Rendezte: Aharon Keshales és Navot Papushado
A film Mafab adatlapja: Big Bad Wolves (2013)
 |
| amazon.com |
"Hogyan válsz pontosan azzá a szörnyeteggé, akit magad is elítélnél."
Nem is tudom hirtelen, ki a főhősünk. Az alaptörténet szerint van egy tanárbácsi, Dror (Rotem Keinan), akit gyanúsítanak azzal, hogy kislányokat rabol el szabadidejében. Bizonyíték sajnos nincs, mert a rend derék őre nem kap elég szabad kezet, hogy kiverje azt a tanbácsiból. Azonban egy kissrác véletlenül a vallatás helyszínén unatkozik és mivel egészen biztos valamikor oknyomozó riporter lesz a jövőben, telefonjával rögzíti a vallatás metódusát és frissen, a következmények felmérése nélkül, megosztja a profán információ-csikarást az Interneten. Ebből azonban senki nem profitál: a résztvevők egy részét mindenféle külön egyeztetés nélkül kirúgják munkahelyükről.
Tanárbá ezért szabadságra mehet, ahová követi a legutolsó gyilkossági ügybe bevont és hát meglehetősen kretén rendőrnyomozó, Micki (Lior Ashkenazi). Még képbe kerül az utolsó áldozat apukája, Gidi (Tzahi Grad), hogy kiszedje a lehetséges tettesből a halott gyermek levágott fejének rejtekhelyét és minden adva is van egy különösebben nem túl fifikás, feszült mozihoz, amely abba az al-műfajba tartozik, amikor valakiből kiakarják verni a szar... az igazat. Ez amolyan pszichológiai thriller mozi lenne ebben a formában és a legtöbbször tényleg rendesen megpörgetik az írók a történetben rejlő lehetőségeket, sokszor meglepve a nézőt a befejezésbe szőtt csavarokkal, itt azonban, a remek kritikák ellenére, úgy érzem, egy közepes munkáról beszélek. Jó pillanatokkal.
Hogy ne hidd, hogy csak a szám jár, mindjárt két címet is mondok, amely alapszituációja egy ember vallatása, hogy az igazság kiderüljön és egyik sem az „Egy becsületbeli ügy” Nicholsonnal, habár abban egy igen remek tárgyalótermi vita végére tesz pontot az igazság kvázi kiordibálása a másikból.
Azonban van olyan film is, ami szinte végig arra épít, hogy valakivel beszélgetés – vallatás – útján, módszerek variálásával kívánják ráhúzni a vizes lepedőt, vagy szimplán bizonyítani, hogy mekkora féreg is az, akivel kapcsolatban a forgatókönyv kétségeket kíván ébreszteni és a legtöbbször sikerül is a film befejezését a kvázi „rossz” karakter bukásával befejezni:
Az egyik a „Halál és a lányka” című Polanski kamaradráma – sokszor a történet sajátossága, hogy kamaradarab lesz belőle, hiszen a lényeg egy vallatás során bontakozik ki, azt meg többnyire zárt térben eresztik meg – melyben egy férfira akarja korábbi áldozata rábizonyítani, hogy egykor egy haláltáborban kínozta őt a férfi, miközben a férj alakítja a józanság oldalát, aki igyekszik objektív módszerekkel megakadályozni a feleség vérszomját.
Egy másik mozi, amelynek erősen hasonló a története, amelyben egy iszlám terrorszervezetbe beépült, tökéletesen európainak tűnő fiatalembert igyekszenek kifaggatni csoportjának további terveiről, miközben ketyeg az óra és a fiatalember módszeresen megtagadja, hogy szint valljon: Az utolsó leheletig (2006)
Hasonló még „A hazug” című Tim Roth dráma, amelyben egy gyilkossággal vádolt pszichológust kötöznek hazugságvizsgáló gépre, ám a vallatás alatt lassan fordulni látszik a kocka és ... érdemes megnézni!
