Tűzgyújtó - Firestarter (2022)

 Tűzgyújtó - Firestarter (2022)

Rendezte: Keith Thomas

A film Mafab adatlapja: Firestarter (2022)

Megtekintés: Ha fanatikus King rajongó vagy, akkor mindenképpen... illetve... talán pont, hogy akkor nem?

Erről a filmről egyetlen jó cikket nem olvastam. Megtekintés előtt egyet sem, de láttam a címeket amikben mind rendre visszatért, hogy ez egy égés. Azonban, Zac Efron, Stephen King és mert a könyv egyszerűsége ellenére is tetszett annyira, hogy legalább háromszor elolvassam - és mostanra megint alig emlékezzem rá - így nem volt kérdés, hogy adok egy esélyt az újrázásnak. A Remake kifejezés mondjuk annyira nem illik rá, mivel számomra fontos történetszálakat kompletten átírtak. A befejezés pedig pont annyira lett eltolva, mint sokak szerint az új "Kedvencek temetőjének" a vége. Nem tudom, hogy mi lehet ennek az oka. Talán, mert nem akarnak egy korábbi koncepciót szolgai hűséggel másolni, vagy a stúdiók igénylik, mert félnek, hogy előkerül a nézőktől az "ezt már láttuk" toposz. De a legvalószínűbb, és ebben kicsit rosszindulatúnak tűnhetek, hogy néhány forgatókönyvíró ahhoz nem elég eredeti, hogy saját kútfőből emeljen elő egy történetet, így jó alap King, de ugyanakkor igényük van rá, hogy megmutassák, hogy igenis remek saját gondolataik vannak. Azután elkészül egy anyag, amit leforgatnak, amit mi megnézünk és ami nekünk elvileg nem tetszik. Még akkor is, ha majd akad egy-egy rajongó, akinek az új lesz a jó film, a régi meg a nem jó. Mindig akad egy-kettő belőlük. 

A történet röviden: Andy McGee (Zac Efron) és egy Vicky (Sydney Lemmon) nevű csinos lány is részt vesz egy kísérletsorozatban. Ennek egyetlen egy jó következménye, hogy megismerik és megszeretik egymást. Minden egyéb, amit a kísérlettől kapnak, átokként élhető meg számukra, beleértve a kislányukat is, Charlie-t (Ryan Kiera Armstrong) aki a szülőkbe oltott anyagnak köszönhetően mutálódik és veszélyes képességeket örököl. A többes szám pedig jogos, mert egyrészt, nem tudjuk, hogy Charlie a pirokinézisen kívül hány egyéb képesség birtokába jut, azonban egyértelmű, hogy akad ott még más is, amik persze összefüggenek a tűzcsiholással, ugyanakkor már átlógnak másféle latin szóval leírható tudományokba, mert pl. mintha tárgyakat is tudna mozgatni. A kísérletet végző titkos kormányzati vagy az felett álló "Műhely" pedig miután megtudja, hogy a McGee család hol bujkál előlük, megjelenik, hogy betakarítsák azt, amit elvetetettek és mostanra kikelt. Ehhez a betakarításhoz egy titokzatos, hasonlóan képességes indián férfit, Rainbird-öt (Michael Greyeyes) használnak fel, aki igyekszik betakarítani a kislányt, akit a férfi nem teljesen ugyanazon a lencsén keresztül figyel, mint a munkáltatói.

A történet cselekménye nagyjából követi az eredeti regényt, azonban úgy érzem, voltak benne behozott és megváltoztatott részletek, amik teljesen átírták a szereplők közötti dinamikát és kapcsolatrendszert. Innentől szpojleresen...

Az, hogy mostanra mindent leuralt szinte a képregényfilm és szuperhős mozik, nem újdonság. Oké, nagy szavak, hiszen ezeken kívül azért ugyanúgy jelennek meg egyéb műfaji filmek is, de azért azt filmszeretőként látjuk, hogy most épp ez a műfajkategória hasít a filmezés világában. Ebből az új Tűzgyújtó sem akart kimaradni, ezért néhányszor megemlítik a szereplők száján keresztül, hogy Charlie McGee egy mutáns, egy szuperhős. Indokolatlanul sokszor. Úgy, hogy King, annak ellenére, hogy ismeri a műfajt és maga is olvassa, nem erőltette ezt bele a regénybe, nem utal rá. Itt azonban nem hagyják, hogy a néző maga hozza meg ezt a következtetést: Charlie McGee kvázi egy X-Men, akinek Xavier professzor mellett lenne a helye.

A másik, amit teljesen átírtak és szerintem elvett a történetből, hogy míg az eredetiben Charlie kifejezetten ragaszkodik a szüleihez és csak az motiválja, itt lerontották a szülő-gyerek viszonyt, nyilván azért, hogy a befejezés logikátlansága vagy erőltetettsége elfogadhatóbb legyen. Az új Charlie McGee is szereti a szüleit, de sokkal erősebben van benne az az érzés, hogy hibáztassa őket az állapotáért, mint korábban, így végül nem érződik az, hogy a kislány foggal-körömmel ragaszkodna az apjáért, hiszen benne látja sorsának egyik okozóját.

És erre azért volt szükség, hogy a megbízott bérgyilkos és problémamegoldó Rainbird karaktere máshogy ugyan, mint az eredetiben, de végül közelebb kerülhessen a kislányhoz, Ráadásul ezt megúszósan teszi, szinte ad hoc jelleggel. Mert az eredeti Rainbird a gyermek naivitását kihasználva igyekszik a gyermek barátságába férkőzni, itt azonban ezt kihagyták, mert talán nem volt kedvük húsz percnyi gyermekpszichológiát beletenni a filmbe, amiben a nagydarab gyilkos takarítóként odadörgölődzik Charlie-hoz, hogy a gyermek lassan megkedvelje és bízzon benne. Dehogy. Itt már viszonylag korán lelepleződik a férfi a kislány előtt és végül, valami kifacsart módon mégis olyan közel kerül hozzá, hogy azt nem is értem. Persze erre is lenne valamiféle pszichológiai magyarázat, mert mindenre is van, csak ez így nem elegáns. Profán. Egyszerű. 

És unalmas.

A film másik komoly hibája az ostobán átírt karakterviszonyok után, hogy szürke, sötét és unalmas. A párbeszédek épp csak annyira gyorsak, hogy a tej ne aludjon meg az ember szájában. A világítás legyen bármennyi lámpa felkapcsolva egy szobában, ahhoz elég, hogy a körülötte látható 30-40 centit bevilágítsa. Az akciók lassúak, ötlettelenek. A legtöbb karakter lebutított, érdektelen, míg az idős farmer, akivel apa és lánya összefut, meg már fárasztóan túltolt és a befejezést tekintve meg teljesen felesleges.

Megnéztem a filmet és pont az jutott eszembe, ami az "Állattemető" újra után. Sötét és felesleges Remake, amiben pont olyan pontokat változtattak meg, amikhez nem kellett volna nyúlni. Csak az Állattemető picit még tetszett is. Ez a film azonban nem hozott lángba. 

Akkor inkább ajánlom a régebbit, 1984-es változatot, ami szintén nem lett egy erős mozi, sőt, szerintem kifejezetten van benne valami tévéfilmes érzés, talán a kamerakezelés miatt, nem tudom, de abban valahogy sokkal mélyebbnek éreztem a karakterek bemutatását és egymáshoz való viszonyát, és az akciójelenetek sem voltak rosszabbak, mint a mostani filmben, ami viszont nagy szó. Csak ott, hogy a korrekt látványvilágot visszaadják, nem tudtak CGI-t használni, bár, a végeredményt látva, talán jobb is. Ennyit számít, hogy Mark L. Lester kicsit otthonosan mozgott az akciófilmek világában. Meg a szereposztás is ismertebb nevekből állt, hiszen Rainbird szerepében az Oscar-díjas George C. Scott jelent meg és még a mellékszereplők is ismertebb neveknek számítottak pl. Martin Sheen, aki a film másik fő antagonistája. 

A régi Tűzgyújtó tehát inkább tűnik mai szemmel egy drámát és akciót vegyítő mozinak, míg ez az új inkább a horror felé kapaszkodik.

A film zenéje néhány ponton kellemes és ebben John Carpenternek is volt része. Ez filmvilági szempontból csak azért érdekes, mert ő lett volna a rendezője az 1984-es mozinak, csak utolsó pillanatban a stúdió leváltotta, mert épp akkor bukott meg a mozikban "A dolog". Szerintem senki nem állítja, hogy ez jó döntés volt, hiszen az idő a rendezőt igazolta és a sci-fi-horror műfajon belül "A dolog" igen előkelő helyet foglal el. Ennek ellenére 1983-ban Carpenter már sikeresen megoldott egy King adaptációt, mert elkészítette a Christine-t és szerintem az talán épp felér egy Top10-be. Hozzáteszem, ha odafigyelsz az első Tűzgyújtóra, bár Lester neve alatt fut a film, ha ezt nem tudod, azért érezni rajta egyfajta Carpenteri jelleget.

Szomorú tény, hogy a producer Martha De Laurentis filmográfiáját foglalta ez a történet keretbe, mert az első munkája az 1984-es változat volt, az utolsó pedig a Remake. Martha, akinek filmes körökben nem szabad meghalnia - jujj - 4 King filmhez adta nevét és benne volt néhány Hannibal Lecter filmben és egy titkos kedvencben, a Felejthetetlenben is, többek között. 

Állítólag King nem rajongott a régebbi változatért, bár, akkoriban szinte egyik feldolgozás sem nyerte el a tetszését. Hát, el nem tudom képzelni, hogy mi lehet akkor erről az új változatról a véleménye.

35%

- Elég sok szar kritikát fogunk kapni, de anyának egy szót se. - És King bácsinak se! - Pláne!

