Joe Bell - Good Joe Bell (2020)

Joe Bell - Good Joe Bell (2020)

Rendezte: Reinaldo Marcus Green

A film Mafab adatlapja: Good Joe Bell (2020)

Megtekintés: Jó látni, hogy Mark Wahlberg már régen nem egy poszterfiú, hanem egy tudatos színész, aki igyekszik karrierjét egyenletesen építeni, így fordulhat elő, hogy egy-egy akciófilm közé beilleszt független filmeket, drámai szerepeket. A "Joe Bell" pedig egy nagyon jó választás, ha olyan karaktert akar a színész magára ölteni, akinek érzelmi skálája egészen széles, a gyengéd szeretettől a szélsőséges agresszióig. Mindenképpen ajánlom megtekintésre, ha van másfél órád bekuckózni és odafigyelni, bár van negatívum is.

Nagyon kevés filmnél érzem azt, hogy felbasz. Igen, így, ahogy írom. Vannak mozik - nem sok - amely valamiért kivált belőlem egy erősebb ingert arra, hogy a filmet valamiért támadjam, vagy haragudjak rá. Az egyik ilyen mozi, szerintem, ha leírom a címét, te is rájössz, mire gondolok vele kapcsolatban: Híd Terabithia földjére (2007) - Ritkán érzem erőszakosabban azt, hogy egy film érzelmeket nem csak kicsalni akar, hanem egyenesen ki akarja pofozni belőlem. Márpedig, mikor a főszereplővel közlik barátnője halálát - ha eddig nem láttad a kb. 15 éves filmet, nem érdekel, ha sírsz, hogy ez szpojler volt - az számomra az egyik legindokolatlanabb filmes halál volt, hogy a cselekmény tovább haladhasson egy számomra onnantól totál érdektelen irányba. Igen, annak a filmnek sosem fogok megbocsátani és elhiszem, hogy az élet pont ilyen igazságtalan, csak akkor a mondanivaló ilyetén legyűrése a gyerekek torkán, számomra kiverte a biztosítékot. (A "My Girl -Az első szerelem (1991)" című hasonlóan durva ifjúsági filmet soha nem láttam és mivel tudom, miről szól, valahogy nem is sietek megtekinteni.) Elnézést kérek, ha ez nekem sem megmagyarázható érzés az ilyen filmekkel kapcsolatban zavar engem. A "Joe Bell" pedig nagyon hasonló történet, aminél sokat enyhít végső csalódottságomon, hogy ez egy megtörtént eseményre épülő dráma és egyben olyan fejlődéstörténet, aminek a végén a fejlődés valójában nem teljesen tud végbe menni.

Elnézést, ha írásom szpojleresnek tűnhet, de akik inkább közel állhatnak Joe Bellhez, értem ezalatt az amerikai lakosságot, eleve tudják, mi lett ennek a kényes és egyben felemelő történetnek a tragikus vége. A "Joe Bell" valójában egy görög dráma is lehetne. Ehelyett egy társadalmi dráma, a mai amerikában, ám hasonló módon lassan bárhol megtörténhetne a világban.

Joe (Mark Wahlberg) és élettársa, Lola (Connie Britton) két csodaszép srácot nevelnek. Azután egy nap Joenak olyasmivel kell szembenéznie, amire sosem készült fel, sőt, ami nagyon sok férfiember legijesztőbb rémálma: nagyobbik fiáról, Jadin-ről (Reid Miller) kiderül, hogy meleg. Illetve, a srác, miután az iskolában már rendszeresen zaklatják, otthon kiönti a szívét róla, hogy mi áll a sorozatos erőszak hátterében. Előbb anyját, majd apját is beavatja és nekünk első körben azt kell megismernünk a képeken keresztül, hogy Joe, aki talpig megtestesítője az alfa-hímnek, néha viselkedésével is, hogyan képes elfogadni ezt a számára elsőre olyan idegen tényt.

Persze, hogy a történet nem vesszen bele a lineáris unalomba (Nagyon sok filmet csak azzal lehet érdekesebbé tenni, ha flashback-ek beemelésével emelünk ki korábbi pillanatokat, mert ez ahogy meg is töri a film dinamikáját, a nézőt erősebb koncentrációra ösztönzi) néha ugrálunk az időben, sőt, egy jó pár éve meglévő, működő elemként kvázi életre keltenek egy karaktert, hogy a belső monológok és az apa-fia közötti kapcsolat egészét jobban megismerhessük.

