A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2019. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2019. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. szeptember 11., hétfő

Prédák - Haunt (2019)

Prédák - Haunt (2019)



Rendezte: Scott Beck és Bryan Woods

A film Mafab adatlapja: Haunt (2019)

Megtekintés: Ahogy öregszem, egyre kevesebb a türelmem a horrorfilmekhez, pedig azt gondolom, hogy a kedvenc filmes műfajom. Ez a darab korrekt, de az írók miatt úgy érzem, így ez kevés.

Beck és Woods szerintem, bár nem találták ugyan fel a spanyolviaszt, egy nagyon erős franchise-t indítottak útnak a "Hang nélküllel - A Quiet Place (2018). Persze vannak egyébb és 2023-ban friss munkájuk is, egyelőre mégsem jegyeztem meg a nevüket. A "Prédák" pedig nem az a film, ami miatt emlékezni kellene rájuk. Szégyen, de lehet, hogy ezt a "Hang nélkülnél" már meg kellett volna tennem? Egyszerűen fogy a türelmem és érdeklődésem és nem gondolom, hogy ez jobb lesz idővel.

Ez egy slasher horror. Semmi több. Ez azonban néha bőven elég a műfaj szerelmeseinek, ha a történet vagy bármi kiemelkedő a filmben. Pl. a helyszínek. Vagy a színészi játék. Vagy a vágás, stb. Annyi minden tehet emlékezetessé egy ilyen mozit. A "Prédák" is ilyen lehet, ám részben. Maga a film, mint írtam, erős közepes, de néhány gore jelenetnek köszönhetően azért megmaradt a fejemben. Ezért is néztem végül meg. Korábban beletekertem és az egyik karakter meggyilkolása kifejezetten igényesnek nézett ki. Arra nem volt elég, hogy frissiben lezavarjam az élményt, azonban néhány év pihentetés után, úgy tűnik itt volt az ideje. Annyiban nem jellemző rám, hogy eddig pihentettem, hogy azért közben szerintem legalább fél tucat ilyen témájú filmet néztem meg, amikre mostanra nem emlékszem. Igaz, erre sem fogok.

A "Prédák" ismét egy film, ami valamilyen össznépi szórakozást tesz meg kiinduló pontnak. Nem ez az első film - az elmúlt évben legalább egy jött ki évente - amelyikben a szórakoztató ipar egyik legprolibb szegmensét teszik meg főszereplőnek. Talán, mert amerikában kifejezetten kedvelt szabadidős borzongás bemenni egy lepukkant épületbe és ott összeszarni magunkat jelmezbe öltözött emberektől. A film pedig elemel innen-onnan, pont úgy, ahogy majd ebből is fognak meríteni mások.

Egy csapat fiatal, akik közül a lányok kb. jelentéktelenek, a srácok meg kevesen vannak, elautózik a világ végére, hogy véletlenül rátaláljanak egy ilyen épületkomplexumra, ahol lehet borzongani, hogy majd később menőzhessünk egymásnak a pizsomapartin, saját magunknak, hisz, a pizsomapartin is valszeg csak azok vesznek részt, akikkel elmegyünk egy ilyen horror-kalandparkba. A telefonokat le kell adni, ami necces, attól függ, honnan nézzük. Egyrészt, mert ha levideózol mindent és kikerül a világhálóra, erősen megcsappanhat az érdeklődők száma, hisz virtuálisan már megismerhették az élmény. Ugyanakkor meg, a mai társadalom egy lépést nem tesz a mobil nélkül, arról nem is beszélve, hogy unalmas életünkben bármilyen apró eltérés, érdekesség, kis színes jó lehet arra, hogy megosztva mások érdeklődésére tartsunk számot.

Ha van főszereplő, akkor az biztosan Harper (Katie Stevens), az enyhén introvertált lány, aki csak rászánja magát a mini-kalandra, hogy jó eséllyel, ha túléli az eseményeket, soha többet ne akarjon hasonlón részt venni. Harper most van túl, vagy épp nem túl egy kellemetlen szakításon, ami még nem teljesen lezárt, mivel expasija úgy érzi, a lányt nem kellene csak úgy elengednie. Néhány barátot vesz maga mellé a lány és belép ott, ahova mi persze sosem lépnénk be. Ahogy várható, színes és mocskos helyszíneken keresztül aprózódik el a társaság, hogy azután néhány kegyetlen ember (?) martaléka legyen, néha olyan logikátlan szituációkban, hogy rendesen kezdtem felpaprikázódni. Válaszokat, ha lenne kérdés, sokat nem kapunk, izgulni lehet azért. Ugyanakkor itt is előkerül egy olyan karakter, akinek megjelenése pont annyira volt releváns, mint Hallorann befutása a Panoráma Hotelbe, az "A ragyogás" végén. Ha láttad a klasszikust, tudod,miről karattyolok.

A befejezés hasonlít olyan filmekére, mint a "The collector", a "Fantom az éjszakában" vagy a "Cult of Chucky", bár az utolsó címnél már lehet, hogy keverem a sorozat egy másik részével.

Egyszer nézős, korrekt, de nem kiemelkedő. Eli Roth, mint producer, valamiért kedveli ezt a vonalat. 

Húzónevet nem találtam a szereposztásban, pedig az lehet, hogy felhúzta volna néhány százalékkal a megítélésemet.

60% 



2021. augusztus 16., hétfő

Az igazság játszmája - The Fix (2019)

Az igazság játszmája - The Fix (2019)




A sorozat Mafab adatlapja: The Fix (2019)


Megtekintés: Nem állítom, hogy nem volt olyan pillanat a sorozat első részeiben, amikor arra gondoltam, hogy lehet, hogy annyira nem izgalmas számomra egy egykori filmsztár gyilkossági ügyének a kibogozása, annak tükrében, hogy a korábbi ügye után sok évvel ismét felmerül a neve egy gyilkossági ügyben.
A szinopszis egyértelműen abba az irányba terelgetett, amelyikbe O. J. Simpson ügyet is találhatnám, azonban hatalmasat tévedtem, mert a "The Fix" köszönő viszonyban sincs egy kőkemény bűnügyi drámával, sokkal inkább egy könnyedebb, nyomozgatós, délutáni matiné, háziasszonyoknak. Bár, ez nem jelenti azt, hogy nem lehetne szórakoztató a számomra is. Azonban a "The Fix" viszonylag kesztyűs kézzel bánik az erőszakkal, alig mutat valamit, az epizódonként kötelezően meghaló szereplő sem köszön vissza, ami más sorozatoknál kötelező tényező, és a női főszereplő mellé betett szerelmes pasi karaktere mintha egy Romana magazinból lett volna átemelve, annyira eszményi. Ilyen, amikor több nő jegyez egy krimi-sorozatot.

