Prédák - Haunt (2019)

Prédák - Haunt (2019)

Rendezte: Scott Beck és Bryan Woods

A film Mafab adatlapja: Haunt (2019)

Megtekintés: Ahogy öregszem, egyre kevesebb a türelmem a horrorfilmekhez, pedig azt gondolom, hogy a kedvenc filmes műfajom. Ez a darab korrekt, de az írók miatt úgy érzem, így ez kevés.

Beck és Woods szerintem, bár nem találták ugyan fel a spanyolviaszt, egy nagyon erős franchise-t indítottak útnak a "Hang nélküllel - A Quiet Place (2018). Persze vannak egyébb és 2023-ban friss munkájuk is, egyelőre mégsem jegyeztem meg a nevüket. A "Prédák" pedig nem az a film, ami miatt emlékezni kellene rájuk. Szégyen, de lehet, hogy ezt a "Hang nélkülnél" már meg kellett volna tennem? Egyszerűen fogy a türelmem és érdeklődésem és nem gondolom, hogy ez jobb lesz idővel.

Ez egy slasher horror. Semmi több. Ez azonban néha bőven elég a műfaj szerelmeseinek, ha a történet vagy bármi kiemelkedő a filmben. Pl. a helyszínek. Vagy a színészi játék. Vagy a vágás, stb. Annyi minden tehet emlékezetessé egy ilyen mozit. A "Prédák" is ilyen lehet, ám részben. Maga a film, mint írtam, erős közepes, de néhány gore jelenetnek köszönhetően azért megmaradt a fejemben. Ezért is néztem végül meg. Korábban beletekertem és az egyik karakter meggyilkolása kifejezetten igényesnek nézett ki. Arra nem volt elég, hogy frissiben lezavarjam az élményt, azonban néhány év pihentetés után, úgy tűnik itt volt az ideje. Annyiban nem jellemző rám, hogy eddig pihentettem, hogy azért közben szerintem legalább fél tucat ilyen témájú filmet néztem meg, amikre mostanra nem emlékszem. Igaz, erre sem fogok.

A "Prédák" ismét egy film, ami valamilyen össznépi szórakozást tesz meg kiinduló pontnak. Nem ez az első film - az elmúlt évben legalább egy jött ki évente - amelyikben a szórakoztató ipar egyik legprolibb szegmensét teszik meg főszereplőnek. Talán, mert amerikában kifejezetten kedvelt szabadidős borzongás bemenni egy lepukkant épületbe és ott összeszarni magunkat jelmezbe öltözött emberektől. A film pedig elemel innen-onnan, pont úgy, ahogy majd ebből is fognak meríteni mások.

Egy csapat fiatal, akik közül a lányok kb. jelentéktelenek, a srácok meg kevesen vannak, elautózik a világ végére, hogy véletlenül rátaláljanak egy ilyen épületkomplexumra, ahol lehet borzongani, hogy majd később menőzhessünk egymásnak a pizsomapartin, saját magunknak, hisz, a pizsomapartin is valszeg csak azok vesznek részt, akikkel elmegyünk egy ilyen horror-kalandparkba. A telefonokat le kell adni, ami necces, attól függ, honnan nézzük. Egyrészt, mert ha levideózol mindent és kikerül a világhálóra, erősen megcsappanhat az érdeklődők száma, hisz virtuálisan már megismerhették az élmény. Ugyanakkor meg, a mai társadalom egy lépést nem tesz a mobil nélkül, arról nem is beszélve, hogy unalmas életünkben bármilyen apró eltérés, érdekesség, kis színes jó lehet arra, hogy megosztva mások érdeklődésére tartsunk számot.

Ha van főszereplő, akkor az biztosan Harper (Katie Stevens), az enyhén introvertált lány, aki csak rászánja magát a mini-kalandra, hogy jó eséllyel, ha túléli az eseményeket, soha többet ne akarjon hasonlón részt venni. Harper most van túl, vagy épp nem túl egy kellemetlen szakításon, ami még nem teljesen lezárt, mivel expasija úgy érzi, a lányt nem kellene csak úgy elengednie. Néhány barátot vesz maga mellé a lány és belép ott, ahova mi persze sosem lépnénk be. Ahogy várható, színes és mocskos helyszíneken keresztül aprózódik el a társaság, hogy azután néhány kegyetlen ember (?) martaléka legyen, néha olyan logikátlan szituációkban, hogy rendesen kezdtem felpaprikázódni. Válaszokat, ha lenne kérdés, sokat nem kapunk, izgulni lehet azért. Ugyanakkor itt is előkerül egy olyan karakter, akinek megjelenése pont annyira volt releváns, mint Hallorann befutása a Panoráma Hotelbe, az "A ragyogás" végén. Ha láttad a klasszikust, tudod,miről karattyolok.

A befejezés hasonlít olyan filmekére, mint a "The collector", a "Fantom az éjszakában" vagy a "Cult of Chucky", bár az utolsó címnél már lehet, hogy keverem a sorozat egy másik részével.

Egyszer nézős, korrekt, de nem kiemelkedő. Eli Roth, mint producer, valamiért kedveli ezt a vonalat. 

Húzónevet nem találtam a szereposztásban, pedig az lehet, hogy felhúzta volna néhány százalékkal a megítélésemet.

60% 

Britney kontra Spears - Britney vs Spears (2021)

Britney kontra Spears - Britney vs Spears (2021)

Rendezte: Erin Lee Carr

A film Mafab adatlapja: Britney vs Spears (2021)

Megtekintés: Egészen biztos, hogy felkapott darabja lesz a Netflix szolgáltatónak a franchise-ot jelentő énekesnő sorsáról mesélő dokumentumfilm - akár még a nem rajongók körében is - de szerintem, ha egy dokumentumfilm főszereplője csak archív felvételekben van jelen - igen, tudom, hogy a téma miatt nem sikerült vele kifejezetten a filmhez forgatni, hisz amikor a film készült, apja egészen biztos mindent megtett, hogy ne készülhessen el a doku - akkor igen komoly hiányérzetem lesz.

Először is, ez a poszt rendhagyó lesz több értelemben is.

Az első, hogy a filmről nem fogok írni túl sokat. Egyszerűen nincs rá szükség. Szentesi Éva megtette ezt a wmn női magazin weboldalán egy hosszú cikkben és az annyira jó sikerült, hogy gyakorlatilag, ahogy utána néztem a dokut, egyszerűen olyan érzésem volt, mindent, amit látok, már elolvastam a cikkben. Ez egyeseknek szpojler lehet, másoknak nagy segítség. Szóval, ha nem akarsz rászánni a film megtekintésére egy estét, szánd rá a nyolc percet, amit Szentesi szentelt neki (érted...) és letudtad az egészet.

A cikk: Britney kontra Spears

Másról fogok írni. Érinteni fogja Nritney-t is, persze, de nem a szokásos béna filmleírásos cikket hozom, hanem egy kevésbé szokásos, béna írást, arról, amik eszembe jutottak a film megtekintése alatt és után.

1. Európaiként, sőt, magyarként annyi rálátásom van az amerikai jogrendszerre, amennyit a filmekből és a netes cikkekből, érdekességekből néha látok. Márpedig, az nem is sok, ellentmondásos is, és nyilván, köszönő viszonyban sincs mindig a valósággal.

Mostanában készült egy mozi egyébként arról a viszonyrendszerről, amibe Britney is került a gyámság miatt, illetve, egy hasonló témáról, amit még nem néztem meg, de ezek után erősen rákerült a listámra. A film mellesleg a "Fontos vagy nekem" és bár úgy olvastam, részben erősen elrugaszkodik a valóságtól, mégis vannak benne olyan részletek, amik reflektálnak a valóságra. 

Amerikában állítólag egy rabló beperelt egy férfit, mert amikor a rabló betört hozzá, bennragadt a garázsában és napokig kutyakaját kellett ennie. Nem néztem most frissen utána, de mintha megnyerte volna a pert.

Volt egy másik különleges eset is, amiben egy nő miután elbotlott egy kisgyerekben egy játékboltban, beperelte a boltot és megnyerte a pert. Az ügy szépséghibája az volt, hogy a gyerek az övé volt.

Ez a hír egyébként nem tudom, mennyire valós, de itt egy oldal, ahol megemlítik: stella awards

Bevallom, bár szkeptikus vagyok a hírrel szemben, mégsem merem eltagadni, hogy megtörtént, hiszen annyi mindent hallani az amerikai jogrendszerről és perekről.

Ezekből indultam ki, amikor azon lamentáltam, hogy egy huszas éveiben járó pop-ikont, hogyan tud gyakorlatilag fogságba ejteni a saját apja, miközben az illető élete reflektorfényben zajlik. A film persze tesz fel kérdéseket és ad válaszokat, a világ innenső felén számomra ez kimeríti az abszurd thriller fogalmát. Magam is láttam olyan filmet, amiben a főszereplő hiába bizonygatja igazát vagy épelméjűségét, egyszerűen a rendszerrel egyedül szembe úszni lehetetlen. Említsem itt meg pl. Frances Farmer, amerikai színésznő esetét, aki a negyvenes években került a csúcsra, hogy azután botrányos, korát megelőző bipoláris személyiségként (ebben azért nem vagyok biztos, de az életéről szóló filmben mintha kicsit túl impulzív személynek tűnne) az állam rátegye a kezét és bedarálja a színésznőt, akinek sorsárra egy lobotómia tett pontot, örökre kiölve belőle a valódi személyiségjegyeit. Ebből film is készült, Jessica Lange remek alakításával, 12 évvel az igaz Farmer halála után. (Frances, 1982)

Arra akarok tehát kilyukadni, hogy az eset, amelyről a film szól, számomra nagyon nehezen befogadható és a másfél óra alatt sem értettem meg tökéletesen, hogyan is lehetséges mindez. És nem kívánok áldozatot hibáztatni. Sőt, igazat adok Britney-nek, hogy ezt az ügyet érdemben kell kivizsgálni és ha csak kicsit is kiderül, hogy egy összeesküvés áldozata, amelyben apja és a holdudvar a tehetségéből szedte meg magát, igenis, börtönbe kell kerülnie néhány embernek. Az apjának mindenképpen.

