A McMullen család - The Family McMullen (2025)

 A McMullen család - The Family McMullen (2025)

Rendezte: Edward Burns

A film Mafab adatlapja: The Family McMullen (2025)

Megtekintés: Különleges film, fura kapcsolódás.

Nézem a McMullen családot és emlékszem az Ő az igazira, de van, amit nem tudtam: Ez a harmadik film a mostanra sorazatban! Ciki, de hiába kedveltem a második filmet, ha egyszerűen semmit nem tudtam, hogy volt korábban egy első rész is. A McMullen fívérek nekem teljesen kimaradt. Ezt azért érzem cikinek, mert az Ő az igazit legalább jháromszor láttam és kifejezetten kedvelem, olyannyira, hogy mikor megtudtam, hogy jön egy új epizód, azonnal meg kellett néznem. Erre felnézek imdb-re és ott az információ, hogy egy évvel korábban, 1995-ben már volt egy film, amelyben Burns felvezeti a McMullen család életét. Úgy is vehetem, hogy ez egy kései karácsonyi ajándék, mert most lesz mit megnéznem az év utolsó napján.

Az Ő az igazit, mint mondtam, szerettem. Nem állítom, hogy emlékszem rá, leszámítva néhány töredék részletet, de az megmarad az emberben, hogy kellemes volt az emléke. Ha nem így lett volna, nem sietek megnézni az új részt.

Első körben, hihetetlen, de majdnem 30 év eltelt mióta megismerhettük a McMullen családot! Max. 20 évet tippeltem volna, de a tények makacs dolgok. A McMullen fívérek 30 éves, a folytatás, az Ő az igazi pedig 29! Mostanra hőseink elhullatták nemcsak a tej, de valamennyi fogukat. A szereplők egy része nem tudott visszatérni, mert az eltelt évek alatt így vagy úgy elvesztettük őket. 

Az apát alakító John Mahoney sajnos 2018-ban elhunyt, a fontosabb női színészek pedig mind kicsekkoltak, kivétel nélkül, így már csak maximum említés szinten hallunk Jennifer Aniston, Cameron Diaz, Amanda Peet és Leslie Mann karaktereiről. Azonban visszatért Connie Britton, akit szerintem a Tiszta szívvel fociban ismertem és kedveltem meg. A három film egy felnövéstörténet és lehet, jobb lenne megnéznem az első részt, ami eddig valami csoda folytán nekem kimaradt és frissítenem egyet a második résszel, mert hiába láttam többször, talán pont a történet profánsága miatt nem emlékszem egy erős és szoros történetre, inkább, mint egy halvány tablóképként maradt bennem, habár a filmtörténelem egyik legviccesebb boxmeccsét is ebben a filmben láttam.

Szóval 29 évvel később vesszük fel a fonalat, amikorra mind Barry és mind Patrick (Michael McGlone) átnyergelt a szingli létre, ugyanakkor eltemették a szüleiket és az idősebb bátyjukat, Jack-et.

Két középkorú, elvált üzletember, akiknek az üzleti életben nincsenek gondjaik, azonban a párkapcsolataik csődbe mentek, ha nem számoljuk bele, hogy azért gyermekeik születtek. A történethez ott csatlakozunk, hogy Jack elvált és testvére válófélben van valamint párkapcsolati krízisben lévő lánya és szingli fia különféle okokból ideiglenesen hozzá költöznek. Barry ennek részben örül (csemetéi) részben pedig nem annyira (tesó). Mindenesetre a szíve arany a ház meg nagy, ezért a kényszelrakótárs szerepét bevállalja. A szokásos építkező, párbeszédcentrikus módon megismerjük a gyerekeket, akik egyébként már felnőttek és előkerül néhány szereplő, akik keresztezték az útjukat korábban, hogy miközben Barry ismét magára találjon és megtalálja a kapcsolatot a gyerekeivel, mi is megismerjünk mindenkit és együtt szúrkoljunk a McMullen családnak az egyesülésért, amely ilyen-olyan mód megtörténik.

