Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Ahogy öregszem, egyre kevesebb a türelmem a horrorfilmekhez, pedig azt gondolom, hogy a kedvenc filmes műfajom. Ez a darab korrekt, de az írók miatt úgy érzem, így ez kevés.
Beck és Woods szerintem, bár nem találták ugyan fel a spanyolviaszt, egy nagyon erős franchise-t indítottak útnak a "Hang nélküllel - A Quiet Place (2018). Persze vannak egyébb és 2023-ban friss munkájuk is, egyelőre mégsem jegyeztem meg a nevüket. A "Prédák" pedig nem az a film, ami miatt emlékezni kellene rájuk. Szégyen, de lehet, hogy ezt a "Hang nélkülnél" már meg kellett volna tennem? Egyszerűen fogy a türelmem és érdeklődésem és nem gondolom, hogy ez jobb lesz idővel.
Ez egy slasher horror. Semmi több. Ez azonban néha bőven elég a műfaj szerelmeseinek, ha a történet vagy bármi kiemelkedő a filmben. Pl. a helyszínek. Vagy a színészi játék. Vagy a vágás, stb. Annyi minden tehet emlékezetessé egy ilyen mozit. A "Prédák" is ilyen lehet, ám részben. Maga a film, mint írtam, erős közepes, de néhány gore jelenetnek köszönhetően azért megmaradt a fejemben. Ezért is néztem végül meg. Korábban beletekertem és az egyik karakter meggyilkolása kifejezetten igényesnek nézett ki. Arra nem volt elég, hogy frissiben lezavarjam az élményt, azonban néhány év pihentetés után, úgy tűnik itt volt az ideje. Annyiban nem jellemző rám, hogy eddig pihentettem, hogy azért közben szerintem legalább fél tucat ilyen témájú filmet néztem meg, amikre mostanra nem emlékszem. Igaz, erre sem fogok.
A "Prédák" ismét egy film, ami valamilyen össznépi szórakozást tesz meg kiinduló pontnak. Nem ez az első film - az elmúlt évben legalább egy jött ki évente - amelyikben a szórakoztató ipar egyik legprolibb szegmensét teszik meg főszereplőnek. Talán, mert amerikában kifejezetten kedvelt szabadidős borzongás bemenni egy lepukkant épületbe és ott összeszarni magunkat jelmezbe öltözött emberektől. A film pedig elemel innen-onnan, pont úgy, ahogy majd ebből is fognak meríteni mások.
Egy csapat fiatal, akik közül a lányok kb. jelentéktelenek, a srácok meg kevesen vannak, elautózik a világ végére, hogy véletlenül rátaláljanak egy ilyen épületkomplexumra, ahol lehet borzongani, hogy majd később menőzhessünk egymásnak a pizsomapartin, saját magunknak, hisz, a pizsomapartin is valszeg csak azok vesznek részt, akikkel elmegyünk egy ilyen horror-kalandparkba. A telefonokat le kell adni, ami necces, attól függ, honnan nézzük. Egyrészt, mert ha levideózol mindent és kikerül a világhálóra, erősen megcsappanhat az érdeklődők száma, hisz virtuálisan már megismerhették az élmény. Ugyanakkor meg, a mai társadalom egy lépést nem tesz a mobil nélkül, arról nem is beszélve, hogy unalmas életünkben bármilyen apró eltérés, érdekesség, kis színes jó lehet arra, hogy megosztva mások érdeklődésére tartsunk számot.
Ha van főszereplő, akkor az biztosan Harper (Katie Stevens), az enyhén introvertált lány, aki csak rászánja magát a mini-kalandra, hogy jó eséllyel, ha túléli az eseményeket, soha többet ne akarjon hasonlón részt venni. Harper most van túl, vagy épp nem túl egy kellemetlen szakításon, ami még nem teljesen lezárt, mivel expasija úgy érzi, a lányt nem kellene csak úgy elengednie. Néhány barátot vesz maga mellé a lány és belép ott, ahova mi persze sosem lépnénk be. Ahogy várható, színes és mocskos helyszíneken keresztül aprózódik el a társaság, hogy azután néhány kegyetlen ember (?) martaléka legyen, néha olyan logikátlan szituációkban, hogy rendesen kezdtem felpaprikázódni. Válaszokat, ha lenne kérdés, sokat nem kapunk, izgulni lehet azért. Ugyanakkor itt is előkerül egy olyan karakter, akinek megjelenése pont annyira volt releváns, mint Hallorann befutása a Panoráma Hotelbe, az "A ragyogás" végén. Ha láttad a klasszikust, tudod,miről karattyolok.
A befejezés hasonlít olyan filmekére, mint a "The collector", a "Fantom az éjszakában" vagy a "Cult of Chucky", bár az utolsó címnél már lehet, hogy keverem a sorozat egy másik részével.
Egyszer nézős, korrekt, de nem kiemelkedő. Eli Roth, mint producer, valamiért kedveli ezt a vonalat.
Húzónevet nem találtam a szereposztásban, pedig az lehet, hogy felhúzta volna néhány százalékkal a megítélésemet.
Megtekintés: Nem állítom, hogy nem volt olyan pillanat a sorozat első részeiben, amikor arra gondoltam, hogy lehet, hogy annyira nem izgalmas számomra egy egykori filmsztár gyilkossági ügyének a kibogozása, annak tükrében, hogy a korábbi ügye után sok évvel ismét felmerül a neve egy gyilkossági ügyben.
A szinopszis egyértelműen abba az irányba terelgetett, amelyikbe O. J. Simpson ügyet is találhatnám, azonban hatalmasat tévedtem, mert a "The Fix" köszönő viszonyban sincs egy kőkemény bűnügyi drámával, sokkal inkább egy könnyedebb, nyomozgatós, délutáni matiné, háziasszonyoknak. Bár, ez nem jelenti azt, hogy nem lehetne szórakoztató a számomra is. Azonban a "The Fix" viszonylag kesztyűs kézzel bánik az erőszakkal, alig mutat valamit, az epizódonként kötelezően meghaló szereplő sem köszön vissza, ami más sorozatoknál kötelező tényező, és a női főszereplő mellé betett szerelmes pasi karaktere mintha egy Romana magazinból lett volna átemelve, annyira eszményi. Ilyen, amikor több nő jegyez egy krimi-sorozatot.
Rejtély van, bogozni való bőven akad, és ezzel nincs is gond, hiszen, a krimi műfaja nem egyértelműen a férfiak terepe. Csak két nevet említenék: Agatha Christie és Patricia Highsmith. Mindketten képesek maguk mögé utasítani a műfajban tevékenykedő férfi kollégáik nagy részét. Sőt, szerintem a krimi-irodalom csúcs pontja a "Tíz kicsi néger"*, Christie-től, bár, a személyes véleményem nem origója természetesen az irodalom bűnügyi történeteinek. (Neked ki a kedvenc krimi íród és melyik krimi volt rád hatással, ha olvasol ilyesmit?) * Tisztában vagyok vele, hogy mostanra a fekete aktivisták miatt ez a címmagyarítás mostanra idejét múlt - és eleve sem ez volt a könyv címe - de nekem már csak Tíz kicsi néger marad.
