Oxigén - Oxygen (2021)

Oxigén - Oxygen (2021)

Rendezte: Alexandre Aja

A film Mafab adatlapja: Oxygen (2021)

Megtekintés: Aja, ha elengedte magát, elég jó kis véres mozikat dobott össze, pedig a "Magasfeszültség" nem is lett kedvencem, mégis kedvelem, mert ha más nem, legalább egy jelenetbe becsempész valami kis beteg gore-t. Erre mondjuk nem lehet építeni egy karriert és szerintem, én is inkább a hangulata miatt kedvelem azokat a filmjeit, amiket láttam. Aja a már majdnem szerzői filmes rendező. Akinek már majdnem van egy utánozhatatlan stílusa. Majdnem.

Christie LeBlanc forgatókönyve nyomokban más, hasonló klausztrofób történeteket tartalmaz magában. Ha van összehasonlítási alap, az nem véletlen, hiszen a zárt térben forgatott mozik elég réteg műfajt képviselnek, nem is nagyon koptatták el még a témát, talán azért sem, mert egy mikrokörnyezetbe zárt karakter köré nehéz egy nagy volumenű mozit felépíteni. Egyszerűen, ha nincs elég ötlet, vagy a megvalósítás nem túl ügyes, unalomba fulladhat az egész, ráadásul, sokan nem azért néznek egy apró "dobozt" szórakozásképen, hogy abban a történet egy apró dobozon belül bonyolódjon. LeBlanc nem túl tapasztalt író, hiszen ez az első komolyabb munkája -értsd. egész estés mozi - így van benne nagyot markolás, megfelelni akarás, érdekes ötletek, jó, bár kiszámítható csavarok, enyhe logikátlanság, stb. Amolyan, most megmutatom darab, amin még lehetett volna csiszolni. Nem is maradt meg minden apróság fejben, pedig alig pár napja néztem meg. Ettől függetlenül érdekes a koncepció, ami miatt érdemes adni neki egy esélyt, ráadásul, csak egy Aja.

Azt itt kiemelném, hogy Robin Coudert erős és szuggesztív zenéje nélkül fele annyira sem hatásos a mozi, még akkor sem, ha az operatőr, Maxime Alexandre nagyon sokat ki tudott hozni a szűk helyszínből, illetve az egyéb flashback jelenetekből, a külső felvételekről nem is beszélve, amikből néhány különösen szépen sikerült, csak ha többet írnék, lehet, hogy lelövök pár poént.

A történet szerint, ami nem bonyolult első percben, egy fiatal nő (Mélanie Laurent) felébred egy különleges koporsóban és a beépített mesterséges intelligenciával folytatott párbeszéd és néhány, a koporsóból kezdeményezett híváson keresztül igyekszik kitalálni, ki ő, mit keres az apró fülkében és mi történik vele. Mindez, másfél órában, a lehetőségeket nagyon ügyesen kihasználva, az ilyen rejtély megoldó filmekre jellemző egyenletes tempóban, amikor minden percben egy új mozaik darab kerül a hős kezébe, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz, de ahhoz nem elég, hogy egyszerre legyen minden világos sem számára, sem a nézőnek. Felületes megtekintésnél néhány logikátlanság is előkerülhet, azonban szerintem, ha odafigyelünk, sok részlet a helyére kerül végül és bár a lezárásban is van egy kis kérdőjel, azért kielégítő lehet a lezárás is.

Laurent ha nem is liblingem, de a "Becstelen brygantik" óta kedvelt színésznő. Már abban a filmben is elég tehetségesnek tűnt, bár, az nem egy nagy etwas, hiszen Tarantino kifejezetten erős gárdát hozott össze háborús drámájában. Az Európai színészek kifejezetten erősek benne. Itt szinte a teljes játékidő rá épít, hiszen pont az a lényeg, hogy egyedül, a nulláról építi fel a történetét. Az a néhány flashback vagy hang, akik szólnak hozzá, nem képesek ellopni a show-t, de ez jobb is. Laurent néhány jelenetben kifejezetten erős és ami plusz, hogy voltak olyan kifakadásai, amik szerintem megfelelnek a valóságnak is, ha mondjuk velem történik ilyesmi.

A környezet igényes, a trükkök - nem sokra volt szükség a film szempontjából - kifejezetten jól sikerültek. Aja jól kufárkodik az alapanyaggal, bár, szerintem annyira nem terepe ez a fajta minimál környezet. Főleg nem a "Sziklák szeme" után. Azonban, ujjgyakorlatnak kiváló és megmutatta, hogy a direktor egy kamaradarabot is képes izgalmasan elkészíteni.

Noomi Rapace producerként jelent meg, miután a főszerepet nem tudta elvállalni. Talán nem is baj, hiszen a Prometheus-ban már megkapta a saját szarkofág jelentét.

