Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Rendezte: Susanne Bier

A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)

Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.

Azt azért előre tisztáznunk kell – mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban – hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már 2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat, nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási vádak miatt.

A „Hang nélkül” egy feszült alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó – elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat – szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi félelem, a vakságtól.

Mindkét film az érzékszerveink korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből, amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.

Az egyikben ha meghallanak minket, végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?

Akárhogy csűrném, csavarnám, a látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább. Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az életünk múlik azon, hogy ne lássunk.

Ennél fogva, ha a „Hang nélkül” egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.” Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül látott el produceri teendőket is a produkcióban.

Malerman ellenségképe nem reformálta meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem – alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben, akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik, végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába, aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.

Malerman fenyegetése nagyjából ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben „ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.

A film elején homályos célzásokat kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda. Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe” lenne akkor már...)

A világon cunamiként végigvonuló, ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz, olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük, csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig tehetetlenek leszünk.

Malorie értetlenül, sokkos állapotban vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe, amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket, illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas remekművét.)

Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket. Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom (Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb, míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból, megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe, mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük kapcsolatban.

Nem tudom, hogy vallás tekintetében melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta, amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig, hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá. Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal, csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy, ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...

Az ostromállapotot tehát felváltja a másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy horrorfilmben.

Miután lezajlanak a klisés akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé. Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”, amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel. (Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)

Végül még morális döntéssel is meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi izzadtságszag.

A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)

A film bemutatása után pedig felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ. Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul, maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója – kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.

Azt hiszem, már Hitchcock mesélt róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy – mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot próbál adni rájuk?

A „Madarak a dobozban” tehát egy remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató darab.

Sandra Bullock pedig kiváló a szerepében!

75%

A pusztító - Demolition Man (1993)

A pusztító - Demolition Man (1993)

Rendezte: Marco Brambilla

A film Mafab adatlapja: Demolition Man (1993)

Megtekintés: Kissé megkopott, alibi akciós akciófilm, de egyszerűen imádni való.

A "Demolition Man" az a fajta akciófilm, amelyik ezer sebből vérzik. Elvileg egy utópiáról mesél, amelyben nincs helye a bűnözésnek és erőszaknak, ugyanakkor a forgatókönyv igen könnyedén átsiklik olyasmik felett, amik létrejötte nem valósulhatna meg ennyire közel az események kezdéséhez. Mert ahhoz, hogy pl. a lakosság ennyire "átalakuljon" és elfelejtse pl. hogy egy bűnözővel hogyan kellene bánni igazoltatáskor, ahhoz, úgy vélem, a filmben felemlegetett 36 év, egyszerűen kevés. Ettől függetlenül a mozi kellemes kis brainstorming, hogy vajon, milyen is lenne az a bizonyos szép és új világ, amelyet ha nem is így, de a fantasztikus irodalom egyik tartópillére is megálmodott egy könyvében, és akinek nevét tisztelgésből beépítették a filmbe, a kezdő Sandra Bullock karakterének. Lenina Huxley (Sandra Bullock) ugyanis egy fiatal rendfenntartó, San Angelesben, akinek Lenina neve egy karakteré a "Szép új világból", míg a Huyley, Aldous Huxley írótól lett kölcsönözve.

