Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
A 90-es évek az amerikai független film történetének legszebb esztendei közé tartozik. Olyan filmek készültek ekkor mint az Otthonom, Idaho, a Halott ember vagy a Kölykök, ez utóbbihoz szorosan kapcsolódik Harmony Korine első önálló munkája a Gummo, azaz a Tétova Lelkek. Ezt az idők során kultikussá érett alkotást mi is fémjelezné jobban mint Bernardo Bertolucci vagy Werner Herzog elismerése és az hogy ők akkoriban képesnek látták Korinet a filmnyelv forradalmi megújítására, más kérdés hogy ez nem igazán sikerült neki.
Kevés rendező fejében kavarognak olyan dolgok mint pl: egy túlsúlyos down-kóros lány aki szerető odaadással neveli játékbabáját és ezalatt jó amerikai polgárrá próbál válni vagy ott van még 2 jóbarát aki bicikliháton indul portyára, prédájuk pedig macskák melyek tetemét a helyi vegyesboltban teszik pénzzé. Még kevesebb rendező jut el addig hogy ebből filmet készítsen főleg nem 23 évesen. A Kölykök forgatókönyvét jegyző Harmony Korinenak azonban sikerült mindez és filmje a fent említett kettőn kívül még sok hasonló ,,finomsággal” kecsegtet. A film a múltban tornádó sújtotta Ohiói kisvárosban Xeniában játszódik, amit talán úgy lehet a legjobban leírni hogy Amerika fertője melyet felkavart a szél és még piszkosabban dobott vissza mint eddig volt. Akad itt transzvesztita néger törpe, egy székkel ádáz csatát vívó vérbeli amerikai, redneck paraszt, unatkozó, szexre és szeretetre vágyó kamaszlányok és persze macskák, többnyire olyan macskák amik nem élnek és mellé még a szereplők úgy néznek ki mintha különböző korszakok divatját és hajviseletét meghempergettük volna a Xeniai mocsokban. Ezeket a szélsőségesen aberrált, félresiklott embereket és az ő az életüket nem mindennapi módon mutatja be Korine. A film javarészt kézi-kamerás felvétel így nem meglepő ha a film megtekintése közben eszünkbe jutnak a dogmafilmek, ezek mellett a rendező gyakran alkalmaz olykor horrorisztikus elemeket is amik igen nyomasztóvá teszik az amúgy is nehezen emészthető filmet. A film epizódokba van elbeszélve és ezek az epizódok nem feltétlen kapcsolódnak egymáshoz aminek köszönhetően rendkívül töredékessé válik a film.
A film teljes egészét Nashville szegényebb környékein forgatták és a szereplők zöme is helyi, persze azért akadnak hivatásos színészek is mint Chloe Sevigny aki Korine akkori barátnője volt és a film készítésekor jelmez-tervezői feladatokat is látott el. Rengeteg munkálat volt a forgatás előtt ugyanis néhány ház annyira koszos volt hogy a stáb egyszerűen nem tudott a szeméttől és a csótányoktól a házba férkőzni. A környezet mellett az amatőr szereplők is mély nyomot hagyhattak bennünk, különösen a Solomont alakító Jacob Reynolds akiről a rendező azt mondta hogy nincs még egy gyerek a földön aki így nézne ki. Nos, ebbe vélhetően igaza volt. A Reynoldshoz hasonló fiatal szereplők játéka sokkal hitelesebbé teszi a filmet, de még így is sok az extrém túlzás a filmben. Ebben az egészben a legborzasztóbb viszont az hogy a Gummo bizony valós problémákról beszél és bár ezek erőteljesen el vannak túlozva látni mögöttük a szomorú valóságot, a posztmodern amerikai élet nyomorát. Az emberek közti kiüresedett kapcsolatok, az eutanázia, a családon belüli erőszak, a pedofília mind terítéken van.
Nem meglepő tehát hogy ez az epés amerikai mozaik nem ért el kasszasikert, viszont olyan emberek elismerését és rajongását vívta ki mint például Johnny Depp és emellé a Larry Clark köpönyegéből előbújt Harmony Korinet az underground cinema nagyágyúi és a filmvilág elismert személyeinek érdeklődésébe helyezte. A Tétova lelkek sötét, kíméletlen és szórakoztató alkotás mely nézése közben azt érezzük hogy egy kulcslyukon át titkon figyeljük mi folyik ezen a romlott világon. Macska tulajdonosok számára tilos a megtekintés.
10/8
Talán így lehetne röviden összefoglalni Michael Haneke 1997-es rendkívül provokatív alkotását. Az osztrák direktort az erőszak és a befogadóra történő hatása különösen izgatja, ez már korábbi filmjein is látszik (Benny videója,71 töredék), de ennyire közel még sosem hozta hozzánk. Ezt a közelséget az alatt értem hogy szinte mi is részesei vagyunk a ,,furcsa játéknak” és ennél a pontnál kanyarodnék vissza a gladiátorjáték párhuzamra. Már az ókori emberek is előszeretettel nézték szenvedő embertársaikat amint éppen végeznek egymással, esetleg egy állat végez velük. Egy ilyen játéknál a publikum és az uralkodó kezébe volt a döntés élet és halál felett, ami a legtöbb esetben mondanom sem kell halállal végződött.
Évszázadokkal később ebbe a filmben szinte ugyanez játszódik le. Anna (Susanne Lothar) és Georg (Ulrich Mühe) boldog házaspár akik kisfiúkkal elutaznak a hétvégére a család tóparti nyaralójába. Minden annyira idillinek hat hogy már itt látszik egy a történet csúnya véget fog érni. Egyszer csak egy kotnyeles, ügyefogyott, golfruhás fiatalember kopogtat hogy tojást kérjen. Meg is kapja csakhogy kifelé menet elejti őket. Újabb tojáskérés következik ami szintén kudarcba fullad, azonban ekkor már a férfi cimborája is megjelenik aki hasonlóan tenyérbemászó stílusával és kér(d)éseivel felbosszantja a nőt, akinek férje és fia épp akkor ér haza. Nos, miután Georg is kellőképpen idegessé vált és távozásra próbálja bírni az urakat egyikük előkap egy golfütőt és kezdetét veszi a pokol.
A pokol alatt a család lelki és testi tortúráját értem. A 2 fiatal minden különösebb ok nélkül kínozza a családot, látszik rajtuk élvezik amit tesznek és amikor egyikük ki-ki nézeget a nézőkre úgy hogy egyenesen a kamerába néz, na az a film egyik leghátborzongatóbb pontja. Haneke a film ilyen jeleneteivel teszi a nézőjét az amfiteátrumban habzó szájjal őrjöngő vagy fejét elfordítva szörnyülködő nézővel egyenlővé. A 2 golfruhás fiatal bicskanyitogató stílusban jár-kel a lakásban, otthon érzik magukat és kiválóan mulatnak mások szenvedésén. Ez a fajta szenvedés nem feltétlen fizikai, sokkal inkább lelki. És a lelki terror az amit a mi rendezőnk kíméletlenül, hideg, statikus képkockákba bújtatva ábrázol. Gondolok itt pl arra jelenetre amikor a nappaliban az egyik golfruhás fiatal a családdal kiszámolósdit játszik puskával, miközben kollégája a konyhába jóízűen vajazza a kenyeret, majd hirtelen lövés dördül és a srác mit sem törődve ezzel elkészíti a szendvicsét és befárad a szobába.