Patty (Halston Sage) kedvese, Terrence (Bryan Fitzgerald) egy rossz ötlet hatására kitalálja, hogy a házasság előtt, amit amúgy már megbeszéltek, lehet, hogy mindkettőjüknek élnie kellene kicsit, ami konkrétan annyit jelent, hogy Terrence szeretne félre dugni. Barry fia, Tommy (Pico Alexander) nem találta meg az igaziját és inkább a hobbijainak él. Patrick meg valóságtagadásban él, és képtelen elfogadni, hogy a felesége nem akat többet vele élni, de legalább, rá nem jellemző módon, nem megy az agyára az örökös nyafogásával, és kesergésével, amit inkább a testvérének tartogat. Amíg úgy tűnik, hogy Patti kapcsolata tönkremenni látszik, addig Tommy lehet, hogy megismerte álmai nőjét, akinek az édesanyjának közös múltja van Barry-vel. Ez is oka a feszültségnek. Patrick-nak is ideje felnőnie és ezért pont kapóra jön neki, hogy elhunyt apjuk háza, amely a McMullen fiúk gyermekkorának helyszíne volt, eladásra került.

Szóval ismét egy párbeszédekben bővelkedő, enyhén feel good mozit nézhettem végig és egy jazz betétnek köszönhetően megvilágosodtam, hogy Burns filmes példaképe egészen biztos Woody Allen, hiszen a film(jei) leginkább ezt a stílust adják vissza. Ha megkérdeznéd Edward Burnst, hogy ki inspirált legjobban, egészen biztos vagyok benne, hogy Woody Allen nevét mondaná ki. 

Bárm ennyire is melankólikus a mozi, a végkifejlett már igazi Hollywoodi love stori befejezést kepott, korrekt módon elvarrt szálakkal, így megkockáztatom kijelenteni, hogy ezzel a filmmel Burns lezárta a McMullen trilógiát.

Halston Sage-nek külön örültem, mióta láttam őt kapcsolódni a Star Trek univerzumhoz. És igen, pontosan tudom, hogy eddig nem játszott Star Trek filmben, viszont 17 epizódon keresztül alakította Alara Kitant az Orville sorozatban, ami kb. megfelel egy Star Trek sorozatnak! (Néhány percig gondolkodtam is, hogy melyik sci-fi sorozatban ismertem meg a színésznőt, mert azt ugyan tudtam, hogy nem igazi Trekker filmben láttam, de a figura mintha abból az univerzumból érkezett volna.

Pico Alexander munkásságát nem ismerem, de kedves karaktert alakít, akit nem lehet nem kedvelni. A Patrikot alakító Michael McGlone szerintem nem öregedett olyan jól, mint Edward Burns és a karakter sem olyan tenyérbemászó, mint a korábbi filmekben. (Amiből az egyiket még mindig nem láttam...) 

A filmet mindenképpen ajánlom, de ti ha lehet, időrendben nézzétek meg a három filmet. Nálam az Ő az igazi olyan 80%, ez pedig legalább 70%-os.

Ha hibát találsz, kérlek jelezd kommentben! :)

Joe Bell - Good Joe Bell (2020)

Joe Bell - Good Joe Bell (2020)

Rendezte: Reinaldo Marcus Green

A film Mafab adatlapja: Good Joe Bell (2020)

Megtekintés: Jó látni, hogy Mark Wahlberg már régen nem egy poszterfiú, hanem egy tudatos színész, aki igyekszik karrierjét egyenletesen építeni, így fordulhat elő, hogy egy-egy akciófilm közé beilleszt független filmeket, drámai szerepeket. A "Joe Bell" pedig egy nagyon jó választás, ha olyan karaktert akar a színész magára ölteni, akinek érzelmi skálája egészen széles, a gyengéd szeretettől a szélsőséges agresszióig. Mindenképpen ajánlom megtekintésre, ha van másfél órád bekuckózni és odafigyelni, bár van negatívum is.

