Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Rendezte: Reed Morano

A film Mafab adatlapja: The Rhythm Section (2020)

Megtekintés: Ez nem az az akciófilm, amire számítottál. (Úgy értem, én se erre számítottam.) Itt nem kapod meg a Luc Besson féle halálbalettet és a női főhőst, aki madárcsontjai ellenére leiskolázza a 120 kilós verőembereket.

Valahol olvastam egy tartalmat, hogy Blake Lively készített egy filmet, amelyben meggyilkolják a hozzátartozóit és cserébe levadássza a gyilkosokat. Persze ennél nyilván részletesebb volt az infó – tudnám hol akadtam rá – ám ami megmaradt bennem, hogy ez bizony a Deadpool felesége, akinek színészi alakításai nem győztek meg a kvalitásairól, ellenben különösebben nem is kedvelem, és mégis megnéznék tőle egy bosszúfilmet, ha már a moziban látott Jennifer Garner féle Peppermint olyan csúnyán félrement az ízlésemen. Ez mondjuk azért nem volt egy acélos ötlet, mert valamiért nem vonzódom Lively-hez, mint nőhöz és színésznőhöz sem és egyetlen komolyan vehető és érdekes lépése karrierjében számomra az volt, hogy gyűrűt tudott húzni egy olyan komolytalan fickó ujjára, mint Ryan Reynolds.

Ennek örömére rá is ugrottam véletlenül az „American Woman” című Sienna Miller drámára, amelyben meggyilkolják – illetve eltűnik, de sejthető, hogy meghalt – a lányát és vártam a nagy női Charles Bronsonságot. Engem minősít, hogy kb. negyven perc után kezdett felsejleni bennem annak a lehetősége, hogy kalózkodásom közben nem a megfelelő filmre repültem rá. Az pedig tovább terheli a bűnlajstromomat, hogy ahogy öregszem, kezdem keverni az arcokat és ezért Sienna Millert simán összekevertem Blake Lively-vel, ami bevallom, kicsit arra késztet, hogy átértékeljem kapcsolatomat a filmekkel. Azaz, bár itt is van kiért fegyver után nyúlni, ám az „American Woman” teljesen más megközelítést alkalmaz a veszteség feldolgozása után. Ettől még remek film, de majd máskor írok róla.

Végül csak sikerült megtalálnom a „Ritmusszekció” című mozit is és itt viszonylag hamarabb esett le, hogy jó filmet nézek, épp csak ez sem feltétlenül az, amire számítottam.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy Lively készíthet egy kevés gondolkodást igénylő akció-marhaságot – Vadállatok, Zöld lámpás (Óh, szóval itt ismerték meg egymást?) ? – de hamar kiderült, hogy bár az alapötlet még így is kevéssé hihető, mert, hogy egy családját terrortámadásban elveszítő nő bosszúja a terroristákon egyértelműen nem tűnik annak, mégis egészen „életszagúan” (?) közelít a témához. Azaz Lively itt nem papírmasé képregény-heroika, aki pontosan oda csap az orrnyeregre, és abban a pillanatban, amikor kell és egy kilenc töltényes tárral tizennyolc fickót terít le, egyetlen, vágás mentes – vagy szarrá vágott – jelenetben.

Nem. A „Ritmusszekció” egy bukdácsoló bosszú meséje, amely esetleges, és amiben a főszereplő leginkább a „Blade Runner” fejvadászának csetlésével-botlásával iktatja ki az ellent. Stephanie (Blake Lively) ugyanis nem vesz részt egy montázsos (és teljesen uncsin klisés) kiképzésen, amely befejezése után halálos gyilkológéppé lényegül és harcművészeti tudása sem lesz hirtelen level99. Hogyan is lehetne? Tisztes polgári család, jobb reményű egyetemista leánya volt korábban, ezért ha bármi akciósabbat nyomnának le a torkunkon, megkérdőjeleződne a film életszagúsága.