Enter Nowhere - Enter Nowhere (2011)

 Enter Nowhere - Enter Nowhere (2011)

Rendezte: Jack Heller

A film Mafab adatlapja: Enter Nowhere (2011)

Megtekintés: Ez pont egy olyan film, aminél ha kicsit is belemerül az ember a tartalom felvázolásába, már azzal is lelőhet fontos részleteket, amik a film élvezetét leronthatják. Így azt megpróbálnám én is elkerülni, ezért valami mást mesélnék el inkább.

Nem véletlenül nézegetek és olvasok filmes toplistákat a neten: néha olyan mozikat is sikerül így megtekintenem, amik egyébként csont nélkül eltűnnének a radaromról. Ez főleg a B filmekre, szerzői mozikra és alacsony költségvetésű filmekre igaz, hogy a kifejezetten tévé készült filmekről ne is beszéljek. Mert bizony, el sem hinnénk, de nem csak a moziba kerülhetnek megtekintésre érdemes darabok. Jelen esetben például a retroshock oldalán nézegettem egy műfaji gyűjtést, amit inkább nem is hoznék fel, mert már azzal szűkíteném az elméd szárnyalását, ha megszereznéd ezt a darabot. Igen, szerintem elég annyit írnom, hogy a műfaja, leginkább a misztikusnak felel meg. Ha szűkítek, az erősen szpojleres lehet. Sokunknak nagyobb örömet és szórakozást nyújt egy-egy film, ha szinte semmit nem tudunk róla, mielőtt belevágnánk. Én mondjuk kevésbé vagyok finnyás, így éppen a videó miatt kezdtem megkeresni a filmet és bár találtam HD minőséget is, végül a kezembe került feliratot csak egy végtelenül lebutított youtube változathoz tudtam hozzárendelni, márpedig az angol nyelvtudásom a történet teljes megértéséhez igen csekély.

Talán annyit elmondhatok, hogy a felütés nyomokban emlékeztetett az évek alatt masszív rajongói tábort begyűjtő "Azonosság"-ra és már ezzel is eleget mondtam, habár, ez egy teljesen más történet.

Jack Heller első rendezése talán lehetett volna kicsit feszesebbre vágva, azonban szerintem egészen jól feldolgozta Shawn Christensen és Jason Dolan forgatókönyvét, ami egészen csavaros és a csavarossága az utolsó percekig kitart, ami miatt egy kifejezetten remek munkának tartom. Amúgy nem ez az egyetlen közös munkájuk. Ez azért is ügyes tőlük, mert ahhoz, hogy egy néhány szereplős kamaradarab jól működjön, tényleg kell tehetség, lásd, "Az őslakó", "Tortúra" és akár a "12 dühös embert". Ezek a filmek mind nagyon jól megfogják a néző figyelmét, pedig stílusukban teljesen eltérnek egymástól. (Bár, jobban belegondolva, "Az őslakó" és a "12 dühös ember" felépítésében van hasonlóság, ha jobban meggondolom.) De ide sorolhatom még akár az "Ördögöt". Hirtelen még több tucat ilyen szűk helyi kereten játszódó film jutott eszembe, ám nem akartam terhelni vele sem magam, sem téged, csak azokra fókuszáltam, amiket kifejezetten erős alapkoncepciójúnak érzek és amik megfogják a néző kezét és végig kísérik a játékidőn. Ha neked is van ilyen kedvenced, márpedig biztos van, írd meg kommentben, hátha adsz ötletet hozzá, mit nézzek meg legközelebb.

A helyszín egy romos kuckó az erdő közepén. Láttunk már ilyet. A legtöbbször horror és sci-fi filmek környezete, máskor valamilyen drámáé, társadalmi problémákat boncolgató, nyomasztó atmoszférájú darabé. A kuckó körül meg egy ritkás erdő, néhány tereptárgy. Nyilván így a látvány nem nagyon lehet feldicsérni, azonban van hangulata a képeknek, még az esetleges, általam apró hibának ítélt forgatókönyvi megoldás mellett is. Igen, egy valami zavart kicsit csak: a szereplők viszonylag lassan fejtenek meg egy fontos tényt, ami szerintem, három ember esetén, percek alatt ki kellene, hogy derüljön. Majd kiderül, egyetértesz velem, már, ha egyáltalán te is ugyanezt fogod gondolni a megtekintés után.

A színészi játék talán nem olyan kiemelkedő, azonban Scott Eastwood-ot kifejezetten megkedveltem és ebben az is ludas lehet, hogy kísértetiesen hasonlít a fiatal kori apjára. Színészileg van mit tanulnia? Egészen biztos, de nem felejtem el, hogy az apjára sem lehet épp azt rásütni, hogy a színészi teljesítménye kiemelkedő, hiszen egész pályafutása alatt szinte egy karaktert formált meg, csak más környezetben. Scott Eastwood azonban, amennyire filmográfiáját követem, többféle műfajban és többféle karakterben próbálgatja ki magát, ami miatt egészen szórakoztató darabokat is látni tőle.

Scott Eastwood, Katherine Waterson, Sara Paxton

Samantha szerepében Katherine Waterson tűnt talán a leghaloványabbnak, amit azonnal vissza is kell vonnom, hiszen nem tehet róla, hogy az ő karakterét egy csendes és beletörődő nőnek írták meg, aki inkább sodródik az árral, mintsem okozná azt. Számomra nem is volt ismerős, pedig láttam olyan filmet, amiben szerepelt, amiről azt gondolom, hogy ezek szerint nem túl fontos karaktereket formált meg. Így direkt jól jön az ember karrierjében, ha néha bevállal egy-egy olyan munkát, amiben kevés munkatárssal kell megosztani a műsoridőt. Édesapja egyébként az a Sam Waterson, aki többek között közel 400 "Esküdt ellenségek" epizódban alakította Jack McCoy-t. (Aminek utánaolvastam, hiszen amennyire emlékszem, egyetlen rész sem láttam a sorozatból...)

Sara Paxton meg, Jody figurájával meg sokkal inkább extrovertált figura, kicsit talán több is, mint kellene, igaz ez a karakter hátterének is köszönhető. Róla sem tudom elmondani, hogy a munkásságát nagyon ismerném és ez annak is köszönhető, hogy rá még kevésbé jellemző, hogy nagy címekhez írjon alá, az az egy, ami meg ismertté teheti sokak, nálam fiatalabbak számára - az Aquamarine - nekem teljesen kimaradt, csak hallottam róla. Hogy ő se maradjon ki a híres színész rokonok listájáról, unokatestvére Bill Paxtonnak.

Hozzájuk képest a Hans-ot alakító Shaun Sipos szinte már csak mellékszereplő, azonban a mostani generáció a Vámpírnaplókból és sok egyéb horrorfilmből ismerheti a fiatalembert.

Tehát jó érzékkel válogatták össze a kis csapatot és nem mondható el róluk, hogy teljesen a szakma szélén táncikálnának. 

Negatívumnak a párbeszédek döcögősségét jelölném meg, amire korábban még céloztam is, hogy azért nem feltétlenül így zajlik le egy-egy beszélgetés olyan emberek között, akik hasonló helyzetbe kerülnek. A konkrétumok ugyanis lassan kerülnek elő, ami számomra kicsit életidegen. Azonban szükséges és hasznos fogás a csúcspont fokozása miatt és nem is mindenkinek lesz zavaró. Egyszerűen, így jobban adagolja a film a feszültséget.

75%

Szándékosan kerültem szinte mindent a film cselekményének leírásával kapcsolatban. Ajánlott darab, de szpojler nélkül nem lehet mesélni róla.

Remélem jól látszik az arcuk... (Tipikus példája annak, amikor egy filmes fotó pont nem jó!)

Szellemirtók: Az örökség - Ghostbusters: Afterlife (2021)

 Szellemirtók: Az örökség - Ghostbusters: Afterlife (2021)

Rendezte: Jason Reitman

A film Mafab adatlapja: Ghostbusters: Afterlife (2021)

Megtekintés: Harold Ramis 2014-ben hagyta itt végleg a franchise-t. Korábban úgy tűnt, hogy ezzel vége is a sorozatnak, ám az első két rész rendezőjének, Ivan Reitman-nek a fia, Jason Retiman és Dan Aykroyd, Gil Kenan rendezővel triót alkotva egy méltó lezárást írt az eredeti két részhez, igaz, ehhez minden egyéb Ghostbuster-s darabot át kellett lépniük. Azonban szerintem ez így teljesen rendben volt. A történet egyfajta Remake-je vagy Rebootja is lehet az első résznek, hiszen rengeteg ponton kapcsolódik hozzá a cselekményben, ám nálam betalált, rendesen. 

A harmadik rész méltó búcsú Harold Ramis színész-rendezőtől. Mondjuk, Ramis szerintem inkább rendezőként alkotott maradandót (Idétlen időkig!!!), ám a "Ghostbusters: Afterlife" felvállalta, hogy illendően lezárja Dr. Egon Spengler történetét és ezt ennél szebben nem nagyon lehetett volna. Gondolom én. Hasonló érzelmi hullámvasutat Paul Walker halála után, a "Halálos iramban" sorozatból való kikocsikázása után éreztem. Ez azért lehet kicsit fura nekem, mert Ramis nagyjából tényleg csak ezzel a szerepével mutatta meg nekem a színészi vénáját. 

A stúdió egy ideje már szeretett volna új életet lehelni a márkanévbe, azonban a néhány évvel korábbi, női főszereplőkkel rebootolt mozifilm valamiért nem jutott el a közönség szívéhez, habár, összességében nem egy nézhetetlen alkotás, pusztán, talán kicsit szükségtelen? Az biztos, hogy nem segített neki az sem, hogy éppen a Metoo mozgalom talán legaktívabb időszakában került mozikba és a nézők egy része talán inkább egyfajta propaganda és érzékenyítő filmként tekintett rá, a színésznők kihasználásának a jegyében, mintsem önálló jogán megálló produkciónak. Amolyan, Hollywood annyi fájdalmat okoz azzal, hogy a nőket kizsákmányoljuk, így nesze, egy film, amivel aprót lépünk a rehabilitáció felé, sőt, a komikus és butácska mellékalak szerepébe szuszakoljunk be egy tipikus szépfiút, Chris Hemsworth-öt. (Nagyon remélem, csak én gondolkodom ennyire ostobán a filmről és nem ezért lett kritikailag olyan lenézett.)

