Az immunis - The Survivalist (2021)

Az immunis - The Survivalist (2021)

Rendezte: Jon Keeyes

A film Mafab adatlapja: The Survivalist (2021)

Megtekintés: Fura érzés lesz majd ez a film azoknak, akik kifejezetten John Malkovich színészi géniusza miatt választanak egy-egy filmet. Miért? Mert Malkovich itt is igyekszik megcsillogtatni költő körmondatainak hatásos elszavalását, azonban a forgatókönyvíró igyekezett olyan mondatokat a szereplők szájába adni, amin még a kultikus színész sem tud sokat segíteni. Mert "Az immunis" kifejezetten rossz, felejthető B mozi.

Jon Keeyes most megmutatta, hogy hiába dolgozik közel 20 éve rendezőként a filmiparban, semmi olyasmit nem tanult el, ami munkáját kiemelné az átlagból. "Az immunis" egy covid mozi. Szó szerint is. Kb. fél tucat színésszel elutaztak egy csendes tanyaházhoz, rittyentettek nekik egy logikát lazán tartalmazó szövegkönyvet. Telepakolták nagy szavakkal és erősnek szánt egysorosokkal - gondolom annak szánták - és nyolcvan percben lezavarták a világ egyik legunalmasabb vírusos, poszt-apokaliptikus akció filmjét. Pedig, a történet lehetett volna jó, de nem az. 

A jövőben a covid egyik számozott válfaja elszabadult a Földön, kiirtva nagyjából mindenkit. A túlélők pedig ki tudja merre kóvályognak, miközben egy nem túl tökös banda igyekszik levadászni egy fiatal nőt, mert vezetőjük úgy véli, a nő lehet a megoldás a víruskérdésre.

Sarah (Ruby Modine) párjával menekül valahol a szürkésre szűrözött vidéken és igyekszik eliszkolni Aaron (John Malkovich) és bandája elől.

Az úti cél Sarah pasijának egy ismerőse, akinek farmja van, és valaha FBI ügynök is volt, így egészen biztos, hogy megfelelő védelmet tud nyújtani a lánynak. Csakhogy, a korábbi ügynök, Ben (Jonathan Rhys Meyers) valójában egyszerű térképolvasó volt egy irodában és azért él egy farmon, mert nem tudott jobbat kitalálni magának a családi örökséggel kapcsolatban. Egy biztos, nem hős típus. Hiába volt apja vadász és tanította ki, hiába a korábbi az ügynöki múlt, Ben minden, csak nem egy tökös mini Rambó, aki majd megmenti a Sarah formás hátsóját.

Hogy mégis szerencséje van?

Persze, hiszen Aaron vezeti a világ legkisstílűbb martalóc bandáját, akik sem egy jót nem ettek hónapok óta, sem elég fegyverük nincs egy rendes ostromhoz, mikor elérkeznek Ben portájához. Mondjuk, nem sok minden derül ki róla, hogy mi lett az élelmiszerpótlással, azt sem vágom, hogyha a lakosság tetemes része tetem lesz, miért jelent gondot a fegyverszerzés egy kiüresedett világban?

Azt szintén nem értem, hogy Aaron minek keménykedik Bennel, annak portája előtt? Semmit nem tud róla, muníciója fogyóban, a terep is ismeretlen, mégis olyan gizdán vetíti előre a férfi sorsát, mintha legalábbis egy komplett hadsereggel érkezett volna és a motivációja kristálytiszta. De nem az. Homályos az egész és elvileg vagy hazudik róla, vagy fingja sincs, milyen állapotban van Sarah.

Nem árulok el titkot azzal, hogy Ben megvédi a lányt, egyesével megszabadul a támadóktól és...

...kész.