Nagyon kevés filmnél érzem azt, hogy felbasz. Igen, így, ahogy írom. Vannak mozik - nem sok - amely valamiért kivált belőlem egy erősebb ingert arra, hogy a filmet valamiért támadjam, vagy haragudjak rá. Az egyik ilyen mozi, szerintem, ha leírom a címét, te is rájössz, mire gondolok vele kapcsolatban: Híd Terabithia földjére (2007) - Ritkán érzem erőszakosabban azt, hogy egy film érzelmeket nem csak kicsalni akar, hanem egyenesen ki akarja pofozni belőlem. Márpedig, mikor a főszereplővel közlik barátnője halálát - ha eddig nem láttad a kb. 15 éves filmet, nem érdekel, ha sírsz, hogy ez szpojler volt - az számomra az egyik legindokolatlanabb filmes halál volt, hogy a cselekmény tovább haladhasson egy számomra onnantól totál érdektelen irányba. Igen, annak a filmnek sosem fogok megbocsátani és elhiszem, hogy az élet pont ilyen igazságtalan, csak akkor a mondanivaló ilyetén legyűrése a gyerekek torkán, számomra kiverte a biztosítékot. (A "My Girl -Az első szerelem (1991)" című hasonlóan durva ifjúsági filmet soha nem láttam és mivel tudom, miről szól, valahogy nem is sietek megtekinteni.) Elnézést kérek, ha ez nekem sem megmagyarázható érzés az ilyen filmekkel kapcsolatban zavar engem. A "Joe Bell" pedig nagyon hasonló történet, aminél sokat enyhít végső csalódottságomon, hogy ez egy megtörtént eseményre épülő dráma és egyben olyan fejlődéstörténet, aminek a végén a fejlődés valójában nem teljesen tud végbe menni.

Elnézést, ha írásom szpojleresnek tűnhet, de akik inkább közel állhatnak Joe Bellhez, értem ezalatt az amerikai lakosságot, eleve tudják, mi lett ennek a kényes és egyben felemelő történetnek a tragikus vége. A "Joe Bell" valójában egy görög dráma is lehetne. Ehelyett egy társadalmi dráma, a mai amerikában, ám hasonló módon lassan bárhol megtörténhetne a világban.

Joe (Mark Wahlberg) és élettársa, Lola (Connie Britton) két csodaszép srácot nevelnek. Azután egy nap Joenak olyasmivel kell szembenéznie, amire sosem készült fel, sőt, ami nagyon sok férfiember legijesztőbb rémálma: nagyobbik fiáról, Jadin-ről (Reid Miller) kiderül, hogy meleg. Illetve, a srác, miután az iskolában már rendszeresen zaklatják, otthon kiönti a szívét róla, hogy mi áll a sorozatos erőszak hátterében. Előbb anyját, majd apját is beavatja és nekünk első körben azt kell megismernünk a képeken keresztül, hogy Joe, aki talpig megtestesítője az alfa-hímnek, néha viselkedésével is, hogyan képes elfogadni ezt a számára elsőre olyan idegen tényt.

Persze, hogy a történet nem vesszen bele a lineáris unalomba (Nagyon sok filmet csak azzal lehet érdekesebbé tenni, ha flashback-ek beemelésével emelünk ki korábbi pillanatokat, mert ez ahogy meg is töri a film dinamikáját, a nézőt erősebb koncentrációra ösztönzi) néha ugrálunk az időben, sőt, egy jó pár éve meglévő, működő elemként kvázi életre keltenek egy karaktert, hogy a belső monológok és az apa-fia közötti kapcsolat egészét jobban megismerhessük.

Jadin azonban nem kért időben segítséget és mikor egy nyílt erőszakos támadás után szinte semmilyen segítséget nem kap, sem az iskolától, sem a szüleitől - akik valójában nem tudják, hogyan is kellene segíteniük, hiszen számukra is idegen a szituáció - a fiú végül önkezével vet véget az életének. Testét megtalálják ugyan a halál előtt, de hiába kerül kórházba, már menthetetlen.