Az új rész viszont úgy tűnik, tényleg annak fényében született, hogy korrekt, tisztességes módon folytassák ill. zárják le a sorozatot, így sikeresen telepakolták annyi utalással - főleg a kellékek tekintetében - hogy ember legyen a talpán, aki mindet ismeri és még a fontos szereplőket is sikerült visszahozni, úgy, hogy Bill Murray korábban már temette a franchise-t. A különbség a helyszín megválasztásában és a generációban érhető tetten, hiszen itt az unokák - egészen pontosan Spengler unokái - viszik tovább a családi örökséget, egy amerikai kisvárosban, ahol egyszerűen nincs szükség felhőkarcoló nagyságú szellemalakra és ennél fogva emberi léptéken belül maradunk. Nem állítom, hogy tökéletesen logikusnak érzem végi a sztorit, de feltételezem, a három forgatókönyv író összedugta a fejét és rendesen lekerekítették a történet éleit, amit lehet, első megtekintés után magam sem látok még teljesen. Azonban, ami manapság ritka, de úgy érzem, a harmadik Szellemirtók lett annyira kellemes, nosztalgikus mozi, hogy legalább még egyszer megnézzem és ezt manapság egyre kevesebb film tudja magáról elmondani. Az új Mátrix film is vissza-visszamutat az első részekre, ám ott nem éreztem azt eléggé kereknek és így a negyedik Mátrix film számomra amolyan felmelegített második fogás, míg ez a harmadik rész, inkább egy ízletes desszert, amely megkoronázza a vacsorát.

https://www.artofvfx.com/ghostbusters-afterlife-alessandro-ongaro-overall-vfx-supervisor/

Mondanom sem kell, hogy igazán csak az fogja élvezni, aki látta és szerette az első két részt és belül pont olyan örök gyereknek maradt meg, mint pl. Dan Aykroyd, akin érződik, hogy hazaért. Murray már nagyon megfáradt mostanra és szerintem inkább tisztességből vállalata el a finálét. Hudson pedig, mintha alig öregedett volna, így simán el tudom képzelni, hogy később, ha készül még pár etap, a belebegtetett gazdag üzletemberként előkerüljön. Az igazi főszereplők azonban a gyerekek, sőt, inkább csak a lányunoka, Phoebe (Mckenna Grace) aki simán leiskolázza a többieket. A kamera imádja és elég sokat is foglalkozik vele. Mellette a Stranger Thinges Finn Wolfhard, a tesó szerepében már sokkal klisésebb és a romantikus szál sem működik olyan jól közte illetve a helyi szép lány, Lucky (Celeste O'Connor) között. Tudjuk, hogy dramaturgiailag szükség lenne rá, azonban kicsit gyengére sikerült megírni és azzal sem kezdtek semmit, hogy a lány apja (Bokeem Woodbine) a helyi seriff.

Van néhány sztár, akik nyúlfarknyi szerepeik miatt szinte fel sem ismerhetőek, vagy a stáblista utánra maradtak, de volt, akit egyszerűen sehogyan sem tudtak visszacsábítani a búcsúzáshoz és ezért kicsit haragszom Rick Moranisra. Annie Potts legalább benézett Janine szerepében.

Szerintem kellemes családi film lett a harmadik rész, ha nem is túl eredeti. De a hangulat egyben van, a zenéje mintha az eredeti szerző, Elmer Bernstein kezei alól kerültek volna ki. A trükkök, a vágás, a díszletek is rendben vannak. 

Ritka az, amikor harminc évnyi szünet után sikerül ennyire hasonló hangulatban megalkotni egy folytatást és már ezért is le a kalappal a rendező, Jason Reitman előtt. Pedig, kisfiúként még személyesen fikázta a szellemirtókat a második rész egyik jelenetében. Az biztos, hogy a fiú nagyon megtanulta az apukától a leckéket és kiállásában egy az apuka stílusához nagyon közeli produktummal állt elő. A harmadik részeknek néha van egy kis átkuk, amit itt szerencsére nem éreztem. A harmadik rész szerintem semmivel nem rosszabb, mint a második rész volt.

70% simán jár neki.

Bárány - Lamb (2021)

Bárány - Lamb (2021)

Rendezte: Valdimar Jóhannsson

A film Mafab adatlapja: Lamb (2021)

Megtekintés: Kicsit úgy érzem, át lettem verve. Szerintem egyértelmű, hogy a film körül sokkal nagyobb a hype (már ha nagy hype az, hogy néhány fórumon szóba hozták a filmet és felmagasztalták, milyen érdekes koncepció, és a kollégám is szuperlatívuszokban méltatta a csavaros befejezést) mint amit megérdemel, még akkor is, ha egy kifejezetten hangulatos kamaradrámáról beszélünk.

Nem érzem elvesztegetett időnek a filmre szánt másfél órát, ezt leszögezem az elején. Azonban az elvárásaim sokkal nagyobbak voltak és ezt a morbid, kiszámíthatatlan befejezés sem tudta kielégíteni.

Maria (Noomi Rapace) és férje, Ingvar (Hilmir Snær Guðnason) a nagyvárosok zajától messze, hatalmas pusztaságok közepén vezetnek, gondoznak egy bárány tenyészetet. Dolgosan, ámde unalmas rutinnal telnek mindennapjaik, amelyek mögött egy tragikus esemény húzódik meg. Korábban Maria állapotos volt, de elvesztették a babát és azóta az asszony bár ellátja feladatait, de sosem lett a régi. Férje, amiben lehet támogatja, azonban rajta is sebeket ejtett a tragédia. Egy napon azonban egy csoda részesei lesznek, amikor egy korábban elcsatangolt, azonban végül hazatért bárány olyan ivadékot hoz a világra, amely talán csak az északi népek mondáiban létezhetett volna korábban. (Azonban Ada figurája nem része egyébként az Izlandi mondavilágnak) A félig bárány, félig emberi mutáns azonban érkezésével teljesen új jövőt nyit meg a házaspár előtt, és Maria szélsőséges tettet is képes végrehajtani azért, hogy az Ada névre keresztelt ivadékot megtarthassa és amolyan gyermek pótlékként felnevelje.

Közben ismét besétál a pár életébe Petur (Björn Hlynur Haraldsson), aki sok évvel korábban még Maria életének fontos része volt, de mára az asszony pontot tett a viszony végére. Petur pedig nem az az ember, aki könnyen elengedi azt, ami egyszer az övé volt. Minden együtt van hát ahhoz, hogy egyenletesen haladjunk egy tragikus befejés felé, azonban a klisés forgatókönyv húzásokat felrúgva a történet teljesen más irányba haladva jut el a drámai csúcspontig, közben feltéve magának néhány olyan kérdést, aminek megoldásával és feloldásával magára hagyja Mariat és a nézőt is.

Magam sem tudtam kiszaszerolni, hogy végül Sjón és a rendező mit kívánt üzenni a történettel, de miután Sjón a "Táncos a sötétben"-nel már megmutatta, hogy vonzódik a drámai és tragikus, nem feltétlenül igazságos történetek írásához, annyira nem lepődtem meg rajta, hogy a film nem pont oda tesz pontot, ahol emocionálisan helyes lenne. Maria érzései egészen addig a pontig helyén valóak, amíg végleges lépésre nem szánja magát a kis Ada mamájával kapcsolatban. Akkor belép a sötétségbe és onnan már sosem fog kilépni a fényre. Értem én, hogy szóba kerül a veszteség is, de annak feldolgozása, ebben a formában, inkább károsnak tűnik és Ingvar sorsára nézve igazságtalan is. Azzal azonban jól kufárkodik a forgatókönyv, hogy egy pontig várjuk a csattanót, hogy a pár zökkenőmentesen élhessen fogadott gyermekével, azonban a forgatókönyv tartogat egy olyan csavart, ami átrendezi a karakterek közötti függési viszonyokat és szinte már pálcát tör felettük, hogy elfogadóbbak legyünk a végkifejlettel.

Szpojlerezni nem szeretnék, mivel Jóhannsson nem véletlenül fejezi be a filmjét egy csavarral, amit előre lelőni, szerintem nagyon sokat ront a befogadáson. Kollégám, aki nagyon ajánlotta a mozit, szintén nem lőtte le a poént, habár, izzadt is rendesen, de utólag belegondolva, csak így működött megfelelően a film.

Filozofálgatni azonban tudunk és érdemes is, hiszen az elfogadástól a gyász feldolgozásáig, a továbblépésig sok mindenbe nyúl bele Jóhannsson filmje. Ráadásul ezt teszi egyenletes stílussal, erős hangulattal, kifejezetten szépen elkapott természeti képekkel és még a nagyon kevés CGI is a helyén van. Érződik, hogy a skandináv direktor korábban hollywoodi, A listás filmek látványvilágának készítésénél segédkezett korábban, mert itt, egyszerűen aminek kell, az tökéletesen a helyén van.

Talán csak a lezárás kérlelhetetlen tragédiája az, amit lehet, hogy oldottam volna valamivel.

