Post Mortem - Post Mortem (2020)

Post Mortem - Post Mortem (2020)

Rendezte: Bergendy Péter

A film Mafab adatlapja: Post Mortem (2020)

Megtekintés: Habár, már egy ideje elhiszem, hogy a magyar film igenis minőségi is tud lenni, még mindig vannak zsánerek, amikben nem hiszek, ha hazai földön forognak. Ilyen a Sci-fi, a western és a horror is. A "Post Mortem" azonban bármelyik független külföldi horrorfilmmel felveszi a verseny. Ezt bátran jelentem ki.

A filmet már tavaly megnézhettem volna, ha nem tologatom mint Pató Pál. Mert bennem is volt félsz, hogy a nagy garral beharangozott "első" magyar horrorfilm valójában pont olyan csalódás lesz, mint minden második túlhypolt magyar mozi. Azonban lehet, hogy pont azért, mivel kifejezetten kevés elvárásom volt a filmmel kapcsolatban, sokkal jobban szórakoztam rajta, mint reméltem. Ha úgy vesszük, hogy kicsit művészieskedő és nem is túl pörgős, még akkor is egy figyelemreméltó próbálkozás és ha Bergendy nem ide születik, biztos, hogy minimum B költségvetésű horrorfilmekkel szórakoztatná a nagyérdeműt.

A történet szerint egy holttesteket fotózó (a fényképezés őskorában ez egy létező szakma volt) fiatalember, Tomás (Klem Viktor) meghívást kap egy világtól távol eső faluba, hogy a fagyott föld miatt ideiglenesen leállt temetések megejtése előtt, készítsen utolsó portrét a lakosság halottjairól. Tomás hamar megérkezik és egyre riasztóbb jelenségeknek lesz tanúja, melyek miatt végül kénytelen-kelletlen, de felvállalja, hogy minden szakmai és egyéb spirituális tehetségét latba véve pontot tegyen a falut maga alá gyűrő átokra. Segítőtársa lesz ebben egy árva kislány, Anna (Hais Fruzsina) is, aki lassan felébreszti a férfiban az apai érzéseket, habár, ez korábban távol állt tőle. Néha úgy tűnik, hogy Anna van a jelenségek középpontjában, máskor Tomás, majd végül rádöbbennek, hogy sokkal nagyobb, természetfeletti erők tartják rettegésben a fogyatkozó közösséget.

Nem kell ezt túlragozni. A "Post Mortem" egy erős vizualitású (szerintem tényleg megállja a helyét világszinten is) drámába oltott kísértethorror, amely sok, már ismert panelt is használ, ugyanakkor, beemel korábban kevésbé ismert történelmi eseményeket, miközben stílusa és hangulata is van. Talán erre mondják, hogy erős az atmoszféra. Az biztos, hogy a díszlettervezőknek, a helyszínek felelőseinek hatalmas pacsi, pont, mint a vizuális effektek csapatának, akik még egy olyan jelenetet is hihetően tudtak a vászonra álmodni, amiben egy parasztház félig elsüllyed a fagyott földbe. Tényleg le a kalappal.

A színészek remekek és megkockáztatom, hogy a rendező keze is vastagon benne van, hogy nem érezni annyira a színészeinkre jellemző modorosságot, színházi előadásmódot, sőt, mintha a cél a legeszköztelenebb játék lett volna. Nagyjából mindenki remek, egyedül az igazi nagy öregből, Revicky Gáborból érződik némi manír, de ezt betudhatjuk a filmben játszott karakter jellemzőjének. Ami azonban kiemelkedő, a gyerekszínész, Hais Fruzsina játéka, mert nyomokban sem éreztem vele kapcsolatban, hogy idegesítő gyerekszínész lenne, pedig ez az, amin általában a gyerekszínészek elszoktak bukni. Hogy nem tűnik játékuk természetesnek. Fruzsina azonban majdnem tökéletesen old meg minden jelenetet. Klem Viktor szintén erősen visszafogott, mint külső szemlélő, játéka hiteles. Egyáltalán jó a színészi gárda kiválasztása.

A miliő ábrázolását már méltattam. A zene és fényképezés pazar. A forgatókönyvben talán akad némi bukdácsolás és lehet, hogy a végkifejlet sem lett tökéletesen megírva, összességében mégis jobban szórakoztam ezen a mozin, mint az évben látott sok egyéb amerikai produktumon. Sőt, voltak olyan filmek, amiket egyszerűen végig sem néztem elsőre és még tartozom velük magamnak. Pl. a Démonok között 3. története, amit kifejezetten untam.

Nem állítom, hogy a "Post Mortem" megújította a horrorfilm műfaját, mert azért találkoztunk rengeteg paneljével korábban máshol, azonban az egyértelmű, hogy Bergendy Péter értőn forgatja a filmet, jó arány- és stílusérzékkel. Tényleg kívánom, hogy csörögjön a telefonja és Hollywood-ból hívják. Várom is következő munkáját, és ha azt itthon ejti meg, bízom benne, megfelelő támogatást fog biztosítani neki a hazai filmszakma.

75%

Joe Bell - Good Joe Bell (2020)

Joe Bell - Good Joe Bell (2020)

Rendezte: Reinaldo Marcus Green

A film Mafab adatlapja: Good Joe Bell (2020)

Megtekintés: Jó látni, hogy Mark Wahlberg már régen nem egy poszterfiú, hanem egy tudatos színész, aki igyekszik karrierjét egyenletesen építeni, így fordulhat elő, hogy egy-egy akciófilm közé beilleszt független filmeket, drámai szerepeket. A "Joe Bell" pedig egy nagyon jó választás, ha olyan karaktert akar a színész magára ölteni, akinek érzelmi skálája egészen széles, a gyengéd szeretettől a szélsőséges agresszióig. Mindenképpen ajánlom megtekintésre, ha van másfél órád bekuckózni és odafigyelni, bár van negatívum is.

Nagyon kevés filmnél érzem azt, hogy felbasz. Igen, így, ahogy írom. Vannak mozik - nem sok - amely valamiért kivált belőlem egy erősebb ingert arra, hogy a filmet valamiért támadjam, vagy haragudjak rá. Az egyik ilyen mozi, szerintem, ha leírom a címét, te is rájössz, mire gondolok vele kapcsolatban: Híd Terabithia földjére (2007) - Ritkán érzem erőszakosabban azt, hogy egy film érzelmeket nem csak kicsalni akar, hanem egyenesen ki akarja pofozni belőlem. Márpedig, mikor a főszereplővel közlik barátnője halálát - ha eddig nem láttad a kb. 15 éves filmet, nem érdekel, ha sírsz, hogy ez szpojler volt - az számomra az egyik legindokolatlanabb filmes halál volt, hogy a cselekmény tovább haladhasson egy számomra onnantól totál érdektelen irányba. Igen, annak a filmnek sosem fogok megbocsátani és elhiszem, hogy az élet pont ilyen igazságtalan, csak akkor a mondanivaló ilyetén legyűrése a gyerekek torkán, számomra kiverte a biztosítékot. (A "My Girl -Az első szerelem (1991)" című hasonlóan durva ifjúsági filmet soha nem láttam és mivel tudom, miről szól, valahogy nem is sietek megtekinteni.) Elnézést kérek, ha ez nekem sem megmagyarázható érzés az ilyen filmekkel kapcsolatban zavar engem. A "Joe Bell" pedig nagyon hasonló történet, aminél sokat enyhít végső csalódottságomon, hogy ez egy megtörtént eseményre épülő dráma és egyben olyan fejlődéstörténet, aminek a végén a fejlődés valójában nem teljesen tud végbe menni.

Elnézést, ha írásom szpojleresnek tűnhet, de akik inkább közel állhatnak Joe Bellhez, értem ezalatt az amerikai lakosságot, eleve tudják, mi lett ennek a kényes és egyben felemelő történetnek a tragikus vége. A "Joe Bell" valójában egy görög dráma is lehetne. Ehelyett egy társadalmi dráma, a mai amerikában, ám hasonló módon lassan bárhol megtörténhetne a világban.

Joe (Mark Wahlberg) és élettársa, Lola (Connie Britton) két csodaszép srácot nevelnek. Azután egy nap Joenak olyasmivel kell szembenéznie, amire sosem készült fel, sőt, ami nagyon sok férfiember legijesztőbb rémálma: nagyobbik fiáról, Jadin-ről (Reid Miller) kiderül, hogy meleg. Illetve, a srác, miután az iskolában már rendszeresen zaklatják, otthon kiönti a szívét róla, hogy mi áll a sorozatos erőszak hátterében. Előbb anyját, majd apját is beavatja és nekünk első körben azt kell megismernünk a képeken keresztül, hogy Joe, aki talpig megtestesítője az alfa-hímnek, néha viselkedésével is, hogyan képes elfogadni ezt a számára elsőre olyan idegen tényt.

Persze, hogy a történet nem vesszen bele a lineáris unalomba (Nagyon sok filmet csak azzal lehet érdekesebbé tenni, ha flashback-ek beemelésével emelünk ki korábbi pillanatokat, mert ez ahogy meg is töri a film dinamikáját, a nézőt erősebb koncentrációra ösztönzi) néha ugrálunk az időben, sőt, egy jó pár éve meglévő, működő elemként kvázi életre keltenek egy karaktert, hogy a belső monológok és az apa-fia közötti kapcsolat egészét jobban megismerhessük.

Jadin azonban nem kért időben segítséget és mikor egy nyílt erőszakos támadás után szinte semmilyen segítséget nem kap, sem az iskolától, sem a szüleitől - akik valójában nem tudják, hogyan is kellene segíteniük, hiszen számukra is idegen a szituáció - a fiú végül önkezével vet véget az életének. Testét megtalálják ugyan a halál előtt, de hiába kerül kórházba, már menthetetlen.

Joe pedig, aki nagyon nehezen tudott bármit is kezdeni az életük ezen szakaszával, vezekelni szeretne, apai hiányosságáért, amiért nem tudott idejében és megfelelő módon segíteni idősebb fiának.

