó, lehet alá drámai zenét vágni, meg elszórakozni vele, hogy kinek a kezébe kerül véletlenül, de nem emlékszem, hogy Strange azt mondta volna, hogy összeomlik a világegyetem, ha Peter bárkinek mesélni kezd a korábbi életéről vagy a jelenről azoknak, akiket egyszer már ismert, így ez a tökölés nekem teljesen érthetetlen. 

Tehát, fogadjam el, hogy Neddel, az országos cimbivel nem keresi a kontaktot, de egy rendőrnyomozó nővel simán lecimbizett annyira, hogy a szuperhősfilmekhez méltatlanul könnyen kapott támogatott város hőse szerepet, miközben eddig ha JJJ-n múlott, állandóan vele riogatták a várost, meg egyébként sem vállalható jogilag, ha egy maszkos ember kikerüli mind a bűntetésvégrehajtást, mind a bűnüldözést, mindenféle jogi képviselő nélkül. Tehát, Peternek arra volt gondja, hogy kvázi megtűrt védelmező legyen, de arra nem fordított időt, hogy korábbi barátait megkörnyékezze, hátha ilyen-olyan módon felvehetné velük ott a fonalat, ahol az előző részben el kellett engednie. Főleg, ha tudjuk, hogy Ned mindig is nagy szuperhős rajongó volt.

Aztán itt van nekünk A Megtorló karaktere, aki fényes nappal részt vesz egy szokásos akciójában, keresztezve a Pókember útját is, de a fél város rombolása után mintha a városvezetés a rendfenntartó erők nem éreznék feladatuknak, hogy a bosszúnak élő és egyébként más v

ltozatokban kifejezetten erőszakos exrendőrt mondjuk, nem is tudom... elkapják? Mert már Pókember magánvárosvédő szerepe is aggályos, de, az exzsaru kifejezetten szereti drasztikusan lezárni az akcióit, amim miatt elképzelhetetlen, hogy egy nagyváros ne érezné szükségét, hogy valamilyen cellába bezárja. De oké, legyen, Frank Castle nem élvez prioritást a törvénykezés szempntjából, meg egyébként is, ahogy jön, úgy megy.

Még kapunk picit May néniből, ami miatt olyan érzésem van, a Marvel lehet, hogy megbánta, amiért olyan kurtán kiírta az Oscar-díjas színésznőt a harmadik részből. Tudod, amikor huss, repült egy nagyot, elmondta, amit akart és kiderült, hogy akkor most meghal. Természetesen nem játszották meg a "valahogy túlélte" forgatókönyvi húzást, szóval be kell érnünk néhány mondattal, amit egyenesen a tudatalattiból suttog elő és történetesen, milyen véletlen, a jelen eseményeire is reflektál.

Azután itt az új főgonosz, akinek első "lépései" kísértetiesen emlékeztetnek a "Letaszítva" gonosztevőjének mechanikájára. Vagy dinamikájára? Egészen addig, míg nem kapunk egy korrekt magyarázatot rá. (Akkor a Letaszítva azonnal elenyészik a gondolatainkból.) Ezt a poént azonban nem lövöm le, de azt elmondhatom, hogy Sadie Sink, ahogy többen megjegyezték a világhálón, picit erősabb alakítást hoz, mint mondjuk a teljesen felejthető Skorpió.

Igyekeztem kedvelni a mozit, de elsőre nem győzött meg. Történik némi fontos esemény Petzerrel, ami a jövőben talán megkönnyíti a terepmunkát számára a jövőben, de ez sem újdonság, hiszen egy korábbi Pókember már eleve ezzel a képességgel lett bemutatva. A négy Tom Holland Pókemberből még mindig az első kettő a kedvencem, míg itt egyszerre éreztem kicsit több komolyságot, meg mintha fáradozna, kornyadozna a karakter. Legalább a humor az rendben volt, MJ és Ned karakterei továbbra is szerethetőek és szórakoztatók. Akit még külön megkedveltem a rendőrnő, akinek a figurája erős kontraszban áll kb. mindenkivel, aki eddig keresztezte a hősünk útját. Tényleg érdekelne, hogyan alakult ki köztük ez a kapcsolat, ami néha még a Batman és James Gordon közötti bizalmi kötődésre is rávert szerintem.

Ha van, aki lopkod a showból, az Jon Bernthal, Frank Castle szerepében, csak nem nagyon értem, eddig hol volt és tudom, hogy ehhez majd meg kell néznem a tévésorozatot, de ugye, nem szeretjük annyira, ha jegyzetekkel kell pótolni a hiányzó részeket.

Sokminden kimaradt, aminek pár mondatot szentelhettem volna, ám jobb  az úgy, ha magad fedezed fel a filmet. A Marvel valahogy még mindig hozza a kötelezőt (vagy Sony?) ami nem nehéz, ha egy ennyire szerethető karaktert kell vászonra álmodni, legalább annyira szerethető színészekkel.

65%