Funny Games - Furcsa játék (1997) - Fekete Róbert cikke

Funny Games - Furcsa játék (1997) – kritika

Celluloidszalagra vitt modern gladiátorjáték.

Talán így lehetne röviden összefoglalni Michael Haneke 1997-es rendkívül provokatív alkotását. Az osztrák direktort az erőszak és a befogadóra történő hatása különösen izgatja, ez már korábbi filmjein is látszik (Benny videója,71 töredék), de ennyire közel még sosem hozta hozzánk. Ezt a közelséget az alatt értem hogy szinte mi is részesei vagyunk a ,,furcsa játéknak” és ennél a pontnál kanyarodnék vissza a gladiátorjáték párhuzamra. Már az ókori emberek is előszeretettel nézték szenvedő embertársaikat amint éppen végeznek egymással, esetleg egy állat végez velük. Egy ilyen játéknál a publikum és az uralkodó kezébe volt a döntés élet és halál felett, ami a legtöbb esetben mondanom sem kell halállal végződött.

Évszázadokkal később ebbe a filmben szinte ugyanez játszódik le. Anna (Susanne Lothar) és Georg (Ulrich Mühe) boldog házaspár akik kisfiúkkal elutaznak a hétvégére a család tóparti nyaralójába. Minden annyira idillinek hat hogy már itt látszik egy a történet csúnya véget fog érni. Egyszer csak egy kotnyeles, ügyefogyott, golfruhás fiatalember kopogtat hogy tojást kérjen. Meg is kapja csakhogy kifelé menet elejti őket. Újabb tojáskérés következik ami szintén kudarcba fullad, azonban ekkor már a férfi cimborája is megjelenik aki hasonlóan tenyérbemászó stílusával és kér(d)éseivel felbosszantja a nőt, akinek férje és fia épp akkor ér haza. Nos, miután Georg is kellőképpen idegessé vált és távozásra próbálja bírni az urakat egyikük előkap egy golfütőt és kezdetét veszi a pokol.
A pokol alatt a család lelki és testi tortúráját értem. A 2 fiatal minden különösebb ok nélkül kínozza a családot, látszik rajtuk élvezik amit tesznek és amikor egyikük ki-ki nézeget a nézőkre úgy hogy egyenesen a kamerába néz, na az a film egyik leghátborzongatóbb pontja.
Haneke a film ilyen jeleneteivel teszi a nézőjét az amfiteátrumban habzó szájjal őrjöngő vagy fejét elfordítva szörnyülködő nézővel egyenlővé. A 2 golfruhás fiatal bicskanyitogató stílusban jár-kel a lakásban, otthon érzik magukat és kiválóan mulatnak mások szenvedésén. Ez a fajta szenvedés nem feltétlen fizikai, sokkal inkább lelki. És a lelki terror az amit a mi rendezőnk kíméletlenül, hideg, statikus képkockákba bújtatva ábrázol. Gondolok itt pl arra jelenetre amikor a nappaliban az egyik golfruhás fiatal a családdal kiszámolósdit játszik puskával, miközben kollégája a konyhába jóízűen vajazza a kenyeret, majd hirtelen lövés dördül és a srác mit sem törődve ezzel elkészíti a szendvicsét és befárad a szobába.
Az ilyen jelenetek teszik igazán kegyetlenné a filmet, no meg a visszapörgetős jelenet, de ezzel nem akarok lelőni semmiféle poént. A családnak fikarcnyi esélye sincs hogy átvegye az irányítást, vagy hogy egyáltalán megmeneküljön. Döntéseket kínálnak fel nekünk a fehérbe öltözött kínzók ,de az igazi végkifejletről csakis az ő akaratuk dönt.
Haneke egy brutális és provokatív filmet hozott össze ami médiában megjelenő értelmetlen és öncélú erőszakra reflektál. Kicsit saját magunkra világít rá a film milyenek is vagyunk ha erőszakra kerül a sor és mi csak külső szemlélők vagyunk. A filmben szereplő srácok erőszakoskodása a saját szórakoztatásukat szolgálja akárcsak a médiában megjelenő értelmetlen erőszak a miénket. 8/10

Fekete Róbert filmrajongó eredetileg máshová szánta ezt a kis cikket, ami végül nálam landolt az oldalon. Várom tőle a további cikkeket, hiszen a jerrycomovie szívesen közli le filmrajongók anyagait, más filmrajongók számára.
A közös pont, a film.

Visszaút nélkül - The Final (2010)

Visszaút nélkül - The Final (2010)

Rendezte: Joey Stewart

A film Mafab adatlapja: The Final (2010)

Megtekintés: Figyelmetlenségemnek köszönhetően elkerült ez a film, de pótoltam. Neked is érdemes.

Szükség van ilyen filmekre is. Ebben a témában. Magam utálom a torture horror-t és ez a film eléggé megközelíti a műfajt, mégis, összességében a mondanivalója miatt azt mondom, érdemes megnézni. A felvázolt szituáció szerintem manapság egyértelműen Amerikára jellemző. Nem mintha nem történne hasonló a világ bármely más pontján, de olvasva a híreket és látva, hogy főleg az amcsi filmekben kerül elő a téma, újra és újra, inkább hozzájuk kapcsolnám ezt a filmet. (Meg egyébként is náluk készült...)