Szaglik a filmről, hogy össze kellett dobni valamit és ezt sikerült. Logikátlan, érdektelen, hiteltelen. Más filmben a támadók egyéniségek, veszélyesek. Itt a legveszélyesebb karakter a nő, Marley (Jenna Leigh Green), de belőle is paródiát kreál a forgatókönyv, amikor olyan mondatokat ad a szájába, mint: "A szeretet legszebb kifejezése, a halál!" - hát, baszd meg, akárki írta ezt, tud valamit a szeretetről. Mindenesetre nem találtam hozzá megfelelő latin vagy görög bölcset, talán, mert egy végtelenül macsó, de hatalmas baromság ez a mondat.

Malkovich is megkapja a saját beköpéseit, amik hallgatása alatt halk kuncogással kellett megbirkóznom: "És most megkérdezem: Elfogadjátok a sorsotokat, vagy csak egy újabb folt lesztek eme haldokló világ palettáján?" - értem én, hogy kellett a pátosz, meg a nagy szavak, de érezni kellene, mit eszik meg a néző és mi tolakodik a vászon sarkába és pottyan onnan le egy hatalmas blöffként.

Ráadásul, az, hogy el akarják kapni a lányt és kinyírni a srácot, teljesen felesleges elgondolás. 

Először is, megemlíti Marley, hogy azért nem hátrálhatnak m,eg, mert akkor Ben biztos elhíreszteli a faluban, hogy milyen gyáván meghátráltak és Marley nem lesz senki kutyája! WTF?

Tehát, még létezik falu?

Tehát, Marley, hiába üldöz és lődöz akár ismeretlen emberekre ha úgy van, mégis van szíve és lelke és nem fér bele, hogy számára teljesen idegenek mit súghatnak össze róla a háta mögött?

Ráadásul, mivel fél világon üldözték Sarah-t, teljesen idegen helyen vannak jelenleg. Hát, ha olyan kurva kemény poszt-apok banda vagyunk, nem magasról leszarjuk ki, mit gondol rólunk néhány helyi tahó, akiket egyébként is megtört mostanra a világméretű járvány? Tényleg az lehet a túlélők legnagyobb gondja, hogy arról pletykáljanak, hogy az őket nyilván messzire kerülő féltucat gyilkos miféle, kiféle?

Simán kifarolhatnának Ben portája elől és pár kilométerrel odébb kitalálhatnának egy jobban működő tervet, mint a sétáljunk be hülyén és haljunk meg terv...

De bele is hajthatnának a főkapuba, elrongyolhatnának a főépületig, a kocsi fedezékében betörhetnek az épületbe és végezhetnének Bennel, vagy markolhatnák fel a lányt, ha szerencséjük van.

Nem. Ők sétálva közelítik meg a házat és szét is vállnak, mert az minden filmben bejött eddig.

Valójában sok szót nem is érdemes vesztegetni többet erre a filmre. Pár éve, 2016-ban készült egy "Patthelyzet" című, hasonlóan kis téren belül játszódó kamara-akciófilm. Még abban is jobban kufárkodtak a szűk helyszín adta keretekkel.

Ide még behozták flashback formában Ben apját, akit Julian Sands formál meg és aki alig tűnt most öregebbnek a fiát játszó Rhys Meyers-nél. Ő lenne a drámai szál a fiú múltjában, de bár az apa figurája lenne a családi múlt törött fogaskereke, mégis mindig Rhys lesz az, aki végül kiabálni kezd a párbeszédeik közben. Mivel apu állítólag alkalmatlan a farm életben tartására. A csúnya játékszenvedély miatt. Végül egyik hitelezője pontot tesz a faramuci helyzet végére és Ben megörökli mindazt, amivel eddig ketten sem tudtak mit kezdeni. Hogy végül miből sikerült fenntartani, amikor apjá nyakán már ott ültek a hitelezők, Bennek meg egy asztali munkája volt az FBI-ájnál, nem nagyon derül ki.

