Csillagok határán - High Life (2018)
Rendezte: Claire Denis
A film Mafab adatlapja: High Life (2018)
Megtekintés: Robert Pattison remek
színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában
lett elmesélve a másfél helyett.
Talán nem vagyok egyedül azzal a
véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu
sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a
Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts
félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben
sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és
persze klisé tenger.
Ezzel szemben, mostanában azt veszem
észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa
olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a
fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe
csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.
Pattison legújabb filmjéről is
ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott
olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe
merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután
néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a
katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy
néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok
flashback-kel és egy édes kisbabával.
Csak éppen én egy sci-fire készültem.
Nem tudom, mik voltak az elvárásaim,
így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy
önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel
kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták
a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a
kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást
boncolgató űrutazásnak.
Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik
egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a
végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte
felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az
emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót
hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma
katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy
gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért
félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek,
amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az
elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.
Flashback jelenetek magyarázzák meg,
mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület
és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül
a férfi egyedül maradjon gyermekével.
Értem én a drámát, csak nem
szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé
tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a
föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert
itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség.
Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen
indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a
filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és
a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem
vezet így sehová.
Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még
mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba
azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra
gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.
A mellékszereplők rendben vannak
azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit
sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa
filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak
el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet
ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk
lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném –
amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül
marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a
stáblista alatt.
Bevallom, mivel a sokadik ilyen
„ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz,
hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok
fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán
jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző
befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan
mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi
titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző
inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.
60%
Itt ráakadhatsz: High Life (2018)
