Harriet - Harriet (2019)

Harriet - Harriet (2019)

Rendezte: Kasi Lemmons

A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)

Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.

Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.

Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.

Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.

A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.

A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.

A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.

Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.

A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.

Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.


60%

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Rendezte: Anthony Maras

 A film Mafab adatlapja: Hotel Mumbai (2018)

imdb.com

Megtekintés: Ritkán nézek úgy végig filmet, hogy nagyjából az elejétől a lezárásig gyomorgörcsöm van – nem valami nehéz ételnek köszönhető, természetesen – ezért meglepett, hogy milyen zsigeri érzéseket váltott ki belőlem ez a megtörtént eseményeket feldolgozó filmdráma.

A Hotel Mumbai története első körben hasonlít olyan mozikra, mint a szintén „hoteles” „Hotel Ruanda” vagy a szintén 2018-as „Bel Canto”. 

Alaptörténet, hogy kisebb embertömeg egy kegyetlen csapat áldozata lenne, azonban egy területen belül igyekeznek túlélni és kivárni a megmentőiket.

Amit sokan szerencsére televízióból tudunk meg, hogy a világ más országaiban olykor-olykor elszabadulnak az indulatok és politikai vagy vallási okok miatt (esetleg összefonódik) szélsőséges csoportok úgy kívánnak érvényt szerezni ideológiájuknak, hogy ezáltal más közösségeket vesznek erőszakos cselekedeteikkel célba. Ebből is a legkiszámíthatatlanabb és ezáltal talán legkevésbé felfogható egy átlagember számára az öngyilkos merénylők akciói, amelyeket olyan helyszínen követnek el, hogy minél nagyobb legyen a pusztítás, mint adatokat tekintve, mint szemléletet.

2008-ban maroknyi húszas évei elején járó iszlám fiatal, sejtjeik vezetőinek parancsára, áthajókázott Mumbai-ba, ahol a kijelölt területeket felkeresték, majd fegyveres ámokfutásba kezdte, nem kímélve senkit, aki útjukba állt. Az ilyesmi ellen szinte lehetetlen védekezni. Talán egyetlen esélyed, ha idejében meghallod, mikor kezdődik a terror és egyszerűen elfutsz előle. Még a film nézése közben is erős indulatokat váltott ki belőlem és mély, zsigeri félelmet, ha arra gondoltam, hogy mennyire tehetetlen lennék ebben a helyzetben.

A film nem spilázza túl, sőt, néha talán még kerüli is, hogy nyersen mutassa a valót, azonban amit látunk, az is elég, hogy felkavarja az érzéseinket.

A történet szerint Arjun (Dev Patel, életének legerősebb alakítása eddig és még remélhetőleg messze a vége) épp, hogy sikeresen tartja meg munkáját a Mumbai városában működő és a helyiek szemében igazi presztízs munkahelynek számító Taj becenevű szállodakomplexumban. Alig veszi fel a műszakot, riasztó híreket kapnak a városból, amelyben lövöldözésről és halottakról esik szó, azonban Mumbai nagy város és a hotelben senki nem gondolta, hogy ez az eseménysor náluk folytatódik, Azonban megérkezik egy maroknyi felfegyverzett férfi, hogy bevégezzék a feletteseik utasításait. Mikor elszabadul a pokol, a hotel személyzete igyekszik összefogni és menteni a menthetőt, ezalatt értve a vendégeiket, ami sajnos, hiába a hatalmas épület, lehetetlen vállalás.

Arjun, ha lehet, még többet vesz ki az akcióból, mint társai, néha az életét kockáztatva, de a férfiben olyan erős a hit és egyfajta morális hozzáállás, hogy képtelen hátat fordítani azoknak, akikről a feladata, hogy gondoskodjon, beleértve ezt a szituációt is.

mafab.hu

Miközben a helyi rendőrség igyekszik magára találni a véres események között, a túlélők macska-egér játékot játszanak az épület szobáiban, hogy ne találjanak rájuk.

Dev Patel producere is a filmnek és játéka eszméletlenül erős. Nem tudom, mennyi igazságalapja van az általa megformált Arjun-nak, de nagyon hamar szerethetővé teszi a figurát. Az a jelenet, amelyikben az egyik vendég a pánik közepette a menedzsernek panaszkodik, hogy fél Arjuntól, mert a fejére kötött turbánban hasonlít a támadókra – akik amúgy nem viselnek ilyen fejfedőt – és utána Arjun beszél a nővel, az egyszerűen egy gyönyörű jelenetsor.

A filmben még szerepet kapott Armie Hammer és Jason Isaacs is, bár sokkal kevesebb vizet zavarnak a történetben és megkockáztatom, a valósághoz talán nincs annyi köze kálváriájuknak, mint amit a film bemutat, pusztán az eladhatóság miatt volt két ilyen húzónévre szükség a sok indiai és egyéb ázsiai karakter mellett.

A film drámaisága mellett is adagol némi humort, amely néha a fekete humort karistolja, mégsem lóg ki a képből, nem zavaró.

A helyi rendőr két tagja még nagyon jó karakter, akik bejutnak az épületbe és igyekeznek segíteni, hogy a vendégeket ne lőjék halomra. Az ő sorsuk is érdekelt.