Jóhannsson amúgy első nagyjátékfilmjét készítette el és a végeredményt látva, amely leginkább számomra a görög rendező, Yorgos Lanthimos munkásságára emlékeztet, aki egy állatos filmet, Homár címmel már készített és amely hasonlóan zavarba ejtő módon foglalkozott az emberek és állatok közötti kapcsolatról és kvázi az élet értelméről, legalább ilyen bizonytalan befejezéssel. Sajnálatos, hogy 2008 óta, amikor is Jóhannsson egy Dolor című kisfilmet rendezett és azzal tucatnyi kisebb filmes díjat besöpört, egy időre más munkák felé kacsintgatott, holott, látva filmjét, talán lehet, hogy jobban kellett volna a rendezői karrierre rágyúrni. Szükség van egyedi látásmódú rendezőkre és habár a Bárány közel sem annyira fifikás és erős mondanivalóval operáló dráma, mint az említett Homár, vagy Yorgos egyéb munkái, kezdőpontnak, origónak tökéletes.

Noomi Rapace pedig, ahogy elhivatott színészektől megszokhattuk, képes volt egy időre elvonulni egy állat farmra is, ahol többek között az állatok ellátásán kívül megtanulta azt is, hogy hogyan kell szakszerűen levezetni egy bárány születését. Mindezek mellett ez volt az első filmje, amiben Izlandi nyelven szólal meg.

Az enyhén WTF, lassú drámák kedvelőinek egy ajánlott darab a Bárány.

65%

A film hivatalos oldala: Lamb

Szpojleres gondolkodás... csak akkor olvasd el, ha láttad a filmet és te is keresed a fogódzót benne:

- Szerintem sokat elárul a történet elején, hogy mi is történhetett, amikor a kamera POV szemszögből mutatja, hogy valaki/valami érkezik a lovak közé és azok elmenekülnek. Ezzel jelezhették, hogy az állatok érezhették az érkező bárány mamában beállt változást, amely, megriasztotta őket. Ez pl. lehet utalás arra, hogy érezték, valami olyan erő ejthette teherbe az állatot, amely ösztönösen a menekülést váltotta ki a csapatnyi állatból. Tehát, mintha a bárány elcsatangolt volna és valami démoni lény hágta és termékenyítette volna meg, amely egyszerűen megrémiszti a természeti lényeket, mint pl. a lovak. Természetesen, a film megtekintése nélkül ezt a megállapítást nem tudtam volna megtenni. Így egészen biztos, hogy további apró kulcsmomentumuk találhatóak a filmbe "rejtve", mint akár a bárány bilitájának száma, amely Bibliai utalás is egyben. Jeremiás próféta könyve 31:15 - "Ezt mondja az ÚR: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai."

A kaptár: Raccoon City visszavár - Resident Evil: Welcome to Raccoon City (2021)

 A kaptár: Raccoon City visszavár - Resident Evil: Welcome to Raccoon City (2021)

Rendezte: Johannes Roberts

A film Mafab adatlapja: Resident Evil: Welcome to Raccoon City (2021)

Megtekintés: A hónapban két film is elém került (A Szellemírtókat még nem láttam) amelyik nagyjából húsz éves franchise múltra tekinthet vissza. Egyikről korábban írtam - "Mátrix: Feltámadások" - a másikkal vártam néhány napot, hogy mit is akarok kezdeni a témával. A mostanában rám egyre inkább jellemző, inkább emlékekre épülő érzéseimről mesélek, mintsem a szárazabb, filmes adatokkal telepakolt kritikával. Asszem.

Az első Kaptár (2002) nem azért tetszett annak idején, mert olyan kiemelkedően jó zombies horror lett volna. Nálam a sikere sokkal inkább azért jöhetett létre, mert nagyon tetszett a nyomasztó, föld alatti technikával telezsúfolt környezete és a kiváló zene. Nem Milla Jovovich miatt, sem a színészi alakítások mélysége vagy a történet komplexitása. Egyszerűen egy korrekten összepakolt horror-akció mozi, amin lehetett izgulni is, drukkolni is. Volt egy egészen jó hangulata, néhány megfelelő érzelmi vagy történeti pillanat. Talán ennek köszönhető, hogy a balatoni nyaralások alatt a "Csillagközi invázió" után úgy emlékszem, ezt láttuk lent a legtöbbször.

Azután jöttek a folytatások, változó színvonalon, néhány animációs epizóddal felhúzva, és egyre érdektelenebben fogadtam őket, mert nem tűntek másnak, mint gyorsra vágott videójáték trailereknek. Persze Jovovich lubickolt a karakterben, de ettől még nem ájultam el és az egyre terebélyesebb Umbrella univerzum mind inkább röhejes erőlködésnek tűnt számomra. Ez azért is lehetséges, mert a játéknak sosem voltam sem kedvelője, sem művelője. Talán, ha 10 percet szánhattam a Resident Evilre az életemből, mert a lassú és nehézkes irányítás, a váltakozó kameraállásokkal teljesen idegen volt tőlem. 2-3, a képernyőn lépkedésnek köszönhető gyors oda-vissza külső nézet és már el is döntöttem, hogy ez engem semmilyen formában nem fog sokáig lekötni. Így is lett. Gyakorlatilag, ahogy írtam, talán 10 percet játszottam vele és sosem éreztem hiányát. Persze, azt tudtam, hogy mekkora név a platformon, meg belefutottam vele foglalkozó játék bemutatókba is, azon kívül azonban csak a filmek maradtak és azok, amennyire hallottam, nem túl közeli barátságot ápolnak az ősforrással.

Közben teltek az évek, sokan, köztük magam is, temettem a sorozatot, erre kijött néhány kósza hír, egy trailer és valami olyan ígéret, hogy a Reboot, vagy mi, sokkal közelebb fog állni az eredeti RE játékokhoz. Ezt olyan nehéz nem lehetett betartani, ha tudjuk, hogy a 2002-es első rész is csak nyomokban tartalmazta a koncepciót. Az előzetes pedig nagyjából tetszett is, ezért, amin lehetőségem volt, nekiugrottam a mozinak is.

Itt kellene dicsérnem a végterméket, azonban nem fog menni. Az tény szerintem, hogy a hangulata azért nem lett rossz. A fényképezése kifejezetten tetszett, a helyszínek is szépek. Az egész kiállítása kifejezetten korrekt. Azonban a végeredmény kicsit klisésnek, összecsapottnak tűnik, olyan apró, számomra logikai hibákkal, amik a filmet nem tartják a realitáson belül, még akkor sem, ha az élőholtak gyilkos városkája eleve nem éppen realista alapötlet. Az biztos, hogy nagyon sok finom részletet emeltek át a játékok világából, néha csak képeket, háttér elemeket, de van, hogy zenei motívumot, ami mondjuk egy, a játékkal foglalkozó promócióban hangzott csak el. 

Eredetileg ráadásul két, a horror világában két ismert név is érdekelt volt kezdetben a film miatt, mert az első vázlatokat szépen kidolgozták James Wan és Greg Russo közösen, majd mindketten kihátráltak, hogy inkább a szintén videójáték alappal és hasonló utat bejáró Mortal Kombattal töltsenek el némi időt.

Claire Redfield (Kaya Scodelario) néhány év után visszatér abba a kisvárosba, ahol gyermekként cseperedett, majd egyszer csak az apja terrorja elől lelépett, hátrahagyva öccsét, Christ (Robbie Amell). Claire az év egyetlen, legszarabb napját választja a hazatérésre, amikor a minden is elbaszódik. A városkát fenntartó cég, az Umbrella elátkozott tevékenységeinek köszönhetően pont ez a karácsony közeli este az, amikor a város utolsó túlélői hosszas fertőző betegeskedés után bezombulnak és rátámadnak azokra, akik még nem azok. A történetben még találkozunk olyanokkal, akiknek nevei a játékból lehet ismerős és néha együtt, máskor szétválva igyekeznek átverekedni magukat az ellenségen, miközben szűkös határidejük is ketyeg visszafelé, mert a szimpatikus óriásvállalat, amelyik évtizedekig mérgezte a környéket, mostanra úgy döntött, hogy a problémát gordiuszi csomónak tekintik és egy komolyabb rakétatámadással orvosolják. 

Ebből az alapötletből egy rém szórakoztató mozi is lehetett volna és végül azt merem mondani, hogy a horror rajongóknak, akik a kevésbé szofisztikált tartalmakat kedvelik, tetszeni fog ez a jellegében Carpenter ostrom filmjeinek tematikáját is megidéző mozi. Sötét kisváros, néhány lakó, misztikus jelenségek, járkáló holtak és a múltba temetett rémület miatt a mozi ha kiemelkedő nem is, de szórakoztató tud lenni. Ha nem foglalkozunk olyan kérdésekkel, amikkel boncolgatósabb nézőként fogok foglalkozni.

Néhány észrevétel:

A helyi prof, William Birkin (Neal McDonough) akinek sokkal több köze van a városban zajló eseményekhez, mint néhányan gondolják, miért vár a távozással az utolsó pillanatokig, miközben családja van? Hülye?

A szellemváros miért tűnik olyan kihaltnak a film elején, és ha annyira elköltözött már mindenki, honnan kerül elő annyi holt az este folyamán? Ez vonatkozik arra a létesítményre is, ahova a rendőrök kimennek és alig látszik élet nyoma, majd mégis, mikor elszabadul a pokol, egy városnyi köpenyes és egyéb zombie jelenik meg, hogy megölje a szereplőket.

Miféle vírus az, amely ilyen, kvázi egy időben lett mindenkin úrrá? 

Miféle hatalommal bírhat egy konzorcium, amelyik megengedhet magának egy rakétatámadást egy város ellen? Ha ilyen hatalmuk van, miért nem tettek meg minden lépést, hogy a város ne jusson ilyen szellemváros sorsra, aminek elpusztítását egészen biztos ki kell majd magyarázniuk?

A legtöbb filmben, ahol kisvárosi rendőrséget ismerünk meg, nagyobbak esetében is, amikor virágzik a hely, alig van néhány rendőr. Itt, miközben végig arról van szó, mennyire a végét járja a város és mindenki elmenekül, mégis van kamion forgalom és a helyi rendőrség 6-8, lényegében ütőképes egyedből áll, nem 3-4 alakból, akik inkább iskolai tanárnak tűnnének.