Az ilyen jelenetek teszik igazán kegyetlenné a filmet, no meg a visszapörgetős jelenet, de ezzel nem akarok lelőni semmiféle poént. A családnak fikarcnyi esélye sincs hogy átvegye az irányítást, vagy hogy egyáltalán megmeneküljön. Döntéseket kínálnak fel nekünk a fehérbe öltözött kínzók ,de az igazi végkifejletről csakis az ő akaratuk dönt. Haneke egy brutális és provokatív filmet hozott össze ami médiában megjelenő értelmetlen és öncélú erőszakra reflektál. Kicsit saját magunkra világít rá a film milyenek is vagyunk ha erőszakra kerül a sor és mi csak külső szemlélők vagyunk. A filmben szereplő srácok erőszakoskodása a saját szórakoztatásukat szolgálja akárcsak a médiában megjelenő értelmetlen erőszak a miénket. 8/10
Fekete Róbert filmrajongó eredetileg máshová szánta ezt a kis cikket, ami végül nálam landolt az oldalon. Várom tőle a további cikkeket, hiszen a jerrycomovie szívesen közli le filmrajongók anyagait, más filmrajongók számára.
A közös pont, a film.
Megtekintés: Húsz éve került mozikba ez a thriller és évente újra tudom nézni. Ez annak is köszönhető, hogy remek karaktereket alakítanak jó színészek és a történet sem faék egyszerűségű.
Egy fiatal nőt, bizonyos Carla Town-t (Mary Moore) holtan találnak a Washingtoni elnöki Fehér Házban. Mivel gyilkossági ügyről van szó, bizonyos protokoll-helyzetek kikerülésével bevonnak a nyomozásba egy városi rendőrhadnagyot, Regis-t (Wesley Snipes) is, majd a nyakára szabadítanak gátló/segítő tényezőnek egy ügynököt (Diane Lane), akinek kezdetben nem az a fő feladata, hogy sikeres legyen az együttműködésük (sokkal inkább Regis féken tartása), azonban hamar összecsiszolódnak, amikor rádöbbennek, hogy a szövevényes gyilkossági ügy valószínűleg egy politikai összeesküvés apró szelete, amely komoly kihatással lehet az ország politikai életére, kezdve azzal, hogy az aktuális elnököt (Ronny Cox) lemondatnák bizonyos befolyásos, elitista körök.
A film elkészülésének idején nagyon ment Snipes szekere és szívesen vállalt be tökös figurákat. Regis nyomozó története pedig egyértelműen összerímel egy korábbi alakításával, amelyet Michael Crichton regényének filmváltozatában játszott el, az 1993-as Gyilkos napban - Raising Sun, amelyben szintén egy nő meggyilkolása volt egy összeesküvés katalizátora, szintén egy zárt környezetben, csak ott az amerikai kultúra ütközött a japán szemlélettel. Meglepődtem, hogy a forgatókönyvírói kreditben nincs átfedés a két történet között. Aztán még ott van a Clint Eastwood féle "Államérdek" - Absolute Power (1997), amely szintén egy hasonló, az elnököt érintő gyilkossági ügyről szól.
A film tipikus nyomozós akciófilmes kliséket követve épül fel.
Az első percekben, a történettől szinte független akciójelenetben ismerhetjük meg Regis karakterét, aki egyedül intézi el az öngyilkos hajlamú aktakukacot (Charles Rocket) egy forgalmas útszakaszon, mielőtt az orvlövészek tennék el láb alól az egyébként egyértelműen idegileg összeroppant férfit. (Szomorú, hogy a színész végül 2005-ben valóban önkezével vetett véget az életének. Elvágta a saját torkát! - A nyomozás során idegenkezűségre utaló jeleket nem találtak, így további nyomozást nem folytattak halálának ügyében.)
A film kezdése persze jó apropóját adja annak, hogy megismerjük a társát (Dennis Miller), aki a humoros beszólásokért felelős a filmben, hogy a drámaiságot kicsit ellensúlyozzák. Miller tipikusan az a színész, aki a főszereplő mellé kerülhet segítőnek, komikus karakternek, aki néha feláldozható is.
A kötelező körök után Regis megjelenik a gyilkosság helyszínén, ahol persze a Fehér Ház fontosabb karaktereit ismerjük meg és egymáshoz való viszonyukra is kapunk pici rálátást. A történetben itt már elkezdődik a titokzatoskodás és a figurák befeketítése, hogy legyenek gyanús alakok, akik terveinek miben létéről találgathat a néző.
Regis és Nina Chance (Diane Lane) ügynök között kezdetben feszült a kapcsolat - melyik hasonló krimiben nem az - főleg, mert az egyik karakter egy laza fekete férfi a másik pedig ennek ellentéteként egy karót nyelt, fehér nő.
Az persze hamar kiderül, hogy Nina annak ellenére, hogy egy savanyú picsának (Bocsánat, de tényleg kicsit ebbe az irányba terelik a néző véleményét a nő stílusával.) tűnik, bőven nem az. A szabályok betartása csupán a sportolói múltjának folyománya lehet, hiszen egykori olimpikonként megszokta, hogy van a feje felett valaki aki irányíthatja és engedelmesen kell törtetnie a céljaiért. Regis logikusan érvel, lassan bogozza ki a szövevényes kapcsolati rendszert a meggyilkolt nő körül és közben Nina rádöbben, hogy bár kerülendő lenne az esetleg kirobbanásra váró botrány, lelkiismerete azt mondja, ahelyett, hogy pusztán megfigyeli és akadályozza Regis-t, inkább teljes mellszélességgel álljon ki mellette, akkor is, ha ez visszaüthet rájuk, hiszen ezzel az életük és karrierjük is veszélybe kerül.
Alan Alda, Wesley Snipes
Közben jobban megismerjük Regis-t is, aki lehet, hogy egy kőkemény nyomozó, ennek ellenére mégis magánéleti válságban van, egy hajszálnyira attól, hogy kilakoltassák. Visszatérő poén, hogy a nyomozás közben igyekszik valakit találni, akinek lehet befolyása a lakásának lebontását szorgalmazó cég bizottságánál, hiszen mind a szomszédok macerálják, mint "fontos embert", mind pedig a hobbija - egy hatalmas történelmi tablóként funkcionáló terepasztal - akadályozza az egyszerű elköltözést.
Nináról sokkal kevesebbet tudunk meg, azonban az kiderül, hogy szenvedélyes nyomozó azon belül, hogy ügynök is és nem hajol meg a felettesei előtt sem, ha úgy érzi, valami nincs rendben az üggyel kapcsolatban, mivel rendkívül erős az igazságérzete. Felettese pedig (Daniel Benzali) tipikusan a gyanús figura, ám gyakorlott nézőt nem tudnak félrevezetni.
Fontos karakter még a Fehér Ház biztonsági főnöke, Jordan, akit Alan Alda, Woody Allen egyik kedvenc színésze alakít. Látszólag a férfi mindent megtesz azért, hogy hamar pontot tegyenek a nyomozás végére és lecsukják a gyilkost, mert az ügy egyértelműen rossz fényt vet az elnökségre és környezetére.
A nyomozás csak elsőre tűnik bonyolultnak, pont, mint a Gyilkos napban. Lassan összeáll a kép az elejtett megjegyzésekből és a főszereplők összerakják a puzzle darabokat.
Végül a film több ponton hepienddel zárul. Milyen szerencse, hogy az elnök rendelkezik kellő befolyással a ház lebontásának meggátolásában.
Szerethető akció-krimi-thriller, amelyben még Snipes sem az a legyőzhetetlen akcióhős, mint sok másik filmjében. Itt még rendesen megküzd egyik éjszakai támadójával, harcművészeti tudását nem előtérbe tolva. (Máskor szarrá ver mindenkit.)
Kap egy feszült jelenetet az ügynöknő, valamit a humorforrás kolléga, hogy egyenletesen ki legyenek használva a színészek.