Rejtély van, bogozni való bőven akad, és ezzel nincs is gond, hiszen, a krimi műfaja nem egyértelműen a férfiak terepe. Csak két nevet említenék: Agatha Christie és Patricia Highsmith. Mindketten képesek maguk mögé utasítani a műfajban tevékenykedő férfi kollégáik nagy részét. Sőt, szerintem a krimi-irodalom csúcs pontja a "Tíz kicsi néger"*, Christie-től, bár, a személyes véleményem nem origója természetesen az irodalom bűnügyi történeteinek. (Neked ki a kedvenc krimi íród és melyik krimi volt rád hatással, ha olvasol ilyesmit?) * Tisztában vagyok vele, hogy mostanra a fekete aktivisták miatt ez a címmagyarítás mostanra idejét múlt - és eleve sem ez volt a könyv címe - de nekem már csak Tíz kicsi néger marad.
A "The Fix" persze nem ennyire fifikás, sőt, behoz sok apró szálat, amelynek semmi köze a fősodorhoz, azonban szükségesek, hogy a karaktereket mélyítsék és néha eltereljék a figyelmünket attól, hogy mi magunk kibogozzuk a szálakat, esetleg túl korán. A sorozat vége azonban egyrészt meglepetést is hozott a lezárással, ugyanakkor meg mégsem volt akkora katarzis és "hoppá" élmény. Talán, mert a lezáráshoz hasonló befejezést már láttunk máshol is, én pl. nagyon hasonlót véltem felfedezni Kate Winslet "Easttowni rejtélyek" hasonló témára épülő sorozatában. Mondjuk, az igazságtalan "Az igazság játszmájával", hogy az korábban készült, mint a 2021-es, sikeres Winslet sorozat, mivel azonban ezt láttam most, a Winslet sorozatot meg korábban, másképpen hasonlítom össze őket, mintha fordítva lenne. Így azonban nem is vagyok eléggé objektív, szóval, félretenném a összehasonlításokat.

A jók: Adam Rayner, Robin Tunney, Merrin Dungey



A történet középpontjában egy ügyvédnő és egy ex-filmsztár áll, akik a törvény két oldalára kerültek egy nyolc évvel korábbi ügy miatt, amikor az akkor még ismert és népszerű "Sevvy" Johnson (Adewale Akinnuoye-Agbaje) állítólag meggyilkolt két nőt, köztük az akkori feleségét. Az ügyvédnő, Maya Travis (Robin Tunney) pedig hiába mozgatott meg minden követ a törvényes kereteken belül és hiába hitt sziklaszilárdan a férfi bűnösségében, végül elbukta a pert és ez ahhoz vezetett, hogy hátrahagyott mindent és nulláról kezdte az életét újra. 
Most azonban kap egy telefonhívást a korábbi ügyben vele dolgozó ügyvédtársától, hogy úgy tűnik, Sevvy Johnson jelenlegi barátnőjét meggyilkolta és itt az idő, hogy valahogy csak megszabaduljanak a férfitól.
Azonban egyre több zavaró tényező kerül elő, valamit Johnson ügyvédje, Ezra Wolf (Scott Cohen) aki a korábbi per során nyert Maya ellen, még mindig a sztárnak dolgozik, így fel kell kötnie mindenkinek a gatyáját.
Innentől tíz részen keresztül nézhetünk végig egy olyan nyomozásos sorozatot, amelyben néha túl sok a véletlen, a legnagyobb ármánykodások is képesek percek alatt elbukni, mert valaki épp jókor hallgatózik, jó helyen, ettől függetlenül az a 10 rész végig kellemes szórakozás és egyenletes minőségű, még akkor is, ha egyes lépései kicsit sután esetlegesek, vagy kevésbé fifikás megoldást kapnak.
A "The Fix" szerintem nem egy különösebben kiemelkedő sorozat, azonban mivel nem akarták több évadra elhúzni, és a 10 rész pedig végig képes szórakoztatni, érdemes tenni vele egy próbát.

Az mondjuk kicsit fura számomra, hogy Sevvy életében mennyire nem kap szerepet, hogy korábban kvázi egy világsztár volt, egészen a gyilkossági ügyig, mert a film alig tér ki arra a világra, amelyben egy ilyen egykori színész, jelenleg inkább celeb mozgolódik. Szóval, ha valaki azt hiszi, egy percnyi betekintést is látunk a Hollywoodi filmes gépezetbe és annak hatásait egy gyilkossági ügy nyomozására, az nem fogja megtalálni a számítását, mert a sorozaton belül szinte semmi jelentősége nincs annak, hogy Sevvy korábban mennyire keresett színész volt, talán az egy sportoló komájának behozásától eltekintve, aki szóba kerül egy óvadékkifizetés kapcsán, azonban ott sem sok vizet kavar be az ő sztár világuk.

Robin Tunney kezd beérni, de van valami a kisugárzásában, ami miatt különösebben sosem kedveltem meg a színésznőt. Egyszerűen a nevét sem vagyok képes megjegyezni, pedig még azt is tudom, hogy pl. a Dr. House pilot epizódjában pont ő volt a főszereplő House mellet, azaz a fura páciens. Figurája és jelenlegi szerelme, Riv (Marc Blucas) között a kémiát nem annyira érzem, és szerintem ez nem Blucas hibája. Egyszerűen a forgatókönyvben az egymás közötti kémia erősítésére inkább csak szöveges bizonyítást kapunk, fizikai kontaktus alig jelenik meg a filmben, pedig néhány simogatás vagy akár egy-egy szájra puszi sokat dobott volna a két karakter közötti dinamikán és segített volna jobban megérteni Riv ragaszkodását Maya irányába, mert így, túl kevésnek érződik a női karaktertől érkező pozitív visszacsatolás, amire szükségük lett volna, főleg a végjáték tekintetében.

55%

Ritka pillanat, amikor a két oldal szó szerint szemben áll egymással. Ez nem véletlenül lett a sorozat egyik legfeszültebb jelenete: Robin Tunney, Adewale Akinnuoye-Agbaje


2021. február 13., szombat

Jungleland - Jungleland (2019)

Jungleland - Jungleland (2019)


Rendezte: Max Winkler

A film Mafab adatlapja: Jungleland (2019)

Megtekintés: Hunnam nem akar többé motoros lenni. Sikerülni fog neki a kitörés.

Stanley Kaminski (Charlie Hunnam) és öccse, William (JackO’Connell) főleg alkalmi melókból tengődnek és ha valahol nagyobb tartozásuk halmozódik fel, egyszerűen felszívódnak. Jelenleg is ez a terv, de akinek tartoznak, szemfülesebb és mielőtt eltűnnének, elkapja őket. Azonban akadna egy lehetőségük, amivel megválthatják magukat: William puszta kezes bokszoló és Chicagóban éppen lesz egy rendezvény, amelyen 100ezer dollárt lehet nyerni így, ha egy héten belül odaérnek, a maffiózó Pepper (Jonathan Majors) elintézhetné nekik a nevezést és a nyereményből törleszthetnek. Ez egészen addig tökéletes terv, amíg ki nem derül, hogy egy apró mellékfeladatot is meg kell tenniük: Egy Sky (Jessica Barden) becenevű fiatal lányt le kell szállítaniuk egy helyi nehézfiúnak, akinek viszont Pepper tartozik ezzel a fuvarral.

