Enter Nowhere - Enter Nowhere (2011)

 Enter Nowhere - Enter Nowhere (2011)

Rendezte: Jack Heller

A film Mafab adatlapja: Enter Nowhere (2011)

Megtekintés: Ez pont egy olyan film, aminél ha kicsit is belemerül az ember a tartalom felvázolásába, már azzal is lelőhet fontos részleteket, amik a film élvezetét leronthatják. Így azt megpróbálnám én is elkerülni, ezért valami mást mesélnék el inkább.

Nem véletlenül nézegetek és olvasok filmes toplistákat a neten: néha olyan mozikat is sikerül így megtekintenem, amik egyébként csont nélkül eltűnnének a radaromról. Ez főleg a B filmekre, szerzői mozikra és alacsony költségvetésű filmekre igaz, hogy a kifejezetten tévé készült filmekről ne is beszéljek. Mert bizony, el sem hinnénk, de nem csak a moziba kerülhetnek megtekintésre érdemes darabok. Jelen esetben például a retroshock oldalán nézegettem egy műfaji gyűjtést, amit inkább nem is hoznék fel, mert már azzal szűkíteném az elméd szárnyalását, ha megszereznéd ezt a darabot. Igen, szerintem elég annyit írnom, hogy a műfaja, leginkább a misztikusnak felel meg. Ha szűkítek, az erősen szpojleres lehet. Sokunknak nagyobb örömet és szórakozást nyújt egy-egy film, ha szinte semmit nem tudunk róla, mielőtt belevágnánk. Én mondjuk kevésbé vagyok finnyás, így éppen a videó miatt kezdtem megkeresni a filmet és bár találtam HD minőséget is, végül a kezembe került feliratot csak egy végtelenül lebutított youtube változathoz tudtam hozzárendelni, márpedig az angol nyelvtudásom a történet teljes megértéséhez igen csekély.

Talán annyit elmondhatok, hogy a felütés nyomokban emlékeztetett az évek alatt masszív rajongói tábort begyűjtő "Azonosság"-ra és már ezzel is eleget mondtam, habár, ez egy teljesen más történet.

Jack Heller első rendezése talán lehetett volna kicsit feszesebbre vágva, azonban szerintem egészen jól feldolgozta Shawn Christensen és Jason Dolan forgatókönyvét, ami egészen csavaros és a csavarossága az utolsó percekig kitart, ami miatt egy kifejezetten remek munkának tartom. Amúgy nem ez az egyetlen közös munkájuk. Ez azért is ügyes tőlük, mert ahhoz, hogy egy néhány szereplős kamaradarab jól működjön, tényleg kell tehetség, lásd, "Az őslakó", "Tortúra" és akár a "12 dühös embert". Ezek a filmek mind nagyon jól megfogják a néző figyelmét, pedig stílusukban teljesen eltérnek egymástól. (Bár, jobban belegondolva, "Az őslakó" és a "12 dühös ember" felépítésében van hasonlóság, ha jobban meggondolom.) De ide sorolhatom még akár az "Ördögöt". Hirtelen még több tucat ilyen szűk helyi kereten játszódó film jutott eszembe, ám nem akartam terhelni vele sem magam, sem téged, csak azokra fókuszáltam, amiket kifejezetten erős alapkoncepciójúnak érzek és amik megfogják a néző kezét és végig kísérik a játékidőn. Ha neked is van ilyen kedvenced, márpedig biztos van, írd meg kommentben, hátha adsz ötletet hozzá, mit nézzek meg legközelebb.

A helyszín egy romos kuckó az erdő közepén. Láttunk már ilyet. A legtöbbször horror és sci-fi filmek környezete, máskor valamilyen drámáé, társadalmi problémákat boncolgató, nyomasztó atmoszférájú darabé. A kuckó körül meg egy ritkás erdő, néhány tereptárgy. Nyilván így a látvány nem nagyon lehet feldicsérni, azonban van hangulata a képeknek, még az esetleges, általam apró hibának ítélt forgatókönyvi megoldás mellett is. Igen, egy valami zavart kicsit csak: a szereplők viszonylag lassan fejtenek meg egy fontos tényt, ami szerintem, három ember esetén, percek alatt ki kellene, hogy derüljön. Majd kiderül, egyetértesz velem, már, ha egyáltalán te is ugyanezt fogod gondolni a megtekintés után.

A színészi játék talán nem olyan kiemelkedő, azonban Scott Eastwood-ot kifejezetten megkedveltem és ebben az is ludas lehet, hogy kísértetiesen hasonlít a fiatal kori apjára. Színészileg van mit tanulnia? Egészen biztos, de nem felejtem el, hogy az apjára sem lehet épp azt rásütni, hogy a színészi teljesítménye kiemelkedő, hiszen egész pályafutása alatt szinte egy karaktert formált meg, csak más környezetben. Scott Eastwood azonban, amennyire filmográfiáját követem, többféle műfajban és többféle karakterben próbálgatja ki magát, ami miatt egészen szórakoztató darabokat is látni tőle.

Scott Eastwood, Katherine Waterson, Sara Paxton

Samantha szerepében Katherine Waterson tűnt talán a leghaloványabbnak, amit azonnal vissza is kell vonnom, hiszen nem tehet róla, hogy az ő karakterét egy csendes és beletörődő nőnek írták meg, aki inkább sodródik az árral, mintsem okozná azt. Számomra nem is volt ismerős, pedig láttam olyan filmet, amiben szerepelt, amiről azt gondolom, hogy ezek szerint nem túl fontos karaktereket formált meg. Így direkt jól jön az ember karrierjében, ha néha bevállal egy-egy olyan munkát, amiben kevés munkatárssal kell megosztani a műsoridőt. Édesapja egyébként az a Sam Waterson, aki többek között közel 400 "Esküdt ellenségek" epizódban alakította Jack McCoy-t. (Aminek utánaolvastam, hiszen amennyire emlékszem, egyetlen rész sem láttam a sorozatból...)

Sara Paxton meg, Jody figurájával meg sokkal inkább extrovertált figura, kicsit talán több is, mint kellene, igaz ez a karakter hátterének is köszönhető. Róla sem tudom elmondani, hogy a munkásságát nagyon ismerném és ez annak is köszönhető, hogy rá még kevésbé jellemző, hogy nagy címekhez írjon alá, az az egy, ami meg ismertté teheti sokak, nálam fiatalabbak számára - az Aquamarine - nekem teljesen kimaradt, csak hallottam róla. Hogy ő se maradjon ki a híres színész rokonok listájáról, unokatestvére Bill Paxtonnak.

Hozzájuk képest a Hans-ot alakító Shaun Sipos szinte már csak mellékszereplő, azonban a mostani generáció a Vámpírnaplókból és sok egyéb horrorfilmből ismerheti a fiatalembert.

Tehát jó érzékkel válogatták össze a kis csapatot és nem mondható el róluk, hogy teljesen a szakma szélén táncikálnának. 

Negatívumnak a párbeszédek döcögősségét jelölném meg, amire korábban még céloztam is, hogy azért nem feltétlenül így zajlik le egy-egy beszélgetés olyan emberek között, akik hasonló helyzetbe kerülnek. A konkrétumok ugyanis lassan kerülnek elő, ami számomra kicsit életidegen. Azonban szükséges és hasznos fogás a csúcspont fokozása miatt és nem is mindenkinek lesz zavaró. Egyszerűen, így jobban adagolja a film a feszültséget.

75%

Szándékosan kerültem szinte mindent a film cselekményének leírásával kapcsolatban. Ajánlott darab, de szpojler nélkül nem lehet mesélni róla.

Remélem jól látszik az arcuk... (Tipikus példája annak, amikor egy filmes fotó pont nem jó!)

Post Mortem - Post Mortem (2020)

Post Mortem - Post Mortem (2020)

Rendezte: Bergendy Péter

A film Mafab adatlapja: Post Mortem (2020)

Megtekintés: Habár, már egy ideje elhiszem, hogy a magyar film igenis minőségi is tud lenni, még mindig vannak zsánerek, amikben nem hiszek, ha hazai földön forognak. Ilyen a Sci-fi, a western és a horror is. A "Post Mortem" azonban bármelyik független külföldi horrorfilmmel felveszi a verseny. Ezt bátran jelentem ki.

A filmet már tavaly megnézhettem volna, ha nem tologatom mint Pató Pál. Mert bennem is volt félsz, hogy a nagy garral beharangozott "első" magyar horrorfilm valójában pont olyan csalódás lesz, mint minden második túlhypolt magyar mozi. Azonban lehet, hogy pont azért, mivel kifejezetten kevés elvárásom volt a filmmel kapcsolatban, sokkal jobban szórakoztam rajta, mint reméltem. Ha úgy vesszük, hogy kicsit művészieskedő és nem is túl pörgős, még akkor is egy figyelemreméltó próbálkozás és ha Bergendy nem ide születik, biztos, hogy minimum B költségvetésű horrorfilmekkel szórakoztatná a nagyérdeműt.

A történet szerint egy holttesteket fotózó (a fényképezés őskorában ez egy létező szakma volt) fiatalember, Tomás (Klem Viktor) meghívást kap egy világtól távol eső faluba, hogy a fagyott föld miatt ideiglenesen leállt temetések megejtése előtt, készítsen utolsó portrét a lakosság halottjairól. Tomás hamar megérkezik és egyre riasztóbb jelenségeknek lesz tanúja, melyek miatt végül kénytelen-kelletlen, de felvállalja, hogy minden szakmai és egyéb spirituális tehetségét latba véve pontot tegyen a falut maga alá gyűrő átokra. Segítőtársa lesz ebben egy árva kislány, Anna (Hais Fruzsina) is, aki lassan felébreszti a férfiban az apai érzéseket, habár, ez korábban távol állt tőle. Néha úgy tűnik, hogy Anna van a jelenségek középpontjában, máskor Tomás, majd végül rádöbbennek, hogy sokkal nagyobb, természetfeletti erők tartják rettegésben a fogyatkozó közösséget.