A "The Fix" persze nem ennyire fifikás, sőt, behoz sok apró szálat, amelynek semmi köze a fősodorhoz, azonban szükségesek, hogy a karaktereket mélyítsék és néha eltereljék a figyelmünket attól, hogy mi magunk kibogozzuk a szálakat, esetleg túl korán. A sorozat vége azonban egyrészt meglepetést is hozott a lezárással, ugyanakkor meg mégsem volt akkora katarzis és "hoppá" élmény. Talán, mert a lezáráshoz hasonló befejezést már láttunk máshol is, én pl. nagyon hasonlót véltem felfedezni Kate Winslet "Easttowni rejtélyek" hasonló témára épülő sorozatában. Mondjuk, az igazságtalan "Az igazság játszmájával", hogy az korábban készült, mint a 2021-es, sikeres Winslet sorozat, mivel azonban ezt láttam most, a Winslet sorozatot meg korábban, másképpen hasonlítom össze őket, mintha fordítva lenne. Így azonban nem is vagyok eléggé objektív, szóval, félretenném a összehasonlításokat.
A jók: Adam Rayner, Robin Tunney, Merrin Dungey
A történet középpontjában egy ügyvédnő és egy ex-filmsztár áll, akik a törvény két oldalára kerültek egy nyolc évvel korábbi ügy miatt, amikor az akkor még ismert és népszerű "Sevvy" Johnson (Adewale Akinnuoye-Agbaje) állítólag meggyilkolt két nőt, köztük az akkori feleségét. Az ügyvédnő, Maya Travis (Robin Tunney) pedig hiába mozgatott meg minden követ a törvényes kereteken belül és hiába hitt sziklaszilárdan a férfi bűnösségében, végül elbukta a pert és ez ahhoz vezetett, hogy hátrahagyott mindent és nulláról kezdte az életét újra.
Most azonban kap egy telefonhívást a korábbi ügyben vele dolgozó ügyvédtársától, hogy úgy tűnik, Sevvy Johnson jelenlegi barátnőjét meggyilkolta és itt az idő, hogy valahogy csak megszabaduljanak a férfitól.
Azonban egyre több zavaró tényező kerül elő, valamit Johnson ügyvédje, Ezra Wolf (Scott Cohen) aki a korábbi per során nyert Maya ellen, még mindig a sztárnak dolgozik, így fel kell kötnie mindenkinek a gatyáját.
Innentől tíz részen keresztül nézhetünk végig egy olyan nyomozásos sorozatot, amelyben néha túl sok a véletlen, a legnagyobb ármánykodások is képesek percek alatt elbukni, mert valaki épp jókor hallgatózik, jó helyen, ettől függetlenül az a 10 rész végig kellemes szórakozás és egyenletes minőségű, még akkor is, ha egyes lépései kicsit sután esetlegesek, vagy kevésbé fifikás megoldást kapnak.
A "The Fix" szerintem nem egy különösebben kiemelkedő sorozat, azonban mivel nem akarták több évadra elhúzni, és a 10 rész pedig végig képes szórakoztatni, érdemes tenni vele egy próbát.
Az mondjuk kicsit fura számomra, hogy Sevvy életében mennyire nem kap szerepet, hogy korábban kvázi egy világsztár volt, egészen a gyilkossági ügyig, mert a film alig tér ki arra a világra, amelyben egy ilyen egykori színész, jelenleg inkább celeb mozgolódik. Szóval, ha valaki azt hiszi, egy percnyi betekintést is látunk a Hollywoodi filmes gépezetbe és annak hatásait egy gyilkossági ügy nyomozására, az nem fogja megtalálni a számítását, mert a sorozaton belül szinte semmi jelentősége nincs annak, hogy Sevvy korábban mennyire keresett színész volt, talán az egy sportoló komájának behozásától eltekintve, aki szóba kerül egy óvadékkifizetés kapcsán, azonban ott sem sok vizet kavar be az ő sztár világuk.
Robin Tunney kezd beérni, de van valami a kisugárzásában, ami miatt különösebben sosem kedveltem meg a színésznőt. Egyszerűen a nevét sem vagyok képes megjegyezni, pedig még azt is tudom, hogy pl. a Dr. House pilot epizódjában pont ő volt a főszereplő House mellet, azaz a fura páciens. Figurája és jelenlegi szerelme, Riv (Marc Blucas) között a kémiát nem annyira érzem, és szerintem ez nem Blucas hibája. Egyszerűen a forgatókönyvben az egymás közötti kémia erősítésére inkább csak szöveges bizonyítást kapunk, fizikai kontaktus alig jelenik meg a filmben, pedig néhány simogatás vagy akár egy-egy szájra puszi sokat dobott volna a két karakter közötti dinamikán és segített volna jobban megérteni Riv ragaszkodását Maya irányába, mert így, túl kevésnek érződik a női karaktertől érkező pozitív visszacsatolás, amire szükségük lett volna, főleg a végjáték tekintetében.
55%
Ritka pillanat, amikor a két oldal szó szerint szemben áll egymással. Ez nem véletlenül lett a sorozat egyik legfeszültebb jelenete: Robin Tunney, Adewale Akinnuoye-Agbaje
Megtekintés: Hunnam nem akar többé motoros lenni. Sikerülni fog neki a kitörés.
Stanley Kaminski (Charlie Hunnam) és öccse, William (JackO’Connell) főleg alkalmi melókból tengődnek és ha valahol nagyobb tartozásuk
halmozódik fel, egyszerűen felszívódnak. Jelenleg is ez a terv, de akinek
tartoznak, szemfülesebb és mielőtt eltűnnének, elkapja őket. Azonban akadna egy
lehetőségük, amivel megválthatják magukat: William puszta kezes bokszoló és
Chicagóban éppen lesz egy rendezvény, amelyen 100ezer dollárt lehet nyerni így,
ha egy héten belül odaérnek, a maffiózó Pepper (Jonathan Majors) elintézhetné
nekik a nevezést és a nyereményből törleszthetnek. Ez egészen addig tökéletes
terv, amíg ki nem derül, hogy egy apró mellékfeladatot is meg kell tenniük: Egy
Sky (Jessica Barden) becenevű fiatal lányt le kell szállítaniuk egy helyi
nehézfiúnak, akinek viszont Pepper tartozik ezzel a fuvarral.
Stanley azonnal rábólint a lehetőségre, mert öccse
tehetségében bízva arra tette fel az életét, hogy egyszer nagyobb összeghez
juthatnak és azt az életet élhetik, amit Stanley szerint megérdemelnének.
William tervei azonban sokkal földhözragadtabbak és ráadásul egy hetes
utazásuk során Sky képes olyan hatást gyakorolni a fiatalabb testvérre, hogy az
végül kiállva magáért, szembeforduljon a bátyjával. Azonban kérdés, hogy Sky
tényleg jót akar a fiúnak vagy csak naivitását kihasználva verne éket közéjük,
hogy amíg egymással hadakoznak, ő elszökhessen tőlük, megakadályozva, hogy
leszállítsák a gengszternek? Vajon Stan valóban csak az a magával törődő
seggfej, ahogyan a nap 24 órájában viselkedik vagy egy olyan ember, aki ugyan
tényleg az öccse tehetségét akarja kihasználni, de csak azért, mert tudja, a
tesó egyedül nem elég határozott, hogy a szükséges lépéseket fejlődésének
irányába megtegye? William tényleg több egy verőembernél, akinek, ha olyan
kedve van, felrúg egy már nyertesnek tűnő meccset, pusztán, mert úgy gondolja,
testvére lepaktált a győzelmét illetően az őket rendszeresen befenyítő helyi
menő csávóval?