Stanley azonnal rábólint a lehetőségre, mert öccse tehetségében bízva arra tette fel az életét, hogy egyszer nagyobb összeghez juthatnak és azt az életet élhetik, amit Stanley szerint megérdemelnének. William tervei azonban sokkal földhözragadtabbak és ráadásul egy hetes utazásuk során Sky képes olyan hatást gyakorolni a fiatalabb testvérre, hogy az végül kiállva magáért, szembeforduljon a bátyjával. Azonban kérdés, hogy Sky tényleg jót akar a fiúnak vagy csak naivitását kihasználva verne éket közéjük, hogy amíg egymással hadakoznak, ő elszökhessen tőlük, megakadályozva, hogy leszállítsák a gengszternek? Vajon Stan valóban csak az a magával törődő seggfej, ahogyan a nap 24 órájában viselkedik vagy egy olyan ember, aki ugyan tényleg az öccse tehetségét akarja kihasználni, de csak azért, mert tudja, a tesó egyedül nem elég határozott, hogy a szükséges lépéseket fejlődésének irányába megtegye? William tényleg több egy verőembernél, akinek, ha olyan kedve van, felrúg egy már nyertesnek tűnő meccset, pusztán, mert úgy gondolja, testvére lepaktált a győzelmét illetően az őket rendszeresen befenyítő helyi menő csávóval?

Három ember nihilista élete fonódik össze egy autóút során, hogy mindhárman választ kapjanak kérdéseikre, miközben egy befolyásos ember bosszújától is tartaniuk kell.

Film a családok összetartásáról, a szeretetről, arról, hogy kapcsolat kialakulhat két idegen között is, ha kellően nyitottak egymást meghallgatni.



Sky például igyekszik a testvérek között feszült viszonyt szítani, rávilágítva, hogy Stan mennyire kihasználja öccsét, de van ehhez joga Sky-nak, hogy Stan fejéhez vágja, ha tudjuk, hogy saját anyjával a kapcsolata többek között azért romlott meg, mert a lány korábban öntörvényű életet élt és kihasználta az anyját, míg az végül megunta, hogy csupán egy pénzcsap, amit állandóan meg lehet nyitni?

Vagy van az a drámai jelenet, amikor William végül szembeszáll bátyjával és amikor Stan megemlíti, hogy holnap meccsük lesz és bunyózniuk kell, kijavítja, hogy csak ő fog bunyózni és nem Stan.

A gengszterek és a fenyegetésük teljesen mellékes, mert itt két testvérnek a saját maguk harcát kell megvívniuk, hiszen nem ideális, ahogyan most élnek. Azonban, ahhoz, hogy tovább lépjenek, ki kell szakadniuk abból a szimbiózisból, amibe betokosodtak és olyasmit tenni, amit korábban soha: áldozatot hozniuk. Ezt pedig végül Stan meghozza Williamért és William Skyért, akivel úgy tűnhet, a kapcsolatuk kicsit több, mint két ember ideiglenes érdekszövetsége.

Hunnam-nek még nagyon sok dolga van, hogy hét évad „Kemény motorosok”-at lehámozzon magáról. Nem is lesz feltétlenül túl egyszerű, ha sok hasonlóan perifériára szorult karaktert fog alakítani, bár ezekre is szüksége lesz hozzá. Stanley figurája élő karakter. Olyan, akit akár mi is ismerhetünk. Nem biztos, hogy barátunk, de ismerjük, beszéltünk vele és hallgattuk már szövegelését arról a jobb életről, amiről mindig álmodozott, de keveset tett meg érte. Jutalomjáték egy ilyen szerep.



Jack O’Connell számomra egyelőre nem túl ismerős, de simán előfordulhat, hogy találkoztam vele filmben és ennek utána is nézek, mert lehet, hogy meg fogok lepődni, hogy honnan is ismerem. Jessica Barden meg egy új felfedezett nekem, őrá is figyelni fogok a közeljövőben. Szeplő kedvelő ismerőseimnek külön ajánlom a hölgyet.

A Jungleland egy karakterfejlődési történet, amiben több karakter fejlődik. A végén történik mondjuk egy olyan fordulat, amely nekem a felvezetés után kicsit karakteridegennek tűnt, azonban a befejezéshez szükséges volt ez a csavar.

Azért az kérdéses még mindig számomra, hogyha van egy igazán fontos feladat, két maffiózó között, azt miért kellene külsősre bízni és nem a holdudvarból választott, tökéletesen megbízható emberre? Hacsak azért nem, mert akkor nem mesélték volna el nekünk ezt a történetet, amit legalább egyszer, apró sutaságainak ellenére, érdemes megnézni.

65%



2020. november 17., kedd

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)




Rendezte: Pavel Kostomarov

A film Mafab adatlapja: Vongozero (2019)

A történet alapszituációja a lassan unásig ismert alapra épül, amelyben a társadalmat egy végzetes csapás éri, aminek hatására egy kis csoport, vegyes kapcsolatihálóval, elindul A-ból, B-be. (Csak a szokásos, "valaki tud egy védett helyet" szitu)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen történet, amit leírtak illetve megfilmesítettek, de nekem valamiért állandóan az „Egyetlen fűszál se” című kisregény jutott eszembe, amit tini koromban olvastam el a galaktika magazinban, folytatásokban - legalább kicsit emlékeztetett erre a sorozat műfajra, ha belegondolok - amelyben egy vírus elpusztítja a világ ehető növényeinek egy részét és az emberek az éhezés miatt keresztül-kasul járják a haldokló világot, néha más csoportokkal megütközve, akik az idegenek elleni erőszakban látják az egyetlen elfogadható módszert a saját túlélésük érdekében. John Christopher regénye megjelent magyarul is, pdf formátumban hozzáférhető a netről és amit nem tudtam egészen mostanáig, hogy 1970-ben készült egy filmváltozata, amit eddig szerintem még véletlenül sem láttam soha.

Az alapötlet, hogy egy vírus pillanatok alatt elterjed Moszkvában, amit a katonaság által le is zárnak, és ami miatt néhányan úgy döntenek, jobb minél távolabb kerülni a fertőzött várostól. Hirtelen össze is kapaszkodik két család, meg az apró, hogy egy majd’ 1000 kilométerre lévő (vagy mérföld?) tóhoz meneküljenek, ahol egyikük egy kiszuperált hajótestből kényelmes bunkert alakított ki, ha beütne a szar. Erre nem beütött???

Innentől pedig azt látjuk 8 részen keresztül, ahogy az egyébként laza kapcsolatú közösség milyen dinamika útján kovácsolódik össze és mennyi elborult kalandba keveredve állatiasodnak el maguk is, miközben a világ szintén elkorcsosul körülöttük.

Közben érezni is az orosz ízt, mert itt a szereplők nem feltétlenül kifejezetten jóképűek és csinosak – leszámítva a tinilány Polyát (Victoriya Agalakova) – és ha erotikáról van szó, akkor sem olyan szemérmesek, mint a nyugati mozik – kivétel talán az északi népek – talán ezért is láthatunk szaunázást és néhány olyan jelenetet, amiben egy tinilány mellei néha premierben úsznak a képbe. Ha lesz amerikai változat, ilyesmi elképzelhetetlen, hogy lesz benne.

A dinamikát a főszereplő, Sergey (Kirill Karo) és az életében két fontos szerepet betöltő női karakter közötti őrlődés tölti ki: az ex, Irina (Maryana Spivak) és házasságukból született közös gyerekük, illetve a friss kapcsolata, Anna (Viktoriya Isakova) és enyhén aspergeres fia, Misha (Eldar Kalimulin) is igyekszik kisajátítani.

