Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)
Rendezte: RomanPolanski
A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)
 |
| http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/ |
Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és
azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén,
akiknél beütött bármilyen alkotói válság.
Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit,
annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami
fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen
elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott
senki metoo-t.
Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem
éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is
remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a
zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom.
Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei,
hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy
azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz
hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és
a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam
végignézni.
Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját
megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált –
mint az alkotói válságról.
Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő
írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik
túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a
vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt
a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.
Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint
egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a
találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt
megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.
Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden
a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben.
Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra,
amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet.
Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de
önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg
még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki
vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha
nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.
 |
| Elle (Eva Green) |
Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert
szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő
szájából hallani a gondolatait.
Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk,
amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett
fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly.
Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már
mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő
fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül
az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a
korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult
módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.
Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen
vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film
végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek
akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek
irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.
Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban
felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen,
szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.
Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával,
aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy
valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál
kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően
jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol
produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy
minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a
szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének
iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket,
és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte
megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza,
mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.
Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés
miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret
ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.
 |
| Delphine (Emmanuelle Seigner) |
Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a
témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert
másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit
láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan
akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában,
mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.
Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon
szerepe olyan lett, amilyen.
A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne
kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az
egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven
percet, megérdemli a végét.
Jó értelemben!
60%