Ezek pl. olyan darabok, amelyek a pszichológiára helyezik a hangsúlyt, azonban horrorfilmek között vannak darabok, amelyek kifejezetten a torture horror kategóriába tartoznak, melynek lényege, hogy a pszichológiai ráhatást inkább nyers erőszakkal váltsák ki és ezzel zavarva meg a nézőt, hogy vajon ki is a rossz és ki a jó a filmben. Meglepetések ezeknél a filmeknél is akadhatnak, ami viszont minden esetben pozitív, hiszen kilép abból a komfortzónából, aminek a film első körben tűnhet: pusztán a drasztikus, durva képsorokkal sokkolja a nézőt és nem feltétlenül a történetben kibontakozó rejtéllyel vagy váratlan befejezéssel.
 |
| sensacine.com |
Azt hiszem ennyi ajánló után foglalkozhatok pár sorban ezzel az Izraeli alkotással végre.
A korábban vázolt szempontból ha úgy veszem, a „Csúnya, rossz bácsik” egészen puritán, a szövegkönyv nem igazán fifikás, és a vallatás réteges építkezése helyett inkább az egyéb szereplők közötti interakcióban találhatunk esetleg szórakoztató pillanatokat.
Merthogy, valamiért a forgatókönyv nem úgy tűnik, hogy a megoldás elérésére akarta építeni a szerkezetet, hanem inkább egy váratlan és drámai lezárásra, amelyben a megoldás sem szükségszerű.
Ettől azonban még nem éreztem azt, hogy ez a film szerethető lenne számomra. Az eleve vicces karakterré alakított nyomozó sokat elvesz a cselekmény éléből. Annak ellenére, ahogyan az első snittekben bemutatják, ahhoz képest szinte kiábrándítóan butává teszik a figurát.
A gyilkost is leleplezik nagyjából a film felénél és olyan idegesítő jelenetekkel igyekeznek feszültséget kelteni, mint például a bosszúért küzdő tehetős üzletember beszélgetése anyuval, a férfi állapotáról, amiben egyszerűen nem kerül szóba a frissen elhunyt unoka/lánygyermek és annak elvesztésének kérdése. Azt meg, hogy? Nagyi rákérdez, hogy fia hogy van, miközben pontosan tudhatja, hogy miután megtalálták a levágott fejű lányát, csak szarul érezheti magát. Nem napokig, hanem akár hosszú hónapokig.
Azután megjelenik a papa is, hogy kicsit belekuszáljon a dolgokba, bár, ezt megteszi magától a forgatókönyv is.
Azt sem sikerült kihámoznom, mennyi időt ölel fel a történet. Bizonyos jelek szerint a kezdő képsortól a végéig eltelhetnek napok, más jelek miatt akár hetek is. Ezt csak azért gondoltam fontosnak, mert az üzletember telefonos beszélgetése annyira nincs a helyén a mama reakciói miatt.
A befejezés is kicsit összekuszált, a lezárás meg borzalmasan felidegesített. Mondjuk, nem csak ez a film zárja úgy le a történetet, hogy kielégítő válaszokat nem kapunk.
A színészek kifejezetten jók, de sajnos nyelvük sajátossága és a filmezés világában betöltött helyük miatt nem biztos, hogy túl sokat fogok velük találkozni, a nevüket így megjegyeznem eleve lehetetlen feladat. Kimondani is nehéz őket.
A fényképezés és a zene sokat hozzátesz a hangulathoz. A fények szintén izgalmas képi világot eredményeznek.
A „Csúnya, rossz bácsik” egy közepes darab és bár tényleg akad benne pár jobb pillanat, nem érzem, hogy olyan nagy figyelmet érdemelne Tarantino mestertől, mint amit olvastam erről. Talán, majd ha készül neki egy amerikai Remake. Mondjuk, ha nem hallok róla rajta Tarantinon keresztül, lehet, hogy sosem nézem meg ezt a filmet. Pedig egyszer érdemes.
60%
 |
| tales from the blog |