A film egyik kicsit félrevezető és drámai jelenetében bemutatják, hogyan igyekeznek a szituáció kezelni.

Az biztos, hogy néhány szereplőt amikor bemutatják, sikerül kifejezetten negatívan ábrázolni, hogy az első részekben még drukkolni is nehéz nekik. Polya lázadó fiatal lányként pl. ütni való, egészen addig, míg meg nem ismerjük, miért is szegül szembe apjával, Leonid-dal (Aleksandr Robak) amikor viszont a forgatókönyv, felfedve a múltat, sokat lágyít a lázadozó karakter megítélésén. Irina azonban egyértelműen a legkevésbé szerethető figurája a csoportnak. Isten mentsen meg az ilyen nőtől, aki miután elhagyták, sértettségében képtelen a kompromisszumra a többiekkel szemben, bár, egy mellékszereplőnek köszönhetően a benne elnyomott kedves nő is előkerül.

A többiekről is kiderülnek lassan olyan titkok, ami miatt felbomolhat törékeny szövetségük és néha a kalandok is kiszámíthatók, hihetetlennek szánt fordulataik ellenére. Az első epizód kifejezetten erős cliffhangerrel zárult, amit olyan pofátlan megoldással oldottak meg a második rész elején, hogy ezzel sikeresen felkészítettek a további húzásaikra, ami miatt nagy meglepetéseket az ilyen történések alatt már nem is tudtam érezni. Még akkor sem, amikor elvileg az egyik karakter sorsa visszafordíthatatlan irányba kezd elindulni, már akkor is éreztem, hogy nem lépik meg, amire logikusan menniük kellene, és így, az írók húzása, amivel feloldják a drámai pontot, számomra tökéletesen előre látható és súlytalan lett. (Magukra vessenek!)

A nyolc rész viszonylag hamar elrepül, közben gyönyörűen fényképezett orosz tájakat látunk, kellő mennyiségű akciót és kiváló zenei betéteket, amiből az egyik legjobb dalt viszont már-már unásig felhasználták, hogy azután megszabaduljanak tőle. A másik, ami meglepett, hogy John Murphy, a „28 nappal később” alapmotívumát a zenében itt is felhasználták, ami viszont már nem az első pofátlan nyúlása ezeknek a zenei motívumoknak, igaz, többnyire a szerző szokta azt más filmeknél felhasználni. Itt is csak azért nem húztam a számat az egyértelmű plágiumra, mert Murphy motívumait az Isten is arra teremtette, hogy ilyen és hasonló szkénák aláfestéseként szolgáljon. (De ha Murphytól nem kértek engedélyt, akkor később némi jogvita előfordulhat.)



A befejezés kiszámítható, és bár az alap gerincét képező történetszálat lezártnak tekinthetjük, azonnal fejest ugrunk további, sokkal durvább fordulatokba, amelyek miatt azért még egy évadra leülnék a sorozat elé, bár, kicsit olyan érzésem volt a végét nézve, mint amit a „Szökés” első évadának felénél éreztem, amit azért folytattak állítólag utána, mert túl nagy volt a rajongói érdeklődés. Itt, ugyan bemutató előtt készült el a teljes 8 rész, mégis, mintha a vége direkt valamilyen nyomásra készült volna ebben a formában el, hogy kierőszakoljon egy további megrendelést valamelyik filmes szolgáltatótól.

Összességében legalább 75%-ot ér a sorozat.

Töfi: 

- A végeredményt tekintve számomra hihetetlen, hogy 66 nap alatt a teljes nyolc rész anyagát felvették.

- Bár, meglepetésemre a filmben farkasokkal nem vívnak harcot - talán majd a folytatásban - a stábnak egy farkasfalkával azért meggyűlt a baja a forgatás alatt.

- A Szergejt és Mishát alakító színészek korábban egy filmben már játszottak apa-fia párost.

- Yana Vagner 2011-ben írta meg ezt, az első könyvét. Megjelent 2020 többek között francia, cseh, litván, lengyel, szlovák és svéd nyelven.

Kirill Karo, Aleksandr Robak, Mariyana spivak


2020. július 9., csütörtök

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)



Rendezte: Steven C. Miller

A film Mafab adatlapja: Line of Duty (2019)

Megtekintés: Ez egy Nicholas Cage film, csak Cage épp nem ért rá.

Kitörő örömmel ültem le a film elé, mert Eckhart neve miatt azt képzeltem, hogy egy fantasztikus kis mozit fogok látni. Aaron Eckhart ugyanis (eddig) tudtommal nem az a színész, aki fizimiskájával minden atom-gyenge produkcióba igyekezne besétálni. Szegről-végről tényleg "fantasztikus" a mozi, hiszen a filmben látható események nagy része a valóságban még leheletnyire sem állná meg a helyét. Kezdve az alapkoncepcióval, amely legalább egy sebből vérzik.

Szpojlerek előfordulhatnak, a film megtekintése után javasolt elolvasni az írást!

Frank Penny (Aaron Eckhart) járőr kis haverjával uncsizik a flaszteron ülve és várja, hogy megoldódjon az életének legnagyobb problémája: lelkiismerete ne baszogassa azért, mert pár évvel korábban egy túszmentés közben véletlenül rosszul mérte fel a szituációt és ebbe belehalt egy gyermek. Más filmekben ilyenkor hősünk otthon alkoholizál, miközben társai nem restek fejéhez vagdosni azt, ami amúgy is szarrá marcangolja. Itt sincs ettől messze Frankie, de egyelőre szolgálhat és védhet, igaz, nem holmi flancos belvárosi poszton, hanem valahol, a kis-pálya szélén, hogy ne zavarjon be a lakosságnak a szomorúság az arcán. Haverkissrác mindent megtesz, hogy felvidítsa és aznapra már-már sikerül is, amikor a rendőrségi frekvencián keresztül becsókol a megváltás lehetősége Frank fülébe: egy fegyveres férfi, aki egy emberrablási ügy egyik lehetséges elkövetője, miután be- és kisétál egy neki állított hevenyészett rendőrségi csapdából, kilohol a forgalomból és kardio-edzése közben Frank mentési pontja felé veszi az irányt.

Frank, mivel inkább rendőr, mint nem, skippel a sarokról, ahol addig ücsörgött és szintén futással indítja be a operatőr stadycam programját. Szó szerint futnak egymásba, egészen szép vágástechnikának köszönhetően.

Unalmas lenne azonban egyetlen szálra fókuszálni, ezért az új időkre hallgatva, előkerül a média is egy roppant csinos és fiatal gerilla-streames  riporterlánynak köszönhetően, aki realtime-ban kezdi sugározni az eseményeket, nem elfelejtve kezdetben, hogy mindent a nézőkért. (Mintha elszaporodtak volna az angol kifejezések...)

A további események gondolom kiszámíthatóak számotokra is: Frank és Ava (Courtney Eaton) a pörgős, magát riporternek aposztrofáló, szemünkben túlbuzgó, kotnyeles kamerás kiscsaj a film további részében test közelből ismerkedik meg egymással is és az el-rablóval is, néhány apró, de nagyon kiszámítható csavarral, egészen a végkifejletig, amelyben a giccs kifacsart egy árva könnycseppet szemem sarkából, hogy azt elégedetten mutassa körbe a szobám falai között a nagy semminek.