Talán a lezárás ami nehéz lehetett a készítőknek, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet hepiendes befejezéssel tálalni, ismerve a körülményeket. Közel kétszáz halott, félezer sebesült volt a támadók rovásán, akikből csupán egy élte túl ezt a gusztustalan akciót. Őt végül elítélték, de nagyon rossz arány ez az áldozatokkal szemben. Közben, akik kitervelték, otthonukban állítólag ma is élnek és terveiket szövögetik.

awardswatch.com

Ha egy emlékezetes drámára vágysz, nyugodtan merem ajánlani ezt a mozit, ami végre nem az amerikaiak hősiességéről mesél. Sőt, annyira nem, hogy egy amerikai turistából sikerült úgy egy igazán negatív karaktert varázsolniuk, hogy az illető nem is a terroristák oldalán van értelemszerűen. Viselkedése azonban pont az a gőgös, lenéző hozzáállás, amiért sokan megvetik az USA lakosságát a világ sok részén. Mondjuk valójában nekem kicsit ő és a barátnője története lógott ki kicsit a filmből. Talán nem is volt tervben, hogy a figurát ilyen módon mutassák be, csupán rosszul sikerült.

A film amúgy remek, a színészek egészen kiválóak, a szituáció miatt rengeteg érzést az arcok mutatnak meg a néző felé, hiszen a szituációban a hangoskodás pont nem javallott, és ezek az arcok beszédesek.

A filmben előkerül a kérdést, hogy ilyen helyzetben ha nyafog a csecsemő, mit csinálnál? Még soha nem utáltam csecsemősírást hallani, mint ebben a filmben. Mert bizony, az a sírás jelentheti a halálodat is...

85%

Ha meglesnéd: Hotel Mumbai (2018)

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)

Rendezte: Mel Gibson

A film Mafab adatlapja: Hacksaw Ridge (2017)

Megtekintés: Mivel az utóbbi idők egyik legkellemesebb filmélménye volt számomra, kifejezetten ajánlom a film moziban való megtekintését is akár. Vagy bárhogy!

Kedves Mr. Gibson!
Szégyellje magát!
Ezt a legkomolyabb szarkazmussal mondom önnek! Aki ilyen filmeket képes tető alá hozni és megrendezni, annak kötelessége lenne, hogy legalább évente egy remek filmet tegyen le az asztalra, mert önnek van tehetsége a filmekhez.

Pedig...

Az első mozifilmje, "Az arc nélküli ember - The Man Without A Face (1993)" korrekt dráma egy erősen megkérdőjelezhető drámai témában, amely finoman boncolgatja, hogy diák-tanár között mennyire lehet erős a függőségi kapcsolat és, hogy a rosszindulat hogyan kezdheti ki az összetartást. De semmi különös. Oké, volt benne remek karakterek bemutatása, meg a feldolgozás is szép lett, viszont motoszkált bennem valami a fő kérdésből; nem lehetséges, hogy tényleg történtek olyasmik, amiknek nem szabadott volna? Habár, erre maga a film, amennyire emlékszem, egyértelmű utalást nem tett.

Azután "A rettenthetetlen - Braveheart (1995)" bebiztosította önt a legjobb rendezők között, habár, mai szemmel nézve, a remek felépítés, színészek és forgatókönyv ellenére, a filmben érződik egyfajta kommersz íz is. Hatalmas vállalás és a végén a kivégzés... nem volt más ez, mint egy igazi Oscar-díj mágnes. Az én anyámat, hogy a film zenéjét jobban kedvelem, mint magát a filmet, pedig vannak ikonikus pillanatai - Murron nyakvágás, helytartó nyakvágás - mégsem a kedvencem.

Közel tíz év szünet után érkezett "A passió - The Passion of the Christ (2004)", amit megtekintés után egyenesen rühelltem. Elhiszem, hogy sokaknak egyenesen revelációként hat a kész mű, de én nem vagyok sem vallásos és a horrorfilmek műfaján belül meg kifejezetten utálom a torture horror alműfajt, ezért nekem Jézus utolsó útja és szenvedése - hiába már maga a cím is erről szól, ezért kár is lázadoznom - nem volt szórakoztató, pedig a mozitól ezt várom el, nem a kényelmetlen feszengést, a teljes elzárkózást. Engem idegesített az, hogy egyetlen embert egy egész város szopat. Ráadásul nem egy gyilkosról beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki a szeretetre akar tanítani. Jó, te azt mondod: - Hiszen ez a Biblia és a katolikus vallás legfontosabb története. Én meg azt mondom erre: - Oké, de én utálom a vallást és az összes ellentmondásos, ósdi hozadékát.

Rá két évre összedobta az Apocalypto című kaland-drámát, amely nekem eléggé kakukktojás és a pozitív kritikák visszajelzéseinek ellenére kb. rokonfilmnek számít számomra a finn "Nyomkereső - Ofelas (1987) című kalandfilmmel, amelyből Hollywood készített vérre menő Remake-t, áthelyezve egy kontinenssel arrább, "A barbár - Legenda a szellemharcosról - Pathfinder (2007)" címmel, így Gibson beelőzte azt pár évvel, azonban a finn játékfilm közötti hasonlóságtól nem tudtam a megtekintés után elvonatkoztatni. Biztos igazuk van azoknak, akik szerint a mozi hatalmas nagy vállalás, nekem azonban ugyanúgy elég volt egyszer látnom, mint "A passiót".

Erre eltelt tíz röpke év és Gibson olyan filmet készített, hogy azt kívánom, elég ideig éljen még, hogy további tucatnyi hasonlóan fontos és számomra érdekes produkcióra legyen ideje. Ha ilyen iramban fogja folytatni, akkor élnie kell vagy száz évet még...