Joe ezért nyakába kapja a lábát és elhatározza, hogy önként és gyalog végigmegy azon az úton, amin fia szeretett volna a középiskola után végigmenni, ezért elindul New Yorkba, hogy közben, ahol szükséges vagy lehetősége adódik, beszélhessen a fia történetéről, az apák, a család felelősségéről és elsősorban az iskolai zaklatók szerepéről a mindennapi életben és, hogy zéró tolerancia szükséges a jelenség felszámolásához, amely gyakorlatilag az embert bármilyen életszakaszban érheti. 

Azonban Joe nem csak azt szeretné, ha az iskola vagy a zaklatók hozzáállása változna meg, hanem magában is keresi a válaszokat, hogy megbékélhessen azzal a tudattal, hogy neki is volt szerepe fia halálában és tartozik neki ezzel a jelképes Canossza-járással. 

Közben családja is igyekszik kitartani mellette, ami azért nem könnyű, mert amíg Joe nem képes magában megoldani a tehetetlenségében felgyülemlett dühöt, addig nincs értelme hazatérnie, sőt, valójában, miután kijelölte magának az irányt, nem is teheti meg, hogy feladja az embert próbáló zarándoklatot.

Út közben azonban sokat segít neki, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kap és rádöbben, mennyire nincs egyedül problémájával, gondolataival, érzéseivel.

Azonban az élet néha eltiporja a hétköznapi hősöket és ott tesz pontot egy-egy regény vagy életút végére, ahol nem lett volna rá szükség.

Joe Bell és gyermeke életéről találsz szócikket a wikipédián is és a film megtekintése után, ha érdekel a téma, érdemes átolvasni. Joe Bell a kisember, aki lehetsz egyszer te magad is. Valaki, aki tudja, hogy változtatni kell és a maga, korlátolt módján, igyekszik ezt megtenni.

Szép film, remek alakításokkal. Az apa és fia közötti jelenetek nagyon erősek és Reid Miller nagyon tehetségesen alakítja az elveszett fiút. A kémia érezhető a főszereplők között.

Gary Sinise pedig lassan mostanra megöregedett, de mindig jó látni hasonló szerepekben. Egyenesen a "Halálsoron (1999)" beli karakterének egy kedvesebb változatát hozza ebben a karakterszerepben. Aki látta a két filmet, sejti, mire értem.

Végkövetkeztetés: Szóval, a történet, mivel megfelel a valóságnak - nagyjából - egyértelműen csak így fejeződhetett be. Ezek ellenére is csak ajánlom, mert néha a téma miatt, ilyen hepiend mentes filmekre is figyelnünk kell. Ráadásul, mindig jó látni, amikor egykori plakátfiúk és énekes modellek beérnek és olyan alakításokat nyújtanak, amit már nem sikongató tinik élveznek, hanem a beért anyukák és apukák is, akik annak idején talán ott sem voltak azokon a koncerteken, amiken a mostani anyuk rekedtre üvöltötték magukat.

80%

Itt ugyan nem találkozunk vele, de engem már kifejezetten untat az a filmes klisé, hogy az iskolai zaklatók sok filmben gusztustalankodnak, de a tanárok valahogy mindig akkor kerülnek elő, amikor a megkínzott, gyakran főszereplő végre vissza mer vágni és megüti a zaklatóját. Persze, ezután pont a korábbi áldozatot veszik elő... Végtelenül unalmas forgatókönyvi húzás.

Mondjuk, megérne egy Top10-es összeállítást. :)

Bár, szerintem a Carrie lenne az első, hiszen King története gyakorlatilag pusztán erre a jelenségre lett felépítve. 

Halál-ranch - Death Ranch (2020)

Halál-ranch - Death Ranch (2020)

Rendezte: Charlie Steeds

A film Mafab adatlapja: Death Ranch (2021)

A poszter rájátszik a műfajra, mind a színvilágban,
mind a betűtípusban.

Megtekintés: Rendesen az volt az érzésem, hogy mivel erőltetik a kvótákat az amerikai filmgyártásban (több egyéb rassz szerepeljen vagy dolgozzon egy filmen, mint eddig, minimum 30%) így eljön az ideje az olyan moziknak, amelyben fekete szereplőket fognak fehér szereplők kínozni, ha már kötelezően szerepelniük kell(ene). A „Death Ranch” pedig nagyon jó példa lenne erre, ha a befejezés pesszimistább.

Brandon (Deiondre Teagle) megszökik a börtönből és segítséget kér idősebb testvéreitől, ahogy korábban megbeszélték. A nővére, Angela (Faith Monique) ötlete után a gyermekkori nyaralások színhelyére mennek vissza, ahol olyan boldogok voltak. Azonban mostanra a környéken elharapódzott a KKK tevékenysége és miután Brandon véletlenül szemtanúja lesz és beleavatkozik egy fekete nő feláldozásába, a fehér testvérek üldözni kezdik a fekete testvéreket. Hogy mi sül ki ebből? Másfél óra buta gore.

Ez a film nem jó. Ostoba, rossz színészek, ötlettelen forgatókönyv és random, egymásra pakolt akciójelenetek. Az egyetlen, ami miatt egyszer végig lehet szenvedni, az az, hogy az erőszakkal nem bánnak kesztyűs kézzel. A filmtörténet legkiheréltebb fehér redneck csapata nem képes leszámolni három néger emberrel. Ez történik, nem több.

Az egyetlen oka, hogy képes voltam végigülni, hogy a véres jelenetek egészen jó tempóban követték egymást, így, annak ellenére, hogy nem voltam meggyőződve róla, érdemes a film rá, sikerült végigülni. Valójában a cím elé dukál a fika jelző, és csak azért felületes az elemzésem, mert a megtekintés után két héttel kezdtem írni róla, de az az Isten nem született még meg, aki miatt újra nézném.

Inkább kiemelnék néhány apróságot, amik nélkül, vagy ezek átdolgozásával egy sokkal értékelhetőbb alkotás lenne ez a mozi.

Első körben, pozitívum a fényképezés és ennek köszönhetően a főcím is, ami kiválóan megidézi a hetvenes éveket – szerintem – amikor a történet játszódik, illetve, az akkor idők blaxploitation mozijait. Már csak annál is inkább, mert a történet abban az évben játszódik, (1971) amikor a fekete közösség a filmművészetben útjára indította azt a műfaji leágazást, aminek köszönhetően végre feketék lehettek a tökös akcióhősök, férfiak és nők vegyesen, hogy megmutassák magukat a szélesebb közönségnek, sok erőszakkal és szexszel, ami korábban nem volt jellemző. Akkoriban, a hatvanas évek végén, a feketéket nagyjából Sidney Poitier reprezentálta az amerikai moziban, de Poitier egész kisugárzása inkább arisztokratikusabbnak mutatta be a kora fekete férfiját, ami azonban összességében nem volt már akkor sem jellemző a fekete közösségre. Érkezik Melvin van Peebles, Richard Rountree, a női vonalon pl. Pam Grier, és felrúgtak komfortzónát és szabályokat. (Schreiber András cikke a filmvilág oldalán a témáról!!!)

A nővér karaktere a kedvesebb, a szerethető figura, míg a báty, Clarence (Travis Cutner) a problémásabb, aki a haragos karakter, de néhány odamondás után a szerepe kimerül abban, hogy funkció nélkül piázik magában a parasztházban, míg az öcsi és a neki húgi beszélgetnek is, ezáltal halvány mélységet adnak a karaktereknek.

Éjjel valaki segítségért kiabál az erdőből. Annak ellenére, hogy Brandon épp szökésben van és ezért nem kellene nagyon pörögnie az arcán, anélkül, hogy a tesókat felébresztené (ez is milyen logikus lépés tőle... az írótól), utána jár a hang forrásának és sikeresen belebotlik egy tisztáson egy csapat KKK tagba, akik egy fekete nővel igyekeznek végezni, némi teátrális máglyaégetés megejtése közben. Sejthető, hogy Brandon, mint a börtönből szökött jó fiú (oximoronnak tűnik), ezt igyekszik megakadályozni és innen a testvér trió kalandjai kerülnek fókuszba, akiket egy csapat Klu Klux klán tag szeretne megkínozni, majd meggyilkolni. Ha ez nem lenne elég, hamar kiderül, hogy fehéreink még kannibálok is, mert a fekete hús ízletes – ki lehetett a társaságukból első gyökér, aki úgy gondolta, hogy kulináris élvezetként profitál a környéken fellelhető néger lakosságból? – és nem csak kínzás utáni gyilkolásban lelik örömüket, hanem a barbeque szakszerű elkészítésében is. A film végéig pedig azt élvezhetjük, ahogyan Brandon igyekszik meggyőzni a siserahadat, hogy van jobb dolguk is, mint szegény fekete fiatalokat szívatni. Ez pedig azt jelenti, hogy elvileg az erőszakhoz szokott, elvileg, vadászatban is jeleskedő csoport nem képes szakszerűen megbirkózni a főszereplőkkel.

A fényképezésnek a pocsék mellett vannak jó pillanatai is.

Amit a film második felében látunk, az élő példája annak, amikor a forgatókönyv nyomokban sem található meg a forgatás helyszínén és koherens történetvezetést sem sikerül jobban prezentálni, mint amikor két tizenéves asztalhoz ül és kiöntve a fröccsöntött katonáit, igyekszik kerek történetben elmesélni, miért is hal meg a játék végére szinten minden figura.

Teljesen logikátlan az egész és a filmtörténet leggyávább és legidiótább KKK bagázsát sikerült megidézni a film kedvéért. Egyszerűen lehetetlen komolyan venni mindazt, ami történik, kezdve a zacskós, pörkölt mogyoró látványát, amitől legalább harminc centire van az égő Zippo öngyújtó, mégis sikerül, karamellizálnia a golyszikat, egészen a végső lövöldözésig, ami úgy röhejes, ahogy van. A fő-gonosz lehetne tényleg félelmetes, de akik körülveszik, teljesen elveszik a belőle áradó fenyegetés erejét.