Nem hibátlan mozi, sokadik megtekintés után azért találni benne kisebb dramaturgiai bakikat. (Pl. Az elején Regis ártalmatlanná teszi Jeffrey-t, de a többi rendőr, mikor odaérnek, miközben Regis lelép, csak állnak a fekvő férfi felett és ráfogják a fegyvereiket. A valóságban egy pillanat alatt megbilincselik és viszik is. Pl. Regis-t meglepi a házába betörő férfi, amikor hátulról rátámad. A pasas ennél fogva simán kinyírhatta volna a nyomozót és vége a filmnek, ehelyett kergetőznek egy sort.)
Dennis Miller, Wesley Snipes
Remek nyomozós film, kliséi ellenére. Amikor kijött, már akkor sem volt teljesen friss, de a kilencvenes években sok tucat hasonló mozi készült, ezért megvolt a helye közöttük. Az akciójelenetek finomításra szorultak volna.
A zenéje (Christopher Young) hangulatos, ahol kell, jól hozza a feszültséget.
Ha van rá időd, hallgass bele:
65%
Töfi:
- Bruce Willis volt eredetileg kiszemelve Regis szerepére, de a színész kilépett.
- Vicces, de a trailerben Regis egy helikopterrel érkezik a Fehér Házhoz, azonban a filmben ezt a részt újravágták, mivel helyi nyomozóként tök felesleges volt ez a belépő.
- A film Margaret Truman regényciklusának egyik kötetét vette alapul. Truman könyvei mind fontos helyszíneken történt gyilkosságokat meséltek el. Mindegyik címe "Gyilkosság a..." valahol. Margaret Truman egyébként egy korábbi elnök, Harry S. Truman lánya!
A stábfotók, amelyeken színészek is láthatóak. Ha épp nem volt forgatás, a statiszták készíthettek képeket a színészekről, stábról. Talán azért nem volt olyan nagy a titkolózás, mert ezzel is reklámot akartak csinálni a filmnek, hiszen ne felejtsük el, hogy tévéfilmes feldolgozásról beszélünk, alacsony költségvetéssel. Salma Hayek ekkor kezdett befutni. Igaz, itt már túl volt a Desperado forgatásán, de néhány filmet leszámítva, többnyire rövid epizódszerepeket sikerült elcsípnie amerikai filmekben.
anyu a vadhús árus díszletben. Amúgy ő cigány-lány szerepkőrt kapott.
Edward Atterton (balra) és Benedick Blythe (jobbra) közrefogja Salma Hayeket, aki élvezi a figyelmet, habár nagyon hűvös volt a forgatás ideje alatt.
Atterton nálunk nem lett ismert arc. Főleg kosztümös filmekben lehet vele összefutni, mint pl. a Vasálarcosban is. Hogy mégse teljesen ismeretlen filmes figura az összesen eddigi harminc munkájával, az annak is köszönhető, hogy olyan, mostanra kultikus státuszú munkákban is feltűnt, mint a Firefly sorozat egyik epizódja, vagy a Frank Herbert Sci-Fi könyvéből készült "A Düne gyermekei" minisorozatban. Benedick Blythe karrierje sem sokkal "vastagabb". Neki közel negyven filmes munkája van.
Forgatási szünet. Salma Hayek mosolyogva állt a statiszták rendelkezésére. Több órán keresztül fotózkodott velük. Jobbról Manyi néni óvakodott a képbe.
Salma Hayek a díszletben gyakorolta Esmeralda táncát, amely később elbűvöli a bíborost alakító Richard Harris-t és a Quasimodo-t játszó Mandy Patinkin-t.
A szünetekben Victor Hugo könyvét olvasgatta a színésznő, angolul, ezzel is gyakorolva az angol nyelvet, hiszen spanyol-ajkúként voltak nyelvbeli hiányosságai.
Anyu itt hangos "Salma" felkiáltással odaintegetett neki, amin elnevette magát az amúgy apró termetű színésznő.
Jim Dale, aki főleg a "Folytassa...!" filmeknek köszönheti ismertségét. Elég ritkán forgat filmet és néha csak a hangját adja, ezért nem olyan ismert számunkra.
Peter Medak, Magyarországon született, amerikai filmrendező. Élvezte itthon a filmezést, habár, voltak ütemezési és költségvetési problémák. Szerencséjére a stáb és a színészek mind alázattal viseltettek iránta.
Peter Medak még ma is aktívan forgat filmes munkákat - persze inkább sorozat epizódokat - és ha ismerős a neve, az azért lehet, mert a nálunk is sikeres "A lény - Species" második részét ő rendezte. Szeretett gengszterfilm témákat feldolgozni, mint a "Rómeó vérzik - Romeo is Bleeding (1993)" vagy a "Kray fívérek - The Krays (1990)".
Grace 1960-tól dolgozik filmekben, nekem mégsem mond semmit a neve, a majdnem 100 filmes produkciója ellenére. Anyu meg is lepődött, amikor mutogatta a fotókat a színészekről én meg pislogtam, hogy kik is ezek?
Benedick Blythe és Edward Atterton közé besunnyogott egy statiszta. Talán, mert nem voltak A listás színészek, de nagyon türelmesek voltak a bárhol megjelenő fényképezőgépes magyarokkal.
Atterton vezeti a csőcseléket a bíboros és serege ellen. Itt még nem üvöltöztek, mert nem kaptak rá instrukciót.
Peter Medak instrukciókkal látja el a film egyik húzónevét, a Quasimodo-t alakító Mandy Patinkin-t, akit felismerhetetlenné tett a maszk.
Mandy Patinkin amúgy a maszk alatt egy végtelenül kedves és charme-os pasas. Láthattad őt "A herceg menyasszonya - The Princess Bride (1987)" című abszurd mesefilmben vagy a Homeland: Belső ellenség című sorozatban.
A kimondhatatlan nevű Dobtcheff nem kevesebb, mint 350 filmes produkcióval öregbíti hírnevét!!! Elképesztő szám ez, de talán pont ezért is lehet ismerős neked, ha a nyolcvanas években sok kalózkazettás mozifilmet, akciófilmet láttál. Dobtcheff igazi ZS kategóriás figura, de ezt a legnagyobb elismeréssel állíthatom róla. Karakteres karvaly orrát több filmben is felfedeztem magam is, amelyek közül volt, amelyiket kedveltem, mint pl. az 1984-es Gwendoline, fantasy marhaságot vagy az Umberto Eco kultikus könyvéből készült szerzetesek között játszódó dráma, A rózsa neve 1986-ból.
És végül a legismertebb név a szereposztásból: Richard Harris.
Sokan, a mai fiatalok csak úgy ismerhetik Harris-t, mint az első színész, aki eljátszotta Dumbledore szerepét a Harry Potterben, pedig a brit színész - Írországban született - már a hatvanas években nevet szerzett magának filmszínészként és sok nívós produkcióhoz adta a nevét negyven éves pályafutása alatt. Harris-hoz fűződik az adoma, hogy forgatás közben nagyon fázott, ezért egy tengerészsapkát húzott a fejére - amit az Orca című film forgatásánál tartott meg. Jött a jelenete, hogy ki kell vonulnia a Notre Dame kapuján, hogy beszédet tartson az összeverődött, dühös tömegnek Quasimodo-ról és Esmeraldáról.
- Action!
Harris előtt kitárják az ajtót és a színész kivonul, méltóságteljesen. Homlokát viszont eltakarja a fekete gyerekcsináló sapkája.
A rendező beleszólt a megafonba:
- Richard, megint fennmaradt rajtad a sapka! Újravesszük! - angolul. Harris felnéz, mormog valamit, azután mosolyogva leemeli a sapkáját és teljes bíborosi jelmezben, széles karkitárós gesztussal mélyen meghajol a stáb, majd a statiszták felé, egy mennydörgő: - Sorry! felkiáltással. Majd bedobta a sapkát a kapun és kimért léptekkel utána vonult, miközben mindenki nevetett rajta.