A film 1993-ban készült és 1996-ban kezdődik, amit igen sötéten festett meg. Ebben szuper-bűnözők harcolnak szuper-zsaruk ellen. Két ősellenség összecsapását láthatjuk a film elején. John Spartan (Sylvester Stallone - szójáték a spártai szóval) épp lecsapni készül a tökéletesen gonosz pszichopata Simon Phoenix (Wesley Snipes - A főnix talán utalás rá, hogy a rossz-fiú képes akár a pokolból is visszatérni, hogy hősünk nemezise legyen, habár, végül pont nem tűzből születik - egy hatalmas robbanást ugyan túlél - hanem a jégből olvasztják ki) búvóhelyére, ahol végül győzedelmeskedik rendőrünk, viszont a korábban elrabolt túszok életét már nem tudja megmenteni, ezért - szerintem elhibázott döntés, de akkor nem lenne film - kyrokamrába száműzik Phoenix-szel együtt.
A jövő közben sterilizálódik. Egy olyan utópiába kerülünk, amilyenre nincs is szükség talán. Az erőszak, szex és tucatnyi más bűnös vagy kevésbé bűnös élvezet száműzve lett a világból, akár egy lázongó csoport, akik jelenleg a föld alatt húzzák meg magukat és onnan hajtják végre gyermeteg támadásaikat a rend ellen.
Valaki közben elősegíti Phoenix szökését a jégbörtönből, annak agyába telepítve egy parancsot, amely arra ösztönzi a bűnözőt, hogy eltegye láb alól a lázongók vezetőjét, Edgar Friendly-t (Denis Leary), aki máskülönben, hogy a jelenlegi világrend bosszantja - nem mintha fogalma lehetne elvileg a korábbiról - egy barátságos figura és csupa olyasmiket szeretne megélni, amikről, csakúgy, mint a filmben bárki, aki harminc körüli, vagy alatti, csupán csak hallhatott. (Ennek ellenére elég érzékletesen mesél mindarról, amit megtenne, miközben a rendőrségen még az is komoly kutatómunkát igényel, hogy rájöjjenek, mit jelent a 187-es kód, miközben a kötelékben bőven ötven felettiek is dolgoznak. Teszem hozzá, szerintem Leary nyúlfarknyi szerepét annak köszönheti, hogy az MTV zenei csatornán egy időben, még a film bemutatása előtt bemutattak egy rövid, fekete-fehér kisfilmet, amelyben hasonlóan szenvedélyesen sorol egy rap-nek is beillő monológot.)
Szóval, a film egyik hibája a következetlenség. Ezért vannak infók, amiket tudnak szereplőink, más dolgokra meg őszintén rácsodálkoznak. Ez mondjuk humorforrásnak is kiváló, itt megemlítve a három kagylót...
Phoenix megjelenése olyan erőszakhullámot indít el a városban, amely után borítékolható Spartan kiolvasztása is. (Hülye Simon Phoenix, ha szökés helyett először elintézi befagyasztott vetélytársát, nincs az egész balhé, bár gondolom, nem volt tudomása arról, hogy ellensége is ugyanott "vendégeskedik".)
Spartan rácsodálkozik erre a habos, műanyag világra, ám igen hamar feltalálja magát, hogy elkapja Phoenix-et.
A befejezés pedig kiszámítható.
Győznek a jók! De ez nem szpojler!

Brambilla rögtön egy mozifilmre kapott bizalmat, amit azzal hálált meg, hogy összedobott egy remek kis akciómókát, amely akcióban nem is annyira erős. Nem tudhatjuk, mi került a vágószoba padlójára, de pl. miután Jesse Ventura - egy időben ő is volt Kaliforniai kormányzó, mint Schwarzenegger, akinek neve előkerült a filmben - karakterének története egy az egyben eltűnik a film végső leszámolása alatt, úgy vélem, a producerek és a rendező között lehetett némi ellentét. Ezt erősíti meg az is, hogy Brambilla filmes karrierje ezek után erősen közelített a nullához. (Négy évvel később egy gyengécske krimi, utána néhány sorozat epizód és rövidfilm. Nem tudom, hogy a viszonylag amúgy erős kezdés után mi történt.)

Ez volt az első film, amelyben láthatta korosztályom Sandra Bullock-ot és itt azonnal bele is szerettünk. Erre rátett egy lapáttal az egy évre rá bemutatott "Féktelenül - Speed (1994)" és meg lett pecsételve a sorsom/sunk. Sokan, negyvenes srácok, feltételezem, hogy egy időben szerelmesek voltunk ebbe az állgödrös, egyiptomi vágott szemű leányzóba, akinek széles a csípője, kicsik a mellei és a nózija sem kicsi. Bullock innen datálhatóan hozta a szomszédlány figurát és bár néhány filmje már készült korábban, ezeket főleg akkor ismerhettük meg, miután a nevét megismerte a világ. Addig korábbi próbálkozásai a tékát polcán vagy sosem nézett tévék műsorán jelenhetett meg. A filmben alakított rendőrnő legalább annyira imádni való - amikor toppant, hogy Spartan hagyja el a hálószobáját - mint a későbbi Annie, a buszos akciófilmből.