Gondolom, ebből is rájöttél, hogy számomra Gibson "A fegyvertelen katonája" kifejezetten üdítő hatással volt és csak ajánlani tudom megtekintésre. Igen. Le a kalappal. A film maga a nagybetűs mozi!
Gibson jó érzékkel szövögeti a mesét, és ebben nem is kell túl messzire mennie, hiszen a főszereplő, Desmond Doss hihetetlen története (Érdemes elolvasni a wikipédia cikkét erről a hősről) a valóságon alapul és amennyire hinni lehet a 2006-ban elhunyt fegyvertelen szanitéc visszaemlékezéseiben megörökített történeteknek, a film forgatókönyve nagyjából hitelesen adja vissza mindazt, amit a főszereplő karaktere megélt az Okinawa-i partoknál. (2004-ben készült egy dokumentum film melyben többek között beszélgettek Doss-szal és 2000-2002 között adásba került a Medal of Honor című dokumentum sorozat, amelynek első évadának negyedik részét szentelték teljes egészében a hősies katonának.)
A film szerencsére, ahogy a hasonló felépítésű moziknál megszokhattuk, nem rögtön a háborúval indít - nem számolva a film eleji jelenetet, ami bemutatja a főhőst - hanem bemutatja a fiatal Doss-t (Andrew Garfield) és, hogy hogyan lett belőle az az ember, akinek mély vallásossága és lelki formálódása végül egy olyan személyben csúcsosodott ki, aki teljes és mély meggyőződéssel kiáll azért, amiben hisz és úgy akarja segíteni bajtársait a háborúban, hogy eközben ő nem ragad fegyvert, hogy ezáltal ne kövesse el isten szemében a leghalálosabb bűnt; a gyilkosságot. (Mondjuk, azért érzek így is némi ellentmondást, mert habár Doss még véletlenül sem nyúl fegyverhez, puskához vagy bajonetthez, mégis a bajtársa fegyverének csöve elé kénytelen taszítani a japán katonát, amikor az megakarja fojtani a puszta kezével és így végül a katonatárs puskasorozata teszi ártalmatlanná a támadó ellenséget.)

A film első fele a karakter(ek) megismerése, Doss rövid élettörténete. Ezt a Gibsonra jellemző finom humorral és drámai pillanatokkal (Kb. Mint a Rettenthetetlenben, amikor visszatér szülőfalujába és humoros módon elfogadtatja magát egykori cimboráival, vagy félszeg udvarlása Murron felé.) sikerül bemutatni. Doss figurája egy enyhén bugyuta fickónak tűnhet, aki megkukul, ha szerelmes lesz és sokak szerint soha nem fogja vinni semmire az életben, mert túlságosan is a fantáziája rabja. Anyjának segít csip-csup munkákat elvégezni a templom körül, hobbi szinten érdekli az orvostudomány, a természet és ornitológia, stb. és végül első látásra beleszeret egy nővérkébe, akit a sors sodor az útjába.
A szomszédfiús kisugárzás mögött azonban olyan erő lakozik benne, amellyel később példát tud mutatni katonatársainak, akik logikus okokból teljesen elzárkóznak tőle, hogy később, miután "bebizonyosodjon", hogy Doss hitének van a harcmezőn létjogosultsága, ne ő formálódjon a többiekhez, hanem azok kezdjenek hozzá idomulni, előbb elismerve tetteinek értékét, majd elfogadva hitét is, hiszen nincs babonásabb és vallásosabb ember a harcmezőkön harcoló férfiaknál. (Igen, úgy vélem, ők még magánál a pápánál is vallásosabbak, babonásabbak.)

Doss szerelmes lesz tehát egy nővérkébe (Teresa Palmer), akit elbűvöl a fiú természetes őszintesége és akkor is mellette marad, amikor bárki más elfordulna tőle. Közben Doss, apja (Hugo Weaving parádés alakítása) ellenérzésének ellenére Desmond az öccse után szintén jelentkezik a hadsereghez, ahol a besorozás alatt azt az ígéretet kapja - amit naivan el is hisz - hogy nem kell majd fegyvert ragadnia az ellenség ellenében. Akkor még nem tudjuk, miért olyan nagy az ellenérzése a fiúnak a fegyverviselés ellen - később flashbackből derül ki - ám olyannyira ragaszkodik elveihez, hogy ennek köszönhetően egy hajszál választja el a hadbíróságtól. A szerencsének is köszönhető, hogy végül a hadsereg egy későbbi hőst nem küld parkolópályára, értelmetlenül.
(Mert belegondolva mekkora ellentmondás már, hogy valaki önként jelentkezik, hogy segíteni akar a többi harcostársán a háborúban - mint felcser erre megvan minden esélye - de mivel nem ragad fegyver, már azelőtt sittre kerülhet, mielőtt kvalitásairól egyáltalán megbizonyosodott volna a hadsereg, akiknek elvileg - mivel önkéntesen jelentkezett, ezt ne felejtsük - még ő tesz szívességet, állampolgárként.)
Beszédes az is, ahogyan a katonai apparátus hogyan próbálja különböző módszerekkel rábírni a fiút a fegyver viselésére.
A tisztek szerepeiben találkozunk Sam Worthington-nal és Vince Vaughn-al, aki ebben a filmben szerintem élete egyik legjobb alakítását nyújtja! Első megjelenése tökéletesen bemutatja a karaktert.