Jadin azonban nem kért időben segítséget és mikor egy nyílt erőszakos támadás után szinte semmilyen segítséget nem kap, sem az iskolától, sem a szüleitől - akik valójában nem tudják, hogyan is kellene segíteniük, hiszen számukra is idegen a szituáció - a fiú végül önkezével vet véget az életének. Testét megtalálják ugyan a halál előtt, de hiába kerül kórházba, már menthetetlen.

Joe pedig, aki nagyon nehezen tudott bármit is kezdeni az életük ezen szakaszával, vezekelni szeretne, apai hiányosságáért, amiért nem tudott idejében és megfelelő módon segíteni idősebb fiának.

Joe ezért nyakába kapja a lábát és elhatározza, hogy önként és gyalog végigmegy azon az úton, amin fia szeretett volna a középiskola után végigmenni, ezért elindul New Yorkba, hogy közben, ahol szükséges vagy lehetősége adódik, beszélhessen a fia történetéről, az apák, a család felelősségéről és elsősorban az iskolai zaklatók szerepéről a mindennapi életben és, hogy zéró tolerancia szükséges a jelenség felszámolásához, amely gyakorlatilag az embert bármilyen életszakaszban érheti. 

Azonban Joe nem csak azt szeretné, ha az iskola vagy a zaklatók hozzáállása változna meg, hanem magában is keresi a válaszokat, hogy megbékélhessen azzal a tudattal, hogy neki is volt szerepe fia halálában és tartozik neki ezzel a jelképes Canossza-járással. 

Közben családja is igyekszik kitartani mellette, ami azért nem könnyű, mert amíg Joe nem képes magában megoldani a tehetetlenségében felgyülemlett dühöt, addig nincs értelme hazatérnie, sőt, valójában, miután kijelölte magának az irányt, nem is teheti meg, hogy feladja az embert próbáló zarándoklatot.

Út közben azonban sokat segít neki, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kap és rádöbben, mennyire nincs egyedül problémájával, gondolataival, érzéseivel.

Azonban az élet néha eltiporja a hétköznapi hősöket és ott tesz pontot egy-egy regény vagy életút végére, ahol nem lett volna rá szükség.

Joe Bell és gyermeke életéről találsz szócikket a wikipédián is és a film megtekintése után, ha érdekel a téma, érdemes átolvasni. Joe Bell a kisember, aki lehetsz egyszer te magad is. Valaki, aki tudja, hogy változtatni kell és a maga, korlátolt módján, igyekszik ezt megtenni.

Szép film, remek alakításokkal. Az apa és fia közötti jelenetek nagyon erősek és Reid Miller nagyon tehetségesen alakítja az elveszett fiút. A kémia érezhető a főszereplők között.

Gary Sinise pedig lassan mostanra megöregedett, de mindig jó látni hasonló szerepekben. Egyenesen a "Halálsoron (1999)" beli karakterének egy kedvesebb változatát hozza ebben a karakterszerepben. Aki látta a két filmet, sejti, mire értem.

Végkövetkeztetés: Szóval, a történet, mivel megfelel a valóságnak - nagyjából - egyértelműen csak így fejeződhetett be. Ezek ellenére is csak ajánlom, mert néha a téma miatt, ilyen hepiend mentes filmekre is figyelnünk kell. Ráadásul, mindig jó látni, amikor egykori plakátfiúk és énekes modellek beérnek és olyan alakításokat nyújtanak, amit már nem sikongató tinik élveznek, hanem a beért anyukák és apukák is, akik annak idején talán ott sem voltak azokon a koncerteken, amiken a mostani anyuk rekedtre üvöltötték magukat.

80%

Itt ugyan nem találkozunk vele, de engem már kifejezetten untat az a filmes klisé, hogy az iskolai zaklatók sok filmben gusztustalankodnak, de a tanárok valahogy mindig akkor kerülnek elő, amikor a megkínzott, gyakran főszereplő végre vissza mer vágni és megüti a zaklatóját. Persze, ezután pont a korábbi áldozatot veszik elő... Végtelenül unalmas forgatókönyvi húzás.

Mondjuk, megérne egy Top10-es összeállítást. :)

Bár, szerintem a Carrie lenne az első, hiszen King története gyakorlatilag pusztán erre a jelenségre lett felépítve. 