Feltűnik még rendőrfőnökként Bob Gunton, aki életében egy szerethető figurát nem alakított, és még talán az ilyen alakításokban állt hozzá közel, bár, mint akadékoskodó főnök, azért nem hazudtolja meg magát az egyébként roppant szeretetreméltó színész. Egy időben még a csapból is az ő filmjei folytak.

Az egész balhé kirobbantója és talán a filmben kissé korán is "lövik" le a poént, a városka egyik vezetője, Dr. Raymond Cucteau szerepében az angol drámai színész, Nigel Hawthorne, aki a forgatás alatt igen nehezen jött ki amerikai, akciós kollégáival. Talán azért, mert Hawthorne színészi kvalitásai messze túlnőttek Stallone és Snipes tehetségén.

Benjamin Bratt először ebben a filmben alakítja Bullock rendőr kollégáját, hogy pár évvel később, egy vígjátékban ügynököket alakítsanak, akik között működik a kémia, legalábbis a "Beépített szépség" első részének végéig.

És felvillan Jack Black arca is, de nem ez miatt lett ismert a színész.

Szóval, van egy remek alapanyagunk a filmhez, amelyben két ember a harcát némi kihagyással folytathatja a jövőben. Ez nem igazi időutazás, habár, laza keretek között akár belefér abba a műfajba is. Ha esetleg egy időben olvastál Nemere István könyveket, találkozhattál hasonló történettel a magyar írótól is. (Meg még ki tudja, hogy ez a téma mennyi írót ihletett meg a film bemutatója előtt?)
Holtak harca címmel az író 1986-ban publikált egy regényt, amelynek cselekménye és főbb vonalai, nagyjából 75%-ban megegyeznek a kész filmmel. Végül Nemere nem vállalta a pereskedést a filmkészítő céggel, mivel anyagilag nem tudta volna megfinanszírozni azt.

Egy interjú Nemere Istvánnal!

A film jelmezei, helyszínei és úgy egyben a környezet, tereptárgyak, járművek, mind fantasztikusan sikerültek. Ami azonban nem lett tökéletes azok a film akció jelenetei, amik néha túl rövidek, ötlettelenek és hányavetiek. Néha meg annyira meg vannak vágva, hogy azt sem tudod, mi után, mi következik.
Az már az első akciójelenetben kiderül, hogy Brambilla tehetsége nem az ilyen jelenetek leforgatásában csúcsosodik ki. Szépen mozog a kamera, elég a mozgás is a robbanások között, mégis, kissé üresek ezek a pillanatok. Spartan a film elején megérkezik egy helikopterrel, földet ér, ugrik néhányat, szalad egyet, közben eltöri vagy két fickó nyakát és máris Phoenix-szel áll szemben, hogy verekedjenek egyet. Az egyetlen, amiért ezek a verekedések emlékezetesek, azok nem maguk a koreográfiák, hanem a két színész hírneve, illetve a végső leszámolás brutalitása, a fagyasztással. A felsorolt apró hibák ellenére a Demolition Man a kilencvenes évek egyik legszórakoztatóbb filmje.

Töfi:
- A film negatív hősét alakíthatta volna Jean-Claude Van Damme, Steven Seagal és Jackie Chan is. Chan azért nem vállalta el, mert nem kívánt rossz-fiúként debütálni Hollywoodban, mert image rombolónak találta.
- Kuvaitban a filmet "Rambó a rombolónak" címezték. Okosan!
- A filmben a General Motors járművei láthatóak.
- Craig Sheffer egy cameo szerepben jelenik meg a producerkedés mellett.
- A film nyitójelenetében felrobbantott épület bontás alatt állt és az MTV csatorna versenyt hirdetett annak elnyerésére, hogy ki nyomhassa meg a nagy piros gombot.
- Brambilla egyik kedvenc filmje a Mechanikus narancs volt és onnan emelte át a bűnözők nyeglén erőszakos viselkedését.
- Denis Leary később "nagy szarnak" nevezte a filmet.