Nem kell ezt túlragozni. A "Post Mortem" egy erős vizualitású (szerintem tényleg megállja a helyét világszinten is) drámába oltott kísértethorror, amely sok, már ismert panelt is használ, ugyanakkor, beemel korábban kevésbé ismert történelmi eseményeket, miközben stílusa és hangulata is van. Talán erre mondják, hogy erős az atmoszféra. Az biztos, hogy a díszlettervezőknek, a helyszínek felelőseinek hatalmas pacsi, pont, mint a vizuális effektek csapatának, akik még egy olyan jelenetet is hihetően tudtak a vászonra álmodni, amiben egy parasztház félig elsüllyed a fagyott földbe. Tényleg le a kalappal.

A színészek remekek és megkockáztatom, hogy a rendező keze is vastagon benne van, hogy nem érezni annyira a színészeinkre jellemző modorosságot, színházi előadásmódot, sőt, mintha a cél a legeszköztelenebb játék lett volna. Nagyjából mindenki remek, egyedül az igazi nagy öregből, Revicky Gáborból érződik némi manír, de ezt betudhatjuk a filmben játszott karakter jellemzőjének. Ami azonban kiemelkedő, a gyerekszínész, Hais Fruzsina játéka, mert nyomokban sem éreztem vele kapcsolatban, hogy idegesítő gyerekszínész lenne, pedig ez az, amin általában a gyerekszínészek elszoktak bukni. Hogy nem tűnik játékuk természetesnek. Fruzsina azonban majdnem tökéletesen old meg minden jelenetet. Klem Viktor szintén erősen visszafogott, mint külső szemlélő, játéka hiteles. Egyáltalán jó a színészi gárda kiválasztása.

A miliő ábrázolását már méltattam. A zene és fényképezés pazar. A forgatókönyvben talán akad némi bukdácsolás és lehet, hogy a végkifejlet sem lett tökéletesen megírva, összességében mégis jobban szórakoztam ezen a mozin, mint az évben látott sok egyéb amerikai produktumon. Sőt, voltak olyan filmek, amiket egyszerűen végig sem néztem elsőre és még tartozom velük magamnak. Pl. a Démonok között 3. története, amit kifejezetten untam.

Nem állítom, hogy a "Post Mortem" megújította a horrorfilm műfaját, mert azért találkoztunk rengeteg paneljével korábban máshol, azonban az egyértelmű, hogy Bergendy Péter értőn forgatja a filmet, jó arány- és stílusérzékkel. Tényleg kívánom, hogy csörögjön a telefonja és Hollywood-ból hívják. Várom is következő munkáját, és ha azt itthon ejti meg, bízom benne, megfelelő támogatást fog biztosítani neki a hazai filmszakma.

75%

Hang nélkül - A Quiet Place Part II (2020)

Hang nélkül - A Quiet Place Part II (2020)

Rendezte: John Krasinski

A film Mafab adatlapja: A Quiet Place Part II (2020)

Megtekintés: A Hang nélkül rajongójaként kb. azóta vártam a második fejezetet, mióta megnéztem az elsőt, és kiderült, lesz egy folytatás. Évente talán 2-3 olyan mozifilmet mutatnak be, amit mindenképp látni szeretnék és ez a film bekerült közéjük. Egy év csúszással végre megnézhettem és jól szórakoztam. Ha esetleg felfrissítenéd az emlékeidet: Hang nélkül kritikám!

A film jó egy évet dobozban ült, ami nagyjából minden körülmények között azt szokta jelenteni, hogy vagy betiltották, vagy a stúdió a végeredménytől nem volt lenyűgözve és nem meri megmérettetni a filmszínházakban. Ez így is volt korábban - szerintem - de közben bekavart egy világméretű vírusos betegség, és harmadik okként előlépett a premier halasztások szűk listájába a "betegség miatt zárva".

A filmszínházak pedig pont olyan kihaltak, mint az Abbott család városkája a filmben.

Krasinskinek, hogy van érzéke a feszültséghez és horrorhoz, az első résznél már bebizonyította és az is bizakodásra adott okot, hogy úgy érezte, van annyi a történetben, hogy ráhúzzon egy lapot a második résszel. Innentől meg már csak azért kellett izgulnom, hogy a folytatás ha lehet, ne legyen rosszabb, ha esetleg nem is múlná felül a tesót. Hogy sikerült, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az "Ördögűző" 86 éves direktora, William Friedkin egy tweet bejegyzésében már most klasszikus horrorfilmként aposztrofálta. (Halad a korral a jó öreg!)

Az ironikus az egészben, hogy Krasinski egyáltalán nem akart visszatérni rendezőként, amikor a stúdió feldobta neki a labdát, és miután az első etap forgatókönyvírói más terveik miatt kiszálltak a folytatás megírásából, a színész-rendező lassan elfogadta a sorsát, sőt, a rendezés mellett a forgatókönyvet is magára vállalta. Kicsit győzködni kellett az asszonyt is, hogy ne menjen minden simán, ám ez az akadály pitypang erősségűnek bizonyult és Emily Blunt máris egy akciójelenet forgatásán találta magát, ahol nem nagyon kellett megjátszania a félelmet, mivel a busz, ami az autóját "üldözi", elég volt az érzelmeket kiváltani.

Az első részben megismertük az Abbott családot, akik, miután idegen lények támadták meg a városukat - vajon az egész földet is? - csak úgy tudtak életben maradni, ha teljes némaságra kárhoztatták magukat. Egyedül csak így tudtak láthatatlanná válni a földönkívüli támadók előtt, hiszen az kiderült hogy egyedül a hangokra képesek támaszkodni, ha tájékozódni akarnak. Történetesen Abbott-ék legnagyobb lánya süketnek született, így a család már korábban elsajátította a jelbeszédet, ami igen fontos kommunikációs formává lépett elő az életükbe. Azonban a szörnyek továbbra is a környéken ólálkodtak és a nyugalmas, csendes estéket megnehezítette az is, hogy anyu gyermeket várt apától, ami komoly problémát jelenthetett volna, hiszen egy újszülött minden, csak nem néma.

Tehát volt az első részben tragédia, dráma és könnyek, meg a végén egy szokásos cliffhanger, hogy legyen min gondolkodni.

Most pedig megjött a folytatás és kicsit kikerekedett a "Hang nélkül" világa, köszönhető annak, hogy hőseinknek el kellett hagyniuk a korábbi mikró-környezetüket és még egy "visszajátszást" is kaptunk az első negyed órára, hogy ha nem is tudjuk meg, mi is történt, azért legyen egy ici-pici sejtésünk róla. Ez a tipikus nesze semmi, de jól fogd meg, szorítsad, én pedig szorítom is, mert bevallom, még a második résszel sem lettem kielégítve.

Máskor, egy már széles körben bemutatott filmnél itt kezdem a szpojleres részt az írásomban, amiben nagy vonalakban elmesélem a történetet és kiemelek belőle olyan pontokat, amik megfogtak, zavartak vagy amin szívesen agyalgattam. Azonban, a filmet hivatalosan nálunk június közepén mutatják majd be, azért pofátlanság lenne tőlem, ha azért szpojlerezgetnék, mert megtehetem. Azt meghagyom az ovisoknak. Már azzal is beérhetem, hogy köszönöm, én megvagyok.

Ami nem szpojler:

Mivel Krasinski az első részben lezárt karakterívet kapott, a fontos férfi figura bőrébe, a város egyik lakóját Cillian Murphy alakítja. Murphy pedig egy kiváló színész - ismét szerintem - ezért nem izgultam, hogy gagyi lesz amit csinál. Nem lett.

A gyerekek is visszatértek szerepeikbe, ami csak egy pöttyet zavaró, hiszen a valóságban picit több idő telt el, mint a filmes időben, hiszen lineárisan folytatódik a történet, szinte pár órával az első rész után. Noah Jupe és Millicent Simmonds is remekül hozza karatereit, pedig a gyerekszínészeknél ez kétesélyes. Csak a legkisebb fiút cserélték le, gondolom, praktikus okokból.

Egy mellékszerepben még Djimon Hounsou is tiszteletét teszi. Meglepő számomra, hogy a pasas eddig pusztán 62 címben szerepel, miközben olyan, mintha évente legalább 5-10 filmben látnám kisebb szerepekben. Egyszerűen hatalmas érzéke van hozzá, hogy viszonylag nézettebb filmekben játsszon el pici karakterszerepeket. Még szerencse, hogy néha jut neki egy Amistad vagy egy Véres gyémántok.

Mit mesélhetek még el?

A család további kalandokba keveredik, több szereplőt ismerünk meg, a karakterek fejlődnek. És simán jöhet egy harmadik rész is, akár... vagy sorozat... vagy akármi, mert ez az univerzum még mindig érdekes. Persze, nem nehéz, ha az ember szereti a poszt-apokaliptikus mozikat.

A film első negyedórája alatt végig görcsben volt a gyomrom, persze, csak azért, mert az első rész után pontosan tudtam, mire számítsak. Amikor az ember tudja - vagy tudni véli - hogy mi fog történni, nem nyugodtabbnak kellene lennie, hiszen oda a meglepetés ereje. Ennek ellenére megfeszülve néztem a filmet és pattanásig feszülten figyeltem, mert pontosan tudtam, hogy MEG FOG TÖRTÉNNI!