Az is biztos, hogy a farm gazdája, aki a forgatáshoz biztosította a helyszínt, külön a stáb lelkére kötötte, hogy nagyon-nagyon finoman bánjanak a környezettel, ezért minimális kárt okoznak a szereplők a helyszínekben.Az autóval végül betört főkaput utólag ácsolhatták össze és a kert végében álló vadászlest szintén a filmhez húzhatták fel, ezért épülhetett olyan közel a házhoz, a birtok kerítésén belül. Mondjuk onnan várni a szarvasok átvonulását, ugyancsak türelmes emberekre vall. Azt nem értem, hogyha Ben egyedül maradt a farmon, miért hagy őrizetlenül két vadászpuskát is a vadles széljárta épületében, de gondolom, leolajozta rendesen a puskákat, ha esetleg véletlenül úgy dönt, kimegy és lő valamit. Azt szintén nem értem, hogy amikor Marley felmászik és megtalálja a puskákat, miért csak az egyiket hozza le magával, miközben épp fegyverük nincs elég, ám egyik társát felzavarja, hogy onnan őrködjön (tél van és hát nincsenek túl jól felöltözve) és az egészen sötétedésig eleget is tesz ennek, hogy amikor azután Ben akciózás közben rágyújtja az építményt, a férfinek eszébe se jusson esetleg használni Ben ellen a puskát. (Külön McGuyver díjas a módszer, amivel Ben begyújtja az építményt a pasas alatt.)

Malkovich minden második mondata bullshit, főleg, amikor hosszabb a mondandó.

A befejezés meg...

Olcsó és rossz film "Az immunis". Sok kérdést vet fel, alig válaszol meg valamit. Homályos motivációk, logikátlan döntések. Messzire kerülése javasolt.

20 %

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Rendezte: Susanne Bier

A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)

Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.

Azt azért előre tisztáznunk kell – mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban – hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már 2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat, nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási vádak miatt.

A „Hang nélkül” egy feszült alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó – elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat – szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi félelem, a vakságtól.

Mindkét film az érzékszerveink korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből, amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.

Az egyikben ha meghallanak minket, végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?

Akárhogy csűrném, csavarnám, a látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább. Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az életünk múlik azon, hogy ne lássunk.

Ennél fogva, ha a „Hang nélkül” egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.” Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül látott el produceri teendőket is a produkcióban.

Malerman ellenségképe nem reformálta meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem – alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben, akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik, végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába, aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.

Malerman fenyegetése nagyjából ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben „ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.

A film elején homályos célzásokat kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda. Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe” lenne akkor már...)

A világon cunamiként végigvonuló, ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz, olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük, csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig tehetetlenek leszünk.

Malorie értetlenül, sokkos állapotban vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe, amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket, illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas remekművét.)

Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket. Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom (Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb, míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból, megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe, mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük kapcsolatban.

Nem tudom, hogy vallás tekintetében melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta, amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig, hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá. Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal, csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy, ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...

Az ostromállapotot tehát felváltja a másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy horrorfilmben.

Miután lezajlanak a klisés akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé. Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”, amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel. (Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)

Végül még morális döntéssel is meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi izzadtságszag.

A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)

A film bemutatása után pedig felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ. Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul, maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója – kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.

Azt hiszem, már Hitchcock mesélt róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy – mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot próbál adni rájuk?

A „Madarak a dobozban” tehát egy remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató darab.

Sandra Bullock pedig kiváló a szerepében!

75%

Red 2. (2013)

Red 2. (2013)
imdb adatlap

A szereplők nevei nem sorrendben olvashatóak!

Rend.: Dean Parisot

Fősz.:
Frank - Bruce Willis
Marvin - John Malkovich
Sarah - Mary-Louise Parker
Victoria - Helen Mirren
Bailey - Anthony Hopkins

A második rész több izgalmat ígér, mint az első - hiszen a második részekre általában össze szedik magukat a készítők, ha már nekiláttak - mégsem lett nagyobb durranás, mint az első etap. Habár a történet folyása egy sokkal durvább veszély irányába halad homlokegyenest, mivel hőseink jól szerepelnek a világ megmentésében, összességében a Red 2. végül sokkal haloványabb lesz akcióügyileg, mint idősebb testvére.
Frank és Sarah kezdenek komolyan összecsiszolódni. Sarah élvezi az ex-ügynök pasija tesztoszteron szintjét, csüng minden szaván. Tudja jól, amíg együtt vannak Frank-kel, semmi baja nem történhet az égvilágon. És az milyen uncsi már?!