65%

Ha szeretnéd látni:
- A pusztító (1993)

Féktelenül - Speed (1994)

Féktelenül - Speed (1994)

Rendezte: Jan De Bont

A Speed nem feltétlenül egy viszonylag olcsó party drog, hanem a kilencvenes évek egyik legütősebb, legpörgősebb akciófilmje, amelyik A listás sztárt csinált Keanu Reeves-ből és elindította Sandra Bullock-ot a világhírnév felé. Azután dolgoztak még együtt, csak sajnos, annak nem lett ilyen visszhangja.
Jan De Bont operatőrként kezdte a filmes szakmát és első filmrendezése volt a Féktelenül. Hibái ellenére, talán a legjobb filmje is egyben. A Graham Yost által szállított forgatókönyvben benne volt minden, ami az íróra és a kor akciófilmjeire jellemző: tökös főhős, csinos és védtelen partnernő, karizmatikus, de minimum veszélyes ellenség, hihetetlen kalandok, vicces beszólások, akció-akció hátán. Yost szinte összes filmje erre a kaptafára lett ráhúzva, egészen a kétezres évekig, amikor végre tudott váltani.

A történet nem túl bonyolult: kiábrándult rendőrünk bombatámadással akarja az anyagi helyzetét feljavítani. A levesébe beleköp egy fiatal rendőr, ezért miután a terv kudarcba fullad, kieszel egy másikat és a fiatal rendőrt amolyan sakkjátszma partnerként, kihívja maga ellen.
Feleslegesen.
Ha nem olyan izgága és nem teszi személyessé, talán másodszorra sikerül a terv és leléphet a pénzzel.

Howard Payne (Dennis Hopper) egy rosszul sikerült rendőrségi akció következtében megsérül, ezért leszerelik a megnyomorodott bombaszakértőt. Az aranyóra és a sovány nyugdíj, mellyel a szemét kinyomják, csak arra elég, hogy új városba költözzön és kitalálja az évszázad bűnügyét; egy felhőkarcoló liftjébe pokolgépet helyez és megzsarolja a várost, hogy fizessenek neki három millió dollárt, vagy egy tucat emberrel repíti levegőbe a felvonót.

Jack Traven (Keanu Reeves) őrmester és társa megakadályozza a merényletet. Payne hoppon marad, Jack pedig kitüntetést kap. Az öreg bombás viszont ezt nem hagyja annyiban és kieszel egy még bonyolultabb tervet, hogy váltságdíjhoz jusson; bombát szerel egy buszba, amely miután átlépte az ötven mérföldes sebességet, ha ötven mérföld alá lassít vissza, levegőbe repül.
Hogy biztos legyen, hogy a busz nem áll meg több megállóban és a terv idő előtt füstbe menjen, Payne megadja Jacknek a járatszámot és az fel is küzdi magát a buszra, hogy figyelmeztesse az utazókat. Annyit azonban sikerül késnie, hogy a szerkezet már működésbe lépett, ezért megállni nincs mód. Versenyt futnak az idővel, mert nem elég, hogy a terrorista figyeli őket, de különféle akadályokat gördít az útjukba a sors.

A Féktelenül a kilencvenes évek egyik legnagyobb mozis sikere lett. Én magam kb. háromszor néztem meg filmszínházban a filmet!
Kedvenc jelenetem, amikor elfogy a híd és egyetlen esélyük a túlélésre, egy vad ugratás a több tonnás járművel.
Csodálatosan tudnak repülni a buszok!

"- Van valami ami megállíthatja a felvonót? - Igen... a pince!"

Jack Traver egy igazi laza csávó. Szíve is helyén, mersz is van. Csak kedvelni lehet. És szinte mindent egymaga csinálna.
Annie (Sandra Bullock) meg simán imádni való a kotnyeles, de bártor tanulólány szerepében, aki végül a buszt kénytelen a városon keresztül vezetni.
A cselekmény szinte végig pörög. A drámai szitukat jó tempóban váltogatja az akció.
Mai szemmel már könnyebb kiszúrni a film hibáit, akkoriban viszont elég menő mozinak számított.

