Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Ritkán nézek úgy végig
filmet, hogy nagyjából az elejétől a lezárásig gyomorgörcsöm
van – nem valami nehéz ételnek köszönhető, természetesen –
ezért meglepett, hogy milyen zsigeri érzéseket váltott ki belőlem
ez a megtörtént eseményeket feldolgozó filmdráma.
A Hotel Mumbai története első körben
hasonlít olyan mozikra, mint a szintén „hoteles” „Hotel Ruanda” vagy a szintén 2018-as „Bel Canto”.
Alaptörténet, hogy kisebb embertömeg
egy kegyetlen csapat áldozata lenne, azonban egy területen belül
igyekeznek túlélni és kivárni a megmentőiket.
Amit sokan szerencsére televízióból
tudunk meg, hogy a világ más országaiban olykor-olykor
elszabadulnak az indulatok és politikai vagy vallási okok miatt
(esetleg összefonódik) szélsőséges csoportok úgy kívánnak
érvényt szerezni ideológiájuknak, hogy ezáltal más közösségeket
vesznek erőszakos cselekedeteikkel célba. Ebből is a
legkiszámíthatatlanabb és ezáltal talán legkevésbé felfogható
egy átlagember számára az öngyilkos merénylők akciói,
amelyeket olyan helyszínen követnek el, hogy minél nagyobb legyen
a pusztítás, mint adatokat tekintve, mint szemléletet.
2008-ban maroknyi húszas évei elején
járó iszlám fiatal, sejtjeik vezetőinek parancsára, áthajókázott
Mumbai-ba, ahol a kijelölt területeket felkeresték, majd fegyveres
ámokfutásba kezdte, nem kímélve senkit, aki útjukba állt. Az
ilyesmi ellen szinte lehetetlen védekezni. Talán egyetlen esélyed,
ha idejében meghallod, mikor kezdődik a terror és egyszerűen
elfutsz előle. Még a film nézése közben is erős indulatokat
váltott ki belőlem és mély, zsigeri félelmet, ha arra gondoltam,
hogy mennyire tehetetlen lennék ebben a helyzetben.
A film nem spilázza túl, sőt, néha
talán még kerüli is, hogy nyersen mutassa a valót, azonban amit
látunk, az is elég, hogy felkavarja az érzéseinket.
A történet szerint Arjun (Dev Patel,
életének legerősebb alakítása eddig és még remélhetőleg
messze a vége) épp, hogy sikeresen tartja meg munkáját a Mumbai
városában működő és a helyiek szemében igazi presztízs
munkahelynek számító Taj becenevű szállodakomplexumban. Alig
veszi fel a műszakot, riasztó híreket kapnak a városból,
amelyben lövöldözésről és halottakról esik szó, azonban
Mumbai nagy város és a hotelben senki nem gondolta, hogy ez az
eseménysor náluk folytatódik, Azonban megérkezik egy maroknyi
felfegyverzett férfi, hogy bevégezzék a feletteseik utasításait.
Mikor elszabadul a pokol, a hotel személyzete igyekszik összefogni
és menteni a menthetőt, ezalatt értve a vendégeiket, ami sajnos,
hiába a hatalmas épület, lehetetlen vállalás.
Arjun, ha lehet, még többet vesz ki
az akcióból, mint társai, néha az életét kockáztatva, de a
férfiben olyan erős a hit és egyfajta morális hozzáállás, hogy
képtelen hátat fordítani azoknak, akikről a feladata, hogy
gondoskodjon, beleértve ezt a szituációt is.
mafab.hu
Miközben a helyi rendőrség igyekszik
magára találni a véres események között, a túlélők
macska-egér játékot játszanak az épület szobáiban, hogy ne
találjanak rájuk.
Dev Patel producere is a filmnek és
játéka eszméletlenül erős. Nem tudom, mennyi igazságalapja van
az általa megformált Arjun-nak, de nagyon hamar szerethetővé
teszi a figurát. Az a jelenet, amelyikben az egyik vendég a pánik
közepette a menedzsernek panaszkodik, hogy fél Arjuntól, mert a
fejére kötött turbánban hasonlít a támadókra – akik amúgy
nem viselnek ilyen fejfedőt – és utána Arjun beszél a nővel,
az egyszerűen egy gyönyörű jelenetsor.