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Rendezte: Oliver Stone

A film Mafab adatlapja: Born on the Fourth of July (1989)

Megtekintés: Ez a film egy olyan témát boncolgat, amiről igyekeznem kell a legnagyobb tisztelettel beszélni, de nem azért, hogy védjem benne Amerikát. Sőt! Mindig is érdekeltek a világ nagyobb történelmi fordulópontjai, főleg, amik háborúkba torkolltak és elég közel voltak hozzám időben. Két kedvenc témám így a II. Világháború és a Vietnami. Ne kérdezd vonzódásom okát, számomra sem világos.

Ezek feldolgozásából néztem meg a legtöbb filmet, egyik kedvenc sorozatom is Világháborús, ám leszögezem, nem a felfoghatatlan emberáldozatok, tömegek halálát okozó háborús összecsapások miatt, érdekel, hanem a háború emberekre gyakorolt hatása az, ami miatt foglalkozom vele. A pszichológiája jobban érdekel, mint maga az "akció".

Az "Elit Alakulat" (Melynek eredeti címe is (Band of Brothers) azt jelzi, ami miatt érdeklődésemre tart számot) esetében a hihetetlen bajtársiasság mellett ami még nagyon érdekelt, hogy ez a csapatnyi fiatal férfi között milyen erős kapcsolat tudhatott végül kialakulni és a tragikus események milyen mértékben nyomták rá hatásukat a további életükre. Nem véletlen, hogy a sorozat legjobb részeinek tartom az interjú-részleteket, az utolsó részben pár mondatban elmesélt sorsokat, a fontosabb túlélőkkel kapcsolatban és a lezárást, amely nem tudom mennyire hiteles: - Winters tényleg a társánál dolgozott-e és ha igen, milyen hangulata lehetett egy kifejezetten amerikai BBQ sütögetésnek, amikor ez a két ember és a családjaik esetleg összeterelték a baráti társaságot.

A "Ryan közlegény megmentésében" is akkor könnyezem kicsit - először rendesen bőgtem - amikor Ryan az őt megmenteni igyekvő, de az utolsó összecsapásnál meggyilkolt Miller kapitány sírjánál összeomlik és a családja köré gyűlik, hogy támogassák.

Ezek azok a filmes pillanatok, amik igazán megérintenek és amik velem maradnak azután is, hogy legördült a függöny. Egyfajta férfiromantika marad bennem és azon képzelődöm, hogy ezek az emberek, néha mindkét oldalon, egy tragikus és felfoghatatlanul brutális élethelyzetben, hogyan változnak meg pszichésen és milyen módon alakul ki ember és ember között egy semmivel össze nem hasonlítható kötődés, barátság vagy millió esetben csak egy apró, ám mégis közös emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagy bennük.

Ha belegondolok, még azok a filmek lehetnek igazán érdekesek, ha valakit ez a téma vonz, amiben a két oldal katonái kötnek egymással barátságot, még akkor is, ha korábban azzal a szándékkal öltötték magukra uniformisukat és csatolták fel fegyvereiket, hogy az ellenséget elpusztítsák. 

Mégis, néhány esetben, valamilyen külső vagy belső hatásra, akár egy angol és német, amerikai és japán katona között is kialakulhat egy olyan szoros kötődés, ami mindet felülír, amit korábban vallottak, vagy amivel teletömték a fejüket. 

A Vietnami háború egy kicsit más, mert időben szinte még tartott, mikor megszülettem, így, majdnem mondhatom, hogy beleszülettem, ami annak függvényében persze barokkos túlzás, hogy kis országom csak kis mértékben lehetett érintett az eseményekben, ráadásul, mivel 74-es születésű vagyok, addigra Amerika már hivatalosan kiszállt ebből a groteszk, történelmüket meghatározó és felülíró eseményből. A II. Indokínai háború ugyan 20 évet karolt át, 1955-től 1975-ig, Amerika alig nyolc évet áldozott fel történelméből, hogy leszámoljanak a politika által ellenségnek kiáltott kommunista befolyás ellen, hogy egy tőlük távoli országban kezdjenek egy olyan háborúba, amelyre nem voltak felkészülve és aminek hatását nem mérték fel körültekintően, hogy végül, mondhatni, az USA megélje a legnagyobb szégyent, amit korábban elképzelhetetlen tartottak: Vereséget szenvedjenek egy rosszul felmért, alul-értékelt ellenségtől.