2. Semmit nem tudok Britney Spears munkásságáról, így nehéz lenne abból az aspektusból boncolgatnom az életét, hogy ki ő, mit végzett és honnan jutott el, hová.

Britney Spears egy pop sztárocska számomra, aki legalább olyan húzónév lett a zeneiparban, mint Madonna. Csakhogy, Madonna karrierjébe könnyebben beleláttam, hiszen akkor lett nagy, amikor tini voltam. Az ő slágereit hallgattam, amikor pl. az ember zenei ízlése a legerősebben alakul és rögzül be. Ez olyannyira igaz, hogy a "Material girl" szövegét fonetikusan leírva megtanultam és együtt énekeltem Madonnával. Természetesen ez még az Internet előtt volt, amikor egy-egy dal szövegét csak a zenei világban dolgozók vagy akik perfektek voltak a nyelvből, azok tudták írottan megszerezni. Én persze örültem a saját macskakaparásomnak és amikor valami magazinban még néhány pikáns képet is találtam Madonnáról - egyen pl. nagyon szépen látszott, hogy mennyire buja ott lent - hát volt néhány nedves álmom vele. Meg néhány alkalom, amikor önkezemmel vetetettem véget az izgalmaimnak.

Britney pedig legalább 10-15 évvel ezután érkezett meg, amikor már nem nagyon foglalkoztam a zenei fejlődéssel, ellenben, vendéglátósként, hallottam mindent, amit a mainstream áramlat az arcunkba tolt. Volt, akit megjegyeztem, egy-egy nekem tetszó szám után és volt, a futottak még kategória. Számomra Britney ilyen volt. A megtestesült amerikai tini, nedves álom élő manifesztációja. Olyasmi, amire első klipjeiben még rá is játszottak, az iskolai környezetben forgatott kislányos kosztümökkel. Mert akkor még persze az is volt.

Azután teltek az évek és készültek a dalai és én nem foglalkoztam vele, csak hallgattam, ha szólt. Legközelebb, ami fontos hír volt vele kapcsolatban, az a fejleborotválós korszaka lehetett, ami nem tudom, mikor történt meg vele az életvonalán, de megkockáztatom, hogy az apja kb. ekkor kezdett rátelepedni. A film amúgy nekem ebben nem segített, mert ezt a részt simán meg sem említik a dokuban, pedig emlékszem, majd' két évre elegendő muníciót adott anno a pletykákra, meg a rosszul sikerült, villámházassága. Ha valamikor tehát szüksége lett volna egy erős, felügyeleti kézre, az akkor lehetett volna.

Nem tudom, ez azért nem került a filmbe, mert jóval a gyámügy előtt történt, vagy a film készítői direkt nem akartak olyasmit megemlíteni, ami egy hangyfasznyit is az apa oldalára terelné az egyszeri néző szimpátiáját.

Az sem tetszett, hogy volt, aki úgy szólalt meg, hogy befogta inkább a száját. Mintha úgy piszkálgatnának egy hangyabolyt, hogy az ablakból kiabálnak egy társuknak, hogy a botot merre dugja be és, hogyan rázogassa.

Gyakorlatilag ebben a dokuban senkit nem hallunk megszólalni, aki az események közepében volt. Még azok vallomásai is kevésnek tűnnek nekem, akik pedig egyértelműen ott voltak Britney mellett. Például, a gyermekeinek az apja. Ha valaki, ő biztosan ki tudta volna borítani a bilit, ennek ellenére, a legkeményebb eset, amit felemlegetnek és ami árnyalhatná a karaktereket, az egy összeveszés, amikor a nagypapa, Jamie balhézik egyet az unokákkal, ami miatt az apa, Federline távolságtartási végzést kér ellene. És ez szerintem csupán egy, azokból a konfliktusokból, amikre utalgatnak, de kerek perec nem kerül szóba. 

Engem is zavar, hogy egy olyan ember felett gyakorolnak gyámságot, aki ugyanakkor képes turnékat végigcsinálni, olyan kimerítő fellépéseket, amit csak igazán erős, elhivatott művészek képesek megcsinálni. Nem olyan lusta pacákok, mint én. De ha Britney képes ilyen erőfeszítésre, miért is kell meghajolnia a bíróság döntése előtt? Nyilván ezek is bonyolult kérdések, aminek kifejtésére egyszerűen nincs időnk.

Hallunk neveket, akik Britney pénzéből élnek, halljuk, kik ők, de mivel nem hajlandóak megszólalni a filmben - még szép, hogy a legtöbb nem, és ezért is gondolom azt, hogy van ott vaj a fül mögött - be kell érnünk a másik oldal véleményével, történeteivel, azonban, egy ilyen komplex történetnél ez csak egy kóstolónak felel meg számomra. Mert ez az ügy sokkal nagyobb, sőt, megkockáztatom, amit a filmben is megpedzeget valaki, hogy precedens értékű lehet. Márpedig, pont ez az oka, hogy erős hiányérzetem volt a pillanatok alatt elrepülő film láttán és várom a korrekt lezárást.

Mert, ahogy Britney is mondja egy hangfelvételen, itt valakinek bűnhődnie kell.

https://www.instagram.com/britneyspears/

A film befejezésében megtudjuk, hogy állítólag a duko befejezésének idején kérte Jamie Spears a gyámság eltörlését és közben megnézhetjük már Britney Instagram oldalát is, amin az énekesnő erősen szexuális tartalmú meztelen fotókat posztol magáról. Hogy ez is egy kifejezése annak, hogy ledobná béklyóit, vagy egyértelmű jele annak, hogy felügyelet nélkül megkérdőjelezhető döntéseket hoz karrierje során, mindenki döntse el maga.

És, bár negyven évesen kifejezetten tetszetős a teste, lehet guvadt szemmel lesni őt, szerintem, meglettünk volna nélküle is, mert az eset ismeretében kifejezetten zavarba ejtő, szerintem.

60%

Gaia - Gaia (2021)

Gaia - Gaia (2021)

Rendezte: Jaco Bouwer

A film Mafab adatlapja: Gaia (2021)

Megtekintés: Habár maga a Gaia-elmélet egy szép gondolat, a mozi, amelyet a görög Istennő nevével kapcsolatos teóriára épített név címével láttak el, valójában végtelenül pesszimista, amennyiben az egyén szemszögéből nézzük.

Az 1970-es években, James Lovelock fektette le szélesebb kör elé a Gaia-elméletet, melynek nevét "A legyek ura" Nobel-díjas írója, William Golding javasolta. (A nevekre klikkelve eléred a linkeket, ha érdekel a téma, én nem kezdenék okoskodásba ezzel kapcsolatba.) Mostanában már felfedeztem filmeket, amik ebből a teóriából merítenek többet vagy kevesebbet, lásd pl. az Avatart, vagy az In the Eart (2021) című mozikat.

Szerintem sem ördögtől való feltételezés, hogy a bolygónk valamiféle szoros kapcsolatban van a rajta létező élővilággal, hiszen belőle táplálkozik. 

A Gaia azonban nem annyira filozofáló mű, mint inkább egyfajta bio-horror, amely még a mostanában hype-olt "The Last of Us"-ra is erősen emlékeztet, hiszen a gomba által benőtt karakterek számomra egyértelműen a videójáték félelmetes, gomba spóra által irányított erőszakos előhalottjaira emlékeztetnek.

Gabi (Monique Rockman) és társa, Winston (Anthony Oseyemi) két erdőt kerülő, a folyón csordogáló erdőkerülő. Gabi a drónnal játszadozik és mikor egy férfit pillant meg a kamera képernyőjén, közvetlenül a drón bedöglése előtt, letér a szokásos útról, eltér a megszokott rutintól és a készülék, illetve a lehetséges idegen nyomába ered. Az életük pedig örökre megváltozik ezzel, és bár nem tudják, első tanúi lesznek egy új, természetközelibb világ születésének, habár, nem biztos, hogy ez nekik szerencsés találkozás a jövővel.

A jövő pedig egy fiúgyermek, aki apjával remeteként tengődik az őserdő mélyén, mert apa csak így képes kordában tartani a gyermekében élő és dolgozó erőt, amely eggyé teszi őt a természettel és még nem ismeri határait. Gabi belecsöppen a duó életébe és nőként felébreszt a fiúban, Stefanban (Alex van Dyk) annyi szexuális vágyat, hogy a fiatalember megkérdőjelezze apja, Barend (Carel Nel) néhány döntésének jogosságát. Pl. miért kellene életük végéig az erdőben bujkálniuk, ijesztő, vérszomjas lények között, amikor Gabi világa sokkal izgalmasabbnak hangzik.