Gratulálok forgatókönyv, legalább volt, ami működött, mert maga a történet, leírva sem hiszem, hogy acélos lehetett, de a vásznon látni olyan kérdéseket vet fel bennem, hogy Nicholas Cage tényleg másik filmet forgatott és nem ért rá erre, vagy olvasta a szinopszist és száját húzogatva végül nem fogadta el, mondván, itt akkora a hézag a hihető és a fantázia között, hogy ciki lenne a nevét adnia hozzá... ...majd elszaladt, hogy leforgassa a 211-et.

Aaron Eckhart szerintem, ha nem is kiváló színész – nem tudhatom, hiszen nem minden alakítását láttam még – mégis egy remek arc. Férfias – lyuk az állon, akár a Douglas klán tagjainál – jó a felépítése, elhiszed, hogy kemény is tud lenni és egyáltalán, kellemes a szemnek. Éppen ezért a filmjeit eddig nagy számban inkább kedveltem. Itt még egy erősebb szinkronhangot is kapott. Ő egyértelműen nem tehet arról a fiaskóról, amit a történet hordoz magában.

Eckhart-nak jól állnak egyébként az egyenruhás szerepek.

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy egy rendőr beleugrik egy éles akcióba, aki öt perccel korábban határozott parancsot kapott, hogy vegye ki az éves szabadságát?
– Ezt elhisszük, hiszen gyakorlatilag minden rendőrös mozi erre a kaptafára épül rá. Talán még a forgatókönyvíró suliban is külön fejezetet szentelnek neki: Akciófilmedben a rendőrt az elején felfüggesztik...

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy ezek után kvázi társává fogad egy civilt, aki ráadásul szakmáját tekintve „ősellensége” a rendőröknek, ha bármit megszimatolnak, amire haraphat a néző vagy olvasó? – Ezt ha nehezen is, de elfogadom, mert. (Nincs rá jobb indokom, mint, hogy megírták, tehát elfogadom!)

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy nem elég, hogy viszi magával a civilt egy homályos, de egyértelműen veszélyes nyomozásba, a riporterünk, kezdetben erősen szem előtt tartva a nézettségi számokat, élőben közvetít minden lépésükről a neten, sok száz, ezer, majd millió ember szeme láttára? – Nem, köszönöm, ezt már az én gyomrom sem bírja bevenni, ha akciófilmről beszélünk, így laza lábsöpréssel átpöccintettem a filmet a paródia műfajba, hogy ezzel kicsit csillapítsam gyomrom háborgását. Másképpen biztos „kiadom a sütit, amit bevettem” – Vincent Benedict mondását idézve.
Igen. Ez a film halál komolyan veszi magát, olyan történettel, amely egyetlen párhuzamos univerzumban sem lenne eladható ebben a formában. Csak nálunk, a Földön!

A történetről nem is írnék többet, hiszen ha ennyiből nem találtad ki, mire számíts, eleve nem olvasol ilyesmit, nem?
Mindezek ellenére még most is azt mondom, hogy nézd meg bátran a filmet, hiszen totál kikapcsolja az agyad – illetve van, akinél pont felpörgeti, hogy azt elemezgesse, mit nem hisz el abból, amit lát – és végig pörögnek az események, üresjárat nélkül.

Hogy nem írtam a cím elé, hogy „Fika”, ezzel jelezve, mennyire nézhetetlen a darab, az pusztán a további apróságoknak köszönhető:
Giancarlo Esposito mind a négy percében erős jelenléttel bír. Dina Meyer nagyon rég nézett ki ilyen jól – Csillagközi invézsön – igaz, szerepe abból áll, hogy hatszor mutatja a kamera, ahogyan nagyon meggyőzően képviseli a médián belül dolgozó nagyhal-műsorszerkesztő tipikus, csinos ruhás, mindenkit irányítok figuráját, pusztán azzal, hogy néz egy képernyőt és néha vakkant valakihez. Igen, arra akarok célozni, hogy ezt a mellékszerepet bárki nyakába sózhatták volna. Annak mondjuk örülök, hogy szegény „Dizzy” még ma is kap szerepet és igen, tényleg eszméletlen dögös.

Azután kapunk egy elég feszes vágást, kisebb folytonossági hibákkal, egy elég szép fényképezést és még a zene is inkább felfelé nyúlkál ujjaival a zaccos középszerből. A két főgonosz nem elég karizmatikus azonban és akció közben annyi baromságot – szerintem – tolnak le a torkunkon, hogy sör fogyasztása megtekintés közben erősen javallott. Sőt, ivós játék, ha felszisszensz egy-egy forgatókönyvi baromság láttán. Oh, de jó kis mozi lesz a végére!

Azonban nem akarom szétdicsérni a filmet, mert nem lehet. Kiszámítható, bugyuta és mintha az ötletek, amikre épült, nem lennének túl eredetiek sem, a fordulatnak szánt pillanatokról nem is beszélve.


Néhány baromság, ha már belementem és az eddigiek nem voltak elegek:
- Ava egy ház lépcsőjén ragad, mert robbanó csapdára lépett. Frank megkéri, hogy ne mozduljon, mert mindmeghalunk szitu, és majd ő megkeresi a zsinórt és kitalálja, hol vágja el.
Erre megérkezik a bűnöző és telibe veri a a lopott mentőautóval az egyébkét saját házának portáját, mit sem törődve azzal, hogy korábban azt ő pakolta tele robbanószerekkel. Hiszen minden mindegy, csak pusztuljon a zsaru. Erre pedig mi sem jobb, mint „Halálos fegyver” első részére emlékeztető módon behajtani az ingatlanba, lehetőleg úgy, hogy benne ülünk a kocsiban. Ez hülye? Oké, hogy le akar számolni a zsaruval és feltételezi, hogy a házban van, de tényleg a legjobb módja a bejutásnak, ha fejjel megyek a falnak??? Még egyszer, a ház tele robbanószerekkel, amit korábban magam telepítettem oda! Lehet, hogy behajtok a kocsival, felrobbanok a picsába, miközben a zsaru épp a ház mögött keresi a kulcsot a lábtörlőm alatt. Okos!

De erre még Frank is rátesz, mert amit jön az autó, mondja is Ava-nak, hogy mindegy, hogy milyen bombán tapos éppen csinos talpával, egyszerűen emelje le róla és fusson, habár korábban (kb. 2 perc telhetett el) még azon izgultak, vajon mekkorát robban a seggükbe, ha talpacska már nem blokkolja a kioldó szerkezetet. De semmi gond, mert mint kiderül, nem ám úgy lett elkészítve a csapda sem, ahogy evidens lenne egy tűzszerész esetében, hogy széttépje azt, aki rá-, majd lelép róla. Dehogy! Kicsit összekócolja Ava néhány hajszálát, de simán felfutnak a detonáció elől az emeletre.

Ja, a telecsapdázott házban meg mellesleg vagy egy tucat macska él és szaladgál. Abban a házban, amely tele van drótcsapdákkal. Cicafej magasságban. Alig látható drótokkal. Cica és drótok. Hát, bevallom, látva pár macskás videót, nem értem, hogyan sikerült az épületnek egyben maradnia a film végéig.

