Madarak a dobozban – Bird Box (2018)
Rendezte: Susanne Bier
A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)
Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt
és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor
valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.
Azt azért előre tisztáznunk kell –
mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban –
hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már
2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg
a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le
történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat,
nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges
vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási
vádak miatt.
A „Hang nélkül” egy feszült
alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását
illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy
találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben
megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a
dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó –
elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer
a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a
klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat –
szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi
félelem, a vakságtól.
Mindkét film az érzékszerveink
korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos
tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből,
amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.
Az egyikben ha meghallanak minket,
végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem
hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben
sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai
kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?
Akárhogy csűrném, csavarnám, a
látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább.
Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a
dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az
életünk múlik azon, hogy ne lássunk.
Ennél fogva, ha a „Hang nélkül”
egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még
rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából
egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli
magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.”
Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem
látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit
mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki
eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek
egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül
látott el produceri teendőket is a produkcióban.
Malerman ellenségképe nem reformálta
meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a
szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás
meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem –
alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből
duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben
egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben,
akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok
között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik,
végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába,
aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába
somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és
rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a
háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett
késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.
Malerman fenyegetése nagyjából
ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több
embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben
„ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb
szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe
hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.
A film elején homályos célzásokat
kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt
nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és
a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár
hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő
információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda.
Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa
magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja
benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben
felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a
szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt
okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem
mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe”
lenne akkor már...)
A világon cunamiként végigvonuló,
ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag
nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul
szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz,
olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve
a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük,
csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott
kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a
neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a
halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet
áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig
tehetetlenek leszünk.
Malorie értetlenül, sokkos állapotban
vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének
köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus
ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember
házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan
megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés
volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés
között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy
mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe,
amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről
az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy
egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket,
illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma
viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony
nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus
western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas
remekművét.)
Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik
különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket.
Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi
főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom
(Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként
viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a
két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten
túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb,
míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán
alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen
realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután
gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból,
megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből
készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet
lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe,
mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a
ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy
szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a
tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük
kapcsolatban.
Nem tudom, hogy vallás tekintetében
melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a
legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb
megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta,
amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr
alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is
megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő
szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig,
hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy
csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy
szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros
elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá.
Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal,
csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha
veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő
horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette
fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy
apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi
állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció
lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy,
ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film
második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy
gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...
Az ostromállapotot tehát felváltja a
másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled
bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség
is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan
csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a
kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar
elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy
horrorfilmben.
Miután lezajlanak a klisés
akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk
vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a
két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé.
Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan
mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film
ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét
felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”,
amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy
zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel.
(Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem
igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak
köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az
érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák
iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)
Végül még morális döntéssel is
meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi
izzadtságszag.
A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott
hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán
a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel
lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással
hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább
fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)
A film bemutatása után pedig
felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a
felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ.
Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az
öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul,
maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni
a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy
szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző
láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója
– kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.
Azt hiszem, már Hitchcock mesélt
róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy –
mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot
próbál adni rájuk?
A „Madarak a dobozban” tehát egy
remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai
horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes
megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató
darab.
Sandra Bullock pedig kiváló a
szerepében!
75%