Arra sem nagyon emlékszem, hogy iskolai tanulmányaim között mikor vettük a Vietnami háborút és korát, mert egyszerűen erről semmilyen emlékem sincs, sem általánosból, sem az érettségi idejéből, bár volt valami Kennedy, meg New Deal, meg egy Watergate botrány 1972-ben, ami végül, amennyire emlékszem, egyenes utat nyitott annak, hogy a lemondó Nixon után végre eljöjjön az ideje annak, hogy Amerika lenyelve a keserű pirulát és korábbi, végtelenül patrióta nézeteit, 1973-ban fogja a kalapját és távozzon a Vietnami hadszíntérről.

Csakhogy, ami addig történt a bő nyolc év alatt, a bevonulásuktól a kivonulásig, az egy teljes generációt vágott taccsra, akkor is, ha személyes érintettségük volt benne a harctéren, akkor is, ha otthon maradtak és megtagadták, hogy harcoljanak. Harcba hívott tehát a haza, sokatok agyát átmosta jól hangzó lózungokkal, miközben egy ideig a polgárság nagyobbik része biztosította támogatását felétek, hogy amíg ti felvértezve a hamis ideákkal elmentetek meghalni, addig hazai földön forduljon a széljárás és arra érkezz haza, hogy mintha azok lennének kevesebben, akik a te oldaladon állnak és amiről azt hitted, majd dicsőséget hoz neked. 

A "Született július 4.-én" pedig egy végtelenül hazafi identitású amerikai férfi története, aki nem kérdőjelezte meg a hazájának érveit és kérésének hitelességét és jogosságát, mert akkor már hosszú ideje mosták a fiatalok agyát azzal, hogy a Szovjetunió igyekszik befolyását kiterjeszteni Ázsiára és onnan tovább, akár az egész Földre. Azonban a politikai berendezkedése egyáltalán nem felelt meg az Amerikai gazdasági képnek, amely a vagyonok elosztását teljesen másképpen képzelte el, mint az egyébként üzleti alapú gondolkodást favorizáló amerikai felső tízezer.

Az egyszeri amerikai fiú pedig megrészegült attól, hogy az elnök csatára hívja és meggyőzi róla, hogy nincs más mód, mint visszaküldeni a kommunistákat oda, ahonnan jöttek és ennek egyik állomása Vietnam-ban keresendő.

A film főszereplője, Ron Kovic, akit a filmben Tom Cruise alakít, történetesen az amerikai függetlenség napján született, ami rányomta életére a hazafiság pecsétjét. Bár eredetileg ír és horvát felmenőkkel rendelkeztek a polgári, katolikus család végtelenül patrióta nézeteket vallott, és Kovic apja még részt vett a II. Világháborúban is, ami miatt a hozzáállásuk egy lehetséges háborúhoz, melyben egyik legidősebb fiúgyermekük is érintett lehet, amolyan dicsőség lett számukra. Maga Kovic is így élte meg azokat az időket és nem bírta felfogni, hogy iskolatársai közül oly sokan miért ellenzik hazafias hozzáállását.

Oliver Stone is érintett volt ebben a háborúban (A Szakasz című film főhőse nagy részben Stone karakterére épített) és később, mikor a filmkészítés felé fordult, kötelességének érezte és egyben terápiás céllal igyekezett feldolgozni érzéseit az eseményekkel kapcsolatban, hogy megmutassa Amerikának, beledörgölve az arcába, hogy mi történik akkor, ha bizonyos politikai érdekek miatt csorbul a polgárok érdeke. Stone ugyanis mikor hazatért, minden platformot megragadott, hogy felhívja a visszásságokra a figyelmet, amiket átélt a harcok alatt és miután leszerelt. 