Az erdőben a távolságok pont úgy rendeződnek át, ahogyan a szereplőknek szükséges. Ha kell, a sérült karakter is képes egy egészségeset utolérni, ha a történet megkívánja, még akkor is, ha a sérült legalább 2-3 perccel később indul, miközben a helyinek elvileg még terepismerete is kellene, hogy legyen. Sebaj, nem is a logika a film lényege, hanem, hogy Brandon rendet vágjon a suttyók között. Mivel így írták meg a filmet, ezt annak ellenére is sikerül megtennie, hogy előbb a zacsiját pörkölik véresre – máig nem tudom, ezt, hogyan sikerült a bemutatott módon véghezvinni – vagy egy baltát basznak a mellkasába.

Ha a rendező ezek után csak jobb mozikat fog csinálni, szódával el fog menni a munkássága, azonban ez téka, alsó polc kategória.

35%

Még úgy is tökösebbek az ellenségnél, hogy egyiküknek nincs, a másiknak meg megpirítják.

Hang nélkül - A Quiet Place Part II (2020)

Hang nélkül - A Quiet Place Part II (2020)

Rendezte: John Krasinski

A film Mafab adatlapja: A Quiet Place Part II (2020)

Megtekintés: A Hang nélkül rajongójaként kb. azóta vártam a második fejezetet, mióta megnéztem az elsőt, és kiderült, lesz egy folytatás. Évente talán 2-3 olyan mozifilmet mutatnak be, amit mindenképp látni szeretnék és ez a film bekerült közéjük. Egy év csúszással végre megnézhettem és jól szórakoztam. Ha esetleg felfrissítenéd az emlékeidet: Hang nélkül kritikám!

A film jó egy évet dobozban ült, ami nagyjából minden körülmények között azt szokta jelenteni, hogy vagy betiltották, vagy a stúdió a végeredménytől nem volt lenyűgözve és nem meri megmérettetni a filmszínházakban. Ez így is volt korábban - szerintem - de közben bekavart egy világméretű vírusos betegség, és harmadik okként előlépett a premier halasztások szűk listájába a "betegség miatt zárva".

A filmszínházak pedig pont olyan kihaltak, mint az Abbott család városkája a filmben.

Krasinskinek, hogy van érzéke a feszültséghez és horrorhoz, az első résznél már bebizonyította és az is bizakodásra adott okot, hogy úgy érezte, van annyi a történetben, hogy ráhúzzon egy lapot a második résszel. Innentől meg már csak azért kellett izgulnom, hogy a folytatás ha lehet, ne legyen rosszabb, ha esetleg nem is múlná felül a tesót. Hogy sikerült, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az "Ördögűző" 86 éves direktora, William Friedkin egy tweet bejegyzésében már most klasszikus horrorfilmként aposztrofálta. (Halad a korral a jó öreg!)

Az ironikus az egészben, hogy Krasinski egyáltalán nem akart visszatérni rendezőként, amikor a stúdió feldobta neki a labdát, és miután az első etap forgatókönyvírói más terveik miatt kiszálltak a folytatás megírásából, a színész-rendező lassan elfogadta a sorsát, sőt, a rendezés mellett a forgatókönyvet is magára vállalta. Kicsit győzködni kellett az asszonyt is, hogy ne menjen minden simán, ám ez az akadály pitypang erősségűnek bizonyult és Emily Blunt máris egy akciójelenet forgatásán találta magát, ahol nem nagyon kellett megjátszania a félelmet, mivel a busz, ami az autóját "üldözi", elég volt az érzelmeket kiváltani.

Az első részben megismertük az Abbott családot, akik, miután idegen lények támadták meg a városukat - vajon az egész földet is? - csak úgy tudtak életben maradni, ha teljes némaságra kárhoztatták magukat. Egyedül csak így tudtak láthatatlanná válni a földönkívüli támadók előtt, hiszen az kiderült hogy egyedül a hangokra képesek támaszkodni, ha tájékozódni akarnak. Történetesen Abbott-ék legnagyobb lánya süketnek született, így a család már korábban elsajátította a jelbeszédet, ami igen fontos kommunikációs formává lépett elő az életükbe. Azonban a szörnyek továbbra is a környéken ólálkodtak és a nyugalmas, csendes estéket megnehezítette az is, hogy anyu gyermeket várt apától, ami komoly problémát jelenthetett volna, hiszen egy újszülött minden, csak nem néma.

Tehát volt az első részben tragédia, dráma és könnyek, meg a végén egy szokásos cliffhanger, hogy legyen min gondolkodni.

Most pedig megjött a folytatás és kicsit kikerekedett a "Hang nélkül" világa, köszönhető annak, hogy hőseinknek el kellett hagyniuk a korábbi mikró-környezetüket és még egy "visszajátszást" is kaptunk az első negyed órára, hogy ha nem is tudjuk meg, mi is történt, azért legyen egy ici-pici sejtésünk róla. Ez a tipikus nesze semmi, de jól fogd meg, szorítsad, én pedig szorítom is, mert bevallom, még a második résszel sem lettem kielégítve.

Máskor, egy már széles körben bemutatott filmnél itt kezdem a szpojleres részt az írásomban, amiben nagy vonalakban elmesélem a történetet és kiemelek belőle olyan pontokat, amik megfogtak, zavartak vagy amin szívesen agyalgattam. Azonban, a filmet hivatalosan nálunk június közepén mutatják majd be, azért pofátlanság lenne tőlem, ha azért szpojlerezgetnék, mert megtehetem. Azt meghagyom az ovisoknak. Már azzal is beérhetem, hogy köszönöm, én megvagyok.

Ami nem szpojler:

Mivel Krasinski az első részben lezárt karakterívet kapott, a fontos férfi figura bőrébe, a város egyik lakóját Cillian Murphy alakítja. Murphy pedig egy kiváló színész - ismét szerintem - ezért nem izgultam, hogy gagyi lesz amit csinál. Nem lett.

A gyerekek is visszatértek szerepeikbe, ami csak egy pöttyet zavaró, hiszen a valóságban picit több idő telt el, mint a filmes időben, hiszen lineárisan folytatódik a történet, szinte pár órával az első rész után. Noah Jupe és Millicent Simmonds is remekül hozza karatereit, pedig a gyerekszínészeknél ez kétesélyes. Csak a legkisebb fiút cserélték le, gondolom, praktikus okokból.

Egy mellékszerepben még Djimon Hounsou is tiszteletét teszi. Meglepő számomra, hogy a pasas eddig pusztán 62 címben szerepel, miközben olyan, mintha évente legalább 5-10 filmben látnám kisebb szerepekben. Egyszerűen hatalmas érzéke van hozzá, hogy viszonylag nézettebb filmekben játsszon el pici karakterszerepeket. Még szerencse, hogy néha jut neki egy Amistad vagy egy Véres gyémántok.

Mit mesélhetek még el?

A család további kalandokba keveredik, több szereplőt ismerünk meg, a karakterek fejlődnek. És simán jöhet egy harmadik rész is, akár... vagy sorozat... vagy akármi, mert ez az univerzum még mindig érdekes. Persze, nem nehéz, ha az ember szereti a poszt-apokaliptikus mozikat.

A film első negyedórája alatt végig görcsben volt a gyomrom, persze, csak azért, mert az első rész után pontosan tudtam, mire számítsak. Amikor az ember tudja - vagy tudni véli - hogy mi fog történni, nem nyugodtabbnak kellene lennie, hiszen oda a meglepetés ereje. Ennek ellenére megfeszülve néztem a filmet és pattanásig feszülten figyeltem, mert pontosan tudtam, hogy MEG FOG TÖRTÉNNI!

Talán a "Valami követ" volt az elmúlt pár évben olyan mozi, aminél feszkóztam, mert tudtam, hogy az entitás bármikor megjelenhet a főszereplő mögött. 

Itt kb. ugyanez. Tudjuk, hogy a városka elesik és az Abbott-ék visszavonulnak pici farmjukra, ahol a következő több mint egy évben berendezkednek a pantomimre, mégis éreztem azt a feszült izgalmat, hogy most láthatom azt a szörnyűséget, amin átestek.

Ennek átadása lehetett az egyik ok, amiért Friedkin dicsérhette Krasinski-t. 

Szerencsére még később is kapunk néhány hasonlóan erős jelenetsort, ami miatt ki merem jelenteni, hogy a második rész tökéletesen kikerüli a folytatások hibáit, aminek a végén annyi marad meg bennünk, hogy nem volt ez olyan jó...

A "Hang nélkül 2" azonban olyan jól sikerült, hogy a történeti változtatások mellett is annyira egyenletes a minősége, hogy simán össze lehetne vágni a két részt és aki nem látta az elsőt, nem fogja megmondani, hogy két szeletben kaptuk meg a történetet.

Egy apró szpojler: Kapunk egy olyan mellékszálat, ami engem emlékeztetett a "Bird in Box" egy részletére. (Kussolj el...) - balra a Madarak a dobozban kritikáját találjátok.

Úgy érezem, eleget süketeltem nektek!

Tudom, most kaptatok egy nagy semmit, hiszen igyekeztem semmit sem leleplezni, de még egyszer, én jól szórakoztam és azt szeretném, ha te is ezt tennéd, így ha megint előveszem a filmet, akkor a többség már túl lesz rajta!

Egyedül Marco Beltrami zenéjétől nem vagyok elájulva, mert a zeneszerző mintha szinte mindig ugyanabból a néhány motívumából igyekezne zenét készíteni. Persze, szavam nem lehet, mert a film képei alatt jól funkcionál a munkája, azonban az albumot önmagában hallgatni már közel sem akkora élvezet, pedig a napokban háromszor is lepörgettem magamnak. A fő motívum ugyan kellemes, ám közel sem elég fülbemászó és idézhető. A többi pedig, ha nincs megtámogatva a képi látvánnyal, sokkal kevésbé mondható zenének, mint inkább hangi-hangulatnak. Ettől még kedvelem a munkásságát, hiszen a "Sikoly" esetében ez a hangulatfestés kiválóan működött, igaz, abból sem tudnék egy hangsort visszaidézni, de a nyekergő hegedűk azért adták.