Talán a "Valami követ" volt az elmúlt pár évben olyan mozi, aminél feszkóztam, mert tudtam, hogy az entitás bármikor megjelenhet a főszereplő mögött. 

Itt kb. ugyanez. Tudjuk, hogy a városka elesik és az Abbott-ék visszavonulnak pici farmjukra, ahol a következő több mint egy évben berendezkednek a pantomimre, mégis éreztem azt a feszült izgalmat, hogy most láthatom azt a szörnyűséget, amin átestek.

Ennek átadása lehetett az egyik ok, amiért Friedkin dicsérhette Krasinski-t. 

Szerencsére még később is kapunk néhány hasonlóan erős jelenetsort, ami miatt ki merem jelenteni, hogy a második rész tökéletesen kikerüli a folytatások hibáit, aminek a végén annyi marad meg bennünk, hogy nem volt ez olyan jó...

A "Hang nélkül 2" azonban olyan jól sikerült, hogy a történeti változtatások mellett is annyira egyenletes a minősége, hogy simán össze lehetne vágni a két részt és aki nem látta az elsőt, nem fogja megmondani, hogy két szeletben kaptuk meg a történetet.

Egy apró szpojler: Kapunk egy olyan mellékszálat, ami engem emlékeztetett a "Bird in Box" egy részletére. (Kussolj el...) - balra a Madarak a dobozban kritikáját találjátok.

Úgy érezem, eleget süketeltem nektek!

Tudom, most kaptatok egy nagy semmit, hiszen igyekeztem semmit sem leleplezni, de még egyszer, én jól szórakoztam és azt szeretném, ha te is ezt tennéd, így ha megint előveszem a filmet, akkor a többség már túl lesz rajta!

Egyedül Marco Beltrami zenéjétől nem vagyok elájulva, mert a zeneszerző mintha szinte mindig ugyanabból a néhány motívumából igyekezne zenét készíteni. Persze, szavam nem lehet, mert a film képei alatt jól funkcionál a munkája, azonban az albumot önmagában hallgatni már közel sem akkora élvezet, pedig a napokban háromszor is lepörgettem magamnak. A fő motívum ugyan kellemes, ám közel sem elég fülbemászó és idézhető. A többi pedig, ha nincs megtámogatva a képi látvánnyal, sokkal kevésbé mondható zenének, mint inkább hangi-hangulatnak. Ettől még kedvelem a munkásságát, hiszen a "Sikoly" esetében ez a hangulatfestés kiválóan működött, igaz, abból sem tudnék egy hangsort visszaidézni, de a nyekergő hegedűk azért adták.

75% merek neki adni. 

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Rendezte: Rob Savage

A film Mafab lapja: Host (2020)

Megtekintés: Nyúlfark Found Footage alapú mozi, amelyet teljes egészében számítógépes csevegő programmal rögzítettek, így akinek a műfaj tetszik, ezt is szeretni fogja, mert viszonylag jól dolgozik a platformmal és nincs hosszabbra nyújtva, mint amennyi benne van.

Nem tudom mi lett a film címe a magyar keresztségben, de az egyértelműsített chrome fordítása, hogy "Műsorvezető", biztosan nem megfelelő. A filmben megjelenik egy spirituális vezető, azonban ő nem viszi végig a filmet és sorsa sem derül ki a végére. A film hat barátot mutat be, akik egy Internetes szeánszot tartanak, külsős és szakértői segítséggel, ami azután elszabadul a kezeik közül és pontot tesz az ügy végére. (Közben belebotlottam és a találó és nem túl kreatív "Az utolsó rítus" címmel került forgalmazásba magyarul.)

Alig egy óra, egyenletesen adagolt feszültség, mely ha még pakolnak bele kicsit, simán lehetett volna nagy játékfilm, így azonban inkább csak fesztiválokon és stream szolgáltatók "polcán" tudom elképzelni, moziban csak akkor, ha grindhouse produkciót csinálnak belőle és kap egy társfilmet vagy többet. Savage 2009 óta készít filmeket és ezekből néhány youtube-on is megtalálható. 2 perces mozijaiba is képes stílust villantani, így szerintem, ha nagyfilmeket fog majd készíteni, és hozza otthonról, amit tud, korrekt sikerei lesznek. Ha van ilyesmire időd, mindenképpen keres rá a rövidfilmjeire. Sok filmkészítő kezdte kicsiben, hogy azután ötleteiket nagyobb stúdiók producerei átemeljék gyöngyvászonra. A végeredmények sokszor elég felemásra sikerülnek, és hamar kiderül, ki tehetséges vagy csak szerencsés kókler, de az tény, hogyha ügyesen készítesz el egy jó ötletet, akkor benne van a pakliban, hogy egy nap megcsörren a telefonod és kapsz egy ajánlatot rá, hogy az álmodat elkészítsd nagyobb közönségnek. Hogy mi mindennek kell megfelelnie kezdő munkádnak, az azonban más kérdés.

A "Host" divatos témát boncolgat és még csak azt sem mondhatjuk, hogy mióta a found footage műfaj kilépett a kamerás felvételek kereteiből és már más filmrögzítéses platformokra is átvándorolt, nem készítették el ugyanazokat a témákat többen is, azonban ez tényleg sikerült darab. Igaz, megtalálhatóak benne a horror műfaját felhígító jumpscream jelenetek is, azonban fontosabb, hogy jól osztja be a játékidőt és a rémisztgetést. Talán egyetlen hibájának azt tudom felhozni, hogy még egy húsz perc betoldásával lehetett volna mozifilm is.

A filmben a szereplők saját nevükön szerepelnek, hogy könnyebb legyen az azonosulás és a szövegeik nagy része improvizáció eredménye, hogy a dokumentum jelleg, a realizmus jobban érzékelhető legyen. Egyikük köhögése pl. nem szerepelt a forgatókönyvbe, sem a többiek reakciója rá, amely így behozta a filmbe a jelent és a covid vírus jelenségét is, a maszkos jeleneteken kívül. Az applikáció a létező Zoom csevegőprogram.

Haley (Haley Bishop) egy ideje fűzi barátait, hogy végezzenek el egy szellemidéző szeánszot. Le is beszélték korábban a virtuális találkozót, amihez a lány még sikeresen megszerzett egy valódi spirituális vezetőt, aki gondolom, a címbeli Host lenne, Seylan (Seylan Baxter). Seylan azonban lehet bármilyen jó vezetője is a társaságnak, ha részben nehezíti feladatát, hogy nem egy helyszínen tartózkodnak - eleve neccesnek érzem, hogy egy főleg nőkből álló csoport úgy akarna kísérteteket idézni, hogy egymástól külön legyenek, sokszor szinte védelem nélkül, de ezt az apró kételyemet tudjuk be annak, hogy magamból indulok ki - és a külső hatások is nehezíthetik a résztvevők koncentrációját, ami szintén nem hiszem, hogy kedvezne egy szeánsznak. 

Seylan hiába is tesz meg mindent, a pár perces előadás az eljárásról kevésnek bizonyul és a csoport valami olyan erőt hív életre, amely módszeresen és kíméletlen gyorsasággal pusztítja el az apró csoportot és annak környezetét.

Hogy végül sikerül az ámokfutását megakadályozni vagy a tűzzel játszó embereket szó szerint is elemészti a démoni erő, az alig hatvan perc alatt kiderül.

Savage mozija elkészülte után azonnal több filmes fesztiválon képviseltette magát és több jelölést is begyűjtött. Remélhetőleg ennyi elég, hogy a Hollywoodi radar jelezze a direktort a térképen és hamarosan valamilyen komolyabb projectben is érdekelt legyen. Amíg ez bekövetkezik, addig ajánlom művei megtekintését a youtube-on.

75%

Az elítélt - Felon (2008)

Az elítélt - Felon (2008)

Rendezte: Ric Roman Waugh

A film Mafab adatlapja: Felon (2008)

Megtekintés: Volt közelemben a film, de eddig nem néztem meg. Azután felhívta rá a figyelmemet a Pimp Thy Mind, Magyarország legőszintébb mozicsatornája és valamiért úgy gondoltam, ideje van megtekinteni. A film pedig nem rossz, mégsem érzem azt, hogy teljesen kihagyhatatlan lett volna számomra.

Az amerikai mozi a maga olcsóbb módján mindig szerette boncolgatni az igazságszolgáltatás malmainak kerekei között megrekedt kisember kálváriáját. (Bár, ahogy hiányos irodalmi ismereteim nem csalnak, ezt mégis csak Franz Kafka maxolta ki teljesen "A per" című könyvében.) Azért mertem az olcsóbb módján kifejezést használni rá, mert ezeknek a filmeknek nagy része végül feloldozást ad hőseinek, míg a valóságban a rendszer bedarál mindenkit, testestül-lelkestül. Még akkor is, ha sokan végül megdicsőülve távozhattak börtönükből, hiszen az egy-két benn töltött év (extrém esetekben évtizedek) után az élet már nem lehet ugyanaz, mint előtte.

A filmben felépített dráma alapját egy államonként változó törvény képezi, amelynek lényege, hogy saját védelmedben meddig mehetsz el az erőszak alkalmazásával. Wade Porter (Stephen Dorff) pedig saját bőrén tapasztalja meg - családjával együtt - hogy mit is jelent ez.