Láttunk már ilyet máshol: pl. Az utolsó akcióhős

Kapóra jön Marvin megjelenése, aki persze még benne van a "világ megmentése" bizniszben és természetes, hogy olyasmibe keveredik, amiből csak Frank segítségével tudna kikecmeregni.
Frank már fáradt, a lúdtalpa sajog, szívesebben teázna otthon, Sarah oldalán, belefeledkezve a teába és édes süteménybe. Sarah azonban Marvin megjelenésének pillanatától olyan, akár a sütőbe tett lepényhal; be van sózva. Szép dolog a középkorú szerelem, ám a viagra fogyóban, így a hálószobai akciókat valami "kézzelfoghatóbb" izgalomra cserélné az eddig inkább Cosmoplotan-en szocializálódott amerikai ex-szingli diszpécserhölgy.

Láttunk már ilyet máshol: pl. Kardhal 

2:1 arányban Franket leszavazzák és kezdődhet a móka.
Persze kell némi ellen:
Egy keleti (Byung-hun Lee) és egy nyugati bérgyilkos (Neal McDonough). Mindkettő profi a szakmájában. Frank egyiküket még ismeri is, és ami tőle idegen, kiveri a víz. Sarah bőszen törölgeti gyöngyöző homlokát.
A feladat; Megmenteni az enyhén őrült tudóst (Anthony Hopkins), majd segítségével kiiktatni egy korábbi találmányát, amely képes a térképek zöld területeit hamuszürkévé változtatni.
Közben jönnek a már ismert mellékszereplők, akikre sok idő nem jut, hiszen nem négy órás a film, csak alig kettő. Épp ezért pár remek jeleneten kívül nem sokáig élvezhetjük sem a "Béka" (David Thewlis) kulináris élvezkedését, sem Ivan, az egykori orosz kém (Brian Cox) akcentusát.
Persze egy jó kémfilm nem működik árulás és pálfordulás nélkül. Kapunk ebből is, abból is. Hogy Sarah vérnyomása a plafonig szökjön, még megismerjük Frank múltjának egyik homályos g-pontját, az orosz ügynöknőt (Catherine Zeta-Jones), de Frank egy jellem, így a töltött-káposzta felmelegítésére nem jut elég idő.

- Frank, ez most komoly? Mellém ültetted ezt a dasenykát?

Sajnos a Red 2. semmiben nem tud ráverni az első részre. Míg, az egyben, ha a töltelék leszámítjuk, egy bérgyilkos követte Frank munkásságát és igyekezett lenullázni öregedő hősünket, Karl Urban személyében, addig most két megbízható színész ered a nyomába. Azonban hiába a Han-t játszó Byung-hun Lee akrobatikus ügyessége és Neal McDonough megbízhatóan jeges, szürke szemű mosolya, szerintem nem veszik fel a versenyt a Karl Urban által hozott, laza, macskaszerű terminátoros kisugárzással. Ketten együtt sem olyan hidegek, mint Urban volt egyedül, pedig McDonough esetében még belevittek egy csúnya gyilkosságot is, hogy nagyon utáljuk a karaktert, mégis, amikor végül elfogyott a dialógusa a filmből, kicsit megsajnáltam.
Sarah karaktere sokat fejlődött az első rész óta. Már nem az a tehetetlen, árral sodródó nőci, akit megismertünk. Figurája, amolyan kabalaként funkciónál. Amíg Frank a "nyakában" tudja, biztos lehet a sikerben, főleg, hogy Sarah már nem passzív üzemmódban nyomja, hanem Marvin gondoskodásának köszönhetően, mind jobban kijön belőle az asszonyállat. (Talán a harmadik részben már ő fogja belevinni Franket a tutiba.)