1997-ben, az akkor hatvan éves és magyar származású (Budapesten született) Peter Medak Magyarországon forgatott egy tévéfilmet, amely Victor Hugo egyik leghíresebb könyvét vette alapul, a Notre Dame-i toronyőr kálváriáját. A könyv címe "A Párizsi Notre Dame 1482" és nem "A Notre Dame-i toronyőr", mint ahogyan sokan gondolják.
A film nagyját nálunk forgatták, Fóton, Prága és Rouen mellett.
Történetesen anyu és gyerekkori barátom, Á. J. is részt vett a forgatáson, statisztaként, illetve még két közeli ismerős. J. anyukája és anyu nagynénje, Manyi néni.
Anyu sok fényképek készített, többek között Salma Hayekről is - Richard Harris-t nem sikerült sokszor elkapni, de azért róla is van kép - és a díszletekről, helyszínekről, jelmezes ruháikról.
Salma Hayek állítólag eszméletlen közvetlen volt és anyu az egyik gyűrűjét neki ajándékozta, de, hogy mi lett az ékszer sorsa és megvan e még valahol Hayek kisasszony budoárjában, halvány fogalmam sincs. Egyszer rászántam egy órát, hogy Salma Hayek fotókat nézegettem, hátha valamelyiken felfedezem a korábbi családi ékszert, de meddő keresés volt számomra. Talán egyszer ráírok valahogy és rákérdezek, emlékszik e még a forgatásra és megvan e még a kis ékszer.
A film végül nem lett túl sikeres, de megjelent dvd-n is és anyu feje is látható a borítón, igaz, mivel egy tömegfotóként montázsolták a háttérbe, nem teljesen kivehető az apró pötty.
Első kőrben a film díszleteit és a személyes fotókat mutatnám be.
Jól látszik a méretarány? A kapu előtt az anyu vagy Manyi néni. Látszik, hogy nem voltak túl szigorúak a forgatási helyszínen, ha a statiszták ilyen fényképet is tudtak készíteni. Anyu szerint hatalmas élmény volt a díszletekben sétálni, miközben esetleg épp nem járt arra senki.
Utolsó simításokat végzik a Notre Dame homlokzati részén.
Manyi néni, anyu és Ica néni a díszletben. A képet talán J. készítette.Amit a képen látsz, nem ám kő meg ilyesmi, hanem gipszkarton és társai.Az illúzió avatatlan szemnek tökéletes.
Vigyázni kellett, hogy a ledobált rönkdarabok ne mozduljanak el a két forgatási időpont között.
Falfestmények is készültek a filmhez, amiket nem is nagyon látni a filmben. Eszméletlen babramunka a háttér felépítése. Ica néni, J. és anyu.
Anyu és Manyi néni. Egyébként mindketten cigány asszonyokat alakítottak. Volt, aki vásáros volt, volt aki simán csőcselék.
J.., anyu, Ica néni és Manyi néni. Ők a középkori tömeg statisztái. J. amúgy hentes is volt a vásáros jelenetben.
Megtekintés: Többet vártam. A téma érdekelt, de akkor inkább majd újranézem a Lángoló Mississippi-t.
John Singletont nem tartom egy tehetségtelen rendezőnek. No nem a Shaft miatt, mert azt egyenesen rühellem. Abban a filmben a lényeg, hogy az amerikai bevándorló mexikói közösség (kiterjesztheted nagyjából bárki másra, aki a határon kívülről érkezett) és az indiánokat erőszakkal felváltó fehér emberek gyakorlatilag le kell, hogy térdeljenek és tisztára kell, hogy szopják az öntudatos afroamerikai férfinak, aki tökösebb mindenkinél, női szereplőre meg nem is emlékszem. Nem, a Shaft lesz az, ami miatt John Singleton neve számomra ismerős. Nem is a korai munkái miatt, mert valahogy nem vagyok fogékony a néger-filmre, igaz, láttam párat és tetszettek is. Meg nem is. Kimaradt nekem a "Fekete vidék - Boyz n the Hood (1991)", bár jók a kritikái, a "Fekete átokról - Baby Boy (2001)" a mai napig nem is hallottam és "Halálosabb iramban - 2 Fast 2 Furious (2003)" meg nem kunszt az első rész után...
Viszont a "Négy tesót - Four Brothers (2005)" kifejezetten élveztem és Singleton jó érzékkel tette meg a fekete fiúk egyik testvérének Mark Wahlberget, mert tudta, hogy csak akkor lesz nézettsége az amúgy remek kis krimi drámájának, ha egy fehér csóka seggét is csipkésre rúgják benne, nem csak feka csávókét. Wahlberg-gel meg a kétezres években nem nagyon lehetett félrenyúlni. (Nekem az Esemény nagy kedvencem, úgyhogy bekussolsz.)
A forgatókönyv hiányosságai nem a rendezőt terhelik. Gregory Poirier - aki amúgy hófehér csóka - összeszedte valamennyi tudását, amit hallott a feketék elleni erőszakról a húszas években és kanyarított köré egy több, mint két órás tablót. Francot tabló. A film első felében megismerjük a főszereplőket, hogy a film második felében, ami nagyjából másból sem áll, mint, hogy a feketék menekülnek össze-vissza, míg a fehérek utánuk kutatnak, hasonlóan kaotikus állapotban, míg végül van, aki megmenekül és van, aki nem.
Igen, mikor a film elindult azt hittem, hogy egy legalább olyan letaglózó, izzadtságszagot és mocsárbűzt árasztó, valóságot a nagyszobába hozó filmet fogok látni, mint az említett Mississippis dráma, de nem. Hiába a remek színészi gárda, ha a párbeszédek és a cselekmény egy idő után nagyjából egy önmaga farkába harapó kígyóról mesél.
Ez főleg a film második órájára igaz.
A forgatókönyv nem tudom, eredetileg is fehér ellenes propaganda volt e, de még a viszonylag kedvelhető Jon Voight karakterét is úgy ismerjük meg, hogy épp egy fiatalkorú fekete lányt dönget a szatócsboltjában, miközben felesége otthon eteti a gyerekeket. A másik, akibe szorult némi emberség, a helyi megbízott seriff, akit kedvenc pszichopatánk, Michael Rooker alakít és az író nem tudta eldönteni, hogy most akkor a feketék védelmére kell kelnie - alliterált kicsit - vagy inkább engedje szabadjára a már kétszer említett Mississippis filmben már korábban eljátszott KKK szerepét. (Mert Rooker abban a remek drámában már alakított egy elég erős mellékszereplői karaktert, aminek köszönhetően színészi reputációja erősen megnövekedett Hollywoodban; Igaz, már két évvel korábban felfigyeltek rá a Henrys, sorozat gyilkosos low budget drámában.)
Sajnálatos mód a fekete szereplők sem mind szerethetőek. Van, aki ahelyett, hogy menekülne és befogná a pofáját, akkor kezd el morális harcot vívni választott ősellenségével, amikor a lincselő tömeg a sarkára hág. Ennyire senki sem hülye vagy elvhű, de ha meg mégis, verjék agyon a barmát. Tényleg akkor kell megvitatni, hogy Wright (Voight) megkefélte négerünk egyetlen lányát, amikor a többi menekülő nyomorult már viszonylagos biztonságban van a fehér ember nyújtotta menedékben, saját házában, megkockáztatva, hogy a feldühödött fehér csőcselék rajtakapja mindannyiukat a tornácon és felgyújtsa a faházat, zokszó nélkül? Komolyan?