Egy hajnali órában fiatal férfi tolakodik be házukba. Porter tökös apuka, baseball ütőt ragad és kikergeti a bűnözőt portájukból, egészen a ház előtti területig. Azonban itt utoléri az illetőt és egy balszerencsés csapással betöri tarkóját, megöli. A törvény azonban világos és komoly következményei lesznek a Porter családra: Ha valakit kiűzöl a magánterületű otthonodból, már nem nem alkalmazhatsz ellene erőszakot, hiszen a veszélyt elhárítottad. 

Lehet vitatkozni ezzel a törvénnyel, mégis mondhatnám, hogy van benne egyfajta "ráció" vagy humanizmus, ugyanakkor a törvény csak arra nem tér ki, hogy egy ilyen betörési kísérlet alatt, amiben a gyermeked is érintett, milyen felfokozott tudatállapotban cselekszel, sokszor egyfajta "ködfüggönyön" keresztül látva a világot, amely amennyire összeolvasott ismereteimből fakadóan bizonyíthatja, hogy egyszerűen, míg a veszélyforrást bármilyen formában nem tudtad kiiktatni, addig ösztönből, szinte öntudatlanul cselekszel.

Nem feltétlenül a saját terepem a pszichológia, főleg nem a börtönök szociológiája, hatása a társadalomra, szóval, amit erről a filmről gondolok, összetallózott ismeretekből eredhet. A legtöbb pedig hasonló börtönfilmekből ragadt rám, ami, mint sejthetjük, néha messze áll a valóságtól.

Jelen esetben azt sem boncolgatnám, hogy Wade megérdemelte a sorsát, vagy nem, mert egyénfüggő, hogyan vélekedünk az esetről, ráadásul, amennyire tudom, maga a törvény sem egységes ebben az ügyben, így Wade lehet, hogy más államban sosem került volna be a büntetés végrehajtási rendszerbe.

Ha szórakoztatóbb filmeket akarsz látni a témában, két mozi emelnék ki, ami "Az elítélt" megtekintése közben azonnal eszembe jutott és már feldolgozta a témát, igaz, az egyik esetben egyértelműen ártatlan volt a főhős.:

Az egyik "A bosszú börtönében", amely Stallone egyik legjobb mozija szerintem, míg a másik hasonló alapkoncepciójú film a Tom Selleck főszereplésével készült "Egy ártatlan ember". Ha hibát kellene felrónom ennek a két filmnek - nem mintha kellene - az talán az lenne, hogy "túl amerikai", bár, ennek jelentése sem ugyanaz minden nézőnél. Összességében könnyedebb darabok ezek. Azután ott van még minden idők egyik legerősebb mozi élménye ami ezzel foglalkozik, csak szerintem magasabb ligában, "A remény rabjai". Ott is van reveláció, abban is van humor, mégis egy árnyaltabb munka, erősen kiemelve a drámát is és, ha jobban belegondolunk, a végén a kvázi gonoszok úgy kapják meg büntetésüket, hogy abban a főhős szinte nem is vesz rész tevőlegesen, hisz addigra messze jár.

Az rendben van, hogy ha mindenkin fehér van, jobban látszik, ha valaki megsérül és vérzik, de férfi seggen fehér boxer? Könyörgöm!!! Egy nagyobb fing és...

Azonban Wade-nek nincsenek túl jó esélyei, mert az amerikai rendszer a film szerint, nem finnyás, ha a bekerült egyedekről van szó és a korábbi példás életű családapát mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül helyezik egy olyan börtönbe, amelyben nagybetűs, Igazi bűnözőkkel kell együtt élnie. Nem tudom, miért nem erősebb a szegregáció az elítéltek között, és miért kell egyszerű fehér embereket, kiknek előéletét a nyomozás és bírósági tárgyalások során nyilván feltérképezték, összeereszteni a kőkemény bűnözői elittel. Értem én, hogy gyilkossági ügyben nincs odabent különbség, de számtalan szociális és társadalmi felmérés bizonyította már, sőt, közhelyesre emelte, hogy sok emberből a rendszer csinál odabent bűnözőt. Már eleve azt nem értem, hogyha valakit évekre beküldenek és egyébként mindenben annyira pc-k vagyunk, akkor miért nincs az elítélteknek lehetőségük kiválasztani, hogy melyik fegyintézetben tölthetik le a büntetésüket? Ezt kérdezem úgy, hogy mintha Amerikában egyébként a börtönbe került elítéltek elszállásolása afféle üzletággá nőtte ki magát. 

Komoly hiányosságom tehát ez ügyben, hogy nem néztem előtte utána, hogyan is működik ez a rendszer, hogy vannak-e állami fegyintézetek vagy csak magánkézben működőek? Azt sem tudom, milyen kvótái vannak ezeknek az intézményeknek, vagy, hogy államonként milyenek a felosztásaik, stb. Hirtelen rá kellett jönnöm, hogy ez egy sokkal komplexebb probléma, mint amiről viszonylag hitelesen tudnék írni.

Szóval, Wade bekerül, klisésen belekeverik egy rab meggyilkolásába, és mire feleszmél, már meg is fejelték őt is, a büntetését is és átkerül a pokolba. Igaz, minden filmben másik börtön nyeri el a kitüntető titulust.

Wade cellatársa lesz John Smith (Val Kilmer) akinek a neve szerintem tudatos döntés, amely lehet, arra utal, hogy odabent bárkiből lehet az a veszélyes szörnyeteg, aminek kezdetben a Val Kilmer által játszott karaktert mutatni akarják. Ráadásul a Smith körül kialakult misztikus hangulatot hamar eloszlatja, amikor elmeséli személyes tragédiáját és egyetlen perc alatt szinte feloldozza a karaktert. 

2008-ban még nem volt BLM mozgalom, így a fontosabb szereplők simán lehettek fehérek, míg a kegyetlen smasszert szerepét egy fekete színészre bízták. Még szerencse, hogy az újonc börtönőr figurája is afroamerikai, mert mostanra tuti eltűnt volna a film a csatornákról, mondván, hogy rasszista. Ha valamiben pl. különleges ez a mozi, az az, hogy talán először láttam Nick Chinlund-ot már-már majdnem pozitív szerepben. Ezt köszönöm! Tényleg, ez a fickó mikor kap felkérést valami sorozat főszerepére, amiben végre kiderül, hogy amúgy nem egy akkora seggfej? Az idén 60 (!) éves színész jelenleg majdnem 120 produkcióban alakított kisebb-nagyobb szerepet ám a nagy áttörést szerintem még nem érte el.

Wade tehát igyekszik ellavírozni a falak közötti hierarchiában, miközben egyetlen szövetségese személyes haragot ápol az őket felügyelő és terrorizáló Jackson hadnaggyal. (Harold Perrineau) Hejj, Perrineau messzire került attól az áldozati karaktertől, akit például több, mint tíz évvel korábban eljátszott "A vadon fogjai"-ban. Jól áll neki az öregség és annak ellenére elhittem neki a figurát, hogy egyébkét külsőjét tekintve a színész nem feltétlenül duzzad a tesztoszterontól.

A kezdő foglár szerepét véletlenül meg pont az a Nate Parker alakítja, aki előző cikkemben a legfontosabb szereplő. Nate Parker ugyanis lassan a rendezés felé fordul és egy erős, bár nem hibátlan túszdrámát készített "American Skin" címmel. (Klikk a címre és eljutsz az íráshoz, bár, szinte biztos, hogy olvastad már...) Mellékesen jegyzem meg, úgy lehet könnyen megjegyezni egy-egy színész nevét, ha nagyon rövid időn belül találkozol a munkáival és azok ráadásul hagynak benned valamennyi nyomot is!

Közben, ha védnek nem lenne elég baja, odakünn az asszonykája szintén a mindennapi életben maradásért küzd, igaz, nem nagyon értem, hogy miért? A film azt akarja belém sulykolni, hogyha egy fiatal amerikai nő egyedül marad a gyermekével és a férje börtönbe kerül, egyszerűen lehúzhatja magát a vécén! De miért???

Amerikában tényleg annyira szar a helyzet, hogyha eladod a házad, feléled egy lehetséges üzletre félretett pénzed, kiárusítod minden ingóságod, plusz az autód, majd hazaköltözöl az édesanyádhoz - aki jelen esetben Anne Archer, akit a "Hajszál híján" című feszes akció-thrillerben kedveltem meg - és munkát is keresel, ennek ellenére is csak néhány évig tudsz úszni az árral?

Na, most tényleg valami kurvára el van ott baszva Amerikában, vagy Laura Porter (Marisol Nichols) sorsát igyekeztek a drámaiság miatt a szokásosnál is jobban szétcseszni a forgatókönyvben, hogy ezáltal is emeljék a férje tehetetlenségének érzetét a börtön falai között. Oké, a filmekből tudjuk, hogy a bank néha mindent visz, de itt konkrétan úgy tűnik, hogy a feleség a férje nélkül teljesen életképtelen. Ha volt olyan pontja ennek a mozinak, ami kicsit hiteltelen volt számomra, akkor az ez a terület, amely az egyedülálló anyát mutatta be. Értem én, hogy tök jó, hogy azt hisszük, végül feladja a harcot és ezzel is belehajszolja Wade-t néhány nehéz, kérdéses döntésbe, ám végül a film marad a hepiend közelében és Laura nem csak kitart, hanem tevőlegesen is belekeveredik a végjáték megoldásába, amire töketlenkedése után - jó, hát nőként csak töketlen lehet, de nem úgy, persze, nehogy felkoncoljanak most a női jogvédők - meglepődve figyeltem fel.

Történnek események a másfél óra alatt. Megismerünk néhány kellemetlen figurát, ám a zsiványbecsületet is. Wade pokoljárása nem feltétlenül megy el a végletekig és még a legnegatívabb szereplő is kap egy olyan motivációt, ami után azért vele is együtt tudtam érezni.