Három ember nihilista élete fonódik össze egy autóút során,
hogy mindhárman választ kapjanak kérdéseikre, miközben egy befolyásos ember
bosszújától is tartaniuk kell.
Film a családok összetartásáról, a szeretetről, arról, hogy
kapcsolat kialakulhat két idegen között is, ha kellően nyitottak egymást
meghallgatni.
Sky például igyekszik a testvérek között feszült viszonyt
szítani, rávilágítva, hogy Stan mennyire kihasználja öccsét, de van ehhez joga
Sky-nak, hogy Stan fejéhez vágja, ha tudjuk, hogy saját anyjával a kapcsolata
többek között azért romlott meg, mert a lány korábban öntörvényű életet élt és
kihasználta az anyját, míg az végül megunta, hogy csupán egy pénzcsap, amit
állandóan meg lehet nyitni?
Vagy van az a drámai jelenet, amikor William végül
szembeszáll bátyjával és amikor Stan megemlíti, hogy holnap meccsük lesz és
bunyózniuk kell, kijavítja, hogy csak ő fog bunyózni és nem Stan.
A gengszterek és a fenyegetésük teljesen mellékes, mert itt
két testvérnek a saját maguk harcát kell megvívniuk, hiszen nem ideális,
ahogyan most élnek. Azonban, ahhoz, hogy tovább lépjenek, ki kell szakadniuk
abból a szimbiózisból, amibe betokosodtak és olyasmit tenni, amit korábban
soha: áldozatot hozniuk. Ezt pedig végül Stan meghozza Williamért és William
Skyért, akivel úgy tűnhet, a kapcsolatuk kicsit több, mint két ember ideiglenes
érdekszövetsége.
Hunnam-nek még nagyon sok dolga van, hogy hét évad „Kemény
motorosok”-at lehámozzon magáról. Nem is lesz feltétlenül túl egyszerű, ha sok
hasonlóan perifériára szorult karaktert fog alakítani, bár ezekre is szüksége
lesz hozzá. Stanley figurája élő karakter. Olyan, akit akár mi is ismerhetünk.
Nem biztos, hogy barátunk, de ismerjük, beszéltünk vele és hallgattuk már
szövegelését arról a jobb életről, amiről mindig álmodozott, de keveset tett
meg érte. Jutalomjáték egy ilyen szerep.
Jack O’Connell számomra egyelőre nem túl ismerős, de simán
előfordulhat, hogy találkoztam vele filmben és ennek utána is nézek, mert
lehet, hogy meg fogok lepődni, hogy honnan is ismerem. Jessica Barden meg egy
új felfedezett nekem, őrá is figyelni fogok a közeljövőben. Szeplő kedvelő
ismerőseimnek külön ajánlom a hölgyet.
A Jungleland egy karakterfejlődési történet, amiben több
karakter fejlődik. A végén történik mondjuk egy olyan fordulat, amely nekem a
felvezetés után kicsit karakteridegennek tűnt, azonban a befejezéshez szükséges
volt ez a csavar.
Azért az kérdéses még mindig számomra, hogyha van egy igazán
fontos feladat, két maffiózó között, azt miért kellene külsősre bízni és nem a
holdudvarból választott, tökéletesen megbízható emberre? Hacsak azért nem, mert
akkor nem mesélték volna el nekünk ezt a történetet, amit legalább egyszer,
apró sutaságainak ellenére, érdemes megnézni.
A történet alapszituációja a lassan unásig ismert alapra épül, amelyben a
társadalmat egy végzetes csapás éri, aminek hatására egy kis csoport, vegyes
kapcsolatihálóval, elindul A-ból, B-be. (Csak a szokásos, "valaki tud egy védett helyet" szitu)
Nem tudom, melyik volt az első ilyen történet, amit leírtak illetve
megfilmesítettek, de nekem valamiért állandóan az „Egyetlen fűszál se” című
kisregény jutott eszembe, amit tini koromban olvastam el a galaktika magazinban, folytatásokban - legalább kicsit emlékeztetett erre a sorozat műfajra, ha belegondolok - amelyben egy vírus elpusztítja a világ ehető
növényeinek egy részét és az emberek az éhezés miatt keresztül-kasul járják a
haldokló világot, néha más csoportokkal megütközve, akik az idegenek elleni
erőszakban látják az egyetlen elfogadható módszert a saját túlélésük
érdekében. John Christopher regénye megjelent magyarul is, pdf formátumban hozzáférhető a netről és amit nem tudtam egészen mostanáig, hogy 1970-ben készült egy filmváltozata, amit eddig szerintem még véletlenül sem láttam soha.
Az alapötlet, hogy egy vírus pillanatok alatt elterjed Moszkvában, amit a
katonaság által le is zárnak, és ami miatt néhányan úgy döntenek, jobb minél
távolabb kerülni a fertőzött várostól. Hirtelen össze is kapaszkodik két család,
meg az apró, hogy egy majd’ 1000 kilométerre lévő (vagy mérföld?) tóhoz meneküljenek, ahol egyikük egy kiszuperált hajótestből kényelmes bunkert
alakított ki, ha beütne a szar. Erre nem beütött???
Innentől pedig azt látjuk 8 részen keresztül, ahogy az egyébként laza
kapcsolatú közösség milyen dinamika útján kovácsolódik össze és mennyi elborult
kalandba keveredve állatiasodnak el maguk is, miközben a világ szintén elkorcsosul
körülöttük.
Közben érezni is az orosz ízt, mert itt a szereplők nem feltétlenül
kifejezetten jóképűek és csinosak – leszámítva a tinilány Polyát (Victoriya Agalakova) – és ha
erotikáról van szó, akkor sem olyan szemérmesek, mint a nyugati mozik – kivétel
talán az északi népek – talán ezért is láthatunk szaunázást és néhány olyan
jelenetet, amiben egy tinilány mellei néha premierben úsznak a képbe. Ha lesz amerikai változat, ilyesmi elképzelhetetlen, hogy lesz benne.
A dinamikát a főszereplő, Sergey (Kirill Karo) és az életében két fontos szerepet betöltő női
karakter közötti őrlődés tölti ki: az ex, Irina (Maryana Spivak) és házasságukból született közös gyerekük, illetve a friss kapcsolata, Anna (Viktoriya Isakova) és enyhén aspergeres fia, Misha (Eldar Kalimulin) is igyekszik kisajátítani.
A film egyik kicsit félrevezető és drámai jelenetében bemutatják, hogyan igyekeznek a szituáció kezelni.
Az biztos, hogy néhány szereplőt amikor bemutatják, sikerül kifejezetten
negatívan ábrázolni, hogy az első részekben még drukkolni is nehéz nekik. Polya
lázadó fiatal lányként pl. ütni való, egészen addig, míg meg nem ismerjük, miért
is szegül szembe apjával, Leonid-dal (Aleksandr Robak) amikor viszont a forgatókönyv, felfedve a múltat, sokat lágyít a lázadozó karakter megítélésén. Irina azonban egyértelműen a legkevésbé szerethető figurája a csoportnak. Isten mentsen meg az ilyen nőtől, aki miután elhagyták, sértettségében képtelen a kompromisszumra a többiekkel szemben, bár, egy mellékszereplőnek köszönhetően a benne elnyomott kedves nő is előkerül.