A filmben még szerepet kapott Armie Hammer és Jason Isaacs is, bár sokkal kevesebb vizet zavarnak a
történetben és megkockáztatom, a valósághoz talán nincs annyi
köze kálváriájuknak, mint amit a film bemutat, pusztán az
eladhatóság miatt volt két ilyen húzónévre szükség a sok
indiai és egyéb ázsiai karakter mellett.
A film drámaisága mellett is adagol
némi humort, amely néha a fekete humort karistolja, mégsem lóg ki
a képből, nem zavaró.
A helyi rendőr két tagja még nagyon
jó karakter, akik bejutnak az épületbe és igyekeznek segíteni,
hogy a vendégeket ne lőjék halomra. Az ő sorsuk is érdekelt.
Talán a lezárás ami nehéz lehetett
a készítőknek, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet hepiendes
befejezéssel tálalni, ismerve a körülményeket. Közel kétszáz
halott, félezer sebesült volt a támadók rovásán, akikből
csupán egy élte túl ezt a gusztustalan akciót. Őt végül
elítélték, de nagyon rossz arány ez az áldozatokkal szemben.
Közben, akik kitervelték, otthonukban állítólag ma is élnek és
terveiket szövögetik.
awardswatch.com
Ha egy emlékezetes drámára vágysz,
nyugodtan merem ajánlani ezt a mozit, ami végre nem az amerikaiak
hősiességéről mesél. Sőt, annyira nem, hogy egy amerikai
turistából sikerült úgy egy igazán negatív karaktert
varázsolniuk, hogy az illető nem is a terroristák oldalán van
értelemszerűen. Viselkedése azonban pont az a gőgös, lenéző
hozzáállás, amiért sokan megvetik az USA lakosságát a világ
sok részén. Mondjuk valójában nekem kicsit ő és a barátnője
története lógott ki kicsit a filmből. Talán nem is volt tervben,
hogy a figurát ilyen módon mutassák be, csupán rosszul sikerült.
A film amúgy remek, a színészek
egészen kiválóak, a szituáció miatt rengeteg érzést az arcok
mutatnak meg a néző felé, hiszen a szituációban a hangoskodás
pont nem javallott, és ezek az arcok beszédesek.
A filmben előkerül a kérdést, hogy
ilyen helyzetben ha nyafog a csecsemő, mit csinálnál? Még soha
nem utáltam csecsemősírást hallani, mint ebben a filmben. Mert
bizony, az a sírás jelentheti a halálodat is...
Megtekintés: Robert Pattison remek
színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában
lett elmesélve a másfél helyett.
Talán nem vagyok egyedül azzal a
véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu
sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a
Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts
félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben
sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és
persze klisé tenger.
Ezzel szemben, mostanában azt veszem
észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa
olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a
fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe
csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.
Pattison legújabb filmjéről is
ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott
olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe
merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután
néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a
katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy
néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok
flashback-kel és egy édes kisbabával.
Csak éppen én egy sci-fire készültem.
Nem tudom, mik voltak az elvárásaim,
így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy
önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel
kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták
a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a
kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást
boncolgató űrutazásnak.
Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik
egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a
végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte
felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az
emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót
hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma
katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy
gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért
félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek,
amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az
elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.
Flashback jelenetek magyarázzák meg,
mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület
és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül
a férfi egyedül maradjon gyermekével.
Értem én a drámát, csak nem
szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé
tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a
föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert
itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség.
Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen
indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a
filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és
a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem
vezet így sehová.
Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még
mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba
azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra
gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.
A mellékszereplők rendben vannak
azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit
sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa
filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak
el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet
ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk
lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném –
amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül
marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a
stáblista alatt.
Bevallom, mivel a sokadik ilyen
„ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz,
hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok
fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán
jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző
befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan
mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi
titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző
inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.
Általában minden ötletes horrornak rendkívül örülök, mert ebben a műfajban
igen nehéz újat mutatni, igaz, néha becsúsznak apró „csodák”. Mivel kedvelem a
horrort, az apróbb logikai bukfenceket is gyorsan kiheverem és szórakozom a
látottakon. Azonban a „Head Game” a baromságaihoz egy lavórt húz a néző elé, hogy
a tarkónkat megszorítva belenyomja a fejünket. A továbbiakban szpojleres
különvéleményt olvashatsz.