75% merek neki adni. 

The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

Rendezte: Ryûhei Kitamura

A film Mafab adatlapja: The Doorman (2020)

Megtekintés: Az a baj ezzel a filmmel, hogy egyszerűen nem képes rendesen egy középszert sem hozni, ami akciófilmnél, manapság, hátrány. A műfajban már készültek női főhőst bemutató produkciók, amik lehet, hogy mai szemmel kifejezetten viccesek lehetnek, de szerintem nagyon sokat nyom a latban, hogy a hősnő kedvelhető és hiteles legyen. Nem tudom, te, hogy vagy vele, de nekem Jolie Lara Croftja sem volt az. Ha nem hiszem el egy nőről, hogy egy jobb-horoggal padlóra küld egy maszkos kommandóst, megette a fene az egészet.

A másik, ami nem esett jól, hogy a kilencvenes években készült nem egy ilyen mozi, amik jobban tetszettek. Pl. Shannon Tweed főszereplésével a Drágán add a halálod, aminek az első része egy hatalmas blődli, tele ostobaságokkal és mégis szórakoztatóbb volt, excentrikus bűnözőivel, akciósztárként nehezen hihető női főszereplővel, bugyuta túsztörténettel. Azt hiszem, újra kell néznem, már csak "Ford Fairlane" miatt is.

Tisztázzuk előre: Ez nem egy Kitamura mozi. Tudom, az ő nevét olvashatjuk az adatlapon, stáblistán, de Kitamura stílusa fényévekre van ettől a finomkodó, műfaji akciófilmtől. Egészen biztos vagyok abban, hogy a végeredményért nem ő a felelős. Sőt, ha szabad kezet kapott volna, a film kislány szereplője ha nem papíron, akkor a vásznon az első fél órában elvérzik... szó szerint.

Nem, a "The Doorman" semmilyen ponton nem idézi meg Kitamura korábbi filmjeinek néha öncélú erőszakosságát. Ez a film szinte már finomkodó. Amit Kitamurától elvárok, az a brutális és kiszámíthatatlan gore, amely két filmjét is kiemelte az alsó kategóriából - bár a közepesnél nem lettek jobbak így sem. Az egyik az "Éjféli etetés", amely az írójának személye miatt is érdekes, vagy a "Defekt", ami meg egy rendkívül durva alaphelyzetből hozza ki, amit csak lehet, egy borzalmas lezárással. Mégis, mindkét filmben volt valami, ami miatt nem feltétlenül sorolnám egyszer nézhető darabok közé. (Főleg, mivel már mindkettőt legalább kétszer láttam.) 

És ki ne felejtsem a legjobbat az amerikai filmjei közül: Nincs túlélő - No One Lives, 2012-ből, amit valamiért Fordul a kocka címmel találunk meg az imdb-n, tehát ez lett a magyar címe, igaz, csak felirattal láttam. Na, az még egy kifejezetten erős túlélő horror. Kifejezetten megtekintendő darab! - Nincs túlélő kritika helye!

Mindhárom film könyörtelen volt a hőseivel és néha kíméletlenül átlépett olyan határokat, amiket sokan nem szoktak. (pl. a kislány agyonlövése a Defektben) Ennél fogva, ha Kitamura nevét meglátom egy filmmel kapcsolatban, már dörzsölöm a tenyeremet, hogy milyen durvaságokkal fog meglepni.

Hát, most meglepett!

Ennél unalmasabb, klisésebb akciófilmet nem nagyon láttam. Mostanában hasonló csalódás volt "A természet ereje", amiben Mel Gibson is szerepelt és előre vetítette, hogy karrierje utolsó kb. húsz évében milyen irányba tarthat a színész. Lefelé.

A "The Doorman" egészen olyan filmnek tűnik, mintha Luc Besson bábáskodott volna felette: Pergő események, tehetséges színészek a negatív szerepekben, kifejezetten törékeny nők a hősnő szerepében, néhány apró csavar, végül hősnő győz.

Persze, minősége után nem gondoltam, hogy maga Besson rendezte, de, hogy ott ült, mikor visszanézték a musztert, az nem volt kérdéses. Erre kiderül, hogy egy ázsiai, kvázi szerzői filmes direktor kapott lehetőséget - ha ezt annak nevezhetjük - hogy karrierjének elkészítse a leggyengébb filmjét, amit úgy merek leírni, hogy volt, amit nem is láttam tőle. (Az Azumi és Versus megvolt és annak ellenére kedveltem, hogy a baaadmovies többször is lerántotta a keresztvizet a Versusról) 

Kitamura remélem soha többet nem fog a producerektől függeni, mert ez a film inkább a stúdió döntnökeik stílusát mutatja, mint Kitamuráét.

A filmmel az is baj, hogy végig érezni, hogy olcsó. Pedig kevésből is lehet jó filmet csinálni, ha a karakterek érdekesek, a párbeszédek logikusak és az akciók, ha nem is kerültek sokba, de legalább ötletesek vagy/és annak tűnnek.

A "The Doorman" azonban azoknak az általam támasztott követelményeknek nem felelnek meg, ami miatt azt gondolnám, hogy egyszer újranézném a filmet. Miért van az, hogy egy Die Hardot inkább megnézek 10x, mint ezt még egyszer?

Jean Reno mindig is emeli egy film ázsióját, pusztán a kisugárzásával. Aksel Hennie, norvég aktor meg pont az a színész, akinek a feje legalább nem tucat-amerikai arc, hanem hoz magával valami Európaiságot. Nem véletlen, hogy mindkettőjüket rendre alkalmazzák USA mozikban. 

Itt azonban Reno halovány, mert figuráját nem tudták elég erősre megírni. Elmondja a remek kis mondatait, de nem érzed benne a pluszt, ami miatt egy félelmetes ellenfélként kellene rá tekinteni. Csak megemlítem John Lithgow-t, aki egy perc szereplés alatt meggyőzött róla a Cliffhanger-ben, hogy egy pszicho- vagy szociopata. Vagy Rickman a Die Hardban, hogy egy könyörtelen terr... rabló. Reno igyekszik, azonban nem érzem, hogy tud mit kezdeni a karakterével. Hennie sokkal szerencsésebb, mivel Borz figurája sokkal érdekesebbnek tűnik, még akkor is, ha egy egyszerű és hidegvérű samesznek állították be.

A film egyetlen pozitívuma, Aksel Hennie, Borz szerepében.

Női akciófilmeknél a legfontosabb összetevő, hogy a NŐ, megfeleljen egy olyan akció-heroika képnek, akit szívesen nézek másfél órán keresztül, iszom szavait, felcsigázza a szexualitásom, és bájával elkápráztat. Ha ezek hiányoznak, akkor a tehetségével. Hogy vagy jó színész, vagy remek harcművész. Ruby Rose most nagyon futott a "Batwoman" és a börtönös "Narancs az új fekete" sorozatokkal, azonban én sokkal tradicionálisabb, kispolgáribb fogyasztó vagyok. Nincs bajom a mássággal, de ha a művészetben kiemelkedőbb szerepet kap a szexuális orientáció, mint maga a tehetség, nekem az nem tetszik. Ráadásul, maradi is vagyok, ezért a széttetovált nők nekem nem azt közvetítik, amit egy nőben keresek, igaz, ez meg engem minősít, de ettől, hogy ezt tudom, még nem kedvelem meg jobban.

Lehet, hogy Ruby Rose akciósztárnak és színésznek sem rossz, azonban, ebben a filmben ezt nem sikerült megmutatnia számomra. (Tudom, lehet meg kell néznem az említett két sorozatban.) Egyszerűen, nekem nem elég nőies. Pedig nekem még Cynthia Rothrock is nőies volt! Felnyírt hajjal is!!! (Basszus, hatvan elmúlt ő is)

Még egyszer: Lehet, hogy Ruby Rose egy végtelenül kedves hölgy, azonban, mint ahogy a nőknek is fontos az első benyomás egy pasiról és ha az megvolt, onnan nehéz tovább lépni, úgy nekem, pasinak is fontos az első benyomás. Márpedig, nekem ő túl macskaszerű, felvállaltan leszbikus művész, ami miatt kevés a közös metszéspontunk: inkább kutyás vagyok és szexualitása miatt nincs közös témánk.

Csoda, ha ezek után inkább néztem volna meg bárki mással a filmet. Akár Katie Holmes-szal, mert állítólag ő is lehetséges Ali volt a produkcióban, de végül fiatalabb színésznőt kerestek.

Az első kb. 10 perc egészen jól indult. Persze alap, hogy megmutatjuk a főhősünket egy akció szituációban, megágyazva a figurának, a múltján keresztül előre vetítve a jövőjét. Itt is lefut egy remek kis ambush, hogy miután a jelenbe kerüljünk, gyakorlatilag a film semmilyen formában ne utaljon rá vissza - egy apró álom szekvenciát leszámítva - pedig, lett volna lehetőség rá, hogy értsük, miért őrlődik Ali figurája annyit. Ehelyett bekerül egy családi tragédia, amit ki sem fejt a mozi rendesen, így a végéig nehéz összerakni a kapcsolati hálót, mert kimaradnak a mindenre rávilágító vallomások, amiket félmondatokkal helyettesítenek. Ezekből kell apránként felépítenünk, hogy Ali és néhai nővérének férje, Jon (Rupert Evans) között kialakult valami, amit valójában Ali nem is akart, mert az fájdalmat okozna a nővérének és elment háborúba, ugyanakkor, miután igyekezett a köteléket elvágni a pasitól, mintha mégis ő neheztelne valamiért a férfira... Ja, és úgy kerüli őket, mintha a kislánynak legalábbis nem a nagynénje, hanem a szomszédja lenne és bár egy időben kavartak Jon-nal, meg közös fotójuk is van, sőt, Ali nővére még sokat mesélt is a gyerekeknek, vagy legalábbis a kislánynak, a két gyerek mégsem ismeri fel őt a lakás ajtajában állva. Szóval, erre rágyúrhattak volna a forgatókönyvben, mert likacsos ez, mint állat.