Azonban Barend tisztában van vele, hogy gyermeke hiába hordozza magában a Föld erejét, ha közben ez az erő irányíthatatlan és veszélyes is lehet az emberiségre.

Tertius Kapp forgatókönyve lassú, misztikus munka. Hogy pesszimista vagy optimista darab, az a nézőtől függ. Mióta az emberiség komolyan foglalkozik az üvegházhatással, a természetvédelemmel, a lehetséges jövőnkről a Földön, néha készülnek filmek, amik arról mesélnek, mi történne, ha a természet visszavenné jogos jussát az embertől. Mi történne, ha az emberiséget megbüntetné a bolygó, mohósága, felelőtlensége miatt. Ebbe az öko-horror műfajba olyan filmek tartozhatnak, mint az "Állatok napja" vagy "Az esemény" is. A természet fellázad, az emberiségnek ütött az utolsó órája. A Gaia pedig gyakorlatilag az utolsó óra első óráját meséli el képletesen. Hogy eredeti-e? Nem feltétlenül. Hasonló vázra épült például King "Creepshow" története, melyben egy meteorit fertőzi meg a közeli farm tulajdonosát, hogy feltételezhetően megállíthatatlanul bekebelezze majd az egész bolygót gombára emlékeztető tartalmával. King később is elővette a mindent benövő gomba, mint fertőzést az "Álomcsapdában", de szerintem nem ő az egyetlen, aki hasonló történetet faragott a természet ereje köré. (Itt most eltekintettem attól, hogy azért nincs tökéletes párhuzam a két történeti szál között, hiszen, a Gaia-ban egyértelműen a bolygóról származik a mindent behálózó erő, míg King esetében a világűrből érkezik a fenyegetés.)

A fényképezés néha pazar, főleg a természetképeknél, a vágás már sokkal hanyagabb munka, főleg az akció jeleneteknél, amik kicsit töredezettek lettek így. A zene érdekes és jól passzol a képekhez. A színészek hozzák a kötelezőt, talán csak Carel Nel emelkedik ki a megszállott apa szerepében.

Kamaradarab, a covid árnyékából, gyönyörű természeti képekkel, sokkoló befejezéssel.

60%

Lőpor turmix - Gunpowder Milkshake (2021)

Lőpor turmix - Gunpowder Milkshake (2021)

Rendezte: Navot Papushado

A Mafab adatlapja: Gunpowder Milkshake (2021)

Megtekintés: Nem tudom, mire számítottam Papushado harmadik mozijával kapcsolatban, főleg, hogy korábban csak a "Csúnya, gonosz bácsikat (2013)" láttam és az egy kifejezetten rétegfilmnek tűnik ma visszagondolva, erősen kamaradráma jellege miatt. Az azonban biztos, hogy erre a első ránézésre tecsó gazdaságos James Gunn stílusra emlékeztető akciófergetegre nem számítottam. Csak ott csúszott el nekem a dolog, hogy végig úgy éreztem, hogy sokkal többnek akar látszani, mint ami.

A James Gunn hasonlat behozását már az elején tisztáznám: Ez a film is erősen képregényes stílusú beütésű, mint a képi világban, mind a története szerint. Néha itt is kifejezetten nagy hangsúlyt kap, hogy a díszlet, fényezés, operatőri munka, az egész összkép rendben legyen, amolyan színes-szagos érzést nyújtott, főleg, amikor a harsányan színes jelenetekkel dolgoztak. Mondhattam volna, hogy Argento képi világ, a néhol stilizált árnyalatok, meg az erős vörös szín árnyalata, de mivel az egész filmen keresztül vonul a szivárvány kavalkád és az akció jellege meg inkább Gunn-ra volt kicsit jellemző - ő jutott eszembe róla, na, lehet, hogy mostanában nem láttam elég hasonló filmet - így végül ezért mertem őt felhozni, összehasonlítás miatt. Plusz, a negatív szereplők bemutatása, elhullása, a humorvilág, mind erre mutatott. Egy másik hasonló mozi, ami eszembe jutott kb. húsz perc után, az a "Golyózápor (2007)", amiben Giamatti, aki itt is fontos szereplő, szerepelt. Igaz, abban jobban hullottak a srácok és az akció is lehet, hogy leheletnyit elborultabb volt. Már, ha emlékszünk a répára...

Azonban, Papushado filmje kicsit olcsóbb, kicsit visszafogottabb, épp, hogy nem olyan elborult - bár az erőszak szint igen közeli egy-egy harcban - mégis, úgy érzem, ez még nem az "igazi", ha van olyan. A "Lőpor turmix" nem egy rossz akció film, mégis, van ami miatt talán nem lesz klasszikus.

A film elején már eleve kapunk olyan két harcos jelenetet, amik egyszerűen nem kerültek a filmbe. Igen, az esemény képen kívül történik és gondolkodni kezdtem, hogy azért úgy indítani egy akciómozit, hogy a szereplők elvileg beleugranak a csatába, de nem mutatjuk meg, az nekem nem fog tetszeni, ha így folytatódik. Értem ez alatt, amikor kinyílik az ajtó és Sam (Karen Gillan) üvöltve felemeli lövésre pisztolyait, illetve utána, amikor anyja, Scarlet (Lena Headey) az étteremben legyakja az ellent és menekülésre kényszerül (amit a forgatókönyv szintén nem nagyon magyarázott el nekem eléggé értelmesen.) hátrahagyva a kislányát.

De utána a film felpörög és közel két órában egy női Joan Wick-et fogunk nézni, akinek combja vékonyabb, mint a karom és szerencsére annyi nőismerőse akad a szakmáján belül, hogy egy kifejezetten emanci-mozi lett a végére a darab. Először is romantikus szállal nem bolygatják meg egyik női karakter figuráját sem. Ami szerencse, hogy leszbikusság sem opció. Az első komolyabb adok-kapok egyszerre emlékeztetett egy Jackie Chan jelenetre, ugyanakkor, mivel Paul Giamatti is tiszteletét tette - az a pasas remek színész, de mostanában főleg olyan szerepekben kapom el, amik nem méltóak a színészi teljesítményéhez lásd pl. a napokban látott Dzsungeltúrát is, amiben hasonlóan mellékes szerepben van a vásznon kb. 5 pernyi játékidővel.

Lena Headey, Karen Gillan, a filmben anya lánya, a valóságban csak 14 év a korkülönbség.

Karen Gillan remek komika, kifejezetten nőies színésznő, de ha azt kell látnom, hogy egyedül legyilkol egy teljes bűnszervezetet, akkor vagy fel kell kicsit gyúrni a szerepre szerintem - amúgy gyúrt ő rendesen, de nem tehet róla, hogy madárcsontú a drágám - vagy a kaszkadőröknek úgy meg kell tanítaniuk a szakmájukra, hogy a végeredmény kifejezetten tetszetős és ugyanakkor hihető is legyen. A legtöbb hasonló mozi pedig ott siklik félre kicsit, hogy a főhős nem mindig meggyőző a karakter bőrében. Én eleve már rosszul voltam, amikor Angelina Jolie a Tomb Raiderben leszkanderozza a gyakorló robotot, vagy amikor egy horoggal - ha az volt - földre küldi a kommandóst, akin még maszk is van, meg minden. A törékeny Jolie meg odabasz egyet, a fickó meg szaltót dob. Tudom, hogy imádnom kellene az ilyesmit, de nekem teljes vizuális-anomália. Ismerek olyat, akinek pl. Gal Gadot lett tökéletes félre-casting a Wonder Woman-re, ő nekem mégis telitalálat, pedig pár évvel korábban, amikor keszeg-popsiját megmutatta az egyik Halálos iram moziban, azt hittem, sosem látom többet. Erre ma nem tudok elképzelni jobb Wonder Womant. (Kivétel talán Linda Cartert) Nos, Gillan itt ugyanez, ami azért fura, mert ezt például nem éreztem annyira, amikor Nebulaként karcolta a harcot. Vagy például, Johansson Fekete özvegye is olyan kaszkadőrnőket szerzett a színésznő testdublőreinek, akiknek a mozgáskultúrája, jelenléte nem tette kérdésessé, hogy azok a lányok a szakmájuknak legjobbjai. Nem véletlen hívta fel őket Johansson egy gálán a színpadra a helyetteseit és mutatta be őket a világnak, ami kifejezetten szimpatikus gesztus volt tőle. Valahogy mindig szimpatikus, amikor a világerős szupersztárok felvállalják, hogy azért a vásznon látott sebezhetetlenség nagyrészt a mozimágia része. (Lásd pl. Jackie Chant, amikor erről beszél vagy Jet Lit, aki nevetve mesélte, hogy egyik filmje akciójelenete közben úgy verekszik egy tucat ketrecharcossal, hogy nagyjából bármelyikük ketté tudná törni, mint a ropit. Ez jól hangzik a szájából, de esetében lehet, hogy kicsit túl szerény is.