A többiekről is kiderülnek lassan olyan titkok, ami miatt felbomolhat
törékeny szövetségük és néha a kalandok is kiszámíthatók, hihetetlennek szánt fordulataik ellenére. Az első epizód kifejezetten erős cliffhangerrel zárult,
amit olyan pofátlan megoldással oldottak meg a második rész elején, hogy ezzel
sikeresen felkészítettek a további húzásaikra, ami miatt nagy meglepetéseket az
ilyen történések alatt már nem is tudtam érezni. Még akkor sem, amikor elvileg
az egyik karakter sorsa visszafordíthatatlan irányba kezd elindulni, már akkor
is éreztem, hogy nem lépik meg, amire logikusan menniük kellene, és így, az írók
húzása, amivel feloldják a drámai pontot, számomra tökéletesen előre látható és súlytalan lett. (Magukra vessenek!)
A nyolc rész viszonylag hamar elrepül, közben gyönyörűen fényképezett orosz
tájakat látunk, kellő mennyiségű akciót és kiváló zenei betéteket, amiből az
egyik legjobb dalt viszont már-már unásig felhasználták, hogy azután
megszabaduljanak tőle. A másik, ami meglepett, hogy John Murphy, a „28 nappal
később” alapmotívumát a zenében itt is felhasználták, ami viszont már nem az
első pofátlan nyúlása ezeknek a zenei motívumoknak, igaz, többnyire a szerző szokta azt más
filmeknél felhasználni. Itt is csak azért nem húztam a számat az egyértelmű
plágiumra, mert Murphy motívumait az Isten is arra teremtette, hogy ilyen és
hasonló szkénák aláfestéseként szolgáljon. (De ha Murphytól nem kértek engedélyt, akkor később némi jogvita előfordulhat.)
A befejezés kiszámítható, és bár az alap gerincét képező történetszálat
lezártnak tekinthetjük, azonnal fejest ugrunk további, sokkal durvább
fordulatokba, amelyek miatt azért még egy évadra leülnék a sorozat elé, bár,
kicsit olyan érzésem volt a végét nézve, mint amit a „Szökés” első évadának
felénél éreztem, amit azért folytattak állítólag utána, mert túl nagy volt a
rajongói érdeklődés. Itt, ugyan bemutató előtt készült el a teljes 8 rész,
mégis, mintha a vége direkt valamilyen nyomásra készült volna ebben a formában el, hogy
kierőszakoljon egy további megrendelést valamelyik filmes szolgáltatótól.
Összességében legalább 75%-ot ér a sorozat.
Töfi:
- A végeredményt tekintve számomra hihetetlen, hogy 66 nap alatt a teljes nyolc rész anyagát felvették.
- Bár, meglepetésemre a filmben farkasokkal nem vívnak harcot - talán majd a folytatásban - a stábnak egy farkasfalkával azért meggyűlt a baja a forgatás alatt.
- A Szergejt és Mishát alakító színészek korábban egy filmben már játszottak apa-fia párost.
- Yana Vagner 2011-ben írta meg ezt, az első könyvét. Megjelent 2020 többek között francia, cseh, litván, lengyel, szlovák és svéd nyelven.
Megtekintés: Ez egy Nicholas Cage film, csak Cage épp nem ért rá.
Kitörő örömmel ültem le a film elé, mert Eckhart neve miatt azt képzeltem,
hogy egy fantasztikus kis mozit fogok látni. Aaron Eckhart ugyanis (eddig) tudtommal nem az a színész, aki fizimiskájával minden atom-gyenge produkcióba igyekezne besétálni. Szegről-végről tényleg "fantasztikus" a mozi, hiszen a
filmben látható események nagy része a valóságban még leheletnyire sem állná meg
a helyét. Kezdve az alapkoncepcióval, amely legalább egy sebből vérzik.
Szpojlerek előfordulhatnak, a film megtekintése után javasolt elolvasni az
írást!
Frank Penny (Aaron Eckhart) járőr kis haverjával uncsizik a flaszteron ülve
és várja, hogy megoldódjon az életének legnagyobb problémája: lelkiismerete ne
baszogassa azért, mert pár évvel korábban egy túszmentés közben véletlenül
rosszul mérte fel a szituációt és ebbe belehalt egy gyermek. Más filmekben
ilyenkor hősünk otthon alkoholizál, miközben társai nem restek fejéhez vagdosni
azt, ami amúgy is szarrá marcangolja. Itt sincs ettől messze Frankie, de
egyelőre szolgálhat és védhet, igaz, nem holmi flancos belvárosi poszton, hanem
valahol, a kis-pálya szélén, hogy ne zavarjon be a lakosságnak a szomorúság az
arcán. Haverkissrác mindent megtesz, hogy felvidítsa és aznapra már-már sikerül
is, amikor a rendőrségi frekvencián keresztül becsókol a megváltás lehetősége
Frank fülébe: egy fegyveres férfi, aki egy emberrablási ügy egyik lehetséges
elkövetője, miután be- és kisétál egy neki állított hevenyészett rendőrségi
csapdából, kilohol a forgalomból és kardio-edzése közben Frank mentési pontja
felé veszi az irányt.
Frank, mivel inkább rendőr, mint nem, skippel a sarokról, ahol addig
ücsörgött és szintén futással indítja be a operatőr stadycam programját. Szó
szerint futnak egymásba, egészen szép vágástechnikának köszönhetően.
Unalmas lenne azonban egyetlen szálra fókuszálni, ezért az új időkre
hallgatva, előkerül a média is egy roppant csinos és fiatal gerilla-streames riporterlánynak köszönhetően, aki realtime-ban kezdi sugározni az eseményeket,
nem elfelejtve kezdetben, hogy mindent a nézőkért. (Mintha elszaporodtak volna az angol kifejezések...)
A további események gondolom kiszámíthatóak számotokra is: Frank és Ava
(Courtney Eaton) a pörgős, magát riporternek aposztrofáló, szemünkben túlbuzgó,
kotnyeles kamerás kiscsaj a film további részében test közelből ismerkedik meg
egymással is és az el-rablóval is, néhány apró, de nagyon kiszámítható
csavarral, egészen a végkifejletig, amelyben a giccs kifacsart egy árva
könnycseppet szemem sarkából, hogy azt elégedetten mutassa körbe a szobám falai
között a nagy semminek.
Gratulálok forgatókönyv, legalább volt, ami működött, mert maga a
történet, leírva sem hiszem, hogy acélos lehetett, de a vásznon látni olyan
kérdéseket vet fel bennem, hogy Nicholas Cage tényleg másik filmet forgatott és
nem ért rá erre, vagy olvasta a szinopszist és száját húzogatva végül nem
fogadta el, mondván, itt akkora a hézag a hihető és a fantázia között, hogy ciki
lenne a nevét adnia hozzá... ...majd elszaladt, hogy leforgassa a 211-et.
Aaron Eckhart szerintem, ha nem is kiváló színész – nem tudhatom, hiszen nem
minden alakítását láttam még – mégis egy remek arc. Férfias – lyuk az állon, akár a Douglas klán tagjainál – jó
a felépítése, elhiszed, hogy kemény is tud lenni és egyáltalán, kellemes a
szemnek. Éppen ezért a filmjeit eddig nagy számban inkább kedveltem. Itt még egy
erősebb szinkronhangot is kapott. Ő egyértelműen nem tehet arról a fiaskóról,
amit a történet hordoz magában.
Eckhart-nak jól állnak egyébként az egyenruhás szerepek.
Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy egy rendőr beleugrik egy éles akcióba, aki öt perccel korábban határozott parancsot kapott, hogy vegye ki az éves szabadságát?
– Ezt elhisszük, hiszen gyakorlatilag minden
rendőrös mozi erre a kaptafára épül rá. Talán még a forgatókönyvíró suliban is
külön fejezetet szentelnek neki: Akciófilmedben a rendőrt az elején
felfüggesztik...
Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy ezek után kvázi társává fogad egy
civilt, aki ráadásul szakmáját tekintve „ősellensége” a rendőröknek, ha bármit
megszimatolnak, amire haraphat a néző vagy olvasó? – Ezt ha nehezen is, de
elfogadom, mert. (Nincs rá jobb indokom, mint, hogy megírták, tehát elfogadom!)
Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy nem elég, hogy viszi magával a civilt
egy homályos, de egyértelműen veszélyes nyomozásba, a riporterünk, kezdetben
erősen szem előtt tartva a nézettségi számokat, élőben közvetít minden
lépésükről a neten, sok száz, ezer, majd millió ember szeme láttára? – Nem,
köszönöm, ezt már az én gyomrom sem bírja bevenni, ha akciófilmről beszélünk,
így laza lábsöpréssel átpöccintettem a filmet a paródia műfajba, hogy ezzel
kicsit csillapítsam gyomrom háborgását. Másképpen biztos „kiadom a sütit, amit
bevettem” – Vincent Benedict mondását idézve.
Igen. Ez a film halál komolyan veszi magát, olyan történettel, amely egyetlen
párhuzamos univerzumban sem lenne eladható ebben a formában. Csak nálunk, a
Földön!
A történetről nem is írnék többet, hiszen ha ennyiből nem találtad ki, mire
számíts, eleve nem olvasol ilyesmit, nem?
Mindezek ellenére még most is azt
mondom, hogy nézd meg bátran a filmet, hiszen totál kikapcsolja az agyad –
illetve van, akinél pont felpörgeti, hogy azt elemezgesse, mit nem hisz el
abból, amit lát – és végig pörögnek az események, üresjárat nélkül.
Hogy nem írtam a cím elé, hogy „Fika”, ezzel jelezve, mennyire nézhetetlen a
darab, az pusztán a további apróságoknak köszönhető: Giancarlo Esposito mind a négy percében erős jelenléttel bír. Dina Meyer
nagyon rég nézett ki ilyen jól – Csillagközi invézsön – igaz, szerepe abból áll,
hogy hatszor mutatja a kamera, ahogyan nagyon meggyőzően képviseli a médián
belül dolgozó nagyhal-műsorszerkesztő tipikus, csinos ruhás, mindenkit irányítok
figuráját, pusztán azzal, hogy néz egy képernyőt és néha vakkant valakihez. Igen,
arra akarok célozni, hogy ezt a mellékszerepet bárki nyakába sózhatták volna.
Annak mondjuk örülök, hogy szegény „Dizzy” még ma is kap szerepet és igen,
tényleg eszméletlen dögös.
Azután kapunk egy elég feszes vágást, kisebb folytonossági hibákkal, egy elég
szép fényképezést és még a zene is inkább felfelé nyúlkál ujjaival a zaccos
középszerből. A két főgonosz nem elég karizmatikus azonban és akció közben annyi
baromságot – szerintem – tolnak le a torkunkon, hogy sör fogyasztása megtekintés
közben erősen javallott. Sőt, ivós játék, ha felszisszensz egy-egy forgatókönyvi
baromság láttán. Oh, de jó kis mozi lesz a végére!
Azonban nem akarom szétdicsérni a filmet, mert nem lehet. Kiszámítható,
bugyuta és mintha az ötletek, amikre épült, nem lennének túl eredetiek sem, a
fordulatnak szánt pillanatokról nem is beszélve.
Néhány baromság, ha már belementem és az eddigiek nem voltak elegek:
- Ava egy ház lépcsőjén ragad, mert robbanó csapdára lépett. Frank megkéri,
hogy ne mozduljon, mert mindmeghalunk szitu, és majd ő megkeresi a zsinórt és
kitalálja, hol vágja el.
Erre megérkezik a bűnöző és telibe veri a a lopott mentőautóval az egyébkét
saját házának portáját, mit sem törődve azzal, hogy korábban azt ő pakolta tele
robbanószerekkel. Hiszen minden mindegy, csak pusztuljon a zsaru. Erre pedig mi
sem jobb, mint „Halálos fegyver” első részére emlékeztető módon behajtani az ingatlanba,
lehetőleg úgy, hogy benne ülünk a kocsiban. Ez hülye? Oké, hogy le akar számolni
a zsaruval és feltételezi, hogy a házban van, de tényleg a legjobb módja a bejutásnak, ha fejjel megyek a falnak??? Még egyszer, a ház tele
robbanószerekkel, amit korábban magam telepítettem oda! Lehet, hogy behajtok a kocsival, felrobbanok a picsába,
miközben a zsaru épp a ház mögött keresi a kulcsot a lábtörlőm alatt. Okos!
De erre még Frank is rátesz, mert amit jön az autó, mondja is Ava-nak, hogy
mindegy, hogy milyen bombán tapos éppen csinos talpával, egyszerűen emelje le
róla és fusson, habár korábban (kb. 2 perc telhetett el) még azon izgultak, vajon mekkorát robban a
seggükbe, ha talpacska már nem blokkolja a kioldó szerkezetet. De semmi gond,
mert mint kiderül, nem ám úgy lett elkészítve a csapda sem, ahogy evidens lenne egy tűzszerész esetében, hogy széttépje azt, aki
rá-, majd lelép róla. Dehogy! Kicsit összekócolja Ava néhány hajszálát, de simán
felfutnak a detonáció elől az emeletre.
Ja, a telecsapdázott házban meg mellesleg vagy egy tucat macska él és
szaladgál. Abban a házban, amely tele van drótcsapdákkal. Cicafej magasságban.
Alig látható drótokkal. Cica és drótok. Hát, bevallom, látva pár macskás videót,
nem értem, hogyan sikerült az épületnek egyben maradnia a film végéig.
Itt is látunk olyan jelenetet is, amiben megint a nézőt verik át, mert nem
látunk valamit, amit a filmen belül adott szereplőnek egyértelműen kellene,
főleg azok után, hogy feltételezhető róla némi kommandós kiképzés a múltjából. Ezt úgy értem,
hogyha emberünk fegyverével araszol egy nem túl belátható területen, figyelve
minden rezdülésre, ne tudja már úgy oldalból lerohanni a másik szereplő, mint ahogyan a
filmben történik.
Plusz, itt is előkerül a tipikus akciófilmes klisé: a rossz
mindenkit azonnal eltalál, aki nem a főhős.
Megtekintés: Tegyük fel, láttad mondjuk a „Zátony” című filmet? Igen? Akkor
ezt is láttad, mert az „Édibédi” pont ugyanaz a film, csak kevesebb
ötlettel.
Van a túlélő horroroknak egy alműfaja, ami szigeten játszódik (illetve más,
elzárt környezetben, ami nem mellesleg festői is lehet) ahol a főhősnek túl kell
nőnie egyrészt önmagán, másrészt valami helyi szörnyűségen, amely a legtöbb
esetben valamiféle vadállat.