Még sok ilyen apróság basztatott közben. Nem állítom, hogy így jó filmet nézni, de még a valóságot felülíró filmeknél is vannak olyan logikai lépések, amit a néző elvárhat. Ha ezekből túl sok kezd foglalkoztatni, kiesem a cselekményből. Az biztos, hogy sose költözöm olyan városba, amelyiket egy nagyobb vállalat tart életben.

Mindezek ellenére sem unatkoztam a filmen, de nem lesz olyan kedvenc, mint az első Kaptár. Azért merem ajánlani megtekintésre.

Külön tetszenek Carpenter munkásságára tett utalások, pl. a fényképezés stílusában vagy a feliratok betűtípusa. Sok, korábbi RE forgatókönyvet átrágtak, köztük George A. Romero változatát is, amit még a 2002-es első részhez írt, de kukázták, explicit világa miatt.

65%

Mátrix: Feltámadások - The Matrix Resurrections (2021)

 Mátrix: Feltámadások - The Matrix Resurrections (2021)

Rendezte: Lana Wachowski

A film Mafab adatlapja: The Matrix Resurrections (2021)

Megtekintés: Az igazi Mátrix rajongókat az ember meg sem próbálja lebeszélni erről a moziról és nekem az egyébként is csak ritka esetekben szokásom. Azonban arról nem vagyok meggyőződve, hogy szükség volt erre a folytatásra, ebben a formában.

Szpojleres okoskodás következik:

A héten két franchise új epizódját is megnéztem és mindkettő elől csalódottan álltam fel. Az egyik a Resident Evil legújabb, meg ez, a Mátrix: Feltámadások. Bevallom, ez a feltámadás olyan hoztam is, nem is ajándék. Első körben tisztázom, hogy a Mátrix, ha nem is szerepel nálam a Top10-ben, mindenképpen olyan filmes alkotás, amit egyszer látnod kell. Azután, hogy gondolatisága és technikai megoldásai mennyire hengerelnek le, az más kérdés. Az azonban biztos, hogy engem akkor vesztítettek el, amikor a második és harmadik etap a megjósolt egyetlen megváltó szuper fő Neo mellé még egyéb filozofikus rétegeket kezdett halomba pakolni és ezek egy részét nem értettem, másik fele meg nem is érdekelt. Vagy ezek keveréke. Oké, hogy jött a kulcsos, meg a Merovingi, a fehér öltönyös csóka a rengeteg monitorral, meg megváltás, lélek, psziché, stb. de ezek valahogy kívül esnek az én befogadó ingerenciámon. Nekem teljesen elég volt a snassz "leigázták a gépek a Földet és az emberiség átment akkumulátorba" magyarázat és ha ezen belül ötletelgetnek, akkor nincs semmi bajom. Mert a sci-fit, a fantasztikumot és misztikumot kedvelem, azonban amikor a spiritualitás ledobja a gyeplőt a fogat lovai közé, azt köszi, de nem bírom feldolgozni.

De Smith ügynök nem bírt a számítógépes seggén megmaradni, míg végül már azt sem tudtam, hogy mi valóság és mi rémálom, pont, mint Mr. Anderson az első film elején.

A három rész pedig szépen teljesített a pénztáraknál, de a visszajelzésekből arra is lehetett következtetni, hogy azért az átlagos néző, akárcsak én, nem volt elégedett a befejezéssel. Majdnem húsz évvel később pedig Lana Wachowski valamiért úgy döntött, hogy ha a tesó kicsit félre is áll, ő bizony elmeséli azt, hogy vajon Trinity és Neo túlélte-e, hogy egykor meghalt. Mert, mintha úgy emlékeznék, ez történt velük, miután annyi mindent feláldoztak a gépek elleni harcban.

Így azonban nekem már eleve nyögve nyelősnek tűnt a film, még akkor is, ha a létező összes lehetőség lezongorázása után egy önreflexív, a negyedik fal átlépésére törekvő folytatást hoztak tető alá. A film pedig így folytatás helyett tűnik nekem egyfajta csálé rebootnak vagy modernizált Remake-nek. Csakhogy valójában minden és egyik sem.

A történet olyan szépen követi az első rész cselekményeit, minimális változtatásokkal, hogy egyenesen irritált. Azután beemelik a végső fegyvert, ami már Besson Ötödik elemében is legyőzött mindent: az igaz szerelmet. Zseniális. Lehetne. De középszer. Nem mondom, néhány kikacsintás rendben volt, érezni lehetett a szatirikus élt is, ám a végső megoldásban szintet lépő szerelmesek története számomra nem volt érdekes. Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) számomra már eddig is éppen eléggé szerelmesek voltak. Mégis, valamiért most jött el annak az ideje, hogy ennek behódoljon mind a való, mind a fiktív világ?

Nem tudom, Lana mennyire jó rendező, de az akciós részek korábbi egyedisége úgy tűnik, a tesó, Lilly érdeme lehetett. Mert a film igyekszik néhány remek akció jelenetet becsempészni a történetbe, de a mai technikai színvonal mellett kifejezetten ötlettelenek a megoldások. Semmi katartikus, nagy pillanat. A kamera rossz tempóban vág, túl sok minden történik a képen és néha túl közel is vagyunk az eseményekhez, ezért az egész nem több, mint egy öld ahol éred csihi-puhi. Persze akadnak jópofa ötletek, pl. az épületből kamikaze üzemmódban kirongyoló bot-lakosság, de az egész olyan, mintha a Z, zombi Világháború olcsóbb kistestvére lenne. A vonatos jelenetnél meg eszembe jutott a Lambert féle "A préda (1995)", amiben a jakuzza igyekszik lemészárolni egy teljes szerelvényt. A korábbi akciójelenetek koreográfusai visszavonultak, vagy mi? Nos, valójában az történt, hogy Lana Wachowski valamiért úgy érezte, nincs szüksége másod stábra az akciójelenetek felvételéhez és ezért maga dirigálta le azokat is. Ha egy picit is "vájtszemű" vagy, fel fog tűnni, hogy ez egy elhibázott rendezői döntés. 

Tényleg vártam, hogy nagy dolgok történjenek, de sok pici érdekességet kaptam inkább. Viszonylag sok szereplőt visszahoznak ilyen-olyan formában, de azért érezni, hogy nagyon tudnak hiányozni néha azok az arcok, akik az első három részben olyan fontos karaktereket töltöttek be. Hugo Weaving és Laurence Fishburne hiánya számomra tovább csökkentette a folytatás létjogosultságát, hiába hangzott el a rendező szájából itt-ott, hogy eleve nem voltak tervben a mostani forgatókönyvben, miközben más hírekben meg állítólag Weaving egyéb munkái miatt nem tudott részt venni ebben. Elég nagy hiba, ha az ikonikus rosszfiút és az ikonikus tanító karaktert szinte mellékesen parkolópályára teszed. A Merovingit visszahozni ebben a formában meg kifejezetten felesleges volt. Néha úgy éreztem, hogy korábbi jelenetek azért köszönnek vissza a cselekményben és azért kapunk rájuk vizuális megerősítést is, hogy azzal emlékeztessék a korábbi nézőket, hogy "tudod, ez volt korábban". Erre azonban nem lett volna szükség. A folytatásokra az szokott jellemző lenni, hogy minden nagyobb. Itt viszont, mintha ... szóval, elvileg nem kaptak elegendő pénzt a forgatáshoz, ezért kellett beérnünk kicsit visszafogott képi világgal és CGI támogatással. Azonban egy ennyire a vizualitásra építő filmnél ez egyenesen egyfajta gyártói öngyilkosság.

A film javára írom, hogy két és fél órás hossza ellenére nem érződött annyinak, de lehet, hogy csak belealudtam, ami mostanra egy rossz szokásom lett.

Szép a fényképezés, ha épp nem történik valami, de azt is érezni, hogy a képi világgal, a fényképezés hangulatával is igyekeztek egy másik irányba haladni a korábbi kilátástalan poszt-apokaliptikus világból.

A zene szintén nem lett rossz, de az sem lett olyan fülbemászó, igaz, az eredetiben is inkább a remek dalbetétekre lehet emlékezni, nem feltétlenül az eredeti filmzenére. Bár, ezt most inkább mégis visszaszívom.

Végszó: Részemről felesleges, de ha szeretted korábban, ezt is látnod kell, az nem kérdés. Én fáztam ettől a filmtől. Valahogy éreztem, hogy nem kéne erőltetni. Szerintem igazam volt, de ugyanakkor ahhoz, hogy elhidd ezt nekem, jobb, ha te is rászánod az időt.

65% 

Post Mortem - Post Mortem (2020)

Post Mortem - Post Mortem (2020)

Rendezte: Bergendy Péter

A film Mafab adatlapja: Post Mortem (2020)

Megtekintés: Habár, már egy ideje elhiszem, hogy a magyar film igenis minőségi is tud lenni, még mindig vannak zsánerek, amikben nem hiszek, ha hazai földön forognak. Ilyen a Sci-fi, a western és a horror is. A "Post Mortem" azonban bármelyik független külföldi horrorfilmmel felveszi a verseny. Ezt bátran jelentem ki.

A filmet már tavaly megnézhettem volna, ha nem tologatom mint Pató Pál. Mert bennem is volt félsz, hogy a nagy garral beharangozott "első" magyar horrorfilm valójában pont olyan csalódás lesz, mint minden második túlhypolt magyar mozi. Azonban lehet, hogy pont azért, mivel kifejezetten kevés elvárásom volt a filmmel kapcsolatban, sokkal jobban szórakoztam rajta, mint reméltem. Ha úgy vesszük, hogy kicsit művészieskedő és nem is túl pörgős, még akkor is egy figyelemreméltó próbálkozás és ha Bergendy nem ide születik, biztos, hogy minimum B költségvetésű horrorfilmekkel szórakoztatná a nagyérdeműt.