Gillan tehát cuki, a női brigád, a tündér keresztanyák, akik még ruházatuk színében is megidézték a Csipkerózsikát, három olyan hölgy, akik szintén letettek már ezt-azt az asztalra, különös tekintettel Michelle Yeoh-ra, aki konkrétan Jackie Chan mellett tanulhatta ki első kézből a szakma csínjait és csínyeit. Ha ő nem lenne elég, a másik könyvtáros Angela Bassett, aki szintén volt már női akciósztár, ha emlékezünk a Strange Days-re, ahol folyamatosan ő menti meg Ralph Fiennes seggét. Az mondjuk egy Bigelow mozi, így lehet, hogy azért is került be a kemény női karakter fontos szerepbe. Pályája során azért alakított már néhányszor kemény női karaktereket. (Fekete Párduc, Támadás a Fehér Ház ellen) Igen, a keményet úgy értem, hogy befolyásos karakter, nem feltétlenül verekedős.

A harmadik pedig hármójuk közül Carla Gugino, aki bőven a legfiatalabb közülük, és akibe picit a Jet Li "Az egyetlen" óta vagyok belezúgva, így mindig örülök, ha egy filmben fontosabb szerepet kap. Bár, az "Álomháború" madámja nem volt túl értékelhető figura, azért a "The Watchmen" és a Stephen King adaptáció, a "Bilincsben (2017)", már sokkal izgalmasabb. Mellesleg, augusztus 29.-én lesz kerek ötven! És milyen dögös!!! 

A film tehát, nekem túl sokat nem mutatott. Elbagatellizál egy apagyilkosságot, kiherél egy teljes bűnszövetkezetet, mutat néhány pörgő, de nem túl fifikás akció-jelenetet, de ha nem a te világod az a fajta száraz, kicsit angol humor, ami a filmben végig jelen van, talán nem is fogod teljesen érteni, hogy mit látsz. Az imdb pl. jelenleg nem sorolta a filmet műfajilag a komédiák közé, pedig, néhány jelenet és beköpés miatt simán oda is befér. Csak nem a harsány, Deadpool féle humoros akciómozik közé, hanem, és tudom, hogy nem jó példa, mégis eszembe jutott a film nézése közben ez az angol film is: Bosszúállók. Annyi a különbség, hogy azt a filmet nem bírtam egyben még soha megnézni. (Sőt, nagyon kevés filmről jöttem ki a moziból, de ennél konkrétan megtörtént.)(Pótlás: Természetesen minden filmnél kijövök a moziból... csak itt vetítés közben tettem meg.)

Michelle Yeoh, Angela Bassett, Carla Gugino

A rövid történet sem bonyolult.

Sam-et anyu korábban egy maffia-munka miatt elhagy. A lány, ahogy felnő, maga is a családi bizniszt viszi tovább, esetünkben bérgyilkos lesz. Nem írom, hogy profi, mert a filmekben általában csak addig amatőrök, amik elkezdik a szakmát, és a filmben Sam, mikor felnőtten látjuk, már túl van a tanuló éveken. Egyébként is ritka az olyan film, amiben a karakterre a profi bérgyilkos helyett azt mondják, hogy ő Carl, a kezdő-bérgyilkos. Vagy amatőr-bérgyilkos Fred. Az milyen hülyén hangzik már. Bájdövéj.

Sam legutolsó megbízatása, hogy kapjon el egy pasast, aki lopott a bűnszövetkezettől. Olyan sokat ráadásul, ami ugyan belefér egy guruló bőröndbe, de a szervezet minden áron vissza kell szerezze, mert... másnap nem lesz csokis tej a verőemberek briósa mellé, vagy mi a tököm? Szóval, a film kifejezetten kiemeli, hogy egy olyan összegről beszélünk, ami komoly érvágás a csoportnak. Erre elfér egy gurulós bőröndben. Aztdekurvaszarul csináltok valamit, ha egy bőröndnyi pénz hazavágja a rendszert...

Sam pedig, nem tudni miért, de ahelyett, hogy agyonlőné a pasast és vinné a táskát, felajánlja neki, hogy szökjön el. A hapsi nem akar, dulakodás, Sam lő és nagyon gyorsan egy olyan mentőakcióban találja magát, ami miatt a teljes brigád egyik leágazásával találja magát szembe. Vagy várj, nem is. Egy másik ügy miatt kinyírt valakit, akinek az apja bosszút üvölt, de közben a saját megbízója is a nyakára küld embereket. Azután, meg mintha már a megbízója emberei lennének azok is, akik egyébként egy másik banda, akinek a vezetője amúgy bosszúért kiált... A tököm sem tudja már, most akkor ki vert át kit és ki áll a tápláléklánc csúcsán, de a lényeg, Sam menekül, és vagy kinyír mindenkit, vagy nem.

Ahogy ilyen filmeknél megszoktuk.

Igyekeztem nem szpojlerezni.

60%

Oxigén - Oxygen (2021)

Oxigén - Oxygen (2021)

Rendezte: Alexandre Aja

A film Mafab adatlapja: Oxygen (2021)

Megtekintés: Aja, ha elengedte magát, elég jó kis véres mozikat dobott össze, pedig a "Magasfeszültség" nem is lett kedvencem, mégis kedvelem, mert ha más nem, legalább egy jelenetbe becsempész valami kis beteg gore-t. Erre mondjuk nem lehet építeni egy karriert és szerintem, én is inkább a hangulata miatt kedvelem azokat a filmjeit, amiket láttam. Aja a már majdnem szerzői filmes rendező. Akinek már majdnem van egy utánozhatatlan stílusa. Majdnem.

Christie LeBlanc forgatókönyve nyomokban más, hasonló klausztrofób történeteket tartalmaz magában. Ha van összehasonlítási alap, az nem véletlen, hiszen a zárt térben forgatott mozik elég réteg műfajt képviselnek, nem is nagyon koptatták el még a témát, talán azért sem, mert egy mikrokörnyezetbe zárt karakter köré nehéz egy nagy volumenű mozit felépíteni. Egyszerűen, ha nincs elég ötlet, vagy a megvalósítás nem túl ügyes, unalomba fulladhat az egész, ráadásul, sokan nem azért néznek egy apró "dobozt" szórakozásképen, hogy abban a történet egy apró dobozon belül bonyolódjon. LeBlanc nem túl tapasztalt író, hiszen ez az első komolyabb munkája -értsd. egész estés mozi - így van benne nagyot markolás, megfelelni akarás, érdekes ötletek, jó, bár kiszámítható csavarok, enyhe logikátlanság, stb. Amolyan, most megmutatom darab, amin még lehetett volna csiszolni. Nem is maradt meg minden apróság fejben, pedig alig pár napja néztem meg. Ettől függetlenül érdekes a koncepció, ami miatt érdemes adni neki egy esélyt, ráadásul, csak egy Aja.

Azt itt kiemelném, hogy Robin Coudert erős és szuggesztív zenéje nélkül fele annyira sem hatásos a mozi, még akkor sem, ha az operatőr, Maxime Alexandre nagyon sokat ki tudott hozni a szűk helyszínből, illetve az egyéb flashback jelenetekből, a külső felvételekről nem is beszélve, amikből néhány különösen szépen sikerült, csak ha többet írnék, lehet, hogy lelövök pár poént.

A történet szerint, ami nem bonyolult első percben, egy fiatal nő (Mélanie Laurent) felébred egy különleges koporsóban és a beépített mesterséges intelligenciával folytatott párbeszéd és néhány, a koporsóból kezdeményezett híváson keresztül igyekszik kitalálni, ki ő, mit keres az apró fülkében és mi történik vele. Mindez, másfél órában, a lehetőségeket nagyon ügyesen kihasználva, az ilyen rejtély megoldó filmekre jellemző egyenletes tempóban, amikor minden percben egy új mozaik darab kerül a hős kezébe, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz, de ahhoz nem elég, hogy egyszerre legyen minden világos sem számára, sem a nézőnek. Felületes megtekintésnél néhány logikátlanság is előkerülhet, azonban szerintem, ha odafigyelünk, sok részlet a helyére kerül végül és bár a lezárásban is van egy kis kérdőjel, azért kielégítő lehet a lezárás is.

Laurent ha nem is liblingem, de a "Becstelen brygantik" óta kedvelt színésznő. Már abban a filmben is elég tehetségesnek tűnt, bár, az nem egy nagy etwas, hiszen Tarantino kifejezetten erős gárdát hozott össze háborús drámájában. Az Európai színészek kifejezetten erősek benne. Itt szinte a teljes játékidő rá épít, hiszen pont az a lényeg, hogy egyedül, a nulláról építi fel a történetét. Az a néhány flashback vagy hang, akik szólnak hozzá, nem képesek ellopni a show-t, de ez jobb is. Laurent néhány jelenetben kifejezetten erős és ami plusz, hogy voltak olyan kifakadásai, amik szerintem megfelelnek a valóságnak is, ha mondjuk velem történik ilyesmi.

A környezet igényes, a trükkök - nem sokra volt szükség a film szempontjából - kifejezetten jól sikerültek. Aja jól kufárkodik az alapanyaggal, bár, szerintem annyira nem terepe ez a fajta minimál környezet. Főleg nem a "Sziklák szeme" után. Azonban, ujjgyakorlatnak kiváló és megmutatta, hogy a direktor egy kamaradarabot is képes izgalmasan elkészíteni.

Noomi Rapace producerként jelent meg, miután a főszerepet nem tudta elvállalni. Talán nem is baj, hiszen a Prometheus-ban már megkapta a saját szarkofág jelentét.