Ezt a problémát nem lehetett volna megbeszélni a balhé kitörése előtt? Akkor van itt az ideje, amikor már felhúztak a fákra egy tucat feketét és a környék keresztanyukáját szitává lőtték, akár egy kutyát, pedig őt még elvileg szerették is?
És mikor végre a fehér boltos ajtót nyit a menekülőknek, akkor pont az a kis fekete gepárd nem marad ott és fut be a fák közé, akit fehér papuskánk a film elején vígan kefélt? Ezek tényleg ilyen hülyék voltak, vagy a fekete lány félt a fehér feleség szemébe nézni?
A fekete gyerekek szintén idiótának vannak beállítva. Miközben körülöttük kigyulladt a világ, ezek visszamennek ketten az égő templomhoz, mert szól a harang és azt csak apu szokta kongatni. Ne már. Ilyen hülye néger gyerekek még a Lángoló Mississippiben sem voltak. Ott tudták, hogyha kitört a lincshangulat, akkor lábadat a nyakadba és uzsgyi.
Robert Patrick rövid, de gyökér szerepe miatt ég le egy város.
Akit még lehet nagyon utálni, az a fiatal, fehér feleség, akitől az egész balhé indul. Szerinted volt oka, hogy ahelyett, hogy a férjének elárulta volna, hogy egy fehér, átutazó szabadkőműves verte szarrá a saját konyhájában, inkább előadja, hogy egy fekete férfitól kapott pár atyai sallert? Oké, vannak alapból féreg karakterek a valóságban is és az irodalomban is. Ezt benyelem. De azért a fekete srácok, akiket ezért elővesznek és van információjuk a fehér támadóról, nyissák már ki a kurva szájukat, mikor szorul a nyakukon a hurok, mert épp olyan hibásak, mint a nő, aki miatt a trébe kerültek. Igaz, a feldühödött tömeg addigra már vért kívánt látni, csak nem mindegy, hogy az egyetlen seriffnek van plusz információja az állítólagos erőszakról, vagy nincs.
Singleton egyetlen hibája, hogy nekiugrott egy olyan ostoba forgatókönyvnek, amelyben teljesen művi a konfrontáció kiépítése, majd, mikor kitör a balhé, erejét veszti a történet és azt kell bámulnunk, ahogy a szereplők a sötét Rosewood városában és környékén egymást kergetik és bujkálnak, míg végül a befejezés egy totálisan hiteltelen, már a tündérmese határait súroló menekülésben csúcsosodik ki, arról nem is beszélve, hogy korábbi karakterétől idegen módon a fehér boltos is in medias res jellemfejlődési gyorstalpalón vesz részt. Szeretni akartam ezt a mozit, de felbosszantott.
A főszerepben egy titkos kedvenc - azért titkos, mert nincs reflektorfényben az ember - Ving Rhames. Vele sem túl sokat kezd a forgatókönyv. Sokat nem tudunk meg róla. Sem azt, hogy honnan a sok pénze, sem azt, hogy ha már katona volt, akkor mennyire volt mesterségének mestere? Azt hittem, hogy legalább egy fekete Schwarzenegger lesz a pasiból, ehelyett egyszer majdnem fel is akasztják, és többnyire menekül.
Kezdetben riválisok, később azonban össze kell dolgozniuk.
Don Cheadle fontos szerepet kapott, mint helyi Rémusz bácsi, de ő mint tudjuk, remek színész.
Aki viszont ellopta a showt, a tökéletes vadparaszt fehér náci, Duke Purdy (Bruce McGill), aki azoknak lehet ismerős, akiknek beugrik, hol hallották a "Fej vagy gyomor?" rigmust. McGill lubickol a szerepében és itt kiderül, hogy nem véletlenül szerepel filmekben.
A női szereplők, nem olyan karakteresek, de Elise Neal igazi gyönyörűség.
A zene elég jó, a fényképezés kissé tévéfilmes.
Amikor harmadszor hallod a filmben, hogy valaki majd jól megvédi a feketéket a lincselő tömegtől, amíg kikérdezik, mert nehogy már bántsák szegényt, akkor azért kezdesz kínosan vigyorogni. Főleg, hogy minden esetben ugyanazt kell végignézni és valaki nagyon szarul jár a végére. Ráadásul az igazi bűnösök mind megússzák. (Jó, van aki azért kap egy kis verést.)
Tényleg, most belegondolva pont azok ússzák meg, akik miatt kitört az egész balhé. Csoda, hogy őket később nem veszik elő.
Megtekintés: Egypoénos film, mint pl. a Falu. Ettől még remek szórakozás.
Nem nagyon fogok elemezgetni, hiszen David Fincher filmje húsz éves, elvileg már látta, akit érdekel, amúgy meg egyetlen nagy szpojler az egész mozi.
Karácsony környékén kis családomon belül is előkerül a dilemma, hogy apánknak mivel kedveskedjünk, hiszen, nagyjából megvan mindene, ami meg nincs, azt vagy megszerzi, mert szüksége van rá, vagy nem is érdekli. Fiatal korában olvasott pl. de mostanra egyértelmű lett számunkra, hogy az olvasás számára luxus, hiszen ahogy öregszik, egyre kevesebb ideje van a munka mellett olvasásra. Akkor inkább egy pihentető szunyókálás.
A Játsz/ma főszereplője egy milliomos üzletember, akinek vagyona meghaladja a félmilliárd dollárt, ezért - el sem hinnéd te, a kisember - de nem sok öröme van az életben. Mire elérte mindazt, amit a filmben látunk, pont az veszett el az életéből, amiért elvileg küzdenünk kellene: az öröm. Nicholas Van Orton (Michael Douglas) papírokat tologat, emberekkel beszél, részvényeket értékel és ebből jól megszedte magát. A filmben persze a történet folyása miatt nem egy boldog playboy életét vetítik elénk, hanem egy Ebenezer Scrooge (Charles Dickens sokszor feldolgozott történetének parafrázisa, a Karácsonyi ének egy variációja.) szintű, üres, sivár örömtelen életet, amelyben a következő apró üzleti győzelmek sem hoznak semmiféle megváltást, boldogságot.
Orton személyiségét jól árnyalják az olyan pillanatok, mint amikor a sokadik irodistája boldog születésnapot kíván neki, de azt a személyi titkára fogadja és Orton szinte sértve érzi magát, hogy megszólították. Vagy amikor egyedül falteniszezik, amely egyébként egy remek és energikus páros tevékenység és a filmekben főleg befolyásos üzletemberek szokták a kollégáikkal, társaikkal végezni, itt azonban Orton egyedül van és a montázs egymásba vágása érezteti igazán azt, hogy akár lehetne társa is, de ő egyedül van. Miért? Mert valójában senkit nem érez az üzleti életben elég közel magához, hogy együtt játsszon vele. Ez is csak azt mélyíti el a nézőben, hogy Orton nem jó csapatjátékos.
Habár a felszín felületes nézőnek lehet kívánatos, azért a forgatókönyv és a rendező nem segít, hogy akarjuk Orton életét. Az őt körülvevő világ szürke, sötét, depressziós. A környezetében élő emberek mind jól szituáltak, üzleti világa végtelen hatalmat sugall, mégis, hiányzik belőle a melegség, a szeretet. Orton 48 évesen nem feltétlenül döbben rá, mennyire hiábavaló az élete, viszont egyértelműen nem teljesen elégedett vele, hiszen miután öccse felajánl neki egy lehetőséget a születésnapjára, amely alapjaiban változtathatja majd meg az életét - és semmi konkrétumot nem tud róla - fejest ugrik a lehetőségbe, mert a kíváncsisága és a változatosság iránti vágya erősebb, mint önön biztonsága illetve hatalma felett érzett "öröme".