Ellenben Stephanie egy mentor segítségével kap némi segítséget, hogy ne lője lábon magát, ha úgy adódik és onnantól több kevesebb szerencsével botladozik egyik akcióból a másikba, és ha van szuperhős képessége, akkor az a már érintett Deadpool film „Dominójának” a tehetsége, a hatalmas lószerszámnyi szerencse lenne. Mert miután elkezdi a vadászatot, szinte végig csak azért marad életben, mert az őrangyala figyelme egy pillanatra nem lankad. A mi szerencsénk meg az, hogy mindezt sikerül úgy tálalni a forgatókönyv szerint, hogy még anélkül legyen hihető és szórakoztató, hogy megfogalmazódjon bennünk egy sziszegős káromkodás, hogy ez bizony egy „baromság”.

Ez a film nem kiemelkedően jó, de vannak kifejezetten remek pillanatai is. Az első félóra nyers nihilista drámája azért elveheti az átlagnéző kedvét – itt azokra gondolok, akiknél a „Commando” a csúcs, ha akciófilmről beszélünk – és azt sem állítom, hogy ami utána következik, csupa olyasmi, amit korábban nem láthattunk, akad olyasmi, ami fenntartja az érdeklődést.
A női nézőknek ilyen lehet Jude Law, bár most kifejezetten messze került a szerethető romantikus figurától, ami miatt beleszerethettek a rajongói.

A másik egy egészen ügyesen fényképezett autós üldözés, amely kishúga a Netflix nagy sikerű ugyancsak friss akció mozijában látottnak, mert a Tyler Rake: A kimenekítés-ben láttam pont egy hasonlót. Mindkettő mozi idei, így a koppintás, mint lehetőség szerintem nem játszik, azonban a hasonlóság számomra egyértelmű. Ha, már mindenféleképpen keresnem kellene a hasonló jelenetek ősét, akkor egyrészt az "Ember gyermeke" egyik jelenete ugrana be, amikor látható vágás nélkül látunk egy hasonlóan drámai autózást, vagy a videojátékok világa, amelyből kapásból most a "The Last of Us" mindkét gameplay-e alatt látható rövid autós üldözések sikerültek hasonlóan feszültre.

Az összes többi az, ami viszont teljesen eltér az átlag-akciófilmtől: nincsenek látványos közelharcok, csak néhány földhözragadt verekedés, nincsenek balett hangulatú, fejlövéssel operáló végtelen lövöldözések. Nincsenek olyan akciójelenetek, amiben 10-20 ember az érintett. Semmi extra, mondanám. Azonban mégis egy erős filmet láthattam, egy bátor, egészen jó színésznőtől (Igen, elismerem, Lively nem is rossz.), amely úgy volt akció, hogy mégis inkább maradt tragikus drámai   történet arról, hogyan teszi tönkre az embert a veszteség és a bosszúvágy, és, hogy az ösvény, amelyhez mindezek vezetnek, járhatatlanok anélkül, hogy ártatlanok ne sérüljenek közben, ezáltal ébresztve rá minket, hogyha nem ismerünk minden részletet, nincs meg a megfelelő hátterünk – itt jelen esetben egy korábbi, profi ügynöki múlt – akkor csak amolyan laikus hercegnőként tipegjük végig azt a világot, amelyben törtetni kellene és a lelki békét nem elég, hogy nem tudjuk visszanyerni a bosszúnk kielégítésével, de lehet, hogy pont a lelkiismeretünk sérül meg az utunk során, amit bejárunk, és azt legalább olyan nehéz rendbe hozni később.

Stephanie is végigjárja a saját poklát a filmidő alatt és közel sem biztos, hogy az elvégzett feladatai után valaha megnyugodhat, még akkor sem, ha történetesen a felelősökkel le tud számolni, vagy esetleg már nem akar.
Mert néha pont az a plusz hiányzik belőle, ami ehhez a feladathoz szükséges lenne és bizony van, hogy olyanok isszák ennek meg a levét, akiknek nem szabadna.
Ha mást nem, ennyit biztosan megtanul a karakter a történet során.