Az elítélt nem rossz film, mégsem ez volt a legjobb börtönös mozi, amit láttam. Simán el tudtam volna képzelni ebben a formában akár, hogy "A kemény motorosok" egyik tagjának a kálváriáját láthatom spin-offként, mert Wade azért elég tökös kis csávó odabent is, nem a tipikus amerikai fater, aki bekerülve azonnal összetörik, hogy a földről tápászkodjon fel. Wade valahogy sosem érzem, hogy teljesen a padlóra került volna, így a jellemfejlődése számomra annyira nem érezhető.

Marisol Nichols megmotozása egy kellemetlen jelentsor, ami ráébreszti a nézőt, hogy egy egyszerű anyuka is megérzi a börtönben, hogy miről is szól, ha a rendszer hatalmat gyakorol rád.

A rendező, Ric Roman Waugh saját forgatókönyvéből készített filmet és minőségét tekintve, munkássága lassan fejlődik. Jelenleg már két Gerard Butler filmet is moziba küldött az elmúlt években. Waugh 1984-től dolgozott Hollywood-ban kaszkadőrként, tucatnyi fontos moziban, míg lassan más területeken is kipróbálta magát. Tehetséges művész és remélhetőleg, még lesz lehetősége néhány filmet megrendezni, habár már ötven felett jár. Waugh egyébként egy Kaliforniai börtönben történt eseményeket vett forgatókönyvéhez alapul, így mondhatjuk, hogy megtörtént események felhasználásával történt. A kilencvenes évek közepén a Kaliforniai Corcoran állami börtön, aminek a legrosszabb minősítése volt az Államokban, a Los Angeles címlapjára került azzal, hogy falai között az őrök visszaélnek hatalmukkal és több esetben megöltek vagy megsebesítettek rabokat, majd igyekeztek eltusolni ezeket az ügyeket. Az üggyel a CBS televíziós műsorban is foglalkozott, komoly sajtóvisszhangja lett az ügynek és rejtett kamerás felvételeket készítő nyomozókat is be kellett építeni a börtön falai közé, míg végül egy botrányos tárgyalássorozat végén több rab és érintett családtag is komoly kártérítést kapott.

Pár apró baki is becsúszott a filmbe, amik persze közel sem fontosak, de például a jogrendszerben ha 1 milliót kiszabnak rád óvadékként, csak a tíz százalékát kell letenned biztosítékként, hogy kimehess. A másik, hogy valójában csak akkor erőltetnének be ennyi bűnözőt ilyen kis udvarra, ha a cél az, hogy azonnal megöljék egymást.

A zene, ami nekem vesszőparipám, itt nem volt rám hatással, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy nagyon lett volna zene a képek alatt. A színészi játék azonban nagyon erős és kiváló teljesítményt hozott ki Perrineau-ból és Dorff-ból is. Kilmer bár nagyon nehéz színész, itt mégis vállalta, hogy órákig sminkeljék a tetoválásait, ráadásul úgy, hogy komoly háttérmunkát végzett a rendezővel, azok autentikusságával kapcsolatban.

Talán Sam Shepard megjelenése az, ami kicsit kilóg, hiszen a végső monológja John Smith-ről, teljesen átírja a figurát, hogy a végén még kisajtoljon valamiféle szimpátiát a korábban rettegett karakterért. Annak annyira nem éreztem szükségét.

A színészek meglepően erős alakításai és a feszes rendezés emeli az átlag fölé a "Felon-t".

75%

American Skin - American Skin (2019)

American Skin - American Skin (2019)

Rendezte: Nate Parker

A film Mafab adatlapja: American Skin (2019)

Megtekintés: Erősen kamaradráma egy nagyon erős alapszituációval, melynek feloldása logikusan következik a cselekményből, ennek ellenére mégis letaglózott.

Egy veterán hadi-tengerész egyetlen fiával tart haza a csendes környéken, amikor megállítja őket két rendőrjárőr és némi szóváltás után egyikük lelövi a 14 éves gyereket. Linc (Nate Parker) egészen addig törvényes úton várja, hogy valamiféle megoldást kapjon az ügye, míg végül a gyilkos lövést leadó rendőrt (Beau Knapp) felmentik és a város a szőnyeg alá seperné az esetet. Linc azonban jó katona volt, aki elvárta volna, hogy a háborút ne a hazájában kelljen megvívnia és ne a fia legyen az első áldozata. Maroknyi társával és egy dokumentum filmes egyetemista csoporttal elfoglalják azt a rendőrőrsöt, ahol a gyilkosságot elkövető rendőr is épp szolgálatot teljesít és igyekeznek egy olyan gyilkossági pert lefolytatni a túszok és rabok segítségével, amely kielégítő választ adhat a kínzó kérdésekre, amiket Linc nap, mint nap feltesz magának a tragikus nap óta.

Nate Parker előtt le a kalappal, mert forgatókönyve nagyon fontos kérdéseket feszeget, azonban, roppant nehéz helyzetben van, mert egy szélsőséges szituációban kell hőse mellé állítani a nézőt és ez még úgy sem egyszerű, hogy a gyilkos lövést leadó rendőr - Beau Knapp hihetetlenül jó színész és amit itt alakít, az díjesélyes lenne szerintem - alapból egy tenyérbemászó, piperkőc, rasszista figurának tűnik. Azonban amikor szép lassan megfeszülnek az idegek és színt kell vallani, kiborul a bili és nem vagyok teljesen biztos, hogy maradéktalanul bűnösnek tartom a férfit, sőt, néhány apróság miatt még némi áldozathibáztatást behozok a képbe, amit a katalizátor történések bemutatása okozott bennem.

Mert legyen bár Linc fia, Kajani (Tony Espinosa) bármennyire is imádni való fiatalember, olyan helyzetben tesz meggondolatlanságot, amelyben elvileg minden valamirevaló átlagos fekete fiatalember behúzná fülét-farkát.

Viszonylag fontosabb szerepben látható még Theo Rossi, aki a "Sons of Anarchy"-ban a törvény ellentétes oldalán állt,

A film ezért szerintem nem is feltétlenül a vakbuzgóságában gyilkosságot elkövető rendőr felett akar pálcát törni, hanem a rendszeren, amely démonizálja a fiatal feketéket a rendőrség szemében és ez vezet néha olyan tragikus esetekhez, mint amit tárgyalunk. 

Azonban tűnhetek ez miatt rasszistának, de amit nem tárgyal meg a nézőkkel a film, hogy maga ez a démonizáló helyzet miért alakult ki mára Amerikában és miért lőnek a zsaruk és csak azután kérdeznek.

Mert szerintem itt nincs rossz vagy jó, csak emberek, akik a tapasztalatokat átviszik a munkájukba és tenni ellene nem lehet, mert már a rendőr iskolában is olyasmiket tanítanak, ami egyértelműen képes a feketék ellen hangolni a törvény szolgáit, ugyanakkor, ezek a következtetések, amiket a feketékkel kapcsolatban megtanulnak, a sok éves rossz tapasztalatokból nyert energiát. Tudod, nem rasszista vagyok, hanem tapasztalt. Árnyalatnyi lehet a különbség, mégis nagyon fontos.

Nem szükséges túlmagyaráznom ezt a filmet. A képi világ részben dokumentarista, a filmesek közreműködése miatt - sok felvétel a kameráik vagy a helyszínen kiépített biztonsági kamerákból van beemelve, hogy reálisabbá, kevésbé csinált mozivá tegye a filmet, mintegy áthelyezve a nézőt abba a közegbe, amit be askart mutatni. Úgy pedig könnyebb, ha szinte a szereplők között mozgunk. Ugyanakkor nem olyan tolakodóan élnek ezzel, hogy kidobja a nézőt a film nézése közben a valóságba.

Ma már fontosnak tartom, ha egy film le tud úgy kötni, hogy a fáradtságom vagy problémáimat elfelejtve, egyetlen nekifutásra végi tudjam nézni. Ráadásul, habár közel sem tökéletes, és néha egy-egy érv vagy bekiabált mondat nem segít az eset megítélésében - néha kifejezetten a rendőrök oldalára álltam, de ismétlem, ez főleg azért is van, mert fehér negyvenes férfiként zsigerből kicsit a rend és a fehér ember felé húz a szívem. Másrészt tény, hogy az esküdtek egy része, főleg a rabok, nem kaptak sem okos, sem szimpatikus szöveget a szájukba, ezért mondandójuk számomra nem minden esetben releváns.

A feszültséggel azonban jól kufárkodik a film, a színészek szerintem egész elképesztő munkát végeztek a filmben és a lezárás, bár említettem, hogy logikusan csak így végződhetett, tartogatott egy kis meglepetést.

Szerintem amit bemutat a film, az a jelen kor leküzdhetetlen akadálya, azonban kell beszélni róla, mert ha tökéletes megoldása nincs is, enyhíteni csak-csak kellene a szakadékot az afroamerikai állampolgárok és a fehér rendőrség között. Mert nem lehet úgy élni, hogy mindkét oldalnak rettegnie kell.

A sors pikantériája, hogy a film már készült, mikor megtörtént az egész Amerikát felbolygató George Floyd eset, ami miatt a filmben látott események átkerültek a valóságba, mindezt úgy, hogy Floyd amúgy a lehető legtávolabb állt a filmben áldozatként megismert Kajani figurájától. 