Ali sikeresen túszul ejti az egyik gonosztevőt. Találd ki, mi lesz a pasas sorsa! - Igen, eggyel kevesebb felé kell osztani a zsákmányt.

Ali (Ruby Rose) pedig nem tudja hányadán is áll a legközelebbi rokonaival, azt sem tudja, akarja-e ezt tudni, és azt sem tudja, hogyha megjelenik az ajtajukban, az életükben, merre tovább, ennek ellenére egy közeli ismerős pont abban a házban intéz neki munkát, amelyikben az autó-balesetben elhunyt testvérének a férje, korábbi szeretője (?) lakik, két gyerekükkel, akikből a lány egészen biztos az unokahúga. Mi történt Ali és Jon között, ami a környezetükre nem volt hatással, de a katonalányban olyan érzéseket ébresztett, ami miatt nem akarta velük felvenni a kapcsolatot?

Pat (Philip Whitchurch) nagybácsi, aki szintén a nagy házban dolgozik, mint ezermester, milyen kapcsolatot ápol a két féllel és nem kavar be a melóba, hogy az egyik lakónak rokona?

Egyáltalán, most a házban akkor elitista felső kategóriás népek élnek, vagy középosztály? Ha középosztály, honnan van ennyi alkalmazottra pénze a háznak és mennyire világítják át őket, hogy nem kavart be, hogy gyakorlatilag két rokon is bekerült a melóba, akinek él rokona a házban. 

Tiszta kavar az egész, amit fel sem próbál a film fejteni.

Ez van, fogadd el.

Valójában nem is fontos, csak szőrözöm.

Az akciójelenetek épp elérik a kötelező szintet, ami, Kitamura ázsiai filmjeinek ismeretében meglepő. A rendező igenis tud valamiféle akciót rendezni. Oké, az amerikai filmjeiben nem emlékszem, hogy lettek volna komoly verekedős jelenetek, de ezek hiánya miatt legalább a jól alkalmazott véres jelenetek kárpótoltak korábban. Itt, azonban ezekből is a szemérmesebb változatokat kapjuk, igaz, van néhány mellékszereplő, aki kap némi csúnya fejlövést, vagy hasonlót, de a direktorra nem jellemző finomkodással. Komolyan, ha a film bevállalta volna, hogy felnőtteknek szól és Ali karaktere mint Xena aprítja az ellent, azt mondom, hogy megerőltették magukat. Ehelyett kapjuk, amit kapunk. Olyasmit, ami ma már nagyon kevés.

Azt hiszem, kiírtam mindent magamból a filmmel kapcsolatban és a végeredmény olyan 40 %-os lett számomra. Ruby Rose rajongóknak biztosan sokkal több. 

A kislány irritáló, a kapcsolati háló szellős, a terroristák nem elég karizmatikusak. Az egyetlen, akinek megjelenésén felvidultam, David Sakurai, aki a magyar filmek kedvelői a "Liza, a rókatündérből" ismerhetnek. Hát, ott sem pozitív karakter volt. :)

Különvélemény: - Azt gondolom, hogy a "Doorman" az nem portás, hanem inkább amolyan ajtónálló, aki kinyitja a lakók előtt a bejáratot, azonban, ha az, akkor megint az a kérdés, hogy az idős házaspár és Ali rokonai milyen társadalmi csoportba tartoznak, hogy olyan épületben laknak, ahol a kaput kinyitják előttük??? Persze, lehet, hogy a kiszolgáló személyzetek esetében a doorman a portásnak felel meg, azonban ezt kétlem. A portás bent ül egy pult mögött és átadja a leveleket, kulcsot, ha van, stb. Az ajtónálló meg viszi a csomagot, stb.

Whatever...

40%

Van valami Ruby Rose kisugárzásában, ami miatt nem hiszem, hogy meg fogom kedvelni.

Könyvajánló: Saul Austerlitz: A Jóbarátok generáció (2020)

Könyvajánló: Saul Austerlitz: A Jóbarátok generáció (2020)

Austerlitz független íróként rendszeresen publikál az USA fontosabb magazinjaiban és néha könyveket jelentet meg, melyeknek fő témái leginkább a filmművészetet célozzák meg, azon belül az amerikai komikumot, sitcomokat, humoros sorozatokat. 2020 óta a "Jóbarátok" sorozattal foglalkozó, a kulisszák mögé látogató kötetét Magyari Andrea fordításában mi is megvásárolhatjuk.

Nem az első munka amelyik a tíz évadon keresztül bonyolódó szituációs komédia hátterével foglalkozik és a történet mögötti aprólékos, sok éves munka miatt nem is a legrészletesebb. Azonban, akik kedvelték és kedvelik a sorozatot, néhány olyan információ birtokába is juthatnak, amit talán annak idején a bulvár lapok esetleg kifelejtettek a repertoárjukból.

Nem állítom, hogy számomra is minden oldal az újdonság varázsával lett volna tele, azonban Austerlitz segít jobban belátni a színfalak mögé, hogy megérthessük, milyen munka egy sit-com sorozatban dolgozni, azt elkészíteni, főleg a forgatókönyvírókra fókuszálva, de megemlítve a stúdiót, a producereket és néha a színészeket és kapcsolatukat is.

Megemlít egy olyan történetet is, amiről annak idején egészen biztosan nem olvashattam - lehet, mert a bulvárt sosem követtem, csak a filmes lapokat - ami egy kisebb botrányhoz, majd pereskedéshez is vezetett az egyik női alkalmazottal kapcsolatban, amelyet a mai napig nem sikerült mindkét fél számára kielégítően lezárni és súrolhatta a #metoo kampány néhány éve kirobbant sajtó és média történetét.

Beleláthatunk, hogy az alkotók hogyan álltak a munkához, néha a családi élet rovására. Szóba kerülnek a színészek érzései a sikerrel kapcsolatban és egymáshoz való viszonyuk, mind a keresetük, mind Matthew Perry függőségeivel kapcsolatban.

Közel négyszáz oldalnyi filmberkekben kutató, enyhén felületes mégis szórakoztató kötet, amelyet a rajongóknak szívből ajánlok, bár, nem biztos, hogy nekik tud még újat mutatni.

Külön érdekesek azok a sorok, amelyek a sorozat túl homogén, fehér szereposztásával foglalkozik, kitérve arra, hogy ma már nem biztos, hogy sikeres lenne az Államokban egy olyan sorozat, amelyik ennyire szűkmarkúan bánik a nem fehér karakterekkel.

65% - De csak mert lehet, hogy kétszer ennyi információ sem elégített volna ki teljesen. Igen, a Jóbarátok jelenség feltárásához ez a kötet számomra csekély.

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Rendezte: Rob Savage

A film Mafab lapja: Host (2020)

Megtekintés: Nyúlfark Found Footage alapú mozi, amelyet teljes egészében számítógépes csevegő programmal rögzítettek, így akinek a műfaj tetszik, ezt is szeretni fogja, mert viszonylag jól dolgozik a platformmal és nincs hosszabbra nyújtva, mint amennyi benne van.

Nem tudom mi lett a film címe a magyar keresztségben, de az egyértelműsített chrome fordítása, hogy "Műsorvezető", biztosan nem megfelelő. A filmben megjelenik egy spirituális vezető, azonban ő nem viszi végig a filmet és sorsa sem derül ki a végére. A film hat barátot mutat be, akik egy Internetes szeánszot tartanak, külsős és szakértői segítséggel, ami azután elszabadul a kezeik közül és pontot tesz az ügy végére. (Közben belebotlottam és a találó és nem túl kreatív "Az utolsó rítus" címmel került forgalmazásba magyarul.)

Alig egy óra, egyenletesen adagolt feszültség, mely ha még pakolnak bele kicsit, simán lehetett volna nagy játékfilm, így azonban inkább csak fesztiválokon és stream szolgáltatók "polcán" tudom elképzelni, moziban csak akkor, ha grindhouse produkciót csinálnak belőle és kap egy társfilmet vagy többet. Savage 2009 óta készít filmeket és ezekből néhány youtube-on is megtalálható. 2 perces mozijaiba is képes stílust villantani, így szerintem, ha nagyfilmeket fog majd készíteni, és hozza otthonról, amit tud, korrekt sikerei lesznek. Ha van ilyesmire időd, mindenképpen keres rá a rövidfilmjeire. Sok filmkészítő kezdte kicsiben, hogy azután ötleteiket nagyobb stúdiók producerei átemeljék gyöngyvászonra. A végeredmények sokszor elég felemásra sikerülnek, és hamar kiderül, ki tehetséges vagy csak szerencsés kókler, de az tény, hogyha ügyesen készítesz el egy jó ötletet, akkor benne van a pakliban, hogy egy nap megcsörren a telefonod és kapsz egy ajánlatot rá, hogy az álmodat elkészítsd nagyobb közönségnek. Hogy mi mindennek kell megfelelnie kezdő munkádnak, az azonban más kérdés.

A "Host" divatos témát boncolgat és még csak azt sem mondhatjuk, hogy mióta a found footage műfaj kilépett a kamerás felvételek kereteiből és már más filmrögzítéses platformokra is átvándorolt, nem készítették el ugyanazokat a témákat többen is, azonban ez tényleg sikerült darab. Igaz, megtalálhatóak benne a horror műfaját felhígító jumpscream jelenetek is, azonban fontosabb, hogy jól osztja be a játékidőt és a rémisztgetést. Talán egyetlen hibájának azt tudom felhozni, hogy még egy húsz perc betoldásával lehetett volna mozifilm is.