Akinek még a színészi játékát nem fogják tudni értékelni a magyar nézők, az a francia Mathieu Amalric, aki a koporsó intelligens vezérlőegységének kölcsönzi a hangját. A Netfilxen ugyanis szinkronnal is elérhető a mozi, ami miatt valószínű, hogy sok magyar néző nem fogja hallani a színész kellemes orgánumát. Amalric-tól egyébként sem állnak távol az ilyen fura, képen kívüli szerepek, mert amikor pl. a "Szkafander és pillangóban" alakította az agyvérzésben (?) lebénult szerkesztőt, szinte végig az "Ő", szemszögéből látjuk csak a környezetét, így itt is főleg a hangjára, mint belső monológra hagyatkozhatunk. Ettől függetlenül, ha szereted a James Bond mozikat, találkozhattál a színésszel, mert az egyik legrosszabbnak kikiáltott "A Quantum csendjében" ő volt a fő antagonista. 

Azért, néhány éve - fenét, 11!!! - Ryan Reynolds már készített egy kifejezetten erre a darabra emlékeztető filmet, "Élve eltemetve" címmel. Mégis kicsit profán lenne kijelenteni, hogy LeBlanc onnan orrozta volna el az ötletet magát, hacsak az alapkoncepciót nem. Az nem segít, hogy mindkettőben a legfontosabb tényező az oxigén elfogyásának veszélye. 

Már 2002-ben is készült egy film, amely a kifejezetten szűk teret használta a cselekmény helyszínének, a "Fülke" címmel. De ezeken kívül is egyre-másra jönnek ki a hasonló, igen szűk térben játszódó filmek, például a pár éve bemutatott, dán, "A bűnös" című thriller, amely egy diszpécser irodájában bonyolódott. Persze, rengeteg címet tudnánk bedobálni, amelyik a zárt teret használja - többnyire egy szobát, házat, hogy elmeséljen valamit, azonban ezt a fajta, szűk környezetet, sokkal kevesebb és jellemző is az ilyen filmekre, hogy ha más nem, a szereplők gondolatban járnak távol, és emlékeiket, képzelgéseiket kiviszik a szűk térből. Lásd, pl. az "Ördög" című horrort, amely elvileg egy liftben ragadt néhány ember sorsát meséli el, mégis látunk egyéb eseményeket az épület körül, vagy pl. az ágyhoz kötött Jessie (Carla Gugino) szenvedései a "Bilincsben" című Stephen King adaptációban, ahol meg a gyermekkori emlékek és hallucinációk emelik ki a nézőt a szoba fogságából.

Hiába, a szuper-kicsi környezet elég necces, ha a figyelmet akarjuk fenntartani.

Alfred Hitchcock is tervezet egy ilyen koncepcióra épített filmet, de végül nem tudta megvalósítani azt.

A legteljesebb szórakozást a mozi akkor tudja nyújtani, ha előtte nagyjából semmit nem olvasunk a filmről, sőt, elkerüljük a bemutatókat is. Egy rosszul megválasztott vágás felfedhet valamit, ha más nem, tudat alatt és oda a cselekménybe épített meglepetés. Aki sok olyan filmet nézett már meg, amiben fontos a történetet tovább gördítő csavar, így is elképzelhető, hogy idő előtt kitalál fontos részleteket. Szóval, inkább kerüljük el az ilyen cikket is, mint amit most olvasol, ha a filmet még nem láttad!

Miután végeztél, azért előkerülhetnek kérdések a cselekménnyel és a logikával kapcsolatban. Ezekkel majd valamikor máskor foglalkozunk.

60%

Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Rendezte: Roseanne Liang

A film Mafab adatlapja: Shadow in the Cloud (2020)

Megtekintés: Érdemes, mert gyakorlatilag ebből a filmből megtudhatjuk, hogy egy nő meddig képes elmenni, ha meg akarja szerezni a gyermeke apját!

Elnézést kérek a készítőktől profán pofátlanságomért, de miután végeztem a megnézésével, valamiért ez volt az egyik első gondolatom.

Kifejezetten kedvelem Grész-MoreccNorecc-et és csak egy bajom van vele: Ha gyorsan akarom kimondani a nevét, még véletlenül sem találom el. Szóval, Chloé Grace-Moretz szerintem egy nagyon tehetséges fiatal színésznő, és nekem kellemetlen, hogy szexinek tartom, pedig szinte még ki sem bújt a tojáshéjból. Már 24 éves, szóval rég nem egy elveszett kislány, bár, aki látta, mit művelt a Ha/Ver című képregényfilmben, az sosem gondolt róla ilyesmit. Igen, nem tartozik a tárgyhoz, színészi képességeit sem feltétlenül az alapján kell megítélnem, hogy egyébként képzett harcművész és mind a harminc kilójával lehet, hogy másodpercek alatt földre küldene. Szóval, bocs, hogy vicceltem a nevével.

Tehát, kifejezetten kedvelem, ennek ellenére nem gondolom, hogy elvisz egy filmet a hátán. Az első hír, amit erről a moziról olvastam, hogy női pilóta, aki gépével megy innen-oda. Na, mondok is magamnak: - Hejj, ez nem lesz túl érdekes, hiszen hacsak nem bikiniben vezeti a repülőgépet, másfél órát nem biztos, hogy végig bírok nézni ebből. Mert akkor, felületes információ-morzsák beszopkodásával azt hittem, egyszemélyes kamaradarab lesz, egy pilótáról, aki viszi a gépet és közben van baj dögivel. Azután már olvastam is róla valahol és még a trailer előtt megnéztem.

Szpojler lesz, szóval előbb te is nézd meg!

Tehát. Ez a film elég pofátlan! Már az elején sikerül belecsempészni két olyan momentumot, aminek sikerül tökéletesen elhitetnie velem, hogy egy szemfényvesztést látok, ha úgy tetszik, valamiféle kísértet mozit, aminél még épp azt nem tudom, hogy a gép a fantom, a többi katona, vagy épp a Maude nevű pilótanőt alakító Grace-Moretz.

Elmondom miért. Első félrevezetés, amikor a kifutópályán Maude várja a gépet, odasiet egy pályamunkáshoz, aki fényjeleket ad épp le, majd szőrén-szálán eltűnik a ködben, mivel Maude egy pillanatra kitakarja. WTF? Pontosan ezt kérdeztem magamtól és egészen biztos vagyok benne, hogy az is a szándék itt. Hogy belekeveredjünk a misztikum megoldásának keresésébe.

A másik ilyen megvezetés, amikor Maude már a gép hasán ül géppuska állásban és a gépen tartózkodó katonák bemutatkoznak neki a rádión, hogy csak a hangjukat hallhatja, de a nézőknek minden egyes katonáról bevágnak egy felvételt, amin vörös-zöld fénnyel vannak megvilágítva, tök sötét háttér előtt. Bármi más filmben ez jelentene valamit. Mert kilép a vászonról. Mert nem simul a film világába – igaz, eddig még simán beleférne, hisz nem tudom, mire számítsak – és mint később kiderül, totál funkciótlan volt az egész, pusztán öncélú művészi megoldás. Miért gondolom? Azért, mert a továbbiakban semmi hasonló vágástechnika nem készül ebben a stílusban és a katonákról sem derül ki, hogy szellemek, vagy a fantázia szüleményei, pusztán, hogy egy válogatott, hímsoviniszta majom, akik azért igyekeznek tökösek lenni.

Maude egyébként azért van a gépen elvileg, mert egy tábornok – vagy ki – rábízott egy rendkívül fontos táskát, amely miatt már-már komikusan eltúlzottan ragaszkodik és tiltja, hogy felnyissák. (Itt egy bevágás Brad Pittről, hogy „Mi van a dobozban?” – Hetedik) Azután haladva az események sodrásában a táska elkerül tőle, ő bezáródik az alsó lövegtoronyba (Vagy mi a neve hivatalosan?) és nem elég, hogy egy japán repülőgép igyekszik őket becserkészni a felhők takarásában, még egy amolyan „Gremlins” is megjelenik a gépen, módszeresen szétszedegetve azt, ami egy idő után magában hordozza azt a veszélyt, hogy ha rossz helyről tép ki egy-két alkatrészt, lezuhannak úgy, ahogy vannak.

Közben itt a „Ponyvaregénnyel” és a „Ronin”-nal ellentétben kiderül, mi van a táskában és talán ezért is lesz egy kicsit hősiesebb a legénység.

Azután végig kell szenvednünk legalább fél órát, amikor Maude és a legénység orális hadviselést folytat egymás ellen és ez az álomszerű mozi csak akkor lép vissza szinte a teljes realitásba, amikor végre a japán repülőgépek fenyegetése egyértelművé lesz. Itt felgyorsulnak az események és a forgatókönyv csupa olyasmit igyekszik letolni a torkomon, aminél inkább a fejem fogtam. Egy biztos: Láttam pár Ninja Warriort, de amit itt Maude karaktere leművel a gép alján, az kimerítette nálam a „Na, ne viccelj” métert.

Csodálatos menekülésének utolsó állomása pedig (robbanás, léghuzat), egyenesen lehetett volna egy tökéletes álomvízió lezárása, ehelyett, akárhogy is figyeltem, a film totál komolyan gondolta az egészet!

A szereplők pont úgy hullnak, ahogy megszoktuk az ilyen háborús filmektől. Egy-egy szereplő megkapja a jelenetét, vagy monológját és történetesen hát nem pont utána végzi holtan? De!