Lefutjuk a kötelező köröket, megismerjük a katonatársait, a feletteseit, a hadsereg egyébként szintén teljesen érthető álláspontját, majd a hadszínteret és az ellenséget - akiknek arctalansága szinte a végéig megmarad, ezért gyakorlatilag biodíszlet szinten működnek.
A csata már-már Ryan közlegény szintűen epikus. Bőven van itt is borzalom, ami rávilágít arra, hogy a felső körök érdekeit megvívó katonaság mennyire lehetetlen helyzetben van, mennyire személytelen az egyén sorsa a háborúban. Borzalmas belegondolni is, hogy egy fiatalember kiérkezik a frontra pár hónapos kiképzés után, majd az első percben földre rogy egy lövéstől, holtan, semmissé téve egy élőlényt, karaktert, húsz év örömöt, bánatot, tanulást, érzést, gondolatot.
Belegondoltál már, mennyire isten ellen való, hogy egy élőlényt hónapokig gyötörnek a kiképzésen, kitanítanak, felruháznak, energiát fektetnek bele, hogy azután az első lépés után, ha lelőtték, mindaz, amit korábban rá építettek, semmissé váljon???

Doss azonban bőven rácáfol mindenkire és olyan emberfeletti tetteket hajt végre, amelyekre nincs szó és amelynek nézése közben barátom, Jani is felszisszent, hogy ez azért túlzás. - és nem az, mert a forgatókönyv nagyon hitelesen követi a történelmet.
Doss tehát egy hős és kellemetlen olvasni a stáblistán, hogy már tíz éve elhunyt szegény. Csak arra tudtam gondolni, hogy azok a férfiak, akik átélik a háború poklát, hogy azután végigéljenek egy emberöltőt, milyen történeteket tudnának nekünk mesélni, csupa olyasmiről, amiről nekünk már fogalmunk sem lesz soha: hitről, bajtársiasságról, földi pokolról és még ezer apróságról.

Különvélemény:
Milán barátomnak is tetszett a mozi, de azért volt egy apró és logikus kérdése, ami sajnálatos módon neki jutott előbb eszébe:
- A japán hadsereg miért nem vágta le a kötélhágcsót, amelyen keresztül feljutva az amerikaiak bevették a frontvonalat???
Egy másik ismerősömmel is tanakodtunk erről, de logikus érvet nem találtunk, így maradt az, hogy a japcsik egy kissé hülyék voltak.
Másodszor nézve a filmet - mivel valós eseményekről szól, így a hágcsó kérdése különösen fontos - arra a következtetésre jutottam, hogy a feljutó amerikaiak olyan jól álcázták a sziklás peremen, hogy az ellenségnek nem jutott ideje eltávolítani, lentről meg folyamatosan fedezték.
Ha valakinek ezzel kapcsolatban van hiteles információja, kérem írjon megjegyzést!

90%

Ha megnéznéd:
- A fegyvertelen katona (2017)

Anthropoid - Anthropoid (2016)

Anthropoid - Anthropoid (2016)

Rendezte: Sean Ellis

A film Mafab adatlapja: Anthropoid (2016)

Megtekintés: Feltétlenül. Akit érdekel a második világháború hatása a környező országokra, annak hatványozottan ajánlom.

Amikor először találkoztam a címmel és, hogy Cillian Murphy az egyik főszereplő, arra gondoltam, hogy végre becsúsztatott a jó ember egy fura horrorfilmet a filmográfiájába. Aztán jött az infó, hogy játszik még benne a "Hülyeség ötven árnyalat" férfi főszereplője, akinek korbács van a farka helyén és, hogy az Anthropoid nem valami robotos-rovaros marhaság lesz, mint a cím sejtette számomra, hanem egy történelmi dráma. Jaj, ne, gondoltam, Jamie Dornan-ról egy jó cikket nem olvastam és a történelmi drámák meg olyan unalmasak tudnak lenni. Még több információ birtokában már azt hallottam, hogy a srác ebben a filmben egészen meggyőző tudott lenni és a történelmi dráma egy második világháborús merényletről mesél, ami viszont mindig is az egyik kedvenc történelmi dátumom volt a "Piszkos 12" óta, és abban is egy merényletről van szó. Ezért hát le mertem ülni a gép elé, hogy megnézzem ezt a filmet.
És megérte!

Semmit nem tudtam magáról az esetről, amelyet a film beszél el, de mivel érdekelnek a merényletek és azok kivitelezése a történelem során - nem azért, mintha ilyesmire készülnék, persze - így kedvet kaptam, hogy utána olvassak kicsit. Az utána olvasás meg meghozta a kedvem, hogy meg is nézzem. Persze az alig két órába nem feltétlenül könnyű belesuvasztani valamennyi apró ténymorzsalékot, amely színessé teszi az eseményeket, hogy ne száraz aszpirinként nyeljük le és ebben segített, hogy kiváló színészeket sikerült találni a legfontosabb szerepekre. Az összeesküvés egyik helyi vezetőjét pl. a számomra a mai napig manópofával egybekötött, ám kedvelt Toby Jones alakítja, elég minimalista eszközökkel. A női főszerepekre is sikerült megtalálni két igen tehetséges művésznőt. Az egyik a francia (Valójában Kanadai, de azt hiszem, részletkérdés) Charlotte Le Bon, aki alig tíz éve kezdett filmezni és kezdi bevenni Hollywood-ot, vagy legalábbis kacsintott felé. A másik, ha lehet olyat mondani, hogy hendikep-pel induló Európai színésznő, akinek külseje sem feltétlenül a vászon istennőit idézi meg, alakítása azonban sokkal erősebb a stáb legtöbb tagjának alakításánál és ezért minden tiszteletemet kiérdemelte. Ő pedig Anna Geislerová és csak remélni merem, hogy hallok még róla, annyira jól hozta a konspiránst.