Közhelyes kijelentések jutnak eszembe, mint az „Erőszak erőszakot szül”, mert ha belekeveredsz, lassan eljutni oda, hogy már csak mész a lejtőn, és minden egyes szereplője ennek a világnak valamiért bosszút akar majd állni, akár egy pokoli dominó sor.

Ha ennek az útnak a kimaxolására vagy kíváncsi, ajánlom figyelmedbe a 2020-ban piacra kerülő és erősen megosztó konzol játékot, a "The Last of Us" második fejezetét. Hasonló érzéseim voltak megtekintése közben.

Ettől függetlenül nem ajánlom mindenkinek a filmet, főleg nem azoknak, akik könnyedebb akcióra vágynak.

Ja, a címválasztás számomra egyelőre rejtély, hacsak nem valami angol szlengben kell keresni a magyarázatot.

60%

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)

Rendezte: Steven C. Miller

A film Mafab adatlapja: Line of Duty (2019)

Megtekintés: Ez egy Nicholas Cage film, csak Cage épp nem ért rá.

Kitörő örömmel ültem le a film elé, mert Eckhart neve miatt azt képzeltem, hogy egy fantasztikus kis mozit fogok látni. Aaron Eckhart ugyanis (eddig) tudtommal nem az a színész, aki fizimiskájával minden atom-gyenge produkcióba igyekezne besétálni. Szegről-végről tényleg "fantasztikus" a mozi, hiszen a filmben látható események nagy része a valóságban még leheletnyire sem állná meg a helyét. Kezdve az alapkoncepcióval, amely legalább egy sebből vérzik.

Szpojlerek előfordulhatnak, a film megtekintése után javasolt elolvasni az írást!

Frank Penny (Aaron Eckhart) járőr kis haverjával uncsizik a flaszteron ülve és várja, hogy megoldódjon az életének legnagyobb problémája: lelkiismerete ne baszogassa azért, mert pár évvel korábban egy túszmentés közben véletlenül rosszul mérte fel a szituációt és ebbe belehalt egy gyermek. Más filmekben ilyenkor hősünk otthon alkoholizál, miközben társai nem restek fejéhez vagdosni azt, ami amúgy is szarrá marcangolja. Itt sincs ettől messze Frankie, de egyelőre szolgálhat és védhet, igaz, nem holmi flancos belvárosi poszton, hanem valahol, a kis-pálya szélén, hogy ne zavarjon be a lakosságnak a szomorúság az arcán. Haverkissrác mindent megtesz, hogy felvidítsa és aznapra már-már sikerül is, amikor a rendőrségi frekvencián keresztül becsókol a megváltás lehetősége Frank fülébe: egy fegyveres férfi, aki egy emberrablási ügy egyik lehetséges elkövetője, miután be- és kisétál egy neki állított hevenyészett rendőrségi csapdából, kilohol a forgalomból és kardio-edzése közben Frank mentési pontja felé veszi az irányt.

Frank, mivel inkább rendőr, mint nem, skippel a sarokról, ahol addig ücsörgött és szintén futással indítja be a operatőr stadycam programját. Szó szerint futnak egymásba, egészen szép vágástechnikának köszönhetően.

Unalmas lenne azonban egyetlen szálra fókuszálni, ezért az új időkre hallgatva, előkerül a média is egy roppant csinos és fiatal gerilla-streames  riporterlánynak köszönhetően, aki realtime-ban kezdi sugározni az eseményeket, nem elfelejtve kezdetben, hogy mindent a nézőkért. (Mintha elszaporodtak volna az angol kifejezések...)

A további események gondolom kiszámíthatóak számotokra is: Frank és Ava (Courtney Eaton) a pörgős, magát riporternek aposztrofáló, szemünkben túlbuzgó, kotnyeles kamerás kiscsaj a film további részében test közelből ismerkedik meg egymással is és az el-rablóval is, néhány apró, de nagyon kiszámítható csavarral, egészen a végkifejletig, amelyben a giccs kifacsart egy árva könnycseppet szemem sarkából, hogy azt elégedetten mutassa körbe a szobám falai között a nagy semminek.