Érdekességek:
- Sandra Bullock tényleg megtanult olyan buszt vezetni a film kedvéért.
- A Fox a tesztvetítések után kiosztott kérdőívek egyéb rubrikájában többszőr találkozott azzal a megjegyzéssel, hogy a film olyan izgalmas volt, hogy sok néző inkább visszatartotta a vizelési ingerét, hogy ne maradjon le az izgalmas cselekményről.
- A film humoros beköpéseinek nagyját Joss Whedon írta. (Tudjuk, aki a Firefly sorozatért és a Bosszúállókért felelt!)
- Bullock rágógumis jelenete rögtönzés vége lett.
- Amikor Reeves a busz után fut és ráver az ablakra, ami betörik, az véletlen volt, de olyan jól sikerült, hogy benn maradt a filmben.
- Reeves kb. 90%-át maga csinálja a filmben a fizikai eseményeknek. Elég kevés munkát adva ezzel a kaszkadőrének.
- Tarantino felajánlotta a rendezői segítségét amikor hallott a fim tervéről, de nem kapott lehetőséget. Ettől függetlenül a Féktelenül az egyik kedvenc filmje a kilencvenes évekből.
- A néger színész, Glenn Plummer jogosítványát a jelenteinek forgatása előtt két nappal vették el, amikor Reeves-szel a busz mellett akcióznak a sportkocsival.
- Kb. Két tucat színésznő utasította vissza a szerepet, amivel végül Bullock befutott.
- Eredetileg a Dodgers stadionban körözött volna a busz, de arra a produkció nem kapott engedélyt.
Bullock és Reeves csupán a forgatás előtt két héttel csatlakozott a stábhoz. Előtte rengeteg nagyobb sztár kezében megfordult a forgatókönyv, de visszadobálták.
- Volt egy olyan terv, hogy a merénylő Jack barátja, Harry lenne - akit akkor még a tervek szerint Ed Harris játszott volna - de később a szkriptet megváltoztatták és külön merénylőt írtak bele.
- A haverkodó turista karakterét eredetileg egy váratlan halál-jelenettel akarták kiírni, ám végül elvetették ezt az ötletet is.

80%

Sandra Bullock 50 éves!

Mivel Sandra Bullock egyik kedvenc színésznőm - általában ő az első, akinek nevét be szoktam dobni egy ezzel kapcsolatos kérdésre - és a születésnapja is most volt esedékes, gondoltam, összegyűjtöm a 10 kedvenc Bullock filmemet. Én lepődtem meg a legjobban, amikor rá kellett döbbennem, hogy nem a filmjei fogtak meg, hanem inkább a szomszéd lányos kisugárzása és nem a munkássága miatt tartom vonzónak, hanem mert magamban kialakítottam egy szerethető, pozitív képet és ahhoz ragaszkodom. Lehet, köszönhető ez első két találkozásomnak vele, amikor is rögzült, hogy meg tudnám zabálni...

Szóval, az 1964, július 26.-án, a Virginiai Arlingtonban született Sandra Annette Bullock 10 filmjét szedtem össze, amiket jobban kedvelek a többinél.

1. Féktelenül - Speed (1994)

Azért sokat elárul Bullock hírnevéről,
hogy itt még sok poszter variációra nem került fel.

Annie Porter (Bullock) történetesen éppen akkor ül fel egy távolsági buszjáratra, amikor a csalódott Howard Payne (Dennis Hopper), azt kiválasztja egy zsarolási kísérlethez és bombát szerel rá. A buszra... A feladat, hogy a túszok életét megóvja, Jack Traven (Keanu Reeves) rendőrtisztre hárul és a veszélyes akció közben nagy segítség neki a melegszívű, fiatal Annie, aki szerencsére megbirkózik a buszvezetéssel, miután a sofőr megsebesül. A Speed egy pörgős és izgalmas akciófilm, amiben Bullock bemutatkozott a nézőknek. Előtte is készültek filmjei, amikre addig a kutya sem volt kíváncsi. Sőt, némelyikre utána sem.

A Féktelenül kritikája itt!
















2. A pusztító - Demolition Man (1993)

1993-ban elképzelhetetlen volt,
hogy Bullock arca a poszterre kerüljön.