Akinek még a színészi játékát nem fogják tudni értékelni a magyar nézők, az a francia Mathieu Amalric, aki a koporsó intelligens vezérlőegységének kölcsönzi a hangját. A Netfilxen ugyanis szinkronnal is elérhető a mozi, ami miatt valószínű, hogy sok magyar néző nem fogja hallani a színész kellemes orgánumát. Amalric-tól egyébként sem állnak távol az ilyen fura, képen kívüli szerepek, mert amikor pl. a "Szkafander és pillangóban" alakította az agyvérzésben (?) lebénult szerkesztőt, szinte végig az "Ő", szemszögéből látjuk csak a környezetét, így itt is főleg a hangjára, mint belső monológra hagyatkozhatunk. Ettől függetlenül, ha szereted a James Bond mozikat, találkozhattál a színésszel, mert az egyik legrosszabbnak kikiáltott "A Quantum csendjében" ő volt a fő antagonista. 

Azért, néhány éve - fenét, 11!!! - Ryan Reynolds már készített egy kifejezetten erre a darabra emlékeztető filmet, "Élve eltemetve" címmel. Mégis kicsit profán lenne kijelenteni, hogy LeBlanc onnan orrozta volna el az ötletet magát, hacsak az alapkoncepciót nem. Az nem segít, hogy mindkettőben a legfontosabb tényező az oxigén elfogyásának veszélye. 

Már 2002-ben is készült egy film, amely a kifejezetten szűk teret használta a cselekmény helyszínének, a "Fülke" címmel. De ezeken kívül is egyre-másra jönnek ki a hasonló, igen szűk térben játszódó filmek, például a pár éve bemutatott, dán, "A bűnös" című thriller, amely egy diszpécser irodájában bonyolódott. Persze, rengeteg címet tudnánk bedobálni, amelyik a zárt teret használja - többnyire egy szobát, házat, hogy elmeséljen valamit, azonban ezt a fajta, szűk környezetet, sokkal kevesebb és jellemző is az ilyen filmekre, hogy ha más nem, a szereplők gondolatban járnak távol, és emlékeiket, képzelgéseiket kiviszik a szűk térből. Lásd, pl. az "Ördög" című horrort, amely elvileg egy liftben ragadt néhány ember sorsát meséli el, mégis látunk egyéb eseményeket az épület körül, vagy pl. az ágyhoz kötött Jessie (Carla Gugino) szenvedései a "Bilincsben" című Stephen King adaptációban, ahol meg a gyermekkori emlékek és hallucinációk emelik ki a nézőt a szoba fogságából.

Hiába, a szuper-kicsi környezet elég necces, ha a figyelmet akarjuk fenntartani.

Alfred Hitchcock is tervezet egy ilyen koncepcióra épített filmet, de végül nem tudta megvalósítani azt.

A legteljesebb szórakozást a mozi akkor tudja nyújtani, ha előtte nagyjából semmit nem olvasunk a filmről, sőt, elkerüljük a bemutatókat is. Egy rosszul megválasztott vágás felfedhet valamit, ha más nem, tudat alatt és oda a cselekménybe épített meglepetés. Aki sok olyan filmet nézett már meg, amiben fontos a történetet tovább gördítő csavar, így is elképzelhető, hogy idő előtt kitalál fontos részleteket. Szóval, inkább kerüljük el az ilyen cikket is, mint amit most olvasol, ha a filmet még nem láttad!

Miután végeztél, azért előkerülhetnek kérdések a cselekménnyel és a logikával kapcsolatban. Ezekkel majd valamikor máskor foglalkozunk.

60%

A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

Rendezte: Nicolas Boukhrief

A film Mafab adatlapja: Le Convoyeur (2004)

Megtekintés: Kezdek rájönni, hogyha nem tucatfilmet akarok látni, akkor el kell felejtenem a hollywood-i mainstream áradatot és vagy független filmeket kell nézegetnem, vagy rácuppanni az Európai filmművészetre.

A francia filmekre például. A franciák képesek új ötletekkel, nem a bevett panelekben gondolkodva készíteni filmeket. Vagy talán nem annyira bevétel orientáltak, mint inkább, művészi kifejezésbe hajlóak a filmjeik. Mert amíg Amerikában teljesen rátelepedik a mozicsinálásra a stúdió és a producerek hatalma, addig Európában szerintem az alkotók sokkal nagyobb teret kapnak, hogy elképzeléseiket megvalósítsák. Ezekből a személyes darabokból pedig olyan érdekes hibridek állnak össze, mint ez a film is, ami már-már szatíra, enyhe komédia beütéssel, hogy az akció műfajba és a drámába is belecsípjen.