Tetszett az alapötlet. Mert profán. Nem eredeti persze, sőt, akciófilmben is
ellőtték – Öld, ahol éred – és mostanában elég sok sci-fi illetve horror épít
erre a klisére (azaz szűk terület, titkos társaság elrabol embereket és élet-halál harcra vagy valamilyen versenyre kényszeríti őket), azonban szeretek nekik esélyt adni, hogy végignézzem őket.
Azonban már a felvezetés közben rájöttem, hogy a rendező a történetmesélés
helyett inkább helyezi a hangsúlyt az önkifejezésre és egy félkész
forgatókönyvre építi a másfél órát. A forgatókönyvíró, Roberto Marinas azért megérdemelne egy alapos verést, amiért szállít egy alapötletet, azután a film, ahogy írom, semmit nem kezd ezzel. A homlokra szerelt (ragasztott? Nem derül ki) kameráknak a filmben nincs gyakorlati haszna, leszámítva, hogy a savat tartalmazzák. Működés közben nem is emlékszem, látjuk-e bármelyik képét, pedig adná magát, hogy azon keresztül közelebb kerüljünk a sovány akcióhoz. Annak ellenére, hogy a rendező és az operatőr némi művészi kvalitást is megcsillogtat, eléggé zilált a végeredmény. Van lassítás, montázs, néhány rövid osztott képernyős jelenet, klasszikus zene, sőt, narrátor szöveget is kapunk a szereplők megismerése miatt, hogy Nietzsche idézetéről már ne is beszéljek, erre melyik ziccert hagyják ki? Az FPS látásmódot... Nem sok pénz lehetett a forgatásra. Frankón egyszerűbb lett volna, hogyha kihagyják ezt a kamera marhaságot és a puszta savas fenyegetés marad a történetben.
Adva van egy csinos nő, Jackie (Jamie Hill Fuller) aki becserkészik egy jóképű, charme-os – szerintem inkább
amolyan „kihanemén” típusú – pasas, Kris (Chris Hayes) aki kapcsolaterősítés neve alatt elviszi őt
egy igen komoly rave partiba, ahol megismerjük a szereplőket. Azok két táborát.
Mert lesznek a játékosok és lesznek azok, akik a játékot figyelik és fogadnak
rá.
Különvélemény: Milyen szerencsés a charme-os manus, hogy viszonylag gyorsan
elcsavarta csinos csaj fejét és így nem kellett erőszakkal szereznie valakit a
játékba. De lehet, hogy kivárták volna a társai? Ahogy én csajozom, ez évekbe is
telhetett volna... Ráadásul, amennyi pénzem van, tuti, hogy csak játékos
lehetnék.
Mindegy.
Másnap a korábbi narrátoros bemutató után – ami segít megismerni a
játékosokat a legszájbarágósabb módon, hogy megtudjuk, kicsodák, holott kurvára
nem fontos – felébrednek a fiatalok és mindegyikük homlokát egy kamera ékesíti,
amely savat is rejt magában, hogy ne tudd levenni magadról. Ezt onnan tudjuk
meg, hogy egyikük – még talán pont egy olyan színész (Edward Gelhaus) alakításában, aki nem volt
teljesen tehetségtelen – letépi a masinát, majd elhalálozik, de dúlván ám! Tegye fel a kezét, aki látott már olyan filmet, amelyikben nem demonstrálják a játékosoknak és velük együtt a nézőnek, valaki halálával az aktuális "játékot".
Különvélemény: Azon kívül, hogy ijesztő, semmit nem tesz a filmhez, hogy a
kamerák hogyan vannak rajtuk. Azonban tényleg ez a legjobb módja, hogy egy
csapat gyökér milliomos egy csapat hullajelöltet mozgásban tartson? Egyáltalán,
miért véres valakinek a homloka, míg másokon egyáltalán nem látszik sérülés,
pusztán a készülék? Kik helyezik ezt rájuk és akkor most bele van „építve” a
fejükbe vagy pusztán rá van ragasztva? Maguk a milliomos gyökszik teszik fel azt
az áldozatokra, vagy a büdzsé emelését előmozdító technikai csapat teszi ezt
meg? A kérdés azért érdekel, mert nem mindegy, hogyan veszi be a gyomrom, amit
látok: néhány ember durva szórakozását látom, vagy egy sokkal komplexebb
valamit?