A rendezés kissé talán távolságtartó és szikár, néhol erősen tévéfilmes, ugyanakkor van hangulata. Maga a történet a közelmúltban főleg Hitler-rel foglalkozó hasonló témájú filmek után talán enyhe utánérzésnek hathat, ugyanakkor tény, hogy amit látunk, az nagyjából megtörtént, ezért érdeklődésre tart számot. Nem holmi fantazmagóriát kell néznünk, hanem egy izgalmas szeletét a történelmünknek, amelyben a Német Birodalom talán második legfontosabb emberét igyekszenek eltenni láb alól, Reinhard Heydrich-et (Detlef Bothe). Nem állítom, hogy a film tökéletes felépítésű és nem maradtak homályos részletek számomra. Nem állítom, hogy pl. Heydrich napi rutinjának feltérképezése nem volt elnagyolt a forgatókönyv szerint. Nem állítom, hogy Charlotte Le Bon karakterének "eltűnése" a film végén nem volt esetleg dramaturgiai hiba. Számon kérni egy alig 120 perctől, hogy kielégítően mutassa be azt a babramunkát amit egy ilyen komoly cselekmény jelent, balgaság. A film drámai befejezése amúgy is bőven kárpótolni fogja azokat a nézőket, akik a hasonló moziktól inkább az akciós részeket kérik számon. Korábban is akad néhány feszült pillanat, élesebb szituáció, ám a templomban zajló leszámolás az utóbbi években látott legjobb háborús jelenetek idézte fel számomra.

A filmből az is világossá válik, hogy hiába az önfeláldozó akció, ha a megtorlás bizony minden képzeletet felülmúl később és el kell gondolkodni rajta, mit ér egy emberélet és bárkinek, akár Angliából, joga van e parancsok kiadásával ezrek életét veszélyeztetni. Ezek a kérdések a szereplőkben is felmerülnek, így van min agyalni is. Nem állítom, hogy Jan Kubis és Josef Gabcík története egyedülálló háborús alkotás lenne - magam is tucatnyi érdemes produkciót láttam mostanában - de figyelmet érdemel és a fanyalgókat meggyőzheti róla, hogy Jamie Dornan nem csak faszkorbáccsal tud bánni, hanem akár az arcával is. Cillian Murphy meg amennyire emlékszem, még sosem volt rossz.

Figyeld:
- Hát persze, hogy sosem megy semmi simán.
- A templomi leszámolás
- Amikor a nácik elkezdik levadászni a bűnösöket.
- Amikor a lányokkal először találkozunk: Geislerová és Murphy kialakuló kapcsolatát.

80%

Ha megnéznéd:
- Anthropoid (2016)

Töfi:
- A film sok helyszíne megegyezik a valódi helyszínekkel, mint pl. a kínzókamrák.
- Detlef Bothe egy 2011-es filmben már alakította Heydrich-et.: Lidice (2011)
- A rendező, Sean Ellis közel tizenöt évig dolgozott a film tervén. 2000-ben kezdett foglalkozni vele, amikor látott az Anthropoid hadműveletről egy dokumentumfilmet.

Rosewood, az égő város - Rosewood (1997)

Rosewood, az égő város - Rosewood (1997)

Rendezte: John Singleton

A film Mafab adatlapja: Rosewood (1997)

Megtekintés: Többet vártam. A téma érdekelt, de akkor inkább majd újranézem a Lángoló Mississippi-t.

John Singletont nem tartom egy tehetségtelen rendezőnek. No nem a Shaft miatt, mert azt egyenesen rühellem. Abban a filmben a lényeg, hogy az amerikai bevándorló mexikói közösség (kiterjesztheted nagyjából bárki másra, aki a határon kívülről érkezett) és az indiánokat erőszakkal felváltó fehér emberek gyakorlatilag le kell, hogy térdeljenek és tisztára kell, hogy szopják az öntudatos afroamerikai férfinak, aki tökösebb mindenkinél, női szereplőre meg nem is emlékszem. Nem, a Shaft lesz az, ami miatt John Singleton neve számomra ismerős. Nem is a korai munkái miatt, mert valahogy nem vagyok fogékony a néger-filmre, igaz, láttam párat és tetszettek is. Meg nem is. Kimaradt nekem a "Fekete vidék - Boyz n the Hood (1991)", bár jók a kritikái, a "Fekete átokról - Baby Boy (2001)" a mai napig nem is hallottam és "Halálosabb iramban - 2 Fast 2 Furious (2003)" meg nem kunszt az első rész után...
Viszont a "Négy tesót - Four Brothers (2005)" kifejezetten élveztem és Singleton jó érzékkel tette meg a fekete fiúk egyik testvérének Mark Wahlberget, mert tudta, hogy csak akkor lesz nézettsége az amúgy remek kis krimi drámájának, ha egy fehér csóka seggét is csipkésre rúgják benne, nem csak feka csávókét. Wahlberg-gel meg a kétezres években nem nagyon lehetett félrenyúlni. (Nekem az Esemény nagy kedvencem, úgyhogy bekussolsz.)