A filmben a szereplők saját nevükön szerepelnek, hogy könnyebb legyen az azonosulás és a szövegeik nagy része improvizáció eredménye, hogy a dokumentum jelleg, a realizmus jobban érzékelhető legyen. Egyikük köhögése pl. nem szerepelt a forgatókönyvbe, sem a többiek reakciója rá, amely így behozta a filmbe a jelent és a covid vírus jelenségét is, a maszkos jeleneteken kívül. Az applikáció a létező Zoom csevegőprogram.

Haley (Haley Bishop) egy ideje fűzi barátait, hogy végezzenek el egy szellemidéző szeánszot. Le is beszélték korábban a virtuális találkozót, amihez a lány még sikeresen megszerzett egy valódi spirituális vezetőt, aki gondolom, a címbeli Host lenne, Seylan (Seylan Baxter). Seylan azonban lehet bármilyen jó vezetője is a társaságnak, ha részben nehezíti feladatát, hogy nem egy helyszínen tartózkodnak - eleve neccesnek érzem, hogy egy főleg nőkből álló csoport úgy akarna kísérteteket idézni, hogy egymástól külön legyenek, sokszor szinte védelem nélkül, de ezt az apró kételyemet tudjuk be annak, hogy magamból indulok ki - és a külső hatások is nehezíthetik a résztvevők koncentrációját, ami szintén nem hiszem, hogy kedvezne egy szeánsznak. 

Seylan hiába is tesz meg mindent, a pár perces előadás az eljárásról kevésnek bizonyul és a csoport valami olyan erőt hív életre, amely módszeresen és kíméletlen gyorsasággal pusztítja el az apró csoportot és annak környezetét.

Hogy végül sikerül az ámokfutását megakadályozni vagy a tűzzel játszó embereket szó szerint is elemészti a démoni erő, az alig hatvan perc alatt kiderül.

Savage mozija elkészülte után azonnal több filmes fesztiválon képviseltette magát és több jelölést is begyűjtött. Remélhetőleg ennyi elég, hogy a Hollywoodi radar jelezze a direktort a térképen és hamarosan valamilyen komolyabb projectben is érdekelt legyen. Amíg ez bekövetkezik, addig ajánlom művei megtekintését a youtube-on.

75%

Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Rendezte: Roseanne Liang

A film Mafab adatlapja: Shadow in the Cloud (2020)

Megtekintés: Érdemes, mert gyakorlatilag ebből a filmből megtudhatjuk, hogy egy nő meddig képes elmenni, ha meg akarja szerezni a gyermeke apját!

Elnézést kérek a készítőktől profán pofátlanságomért, de miután végeztem a megnézésével, valamiért ez volt az egyik első gondolatom.

Kifejezetten kedvelem Grész-MoreccNorecc-et és csak egy bajom van vele: Ha gyorsan akarom kimondani a nevét, még véletlenül sem találom el. Szóval, Chloé Grace-Moretz szerintem egy nagyon tehetséges fiatal színésznő, és nekem kellemetlen, hogy szexinek tartom, pedig szinte még ki sem bújt a tojáshéjból. Már 24 éves, szóval rég nem egy elveszett kislány, bár, aki látta, mit művelt a Ha/Ver című képregényfilmben, az sosem gondolt róla ilyesmit. Igen, nem tartozik a tárgyhoz, színészi képességeit sem feltétlenül az alapján kell megítélnem, hogy egyébként képzett harcművész és mind a harminc kilójával lehet, hogy másodpercek alatt földre küldene. Szóval, bocs, hogy vicceltem a nevével.

Tehát, kifejezetten kedvelem, ennek ellenére nem gondolom, hogy elvisz egy filmet a hátán. Az első hír, amit erről a moziról olvastam, hogy női pilóta, aki gépével megy innen-oda. Na, mondok is magamnak: - Hejj, ez nem lesz túl érdekes, hiszen hacsak nem bikiniben vezeti a repülőgépet, másfél órát nem biztos, hogy végig bírok nézni ebből. Mert akkor, felületes információ-morzsák beszopkodásával azt hittem, egyszemélyes kamaradarab lesz, egy pilótáról, aki viszi a gépet és közben van baj dögivel. Azután már olvastam is róla valahol és még a trailer előtt megnéztem.

Szpojler lesz, szóval előbb te is nézd meg!

Tehát. Ez a film elég pofátlan! Már az elején sikerül belecsempészni két olyan momentumot, aminek sikerül tökéletesen elhitetnie velem, hogy egy szemfényvesztést látok, ha úgy tetszik, valamiféle kísértet mozit, aminél még épp azt nem tudom, hogy a gép a fantom, a többi katona, vagy épp a Maude nevű pilótanőt alakító Grace-Moretz.

Elmondom miért. Első félrevezetés, amikor a kifutópályán Maude várja a gépet, odasiet egy pályamunkáshoz, aki fényjeleket ad épp le, majd szőrén-szálán eltűnik a ködben, mivel Maude egy pillanatra kitakarja. WTF? Pontosan ezt kérdeztem magamtól és egészen biztos vagyok benne, hogy az is a szándék itt. Hogy belekeveredjünk a misztikum megoldásának keresésébe.

A másik ilyen megvezetés, amikor Maude már a gép hasán ül géppuska állásban és a gépen tartózkodó katonák bemutatkoznak neki a rádión, hogy csak a hangjukat hallhatja, de a nézőknek minden egyes katonáról bevágnak egy felvételt, amin vörös-zöld fénnyel vannak megvilágítva, tök sötét háttér előtt. Bármi más filmben ez jelentene valamit. Mert kilép a vászonról. Mert nem simul a film világába – igaz, eddig még simán beleférne, hisz nem tudom, mire számítsak – és mint később kiderül, totál funkciótlan volt az egész, pusztán öncélú művészi megoldás. Miért gondolom? Azért, mert a továbbiakban semmi hasonló vágástechnika nem készül ebben a stílusban és a katonákról sem derül ki, hogy szellemek, vagy a fantázia szüleményei, pusztán, hogy egy válogatott, hímsoviniszta majom, akik azért igyekeznek tökösek lenni.

Maude egyébként azért van a gépen elvileg, mert egy tábornok – vagy ki – rábízott egy rendkívül fontos táskát, amely miatt már-már komikusan eltúlzottan ragaszkodik és tiltja, hogy felnyissák. (Itt egy bevágás Brad Pittről, hogy „Mi van a dobozban?” – Hetedik) Azután haladva az események sodrásában a táska elkerül tőle, ő bezáródik az alsó lövegtoronyba (Vagy mi a neve hivatalosan?) és nem elég, hogy egy japán repülőgép igyekszik őket becserkészni a felhők takarásában, még egy amolyan „Gremlins” is megjelenik a gépen, módszeresen szétszedegetve azt, ami egy idő után magában hordozza azt a veszélyt, hogy ha rossz helyről tép ki egy-két alkatrészt, lezuhannak úgy, ahogy vannak.

Közben itt a „Ponyvaregénnyel” és a „Ronin”-nal ellentétben kiderül, mi van a táskában és talán ezért is lesz egy kicsit hősiesebb a legénység.

Azután végig kell szenvednünk legalább fél órát, amikor Maude és a legénység orális hadviselést folytat egymás ellen és ez az álomszerű mozi csak akkor lép vissza szinte a teljes realitásba, amikor végre a japán repülőgépek fenyegetése egyértelművé lesz. Itt felgyorsulnak az események és a forgatókönyv csupa olyasmit igyekszik letolni a torkomon, aminél inkább a fejem fogtam. Egy biztos: Láttam pár Ninja Warriort, de amit itt Maude karaktere leművel a gép alján, az kimerítette nálam a „Na, ne viccelj” métert.

Csodálatos menekülésének utolsó állomása pedig (robbanás, léghuzat), egyenesen lehetett volna egy tökéletes álomvízió lezárása, ehelyett, akárhogy is figyeltem, a film totál komolyan gondolta az egészet!

A szereplők pont úgy hullnak, ahogy megszoktuk az ilyen háborús filmektől. Egy-egy szereplő megkapja a jelenetét, vagy monológját és történetesen hát nem pont utána végzi holtan? De!

A végső lezárást is Maude teszi meg, mert megmaradt katonatársai herélt kakasként csak pislognak az eseményekre. Nekem összességében ez is tetszett, ám ott motoszkált bennem a kisördög, hogy a női rendező miért érezte fontosnak, hogy az egyetlen nőből csinálja meg a legtökösebb karaktert és, hogy a forgatókönyv korábbi változatában a Gremlinnek volt-e bármilyen motivációja a tetteire vagy válasza arra, hogy mit is akart azzal a csecsemővel?

Mindegy, mert az egyébként falat Grace-Moretz a végére mini-Linda Hamiltonná avanzsált és egy igen szürreális háborús-horror végére tett pontot némi kézitusa után, megerősítve abban, hogy valahogy nagyon nehezen áll össze a második világháború és a horror műfaja, még akkor is, ha akad pár sikerültebb próbálkozás. (Overlord pl.) Azért érdekelne, hogy a megjelenő Gremlin az vajon minek a metaforája, ha van neki olyan?

Roseanne Liang meglovagolta az egyenjogúság vonatát és egy férfias műfajban tett meg hőssé egy törékeny lányt. Sokaknak nem fog ez tetszeni, mert sehogy nincs összhangban a történet eleje és vége. Max Landis forgatókönyvét azután dolgozta át a rendezőnő, hogy Landis (John Landis fia. Az a John Landis, aki a legutóbbi cikkem, az Amerikába jöttem 2, cimű mozi 1. részét rendezte 1988-ban!) belekeveredett egy metoo botrányba. A végeredmény ennek ellenére Landis szerint még mindig nagy százalékban az ő műve, így neki köszönöm meg, hogy kicsit úgy érzem, nem oda érkeztem a film végén, ahova indított az elején. Mintha a felszínre törő anyai ösztönökkel egyenes arányban vedlette volna le a film magáról a misztikus kulimászt, ami – még egyszer! – lehet, hogy csak az én fejemben élt igazán. Ezektől függetlenül egyszeri alkalomra szórakoztató kis badarság ez a mozi, de a világon semmi hihető momentum nincs benne, ezért háborús filmnek még így sem tudom tekinteni. Lehet, hogy azért, mert műfaja miatt inkább férfiaknak áll kézre ilyesmit rendezni. (Tényleg, az egy Kathryn Bigelow-n kívül van még nő, aki ebben a műfajban készített maradandót?)