Hölgy sorolja el játékosainknak, amit tudniuk kell: Van 12 órájuk, hogy
megtalálják a labirintusból kivezető utat, ugyanakkor csak egyetlen egy játékos
maradhat életben a végére. Persze ilyenkor van egy kötelező pár perc, amikor
néhányan felháborodnak, mások sírnak, hogy nem játszanak, de mi tudjuk, hogy ez
nem választható opció, ezért vagy együtt kell kitörniük, és lesz, ami lesz, vagy
modern gladiátorharcként lenyomják az harcot és néhány perc alatt marad egy
túlélő. Ezzel szemben ahogy elvárható, szétszélednek több felé, miközben
megtörténik az első gyilkosság is. Egyik srác nyakon vágja másik srácot, hogy a
vérszag kedvet csináljon a milliomosoknak a fogadásra. Azután emberünk,
ahelyett, hogy folytatná, amit elkezdett, kooperálni kezd két játékossal, nem
tudom, milyen logikai megfontolásból, bár a teniszcsillag csaj azért megjegyzi,
hogy ne most, hanem később ölje meg, mikor végeztek a többiekkel. Mi van? Hogy
addig is minden perccel adjak egy esélyt, hogy hátba támadhass??? – Ennek
ellenére machetés emberünk megkíméli két játékostársa életét, hogy a többiek
után eredjenek. Aha.
Közben, hárman eltévelyegnek egy raklapokból álló csapdáig, ami
fényvillogásból és gyilkos szögek kilövésével keresztezi a menekülők útját.
Egyikük – a csini csaj, aki eddig amolyan főszereplő minőségben tetszeleg –
kitalálja, hogy van ám rendszer a fények mozgásában és ki lehet cselezni a
halálos csapdát. Megteszik!
Különvélemény: Oké, szóval feltételeznem kell, hogy a milliomosok mellett csak
áll valami crew, mert egy olyan precíziós műszert felépíteni és működtetni, mint
ez az amúgy teljesen feleslegesen túltolt szögbelövő csapda, nem mindennapi
teljesítmény. Csak két kérdés? 1. Ha oldalból jól meglököm a raklapokat, esetleg
nem baszkodom azzal szét ezt a technikát, hogy tönkremenjen? 2. Minden
villanásnál repülnek a szögek... 12 órás a játékidő... Mennyi szög van akkor
ebben a kilövő szerkezetben és ahova érkezik, az mennyit képes elnyelni? Mert
amúgy tök látványos a hal süvítéssel és megvilágítással, de maradjunk már a
realitás talaján.
Gyilkosék kis fáziskéséssel odaérnek, hogy teniszcsillag lány, Sarah (Liv von Oelreich) elunja magát a
fények és szögek láttán, hogy kifakadjon, akár a geci kismalac a viccben: - Én
nem várok! – és ezzel átmegy! Meg a társai is... WTF? Tehát van egy ördögi
csapdánk, amelyet még meg is dicsérnek milliomosék odakint, hogy eddig senki nem
élte túl (!) most meg mindjárt az egész derékhad fittyet hány rá!
Az ilyesmi miatt veszíti el az ember az érdeklődését egy film iránt.
Menekülők nagy terembe érnek, ahol hologramos rásegítéssel megtalálják a
kimeneküléshez szükséges kulcsot (Valóban azt? Kipróbálni ugye, nem tudták még,
ellenben az egész labirintus hemzseg az eldobált kulcsoktól, így ember legyen a
talpán, aki ki tudja választani a megfelelőt.)
Különvélemény: Megemlíteném közben a labirintus rejtélyét is: 12 órát kapnak
kimenekülni. Közben elvileg egyik csoport menekül – van egy-egy külön álló
személy is, de nem lényeges – míg a másik nagyjából a nyomában. Sétáltál már
bármilyen labirintusban? Vagy mondjuk egy laktanyában? Esetleg erdőben?
Városban?
Most őszintén! 12 óra alatt Budapestet bejárod gyalog, nemhogy egy
raktárépületet, amely, mint díszlet, még csak nem is tűnik túl fifikásnak. Arra
akarok kilyukadni, hogy semmi nem indokolja, hogy szereplőink órákig
kóvályogjanak, mielőtt összecsapnak, a film mégis lazán kezeli a helyszín és az
eltelt idő függvényét. Egyszer ugrunk kettő és fél órát, majd mindjárt csak hat
óra van vissza. Nos, ha viszont abból indulok ki, hogy közben nagyjából végig
mozgásban voltak, akkor vagy körbe-körbe mentek, elkerülve egymást, vagy
milliomosék rendelkeznek a földön a legnagyobb területű elhagyott telephellyel,
amit a világ látott!