A forgatókönyv hiányosságai nem a rendezőt terhelik. Gregory Poirier - aki amúgy hófehér csóka - összeszedte valamennyi tudását, amit hallott a feketék elleni erőszakról a húszas években és kanyarított köré egy több, mint két órás tablót. Francot tabló. A film első felében megismerjük a főszereplőket, hogy a film második felében, ami nagyjából másból sem áll, mint, hogy a feketék menekülnek össze-vissza, míg a fehérek utánuk kutatnak, hasonlóan kaotikus állapotban, míg végül van, aki megmenekül és van, aki nem.

Igen, mikor a film elindult azt hittem, hogy egy legalább olyan letaglózó, izzadtságszagot és mocsárbűzt árasztó, valóságot a nagyszobába hozó filmet fogok látni, mint az említett Mississippis dráma, de nem. Hiába a remek színészi gárda, ha a párbeszédek és a cselekmény egy idő után nagyjából egy önmaga farkába harapó kígyóról mesél.
Ez főleg a film második órájára igaz.

A forgatókönyv nem tudom, eredetileg is fehér ellenes propaganda volt e, de még a viszonylag kedvelhető Jon Voight karakterét is úgy ismerjük meg, hogy épp egy fiatalkorú fekete lányt dönget a szatócsboltjában, miközben felesége otthon eteti a gyerekeket. A másik, akibe szorult némi emberség, a helyi megbízott seriff, akit kedvenc pszichopatánk, Michael Rooker alakít és az író nem tudta eldönteni, hogy most akkor a feketék védelmére kell kelnie - alliterált kicsit - vagy inkább engedje szabadjára a már kétszer említett Mississippis filmben már korábban eljátszott KKK szerepét. (Mert Rooker abban a remek drámában már alakított egy elég erős mellékszereplői karaktert, aminek köszönhetően színészi reputációja erősen megnövekedett Hollywoodban; Igaz, már két évvel korábban felfigyeltek rá a Henrys, sorozat gyilkosos low budget drámában.)

Sajnálatos mód a fekete szereplők sem mind szerethetőek. Van, aki ahelyett, hogy menekülne és befogná a pofáját, akkor kezd el morális harcot vívni választott ősellenségével, amikor a lincselő tömeg a sarkára hág. Ennyire senki sem hülye vagy elvhű, de ha meg mégis, verjék agyon a barmát. Tényleg akkor kell megvitatni, hogy Wright (Voight) megkefélte négerünk egyetlen lányát, amikor a többi menekülő nyomorult már viszonylagos biztonságban van a fehér ember nyújtotta menedékben, saját házában, megkockáztatva, hogy a feldühödött fehér csőcselék rajtakapja mindannyiukat a tornácon és felgyújtsa a faházat, zokszó nélkül? Komolyan?
Ezt a problémát nem lehetett volna megbeszélni a balhé kitörése előtt? Akkor van itt az ideje, amikor már felhúztak a fákra egy tucat feketét és a környék keresztanyukáját szitává lőtték, akár egy kutyát, pedig őt még elvileg szerették is?
És mikor végre a fehér boltos ajtót nyit a menekülőknek, akkor pont az a kis fekete gepárd nem marad ott és fut be a fák közé, akit fehér papuskánk a film elején vígan kefélt? Ezek tényleg ilyen hülyék voltak, vagy a fekete lány félt a fehér feleség szemébe nézni?
A fekete gyerekek szintén idiótának vannak beállítva. Miközben körülöttük kigyulladt a világ, ezek visszamennek ketten az égő templomhoz, mert szól a harang és azt csak apu szokta kongatni. Ne már. Ilyen hülye néger gyerekek még a Lángoló Mississippiben sem voltak. Ott tudták, hogyha kitört a lincshangulat, akkor lábadat a nyakadba és uzsgyi.

Robert Patrick rövid, de gyökér szerepe miatt ég le egy város.

Akit még lehet nagyon utálni, az a fiatal, fehér feleség, akitől az egész balhé indul. Szerinted volt oka, hogy ahelyett, hogy a férjének elárulta volna, hogy egy fehér, átutazó szabadkőműves verte szarrá a saját konyhájában, inkább előadja, hogy egy fekete férfitól kapott pár atyai sallert? Oké, vannak alapból féreg karakterek a valóságban is és az irodalomban is. Ezt benyelem. De azért a fekete srácok, akiket ezért elővesznek és van információjuk a fehér támadóról, nyissák már ki a kurva szájukat, mikor szorul a nyakukon a hurok, mert épp olyan hibásak, mint a nő, aki miatt a trébe kerültek. Igaz, a feldühödött tömeg addigra már vért kívánt látni, csak nem mindegy, hogy az egyetlen seriffnek van plusz információja az állítólagos erőszakról, vagy nincs.

Singleton egyetlen hibája, hogy nekiugrott egy olyan ostoba forgatókönyvnek, amelyben teljesen művi a konfrontáció kiépítése, majd, mikor kitör a balhé, erejét veszti a történet és azt kell bámulnunk, ahogy a szereplők a sötét Rosewood városában és környékén egymást kergetik és bujkálnak, míg végül a befejezés egy totálisan hiteltelen, már a tündérmese határait súroló menekülésben csúcsosodik ki, arról nem is beszélve, hogy korábbi karakterétől idegen módon a fehér boltos is in medias res jellemfejlődési gyorstalpalón vesz részt. Szeretni akartam ezt a mozit, de felbosszantott.