Conrad (Sean Penn) befizeti a "Játékra", melynek első állomása, hogy Nicholas érdeklődjön annyira iránta, hogy hagyja, hogy az események lassan kicsússzanak az irányítása alól és alárendelje magát egy számára mostanra idegen világnak. Márpedig a "Játék" már akkor kezdetét veszi, amikor belép az irodájukba és a pultos kisasszony úgy kezeli, mint egy egyszeri embert és megvárakoztatja. Nicholas érdeklődése azonban sokkal erősebb, mint életvitelének sajátos pökhendisége és mivel megvan benne az a fajta fejet hajtási képesség, amelyet az üzleti életben már elveszített, még mindig ideális alakká teszi őt a játékhoz.
A második lépés, hogy Nicholas határait feltérképezzék - és ez egy nagyon kényes időszak, hiszen ha itt kiszáll, lelép, oda az egész körmönfont terv, hogy megkapja ajándékát, amely egészen az utolsó percekig nem derül ki, hogy mi is valójában.
Feingold (James Rebhorn), a ceremóniamestere, miközben papírokat keres elő, amelyek kitöltésével Orton részt vehet a Játékon, mintegy mellékesen átnyújtja Ortonnak az ebédes csomagját, hogy fogja meg számára, hogy két kézzel kereshessen elő valamit. Orton egészen biztos nincs hozzászokva, hogy emberek így viselkedjenek vele és csak úgy a kezébe nyomjanak tárgyakat, hogy azokra jelképesen "vigyázzon". De ez már a játék bonyolult metódusának a része. Jim és csapata ekkor már elkezdi felmérni Orton viselkedési sajátosságait, mert minden egyes mozdulata, gondolata hatással lehet a Játék kimenetelére és sikerére. Ezek után már sokkal profánabb a tesztek kitöltése, az orvosi vizsgálatok unalmas montázsa és az orvos ismétlődő bátorításai, hogy hamarosan végeznek. Egy kényes állapotfelmérés tanúi lehetünk, hogy a cég (CRS) gondosan megtervezhesse Nicholas személyre szóló nagy kalandját, melynek a végén várja őt a születésnapi ajándéka, amely mi lehet az ő esetében?
A választ megkapjuk a filmtől a végén.
Jobban belegondolva, itt Fincher egy olyan fajta történetmesélést vállalt, mint M. Night Shyamalan, akinek szintén specialitása a végig titokzatos hangulat, amely végül egy jó csattanóra épül. Ha pl. Fincher nem rendezte volna meg a filmet, szerintem simán belefért volna Shyamalan filmográfiájába.
Fanyalgás:
A film talán egyetlen hibájának azt rónám fel, hogy a filmben bemutatott cég és működése rendkívüli szervezettséget kíván, amely jócskán túllép a televízióban már látott "Kész átverés!" műsorokon, pedig, amit látunk, az kb. egy ilyen eseménynek felel meg. Bizonyára nem lehetne a valóságban ilyen módon levezényelni egy ennyi statisztát felvonultató rekreációs programot, bár, a filmből azért, ha odafigyelünk, kiderül, hogy nincs mindenre a cégnek hatalma és rálátása és nem mindenki lett végól beszervezve a "nagy jó érdekében".
Azért azt nem árt tudni, hogy a forgatókönyvnek volt egy sokkal drámaibb és pesszimistább befejezési terve is, amelyben végül a cég elevenen falja fel Ortont és vagyonát. Valahol a tesztvetítések és Michael Douglas karizmája között azonban ezt a változatot elvetették.
Megtekintés: Erős filmdráma, de megterhelő. Kihagyható. Milyen lehet szerinted egy olyan film, amire még Martin Scorsese is azt mondta, hogy az egyik legnyomasztóbb mozi volt, amit valaha látott?
Európaiként nem vagyok jól eleresztve, ami a keleti kultúrát illeti. Távol áll tőlem a manga, anime, kísértetek és szellemvilág, a kultúra, kapcsolati rendszerek, morál, stílus, stb. Teljesen idegen. Viszont nem tudok kibújni egyik-másik mozijuk hatása alól, mert sokkal intenzívebbek és karakter-központúbbak a filmjeik, mint mondjuk egy felületes amerikai horror vagy komédia. Ráadásul, a történeteik sok rétegből építkeznek, néha olyan befejezéssel, amely minimum nyugtalanító. A "Gyógymód" pont ilyen mozi és ami érdekes, hogy nem az elmúlt években készült, hanem már közel húsz éve, ami amerikai film esetén azt jelentette volna számomra, kicsit megelőzte a korát, így viszont, hogy egy japán drámáról - enyhén horror vagy fantasy is - beszélünk, csak arra világít rá, hogy mennyire nem ismerem ezt a világot, amelyet bemutat.
Azt tudni kell, hogy ezt a filmet korábban már láttam vagy elkezdtem nézni. Nem emlékszem pontosan, meddig jutottam el vele, első nekifutásra, de nem lepődnék meg azon sem, ha már végig néztem volna, csak nem emlékszem, hiszen a film témája is az agymosás és felejtés. (Meg sok egyéb...)
Két okból írok a filmről, mert valójában nem érzem magamhoz közelinek és ilyenkor nem erőltetem az írást; egy.) Hogy harmadszor ne ugorjak neki. kettő.) Hogy mielőtt elfelejtem, a különvéleményemet megosszam, hátha mások, más szemszögből elemzik és akkor van egy jó kis vitaalap.
Tetszett e?
Nem abban a szórakoztató formában, amilyenben, szerintem, egy mozinak kellene, hogy tetsszen. Mert lassú, monoton, zavaró/zavaros, nehezen befogadható és dekódolható, kétségek között hagy a végén, stb.
Ahhoz, hogy én, egyszeri magyar ezt a filmet jól értsem, esetleg befogadjam, elképzelhető, hogy az írott változatot is ismernem kellene. Nem ártana, hiszen, Kurosawa, bár saját szerelemgyerekét vitte vászonra, egészen biztos sokkal több "megoldó kulcsot" helyezett el az írásos változatban, mint amennyit, nem a keleti közlésrendszerhez szokott néző felfogni, érteni képes.
A történet szerint bizarr gyilkosságok után nyomoznak, miközben párhuzamos szálon megismerjük az "elkövetőt", aki nem saját kezűleg gyilkol, hanem egy 1734-ben született orvos-pszichológus, bizonyos Franz Anton Mesmer tanításait követve, hipnózis útján irányítja az elkövetőket. A főszereplő Takabe nyomozó (Kôji Yakusho), aki a gyilkos nyomában jár, miközben magánéleti válságban van, betegeskedő felesége miatt.
Hogy a történet ne legyen egyszerű - és ezek pl. olyan momentumok, talán egy átlagos európainak eszébe sem jutna, mint plusz jelentéstartalom - Takabe felesége lassan veszíti el az emlékeit, miközben az elkövető elvileg egyáltalán nem emlékszik semmire a múltjából és arra sem tud érdemleges választ adni, miután elfogták, hogy miért hajszol idegeneket gyilkosságba szuggesztó és hipnózis segítségével.
Szpojleres rész:
A film végül egy gyilkossággal zárul le, amelyre a magyarázat, átlagos néző esetében simán lehet az is, hogy Takabe nem tudván kontrollálni a fiatal gyilkos - és mellesleg korábban kutató - erejét, inkább a rövid és egyszerű módszert választja; kiiktatja, hogy ne ölhessen tovább.