Itt is látunk olyan jelenetet is, amiben megint a nézőt verik át, mert nem látunk valamit, amit a filmen belül adott szereplőnek egyértelműen kellene, főleg azok után, hogy feltételezhető róla némi kommandós kiképzés a múltjából. Ezt úgy értem, hogyha emberünk fegyverével araszol egy nem túl belátható területen, figyelve minden rezdülésre, ne tudja már úgy oldalból lerohanni a másik szereplő, mint ahogyan a filmben történik.
Plusz, itt is előkerül a tipikus akciófilmes klisé: a rossz mindenkit azonnal eltalál, aki nem a főhős.

Ettől függetlenül egyszer ugorj neki!

Aaron Echart! Tudod!

40%

2020. április 27., hétfő

Édibédi - Sweetheart (2019)

Édibédi - Sweetheart (2019)


Rendezte: J.D. Dillard

A film Mafab adatlapja: Sweetheart (2019)

A film, amely az édibédi főszereplőre épül.
Megtekintés: Tegyük fel, láttad mondjuk a „Zátony” című filmet? Igen? Akkor ezt is láttad, mert az „Édibédi” pont ugyanaz a film, csak kevesebb ötlettel.

Van a túlélő horroroknak egy alműfaja, ami szigeten játszódik (illetve más, elzárt környezetben, ami nem mellesleg festői is lehet) ahol a főhősnek túl kell nőnie egyrészt önmagán, másrészt valami helyi szörnyűségen, amely a legtöbb esetben valamiféle vadállat.

Ha innen közelítem meg az „Édibédi” történetét, akkor ez a film a „Predator” csajos, young adult változata, sci-fi nélkül. Igen, ha eddig nem jöttél rá, ez egy erősen szpojleres leírás lesz. Az egyetlen oka, hogy a bejegyzés címe elején nem szerepel a „Fika” jelző (amit borzalmasan rossz filmeknél néha odateszek) az, hogy Dillard mozija az összes hibája ellenére is szórakoztató mozi volt, az egy megtekintés alatt, amit rá szántam. Szóval, ha nem is éreztem túl jónak, nem is lett menthetetlenül rossz. Csupán, jobb szó hiány, egy teljesen felesleges darabja a horrornak. Mert ezt már láttad. Sokszor, jobban, érdekesebben.

Először a pozitívumok:

Kiersey Clemons a film legerősebb pontja. Ez a fekete hölgy egyszerűen csodálatos. Nem trendin szép, mert nem az. Nem trendin csinos, mert az sem. Ellenben ez a lány egy az egyben az a szomszédlány típus – itt legalábbis – akire élvezet ránézni, akinek erős a kisugárzása, aki ha a vásznon van, kellemes a szememnek. Neked lehet, hogy nem lesz ez lényegi szempont – mert nem kedveled a nőket, vagy nőként a férfiak dobogtatják meg a szíved, vagy jobban szereted a fehér hősnőket – azonban egy átlagos pasinak, aki kifejezetten élvezettel néz csinos – nem szupernőt – fiatal lányokat, tengerparton, kevés ruhában, azoknak az első húsz perc elrepül, percek alatt. Ez azonban egyértelműen kevés a maradandó boldogságunkhoz. Ahogyan egy horrorfilmes fórumon találóan megjegyezte egy fiatalember, kissé öncélú, amikor Jenny csinibe öltözik, ám ebben meg nem elég bátrak, mert képen kívül kerül bele feltételezhetően igen kerek popsija a következő nadrágba és nekünk marad a végeredmény: már megint csini.

A másik pozitívum, a környezet. Átlagos néző ugyanis nem biztos, hogy valaha eljut olyan tengerpartra, amin a film játszódik és ami sokunknak prospektusokból, vagy pont ilyen filmekből lehet ismerős. (Lásd ismét a korábban említett „Zátonyt”.) És akkor már a környezethez odacsapom a szélesvásznú, remek fényképezést, mert az egészen rendben van.

Ilyen jól még a filmben sem néz ki Kiersey Clemons.
Szóval az történik, hogy Jenny (Kiersey Clemons) kisodródik egy kies tengerparton, egy haldokló fiatalemberrel. Ahogy várható, nagyon hamar egyedül marad és Tom Hanks nyomdokain eljátszhatja a magányos túlélő az elemekkel magánszámot. Ez mondjuk az ős Robinson előtt egy tiszteletlen kijelentés. A lány tehát partot fog, körbenéz, élelmet keres és néhány korábbi szigetlakóra utaló nyomot talál. Azután az éjszaka folyamán kiderül, hogy hiába a csodálatos környezet és csupán egy nyugágy hiányzik, koktélos fiúkkal, ha helyette a közeli óceán fenekén egy lyuk vezet valami csúnya lakhelyéhez és ez a csúnya sötétedés idején a szigeten grasszál, hogy ezzel elvegye kedvünket a fantáziálástól, hogy cserélni akarjunk Jennyvel.

A szörny, ahogyan hasonló mozikban már megszoktuk, körbezabálja a leányzót. Ez annyit tesz, hogy kezdetben a holttesteket tépi cafatokra, később pedig a megjelenő, további szörnyeledel egyedeket eszegeti meg. Ha erről is a „Zátony” jut eszedbe, nem véletlen. Ezeknek a butus moziknak a rákfenéje, hogy képtelen megfelelően tálalni a mellékszereplő hullajelölteket, így néha még rendes karaktert sem kapnak. Itt sem érezni, hogy egy kávézásnyi időt fordítottak volna a további érkezőkre, hiszen valójában csak azért szedték őket elő, hogy hatvan perc helyett nyolcvan percre terítsék ki a mozi játékidejét. Stáblistával együtt... Megjelennek, néhány mondat, elmennek. Erre talán mondhatom, hogy horror-biodíszletek.

Szóval Jenny és az érkező páros három sornyi szövegéből kihámozhatjuk, hogy valamiféle baráti társaság hajója került egy pusztító viharba, amely során a csoport nagyja a tengerbe veszett, míg a többiek pont megfelelő sorrendben érkeznek Jenny szigetére, hogy egy kicsit tovább lendítsék a történetet. Jenny győzködi is őket egy ideig, hogy le kellene lépni innen, és hiába akad ehhez egy mentőmatrac, egyszerűen a trió nem képes megegyezni erről. Ahogy ilyenkor szokott, az történik, hogy aki tudja, hogy van szörny, az egy fához kötve ébred, míg akik nem hiszik el, azok szabadon mocorognak a parton. Te pedig arra gondolsz, hogy ezt a klisét mennyi ideig tarthatott felskiccelni a forgatókönyvben. Sok meglepetést nem tartogat az etetési idő.