A főszerepben egy titkos kedvenc - azért titkos, mert nincs reflektorfényben az ember - Ving Rhames. Vele sem túl sokat kezd a forgatókönyv. Sokat nem tudunk meg róla. Sem azt, hogy honnan a sok pénze, sem azt, hogy ha már katona volt, akkor mennyire volt mesterségének mestere? Azt hittem, hogy legalább egy fekete Schwarzenegger lesz a pasiból, ehelyett egyszer majdnem fel is akasztják, és többnyire menekül.

Kezdetben riválisok, később azonban össze kell dolgozniuk.

Don Cheadle fontos szerepet kapott, mint helyi Rémusz bácsi, de ő mint tudjuk, remek színész.
Aki viszont ellopta a showt, a tökéletes vadparaszt fehér náci, Duke Purdy (Bruce McGill), aki azoknak lehet ismerős, akiknek beugrik, hol hallották a "Fej vagy gyomor?" rigmust. McGill lubickol a szerepében és itt kiderül, hogy nem véletlenül szerepel filmekben.

A női szereplők, nem olyan karakteresek, de Elise Neal igazi gyönyörűség.

A zene elég jó, a fényképezés kissé tévéfilmes.

Amikor harmadszor hallod a filmben, hogy valaki majd jól megvédi a feketéket a lincselő tömegtől, amíg kikérdezik, mert nehogy már bántsák szegényt, akkor azért kezdesz kínosan vigyorogni. Főleg, hogy minden esetben ugyanazt kell végignézni és valaki nagyon szarul jár a végére. Ráadásul az igazi bűnösök mind megússzák. (Jó, van aki azért kap egy kis verést.)

Tényleg, most belegondolva pont azok ússzák meg, akik miatt kitört az egész balhé. Csoda, hogy őket később nem veszik elő.

60% - Mert kissé összedobált.

Ha szeretnéd látni:
- Rosewood, az égő város (1997)

Harc a szabadságért - Free State of Jones (2016)

Harc a szabadságért - Free State of Jones (2016)

Rendezte: Gary Ross

A film Mafab adatlapja: Free State of Jones (2016)

Megtekintés: Nem egy tökéletes történelmi tabló, habár vannak erős pillanatai.

Gary Ross filmje talán úgy jellemezhető, hogy korrekt. Ettől eltekintve száraz alkotás, hézagos is kicsit, töredezett és még a néha megjelenő feliratok ellenére sem feltétlenül teljesen érthető egy Európai embernek, hiszen nem a mi történelmünk része volt mindaz, amiről mesél: Észak és Dél háborúját, hogy felszabadítsák és szavazati jogot adjanak a korábban Afrikából és a világ egyéb tájairól behurcolt és elnyomott fekete lakosságnak, akiket korábban csupán rabszolgának tekintették. Sok helyen olvastam már össze erről a háborúról és egyik legérdekesebb hozadékának azt tartom, hogy valójában nem feltétlenül eldönthető, hogy az egész háború kirobbantása valóban felebaráti szeretet vagy inkább politikai és gazdasági sakklépés volt, amelybe százezrek - a legkevésbé felelősek - haltak bele.

Az elképzelés tehát morálisan rendben volt, de a megvalósítás, azaz az odafelé vezető út vállalhatatlan. Nem tudom, Newton Knight filmbeli kalandjai mennyiben felelnek meg a valóságnak, így azt nem is kívánom boncolgatni. Elég az hozzá, hogy megcsömörlik a háború poklában és hátrahagyja az egészet, hogy egy rokonfiúnak, aki a karjai közt halt meg, lerója a végtisztességet és hazajuttassa az édesanyjához. Persze, aki engedély nélkül elhagyja a hadszínteret, az dezertőrnek számít, akit a hátrahagyott konföderációs erők azonnal kivégezhettek.
Nos, ez egy másik szép kis szegmense Amerika történelmének, amitől kiráz a hideg és amit már mind a Hazafi című film, mind pedig a "Hideghegy - Cold Mountain (2003)" című dráma boncolgatott.
Miről is van szó:
Tehát, én elmegyek vígan és dalolva a háborúba, hogy megvédjem az ideológiát, amit gazdagék rám tukmáltak. Teszem azt, besokallok egy év után, mert épp elég halált láttam és igyekeznék hazamenni. Mivel kell a végtelen emberanyag, a parancsnokaim nem fognak elengedni, ezért, ha valóban elegem volt, fogom magam és lelépek a balfenéken. Ezer veszély között hazaérek a feltehetően közben lelakott és kirabolt otthonomba - mondjuk földművelő voltam, egy feleséggel, két gyerekkel és tucatnyi háziállattal - és nem elég, hogy elszartak nekem mindent és akiket hátrahagytam, közben megsarcolták és terrorizálták, de még rám is vadásznak, ha kiderül, hogy otthon vagyok. Nem mások, mint olyan emberek, akik a háborút személyesen meg sem tapasztalták, mert amíg az zajlott és embereket öltem, ők csupán ittak, mint a kefekötő és zaklatták azokat a nőket, akiket nekünk el kellett hagynunk.
Elsőre úgy tűnik, mintha azért ontottam volna a vérem, hogy egy csapatnyi rohadék közben otthon élvezkedjen a koncon.
Miután én, aki már megtettem a hazáért, amit lehetett - minimum öltem - felelnem kellett ezeknek a szarháziaknak, hogy miért is vagyok otthon, ahelyett, hogy megdöglöm a családomtól távol.
Elég sarkított, de Newton Knight (Matthew McConaughey), kb. így érez, mikor végül hazatér és dacolni kezd a konföderációval.