Gratulálok forgatókönyv, legalább volt, ami működött, mert maga a történet, leírva sem hiszem, hogy acélos lehetett, de a vásznon látni olyan kérdéseket vet fel bennem, hogy Nicholas Cage tényleg másik filmet forgatott és nem ért rá erre, vagy olvasta a szinopszist és száját húzogatva végül nem fogadta el, mondván, itt akkora a hézag a hihető és a fantázia között, hogy ciki lenne a nevét adnia hozzá... ...majd elszaladt, hogy leforgassa a 211-et.

Aaron Eckhart szerintem, ha nem is kiváló színész – nem tudhatom, hiszen nem minden alakítását láttam még – mégis egy remek arc. Férfias – lyuk az állon, akár a Douglas klán tagjainál – jó a felépítése, elhiszed, hogy kemény is tud lenni és egyáltalán, kellemes a szemnek. Éppen ezért a filmjeit eddig nagy számban inkább kedveltem. Itt még egy erősebb szinkronhangot is kapott. Ő egyértelműen nem tehet arról a fiaskóról, amit a történet hordoz magában.

Eckhart-nak jól állnak egyébként az egyenruhás szerepek.

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy egy rendőr beleugrik egy éles akcióba, aki öt perccel korábban határozott parancsot kapott, hogy vegye ki az éves szabadságát?
– Ezt elhisszük, hiszen gyakorlatilag minden rendőrös mozi erre a kaptafára épül rá. Talán még a forgatókönyvíró suliban is külön fejezetet szentelnek neki: Akciófilmedben a rendőrt az elején felfüggesztik...

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy ezek után kvázi társává fogad egy civilt, aki ráadásul szakmáját tekintve „ősellensége” a rendőröknek, ha bármit megszimatolnak, amire haraphat a néző vagy olvasó? – Ezt ha nehezen is, de elfogadom, mert. (Nincs rá jobb indokom, mint, hogy megírták, tehát elfogadom!)

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy nem elég, hogy viszi magával a civilt egy homályos, de egyértelműen veszélyes nyomozásba, a riporterünk, kezdetben erősen szem előtt tartva a nézettségi számokat, élőben közvetít minden lépésükről a neten, sok száz, ezer, majd millió ember szeme láttára? – Nem, köszönöm, ezt már az én gyomrom sem bírja bevenni, ha akciófilmről beszélünk, így laza lábsöpréssel átpöccintettem a filmet a paródia műfajba, hogy ezzel kicsit csillapítsam gyomrom háborgását. Másképpen biztos „kiadom a sütit, amit bevettem” – Vincent Benedict mondását idézve.
Igen. Ez a film halál komolyan veszi magát, olyan történettel, amely egyetlen párhuzamos univerzumban sem lenne eladható ebben a formában. Csak nálunk, a Földön!

A történetről nem is írnék többet, hiszen ha ennyiből nem találtad ki, mire számíts, eleve nem olvasol ilyesmit, nem?
Mindezek ellenére még most is azt mondom, hogy nézd meg bátran a filmet, hiszen totál kikapcsolja az agyad – illetve van, akinél pont felpörgeti, hogy azt elemezgesse, mit nem hisz el abból, amit lát – és végig pörögnek az események, üresjárat nélkül.

Hogy nem írtam a cím elé, hogy „Fika”, ezzel jelezve, mennyire nézhetetlen a darab, az pusztán a további apróságoknak köszönhető:
Giancarlo Esposito mind a négy percében erős jelenléttel bír. Dina Meyer nagyon rég nézett ki ilyen jól – Csillagközi invézsön – igaz, szerepe abból áll, hogy hatszor mutatja a kamera, ahogyan nagyon meggyőzően képviseli a médián belül dolgozó nagyhal-műsorszerkesztő tipikus, csinos ruhás, mindenkit irányítok figuráját, pusztán azzal, hogy néz egy képernyőt és néha vakkant valakihez. Igen, arra akarok célozni, hogy ezt a mellékszerepet bárki nyakába sózhatták volna. Annak mondjuk örülök, hogy szegény „Dizzy” még ma is kap szerepet és igen, tényleg eszméletlen dögös.