A végső lezárást is Maude teszi meg, mert megmaradt katonatársai herélt kakasként csak pislognak az eseményekre. Nekem összességében ez is tetszett, ám ott motoszkált bennem a kisördög, hogy a női rendező miért érezte fontosnak, hogy az egyetlen nőből csinálja meg a legtökösebb karaktert és, hogy a forgatókönyv korábbi változatában a Gremlinnek volt-e bármilyen motivációja a tetteire vagy válasza arra, hogy mit is akart azzal a csecsemővel?

Mindegy, mert az egyébként falat Grace-Moretz a végére mini-Linda Hamiltonná avanzsált és egy igen szürreális háborús-horror végére tett pontot némi kézitusa után, megerősítve abban, hogy valahogy nagyon nehezen áll össze a második világháború és a horror műfaja, még akkor is, ha akad pár sikerültebb próbálkozás. (Overlord pl.) Azért érdekelne, hogy a megjelenő Gremlin az vajon minek a metaforája, ha van neki olyan?

Roseanne Liang meglovagolta az egyenjogúság vonatát és egy férfias műfajban tett meg hőssé egy törékeny lányt. Sokaknak nem fog ez tetszeni, mert sehogy nincs összhangban a történet eleje és vége. Max Landis forgatókönyvét azután dolgozta át a rendezőnő, hogy Landis (John Landis fia. Az a John Landis, aki a legutóbbi cikkem, az Amerikába jöttem 2, cimű mozi 1. részét rendezte 1988-ban!) belekeveredett egy metoo botrányba. A végeredmény ennek ellenére Landis szerint még mindig nagy százalékban az ő műve, így neki köszönöm meg, hogy kicsit úgy érzem, nem oda érkeztem a film végén, ahova indított az elején. Mintha a felszínre törő anyai ösztönökkel egyenes arányban vedlette volna le a film magáról a misztikus kulimászt, ami – még egyszer! – lehet, hogy csak az én fejemben élt igazán. Ezektől függetlenül egyszeri alkalomra szórakoztató kis badarság ez a mozi, de a világon semmi hihető momentum nincs benne, ezért háborús filmnek még így sem tudom tekinteni. Lehet, hogy azért, mert műfaja miatt inkább férfiaknak áll kézre ilyesmit rendezni. (Tényleg, az egy Kathryn Bigelow-n kívül van még nő, aki ebben a műfajban készített maradandót?)

Inkább egy drámát kapunk, amibe belecsempésztek némi horrort is. Nem olyan régen megjelent egy Stephen King nevével eladott novellás kötet. Rettegés a felhők felett. Abban vannak ilyen történetek.

Amit még kiemelnék, az a filmzene. Mahuia Bridgman-Cooper nevét nehezen fogom megjegyezni, de eszméletlenül kellemes szinti zenét készített a film képei alá, rendesen megidézve a nyolcvanas évek olasz horrorfilmek stílusát és erősen neki is köszönhető, amiért a misztikum annyira beette magát az agyamba. Köszi, Cooper, szép volt! :) A trailerben felhasználták a zenéjét, érdemes figyelni.

60% - Csak Grace-Moretz miatt!

Talán nem klasszikus szépség, de cuki!

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Rendezte: Michael Matthews

A film Mafab adatlapja: Love & Monsters (2020)

Megtekintés: A Young Adult kedvelőknek kötelező, sajnos azonban nem érzem, hogy egy igazán maradandó mozi lenne.

Nem tudom, valójában melyik volt az első Young Adult mozi, amiben fiatal felnőttek, már nem feltétlenül gyerekek keverednek futurisztikus, veszélyes, fantasztikus egyebek közé, de azt hiszem, valamikor az Alkonyat körül pezsgett fel erősen a téma-turmix, igaz, Belláék még sulisok voltak. (És ha rendesen megnézem azokat a filmeket, azt is tudnám, hogy kb. milyen suliban találkozunk először velük, ami most csak feltételezés, hogy gimi.)

A műfaj (nem az) nálam azt jelenti, hogy fiatal felnőttek kalandoznak benne, akik már nem is gyerekek - így egy fokkal lehet a történet keményebb - de nem is felnőttek - ezért sokszor humorral és látvánnyal oldják a lehetséges feszültséget és drámát. Ez azonban azért hülyeség, mert a meghatározás, hogy "Young Adult", nem egy műfajt határoz meg, hanem azt a korcsoportot, aminek ezeket a műveket (Elsősorban könyveket, amikből azután rengeteget filmesítenek meg.) szánják. Szóval nem nekem. Pedig, hiába a 46 év, amikor odabent még inkább a 18-24 éves énmagam tobzódik a fejemben.

Amúgy, ha már korkategória, akkor pl. a Logan futása simán lehetett az első, igazán ezt a korosztály megcélzó darab, hiszen az 1976-ban készült sci-fi eleve arról szól, hogy a Föld alatti hatalmas kupolavárosokban élő emberiség végső életben hagyási korhatára 30 kerek év és aki ezt betöltötte, annak önként kell vállalnia az eutanáziát. Hát, mi ez, ha nem egy Young Adult történet???

A filmben pedig a 34 éves Michael York igyekezett meggyőzni minket arról, hogy Logan jogosan érezheti úgy, hogy talán a 30 mégsem megfelelő idő ahhoz, hogy az ember bevégezze, ezért nyakába veszi a városon kívül eső titkos és elvileg fertőzött barlangrendszert, hogy elveit feladva - a gyáva nyúl - ellenszegüljön korábbi princípiumával.

Valójában a Young Adult kb. a 14-18 éveseket megcélzó művek, melyben még erősen jelen vannak a tinik, a fiatalok problémái is. Hogy miért tudom mégis belekeverni mindazt, amit korábban írtam? Talán, mert magam ilyen műveket főleg filmekből ismerek, azokban meg legtöbbszőr a 18 éveseket néha sokkal idősebb színészek alakítják, összemosva bennem a határokat.

Azután ugorjunk vissza jelen filmünkhöz, amivel a hasonlóság annyi, hogy főhősünk itt is a Föld alatt kénytelen élni, ám sok egyéb nem egyezik. Joel (Dylan O'Brien) ugyanis közel sem olyan tökös, mint Logan és még vagy 10 éve van rá, hogy megemberelje magát. Aztán Joel nem barlangrendszereken keresztül keresi a kiutat, hanem a felszínen igyekszik Á-ból B-be vergődni, hogy néhány évvel korábbi, kvázi szerelmét felkutassa egy olyan világban, amely egy meteor okozta vírusnak köszönhetően, mutálta az emberiség legalacsonyabb szintű életformáinak (oké, van alattuk is élet, persze, de mit tudok én arról?) nagy részét, embergyilkoló szörnyekké alakítva nagyjából mindet.

Joel végül egy nap golyókat ereszt és bár maga is tudja, hogy küldetése öngyilkos bilétáktól hemzseg, csak kénytelen nyakába szedni a lábát, ha végül nem szűzen akar elhalálozni, hiszen Aimee (Jessica Henwick) mégsem a világ másik felére keveredett a kisvárosi álmos élet pusztulásának másnapján, hanem alig 80 mérföldnyire, ami nagyjából Budapest-Balatonszárszó távolság. Egyenesen, autópályán kényelmes road-movie, azonban Joelnek azon a természeten kell átverekednie magát, ami visszavette a területeit a városoktól, ráadásul, a mutánsok szaporodási ciklusairól nincs világos képünk, ám van belőlük bőven, bárhol, bármilyen formában.

De Joel, bár hajlamos lefagyni válságos pillanatokban, ez nem akadályozza meg, hogy a lány után in... a vesztébe rohanjon! Mert azzal a tapasztalattal, amivel rendelkezik, gyakorlatilag egy lemming is lehetne. Hatalmas mázlija van, hogy, ahogy hasonló filmeknél megszoktuk, igen hamar találkozik néhány túlélővel, akik jelen esetben ugyan kicsit mufurcok, mégis vállalják, hogy rövid túrájuk során részesítik Joelt egy "How éljem túl?" gyorstalpalóval. Plusz, az ember legjobb barátjáról, egy cukker kutyáról már ne is beszéljek.

Ha úgy vesszük, ez a film sem más és több, mint egy szörnyfilmbe oltott felnövéstörténet, amelyben a legkisebb szegénylegény-királyfi hosszú útra indul, igyekszik megszerezni a nőt és legyakni az ellent, akiből többfélét is találunk. 

Nem nagyon lehetne felmagasztalni a mozit, bár, a főszereplők kellemesek, Dylan O'Brien brandjére már ráépült egy egész sorozat is (Útvesztő trilógia) és Michael Rooker, enyhén Indiana Jones-os kalandora, tettestársával, az imádni való és fiatalon is remek színésznővel, Ariana Greenblattal (Ő volt a fiatal Gamorra!!!) remek párost alkotnak.

A film nem árul zsákbamacskát, ezért kiszámítható. A robot jelenetet nem igazán értettem a kontextusban, de lehet, nem figyeltem egy fontos pillanatban. A szörnyek tetszetősök, de néha kicsit kilóg a CGI. Joel narrációja megkönnyíti az azonosulást és a film enyhe humorához szükséges is, amit néhány nem túl eredeti poénnal fűszereznek. Az operatőri munka ellenben az akciókkal, sokkal grandiózusabb, gyönyörű képekkel mutatja meg a dzsungelbe hajló Amerikát.