A történet szerint egy holttesteket fotózó (a fényképezés őskorában ez egy létező szakma volt) fiatalember, Tomás (Klem Viktor) meghívást kap egy világtól távol eső faluba, hogy a fagyott föld miatt ideiglenesen leállt temetések megejtése előtt, készítsen utolsó portrét a lakosság halottjairól. Tomás hamar megérkezik és egyre riasztóbb jelenségeknek lesz tanúja, melyek miatt végül kénytelen-kelletlen, de felvállalja, hogy minden szakmai és egyéb spirituális tehetségét latba véve pontot tegyen a falut maga alá gyűrő átokra. Segítőtársa lesz ebben egy árva kislány, Anna (Hais Fruzsina) is, aki lassan felébreszti a férfiban az apai érzéseket, habár, ez korábban távol állt tőle. Néha úgy tűnik, hogy Anna van a jelenségek középpontjában, máskor Tomás, majd végül rádöbbennek, hogy sokkal nagyobb, természetfeletti erők tartják rettegésben a fogyatkozó közösséget.

Nem kell ezt túlragozni. A "Post Mortem" egy erős vizualitású (szerintem tényleg megállja a helyét világszinten is) drámába oltott kísértethorror, amely sok, már ismert panelt is használ, ugyanakkor, beemel korábban kevésbé ismert történelmi eseményeket, miközben stílusa és hangulata is van. Talán erre mondják, hogy erős az atmoszféra. Az biztos, hogy a díszlettervezőknek, a helyszínek felelőseinek hatalmas pacsi, pont, mint a vizuális effektek csapatának, akik még egy olyan jelenetet is hihetően tudtak a vászonra álmodni, amiben egy parasztház félig elsüllyed a fagyott földbe. Tényleg le a kalappal.

A színészek remekek és megkockáztatom, hogy a rendező keze is vastagon benne van, hogy nem érezni annyira a színészeinkre jellemző modorosságot, színházi előadásmódot, sőt, mintha a cél a legeszköztelenebb játék lett volna. Nagyjából mindenki remek, egyedül az igazi nagy öregből, Revicky Gáborból érződik némi manír, de ezt betudhatjuk a filmben játszott karakter jellemzőjének. Ami azonban kiemelkedő, a gyerekszínész, Hais Fruzsina játéka, mert nyomokban sem éreztem vele kapcsolatban, hogy idegesítő gyerekszínész lenne, pedig ez az, amin általában a gyerekszínészek elszoktak bukni. Hogy nem tűnik játékuk természetesnek. Fruzsina azonban majdnem tökéletesen old meg minden jelenetet. Klem Viktor szintén erősen visszafogott, mint külső szemlélő, játéka hiteles. Egyáltalán jó a színészi gárda kiválasztása.

A miliő ábrázolását már méltattam. A zene és fényképezés pazar. A forgatókönyvben talán akad némi bukdácsolás és lehet, hogy a végkifejlet sem lett tökéletesen megírva, összességében mégis jobban szórakoztam ezen a mozin, mint az évben látott sok egyéb amerikai produktumon. Sőt, voltak olyan filmek, amiket egyszerűen végig sem néztem elsőre és még tartozom velük magamnak. Pl. a Démonok között 3. története, amit kifejezetten untam.

Nem állítom, hogy a "Post Mortem" megújította a horrorfilm műfaját, mert azért találkoztunk rengeteg paneljével korábban máshol, azonban az egyértelmű, hogy Bergendy Péter értőn forgatja a filmet, jó arány- és stílusérzékkel. Tényleg kívánom, hogy csörögjön a telefonja és Hollywood-ból hívják. Várom is következő munkáját, és ha azt itthon ejti meg, bízom benne, megfelelő támogatást fog biztosítani neki a hazai filmszakma.

75%

Gaia - Gaia (2021)

Gaia - Gaia (2021)

Rendezte: Jaco Bouwer

A film Mafab adatlapja: Gaia (2021)

Megtekintés: Habár maga a Gaia-elmélet egy szép gondolat, a mozi, amelyet a görög Istennő nevével kapcsolatos teóriára épített név címével láttak el, valójában végtelenül pesszimista, amennyiben az egyén szemszögéből nézzük.

Az 1970-es években, James Lovelock fektette le szélesebb kör elé a Gaia-elméletet, melynek nevét "A legyek ura" Nobel-díjas írója, William Golding javasolta. (A nevekre klikkelve eléred a linkeket, ha érdekel a téma, én nem kezdenék okoskodásba ezzel kapcsolatba.) Mostanában már felfedeztem filmeket, amik ebből a teóriából merítenek többet vagy kevesebbet, lásd pl. az Avatart, vagy az In the Eart (2021) című mozikat.

Szerintem sem ördögtől való feltételezés, hogy a bolygónk valamiféle szoros kapcsolatban van a rajta létező élővilággal, hiszen belőle táplálkozik. 

A Gaia azonban nem annyira filozofáló mű, mint inkább egyfajta bio-horror, amely még a mostanában hype-olt "The Last of Us"-ra is erősen emlékeztet, hiszen a gomba által benőtt karakterek számomra egyértelműen a videójáték félelmetes, gomba spóra által irányított erőszakos előhalottjaira emlékeztetnek.

Gabi (Monique Rockman) és társa, Winston (Anthony Oseyemi) két erdőt kerülő, a folyón csordogáló erdőkerülő. Gabi a drónnal játszadozik és mikor egy férfit pillant meg a kamera képernyőjén, közvetlenül a drón bedöglése előtt, letér a szokásos útról, eltér a megszokott rutintól és a készülék, illetve a lehetséges idegen nyomába ered. Az életük pedig örökre megváltozik ezzel, és bár nem tudják, első tanúi lesznek egy új, természetközelibb világ születésének, habár, nem biztos, hogy ez nekik szerencsés találkozás a jövővel.

A jövő pedig egy fiúgyermek, aki apjával remeteként tengődik az őserdő mélyén, mert apa csak így képes kordában tartani a gyermekében élő és dolgozó erőt, amely eggyé teszi őt a természettel és még nem ismeri határait. Gabi belecsöppen a duó életébe és nőként felébreszt a fiúban, Stefanban (Alex van Dyk) annyi szexuális vágyat, hogy a fiatalember megkérdőjelezze apja, Barend (Carel Nel) néhány döntésének jogosságát. Pl. miért kellene életük végéig az erdőben bujkálniuk, ijesztő, vérszomjas lények között, amikor Gabi világa sokkal izgalmasabbnak hangzik.

Azonban Barend tisztában van vele, hogy gyermeke hiába hordozza magában a Föld erejét, ha közben ez az erő irányíthatatlan és veszélyes is lehet az emberiségre.

Tertius Kapp forgatókönyve lassú, misztikus munka. Hogy pesszimista vagy optimista darab, az a nézőtől függ. Mióta az emberiség komolyan foglalkozik az üvegházhatással, a természetvédelemmel, a lehetséges jövőnkről a Földön, néha készülnek filmek, amik arról mesélnek, mi történne, ha a természet visszavenné jogos jussát az embertől. Mi történne, ha az emberiséget megbüntetné a bolygó, mohósága, felelőtlensége miatt. Ebbe az öko-horror műfajba olyan filmek tartozhatnak, mint az "Állatok napja" vagy "Az esemény" is. A természet fellázad, az emberiségnek ütött az utolsó órája. A Gaia pedig gyakorlatilag az utolsó óra első óráját meséli el képletesen. Hogy eredeti-e? Nem feltétlenül. Hasonló vázra épült például King "Creepshow" története, melyben egy meteorit fertőzi meg a közeli farm tulajdonosát, hogy feltételezhetően megállíthatatlanul bekebelezze majd az egész bolygót gombára emlékeztető tartalmával. King később is elővette a mindent benövő gomba, mint fertőzést az "Álomcsapdában", de szerintem nem ő az egyetlen, aki hasonló történetet faragott a természet ereje köré. (Itt most eltekintettem attól, hogy azért nincs tökéletes párhuzam a két történeti szál között, hiszen, a Gaia-ban egyértelműen a bolygóról származik a mindent behálózó erő, míg King esetében a világűrből érkezik a fenyegetés.)

A fényképezés néha pazar, főleg a természetképeknél, a vágás már sokkal hanyagabb munka, főleg az akció jeleneteknél, amik kicsit töredezettek lettek így. A zene érdekes és jól passzol a képekhez. A színészek hozzák a kötelezőt, talán csak Carel Nel emelkedik ki a megszállott apa szerepében.

Kamaradarab, a covid árnyékából, gyönyörű természeti képekkel, sokkoló befejezéssel.

60%

A felfedezés - The Discovery (2017)

A felfedezés - The Discovery (2017)

Rendezte: Charlie McDowell

A film Mafab adatlapja: The Discovery (2017)

Megtekintés: Van-e élet a halál után? Habár ebben a kérdésben a társadalom elég megosztott, azt ki merem jelenteni, hogy sokkal több ember vélheti úgy, hogy szeretné, ha az életnek lenne értelme és a halál nem pusztán egy végső lezárása ennek a létnek, mint amennyien tényleg hitet is tesznek mellette.

Már Platón is rengeteg időt szentelt elmélkedéseiben, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdéseket, melyekre örökké kereste a választ. Platón azon merengett, hogy vajon az elhunytak lelke egyenesen átkerült a hitük szerint Hádész birodalmába, vagy nem? Feltételezhetjük, kérdéseire a halála után kaphatott választ. Több szempontból lehet boncolgatni a témát, kezdve a vallási spiritualizmuson keresztül az okkult hiedelmeken keresztül klinikai pszichológiáig. A felét sem értem ennek a bonyolult világnak, de magam is reménykedem. Nem hiszek, csak remélem.