Még itt is jobban néz ki, mint a filmben...
Ezek után pedig az jön, amit gondolsz. Le sem írom.
A film vége még tartogat egy „Predator” leszámolást, csak sokkal kevesebb ötlettel és kb. azzal a szörnnyel, amit már a Schwarzenegger film idején is visszadobott a stáb. (Esküszöm, olyan, mintha azt rángatták volna ki valami kutyus szájából. Ha láttál fényképeket az első Predator film korai szörnyjelmezéről, tudod, miről beszélek.)
Jenny pedig, akiről nem tudjuk meg, hogy valójában mitől ilyen badass, elindul új kalandok felé, hátrahagyva nekünk egy filmcímet, aminek jelentésén törhetjük a fejünket. Mert a „Sweetheart”, azon kívül, hogy a hősnő tényleg egy szeretni való szomszédlány érzést hoz a karakterbe, egyszerűen elképzelni nem tudom, mire gondolhattak, mikor ezt írták a forgatókönyv címoldalára.

„Sweetheart”. Egyszerűen olyan semmilyen. Jelenleg „Édesem” címmel akadni bele a neten, de azt hiszem, én átnevezem édibédinek. Mert valahogy azóta ezt éreztem Jennyvel kapcsolatban, amióta foggal tépte a kókusz héját a part menti fák árnyékában. Olyan kis édibédi. Vagy amikor talál egy bőröndnyi csajszis ruhát, hogy végül egy türkizkék (?) sportcipőhöz felhúzzon egy virágmintás leggingset és abban parádézzon pár percnyi jelenetben. Akkor is olyan édibédi. Meg úgy egyáltalán. Tökös, de mégis édibédi.

A szélesvásznú változat pedig segít, hogy kicsit erősebb legyen a moziélmény, mert maga a film ebben nem visz előre.

Vannak jó túlélő horrorok, meglepetésekkel, remek mellékszereplőkkel és félelmetes veszélyekkel, amelyben sokszor a szörnyeteg mellett a természettel is meg kell birkózni, meg vannak ezek a tengervíz-habkönnyű kis darabok, amelyek alatt elaludni is szégyen, olyan gyorsan elröpülnek. És ha felmerül egy-egy kérdésed a filmmel kapcsolatban – mi ez a szörny, kik voltak ezek a fiatalok, mi lesz Jennyvel utána – akkor csak annyit kérdezek: - Nem mindegy?


50%

2020. február 17., hétfő

Harriet - Harriet (2019)

Harriet - Harriet (2019)


Rendezte: Kasi Lemmons

A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)

Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.

Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.

Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.

Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.

A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.


A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.

A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.

Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.

A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.

Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.


60%


2019. november 11., hétfő

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)


Rendezte: Johannes Roberts

A film Mafab adatlapja: 47 Meters Down: Uncaged (2019)

imdb.com
Megtekintés: Ha én végig bírtam egyszer nézni, akkor – feltételezvén, hogy nem vagy nálam nagyobb kéjenc – egyszer neked is menni fog.

Jelen esetben igyekszem nem hagyományosan, rám jellemző módon írni a filmről, hanem csak így idedobálnám az észrevételeimet, nem feltétlenül „érkezési” sorrendben.

John Corbett:
Kedvelem ezt a fickót. Valójában nem tudom, miért – egészen biztos nem azért, amit a vásznon okoz – de biztos, hogy kedvelem, mert ha meglátom a nevét egy stáblistán (and John Corbett, mert valamiért őt ki szokták emelni) már mosolygok, hogy na, megint mit fog csinálni. John Corbettet talán sokan ismerik, ha más nem, arcról és a filmnézők szerintem két női programhoz köthetik leginkább: A „Szex és New Yorkhoz” és a „Bazi nagy görög lagzihoz”. Mindkét film a nőket és a zsepit célozza meg, mert, hogy a szemed könnyezni fog, ha ezeket nézed, az biztos. Az más kérdés, hogy sírós vagy örömkönnyek ezek.

Nekem a „Szex és New York” kimaradt. Tény, hogy egyszer, a moziba küldött első résszel tettem egy próbát, ám a kísérlet, hogy végignézem kétszer is hamvába holt. Egyszerűen nem bírtam nézni ezt a négy karaktert, ahogyan élik az életüket, ami azért fura, mert a „Született feleségeket” viszont kifejezetten kedveltem. Tehát nem a nőgyűlöletem az oka. Ami nincs. Szerintem. Bár, ha azt vesszük, hogy csak végignéztem egy mozit, amelyben cápák falják fel őket... Mert, ugye ez jön át a reklámokon.

Corbett számomra nem színész. Bármiben láttam, sokkal inkább tűnt valakinek, aki nyert egy versenyt, melynek a fődíja, hogy eljátszhat egy szerepet egy készülő moziban. Ő pedig megjelenik, eljátssza és eltűnik. Már a „Bazi nagy görögben...” is egy szerethető figura volt, aki betévedt átlagembernek tűnt a film világába. Mert valahogy, olyan kedves fickó. Még akkor is, ha néha olyan karakter bőrébe bújik, aki negatív az adott moziban. Bevallom, ezt nem sűrűn látom és amúgy kedves mackós kisugárzása miatt nehezen is hiszem. Azonban a színészek igenis néha kilépnek a komfortzónájukból, hogy valakinek bizonyítsanak, vagy mert bedrogozva íratták velük alá a szerződést. Másképp nem is lehet, nem igaz?
Corbett tehát ismét a stáblistán, a megtisztelő „and” előtaggal, amiből pontosan tudtam, hogy vagy szemétláda lesz, vagy nyúlfarknyi, vagy meghal. Mondjuk szemétláda szerep esetén ez hatványozódik.

Mindentől függetlenül úgy vélem, ha a neve megjelenik egy stáblistán, akkor nem lehet tökéletesen fos a végeredmény, mert van azért érzéke hozzá, hogy a filmek, amikre igent mond, valahogy ellavíroznak az imdb 4 csillagos értékelése fölé. Néha súrolva azt.
Nem is nagyon vártam azt, hogy a „47 méter 2” hatalmas durranás lesz, lévén, hogy az első rész is erősen lógatta a lábát a zs kategóriába. Ezt pedig, ahogy olvastam, megfejelték azzal, hogy több női szereplő!
https://www.indiewire.com/2019/08/47-meters-down-uncaged-review-sharks-1202166270/

Ha pasi vagy, arra gondolsz, amire én: csinos popsik, mellek, kivillanó lábak végig, amíg tart a film. Talán ez volt a legerősebb oka, hogy végignéztem és a feliratot olvastam, nem híreket a telefonomon. Mert valamiért érdekelt, akkor is, ha tudtam, ez nekem túró.
Ahogy öregszem, egyre nehezebben bírok végignézni filmeket. Ha az első 5-20 perc nem fogja meg a kezem és vezet magával, elveszítem az érdeklődésemet. Itt is megvolt rá az esély, mert a felütés több apróságot elárult számomra.

1. A film úgy klisés, ahogy van, ráadásul hevenyészetten dobálja ezeket össze, pszichológiai mélységig már nem merészkedik. Értem itt a főszereplő két lány közötti kialakult féltestvéri viszony minőségét. Meg az iskolai bully jelenséget, stb. Tehát van történés, de mindet láttuk valahol.

2. A film forgatókönyve gyakorlatilag „A barlang – The Descent” forgatókönyve, szörnyek helyett cápákkal, barlang helyett barlanggal és vízzel.