Inkább egy drámát kapunk, amibe belecsempésztek némi horrort is. Nem olyan régen megjelent egy Stephen King nevével eladott novellás kötet. Rettegés a felhők felett. Abban vannak ilyen történetek.

Amit még kiemelnék, az a filmzene. Mahuia Bridgman-Cooper nevét nehezen fogom megjegyezni, de eszméletlenül kellemes szinti zenét készített a film képei alá, rendesen megidézve a nyolcvanas évek olasz horrorfilmek stílusát és erősen neki is köszönhető, amiért a misztikum annyira beette magát az agyamba. Köszi, Cooper, szép volt! :) A trailerben felhasználták a zenéjét, érdemes figyelni.

60% - Csak Grace-Moretz miatt!

Talán nem klasszikus szépség, de cuki!

Pár sor a The Stand-ről/ról (1994, 2020-2021)

Pár sor a The Stand-ről/ról (1994, 2020-2021)

Ha van néhány nagyobb vállalása Kingnek, akkor azok közül az egyik egészen biztos a "The Stand", nálunk a keresztségben Végítélet címmel megjelent poszt-apokaliptikus fantasy dráma. Ennél nagyobbak a Setét Torony sorozat vagy az "AZ". Ráadásul, amennyire tudom, a Végítélet két különböző kiadást is megért, amiből az egyiket mostanában olvastam ki újra. Nem tudom, hogy ez melyik volt, de jobban belegondolva, nem is olyan nagy trúváj a könyv, mint ahogy emlékeztem.

A történetnek enyhe aktualitása van, a Covid miatt. Ha King ezt kb. 100 éve a spanyol nátha idején írta volna meg, egészen biztos, hogy levadássza a feldühödött tömeg, azt gondolván jövőbe látó boszorkány. Amerikában elszabadul egy katonai kísérlet által léttre hozott szuper influenza vírus, melynek a halálozási rátája majdnem 100%. Pár hónap alatt kiírtja a Föld lakosságát alig maroknyi túlélőt hagyva diadalútja után. Azonban, ha ez nem lenne elég, a túlélőket ezoterikus vallási fantasztikum rendereli két táborra, melynek egyik vezetője Isteni sugallatra igyekszik terelgetni a nyájat, míg a másik a megtestesült gonosz, ki arra használja fel erejét, hogy lehetőség szerint a maradék emberiséget is lenulázza.

A könyv eszméletlenül erős szórakozás volt számomra, nem véletlen, hogy kétszer is elolvastam. (Másodjára azonban nem ütött akkorát, ellentétben pl. a Dolores-szel, vagy a Holtsávval, amik eddig minden olvasásnál hozták a szintet.)

Egyelőre két feldolgozása készült és mindkettő mini-sorozat, hiszen a téma, a szövevényes cselekmény és rengeteg karakter miatt nem hiszem, hogy egész estés mozi változatban egyáltalán érdemes lenne-e belekezdeni. Azonban a sorozatok közül, annak ellenére, hogy a mostani technikailag tényleg eszméletlenül szép a képernyőn, mégis a régebbi változatot választanám, ha az élvezeti értéket nézem. 

A régi számomra sokkal jobban kezelte a karaktereit és mintha a színészek is jobban meg lettek volna válogatva a karakterekhez. Az új változat igyekszik politikailag korrekt lenni és mintha kicsit fiatalított volna a karaktereken is, összességében azonban jóval a régi, 1994-es sorozat szintje alatt maradt, legalábbis számomra. 

Nem emlékszem, hogy Frannie Goldsmith különösebben szép nő lenne a könyvben, de hogy Odessa Young egészen más, mint gondolnék róla, az biztos. 

Lloyd Henreid figuráját is kiherélték, mert 94-ben Miguel Ferrernél éreztem, hogy a korábban mindenre alkalmatlan fickó Flagg keze alatt egy megbízható segítő lett, míg az új filmben, Nat Wolff egy irritáló ripacsként hozza a figurát. Állítólag King egyik kedvenc figurája Henreid a könyvből. Szerintem egészen biztosan nem a 2020-as Henreid-re gondolt.

Trash, avagy a szemétláda ember szerepe is erősen le lett csupaszítva és Ezra Miller olyan szintre emeli benne a fullba nyomott kretént, hogy nekem kellemetlen.

Greg Kinnear, aki Glen Bateman vagy Henry Zaga, mint Nick Andros, totál mellékkarakterekké avanzsáltak, miközben a regényben Andros haláláig majdnem kulcsfigura. 

A mini sorozat pedig hiába több műsoridőben, ha pl. olyan apró, de szerintem fontos részleteket kihagy, mint a rádiós Rae Flowers (Kathy Bates) kiiktatása, vagy amikor a túlélők egy vakbéllel igyekeznek megküzdeni a vándorlásaik során. Azt gondolná az ember, hogy a közel dupla játékidő miatt sokkal alaposabban lesz idő kiemelni karaktereket, azonban végül nem éreztem így.

Mindezek ellenére szerintem érdemes egyszer megnézni ezt is, hiszen aki kedveli Kinget, az beissza vízióit, akár a homok, ám, ha a kettő közül egynek akarsz esélyt adni, akkor az 1994-es sorozatot ajánlanám!

A sorozat befejezése egyébként mindkét esetben kb. az, mint a könyvben és frissen nézve és olvasva, kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mintha King hirtelen nem tudta, mit is csináljon a New Vegasba érkezőkkel és szerette volna gyorsan lezavarni az egészet, mielőtt eljutna oda, hogy Flagg karaktere megtámadhassa a túlélőket, mert az már tényleg nem tett volna hozzá a történethez. Így azonban, ez a kurtán-furcsa lezárás, Trash jóvoltából, valójában nem is feltétlenül rossz, még akkor sem, ha legelőször mindenre számítottam volna, csak erre nem.

2020-ban azonban valamiért úgy gondolták, hogy valamit még hozzá kell tenni a gonosz sorsához, ezért beleszőttek egy számomra teljesen értékelhetetlen lezárást is. 

Biztos vagyok benne, hogy a nosztalgia miatt kedvelem a régebbi változatot, ezen azonban nem hiszem, hogy érdemes rágódnom. 

Azért érdekelne olyanok véleménye, akik most látják esetleg mindkettőt,

Végítélet, 1994: 70%

Végítélet, 2020: 50%

Szuperagy - Superintelligence (2020)

Szuperagy - Superintelligence (2020)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Superintelligence (2020)

Megtekintés: Adtam neki egy esélyt. Pár nap és elfelejtem...

Nem állítanám, hogy nagy rajongója vagyok Melissa McCarthy-nak, bár volt filmje, ami kifejezetten jól sikerül (A kém), és olyan is, ami kb. a trágya fogalmát meríti ki (Tammy). McCarthy egyébként szerintem egy jó komika, annak ellenére, hogy alapból nem vagyok túl jó befogadója a női humornak. Nem állítom, hogy nincs olyan, de ritka,az a nő, akinek a szarkasztikus vénájában olyan vér kering, mint bennem. (Ez de szar volt!)

Itt az alapötlet - Steve Mallory tollából - egy szuperintelligánciát szabadít az átlag amerikai nő nyakára, a feladattal, hogy győzze meg a "felsőbb hatalmat", hogy megéri életben hagyni a Föld teljes lakosságát. Egyrészt érdekes ötlet, másrészt nem vagyok rá túl fogékony. Részemről, egy igazán szuper intelligencia pontosan tudja, mi a jó neki és nem kér a segítségből. De ez egy vígjáték és abban meg alapötletnek egynek jó. És nagyjából itt ki is merült. Még az első 20-30 percet érdekesnek is találtam, ám onnan lassan besüppedtem a takaró alá és eluntam magam. Valahogy nem tudott feldobni a mozi, mert nem éreztem, hogy eléggé át lett volna rágva a koncepció. Igen, ha jobban belegondolok, ebben a sztoriban egy kb. 45 percnyi műsoridő van, azaz lehetett volna egy Dark Mirror epizód is akár.

Azonban Ben Falcone mindent megtesz, hogy asszonykáját a mozis világon belül tarthassa. Sorra rendezi neki a mozikat, igyekezve egy közepes minőséget szállítani, azonban nem érzem túl szerencsésnek őket a forgatókönyvek kiválasztásában. Biztos lennének igazán remek történetek női főszereplővel, ám mintha a főleg rendező és neje valahogy nem akar beletenyerelni a tutiba.

Pár hónapja láttam már egy hasonló mozit, amelyben egy okostelefon avatkozik hasonlóan durván egy fiatalember életébe és azon kívül, hogy tudom ki volt a főszereplő - és a neve nem ugrik be, csak, hogy valami Adam vagy ki - de még a címe sem ugrik be hirtelen. Pont, ahogy a filmből is csak a golyszi selfie maradt meg, meg az, hogy a női főszereplő érdekesebb volt, mint a férfi.

Itt azonban semmi sem klappol igazán. Lagymatag az egész és a film szívtiprója, az egyébként igazán remek Bobby Cannavale elég lúzer figuraként igyekszik némi szimpátiát kicsikarni karaktere felé. Részemről ez azért volt nehéz, mert a figurában eléggé magamra ismertem. (Muháhá) Át is kell gondolnom kicsit a hozzáállásomat a nőügyeimhez, mert ha továbbra is ezt a szintet hozom, mint ő a filmben, maradnak számomra a Melissa McCarthy-k. (Úgy értem... Illetve... Mindegy!)