A továbbiakban szpojlerek előfordulnak:

Alexandre (Albert Dupontel) új fiú a pénzszállító cégnél. Pont akkor sikerül állást kapnia, amikor küszöbön áll a francia cég fúziója egy amerikai vállalattal, amely vagy jobb feltételeket hoz majd magával vagy a privatizáció nevében kirostálja az alkalmazottak nagyját. Egyelőre senki nem tud semmi biztosat, de a rémhírek pusmogással terjednek az öltözőben. Alexandre-t ez különösebben nem izgatja, mert olyan okok miatt vállalta el a munkát, amelyet a többiek előtt eltitkol és a néző is csak apró flashback jelenetekből és egyéb információmorzsákból kénytelen összerakni. Természetesen a titokzatoskodás csak ebben a formában működik, mert ha lineárisan ismernénk meg ami a múltban történt, az a kevés misztikum is kiveszne a történetből, amit így sikerült bele tenni.

Alex nem töri nagyon magát, hogy összebarátkozzon a többiekkel, de van valami a kisugárzásában, ami miatt elég jól befogadják, pedig, bizonyos okok miatt nagyon nem kellene a cégnél dolgoznia és ebből csak az egyik az, hogy ez a fajta veszélyes munka, alapból érezhetően nem a férfi világa. Azonban, ahogy telnek a napok és hetek, gyorsan rádöbben, hogy nem csak ő lóg ki a csapatból, hanem nagyjából mindenki. Az egész cég biztonsági személyzete kimeríti a rossz vicc kategóriát. Miközben Alex megismeri kollégáit, szállodai szobájában a falon rendezgeti az összegyűjtött adatokat róluk. Egy olyan szobában, ami havonta többe kerül, mint amennyit pénzszállítóként megkeres. És ekkor már több utalás is van rá, hogy a környezetét fürkésző férfi határozott céllal érkezett a céghez.

Röpke másfél óra alatt fel is épül egy egyáltalán nem szokványos bosszútörténet, amely bővelkedik drámai pillanatokban és váratlan fordulatokban, melynek végén közel sem biztos, hogy az igazságérzetünket kielégíti a mozi.

A rendező és Eric Besnard közösen jegyzett forgatókönyve komótosan halad a végkifejlet felé, amikor viszont elszabadul a pokol és olyan vérengzés tanúi lehetünk, ami ritka a bűnügyi filmekben, ráadásul teljesen kiszámíthatatlan is. Másrészt erősen kifigurázza a pénzszállító szakmát, mert talán egyetlen olyan figurát sem mutat be a karakterek között, akivel tudnánk szimpatizálni. Nem feltétlenül rossz emberek, de mindenféleképpen billegnek a jó munkás ember és a diszfunkcionális munkaerő meghatározásának határán.

Szpojler megent!!! Előbb nézd meg a filmet!

A pénzszállítót azért néztem meg ekkora késéssel, mert amikor belebotlottam Jason Statham új akciófilmjének trailerébe, egyik filmes oldal megemlítette, hogy az új film ennek a 2004-es francia akció-drámának a remake-je illetve ennek alapján készült. Persze, gondoltam, akkor csak megnézem az eredetit, mert a trailer tetszett és kíváncsi voltam, korábban milyen film készült az ötletből. Azt hittem, kapok egy számomra ismeretlen francia akciósztárt, aki ledarál mindenkit, ahogyan az amerikai változat reklámja sejteti. Ehelyett kaptam egy viszonylag lassan építkező filmdrámát, amely alig volt másfél óra, mégis, szinte egy órán keresztül csak a szituációnak és karaktereknek ágyaz meg, hogy a végén profán módon odaverjen a nézőnek a homlokára, hogy "Nesze, ezt nem láttad jönni!"

Valóban nem. 

Alexander ugyanis korábban véletlenül belekeveredett a cég egyik pénzszállító autójának kirablásába, mely során megöltek minden szemtanút, és őt is meglőtték. A férfi azonban nem halt bele a sérülésbe és bár valaki mást elveszített a támadás során és felesége is félkatatón állapotba került, a férfi életcélja ezek után az lett, hogy felderíti, ki állt a rablás mögött, mert a nyomozási munka ugyan nem tudta bizonyítani, de sejthető, hogy volt belső ember.

Alexander, aki korábban tehetős polgárnak számított - nem derül ki pontosan mivel foglalkozott, ám néhány utalást kapunk rá, hogy a felső tízezer tagja lehetett - mostanra mániákusan keresi a válaszokat a kérdéseire, mindezt úgy, hogy valójában mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy elbírná a rá nehezedő nyomást, ami mind a munkával, mind a lehetséges válaszokkal kapcsolatban rá nehezedne.

Azonban végül sikerrel jár és csak épp annyit késik, hogy már nem tud érdemben lépni, hiába tudja meg az igazságot. 