Joe pedig, aki nagyon nehezen tudott bármit is kezdeni az életük ezen szakaszával, vezekelni szeretne, apai hiányosságáért, amiért nem tudott idejében és megfelelő módon segíteni idősebb fiának.

Joe ezért nyakába kapja a lábát és elhatározza, hogy önként és gyalog végigmegy azon az úton, amin fia szeretett volna a középiskola után végigmenni, ezért elindul New Yorkba, hogy közben, ahol szükséges vagy lehetősége adódik, beszélhessen a fia történetéről, az apák, a család felelősségéről és elsősorban az iskolai zaklatók szerepéről a mindennapi életben és, hogy zéró tolerancia szükséges a jelenség felszámolásához, amely gyakorlatilag az embert bármilyen életszakaszban érheti. 

Azonban Joe nem csak azt szeretné, ha az iskola vagy a zaklatók hozzáállása változna meg, hanem magában is keresi a válaszokat, hogy megbékélhessen azzal a tudattal, hogy neki is volt szerepe fia halálában és tartozik neki ezzel a jelképes Canossza-járással. 

Közben családja is igyekszik kitartani mellette, ami azért nem könnyű, mert amíg Joe nem képes magában megoldani a tehetetlenségében felgyülemlett dühöt, addig nincs értelme hazatérnie, sőt, valójában, miután kijelölte magának az irányt, nem is teheti meg, hogy feladja az embert próbáló zarándoklatot.

Út közben azonban sokat segít neki, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kap és rádöbben, mennyire nincs egyedül problémájával, gondolataival, érzéseivel.

Azonban az élet néha eltiporja a hétköznapi hősöket és ott tesz pontot egy-egy regény vagy életút végére, ahol nem lett volna rá szükség.

Joe Bell és gyermeke életéről találsz szócikket a wikipédián is és a film megtekintése után, ha érdekel a téma, érdemes átolvasni. Joe Bell a kisember, aki lehetsz egyszer te magad is. Valaki, aki tudja, hogy változtatni kell és a maga, korlátolt módján, igyekszik ezt megtenni.

Szép film, remek alakításokkal. Az apa és fia közötti jelenetek nagyon erősek és Reid Miller nagyon tehetségesen alakítja az elveszett fiút. A kémia érezhető a főszereplők között.

Gary Sinise pedig lassan mostanra megöregedett, de mindig jó látni hasonló szerepekben. Egyenesen a "Halálsoron (1999)" beli karakterének egy kedvesebb változatát hozza ebben a karakterszerepben. Aki látta a két filmet, sejti, mire értem.

Végkövetkeztetés: Szóval, a történet, mivel megfelel a valóságnak - nagyjából - egyértelműen csak így fejeződhetett be. Ezek ellenére is csak ajánlom, mert néha a téma miatt, ilyen hepiend mentes filmekre is figyelnünk kell. Ráadásul, mindig jó látni, amikor egykori plakátfiúk és énekes modellek beérnek és olyan alakításokat nyújtanak, amit már nem sikongató tinik élveznek, hanem a beért anyukák és apukák is, akik annak idején talán ott sem voltak azokon a koncerteken, amiken a mostani anyuk rekedtre üvöltötték magukat.

80%

Itt ugyan nem találkozunk vele, de engem már kifejezetten untat az a filmes klisé, hogy az iskolai zaklatók sok filmben gusztustalankodnak, de a tanárok valahogy mindig akkor kerülnek elő, amikor a megkínzott, gyakran főszereplő végre vissza mer vágni és megüti a zaklatóját. Persze, ezután pont a korábbi áldozatot veszik elő... Végtelenül unalmas forgatókönyvi húzás.

Mondjuk, megérne egy Top10-es összeállítást. :)

Bár, szerintem a Carrie lenne az első, hiszen King története gyakorlatilag pusztán erre a jelenségre lett felépítve.