Ezt a filmet legalább egyszer látnod kell, hiszen mondanivalója friss és szinkronban van a jelennel. Nem állítom, hogy többször nézős darab, mert a párbeszédeken még lehetett volna csiszolni - a tökéletes párbeszédek, szűk helyen, etalonként a "12 dühös ember" című filmben hangzanak el talán a legjobban, hasonló témát boncolgatva, hasonló környezetben - és elég nehéz is léleknek, azonban egyszer mindenképpen látni kell.

Szerintem, nem is kapott elég reklámot, valahogy nem éreztem körülötte felhajtást, pedig pont az ilyen szerzői filmek - Parker írta, rendezte és főszereplő benne - azok, amiket sokan hiányolnak az amcsi filmgyártásból. Sajnos az "American Skin" nehéz helyzetben van, mert sem nem egy sorozat sokadik része, sem mutánsok vagy egyéb szuperhősök nincsenek benne, ami most annyira trendi lenne.

Lehet, hogy később azért újra nézem és kicsit elemezgetem benne az utolsó fél óra beszélgetéseit, hogy jobban megértsem, hogyan működik ott a világ. Mert jelenleg, kicsit mind a két oldalnak igazat adtam, de pont emiatt az ambivalencia miatt borulhatott fel odakint a bili, mert ha valami ennyire megosztja az embereket, az mindig esély arra, hogy indulatokat generáljon.

Nate Parker munkásságát érdemes lesz követni!

Ha kedveled a fekete túszejtős filmeket, érdemes megnézned Samuel L. Jacksonnal és Kevin Spacey-vel a Nincs alkut, vagy Denzel Washingtonnal a "Végszükséget".

75%

Valamikor az elkövető is áldozata annak, amit tesz. 

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)

Rendezte: Pavel Kostomarov

A film Mafab adatlapja: Vongozero (2019)

A történet alapszituációja a lassan unásig ismert alapra épül, amelyben a társadalmat egy végzetes csapás éri, aminek hatására egy kis csoport, vegyes kapcsolatihálóval, elindul A-ból, B-be. (Csak a szokásos, "valaki tud egy védett helyet" szitu)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen történet, amit leírtak illetve megfilmesítettek, de nekem valamiért állandóan az „Egyetlen fűszál se” című kisregény jutott eszembe, amit tini koromban olvastam el a galaktika magazinban, folytatásokban - legalább kicsit emlékeztetett erre a sorozat műfajra, ha belegondolok - amelyben egy vírus elpusztítja a világ ehető növényeinek egy részét és az emberek az éhezés miatt keresztül-kasul járják a haldokló világot, néha más csoportokkal megütközve, akik az idegenek elleni erőszakban látják az egyetlen elfogadható módszert a saját túlélésük érdekében. John Christopher regénye megjelent magyarul is, pdf formátumban hozzáférhető a netről és amit nem tudtam egészen mostanáig, hogy 1970-ben készült egy filmváltozata, amit eddig szerintem még véletlenül sem láttam soha.

Az alapötlet, hogy egy vírus pillanatok alatt elterjed Moszkvában, amit a katonaság által le is zárnak, és ami miatt néhányan úgy döntenek, jobb minél távolabb kerülni a fertőzött várostól. Hirtelen össze is kapaszkodik két család, meg az apró, hogy egy majd’ 1000 kilométerre lévő (vagy mérföld?) tóhoz meneküljenek, ahol egyikük egy kiszuperált hajótestből kényelmes bunkert alakított ki, ha beütne a szar. Erre nem beütött???

Innentől pedig azt látjuk 8 részen keresztül, ahogy az egyébként laza kapcsolatú közösség milyen dinamika útján kovácsolódik össze és mennyi elborult kalandba keveredve állatiasodnak el maguk is, miközben a világ szintén elkorcsosul körülöttük.

Közben érezni is az orosz ízt, mert itt a szereplők nem feltétlenül kifejezetten jóképűek és csinosak – leszámítva a tinilány Polyát (Victoriya Agalakova) – és ha erotikáról van szó, akkor sem olyan szemérmesek, mint a nyugati mozik – kivétel talán az északi népek – talán ezért is láthatunk szaunázást és néhány olyan jelenetet, amiben egy tinilány mellei néha premierben úsznak a képbe. Ha lesz amerikai változat, ilyesmi elképzelhetetlen, hogy lesz benne.

A dinamikát a főszereplő, Sergey (Kirill Karo) és az életében két fontos szerepet betöltő női karakter közötti őrlődés tölti ki: az ex, Irina (Maryana Spivak) és házasságukból született közös gyerekük, illetve a friss kapcsolata, Anna (Viktoriya Isakova) és enyhén aspergeres fia, Misha (Eldar Kalimulin) is igyekszik kisajátítani.

A film egyik kicsit félrevezető és drámai jelenetében bemutatják, hogyan igyekeznek a szituáció kezelni.

Az biztos, hogy néhány szereplőt amikor bemutatják, sikerül kifejezetten negatívan ábrázolni, hogy az első részekben még drukkolni is nehéz nekik. Polya lázadó fiatal lányként pl. ütni való, egészen addig, míg meg nem ismerjük, miért is szegül szembe apjával, Leonid-dal (Aleksandr Robak) amikor viszont a forgatókönyv, felfedve a múltat, sokat lágyít a lázadozó karakter megítélésén. Irina azonban egyértelműen a legkevésbé szerethető figurája a csoportnak. Isten mentsen meg az ilyen nőtől, aki miután elhagyták, sértettségében képtelen a kompromisszumra a többiekkel szemben, bár, egy mellékszereplőnek köszönhetően a benne elnyomott kedves nő is előkerül.

A többiekről is kiderülnek lassan olyan titkok, ami miatt felbomolhat törékeny szövetségük és néha a kalandok is kiszámíthatók, hihetetlennek szánt fordulataik ellenére. Az első epizód kifejezetten erős cliffhangerrel zárult, amit olyan pofátlan megoldással oldottak meg a második rész elején, hogy ezzel sikeresen felkészítettek a további húzásaikra, ami miatt nagy meglepetéseket az ilyen történések alatt már nem is tudtam érezni. Még akkor sem, amikor elvileg az egyik karakter sorsa visszafordíthatatlan irányba kezd elindulni, már akkor is éreztem, hogy nem lépik meg, amire logikusan menniük kellene, és így, az írók húzása, amivel feloldják a drámai pontot, számomra tökéletesen előre látható és súlytalan lett. (Magukra vessenek!)

A nyolc rész viszonylag hamar elrepül, közben gyönyörűen fényképezett orosz tájakat látunk, kellő mennyiségű akciót és kiváló zenei betéteket, amiből az egyik legjobb dalt viszont már-már unásig felhasználták, hogy azután megszabaduljanak tőle. A másik, ami meglepett, hogy John Murphy, a „28 nappal később” alapmotívumát a zenében itt is felhasználták, ami viszont már nem az első pofátlan nyúlása ezeknek a zenei motívumoknak, igaz, többnyire a szerző szokta azt más filmeknél felhasználni. Itt is csak azért nem húztam a számat az egyértelmű plágiumra, mert Murphy motívumait az Isten is arra teremtette, hogy ilyen és hasonló szkénák aláfestéseként szolgáljon. (De ha Murphytól nem kértek engedélyt, akkor később némi jogvita előfordulhat.)

A befejezés kiszámítható, és bár az alap gerincét képező történetszálat lezártnak tekinthetjük, azonnal fejest ugrunk további, sokkal durvább fordulatokba, amelyek miatt azért még egy évadra leülnék a sorozat elé, bár, kicsit olyan érzésem volt a végét nézve, mint amit a „Szökés” első évadának felénél éreztem, amit azért folytattak állítólag utána, mert túl nagy volt a rajongói érdeklődés. Itt, ugyan bemutató előtt készült el a teljes 8 rész, mégis, mintha a vége direkt valamilyen nyomásra készült volna ebben a formában el, hogy kierőszakoljon egy további megrendelést valamelyik filmes szolgáltatótól.

Összességében legalább 75%-ot ér a sorozat.

Töfi: 

- A végeredményt tekintve számomra hihetetlen, hogy 66 nap alatt a teljes nyolc rész anyagát felvették.

- Bár, meglepetésemre a filmben farkasokkal nem vívnak harcot - talán majd a folytatásban - a stábnak egy farkasfalkával azért meggyűlt a baja a forgatás alatt.

- A Szergejt és Mishát alakító színészek korábban egy filmben már játszottak apa-fia párost.

- Yana Vagner 2011-ben írta meg ezt, az első könyvét. Megjelent 2020 többek között francia, cseh, litván, lengyel, szlovák és svéd nyelven.

Kirill Karo, Aleksandr Robak, Mariyana spivak

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Rendezte: Mervyn LeRoy

A film Mafab adatlapja: The Bad Seed (1956)

Megtekintés: Sokat nem tudtam a filmről, mielőtt megnéztem, ám a szinopszis egy a korát talán megelőző témát feszegetett: Mi történne akkor, ha kiderülne, hogy a gyermeked valószínűleg egy hidegvérű gyilkos. És még kiskorú.

Bevallom, az első percekben kifejezetten terhelő volt számomra, hogy az ötvenes években kélszült moziban a belső monológokat egyenesen a szereplők szájába adják, hogy kimondják hangosan. Sok mai dráma azzal kelt hatást, hogy keveset beszél és annál többet hagy a színészek verbális játékára, itt azonban annyi apróságot fejtenek ki a párbeszédekben, hogy néha bizony túlírtnak tűnt számomra. Ez a fajta erőltetett „kiszólás” talán a házkörüli tevékenységeket ellátó LeRoyhoz köthető a legszembetűnőbben, amikor a kislányról gondolkodik fennhangon. Nyilván a forgatókönyvírónak nem voltak meg abban az időben az eszközei, hogy pont eszköztelenebben mutassa be mind a figurát, mind az érzéseit és következtéseit, hogy a néző számára világos legyen, mi is történik. Ma már, színházi darabokon kívül ez a fajta karakterirányítás nehezen elképzelhető és bemutatható. 