A pont, amikor besokallhatsz a háborúban, ha egy rokon kölyök a kezeid között hal meg.

Ha a film csupán ezekről a harcairól mesélne vadregényesen, egy rossz szavam sem lenne. Azonban Ross filmje sokkal több mindenbe belekap és elindul egy olyan irányba, amelyet a több, mint kétórás játékidő alatt már nem tud érdemben kifejteni, elmagyarázni és ezért, úgy érzem, a tanítás derékba törte a játékidő alatt a szórakoztatást. Maga a téma simán megért volna két, egyenként legalább két órás filmet és akkor nincs az a sokat markol, de keveset fog érzésem.

Tényleg vártam azt, hogy egy Mel Gibsonos akciós kalandfilmet fogok látni - mintha az első trailer is ezt sejtette volna, de lehet, rosszul emlékszem - , ami persze Emmerich műve után ("A hazafi - The Patriot 2000") lerágott csont lenne, viszont szórakoztató. Erre gondolhatott Ross is, mikor Leonard Hartman ötletét végül átdolgozta forgatókönyvvé és a végeredmény egy szájbarágós és a második felére sajnos unalomba fulladó életrajzi tabló lett a kevésbé jó fajtából.
Még akkor is így érzem, ha Newton szemén keresztül bepillantást nyerhetünk a KKK áldatlan tevékenykedéseinek kezdeti szakaszába, hiszen 1865-ben alakult meg az azóta már szitokszóként is aposztrofált illegális szervezet. Nem tudom, hogy Knight-nak voltak e személyes konfliktusai ezekkel az emberekkel, azonban a filmben tesznek rá utalást, hogy lett volna miért a körmükre néznie és ebben hathatós segítsége is lett volna, valahogy ezt a leágazást azonban már a film nem tudja kifejteni, hiszen, mire kezdhetné az egész elemezgetését, egyszerűen véget ér a mozi. Jobb esetben, mikor barátját meglincselik, akkor kezdődött volna a második fejezet.
Ismerve azonban, hogy a KKK mennyire gyűlölte a feketéken kívül azokat is, akik segítettek nekik, fájdalmas kimarad ez Knight történetéből.

Lehet, hogy nem túl etikus, amikor Knight rákényszeríti az özvegyet és kiskorú lányait a fegyveres erőszakra, de szükséges és arányos azzal, amit a konföderációs tisztek tennének velük.

Ha esetleg nem lenne eléggé hiányos és mély a film, még kapunk néhány jelenetet a későbbi jövőből - ami mostanra régi múlt - amiben Knight egyik leszármazottját bíróságon cincálják meg, pusztán azért, mert bár külső jegyekben nem látszik a férfin, de vérségi örökség okán van benne fekete vér, ami miatt az akkori törvények szabályozási rendszere szerint nem léphet házasságra egy fehér nővel. Isten áldja Amerikát!!!
Azonban ez a történeti leágazás még soványabb és alig tesz hozzá a mozihoz. Részemről felesleges szócséplés és inkább figyeltem volna Knight életét a két "felesége" között, illetve reakcióit a KKK további fejlődésére.
Szóval, voltak érdekes lehetőségek, kérdések a filmben, amik elemezgetése, filozofálgatása érdekes lett volna számomra. (A lincselések és a konföderációs visszaélések számomra eléggé visszataszító fejezetei az emberiség fejlődésének történetében.)

Matthew McConaughey egészen kiváló alakítást nyújt, habár nekem már hiányzik a szépfiús arca és valami kis tökös akciómarhaság, amiben láthatnám. Elhiszem, hogy jó színész, de mintha erről az egész világot meg akarná győzni. Akinek örültem, mikor felismertem, az Christopher Berry volt. Ha nem ugrik be az ürge arca, akkor lehet, hogy nem vagy nagy TWD rajongó, hiszen Berry Negan egyik első csatlósaként jelent meg a sorozatban és érdemtelenül rövid sorozatbeli "pályafutása" alatt sikerült az egyik legemlékezetesebb monológot elsütnie - Harapsz, rágsz, nyelsz és harapsz! - mielőtt Daryl-nek meg egy páncéltörőt sikerült.
Pofátlanság lenne kifelejteni a fekete színészek közül a tragikus sorsú Moses-t, akit Mahershala Ali kelt életre és Knight szíve hölgyét, Rachel-t (Gugu Mbatha Raw). Alakításaik erőteljesek, habár Rachel figurájából keveset tudunk meg. Engem még érdekelt volna az ő és Knight romantikus közeledésének mélyebb ábrázolása.

Olvastam itt-ott, hogy ezzel a filmmel az Oscar gálára hajtanak, ám úgy vélem, ahhoz a végeredmény még felületesebb a hasonló témájú "12 év rabszolgaságnál - 12 Years A Slave (2013)" is.

60%

Ha szeretnéd látni: H A R C  A  S Z A B A D S Á G É R T 

Gary Ross elmagyarázza a színészeinek, hogyan is éltek akkor a lázadozó törvényen kívüliek.

Videodrome kritikája, mert szeretem hallgatni, amiket mond és mindketten 60%-ra taksáltuk a mozit.
Utózönge: A filmre abszolút nem emlékszem! Ez azért, szerintem egy Oscar várományos film esetében elég ciki. (Még határozott jelenetek is alig ugranak be.)

Sajnos a videót a youtube törölte!!!