Ha innen közelítem meg az „Édibédi” történetét, akkor ez a film a „Predator”
csajos, young adult változata, sci-fi nélkül. Igen, ha eddig nem jöttél rá, ez egy erősen
szpojleres leírás lesz. Az egyetlen oka, hogy a bejegyzés címe elején nem
szerepel a „Fika” jelző (amit borzalmasan rossz filmeknél néha odateszek) az,
hogy Dillard mozija az összes hibája ellenére is szórakoztató mozi volt, az egy
megtekintés alatt, amit rá szántam. Szóval, ha nem is éreztem túl jónak, nem is
lett menthetetlenül rossz. Csupán, jobb szó hiány, egy teljesen felesleges
darabja a horrornak. Mert ezt már láttad. Sokszor, jobban, érdekesebben.
Először a pozitívumok:
Kiersey Clemons a film legerősebb pontja. Ez a fekete hölgy egyszerűen
csodálatos. Nem trendin szép, mert nem az. Nem trendin csinos, mert az sem.
Ellenben ez a lány egy az egyben az a szomszédlány típus – itt legalábbis –
akire élvezet ránézni, akinek erős a kisugárzása, aki ha a vásznon van, kellemes
a szememnek. Neked lehet, hogy nem lesz ez lényegi szempont – mert nem kedveled
a nőket, vagy nőként a férfiak dobogtatják meg a szíved, vagy jobban szereted a
fehér hősnőket – azonban egy átlagos pasinak, aki kifejezetten élvezettel néz
csinos – nem szupernőt – fiatal lányokat, tengerparton, kevés ruhában, azoknak
az első húsz perc elrepül, percek alatt. Ez azonban egyértelműen kevés a
maradandó boldogságunkhoz. Ahogyan egy horrorfilmes fórumon találóan megjegyezte egy fiatalember, kissé öncélú, amikor Jenny csinibe öltözik, ám ebben meg nem elég bátrak, mert képen kívül kerül bele feltételezhetően igen kerek popsija a következő nadrágba és nekünk marad a végeredmény: már megint csini.
A másik pozitívum, a környezet. Átlagos néző ugyanis nem biztos, hogy valaha
eljut olyan tengerpartra, amin a film játszódik és ami sokunknak
prospektusokból, vagy pont ilyen filmekből lehet ismerős. (Lásd ismét a korábban
említett „Zátonyt”.) És akkor már a környezethez odacsapom a szélesvásznú, remek fényképezést, mert az egészen rendben van.
Ilyen jól még a filmben sem néz ki Kiersey Clemons.
Szóval az történik, hogy Jenny (Kiersey Clemons) kisodródik egy kies
tengerparton, egy haldokló fiatalemberrel. Ahogy várható, nagyon hamar egyedül
marad és Tom Hanks nyomdokain eljátszhatja a magányos túlélő az elemekkel
magánszámot. Ez mondjuk az ős Robinson előtt egy tiszteletlen kijelentés. A lány
tehát partot fog, körbenéz, élelmet keres és néhány korábbi szigetlakóra utaló
nyomot talál. Azután az éjszaka folyamán kiderül, hogy hiába a csodálatos
környezet és csupán egy nyugágy hiányzik, koktélos fiúkkal, ha helyette a közeli
óceán fenekén egy lyuk vezet valami csúnya lakhelyéhez és ez a csúnya sötétedés
idején a szigeten grasszál, hogy ezzel elvegye kedvünket a fantáziálástól, hogy
cserélni akarjunk Jennyvel.
A szörny, ahogyan hasonló mozikban már megszoktuk, körbezabálja a leányzót.
Ez annyit tesz, hogy kezdetben a holttesteket tépi cafatokra, később pedig a
megjelenő, további szörnyeledel egyedeket eszegeti meg. Ha erről is a „Zátony”
jut eszedbe, nem véletlen. Ezeknek a butus moziknak a rákfenéje, hogy képtelen
megfelelően tálalni a mellékszereplő hullajelölteket, így néha még rendes
karaktert sem kapnak. Itt sem érezni, hogy egy kávézásnyi időt fordítottak volna
a további érkezőkre, hiszen valójában csak azért szedték őket elő, hogy hatvan
perc helyett nyolcvan percre terítsék ki a mozi játékidejét. Stáblistával
együtt... Megjelennek, néhány mondat, elmennek. Erre talán mondhatom, hogy horror-biodíszletek.
Szóval Jenny és az érkező páros három sornyi szövegéből kihámozhatjuk, hogy
valamiféle baráti társaság hajója került egy pusztító viharba, amely során a
csoport nagyja a tengerbe veszett, míg a többiek pont megfelelő sorrendben
érkeznek Jenny szigetére, hogy egy kicsit tovább lendítsék a történetet. Jenny
győzködi is őket egy ideig, hogy le kellene lépni innen, és hiába akad ehhez egy
mentőmatrac, egyszerűen a trió nem képes megegyezni erről. Ahogy ilyenkor
szokott, az történik, hogy aki tudja, hogy van szörny, az egy fához kötve ébred,
míg akik nem hiszik el, azok szabadon mocorognak a parton. Te pedig arra
gondolsz, hogy ezt a klisét mennyi ideig tarthatott felskiccelni a
forgatókönyvben. Sok meglepetést nem tartogat az etetési idő.
Még itt is jobban néz ki, mint a filmben...
Ezek után pedig az jön, amit gondolsz. Le sem írom.
A film vége még tartogat egy „Predator” leszámolást, csak sokkal kevesebb
ötlettel és kb. azzal a szörnnyel, amit már a Schwarzenegger film idején is
visszadobott a stáb. (Esküszöm, olyan, mintha azt rángatták volna ki valami
kutyus szájából. Ha láttál fényképeket az első Predator film korai szörnyjelmezéről, tudod, miről beszélek.)
Jenny pedig, akiről nem tudjuk meg, hogy valójában mitől ilyen badass,
elindul új kalandok felé, hátrahagyva nekünk egy filmcímet, aminek jelentésén
törhetjük a fejünket. Mert a „Sweetheart”, azon kívül, hogy a hősnő tényleg egy
szeretni való szomszédlány érzést hoz a karakterbe, egyszerűen elképzelni nem
tudom, mire gondolhattak, mikor ezt írták a forgatókönyv címoldalára.
„Sweetheart”. Egyszerűen olyan semmilyen. Jelenleg „Édesem” címmel akadni
bele a neten, de azt hiszem, én átnevezem édibédinek. Mert valahogy azóta ezt
éreztem Jennyvel kapcsolatban, amióta foggal tépte a kókusz héját a part menti
fák árnyékában. Olyan kis édibédi. Vagy amikor talál egy bőröndnyi csajszis
ruhát, hogy végül egy türkizkék (?) sportcipőhöz felhúzzon egy virágmintás
leggingset és abban parádézzon pár percnyi jelenetben. Akkor is olyan édibédi.
Meg úgy egyáltalán. Tökös, de mégis édibédi.
A szélesvásznú változat pedig segít, hogy kicsit erősebb legyen a moziélmény,
mert maga a film ebben nem visz előre.
Vannak jó túlélő horrorok, meglepetésekkel, remek mellékszereplőkkel és
félelmetes veszélyekkel, amelyben sokszor a szörnyeteg mellett a természettel is
meg kell birkózni, meg vannak ezek a tengervíz-habkönnyű kis darabok, amelyek
alatt elaludni is szégyen, olyan gyorsan elröpülnek. És ha felmerül egy-egy
kérdésed a filmmel kapcsolatban – mi ez a szörny, kik voltak ezek a fiatalok,
mi lesz Jennyvel utána – akkor csak annyit kérdezek: - Nem mindegy?
Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes
személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.
Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi
filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni
egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi,
akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy
elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy
azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a
szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék
megmentéséhez.
Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni.
Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal,
kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud
megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai
megoldások.
Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között
szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha
neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni
magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza
igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes
szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják
a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig
nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos
sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi
a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte
látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!”
elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről
a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs
benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták
két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo
teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a
díjat. Nem is történt meg.
A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak
neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a
filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről
mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér
rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a
zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután
valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a
létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg
hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni:
erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra
fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.
A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a
legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A
Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy
bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete
férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek
fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet
munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha
valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.
A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori
fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében
segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél
egészen jól használják.
Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem
lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a
veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora
mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert
egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a
részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha
ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett.
Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.
A filmben azonban erről semmit
nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá,
és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom,
hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.
Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak
ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok
között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy
életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több
tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.
Megtekintés: Ha én végig bírtam egyszer nézni, akkor –
feltételezvén, hogy nem vagy nálam nagyobb kéjenc – egyszer neked is menni
fog. Jelen esetben igyekszem nem hagyományosan, rám jellemző módon
írni a filmről, hanem csak így idedobálnám az észrevételeimet, nem feltétlenül
„érkezési” sorrendben. John Corbett: Kedvelem ezt a fickót. Valójában nem tudom, miért – egészen
biztos nem azért, amit a vásznon okoz – de biztos, hogy kedvelem, mert ha
meglátom a nevét egy stáblistán (and John Corbett, mert valamiért őt ki
szokták emelni) már mosolygok, hogy na, megint mit fog csinálni. John Corbettet
talán sokan ismerik, ha más nem, arcról és a filmnézők szerintem két női
programhoz köthetik leginkább: A „Szex és New Yorkhoz” és a „Bazi nagy görög
lagzihoz”. Mindkét film a nőket és a zsepit célozza meg, mert, hogy a szemed
könnyezni fog, ha ezeket nézed, az biztos. Az más kérdés, hogy sírós vagy
örömkönnyek ezek. Nekem a „Szex és New York” kimaradt. Tény, hogy egyszer, a
moziba küldött első résszel tettem egy próbát, ám a kísérlet, hogy végignézem
kétszer is hamvába holt. Egyszerűen nem bírtam nézni ezt a négy karaktert,
ahogyan élik az életüket, ami azért fura, mert a „Született feleségeket” viszont
kifejezetten kedveltem. Tehát nem a nőgyűlöletem az oka. Ami nincs. Szerintem.
Bár, ha azt vesszük, hogy csak végignéztem egy mozit, amelyben cápák falják fel
őket... Mert, ugye ez jön át a reklámokon. Corbett számomra nem színész. Bármiben láttam, sokkal inkább
tűnt valakinek, aki nyert egy versenyt, melynek a fődíja, hogy eljátszhat egy
szerepet egy készülő moziban. Ő pedig megjelenik, eljátssza és eltűnik. Már a
„Bazi nagy görögben...” is egy szerethető figura volt, aki betévedt
átlagembernek tűnt a film világába. Mert valahogy, olyan kedves fickó. Még akkor
is, ha néha olyan karakter bőrébe bújik, aki negatív az adott moziban. Bevallom,
ezt nem sűrűn látom és amúgy kedves mackós kisugárzása miatt nehezen is hiszem.
Azonban a színészek igenis néha kilépnek a komfortzónájukból, hogy valakinek
bizonyítsanak, vagy mert bedrogozva íratták velük alá a szerződést. Másképp nem
is lehet, nem igaz? Corbett tehát ismét a stáblistán, a megtisztelő „and”
előtaggal, amiből pontosan tudtam, hogy vagy szemétláda lesz, vagy nyúlfarknyi,
vagy meghal. Mondjuk szemétláda szerep esetén ez hatványozódik. Mindentől függetlenül úgy vélem, ha a neve megjelenik egy
stáblistán, akkor nem lehet tökéletesen fos a végeredmény, mert van azért érzéke
hozzá, hogy a filmek, amikre igent mond, valahogy ellavíroznak az imdb 4
csillagos értékelése fölé. Néha súrolva azt. Nem is nagyon vártam azt, hogy a „47 méter 2” hatalmas
durranás lesz, lévén, hogy az első rész is erősen lógatta a lábát a zs
kategóriába. Ezt pedig, ahogy olvastam, megfejelték azzal, hogy több női
szereplő!
Ha pasi vagy, arra gondolsz, amire én: csinos popsik, mellek,
kivillanó lábak végig, amíg tart a film. Talán ez volt a legerősebb oka, hogy
végignéztem és a feliratot olvastam, nem híreket a telefonomon. Mert valamiért
érdekelt, akkor is, ha tudtam, ez nekem túró. Ahogy öregszem, egyre nehezebben bírok végignézni filmeket. Ha
az első 5-20 perc nem fogja meg a kezem és vezet magával, elveszítem az
érdeklődésemet. Itt is megvolt rá az esély, mert a felütés több apróságot
elárult számomra. 1. A film úgy klisés, ahogy van, ráadásul hevenyészetten
dobálja ezeket össze, pszichológiai mélységig már nem merészkedik. Értem itt a
főszereplő két lány közötti kialakult féltestvéri viszony minőségét. Meg az
iskolai bully jelenséget, stb. Tehát van történés, de mindet láttuk
valahol. 2. A film forgatókönyve gyakorlatilag „A barlang – The Descent” forgatókönyve, szörnyek helyett cápákkal, barlang helyett barlanggal és
vízzel. 3. Nem nagyon lesz kiért izgulni, mert a forgatókönyv senkivel
nem foglalkozik annyira, hogy érdekeljen bennünket. Ez abból is meglátszik, hogy
a film végén már nem térnek ki arra, hogy vajon anyu hogyan reagált. Azt nem
kell tudnunk. Maradjon ez a főszereplők titka. Pedig, a korábbi kapcsolati háló
miatt legalább két mondatot rászánhattak volna, hogy sejtésem legyen, hogyan
lesz ez tovább. Igen, nem szeretem, ha egyes szereplők kezét túl hamar engedi el
a film. 4. Amikor azt írtam, hogy a film klisés, azt úgy értem, hogy
az! Amit előre sejtesz, az meg fog történni! Minden! Ennél fogva különösebben –
a karakterek felépítésének hiánya mellett – a film másik negatívuma, hogy
kiszámítható. Elég kevés az élvezet abban, ha előre tudsz két perccel korábban
mindent. Az ilyen filmek persze szabályrendszer szerint épülnek fel.
Ezek egyike, hogy a legtöbbször a karakterek olyan szituációba keverednek, amibe
te, a vászon előtt ülve határozottan nemet mondanál. Azután egy ponton –
általában még az elején – kiderül, hogy a szereplők nem elég, hogy nagy szarba
kerültek, de senki nem tud róla, hogy ott vannak! Ezt néha elhiszem, máskor nem feltétlenül. Azonban, ha Corbett
karaktere valóban olyan profi, mit állítják, nem fogadom el magyarázatnak, hogy
azért nem fogják keresni őket, mert a felfedezett barlangot titokban fedezték
fel, senki nem tud róla. A cápák is pofátlanok, hogy bár a pasik egy ideje végeznek itt kutatásokat, a dögök eddig nem érezték, hogy tiszteletüket tegyék.