Hihetetlen, hogy még mindig van, aki azt hiszi, vicces, hogyha a főszereplőt totál lehetetlen ruhákba öltöztetjük, mielőtt kiválasztunk neki egy tényleg csinosat. Ráadásul a filmben Carol saját maga veszi fel a göncöket, a stylistek ugyanis a függöny másik oldaláról drukkolnak neki, így teljesen minimális az interakció a szereplők között. Sokkal dinamikusabb lett volna a jelenet, ha körülötte sürögve lábatlankodnak.

James Corden hangja a filmben nekem átjött így, hogy az állandó magyar hangján szólal meg, de ugye, nekünk így pont annyira releváns karakter, mint amikor egy rajzfilmet bereklámoznak nálunk a mozik, hogy a karakter hangja nem más, mint az Isteni The Rock, azután szinkronosan nézhetjük, Galambos Péter orgánumával! Azután még bejön pár mondat erejéig Octavia Spencer is, de mondanom sem kell, hogy fordítás közben ő is elveszik.

Néhány apró poén azért még előfordul, bár, nekem azért volt pl. az vicces, amikor az egyik ügynök a feleségével való rossz viszonyáról mesél, mert történetesen tudom, hogy a szereplő az a Falcone, aki rendezte a filmet és McCarthy a felesége. Így amikor azért szurkol, hogy Carol (McCarthy) és George (Cannavale) jót szexeljen, az nekem így vicces volt. Másnak meg semmit nem fog jelenteni nyilván. Azt egyébként nem tudom, hogy találták ki ezt a párost, mert szerintem egy csepp kémia nincs köztük.

A film utolsó etapja meg egyenesen unalmas és a végén, amikor megmagyarázza a szuperagy, hogy miért is Carol, az meg nekem kínos. Sajnos a forgatókönyv nem lett olyan intelligens, mint amiről szól. Teszem hozzá, hogy szerintem pont Mallory a felelős McCarthy legszarabb filmjeinek forgatókönyvéért, ezért nem hiszem, hogy meg kell lepődnöm azon, mennyire nem kezdtek semmit a történettel. 

Nem ragozom: 40%

Valaki úgy gondolta, hogy hihető szerelmespár lesznek. No. No. Nooooooo.

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Rendezte: Michael Matthews

A film Mafab adatlapja: Love & Monsters (2020)

Megtekintés: A Young Adult kedvelőknek kötelező, sajnos azonban nem érzem, hogy egy igazán maradandó mozi lenne.

Nem tudom, valójában melyik volt az első Young Adult mozi, amiben fiatal felnőttek, már nem feltétlenül gyerekek keverednek futurisztikus, veszélyes, fantasztikus egyebek közé, de azt hiszem, valamikor az Alkonyat körül pezsgett fel erősen a téma-turmix, igaz, Belláék még sulisok voltak. (És ha rendesen megnézem azokat a filmeket, azt is tudnám, hogy kb. milyen suliban találkozunk először velük, ami most csak feltételezés, hogy gimi.)

A műfaj (nem az) nálam azt jelenti, hogy fiatal felnőttek kalandoznak benne, akik már nem is gyerekek - így egy fokkal lehet a történet keményebb - de nem is felnőttek - ezért sokszor humorral és látvánnyal oldják a lehetséges feszültséget és drámát. Ez azonban azért hülyeség, mert a meghatározás, hogy "Young Adult", nem egy műfajt határoz meg, hanem azt a korcsoportot, aminek ezeket a műveket (Elsősorban könyveket, amikből azután rengeteget filmesítenek meg.) szánják. Szóval nem nekem. Pedig, hiába a 46 év, amikor odabent még inkább a 18-24 éves énmagam tobzódik a fejemben.

Amúgy, ha már korkategória, akkor pl. a Logan futása simán lehetett az első, igazán ezt a korosztály megcélzó darab, hiszen az 1976-ban készült sci-fi eleve arról szól, hogy a Föld alatti hatalmas kupolavárosokban élő emberiség végső életben hagyási korhatára 30 kerek év és aki ezt betöltötte, annak önként kell vállalnia az eutanáziát. Hát, mi ez, ha nem egy Young Adult történet???

A filmben pedig a 34 éves Michael York igyekezett meggyőzni minket arról, hogy Logan jogosan érezheti úgy, hogy talán a 30 mégsem megfelelő idő ahhoz, hogy az ember bevégezze, ezért nyakába veszi a városon kívül eső titkos és elvileg fertőzött barlangrendszert, hogy elveit feladva - a gyáva nyúl - ellenszegüljön korábbi princípiumával.

Valójában a Young Adult kb. a 14-18 éveseket megcélzó művek, melyben még erősen jelen vannak a tinik, a fiatalok problémái is. Hogy miért tudom mégis belekeverni mindazt, amit korábban írtam? Talán, mert magam ilyen műveket főleg filmekből ismerek, azokban meg legtöbbszőr a 18 éveseket néha sokkal idősebb színészek alakítják, összemosva bennem a határokat.

Azután ugorjunk vissza jelen filmünkhöz, amivel a hasonlóság annyi, hogy főhősünk itt is a Föld alatt kénytelen élni, ám sok egyéb nem egyezik. Joel (Dylan O'Brien) ugyanis közel sem olyan tökös, mint Logan és még vagy 10 éve van rá, hogy megemberelje magát. Aztán Joel nem barlangrendszereken keresztül keresi a kiutat, hanem a felszínen igyekszik Á-ból B-be vergődni, hogy néhány évvel korábbi, kvázi szerelmét felkutassa egy olyan világban, amely egy meteor okozta vírusnak köszönhetően, mutálta az emberiség legalacsonyabb szintű életformáinak (oké, van alattuk is élet, persze, de mit tudok én arról?) nagy részét, embergyilkoló szörnyekké alakítva nagyjából mindet.

Joel végül egy nap golyókat ereszt és bár maga is tudja, hogy küldetése öngyilkos bilétáktól hemzseg, csak kénytelen nyakába szedni a lábát, ha végül nem szűzen akar elhalálozni, hiszen Aimee (Jessica Henwick) mégsem a világ másik felére keveredett a kisvárosi álmos élet pusztulásának másnapján, hanem alig 80 mérföldnyire, ami nagyjából Budapest-Balatonszárszó távolság. Egyenesen, autópályán kényelmes road-movie, azonban Joelnek azon a természeten kell átverekednie magát, ami visszavette a területeit a városoktól, ráadásul, a mutánsok szaporodási ciklusairól nincs világos képünk, ám van belőlük bőven, bárhol, bármilyen formában.

De Joel, bár hajlamos lefagyni válságos pillanatokban, ez nem akadályozza meg, hogy a lány után in... a vesztébe rohanjon! Mert azzal a tapasztalattal, amivel rendelkezik, gyakorlatilag egy lemming is lehetne. Hatalmas mázlija van, hogy, ahogy hasonló filmeknél megszoktuk, igen hamar találkozik néhány túlélővel, akik jelen esetben ugyan kicsit mufurcok, mégis vállalják, hogy rövid túrájuk során részesítik Joelt egy "How éljem túl?" gyorstalpalóval. Plusz, az ember legjobb barátjáról, egy cukker kutyáról már ne is beszéljek.

Ha úgy vesszük, ez a film sem más és több, mint egy szörnyfilmbe oltott felnövéstörténet, amelyben a legkisebb szegénylegény-királyfi hosszú útra indul, igyekszik megszerezni a nőt és legyakni az ellent, akiből többfélét is találunk. 

Nem nagyon lehetne felmagasztalni a mozit, bár, a főszereplők kellemesek, Dylan O'Brien brandjére már ráépült egy egész sorozat is (Útvesztő trilógia) és Michael Rooker, enyhén Indiana Jones-os kalandora, tettestársával, az imádni való és fiatalon is remek színésznővel, Ariana Greenblattal (Ő volt a fiatal Gamorra!!!) remek párost alkotnak.

A film nem árul zsákbamacskát, ezért kiszámítható. A robot jelenetet nem igazán értettem a kontextusban, de lehet, nem figyeltem egy fontos pillanatban. A szörnyek tetszetősök, de néha kicsit kilóg a CGI. Joel narrációja megkönnyíti az azonosulást és a film enyhe humorához szükséges is, amit néhány nem túl eredeti poénnal fűszereznek. Az operatőri munka ellenben az akciókkal, sokkal grandiózusabb, gyönyörű képekkel mutatja meg a dzsungelbe hajló Amerikát.

A befejezés pedig pont olyanná teszi a mozit, mintha egy hosszabb pilotot láttunk volna.

Csak sajnos, ha lenne is terv a folytatásra, ne felejtsük, hogy kb. minden második hasonló young adult mozi jutott arra a sorsra, hogy a közönség nem csábult el annyira, hogy megérje folytatni az univerzumépítést.

Azonban nem Dylan az első, akinek legjobb társa a bajban egy kutyus lett egy utópisztikus világban, hiszen Mad Max is rótta a kilométereket egy időben egy kutya nevű ausztrál pásztorkutyával és Don Johnson elválaszthatatlan - a filmben kiderül mennyire is az - kutyájával kalandozott egy másik sivár világban, ahol már cím is a párosukra fókuszált, az 1975-ös, a "Fiú és a kutyája" című enyhén abszurd világvége moziban.

60%

Töfi:  

- A filmhez két kutyust használtak fel, akik nagyon egy húron pendültek a főszereplő Dylannel, és gazdájukkal is baráti kapcsolatot alakított ki, Zelie Bullen-nel, aki ausztrál kaszkadőr és állattréner.

- A film szörnyeit nagyjából mind CGI-jal készítették el és csak nagyon kevés kelléket és bábot készítettek el a valóságban.

- Dylan O'Brian-nek szinte végig forgatnia kellett, hiszen alig van olyan része a filmnek, amiben ne láthatnánk.

- Dylan O'Brian korábban már játszott "szörnyes" mozikban, hiszen a Teen Wolf sorozatban közel 100 epizódban játszott és főszerepet alakított az Útvesztő trilógiában, amiben szintén megjelentek különféle CGI szörnyetegek. 

- A film egy másik cím változata a "Monster Problems".