A befejezés pedig pont olyanná teszi a mozit, mintha egy hosszabb pilotot láttunk volna.

Csak sajnos, ha lenne is terv a folytatásra, ne felejtsük, hogy kb. minden második hasonló young adult mozi jutott arra a sorsra, hogy a közönség nem csábult el annyira, hogy megérje folytatni az univerzumépítést.

Azonban nem Dylan az első, akinek legjobb társa a bajban egy kutyus lett egy utópisztikus világban, hiszen Mad Max is rótta a kilométereket egy időben egy kutya nevű ausztrál pásztorkutyával és Don Johnson elválaszthatatlan - a filmben kiderül mennyire is az - kutyájával kalandozott egy másik sivár világban, ahol már cím is a párosukra fókuszált, az 1975-ös, a "Fiú és a kutyája" című enyhén abszurd világvége moziban.

60%

Töfi:  

- A filmhez két kutyust használtak fel, akik nagyon egy húron pendültek a főszereplő Dylannel, és gazdájukkal is baráti kapcsolatot alakított ki, Zelie Bullen-nel, aki ausztrál kaszkadőr és állattréner.

- A film szörnyeit nagyjából mind CGI-jal készítették el és csak nagyon kevés kelléket és bábot készítettek el a valóságban.

- Dylan O'Brian-nek szinte végig forgatnia kellett, hiszen alig van olyan része a filmnek, amiben ne láthatnánk.

- Dylan O'Brian korábban már játszott "szörnyes" mozikban, hiszen a Teen Wolf sorozatban közel 100 epizódban játszott és főszerepet alakított az Útvesztő trilógiában, amiben szintén megjelentek különféle CGI szörnyetegek. 

- A film egy másik cím változata a "Monster Problems".

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Rendezte: Reed Morano

A film Mafab adatlapja: The Rhythm Section (2020)

Megtekintés: Ez nem az az akciófilm, amire számítottál. (Úgy értem, én se erre számítottam.) Itt nem kapod meg a Luc Besson féle halálbalettet és a női főhőst, aki madárcsontjai ellenére leiskolázza a 120 kilós verőembereket.

Valahol olvastam egy tartalmat, hogy Blake Lively készített egy filmet, amelyben meggyilkolják a hozzátartozóit és cserébe levadássza a gyilkosokat. Persze ennél nyilván részletesebb volt az infó – tudnám hol akadtam rá – ám ami megmaradt bennem, hogy ez bizony a Deadpool felesége, akinek színészi alakításai nem győztek meg a kvalitásairól, ellenben különösebben nem is kedvelem, és mégis megnéznék tőle egy bosszúfilmet, ha már a moziban látott Jennifer Garner féle Peppermint olyan csúnyán félrement az ízlésemen. Ez mondjuk azért nem volt egy acélos ötlet, mert valamiért nem vonzódom Lively-hez, mint nőhöz és színésznőhöz sem és egyetlen komolyan vehető és érdekes lépése karrierjében számomra az volt, hogy gyűrűt tudott húzni egy olyan komolytalan fickó ujjára, mint Ryan Reynolds.

Ennek örömére rá is ugrottam véletlenül az „American Woman” című Sienna Miller drámára, amelyben meggyilkolják – illetve eltűnik, de sejthető, hogy meghalt – a lányát és vártam a nagy női Charles Bronsonságot. Engem minősít, hogy kb. negyven perc után kezdett felsejleni bennem annak a lehetősége, hogy kalózkodásom közben nem a megfelelő filmre repültem rá. Az pedig tovább terheli a bűnlajstromomat, hogy ahogy öregszem, kezdem keverni az arcokat és ezért Sienna Millert simán összekevertem Blake Lively-vel, ami bevallom, kicsit arra késztet, hogy átértékeljem kapcsolatomat a filmekkel. Azaz, bár itt is van kiért fegyver után nyúlni, ám az „American Woman” teljesen más megközelítést alkalmaz a veszteség feldolgozása után. Ettől még remek film, de majd máskor írok róla.

Végül csak sikerült megtalálnom a „Ritmusszekció” című mozit is és itt viszonylag hamarabb esett le, hogy jó filmet nézek, épp csak ez sem feltétlenül az, amire számítottam.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy Lively készíthet egy kevés gondolkodást igénylő akció-marhaságot – Vadállatok, Zöld lámpás (Óh, szóval itt ismerték meg egymást?) ? – de hamar kiderült, hogy bár az alapötlet még így is kevéssé hihető, mert, hogy egy családját terrortámadásban elveszítő nő bosszúja a terroristákon egyértelműen nem tűnik annak, mégis egészen „életszagúan” (?) közelít a témához. Azaz Lively itt nem papírmasé képregény-heroika, aki pontosan oda csap az orrnyeregre, és abban a pillanatban, amikor kell és egy kilenc töltényes tárral tizennyolc fickót terít le, egyetlen, vágás mentes – vagy szarrá vágott – jelenetben.

Nem. A „Ritmusszekció” egy bukdácsoló bosszú meséje, amely esetleges, és amiben a főszereplő leginkább a „Blade Runner” fejvadászának csetlésével-botlásával iktatja ki az ellent. Stephanie (Blake Lively) ugyanis nem vesz részt egy montázsos (és teljesen uncsin klisés) kiképzésen, amely befejezése után halálos gyilkológéppé lényegül és harcművészeti tudása sem lesz hirtelen level99. Hogyan is lehetne? Tisztes polgári család, jobb reményű egyetemista leánya volt korábban, ezért ha bármi akciósabbat nyomnának le a torkunkon, megkérdőjeleződne a film életszagúsága.

Ellenben Stephanie egy mentor segítségével kap némi segítséget, hogy ne lője lábon magát, ha úgy adódik és onnantól több kevesebb szerencsével botladozik egyik akcióból a másikba, és ha van szuperhős képessége, akkor az a már érintett Deadpool film „Dominójának” a tehetsége, a hatalmas lószerszámnyi szerencse lenne. Mert miután elkezdi a vadászatot, szinte végig csak azért marad életben, mert az őrangyala figyelme egy pillanatra nem lankad. A mi szerencsénk meg az, hogy mindezt sikerül úgy tálalni a forgatókönyv szerint, hogy még anélkül legyen hihető és szórakoztató, hogy megfogalmazódjon bennünk egy sziszegős káromkodás, hogy ez bizony egy „baromság”.

Ez a film nem kiemelkedően jó, de vannak kifejezetten remek pillanatai is. Az első félóra nyers nihilista drámája azért elveheti az átlagnéző kedvét – itt azokra gondolok, akiknél a „Commando” a csúcs, ha akciófilmről beszélünk – és azt sem állítom, hogy ami utána következik, csupa olyasmi, amit korábban nem láthattunk, akad olyasmi, ami fenntartja az érdeklődést.
A női nézőknek ilyen lehet Jude Law, bár most kifejezetten messze került a szerethető romantikus figurától, ami miatt beleszerethettek a rajongói.

A másik egy egészen ügyesen fényképezett autós üldözés, amely kishúga a Netflix nagy sikerű ugyancsak friss akció mozijában látottnak, mert a Tyler Rake: A kimenekítés-ben láttam pont egy hasonlót. Mindkettő mozi idei, így a koppintás, mint lehetőség szerintem nem játszik, azonban a hasonlóság számomra egyértelmű. Ha, már mindenféleképpen keresnem kellene a hasonló jelenetek ősét, akkor egyrészt az "Ember gyermeke" egyik jelenete ugrana be, amikor látható vágás nélkül látunk egy hasonlóan drámai autózást, vagy a videojátékok világa, amelyből kapásból most a "The Last of Us" mindkét gameplay-e alatt látható rövid autós üldözések sikerültek hasonlóan feszültre.

Az összes többi az, ami viszont teljesen eltér az átlag-akciófilmtől: nincsenek látványos közelharcok, csak néhány földhözragadt verekedés, nincsenek balett hangulatú, fejlövéssel operáló végtelen lövöldözések. Nincsenek olyan akciójelenetek, amiben 10-20 ember az érintett. Semmi extra, mondanám. Azonban mégis egy erős filmet láthattam, egy bátor, egészen jó színésznőtől (Igen, elismerem, Lively nem is rossz.), amely úgy volt akció, hogy mégis inkább maradt tragikus drámai   történet arról, hogyan teszi tönkre az embert a veszteség és a bosszúvágy, és, hogy az ösvény, amelyhez mindezek vezetnek, járhatatlanok anélkül, hogy ártatlanok ne sérüljenek közben, ezáltal ébresztve rá minket, hogyha nem ismerünk minden részletet, nincs meg a megfelelő hátterünk – itt jelen esetben egy korábbi, profi ügynöki múlt – akkor csak amolyan laikus hercegnőként tipegjük végig azt a világot, amelyben törtetni kellene és a lelki békét nem elég, hogy nem tudjuk visszanyerni a bosszúnk kielégítésével, de lehet, hogy pont a lelkiismeretünk sérül meg az utunk során, amit bejárunk, és azt legalább olyan nehéz rendbe hozni később.