Igen, de apró jelek számomra azt sugallják, hogy a megoldás nem ennyire profán, hanem... miután Takabe egyik nyomozó-pszichológus barátjának segítségével rájön, mivel/kivel állnak szemben - gyakorlatilag egy olyan férfivel, akinek hatalma egy mentalistát vagy x-men mutánst megszégyenít - próbálja abba az irányba terelni a férfit, hogy különleges hatalmát ne arra használja fel, hogy idegeneket gyilkol, hanem segítsen a feleségén, akin a "modern" orvostudomány már nem tud, ezért az asszonyka napról napra veszíti el az emlékezetét. Takabe, mivel sokat nem tud az esetek metódusáról, talán úgy véli, hogy egy ilyen rendkívül erős képességgel megáldott/megvert ember képes lehet a betegeskedő nő agyát, úgymond, helyre rázni hipnózis útján, hogy ne romoljon tovább az állapota, vagy javuljon, hiszen bizonyos nyomozati jelek szerint, minden fejben dől el.
Végül, mivel Takabe látja, hogy hiába minden, a remélt segítség nem képes együttműködésre, csalódottságában végez a tehetséges fiatalemberrel. Gondolom, az sem véletlen, hogy a helyszín, ahol a leszámolás megtörténik, nem véletlenül emlékeztet egy elmegyógyintézetre, habár, nincs rá utalás, hogy mind rendőr, mind gyilkos, elmebeteg lenne.
Ez lenne egy komplex-szebb megoldás.
A lezárás, az étteremben, pedig nyugtalanító, hiszen, bár a jelenetsort nem láthatjuk végig, de arra enged következtetni, hogy a gyilkosunk hatalma sokkal nagyobb, ha erőszakról van szó, mint korábban gondolhattuk.
(De nem írnám le az utolsó két percet, mert fedezd fel magadnak.)
Teszem hozzá, állítólag van egy ezzel kapcsolatos, konkrétabb változat is, amiben nem bízzák ennyire a néző fantáziájára a dolgot.
Hogy mit jelent a címben a gyógymód?
Egyrészt azt, amit ugye, nem tud Takabe megszerezni beteg feleségének.
Másrészt pedig az, hogy fejlövéssel "gyógyítja" a gyilkost, hiszen már korábban az amerikai akciófilmben is volt utalás az összefüggésre gyilkos és rendőr között: "Te vagy a betegség, én pedig a gyógymód!"
Amúgy, érdekelne, hogy egy hasonló metódus alapján elkövetett gyilkosságsorozat megoldására a rendőrség mennyi idő után jönne rá? Hány áldozat kellene hozzá, hogy gyanakodni kezdjenek, hogy esetleg egy hipnózisos irányítás áll az eset mögött?
A film hangulatban és történetben erősen hajaz egy Takeshi Kitano mozi alapjára, a "Tűzvirágokra - Hana-bi (1997)", amelyben - rég láttam, nem teljesen emlékszem - egy rendőr keres megoldást feleségének elhatalmasodó betegségére és ott sem megnyugtató a befejezés. Az egyetlen, amiért nem valószínű, hogy a két film egymástól "lopott", hogy egy évben készültek.
Ha szeretnéd látni a filmet: G Y Ó G Y M Ó D
70% - de nem sokszor nézős darab.
Nem tudom nem szeretni Costner filmjét. Annak idején moziban láttam. Nem voltunk felkészülve a három órára, mégis sikerült egy ültemben végig néznem, mert lekötött. Még nem felejtettem el a világsikerű, több Oscar-díjas mesterművét, a "Farkasokkal táncolót". Ez a film legalább annyira amerikai, pop-art, kalandfilm, mint amaz volt, igaz, az némi történelmi cukormáz mögé rejtette a piskótát. Ez a darab viszont - rengeteg hibájának ellenére - simán csak egy szórakoztató, poszt-apokaliptikus kalandozás, mely nem mentes a nárcisztikus etűdöktől, amiket megbocsátok a rendezőnek. Mert élveztem a játékidőt. Engem, mint célközönséget, tökéletesen eltalált a film. Mondom ezt úgy, hogy vannak hibái, látom őket.
Jellemfejlődés:
Amikor először találkozunk főhősünkkel, Shakespeare-rel, vagy ahogy később fogják hívni, a postással (A könyvben van neve is: Gordon Krantz) egy magányos figura, aki öszvérével járja a kietlen világot, lehetőleg kerülve a népesebb településeket, városokat. Gyűjtögető életmódot folytat, csak magában bízik. Mikor néha mégis lakott területre téved, olyankor színészi játékával, vagy annak hiányával szórakoztatja a nagyérdeműt. Egyik ilyen kaja felhajtó előadása után önkényesen besorozza csapatába Amerika nagy mumusa, Bethlehem tábornok (Will Patton), aki kihasználta az infrastruktúra összeomlását és vérengző hadseregének élén terrorizálja a megmaradt, impotens közösségeket. A postás pedig végig a szökésen töri a fejét. Amikor végül sikerül neki, önös érdekből, szökés közben egy halott postás holmiját veszi magához. Mégis csak jobb kenyérkereső lehetőség a kiégett világban, mint színészkedni, habár, amikor az első városkában bemutatkozik, minden színészi képességére szüksége van, hogy elhiggyék a meséjét a helyreállt rendről, új elnökségről. Eszik is rendesen, miközben ő lassan összeszedi a leveleket és tovább áll. Kezdetben csak magára gondol, mikor önkényesen ellátja ezt az amúgy felemelő feladatot, viszont, némi kényszerpihenő után - pár hónapot sérülten a hegyekben tölt, sebesüléséből lábadozva - rádöbben, hogy a világ, neki köszönhetően, megváltozott. Amikor ezzel szembesül, ő is változni kezd. A felelőtlen, osonó férfi, merész parancsnokká növi ki magát, aki kezdetben védené az övéit, sőt, később háborúra is kész értük.
Konklúzió: Egy apró porszem, egyetlen ember, hozhat békét. Egy olyan ember, aki kibújik a felelősség alól, lehet hős. Bethlehem pedig az ellentéte: egyetlen ember is lehet, önerőből, véres kezű diktátor.
Mellékalakok:
A film másik pozitívuma, hogy képes néhány jelenetből, pár mondatból, egész karaktereknek három dimenziót adni. A legjobb ilyen háttér karakter, Bethlehem jobb keze, Getty ezredes (Joe Santos), aki néma szereplő, így még nehezebb élővé varázsolni, mégis sikerül, néhány róla szóló monológnak és pár, a háttérben lejátszódó pillanatnak köszönhetően. Getty vérbeli katona, aki a végsőkig tartja magát a parancsokhoz. Egyszer fellázadt, kiállt Bethlehem ellen, de veszített és azóta hű csatlósként teljesíti kívánságait. Getty ugyanakkor érző szívű ember, aki talán azért igyekszik Bethlehem közelében maradni, hogy annak pusztító hatását amennyire tudja, enyhítse. Erre legjobb bizonyíték, amikor az egyik kivégzés kirendelt csoportjából személyesen húz ki egy tizenéves fiút, hogy a fiatalember ne végezze a város főterén, vérbe fagyva. Getty az, aki végül pontot tesz Bethlehem karrierjére, amikor végül lelövi a tábornokot, miután a postás legyőzte őt fair küzdelemben, de a tábornok megszerezve egy pisztolyt, erkölcstelenül igyekszik cselekedni, a saját törvényei, a nyolcas ellenére. Getty egyrészt lehet, hogy csak arra várt, hogy megölhesse a tábornokot, ugyanakkor, ha úgy vesszük, csak betartatta a törvényt, amelyet magára valónak is érzett.
Egy másik ilyen mellékalak Pineview seriffje, Briscoe (Daniel Von Bargen) aki elsőre kiszúrja a postás meséjének hiányosságait, és meggyőződése ellenére, a város nyomására támogatja, egészen a haláláig, mert ha nincs is meggyőzve róla, hogy postásunk igazat mond, azért a seriff is érzi, hogy ha ennyire le akarják vadászni a holnisták - Bethlehem magánhadserege - akkor az az ember igenis fontos. Briscoe első jelenete egészen pofás, ahogy reflexből puskát emel a magányos postásra. A film egyik leghumorosabb jelenete.