- Mi oroszok ezt adjuk borravaló helyett...!

Női oldalról Mary-Louise Parker simán elviszi a showt kolleginái elől, ezért Helen Mirren karaktere sokkal súlytalanabb lett, míg Catherine Zeta-Jones egyenesen a lepkesúlyba avanzsált. Talán majd a folytatásban többet domboríthatnak. (Ige, hiába tettek meg mindent az írók, hogy elhitessék velünk, egyikük nem partiképes a folytatásra, hiszen tudjuk, a kémek akár a macska, kilenc élettel rendelkeznek.) Hiába vitték többre amerikai kolléganőjüknél (Oscar-díj, blockbuster, jó házasság), itt csak asszisztálnak az események alá.
Akinek alakítását keveselltem és fontosságát megkérdőjelezem, az a "Béka". Nagyon kedvelem Thewlis egyértelműen tenyérbemászó pofáját, de itt, bár tudtam, ő amolyan James Bond mellék-gonosz, amit belőle kaptam, nekem nem volt elég. Annyira életszagú a borkóstolgató figurája, annyira vászonról lemászó, hogy őt például kifejezetten üdvözölném egy folytatásban.
Az enyhén lökött tudóst pedig Hopkins biztos kézzel hozza. Eszméletlen színész. Ahogy motyog maga elé, ahogy beszél, emlékeztet Hannibal Lecter kissé megborult unokatestvérére, akit eddig nem ismerhettünk meg - mivel Thomas Harris, a Lecter könyvek írója nem mesélt róla. Igazából meg sem lepődtem rajta, amikor kiderültek a motivációi.

Nem bírom a kötöttséget!

Ennek ellenére a film puskaropogás faktora számomra alatta maradt az első résznek. Hopkins karizmatikusabb, mint Richard Dreyfuss volt, korábban, mégis, pont mivel magányos farkas, a végső leszámolás így sokkal vértelenebb lett, mint Malkovich és Mirren ámokfutása volt, pár éve. Morgan Freeman hiánya csak azért nem annyira szembeötlő, mert valahogy a második részben is érzem a szellemét, hogy jelen van. Komolyan!
A történet ugyan kicsit bonyolultabbnak tűnik, de ez sem vált előnyére. Túl sok helyszín, túl sok szereplő, kevesebb tűzijáték.
Ettől függetlenül Dean Parisot akció-képregény-komédiája élvezetes szórakozás, egyszer feltétlenül látnod kell.
A befejezés klisés, könnyen kiszámítható, de még ez sem rontja el az előtte végigült közel két órát.
Ja, és játszik benne Bruce Willis...

Figyeld:
- Parker orálisan adakozóbb
- Hogyan kell a rendőrséget egy hűtőajtóval leamortizálni.
- Hopkins. Az az ember egy zseni.
- Az első részben tetszett, amikor Willis kilép a pörgő autóból? Nos, kapsz valami hasonlót. (Kár, hogy tucatnyi film, köztük a Wanted, már bemutatta)

Néhány érdekesség:
- Ernest Borgnine szerepét csak 2012.-ben bekövetkezett halála akadályozta meg.
- Három szereplő is játszott már Lecter filmben; Hopkins-t ugye nem kell bemutatni, de Brian Cox, aki itt Ivan, már előbb eljátszotta a Hannibalt "A vörös sárkány" első megfilmesítésében, az 1986-os "Embervadász"-ban. Parker pedig "A vörös sárkányban" játszotta Molly-t.
- A filmben Mirren megjegyzést tesz magára, hogy ő a királynő. Ez igaz, hiszen több filmben eljátszotta ezt a szerepet. :)
- Mary-Lousie Parkernek nagy napja volt a film a bemutatója, hisz sok országban együtt mutatták be másik filmjével, a R.I.P.D.-del, amit véletlenül nem az első Red rendezője forgatott le, Robert Schwentke? De!