Nagyon érdekes nézni ezt a közel ötven éves filmet, hogy ne csodálkozzak rá, a téma mennyire frissnek hathatott akkoriban és, hogy a horror műfajnak egy igen kedvelt leágazásának előfutára: a gonosz gyermekes moziknak, mindezt úgy, hogy amit ma kedvelnek a horrorfilm nézői, az ne legyen jelen a filmben. Se sok sötét jelenet, se jump scare, se naturálisan kivitelezett gyilkosságok. 

A történet lassan – két órás játékidő – épül fel, párbeszédek sorjázásával, egymás után ismerjük meg a szereplőket, akik mind a főszereplő anyuka látókörén belül jelennek meg, kivétel, amikor a kertben nincs jelen LeRoy és Rhoda beszélgetéseinél. Mind fényképezésben, mind dramatúrgiában követ egy színházi darabhoz hasonuló stílust, amiből még a tóparton játszódó pár perc sem tud változtatni. (Néhány filmben érezni lehet, hogy a bezárt, színházi hangulatot tompítandó, néhány külső jelenetettel igyekeznek a történet kereteit kissé kitolni, hogy a néző ne érezze úgy, mozifilmnek eladott színházi közvetítést lát.) Mondjuk korábbi okfejtésem mindjárt relevánsabb lett számomra, amikor utánaolvastam, hogy a „The Bad Seed” eredetileg egy William March által írt Broadway darab, amelynek mondanivalója és befejezése a bemutatása évében, 1954-ben erősen megosztotta a közvéleményt, illetve azokat, akik látták a darabot, annak pesszimista felhangja miatt. A cikk írása közben olvastam utána, hogy a színházi darabból lett a főbb szereplők karaktere a vászonra, ami így érthető, hogy mind felépítésben, mind a színészek játékában miért olyan teátrális hangulatú.

Manapság már nem olyan nagy kunszt belebotlani olyan filmekbe, amiben a gyermeki karakter a veszélyforrás, de még ma is legtöbbször egyfajta katalizátor szükséges ahhoz, hogy a gyerkőc úgy viselkedjen, hogy az legyen a horror központi témája. Például, megszállja valami démoni erő, szellem, vagy külső, misztikus hatására lesz a személyisége torz. Még mostanság is ritka, amikor a film kihagyja a magyarázatot és pusztán el kell fogadnunk, hogy a gyermek szimplán saját jogán gonosz. Ennek a témának egyik dolgozata volt a Macaulay Culkin főszereplésével készült „A jófiú”, és aminek forgatókönyvírója valószínűleg láthatta az „Elátkozottak gyermekét” korábban, legalábbis feltételezem. Azonban a mindent megmagyarázós, egyszerű embereknek szóló hozzáállás itt is tetten érhető abban, ahogya a film kvázi felénél egy tényleg nehezen befogadható pillanatban magyarázatot kapunk az esetleges miértekre, mert kissé hiteltelen – kissé? – és légből kapottnak tűnik.

A történet szerint Christine (Nancy Kelly) férje (William Hopper) másik államba költözik egy munka miatt, magára hagyva feleségét és tündéri kislányát, Rhodát (Patty McCormack). Mikor az eseményekbe csöppenünk, hamar megtudjuk, hogy Rhoda egy cserfes és kedves leány, aki elbüvőli környezetét, egyedül az alagsorban lakó és roppant szituáció idegen ezermestert, LeRoy-t (Henry Jones) nem, aki valamiért szent céljának érzi, hogy a kislánnyal kötekedjen. Van valami naívitás, ahogyan a forgatókönyvírók akkoriban elképzelték az emberek közötti kapcsolatokat, vagy mostanra lett része az életünknek a gyanakvás és mások feletti kontroll gyakorlásának igénye, de az biztos, hogy ma, átlagos környezetben, egy ilyen „LeRoy” féle embernek nem sok maradása lenne, főleg, ha még azt az állatias életteret is hozzátesszük, amibe az író erőlteti. Valahogy sántának érzem, hogy a házban lakó nőszemélyek csillogó, nett tiszta környezetét megosztanák egy, már az első percekben rendkívül negatívan bemutatott, külcsínyben a mai szexuális ragadozókra erősen hajazó férfiemberrel. Nem mintha nem történhetne ilyen a valóságban is, hiszen a film inkább társadalmi dráma, mint fantasztikus film, csak valahogy kicsit „sok”.

Christine karaktere is kellően be van mutatva az erőszakot minden formájában elítélő, egyszerű háziasszonyként, ezzel is növellve a pszichológiai hatást. Azonban a film legnehezebb szerepe egyértelműen a kislányé, Rhodáé, akit Patty McCormack alakít, a kornak megfelelően néha kissé ripacs mód, máskor zseniálisan. Vagy legalábbis, mintha a kettő között egyensúlyozna, ami azért is komoly feladat egy ilyen fiatal színésznő számára, mert rendkívül nehéz megformálni egy ennyire pszichotikus karaktert, ha nincs konkrét viszonyítási alapunk. Márpedig, remélhetően a kis hölgynek nem volt viszonyítási alapja. Azonban a rendezőt vagy valami egészen biztos ertő szakember munkáját dicséri, ahogy a figurát megszemélyesíti és felváltva  ugrál az érzelmi reakciók között.

Christine gyanakodni kezd lányára, hogy egy iskolai versenyen elnyerhető medáll tulajdonlása miatt, köze lehetett egy kisfiú fulladásos halálért. A film nem is hagy minket homályban tévelyegni, mert igen hamar kiderülnek az aggasztó tények és a továbbiakban főleg azt láthatjuk, hogyan birkózik ezzel meg az anyuka, két oldal között – anyai szeretet és polgári kötelesség - örlődve.

Még megismerjük az elhunyt kisfiú édesanyját, akit Eileen Heckart játszik, szintén remekül és nem ő tehet róla, hogy a figura viselkedése és szerepe mai szemmel olyan bizarr. Pl. egy ittas anyukát, aki feltehetően a gyermekünket okolja saját porontya haláláért, egészen biztos, hogy ma nem tenne ki egyetlen szülő sem olyan szembesítésnek, amit itt láthatunk a filmben és aminek kényelmetlen kimeneteléből a házinéni, Monica (Evelyn Varden) menti ki a kislányt.

Ha a lényeget foglalnám össze, akkor ez a film történetileg megelőzte, kiállításában azonban lemaradt korától. A színészi játék épp ezért ennek köszönhetően teátrálisabb, mint sok, pergőbb cselekményű moziban. Megtekintésre azonban pont eredetisége miatt erősen ajánlott. (Akkor is, ha azóta láttál száz hasonló mozit, mert attól ez még időben köröket ver a legtöbbre.)

Fontos még kiemelni, hogy a filmértékelő bizottság nyomására a befejezést teljesen újra kellett írni a színházi darabhoz viszonyítva, de ismerve az akkori erkölcsi normákat, még meg is értem. Ezzel persze sokat tompítottak a befejezés erején, ám néha jobban esik egyfajta „hepiend” a nézőknek, hogy a szórakozást ne tompítsa a negatív irány. Másrészt, ebből is látszik, mennyire álságos néha a cenzúra, hiszen a színházi darabra nem húztak rá szabályokat, be lehetett azt mutatni, és csak a filmváltozatnál kötötték meg a szerzők kezét, ami rávilágít arra, hogy milyen faramuci szituációkat eredményezhet, ha a művészetbe külsősök szólnak bele.

75%

City Island - City Island (2009)

City Island - City Island (2009)

Rendezte: Raymond De Felitta

A film Mafab adatlapja: City Island (2009)

Megtekintés: Pofám leszakad, hogy ilyen filmeket tíz év csúszással tudok megnézni!

A „City Island”-ban az a komoly pozitívum, hogy egy diszfunkcionális család mindennapjaiba úgy tekinthetünk bele, hogy gyorsan megkedveljük őket és ami a legjobb, a keserédes, drámai történések mellett végig olyan érzésem volt, hogy egy remek komédiát nézek.

És igen, mondhatnánk azt is, hogy ez egy hazug mozi, erőltetett hepienddel és félmegoldásokkal, ugyanakkor bármi, amit látunk benne, az összes rossz döntésével, egyfajta tükör számunkra, néha abszurd módon.

A film legfontosabb mondanivalója, hogy mindenkinek vannak titkai. Titkok, amelyek személy szerint nekünk valamiért annyira erősek, hogy nem merjük megosztani még a családunk tagjaival sem, mert szégyent érzünk miattuk. Azután leül mindenki az asztalhoz, hogy megvacsorázzon és ki fog borulni a jelképes bili. Egy biztos, néha saját feltételezésünket félre kell tenni és az elbírálást rá kell bíznunk azokra, akiknek véleményétől tartunk. Mert ha igazán szeretnek minket, el fogják azt fogadni, de minimum, megértik. A legtöbb embernek, ha van is csontváza a szekrényben, azt általában az idegenek elől szokta eldugni. De mi történik, ha egy család különböző tagjainak vannak saját csontvázai, amiket egymás elől is takargatnak? Vizuális típusként szinte látom is az átlag-amerikai család jellegtelen sorozat-gyártott gardrób szekrényét, amely aljába mindenki bedobálta a saját kis csontvázát. A film pedig felkészít minket rá, hogy a végén kitárjuk a szekrény ajtaját és minden kidőljön belőle...