Stephanie is végigjárja a saját poklát a filmidő alatt és közel sem biztos, hogy az elvégzett feladatai után valaha megnyugodhat, még akkor sem, ha történetesen a felelősökkel le tud számolni, vagy esetleg már nem akar.
Mert néha pont az a plusz hiányzik belőle, ami ehhez a feladathoz szükséges lenne és bizony van, hogy olyanok isszák ennek meg a levét, akiknek nem szabadna.
Ha mást nem, ennyit biztosan megtanul a karakter a történet során.


Közhelyes kijelentések jutnak eszembe, mint az „Erőszak erőszakot szül”, mert ha belekeveredsz, lassan eljutni oda, hogy már csak mész a lejtőn, és minden egyes szereplője ennek a világnak valamiért bosszút akar majd állni, akár egy pokoli dominó sor.

Ha ennek az útnak a kimaxolására vagy kíváncsi, ajánlom figyelmedbe a 2020-ban piacra kerülő és erősen megosztó konzol játékot, a "The Last of Us" második fejezetét. Hasonló érzéseim voltak megtekintése közben.

Ettől függetlenül nem ajánlom mindenkinek a filmet, főleg nem azoknak, akik könnyedebb akcióra vágynak.

Ja, a címválasztás számomra egyelőre rejtély, hacsak nem valami angol szlengben kell keresni a magyarázatot.

60%

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013)

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013) - A "Nagy gonosz farkas" címen is ismert lehet.

Rendezte: Aharon Keshales és Navot Papushado

A film Mafab adatlapja: Big Bad Wolves (2013)

amazon.com

Megtekintés: Nekiugrottam, ha már állítólag Tarantino is dicsérte. Nem feltétlenül bántam meg, hiszen ki bírt hozni a sodromból. Szóval volt rám hatása.

"Hogyan válsz pontosan azzá a szörnyeteggé, akit magad is elítélnél."

Nem is tudom hirtelen, ki a főhősünk. Az alaptörténet szerint van egy tanárbácsi, Dror (Rotem Keinan), akit gyanúsítanak azzal, hogy kislányokat rabol el szabadidejében. Bizonyíték sajnos nincs, mert a rend derék őre nem kap elég szabad kezet, hogy kiverje azt a tanbácsiból. Azonban egy kissrác véletlenül a vallatás helyszínén unatkozik és mivel egészen biztos valamikor oknyomozó riporter lesz a jövőben, telefonjával rögzíti a vallatás metódusát és frissen, a következmények felmérése nélkül, megosztja a profán információ-csikarást az Interneten. Ebből azonban senki nem profitál: a résztvevők egy részét mindenféle külön egyeztetés nélkül kirúgják munkahelyükről.

Tanárbá ezért szabadságra mehet, ahová követi a legutolsó gyilkossági ügybe bevont és hát meglehetősen kretén rendőrnyomozó, Micki (Lior Ashkenazi). Még képbe kerül az utolsó áldozat apukája, Gidi (Tzahi Grad), hogy kiszedje a lehetséges tettesből a halott gyermek levágott fejének rejtekhelyét és minden adva is van egy különösebben nem túl fifikás, feszült mozihoz, amely abba az al-műfajba tartozik, amikor valakiből kiakarják verni a szar... az igazat. Ez amolyan pszichológiai thriller mozi lenne ebben a formában és a legtöbbször tényleg rendesen megpörgetik az írók a történetben rejlő lehetőségeket, sokszor meglepve a nézőt a befejezésbe szőtt csavarokkal, itt azonban, a remek kritikák ellenére, úgy érzem, egy közepes munkáról beszélek. Jó pillanatokkal.

Hogy ne hidd, hogy csak a szám jár, mindjárt két címet is mondok, amely alapszituációja egy ember vallatása, hogy az igazság kiderüljön és egyik sem az „Egy becsületbeli ügy” Nicholsonnal, habár abban egy igen remek tárgyalótermi vita végére tesz pontot az igazság kvázi kiordibálása a másikból.

Azonban van olyan film is, ami szinte végig arra épít, hogy valakivel beszélgetés – vallatás – útján, módszerek variálásával kívánják ráhúzni a vizes lepedőt, vagy szimplán bizonyítani, hogy mekkora féreg is az, akivel kapcsolatban a forgatókönyv kétségeket kíván ébreszteni és a legtöbbször sikerül is a film befejezését a kvázi „rossz” karakter bukásával befejezni:
Az egyik a „Halál és a lányka” című Polanski kamaradráma – sokszor a történet sajátossága, hogy kamaradarab lesz belőle, hiszen a lényeg egy vallatás során bontakozik ki, azt meg többnyire zárt térben eresztik meg – melyben egy férfira akarja korábbi áldozata rábizonyítani, hogy egykor egy haláltáborban kínozta őt a férfi, miközben a férj alakítja a józanság oldalát, aki igyekszik objektív módszerekkel megakadályozni a feleség vérszomját.

Egy másik mozi, amelynek erősen hasonló a története, amelyben egy iszlám terrorszervezetbe beépült, tökéletesen európainak tűnő fiatalembert igyekszenek kifaggatni csoportjának további terveiről, miközben ketyeg az óra és a fiatalember módszeresen megtagadja, hogy szint valljon: Az utolsó leheletig (2006)

Hasonló még „A hazug” című Tim Roth dráma, amelyben egy gyilkossággal vádolt pszichológust kötöznek hazugságvizsgáló gépre, ám a vallatás alatt lassan fordulni látszik a kocka és ... érdemes megnézni!

Ezek pl. olyan darabok, amelyek a pszichológiára helyezik a hangsúlyt, azonban horrorfilmek között vannak darabok, amelyek kifejezetten a torture horror kategóriába tartoznak, melynek lényege, hogy a pszichológiai ráhatást inkább nyers erőszakkal váltsák ki és ezzel zavarva meg a nézőt, hogy vajon ki is a rossz és ki a jó a filmben. Meglepetések ezeknél a filmeknél is akadhatnak, ami viszont minden esetben pozitív, hiszen kilép abból a komfortzónából, aminek a film első körben tűnhet: pusztán a drasztikus, durva képsorokkal sokkolja a nézőt és nem feltétlenül a történetben kibontakozó rejtéllyel vagy váratlan befejezéssel.

sensacine.com

Azt hiszem ennyi ajánló után foglalkozhatok pár sorban ezzel az Izraeli alkotással végre.

A korábban vázolt szempontból ha úgy veszem, a „Csúnya, rossz bácsik” egészen puritán, a szövegkönyv nem igazán fifikás, és a vallatás réteges építkezése helyett inkább az egyéb szereplők közötti interakcióban találhatunk esetleg szórakoztató pillanatokat.
Merthogy, valamiért a forgatókönyv nem úgy tűnik, hogy a megoldás elérésére akarta építeni a szerkezetet, hanem inkább egy váratlan és drámai lezárásra, amelyben a megoldás sem szükségszerű.
Ettől azonban még nem éreztem azt, hogy ez a film szerethető lenne számomra. Az eleve vicces karakterré alakított nyomozó sokat elvesz a cselekmény éléből. Annak ellenére, ahogyan az első snittekben bemutatják, ahhoz képest szinte kiábrándítóan butává teszik a figurát.

A gyilkost is leleplezik nagyjából a film felénél és olyan idegesítő jelenetekkel igyekeznek feszültséget kelteni, mint például a bosszúért küzdő tehetős üzletember beszélgetése anyuval, a férfi állapotáról, amiben egyszerűen nem kerül szóba a frissen elhunyt unoka/lánygyermek és annak elvesztésének kérdése. Azt meg, hogy? Nagyi rákérdez, hogy fia hogy van, miközben pontosan tudhatja, hogy miután megtalálták a levágott fejű lányát, csak szarul érezheti magát. Nem napokig, hanem akár hosszú hónapokig.

Azután megjelenik a papa is, hogy kicsit belekuszáljon a dolgokba, bár, ezt megteszi magától a forgatókönyv is.
Azt sem sikerült kihámoznom, mennyi időt ölel fel a történet. Bizonyos jelek szerint a kezdő képsortól a végéig eltelhetnek napok, más jelek miatt akár hetek is. Ezt csak azért gondoltam fontosnak, mert az üzletember telefonos beszélgetése annyira nincs a helyén a mama reakciói miatt.
A befejezés is kicsit összekuszált, a lezárás meg borzalmasan felidegesített. Mondjuk, nem csak ez a film zárja úgy le a történetet, hogy kielégítő válaszokat nem kapunk.

A színészek kifejezetten jók, de sajnos nyelvük sajátossága és a filmezés világában betöltött helyük miatt nem biztos, hogy túl sokat fogok velük találkozni, a nevüket így megjegyeznem eleve lehetetlen feladat. Kimondani is nehéz őket.

A fényképezés és a zene sokat hozzátesz a hangulathoz. A fények szintén izgalmas képi világot eredményeznek.

A „Csúnya, rossz bácsik” egy közepes darab és bár tényleg akad benne pár jobb pillanat, nem érzem, hogy olyan nagy figyelmet érdemelne Tarantino mestertől, mint amit olvastam erről. Talán, majd ha készül neki egy amerikai Remake. Mondjuk, ha nem hallok róla rajta Tarantinon keresztül, lehet, hogy sosem nézem meg ezt a filmet. Pedig egyszer érdemes.


60%

tales from the blog

Harriet - Harriet (2019)

Harriet - Harriet (2019)

Rendezte: Kasi Lemmons

A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)

Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.

Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.

Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.

Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.

A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.

A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.

A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.

Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.

A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.

Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.


60%