Közben, hogy lássuk, nincs igazi barátság a szervezők részéről sem, egyikük
összekap a csinos csajt elraboló, úgymond főszereplő negatív karakterrel, hogy
azután nézeteltérésüket egy szipka versenyben rendezzék le, miközben a társaik
pont úgy fogadnak rájuk, mint a játékosaikra. Ezt nevezem
elkötelezettségnek.
Itt lejátszódik egy az egyben az Indiana Jones első filmjének Marionos
belépője, csak nem felesek fogynak az asztalon, hanem e-cigit szopogatnak
„harcosaink”. Egyikük megpusztul – vajon vele, hogyan számol el a díszes
társaság a világ felé? – míg értelem szerűen a negatív főszereplő megnyeri a
versenyt. Itt jegyzem meg, nem sikerült rájönnöm párbajuk koncepciójára, mert
nagyvonalúan elhallgatja a film, hogy a szipokázásnak mi a tétje és, hogy az
egyik szipóka mérgezett, amit abból tudunk meg, hogy amelyik bukja ezt az
újfajta orosz rulettet, miután lefordul az asztalról, pont úgy néz ki, mint
amikor Cercei király fia véres habot köpött az esküvőjén. (Hogy hívták, a franc
essen a memóriámba!)
Szemlátomást a díszes kompániát pont annyira hagyja hidegen egy társuk
halála, mint a leszervezett szerencsétleneké.
Közben menekülő csinos csajék megtalálják a kulcsot, és beérik őket
gyilkosék. Kialakul némi hadicsel, miközben félős-hajtépős – tényleg ennyit
tudsz meg a karakterről – elcseni a kulcsot és felmenekül vele a magasba.
Egészen a terem közepéig araszol egy gerendán a magasban, miközben egyik oldalról csini lány
könyörög a kulcsért, a másik oldalon meg a teniszcsillag szöszi kiabál, hogy
ugyan tegyen már egy szívességet és a kulccsal együtt ugorjon fejest a
mélybe.
Félős-hajtépős végül felőrlődik a közel egyperces kiabálás végére – ha
ennyire nem karakán, vajon hogyan vették rá, hogy egyáltalán részt vegyen a rave
bulin, ami tele van idegenekkel és ami szemlátomást nagyon nem az ő világa? – és eldobja magát, mint Ripley
a kohóban. Csinos csaj ezen úgy kifakad, hogy megbillen, lefordul a biztonságos
helyéről és kis kapaszkodás után utána esik. Ez annyira jól sikerül, hogy miután
felriad egy röpke ájulásból, egy méterre sem fekszik félős-hajtépős-leesőstől,
akit meg felnyársalt egy random vasrúd! Csinos csaj a talajhelyezkedés szerint
akár kézzel is elérte volna a félőset, hogy elvegye a kulcsot, de úgy látszik,
itt csak egy igazi zuhanás hozza közel az embereket.
Gyilkosék közben hadakoztak kicsit a menekülő trió férfi tagjával, sőt,
bekapcsolódott még egy csajszi, aki azután elszaladt a sötétben. Gyilkos és
teniszcsillag meg mostanra érzi úgy, hogy a saját triójuk harmadik tagjától
megváljanak, mert szakállas trükközni akar a kulccsal. Gyilkos bele is vág a
legyilkolásba, ezzel együtt szakállas vádlijába, aki, bár korábban célozgatott
rá, hogy erőnlétileg nem indokolt, hogy egy órát is túléljen ebben a szar
helyzetben, most megtáltosodik és valami csoda hatására simán elhagyja a
gyilkost valahol, pedig azt hinnéd, két méteren kapott volna mattot. Szóval a
horror mellé itt már erőteljesen jelen van a sci-fi irányvonal is!
Nem részletezném nagyon tovább.
A befejezés összecsapott és elnagyolt. Kapunk egy kis misztikus
háttér-történetet, ám már ilyet is láttunk korábban. Logikailag erősen kikezdhető
és minimálisan sem magyarázzák meg a nézőnek, hogy mit kell látnia. Lásd, pl.
miért pont Carlo a játék nagy vesztese?
A lezárás is csak arra elég, hogy kielégítse az igazságérzetünket, mert amúgy
hihetetlenül butuska.
Egyszer talán ráfordítható a mozira a másfél óra, de meglepődnék, ha
újranézésre adna okot és bekerülne bárkinek a kedvenc filmjei közé.
Az a homlokbizgentyű... csak azt tudnám feledni.