Vince Rizzo (Andy Garcia) egész életében a City Islandon élt – kis megszakítással – és egész életében arról álmodozott, hogy egy nap színész lesz belőle. Persze helyette dolgozott, mint minden rendes ember, fegyőrként keresve a betevőt, mert ahhoz nem kellett magasabb iskolai végzettség, miközben a lánya egyetemre jár...
Felesége nap nap után az orra alá is dörgöli, hogy mennyi lehetőséget szalasztottak el mindketten azzal, hogy az iskolát feladták, a...

...egészen pontosan mi miatt is?

Ja, hát anyu, Joyce (Julianna Margulies) például az első gyermekük születése miatt, akitől azt várja, hogy a családban – messzire visszamenőleg – végül diplomát szerez. (Mi tudjuk, hogy azonban hova vezet, ha a szülői álmokat a gyermekeinkre erőszakolnánk rá.)
Szeme fényének azonban komoly titka, hogy egyetlen füves cigaretta miatt elvették az ösztöndíját – ez a név is (ösztöndíj) milyen baromság?
Díjazzuk az „ösztönt”?
Nem a természetes tudásvágyat és a jó eredményeket honoráljuk? De igen? Akkor csak kellene egy megfelelőbb névvel illetni, hiszen az ösztön egy megfoghatatlan valami.

A család tehát egyetlen diploma várományosa, Vivian (Dominik Garcia) jelenleg vetkőzős lány egy férfiaknak fenntartott szórakozó helyen, mivel az iskola kifizetésére csak itt tud viszonylag rövid idő alatt elegendő pénzt összegyűjteni.

A család legkisebb tagja, Vince junior (Ezra Miller) pedig szexuális vágyat érez testes nők etetése iránt. Valójában nagyon ritka szexuális – mi is ez pontosan – leágazás, azonban ez az egyetlen dolog, amikor hétköznapiként és visszafogottan tud viselkedni.
 Anyu pedig mostanra kicsit beleunt a kedves anya szerepbe és mivel meggyőződése, hogy Vince mellék utakon jár, maga is afelé hajlik, hogy esetleg más karjaiban keressen vigaszt, mindezt anélkül persze, hogy inkább leülnének és megbeszéljék amit meg lehetne és kellene is.

A sorsfordítás végül megérkezik két ember alakjában: az egyik Vince igazi titka; egy korábbi kapcsolatából született fia, Tony (Steven Strait)! Tony pedig, ha nem is velejéig gonosz, ettől függetlenül egy börtönviselt fiatalember, míg a másik pedig Vince fakultás partnere, Molly (Emily Mortimer) és aki megadja a középkorú férfi számára azt a lökést, ami ahhoz kell, hogy Vince beteljesítse álmait. Mindezt úgy, hogy ebben a balkézről érkező fiának is komoly szerepe van, annak tudta nélkül.

Szóval minden adott egy igazi tévedések vígjátékához és nagyjából a befejezés is borítékolható, még akkor is, ha nem minden szál kap méltó lezárást. Ami felróható a mozinak, hogy tényleg olyan kézenfekvően egyenes a lezárás, ahogyan a valóságban sosem lenne az, és mint egy rendes mesében: Boldogan élnek, míg meg nem halnak!

Talán pont erre van néha szükségünk, hogy kicsit rendben legyünk önmagunkkal.: - Előbb legyünk rendbe másokkal is! Azokkal, akik legközelebb állnak hozzánk!

Magam részéről persze könnyen beszélek, hiszen nincsen, aki előtt titkolóznék és ilyen titkaim sincsenek, hiszen mint kívülálló, a felhozott történeti forrpontokat nem tekintem olyan nagy titkoknak – leszámítva a balkézről gyermeket, mert az tényleg necces – amelyiket meg tekinteném, azt a forgatókönyv egyszerűen túl – giccsesen – kedvelhetővé teszi, még egy nyilvánvalóan családon belüli íncenzus közeli jelenet ellenére is.

Mert az egész Rizzo család pont olyan, mintha itt élnének a szomszédban. Reggelente rájuk köszönsz, néha még beszélgetsz is velük pár szót és úgy látod, megtestesítik az átlagos amerikai kispolgári családot. Meg is, mint te!

Mert senki sem átlagos és mindenkinek lehetnek titkai. Kicsiknek és nagyoknak! Kicsik és nagyok!

Apró érdekesség, hogy a filmbeli Vivian-t alakító Dominik Garcia a valóságban is Andy Garcia lánya és az anya szerepére egy ideig esélyes volt Michelle Pfeiffer, akivel Garcia korábban már játszott házaspárt, de végül egyeztetési problémák miatt a színésznő az utolsó pillanatokban kiszállt.

75%

Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Rendezte: Hans Petter Moland

A film Mafab adatlapja: En ganske snill mann (2010)

Megtekintés: Első találkozásunk óta kedvelem Stellan Skarsgardot (Ronin), pedig akkor már jócskán volt mögötte filmes múlt. A populárisabb mozijai mellett pedig élvezet felfedezni a skandináv gyöngyszemeket, amikben igazán elemében van.

A „Hajszál híján úriember” tipikusan az a hideg, skandináv fekete komédia, amiben szöveges poén alig akad, ellenben a verbális humor végig jelen van, ha arra fogékony a néző.

Ulrik (Skarsgard) 12 év után végre szabadul. Hogy mennyire nincs senkije, jól jelzi, hogy senki nem jön a fogadására. Megkeresi korábbi munkáltatóját, aki homályos okokból igyekszik arra rávenni a férfit, hogy a szemtanút ölje meg, aki miatt végül bebörtönözték. Közben szerez neki munkát, hogy valamivel eltölthesse az időt és habár beilleszkedni ennyi idő után esélytelen, azért talán neki is kijárna egy nyugodt élet.

Tetszik, hogy az Európai színészek mennyire messze vannak a filmsztár külsőtől és ennek ellenére . vagy pont ezért, néha a rezdüléseik elvisznek a hátán egy karaktert vagy egy egész filmet. Nehéz elképzelni, hogy melyik amerikai sztár lenne elég tökös – szó szerint is – hogy bevállaljon egy ilyen szélsőséges szerepet, mint amit Skarsgard csípőből hoz.
Ulrik kívülálló és ráadásul nem mondhatni – a cím is erre utal – hogy viselkedésével szerethető hőstípus. Nem hajszolja ugyan az élvezeteket, de nem mond nemet egy ingyen numerára – pedig néha kellene – és morálisan sincs nagyon a helyzet magaslatán. Azonban szeretné a múltat elfelejteni, de legalábbis lezárni. Új életet már nincs ideje elkezdeni, de miután megbűnhődött, neki nem jár egy kis esély a megnyugvásra?

Az emberek éppen kisugárzása miatt enyhe távolságtartással kezelik. Korábban embert ölt, ezért ült annyit rács mögött, azonban közel sem olyan szörnyeteg, mint ahogyan gondolhatnánk. Szállásadónője rendre kihasználja szexuálisan, korábbi munkáltatója érzelmileg zsarolja és a felesége sem kíván részt az életéből már, sőt, a hosszú évek alatt a fiát is erre ösztönözte. Ulrik a nulláról indul tehát, sztoikus nyugalommal fogadja, amit az élettől kap és nem igazán érzi úgy, hogy tartozna bárkinek az őt börtönbe juttató férfi halálával. És jó is ez így, mert a forgatókönyv egyetlen pontja, ami kicsit sántít, hogy vajon miért akarna bosszút a főnöke az áldozat öccsét, ha Ulrik ezt nem kívánja. Annak ellenére, hogy motivációi homályosak, elvágja magától az ex-sittest, aki igyekszik „jó útra térni”, ám a sors ezt nagyon nem akarja. Lehetséges barátnőjénél bekavar a házinéni és a munkáját is elveszíteni látszik. Minden abba az irányba hajtja, hogy bevégezze azt, amire ráerőszakolnák.

Aksel Hennie a fegyverkereskedő rövid, de emlékezetes szerepében. Hennie is játszott már amerikai filmekben: Herkules, Mentőexpedíció

A kérdés, hogy végül elbukik-e a hősünk és ismét gyilkossággal nehezíti meg a lelkiismerete nyugalmát?

Ha van egy nyugodt délutánod, érdemes adni egy esélyt ennek a keserédes skandináv mozinak, amely jól beleillik Skarsgard munkásságába, sőt, néha olyan érzésem van, mintha direkt egy alternatív univerzumban mozgolódna karaktere, aki volt már bérgyilkos is (Kiss, kiss, bang, bang) majd bosszúálló, haragvó gyilkológép apuka (Az eltűnés sorrendjében - a hasonlóság nem csoda, hiszen mindkét filmet Moland rendezte!) és most ezzel a figurával valahol a kettő között kalandozik. A színész arca kész tanulmány. Élvezet nézni eszköztelen játékát, villanásait. A humor pedig néha abszurd formában köszön be az ablakon, máskor direkt. Kicsit emlékeztet Takeshi Kitano mozijaira, ahol a nyugalmat néha drámai jelenetek váltogatják, ironikus, minden kultúrában érthető humorral.

A női színészek is kiválóak (Kiemelkedik Jorunn Kjellsby, aki Ulrik szállásadónőjét alakítja!), de a legjobb pillanatok a férfiaknak jutnak.
Ha készülne egy amerikai Remake, kíváncsi lennék, kit nyernének meg a figurára?

75%

A romantikára nagy hangsúlyt fektettek a filmben! Aha...