Egy csoportnyi középiskolást egy másik csoportnyi középiskolás aláz meg rendre a sulijukban. Egy napon aztán borul a bili és az elnyomottak visszavágni készülnek. Véglegesen.

Colorado állam, Columbine város, 1999 április 20.-a. A Columbine gimnáziumban két tanuló fegyveres ámokfutást rendez. Miután meggyilkoltak 13 embert, magukkal is végeznek. A sebek sosem gyógyulnak be, és Michael Moore egy dokumentumfilmben boncolgatja később, hogy vajon szigorúbb fegyvertartási törvényekkel megelőlegezhető lett volna a tragédia? Az eset indokait felgöngyölítő nyomozás során olyan vélemények is napvilágra kerülnek, hogy a két fiatal azon kívül, hogy szélsőséges nézeteket vallott, ezzel a támadással kívánt törleszteni korábbi vélt vagy valós sérelmekért. Az esettel kapcsolatban a mai napig vannak megválaszolatlan kérdések és azóta egyre-másra hallani híreket hasonló drámákról, melyben fiatalok iskolatársaikra támadnak.

A "Visszaút nélkül" egy olyan verziót mutat be, amely erősen eltér az eddigi esetektől és a torture horror sokkal erőteljesebben jelenik meg. Itt nem egy válogatás nélküli mészárlást kapunk, hanem pontosan és precízen kitervelt bosszút nézhetünk végig, amelyet az iskolai évek alatt elnyomott néhány fiatal tervelt ki erőszakos társaik ellen. A megvalósítás így eléggé fikciós lett ám izgalmas kérdéseket boncolgat.

Nehéz a filmről bármit is mondani szpojler-veszély nélkül. Az első fél óra kicsit lagymatag, de elég feszültség marad a második, hosszabb etapra. Persze vannak karakterek, akik szerintem nem túl hihetően reagálnak az eseményekre - a nagyszájú Bradley (Justin Arnold) egészen addig kiváló karakter, amíg a kezére nem kerül a lánc, mert onnantól egy végtelenül gyáva figuraként szerepel tovább. Arnold a nyegle bajkeverőt zseniálisan hozza, de utána megtörik a lendülete és félelemtől reszkető diákként már közel sem olyan hihető. A többi színész korrekt és még külön kiemelném az Emily-t alakító Lindsey Siedel-t, aki többnyire szinkronszínészként vesz részt produkciókban és itt az álarctól megszabadult, akkupunktúrás kezelést és az utána következő lelki terrort okozó monológjaiban legalább annyira tökéletes, mint Justin Arnold korábban.

Van némi üresjárat, ami nem megy sehova - a helyi rendőr kiír(t)ása szinte mellékes tényezőként jelenik meg - illetve a szereplők nem adják vissza teljesen élethűen azt a pánikot, amit hasonló esetben szerintem egy ember tenne - pl. szokatlanul nyugodtan ücsörögnek a láncaikkal a bokájukon, akkor, amikor sírva, üvöltve kellene ezerfelé futniuk és az ujjlevágós résznél is elvártam volna a nagyobb ellenállást, velőt rázósabb sikolyokat, szóval, kicsit takarékon lángolnak az érzelmek, ami szerintem a rendező hibája: nem tudta elég biztos kézzel irányítani a színészeit.
Azt sem értettem, hogy a csapdába lépő srác miért olyan passzív, miután félrevonszolják a megbűnhődtek termébe, hiszen csupán egyetlen lába sérült meg és a kezeit még csak nem is a háta mögött bilincselték meg. Ahogy fekszik a földön és várja a csodát, az számomra hiteltelen és nem realisztikus. Oké, a többiek többet kaptak, lehet, hogy tényleg mozgás képtelenek, de ő azért nem került teljesen parkolópályára.
Néhol olyan, mintha a forgatókönyv megbicsaklana és nem lenne egyértelmű, merre is akar kifutni a történet. Azt sem nagyon értettem, hogy ha van egy jól felépített rész, mint pl. az arcra kent savas krém, akkor azt miért nem viszik végig az első esetben. Egyik pillanatban rákenik az egyik leányzóra, a másikban meg már tovább is léptünk, hogy Bradley szenvedéseit kezdjük élvezni.
A társaságon belüli hierarchia sem egyértelmű és amikor egyik társukat a vezér kivégzi, hiányérzetem volt a csapat reakcióit illetően.

Ez a második savas akció. Az első lány szőrén-szálán...

Ezektől az apróságoktól eltekintve - amit nagyvonalúan elengedhetünk, hiszen ki tudja, mi hogyan reagálnánk hasonló szituban - a film egészen pofás és élvezhető.
Van a filmnek hangulata. Nem tökéletes, közel sem, de hangulatos.
Az álarcok kifejezetten jók.
Az akciós részeket - nem a kínzásos jeleneteket - csiszolhatták volna, ettől függetlenül van néhány meglepetés és olyasmi, amire nem számítottam.
A befejezés viszont kicsit kiszámítható, viszont valahol sokkoló.
Nem egyértelmű, ki is az igazi áldozat.

65%

Ha megtekintenéd: T H E  F I N A L