Charlie McDowell és Justin Lader forgatókönyve egy drámai, erős felütéssel kezdődik és olyan témát boncolgat, amely azért a merev szkeptikusokat leszámítva sokakat érdekelhet. Hogy a forgatókönyv jól indul, behoz néhány érdekes és fontos kérdést, az jó, de összességében sokkal komplexebb a téma annál, hogy a film a másfél óra alatt minimum megfelelően kibonthassa ki azokat, ezért elmegyünk egy kicsit földhözragadtabb magyarázat felé, hiszen, a téma sokkal komolyabb annál, hogy egy hányaveti magyarázatot akarjanak lenyomni a torkunkon, hiszen, valódi válasz, talán jelenleg még nincs is, így maradt az, hogy kicsit visszább lépjünk és a megoldás így, amihez a film eljut, inkább egy köznapibb magyarázat. Egy olyan, amit könnyebb megérteni és elfogadni. 

Dr. Thomas Harber (Robert Redford) elismert elméleti kutató, akinek egy izgalmas kijelentése a halállal kapcsolatban olyan népszerű lesz, hogy annak hatására az emberiség egy kis része öngyilkos lesz. Amerikában már legalább négymillió ember választotta a halált, mikor Dr. Harber interjút ad egy országos szinten ismert riporternek (Mary Steenburgen), melyben azonnal kiderül, hogy milyen dilemmákat okozhatna egy ilyen kijelentés a valóságban. Egy füst alatt, filozofikusabb érzületű nézőkben ezer kérdés fog felvetődni, melyek egy részét talán meg sem képesek fogalmazni, hiszen a gondolatok zöme a tudat alatti szinten kezdi birizgálni az embert. Ilyen film az, amin tényleg el tudunk gondolkodni és akár napokig velünk marad.

Az első néhány pár perc már annyira erős és olyan sok érzést kelthet bennünk, hogy minden további történés csak lazít rajta, pedig még így is marad a filmben szufla.

Némi idővel később járunk és főhősünk, Will (Jason Segel), Thomas idősebb fia, kompon utazik a szigetre, ahol apja és öccse, Toby (Jesse Plemons) - aki tényleg olyan, mint egy házimanó - , egy szűk csoporttal további kutatásokat végez a korábbi kijelentéseivel kapcsolatban. A kompon megismerkedik egy fiatal nővel, Islával (Rooney Mara) aki a múltjának terhével érkezik a szigetre és igyekszik lezárni azt.

A két ember sorsa összefonódik a továbbiakban, miközben Will apja kísérleteinek a hatására igyekszik felhívni annak figyelmét, habár, a hatásokat már mostanra megfigyelhettük mi is. Az emberek ötletszerűen lépnek ki az életből, ha komoly nehézségeik akadnak, hiszen, odaát van valami, ami csak jobb lehet - gondolhatják. Will szerint, ha apjának igaza is van, nem kerülhető meg morálisan az a kérdés, hogy az igazság, ha ennyire befolyásolja az emberiséget és tömegesen okozza az emberek halálát, vajon támogatást igényel-e azzal, hogy apja egy készülék segítségével meg is tudja mutatni, hogy mi vár ránk?

Azonban ahogyan várható, a több mint negyven évnyi kutatás és a lelkiismeretfurdalás tovább hajtja a kis csapatot a józan megfontoltsággal szemben. A kísérletek megkezdődnek és első körben nem hoznak eredményt... ...hiszik, de Will véletlenül tanúja lesz, hogy a készülék mégis működik, sőt, lehetősége nyílik rá, hogy jobban beleássa magát a jelenségbe, amit tapasztal, amely végül olyan következtetésekig vezetik el őket, amire korábban nem gondoltak.

Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Engem már egy két soros szinopszis be tudott húzni annyira, hogy figyelmesen végignézzem a mozit, pedig nekem nincs is affinitásom és meggyőződésem a témával kapcsolatban. El tudom képzelni, milyen hatással lehet azokra, akiknek erős a hitük.

Szpojler és különvélemény:

Azonban az "emlékek" visszanézése közbeni konklúzió számomra nem tűnt egyértelműnek. Valamiért, olybá tűnt, hogy amikor Will és a csoport visszanézi a holttest halál utáni tapasztalatait, akkor abban egyeztek meg, hogy az egyfajta újraindítása lesz az életüknek attól a ponttól, amikor a sorsukat legjobban befolyásoló esemény megtörtént és a halál után onnan belépve a túlvilági létbe - feltételezhetjük, hogy akkor ez egyfajta láncsor és inkább a "következő" élet lehet helyesebb terminus - helyrehozhatják az akkor vétett hibákat.

Ez nagyon jól hangzik, de közben azért ott van a megváltoztatott tetoválás kérdése, ami meg inkább abba az irányba visz engem, hogy amit látunk, az egy elképzelt múlttöredék, nem is feltétlenül megfelelve a valóságnak. Tehát, már nem csak az lesz megváltoztatva, amit az elhunyt újraindítana - lásd, megment egy öngyilkost - hanem olyan részletek is - tetkó - amelyekre már nem lehetsz hatással, hiszen a tetoválást jóval korábban készítetted el, nem a belépési pontnál.

A forgatókönyvíróink biztosan mélyen beleásták magukat a témába, de nem értem, miért nem került szóba az az aprócska tény, hogy a memóriánk egy igen képlékeny valami, ami az életünkben eltelt idő függvényében folyamatosan változik: elvesznek részletek, megváltoznak részletek.

Ezt egyértelműen tudniuk kellett volna, hogy a jelenséget tovább vizsgálják, hiszen ez lehet arra magyarázat, hogy az elrabolt holttest miért látja azt, amit, azaz, nem egy új létsíkban kezdte újra, hanem egyszerűen a múltat látta abban a formában, ahogyan szerette volna. Ez, viszont arra az útra vinne minket, hogy nem az életünk folytatódik egy lehetséges jobb világba, hanem arra kellene következtetnünk, hogy nincs következő élet, csak egy utolsó mozielőadás a vágyainkról, amivel javíthattunk volna az életünkön.

Szerintem, ez a film egyik legfontosabb kérdése és erre nem kaptam választ, habár, még marad meglepetés a végére is.

Másik feltűnő apróság, amikor Harber megkérdezi egyik csoporttagját, Lacey-t (Riley Keough), hogy milyen körülmények között találkoztak és a lány megemlíti, hogy egy erdőben, ahol Lacey öngyilkosságot akart elkövetni és egy pisztollyal a saját mellkasára célzott, amikor Harber megérkezett és magával vitte hatalmas kastélyába, ahol a kutatások folytak és ahol a nő a csoport tagjaként élt velük, legalább egy éve.

Tehát, Harber, eldöntötte, hogy megszabadul a kísérlet sikerességében kétkedő Lacey-től, de előtte egy gyűlésen még kifaggatja, szinte megszégyeníti a lányt, miközben nyilvánosan kényszeríti, hogy az elmesélje, hogyan akart öngyilkos lenni és célzott a saját mellkasára, a szíve mellé.

Itt Harber megjegyzi, hogy: "Általában a fejre céloznak...vagy szájba veszik a fegyver csövét. Nem tudom, de talán még sosem láttam volna, hogy valaki így tenne."

Ez azért meglepő kijelentés, mert ha a karakter tényleg beleásta volna magát az öngyilkosságok módszereibe, főleg, a nők esetében, tudná, hogy a nők meglepő módon, a férfiakkal ellentétben sokkal többször választják az öngyilkosságnak azt a módját, hogy szíven lövik magukat valahogy. (Vagy tévedett a tanulmány, amit olvastam erről...)

Tehát, ez a felesleges mondat - mert funkciója tényleg nincs Harber kijelentésének - kicsit kizökkentett, mert nekem más volt erről az információm és feltételezem, aki a témába beásta magát, annak ezt tudnia kellene.

A befejezés egyébként, az alaptémától kicsit eltérve ugyan, de erősen emlékeztet a "Forráskód" című mozira.

Ezektől a gondolatjátékoktól eltekintve a film végig megbírt tartani magának, ami nagy szó, ha figyelembe veszem, hogy a tempója sem túl gyors, ellenben éreztem a feszültséget.

Apróság, de a rendező Mara jelenlegi kedvese és a riporterasszony fia is egyben. Segel igyekszik kitörni a komikus skatulyából, ezért vállalta el a filmet, habár, első választás Nicholas Hoult lett volna, csak nem ért rá. Keough már játszott korábban Hoult-tal, a Mad Max 4.-ben.

65%

Van olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagy mindez puszta illúzió? Nem biztos, hogy valaha kapunk kielégítő választ.

Te láttad már a filmet?

Milyen kérdéseket fogalmazott meg benned?

Hiszel a halál utáni... tényleg, miben hiszel ezzel kapcsolatban?

Bármi eszedbe jut a filmről, írd meg kommentben!

Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Rendezte: Simon McQuoid

A film Mafab adatlapja: Mostal Kombat (2021)

Megtekintés: A film még akkor is szórakoztató hentelés, ha nem ismered a videójátékot, ami alapján életre hívták.

Életemben nem voltam egy nagy spíler - játékos - ezért pár mondatban össze tudom foglalni az előéletemet, a verekedős játékok terén: Nem szeretem őket. A legtöbb verekedős játék semmi mást nem jelentett nekem, mint, hogy rángatom a kontrollert és szerencsésnek érzem magam, ha egy-egy betanult kombóval leterítem az ellenfelet. Valójában, amikor gyerek voltam, ezek a programok roppant repetitívek voltak számomra, ezért nem szórakoztattak. Talán akadt néhány, amivel, unalom okán, elszórakoztam - Thrill Kill - de összességében nem én voltam a célcsoport.