Úgy vélem, egy profi, aki ilyesmivel foglalkozik, nem engedi
meg magának azt a luxust, hogy többszörösen bebiztosítsa magát. Márpedig a
biztonságba az is benne van, hogy valaki(k) tudnak róla, hogy hol van. Azután a
kijutásuk egy olyan hevederen múlik, ami eleve megkövetel nem kevés izomerőt és
a rögzítése olyan viccesen sikerült odafent, hogy felröhögtem, hogy ezt ma,
2019-ben komolyan gondolja bárki? Két szikla közé úgy beékelni egy csatot – nem
ismerem erre a cuccra a szakszót – hogy a szentlélek tartja a helyén? Oké, hogy
klisés vagy, de hülye ne legyél! Persze, hogy nem is működik. Azt, ugye nem kell ecsetelnem, hogy a szereplők a nagykönyv
sorrendje szerint haláloznak el, ami szép gesztus a cápáktól. Ráadásul, mindig
csak azt harapják kurva gyorsan ketté, akinek nincs több sora a szkriptben... A
többiek puszit kapnak. Az mellékes, hogy a címnek semmi köze a filmhez, sőt, ilyen
formán az első részhez sem, mert ez simán egy túlélős, menekülős darab, sehol a
klausztrofóbiás, kötött mélység. Azonban van pozitívum is: Az már eleve jó, hogy egyszer végig bírtam nézni. Szerintem,
akkor nem csapnivaló. Stallone lánya még nem tudom, mennyire tehetséges, de egészen
kellemes jelenség. A helyszínek hozzák a „The Descent” szintjét. No, nem a
szobrok terme, hanem a sziklás, vizes részek. Azonban mindezek ellenére, le kell szögezni, hogy a mozi nem
fog minket elkényeztetni lopott szexualitással. Egyszerűen olyan jók a jelmezek
és a fényképezés, annyira távolságtartó, hogy nem kell félnünk, hogy ami maradt
az illetlen vagy izgató. Hiába a négy lány, hiába a meztelen lábak, annyira
homogén az egész társaság, hogy bennem semmit nem mozgattak meg. Kérdés: Azt még elárulná nekem valaki, hogyha egy bántalmazó
csajnak egy másik, tökös csaj bemutatja az egyezményes jelet, miközben a
bántalmazó éppen szemétkedett valakivel, akkor a bántalmazó csajnak ettől miért
kell, hogy lefittyenjen a szája? Még sosem látta korábban a feltartott középső
ujjat? Ezzel kicsit túltolták a karakter arcjátékát szerintem. A másik, hősnőnk karakterét gondolom a rendező instruálta,
hogy miközben mennek a titokzatos helyre, többször visszanézzen, mintegy jelezve
bizonytalanságát. Nem vicc, hogy ezt még a vízben is megcsinálja. Igazi
para-karakter!
Összességében maximálisan hozta mindazt, amit egy ilyen
filmnek hoznia lehet. Kissé talán túl komolyan is vette magát. Kicsit sok is
volt talán. Ettől függetlenül, nézhetősége okán épp, hogy megér egy 55%-ot. Mert
amit vállalt, azt hozta. Már ha ez volt a cél...
Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne
számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert
végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen
felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám,
hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a
megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.
Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím
montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel
érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol
áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába
a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal,
hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek
egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz
abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam
egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit
elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi
Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken
keresztül erősítette a South Park stábját.)
Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot,
amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket
és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a
Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges
lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta,
amin a remek stáblista sem segített.
Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy
hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár
stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két
tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a
jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem
is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a
nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket
tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...
Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem
nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a
megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy
akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka
srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz
szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel
sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki
merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük.
Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha
összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg
+ 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval
korábbról.
Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha
egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze,
hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék
egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem
találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy
kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva
megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós
produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem
nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted
magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a
pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül
erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.
Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha
Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott
mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének
a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek
elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy
kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis
filmet tett le megint Jackson az asztalra.
De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)
Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt
és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor
valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.
Azt azért előre tisztáznunk kell –
mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban –
hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már
2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg
a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le
történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat,
nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges
vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási
vádak miatt.
A „Hang nélkül” egy feszült
alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását
illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy
találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben
megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a
dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó –
elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer
a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a
klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat –
szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi
félelem, a vakságtól.
Mindkét film az érzékszerveink
korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos
tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből,
amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.
Az egyikben ha meghallanak minket,
végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem
hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben
sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai
kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?
Akárhogy csűrném, csavarnám, a
látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább.
Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a
dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az
életünk múlik azon, hogy ne lássunk.
Ennél fogva, ha a „Hang nélkül”
egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még
rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából
egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli
magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.”
Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem
látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit
mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki
eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek
egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül
látott el produceri teendőket is a produkcióban.
Malerman ellenségképe nem reformálta
meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a
szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás
meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem –
alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből
duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben
egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben,
akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok
között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik,
végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába,
aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába
somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és
rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a
háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett
késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.
Malerman fenyegetése nagyjából
ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több
embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben
„ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb
szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe
hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.
A film elején homályos célzásokat
kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt
nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és
a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár
hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő
információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda.
Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa
magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja
benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben
felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a
szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt
okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem
mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe”
lenne akkor már...)
A világon cunamiként végigvonuló,
ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag
nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul
szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz,
olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve
a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük,
csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott
kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a
neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a
halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet
áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig
tehetetlenek leszünk.
Malorie értetlenül, sokkos állapotban
vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének
köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus
ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember
házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan
megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés
volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés
között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy
mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe,
amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről
az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy
egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket,
illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma
viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony
nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus
western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas
remekművét.)
Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik
különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket.
Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi
főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom
(Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként
viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a
két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten
túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb,
míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán
alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen
realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután
gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból,
megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből
készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet
lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe,
mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a
ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy
szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a
tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük
kapcsolatban.
Nem tudom, hogy vallás tekintetében
melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a
legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb
megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta,
amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr
alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is
megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő
szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig,
hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy
csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy
szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros
elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá.
Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal,
csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha
veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő
horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette
fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy
apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi
állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció
lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy,
ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film
második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy
gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...
Az ostromállapotot tehát felváltja a
másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled
bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség
is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan
csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a
kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar
elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy
horrorfilmben.
Miután lezajlanak a klisés
akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk
vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a
két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé.
Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan
mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film
ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét
felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”,
amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy
zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel.
(Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem
igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak
köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az
érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák
iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)
Végül még morális döntéssel is
meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi
izzadtságszag.
A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott
hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán
a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel
lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással
hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább
fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)
A film bemutatása után pedig
felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a
felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ.
Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az
öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul,
maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni
a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy
szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző
láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója
– kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.
Azt hiszem, már Hitchcock mesélt
róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy –
mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot
próbál adni rájuk?
A „Madarak a dobozban” tehát egy
remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai
horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes
megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató
darab.