Bullock egy évvel korábban eljátszotta a filmtörténet legédesebb rendőrét, Lenina Huxley-t (akinek filmbeli neve nem véletlenül csengett össze a brit íróéval, Aldous Huxley-val, aki megírta a "Szép új világ" című disztópiát.) aki unalmas mindennapjait szeretné feldobni némi akcióval, holmi filmek nézegetése helyett. Szerencsére a szuper-börtönből megszökik egy XX. századi, igazi kemény tökű sittes, akivel az elpuhult jövő rendfenntartói és polgárai nem tudnak mit kezdeni. Milyen szerencse, hogy annak idején a bűnözőt elfogó zsarut is hidegre tették. Olvasztás után kezdődhet a leszámolás, melyben tevékenyen Huxley kisasszony is kiveheti a részét. Stallone és Snipes kettőse mellé bőven befért a humor, Bullock személyében. Sokaknak az ő testhez álló szerelése és bádogtákolmányt a fejre szexjelenete örökre beégett az agyba. Pont, ahogy a jövő szex.









3. Aludj csak, én álmodom - While You Were Sleeping (1995)

Erről már teli szájjal nevetve mosolyog ránk a színésznő.

Igazi limonádé, melyet talán a kutya sem látott volna, ha nem a feltörekvő kedvenc a női főszereplő és az akkor még húzónév Bill Pullman. Jon Turteltaub ekkor még kevés pénzből dolgozott. Lucy metró pénztáros és teljesen véletlenül úgy hozza a sors, hogy álmai pasiját kell kirángatnia a sínről, miután az elájult és beesett az érkező szerelvény elé. Miután az álompasi kómába esett, adja magát az ötlet, hogy a családnak Lucy beadja, ő a jövendőbelije a fiatalembernek. Erre rásegít, hogy miután a férfi felébred a kómából nem emlékszik semmire és sodródik a Lucy általgerjesztett árral. Kicsit csinált történet, nyálas befejezés, szerethető karakterek.










4. Ha ölni kell - A Time to Kill (1996)

A kilencvenes években nagyon elindult John Grisham írói karrierje. Minden megjelenő ügyvédes tematikájú regényét felvásárolta a filmipar és híres színészekkel, minimum tehetséges rendezőkkel, azonnal meg is filmesítette a könyveket. Ebbe a szórásba esett bele Bullock, aki egy déli államban, fehérek kárára elkövetett gyilkossági kísérlet miatt, elítélésre váró fekete férfi védői oldalán jelenik meg, az akkor még másodvonalbeli Matthew McConaughey oldalán. Az ítéletre váró fekete pedig Samuel L. Jackson. Az egyéb szerepekben is csupa ismert arc jelenik meg. Ellen Roark, aktivista szerepe nem túl nagy kihívás és nem is egyértelműen főszerep. A filmet nem a csavaros történet menti meg - Grisham egyébként is általában egy "poénra" építi fel a könyveit - hanem a rendkívül impozáns színész gárda.









5. Majd elválik - Hope Floats (1998)

A poszter több változatánál vigyáztak,
hogy Bullock arca több hangsúlyt kapjon, mint Cronnick Jr.-é.

Végtelenül szentimentális és ezért csöpögősre sikerült romantikus dráma egy amerikai átlagos háziasszonyról, akinek élete romba dől egy leleplezős műsorban, amikor megtudja, hogy a férje a legjobb barátnőjével csalja. Birdee elmenekül a nagyvárosból, vissza édesanyjához, hogy újra építse az életét. Szerencséjére Justin (Harry Cronnick Jr.) aki amolyan ezermester és édesanyja jó ismerőse, kéznél van, hogy átsegítse a nehéz időszakon, mivel már kislány korában beleszeretett a hóbortos nőbe. Forest Whitaker nem termékeny, mint rendező, viszont nagyon jól irányítja színészeit és sok hangsúlyt fektet a karakterek jellemfejlődésére. Ez az, ami miatt szerethető ez az amúgy szirupos mese. Ez volt az első Fortis film, amelyet Bullock produkciós cége készített, a Twentieh Century Fox-szal közösen.











6. Ház a tónál - The Lake House (2006)

A "Majd elválik" után elég ötlettelennek tűnő poszter.