Azután kapunk egy elég feszes vágást, kisebb folytonossági hibákkal, egy elég szép fényképezést és még a zene is inkább felfelé nyúlkál ujjaival a zaccos középszerből. A két főgonosz nem elég karizmatikus azonban és akció közben annyi baromságot – szerintem – tolnak le a torkunkon, hogy sör fogyasztása megtekintés közben erősen javallott. Sőt, ivós játék, ha felszisszensz egy-egy forgatókönyvi baromság láttán. Oh, de jó kis mozi lesz a végére!

Azonban nem akarom szétdicsérni a filmet, mert nem lehet. Kiszámítható, bugyuta és mintha az ötletek, amikre épült, nem lennének túl eredetiek sem, a fordulatnak szánt pillanatokról nem is beszélve.

Néhány baromság, ha már belementem és az eddigiek nem voltak elegek:
- Ava egy ház lépcsőjén ragad, mert robbanó csapdára lépett. Frank megkéri, hogy ne mozduljon, mert mindmeghalunk szitu, és majd ő megkeresi a zsinórt és kitalálja, hol vágja el.
Erre megérkezik a bűnöző és telibe veri a a lopott mentőautóval az egyébkét saját házának portáját, mit sem törődve azzal, hogy korábban azt ő pakolta tele robbanószerekkel. Hiszen minden mindegy, csak pusztuljon a zsaru. Erre pedig mi sem jobb, mint „Halálos fegyver” első részére emlékeztető módon behajtani az ingatlanba, lehetőleg úgy, hogy benne ülünk a kocsiban. Ez hülye? Oké, hogy le akar számolni a zsaruval és feltételezi, hogy a házban van, de tényleg a legjobb módja a bejutásnak, ha fejjel megyek a falnak??? Még egyszer, a ház tele robbanószerekkel, amit korábban magam telepítettem oda! Lehet, hogy behajtok a kocsival, felrobbanok a picsába, miközben a zsaru épp a ház mögött keresi a kulcsot a lábtörlőm alatt. Okos!

De erre még Frank is rátesz, mert amit jön az autó, mondja is Ava-nak, hogy mindegy, hogy milyen bombán tapos éppen csinos talpával, egyszerűen emelje le róla és fusson, habár korábban (kb. 2 perc telhetett el) még azon izgultak, vajon mekkorát robban a seggükbe, ha talpacska már nem blokkolja a kioldó szerkezetet. De semmi gond, mert mint kiderül, nem ám úgy lett elkészítve a csapda sem, ahogy evidens lenne egy tűzszerész esetében, hogy széttépje azt, aki rá-, majd lelép róla. Dehogy! Kicsit összekócolja Ava néhány hajszálát, de simán felfutnak a detonáció elől az emeletre.

Ja, a telecsapdázott házban meg mellesleg vagy egy tucat macska él és szaladgál. Abban a házban, amely tele van drótcsapdákkal. Cicafej magasságban. Alig látható drótokkal. Cica és drótok. Hát, bevallom, látva pár macskás videót, nem értem, hogyan sikerült az épületnek egyben maradnia a film végéig.

Itt is látunk olyan jelenetet is, amiben megint a nézőt verik át, mert nem látunk valamit, amit a filmen belül adott szereplőnek egyértelműen kellene, főleg azok után, hogy feltételezhető róla némi kommandós kiképzés a múltjából. Ezt úgy értem, hogyha emberünk fegyverével araszol egy nem túl belátható területen, figyelve minden rezdülésre, ne tudja már úgy oldalból lerohanni a másik szereplő, mint ahogyan a filmben történik.
Plusz, itt is előkerül a tipikus akciófilmes klisé: a rossz mindenkit azonnal eltalál, aki nem a főhős.

Ettől függetlenül egyszer ugorj neki!

Aaron Echart! Tudod!

40%