Will Patton remek gonosz.
A humor:
A filmben végig érezhetően jelen van a Costner-re jellemző szikár, egyszerű humor. Ezek főleg beköpésekből állnak és ha párosítani akarnám, akkor talán Stallone pléhpofával előadott poénjai mellé sorolnám. Ugyanakkor a filmben a postás mondakőr összes vicces kliséje helyet kapott. A postás első kérése a városkában, hogy kössék meg a kutyákat, amíg ő ott van. Azután egy csöpögős részben előkerül mint téma, hogy a "postás csinálja a gyereket". Ezer vicc épül erre az unásig koptatott poénra, itt viszont teljes értékűen helye van. Azután amikor a postás egy végtelen lépcsőn tud csak feljutni egy kis faluba, szóvá teszi, hogy a postahivatal a továbbiakban a lépcső aljában lesz..., stb.
Visszaköszönő Costner:
Az alaptörténet, szegről-végről, a Vízvilág variációja. Anti-utópia, csak víz helyett szeméttel. Van benne Farkasokkal táncoló is: magányos hős, idegen környezet, jellemfejlődés, megmentésre váró nő, barátság, bizalom, a hadsereg, mint ellenség.
Az a jelenet, amikor a postás emberei halomra lőnek egy csapatnyi holnistát, míg végül az utolsót egy folyó szélén, körbeállva mészárolják le, már megtörtént a Farkasokkal táncolókban, mikor Wes Studi harcos indiánját mészárolták le.
Amikor a postás a végén elüget a holnista sereg előtt, felfedve a vállába égetett nyolcas jelét, az pedig rímel arra, amikor Costner katonája a Farkasokkal táncoló elején körbeüget az ellenséges csapat előtt, igaz, ott lőnek rá rendesen és végül hatalmas csata kerekedik a magánakcióból.
A látcső, ami több Costner filmben megjelent már, humorforrásként is, itt is előkerül, többször, igaz, a vele való játék elmarad.
Egy nyálas jelenet. Abby szerelmet vall. Legyezi a Costner a hiúságát...
A fényképezés grandiózus, máskor meg tévéfilmes. Néha szép panorámaképeket váltanak nem teljesen jól beállított közeliek.
A zene viszont sokkal zseniálisabb, mint maga a film. James Newton Howard egyik legjobb munkája. Kár, hogy a film "buktája" miatt kevesen élvezhették. Az akció jelenetek kicsit talán összecsapottak, sok nincs is bennük. Érdekes, a három óra alatt alig látunk klasszikus akciót, mégsem hiányolom a filmből, hogy több legyen.
Will Patton tábornoka igazi rohadék, de megkülönbözteti a szimplán gonosz ellenségtől az, hogy gondolkodik, filozofál. Amikor pl. rádöbben, hogy a postás, mint személy kinőtte magát egy hitvallássá és ő, ezzel a hitvallással már nem képes megküzdeni, mert olyan, mintha egy szellemmel küzdene, remek pillanata a filmnek.
Ford Lincoln Mercury (Larenz Tate) karaktere pedig azt a témát járja körbe, hogy mi történik, ha valaki hinni kezd valamiben és önmaga gerjeszti tovább a hitet, míg végül már nem lesz többé hatalma az embernek a hite felett, az önálló életre kell. Ford egy idő után, saját szakállára verbuvál postás hordát, mert hisz abban, amit Costner karaktere összehord neki. Ford ugyanazt a trükköt alkalmazza követőinél, amit rajta is gyakoroltak: kamu leveleket olvas fel a csoportnak, melyben az állítólagos Starkey elnök megköszöni a munkájukat. Ford hite és csalása nélkül a postás nem lenne senki. Gyakorlatilag a fekete fiú épít köré "mitológiát", ő csinál belőle hőst. (Másrészt miatta kell végül felvennie a kesztyűt is.)
Costner, akárcsak a magányos oroszlán, egyedül barangol a kihalt világban. Azért, hamar kiderül, hogy a homokos, poszt-apokaliptikus világban bőven van hely zöldellő erdőknek és nyüzsgő közösségeknek. Pedig az első percek után egy Mad Max világot képzelnénk el.
Hibák:
A film kissé túl patrióta. Azután van benne nem kevés nyálaskodás. Amikor a film végén Costner gyermeke másodszor jelenik meg, hogy felidézzen egy korábbi momentumot, amikor a levelét a postásnak adja, az kellemetlenül giccses. A film amúgy is folyamatosan egyensúlyozik valami hurrá optimizmus mentén, ami csak sokadik megtekintés után tűnik fel.
Nyálas az a rész, amikor a postás Abby-vel (Olivia Williams) táncol, közben andalító country szól és egy montázsban láthatjuk, amint egy postást levadászik egy holnista. Jaj!
Egy másik ilyen jelenet, amikor Abby sírva vall szerelmet a postásnak, holott, eredetileg nem akart érzelmeket táplálni iránta. Juj!
De ennyi azért belefér.
Ha bukott - én nem tekintem buktának, max. nem hozott elég bevételt - akkor abban nagy szerepe lehetett a lobogó égetős jelenetnek. Azt az amerikai nagyon utálja.
Maga a történet is erősen sántít:
A végén kiderül, hogy a postás 2043-ban, hetven évesen szenderedett örök álomra. Ebből kivonunk harmincat, mert kb. negyvenes lehet a történet idején és kiderül, hogy 2013 körül játszódik a film. Nos, nem tudom, mikor írták, de 1997-ben rendezték és azt a fajta "leépülést", amelyről szól, nehezen tudom elképzelni 5-10 év alatt. Hogy az állami apparátus, infrastruktúra, tömegkommunikáció, és a sok egyéb, ami hiányzik a filmből, szerintem nem tudna ilyen gyorsan végbemenni. Kellene hozzá vagy 30-40 év.
Azután meg, amikor a végén van az a szobor avatás, az megint olyan, mintha visszacsöppentünk volna a kilencvenes évekbe. Színes lufik, rikító pólók, stb.
Szóval, kicsit gyorsan végigfutunk az eseményeken, ami, véleményem szerint, azért sokkal lassabb folyamat.
A Waterworld-ben a karaktert csak matróznak hívták - vagy mutónak - itt pedig ő a postás, vagy Shakespeare. Egyik névtelen figura sem hozott szerencsét a kasszáknál...
Ettől függetlenül nagy kedvenc.
Jobban szeretem, mint a két másik Costner kalandot.
90%
De megértem, ha neked nem tetszett.
Különvélemény:
Szerintem Costner a nagy stúdiók áldozata.
A "Farkasokkal táncoló", mint független film, egy rakat díjat és nem kevés pénzt hozott. Elképzelésem szerint, a nagy stúdiók (értsd: pénzes producerek, akiknek baszta a csőrét Costner sikere), a továbbiakban, hátulról lobbiztak Costner ellen, amikor az nagy fába vágta a fejszéjét. Így, kritikusok (értsd.: bértollnokok) segítségével, folyamatosan lehúzták a készülő nagy filmjeit, hogy mire végre moziba kerültek, már elkönyvelték őket bukásnak. Fórumon beszéltem olyannal, aki utálta a Waterworld-öt, de később, faggatás után, bevallotta, hogy sosem látta. Ebből kiindulva, a "kritika" és bulvár sajtó, jó munkát végzett.
A filmcím magyarítása, ha úgy vesszük, kivételesen jól sikerült, hiszen a történet esszenciája. A postás, reményt hoz, egy olyan jövőről regél, amely pozitív és áldásos. Mennyivel szebb és magasztosabb ez, mint a profán: A postás?