Valójában nem derült ki számomra, Alexander mit szeretne a válaszokkal kezdeni. Az egyértelműen kiderül róla, hogy nem harcra termett ember, így azt feltételezni róla, hogy hidegvérrel bosszút álljon sorsáért, az kizárt, hiába sejtette számomra ezt a remake bemutató összeollózott képsora. Azt gondoltam, hogy a francia változat lényege is az, hogy emberünk beépül és amikor megjelennek a rablók, hanyag eleganciával likvidálja őket, egymás után.

Azonban Alexander nem olyan ember, aki gondolkodás nélkül agyonlőne bárkit is.

Kezdeti bénázásait betudtam annak, hogy szerepet játszik a kollégái előtt, hogy ne jöjjenek rá egyszerű és esetleges tervére, hogy amikor arra kerül sor, mindenkit elképesztve megölje, akit kell.

Nem ez történik, mégsem mondhatjuk, hogy nincs végül leszámolás és bosszú, igaz, a franciákra jellemző kaotikus módon, miközben nem vagyunk benne biztosak, hogy mindenki megkapta a jussát.

Ilyen lezárást kifejezetten szerzői filmesektől kaphatunk, akiknek nem liheg a fülébe egy pénzember, aki végig azt duruzsolja, hogy talán kevésbé legyen pesszimista a befejezés és legyen egyértelműbb, ki fog végül élve kikecmeregni a drámai befejezés romjai alól. Nem vagyok benne biztos, hogy az alapötletet leszámítva Statham filmje sok mindenben emlékeztetni fog erre a francia mozira. Itt a karakter az erős, amott meg az akció lesz, annyi már a reklámból is látszik.

Remek francia színészek alakítanak excentrikus figurákat, köztük is kiemelkedik Albert Dupontel, aki végi érezhetően adja a kisembert, akinek van valami homályos terve. Arcjátéka, szemei, ahogyan csendben figyeli a többieket, nagyon erős pillanatok. Közben mellékszálként összeismerkedik a hotelben dolgozó takarítónővel, akinek szerepe számomra teljesen homályos, főleg a befejezést illetően érzem kihagyott ziccernek. Talán akkor lehetne értelme szerepének, ha kiderül, hogy a végén ő az a női támadó, aki örökre megváltoztatta az életét, azonban pusztán a szeméből ezt nem tudtam megállapítani, így épp úgy lehetett a nő a takarítónő is, aki a gyerekét egy raktárban neveli, mint egy teljesen idegen random női karakter, akit egyébként nem látunk a filmben, csak amikor maszkban van. (Azért lehet, hogy most visszanézem a filmet, hátha...)

Az sem derült ki számomra, hogy a nyárspolgár férfi mikor növesztett tököt magának, hogy saját kezébe vegye kvázi az igazságszolgáltatást, bár, nem derül ki, hogy az összegyűjtött anyaggal magát okosítja vagy azért gyűjt annyi infót, hogy átadhassa a rablási és gyilkossági ügyben nyomozó rendőröknek - akikről a film nem beszél egy percet sem.

Mivel ilyen kérdések is felmerülnek a film alatt, kicsit abszurd is a történet. (Pl. koncepció, hogy a cég, amikor lenyomozza Alexander előéletét, nem akad rá, hogy ki ő valójában, és ezzel azt akarják megmutatni, hogy mennyire felületes és inkompetens a cég, ahová bekerült vagy tényleg egy forgatókönyvi baki, hogy az állítólagos átvilágítás nem hozott eredményt a férfival kapcsolatban, annak ellenére sem, hogy az nem derül ki, hogy lenne elég anyagi tőkéje és tudása hozzá, hogy eltüntesse a korábbi életének a nyomait.)

Néhány apróság ellenére azonban érdemes megnézni ezt a filmet, mert hamar elrepül a másfél óra és egy érdekes történettel leszünk gazdagabbak. Nem világmegváltó, de szórakoztató mozi. A befejezés pedig enyhén Tarantino közeli.

70%

Igaz történet alapján - D'Aprés Une Historie Vraie (2017)

Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)

Rendezte:  RomanPolanski

A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)

http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/

Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén, akiknél beütött bármilyen alkotói válság.

Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit, annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott senki metoo-t.

Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei, hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam végignézni.

Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált – mint az alkotói válságról.

Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.

Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.

Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben. Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra, amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet. Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.

Elle (Eva Green)

Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő szájából hallani a gondolatait.

Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk, amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly. Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.

Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.

Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen, szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.

Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával, aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket, és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza, mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.

Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.

Delphine (Emmanuelle Seigner)

Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában, mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.

Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon szerepe olyan lett, amilyen.

A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven percet, megérdemli a végét.

Jó értelemben!

60%