1995-ben, a Flamex szárnyalt és bemutatta moziban a "Vartál gombot" című akció szemetet, amit abban az időben, kb. húsz évesen, úgy éltem meg, hogy a verekedős filmek fantasy-ba oltott csúcsa. (Később láttam forgatási videót, amiben kiderültek olyan finom részletek, hogy pl. a páros lábbal fejrúgást úgy kivitelezték, hogy a kaszkadőr két kezére húzták a nadrágot és a cipőt, majd felülről vették, ahogyan a stunt-men felfelé üt kezeivel és a gyors vágásnak köszönhetően, máris azt az illúziót kaptuk, hogy Liu Kang milyen ügyesen rúg fejbe valakit hátra szaltó közben.) Igen, akkoriban azt hittem, hogy amit látok, az sport szempontból, valami elképesztően csodás valami. Hát nem.

Néhány éve újranézve, kiderült, hogy a legtöbb verekedés szarrá van vágva és, hogy a Sonja Blade-t alakító Bridgette Wilson mennyire gyenge közelharcban. Igen, mostanra, a rosszul öregedett mozi inkább tűnik műfaj paródiának, ezért ráfért egy Remake-Remastered, főleg, hogy közben olyan kritikán aluli darabok is a franchise-ba keveredtek, mint a második rész, amit sosem bírtam végignézni. Kb. Johnny Cage haláláig tudtam eljutni, ahol nem azért adtam fel, mert Cage annyira a szívem csücske lett volna, hanem azért, mert ennyi is elég volt, hogy kiderüljön, nem egyszerű minőség romlásról beszélünk, hanem, mintha egy A listás stúdió után az Asylum kapott volna lehetőséget a folytatásra.

Azt hiszem, ennyiből is kiderült, hogy nem állíthatjuk, hogy hiányoltam volna ezt a filmet, azonban, talán mégis szorult belém annyi nosztalgia, hogy ha már elkészült, megnézzem, mert az előzetes azért nem sikerült rosszul. Hiroyoki Sanada megjelenése amerikai filmekben valamiért még akkor is érdekes lehet számomra, ha a filmben 2 percet sem szerepel és megölik - Avangers: Végjáték - márpedig a trailer szerint fontos szerepe lesz a filmben. Lett is, bár nem pont úgy és nem is teljesen logikusan, ahogyan elképzeltem, de sebaj. Sanada egyébként elég régi motoros a szakmában és gyermekkorom egyik kedvenc, mai szemmel meg már értékelhetetlen sci-fi kalandfilmjében is játszott, "Az üzenet az űrből" című klasszikusban, ami gyors válasz volt a Star Wars-ra és, hogy az amerikai piac és érdekelt legyen, behúzták Vic Morrow-t is, aki alig néhány évvel később hunyt el egy forgatáson, helikopter baleset miatt, ami megreformálta a kaszkadőr és színészi munkát az álomgyárban.

A női démonok nyalják a kést... (Pl. Evil Dead)

A játék 1992-ben jelent meg, játéktermekben, hogy ketten is tudják csépelni, és csak utána került át konzolokra, egyebekre. Első körben rendkívül egyszerű verekedéses programként kezdte, hogy hamar átkerülhessen a lakásokba is, komplett univerzummal megtámogatva, így mostanra, saját mitológiája lett. Ami különlegessé tette, hogy rengeteg gomb-kombinációval lehetett a figurákat különleges mozgásokra bírni, ráadásul, a harcok végére valami véres kivégzéssel lehetett pontot tenni. Ez pedig szimpatikussá tette a virtuális vérre szomjazó fiatalok körében, kicsit lenyomva az akkor már egyeduralkodó Street Fightert.

Mostanra pedig a Mortal Kombat iparággá nőtt, amely huszonöt év után - bocs, ha az első film utáni szarokat nem számolom hozzá - megérett egy újraindításra. Szerintem, az alapanyag egyszerűsége miatt ez sikerült is.

Szokás szerint nem kell ezt túlbonyolítani. A rossz és jó örök harcát egy halálos kimenetelű verekedés-verseny hivatott eldönteni. Mi ez, ha nem egy baromság, már eleve? Ha én vagyok a gonosz, aki uralni akarom a világot, nem fogok mindenféle szabályrendszerek mentén leigázni egy világegyetemet. Dehogy. Összegyűjtöm az embereimet, lerohanom azokat, akik veszélyesek lehetnek és utána ülök a trónomon. Az olyan kielégítő.

Itt azonban van egy rítus, vagy kódex, amelynek meg kell felelni és többé-kevésbé ezt el is fogadják a küzdő felek. Persze, belefér, hogy néha versenyen kívül ugrunk a másiknak - sporteseményeken is rendre előfordul, hogy a küzdőfelek már a reklámkampány alatt egymásnak mennek - és lesz, ami lesz. Nem nagyon lehet mit hozzá tenni ehhez, mint, hogy a főhősünk múltja titkot rejt, ő maga nem tud semmit erről a világról, habár, pont neki kellene és mint a legkisebb szegénylegény, meg kell találjon magában valamit, amivel felvértezve végül legyőzheti az ősellenséget.

Na, attól nem kell izgulnod, hogy ezek a klisék fel lesznek rugdalva, mint Kano, a gyakorlatok alatt.

Kapunk egy kis múltat, hogy legyen oka a jelenben a főszereplőnek fejlődni valahova, meg melyik fantasyban nincs egy olyan hős, akiről kiderül, hogy a származása nem a sarki pék? Cole Young (Lewis Tan) pont egy ilyen mindennapi apuka hős. Igyekszik valahogy a felszínen maradni, főleg illegális bokszmeccsek segítségével, és hamar kiderül, hogy a szerepe a világban ennél sokkal több. Kalandozásai közben sorban megismerjük a többi karaktert is, ahogy szintén előfordul. Lassan világossá válik a tét is és kezdődhet a buli, ami egy verekedős játék esetében, ami ráadásul talán az első volt a szülőket megbotránkoztató játékok sorában, véres harcai miatt, kifejezetten szép gore jeleneteket is produkál. Az egyik karaktert egyenesen ketté trancsírozzák és akkor tudtam, hogy igen, ez nem egy gyerekbarát darab, hanem a felnőtt rajongóknak szól, akik együtt öregedtek a franchise-zal. A franchise, pedig mostanra a mozis világban beérett. Szépen.

Igyekszenek komolyan venni a rajongókat, akik koruk miatt már megnézhetik a filmet, ezért nem szépítenek a történeten. Ezek a harcok a halálig tartanak és nem túl szépek. Annak ellenére, hogy a játékot nem kedveltem, üdvözítő, hogy ilyen film készült végre hozzá, amiben a technikai megoldások, talán Kano (Josh Lawson) lézertekintetét, és Goro herceg megjelenését leszámítva - fegyverek, víz és fagyás effektek, füst, köd, stb. - kifejezetten jól sikerültek. Külsősként, talán még a fogatókönyvön dolgoztam volna kicsit, mert abban némi háborgást véltem felfedezni. Pl. Ha a gonosz végre bejutott az embereivel a templomba, akkor miért nem törekedtek rá, hogy akit legyőznek a jók közül, az le legyen győzve? Rendesen. Nem csak úgy odabasszuk a falnak, aztán majd felébredhet!

A másik, ami elég megúszós húzásnak tűnt, az amikor Raiden (Tadanobu Asano) segítségével a teleportálás hatását tapasztaljuk meg a gonoszok szempontjából, ami így viszont eléggé előre hozta a film befejezését. Persze, gondolom, addigra rájöttek, hogy kicsit gyorsítani kell, mert olyan lassan építkeztek, hogy mire mindenki felkészült, már közel jártunk a másfél órához.

A végén a Sub-Zero (Joe Taslim) elleni ellenfél megjelenése is invalid lépésnek tűnt számomra, mert azt képzelném, ha az illető ilyen hatalommal rendelkezik, akkor korábban nem lehetett volna az a sorsa, ami. Ha viszont meg a főhős ereje segítette úgymond a világra, akkor meg Cole ereje lett irracionálisan túltolva. Összességében, persze, remek a végén a leszámolás, már, akivel le lehetett számolni rendesen, mégis, a harcok egy része roppant látványos, néhány másik meg nem túl érdekes vagy dinamikus. Főleg, amiben az amerikai színészek jelennek meg. De volt olyan adok-kapok is, ami még nézni is vicces volt.

Ha már vicc és humor, a film nagyon finoman alkalmazza. Vagy talán nem is, hiszen szinte az összes ilyen próbálkozás az egyetlen comic relief karakter szájából hangzik el, nyakon öntve szinte az összes káromkodással. amit emberünk kikerül a képből, annyi a humornak is. Ami talán nem is baj, de akkor viszont meg őkelme volt kicsit sok korábban...

A film végén van még egy nagyon jó beemelés, ami majd csak a következő etapban lesz kibontva, ám annak ellenére is felröhögtem, hogy mint ezerszer mondtam, nekem nem ez a terepem.

Tehát, fényképezés, gore rendben, forgatókönyv kicsit elnagyolt, de korrekt. A színészek hozzák a kötelezőt, de egyikük sem kiemelkedő. Technikailag azonban nagyon egyben van, látszik, hogy vagy költöttek rá, vagy foglalkoztak vele, mert a végeredmény nem tűnik olcsónak, ami egy elsőfilmes rendezőtől azért minimum oké. Kb. Mint a Godzilla Kong ellen, ami, bevallom, a három új Godzilla filmből a legjobban tetszett.

Ja, a zenét majd elfelejtettem: Ugyan felcsendül a 95-ös film legfontosabb motívuma, Benjamin Wallfisch score zenéje nekem erős közepes. Inkább hangulatban működik, mint dúdolható pillanatokban, melódiákban. Ha lesz a kezemben soundtrack album, kíváncsi leszek, megközelíti-e az első film zenei anyagát.

Ha ilyen lesz a folytatás, jöhet.

65%

Megszületik Jax (Mehcad Brooks)