Ez nálam azért került a listába, mert ismét együtt a két Speedes kedvenc, egy romantikus-fantasztikus filmben. Igaz, egy dél-Koreai Remake-ről van szó, a Siworae című drámáról, ami sokat elvesz az eredetiségből, viszont nagyon hangulatos és szépen van fényképezve, a történet pedig hátborzongató és érdekes felvetés. Alex Wyler kivesz egy tóparti, enyhén lepukkant házat. Felújítja és közben üzenetet talál az előző lakótól  és viccesen válaszol rá, majd beteszi a postaládába. Válasz érkezik. Mire észbe kap, belebonyolódik egy idősíkokat átlépő, varázslatos kapcsolatba. A film egyik jó poénja, hogy az egyik szereplő szájából tökéletes kivonatát kapjuk meg Dosztojevszkij "Bűn és bűnhődésének"
Másrészt, aki fogékony a romantikára, annak simán bebőgetős.











7. A megérzés - Premonition (2007)

Linda Hanson (Bullock) tök átlagos feleségek mindennapjait éli, míg azután az egy nap nem az a nap jön el életében, aminek kellene. Hamarosan rádöbben, hogy valahogy az időben ugrál, egy hét eseményein belül. Közben élete ezek mellett fenekestül felfordul és nehéz döntések előtt áll, hogy vajon hogyan tovább. Nálam a sci-fibe, fantasztikumba hajló történetek előnnyel indulnak, ha érdekes kérdéseket vetnek fel. z a nem tökéletes darab, hibái ellenére is olyan kérdésekkel játszadozik el, amiken a film megtekintése után magunk is elrágódhatunk.












8. A szív bajnokai - The Blind Side (2009)

Egy fehér háziasszony elhatározza, hogy segít egy hátrányos helyzetű fekete diákon. Szép dráma vagy demagógia? Nehéz eldönteni, viszont Bullock érdekes figurát hoz és a történet sem unalmas. Meg valami díjat is ért... Nem egy sokszor nézős darab. Nem is a kedvencem. Viszont legalább Bullock sokat van a vásznon. Talán itt vettem észre először rajta, hogy kezd rajta nyomot hagyni a kor.















9. Gravitáció - Gravity (2013)

Fórumokat olvasgatva észre vettem, hogy megoszlanak a vélemények Bullock és Clooney kettősére építő űrhajós forgókerékről. Nem csodálom. Bullock tényleg odatette magát, a látvány elképesztően... elképesztő. Ugyanakkor nem látunk mást, mint másfél óra szerencsétlenkedést és menekülést, melynek végén, a főhős, akinek őrangyala nem a vállán pihen, egyenesen felbújt a seggébe - szpojler - megmenekül! A történet éppen ezért nem túl izgalmas számomra. Oké, meg van csinálva, Alfonso Cuarón elképesztően zseniális rendező, akinek markáns kézlenyomata a képkockák sarkában virít, mégis, csak egy másfél órás inalást látunk.











És itt látszik, milyen nehéz 10 filmet összekaparni egy kedvelt színésznőtől, amit jó szívvel tudnék ajánlani megtekintésre, így a végére tettem egy kakukktojást, amit mindenképp kerülj el!

+1

Ő a megoldás - All About Steve (2009)

Amit a poszteren látunk Sandra-tól, nos, azt a filmben is hozza...

Hiába, nem jelent semmit, hogy valaki Oscar-díjas színésznő. Még a legnagyobb nevek is bevállalnak egy-egy hisztérika szerepet. Sajnos, nem tudom, mi járt Sandra Bullock fejében, amikor bevállalta ezt a szerepet - vagy a pénz, vagy, hogy megfekteti Bradley Cooper? - az azonban biztos, hogy Mary Horovitz nem szerethető karakter, hanem szimplán idegesítő. De mint az állat. Cooper valami riporter, Mary meg valami rajongója és örökké a nyomában lohol. Már nem emlékszem, mi lett a vége... nem nekem ciki. Megért egy arany málna díjat és Bullockban volt humorérzék: átvette!

Van néhány cím, ami kimaradt, tudom.
Csak egy paraszthajszállal.