3. Nem nagyon lesz kiért izgulni, mert a forgatókönyv senkivel nem foglalkozik annyira, hogy érdekeljen bennünket. Ez abból is meglátszik, hogy a film végén már nem térnek ki arra, hogy vajon anyu hogyan reagált. Azt nem kell tudnunk. Maradjon ez a főszereplők titka. Pedig, a korábbi kapcsolati háló miatt legalább két mondatot rászánhattak volna, hogy sejtésem legyen, hogyan lesz ez tovább. Igen, nem szeretem, ha egyes szereplők kezét túl hamar engedi el a film.

4. Amikor azt írtam, hogy a film klisés, azt úgy értem, hogy az! Amit előre sejtesz, az meg fog történni! Minden! Ennél fogva különösebben – a karakterek felépítésének hiánya mellett – a film másik negatívuma, hogy kiszámítható. Elég kevés az élvezet abban, ha előre tudsz két perccel korábban mindent.

Az ilyen filmek persze szabályrendszer szerint épülnek fel. Ezek egyike, hogy a legtöbbször a karakterek olyan szituációba keverednek, amibe te, a vászon előtt ülve határozottan nemet mondanál. Azután egy ponton – általában még az elején – kiderül, hogy a szereplők nem elég, hogy nagy szarba kerültek, de senki nem tud róla, hogy ott vannak!
Ezt néha elhiszem, máskor nem feltétlenül. Azonban, ha Corbett karaktere valóban olyan profi, mit állítják, nem fogadom el magyarázatnak, hogy azért nem fogják keresni őket, mert a felfedezett barlangot titokban fedezték fel, senki nem tud róla.
A cápák is pofátlanok, hogy bár a pasik egy ideje végeznek itt kutatásokat, a dögök eddig nem érezték, hogy tiszteletüket tegyék.

https://medium.com/@xeyiv/regarder-47-meters-down-uncaged-2019-film-complet-en-streaming-vf-fran%C3%A7ais-d88d0aeb2f54

Úgy vélem, egy profi, aki ilyesmivel foglalkozik, nem engedi meg magának azt a luxust, hogy többszörösen bebiztosítsa magát. Márpedig a biztonságba az is benne van, hogy valaki(k) tudnak róla, hogy hol van. Azután a kijutásuk egy olyan hevederen múlik, ami eleve megkövetel nem kevés izomerőt és a rögzítése olyan viccesen sikerült odafent, hogy felröhögtem, hogy ezt ma, 2019-ben komolyan gondolja bárki? Két szikla közé úgy beékelni egy csatot – nem ismerem erre a cuccra a szakszót – hogy a szentlélek tartja a helyén? Oké, hogy klisés vagy, de hülye ne legyél!
Persze, hogy nem is működik.

Azt, ugye nem kell ecsetelnem, hogy a szereplők a nagykönyv sorrendje szerint haláloznak el, ami szép gesztus a cápáktól. Ráadásul, mindig csak azt harapják kurva gyorsan ketté, akinek nincs több sora a szkriptben... A többiek puszit kapnak.

Az mellékes, hogy a címnek semmi köze a filmhez, sőt, ilyen formán az első részhez sem, mert ez simán egy túlélős, menekülős darab, sehol a klausztrofóbiás, kötött mélység.
Azonban van pozitívum is:

Az már eleve jó, hogy egyszer végig bírtam nézni. Szerintem, akkor nem csapnivaló.

Stallone lánya még nem tudom, mennyire tehetséges, de egészen kellemes jelenség.

A helyszínek hozzák a „The Descent” szintjét. No, nem a szobrok terme, hanem a sziklás, vizes részek.

Azonban mindezek ellenére, le kell szögezni, hogy a mozi nem fog minket elkényeztetni lopott szexualitással. Egyszerűen olyan jók a jelmezek és a fényképezés, annyira távolságtartó, hogy nem kell félnünk, hogy ami maradt az illetlen vagy izgató. Hiába a négy lány, hiába a meztelen lábak, annyira homogén az egész társaság, hogy bennem semmit nem mozgattak meg.

Kérdés: Azt még elárulná nekem valaki, hogyha egy bántalmazó csajnak egy másik, tökös csaj bemutatja az egyezményes jelet, miközben a bántalmazó éppen szemétkedett valakivel, akkor a bántalmazó csajnak ettől miért kell, hogy lefittyenjen a szája? Még sosem látta korábban a feltartott középső ujjat? Ezzel kicsit túltolták a karakter arcjátékát szerintem.

A másik, hősnőnk karakterét gondolom a rendező instruálta, hogy miközben mennek a titokzatos helyre, többször visszanézzen, mintegy jelezve bizonytalanságát. Nem vicc, hogy ezt még a vízben is megcsinálja. Igazi para-karakter!


Összességében maximálisan hozta mindazt, amit egy ilyen filmnek hoznia lehet. Kissé talán túl komolyan is vette magát. Kicsit sok is volt talán. Ettől függetlenül, nézhetősége okán épp, hogy megér egy 55%-ot. Mert amit vállalt, azt hozta. Már ha ez volt a cél...

https://www.imdb.com/title/tt7329656/mediaviewer/rm26319617

2019. szeptember 30., hétfő

Shaft - Shaft (2018)

Shaft - Shaft (2018)


Rendezte: Tim Story

A film Mafab adatlapja: Shaft (2019)

Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám, hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.

Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal, hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken keresztül erősítette a South Park stábját.)

Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot, amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta, amin a remek stáblista sem segített.

Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...

Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük. Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg + 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval korábbról.


Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze, hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.

Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis filmet tett le megint Jackson az asztalra.

De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)

50%


2019. május 25., szombat

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)


Madarak a dobozban – Bird Box (2018)


Rendezte: Susanne Bier

A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)


Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.

Azt azért előre tisztáznunk kell – mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban – hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már 2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat, nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási vádak miatt.

A „Hang nélkül” egy feszült alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó – elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat – szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi félelem, a vakságtól.
Mindkét film az érzékszerveink korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből, amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.

Az egyikben ha meghallanak minket, végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?
Akárhogy csűrném, csavarnám, a látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább. Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az életünk múlik azon, hogy ne lássunk.


Ennél fogva, ha a „Hang nélkül” egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.” Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül látott el produceri teendőket is a produkcióban.

Malerman ellenségképe nem reformálta meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem – alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben, akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik, végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába, aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.


Malerman fenyegetése nagyjából ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben „ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.

A film elején homályos célzásokat kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda. Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe” lenne akkor már...)


A világon cunamiként végigvonuló, ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz, olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük, csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig tehetetlenek leszünk.
Malorie értetlenül, sokkos állapotban vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe, amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket, illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas remekművét.)

Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket. Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom (Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb, míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból, megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe, mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük kapcsolatban.


Nem tudom, hogy vallás tekintetében melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta, amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig, hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá. Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal, csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy, ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...

Az ostromállapotot tehát felváltja a másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy horrorfilmben.

Miután lezajlanak a klisés akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé. Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”, amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel. (Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)

Végül még morális döntéssel is meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi izzadtságszag.

A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)

A film bemutatása után pedig felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ. Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul, maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója – kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.

Azt hiszem, már Hitchcock mesélt róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy – mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot próbál adni rájuk?
A „Madarak a dobozban” tehát egy remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató darab.

Sandra Bullock pedig kiváló a szerepében!

75%