Producerként is érintett volt néhány olyan film elkészítésében, amely foglalkozott a háborúk poklával, de ami fontosabb, maga is rendezett egy filmet, amely egy fiatal katona szemén keresztül mesél a tapasztalatairól, hogy azután fontos filmes díjakat nyerjen. "A szakasz" című filmjével kezdődött és egy trilógiává bővítette. A Vietnami háborúban történteket, három, egymástól eltérő szemszögből mutatta be. 1986-ban tehát elkészült "A szakasz", amely a harctéren átélt borzalmakra fókuszált, 1989-ben a közben megismert aktivista, Kovic támogatásával megfilmesítette a korábbi őrmester majd háborúellenes aktivista életét, míg végül, 1993-ban elkészítse a háborút egy harmadik oldalról, egy Vietnami asszony, Le Ly Hayslip szemén keresztül, aki falujából és a kétoldalú tűzvonalból végül átmeneküljön Amerikába, hogy egy másfajta életet is megismerjen, amely bár messze volt a véres csatamezőktől, mégis hasonlóan fájdalmas élettörténetet mesélt el, halálról, szerelemről, válásról és beilleszkedésről. Talán az első mozi lett a legsikeresebb és bár mindhármat láttam, a kedvencem, összetettsége miatt, a középső, a Tom Cruise nevével miatt még nagyobb nézettséget gyűjtő "Született július 4.-én" lett. Mellékesen teszem hozzá, hogy egy Vietnami ismerősömmel beszélgettem arról, hogy neki milyen érzés, amikor amerikai akciófilmekben azt mutogatják, hogy amcsi katonák lemészárolják az ázsiai oldal katonáit. Mosolyogva mesélte, hogy azért náluk is készül egy-egy film a témában, amikben törékeny vietnami fiúk késelnek le egy egész szakasznyi, kigyúrt, tipikus amerikai katonát, szóval őt nem zavarja az ilyesmi.

Kovik kezdetben nem volt megbékélve az ötlettel, hogy a charme-os szépfiú, a tinilányok kedvence alakítsa a vásznon, főleg a színészi kvalitásait kritizálva. Cruise azonban miután ráharapott a szerep lehetőségére, maximalizmusával hamar meggyőzte a kétkedőket, beleértve a stúdiót is, akik szerint nincs felkészülve egy ilyen nehéz, drámai szerepre. Ne felejtsük, karizmája miatt később is előfordult, hogy egy könyv szerzője erősen ágált ellene, hogy azután alakításával - Interjú a vámpírral, Lestat szerepében - rácáfoljon a vele szemben támasztott kifogásokra. Kovic végül, elismerő gesztusként egy bronzcsillaggal is honorálta a színész teljesítményét. Magam is csodálkozom, hogy megkapta a szerepet, hiszen Cruise július 3.-án született, így nehezebb volt beleélnie magát a főszereplő helyzetébe, aki egy nappal későbbi születésű!*vicceltem... Cruise és Stone egészen odáig ment a szerep autentikusságának elérésében, hogy szakértőkkel tárgyaltak egy olyan gyógyszer használatával kapcsolatban, amely képes az idegek megbénítására. Használatának ötletét azonban azonnal elvetették, amikor a vizsgálataik közben kiderült, a szer hatásossága szintúgy kétséges, mint a biztonságossága. A gyártási költségek megugrása is kétségessé tette a produkció létrejöttét, amíg a rendező és főszereplője le nem mondott az egyben kifizetett gázsiról, hogy inkább majd az esetleges bevételekből részesüljenek. 

A "Született július 4.-én" tehát végighalad egy férfi életén, aki először elvakultan szolgálja a hazáját és miután csalódik benne a hazatérése után, szembeforduljon mindennel, amiben korábban hitt és mi mégis neki adunk ebben a pálfordulásban igazat, hiszen itt a kispolgár az, akit becsaptak. Kovic aktivistaként tehát 180 fokkal fordult szembe a rendszerrel, mert saját tapasztalatai, kvázi mellőzöttsége világossá tette számára, hogy elárulták őt és valamennyi társát. Visszailleszkedésüket a társadalomba semmilyen értékelhető formában nem készítették elő, mint, ahogy arra sem lettek felkészítve, milyen súllyal nehezedik az ember lelkére a háború pokla. Ronccsá tették őket és Uncle Sam nem akarta állni a javíttatás költségeit! 

Kovik, Cruise és Stone között pedig kialakult egy szoros barátság. Azoknak igyekeztek megragadni a figyelmét, akik nem láthattak bele minden oldal kártyáiba. Ezért is olyan szép ez a fejlődéstörténet, ahogyan Ron szemén keresztül nem csak az idegen ország, hanem a hazája kínált vesszőfutását is végig kellett járnia. Szerencsére, csak annyira szentimentális a film, amennyire a valóság lehetett, így nem véletlen, hogy Ron iskolai szerelmével (Kyra Sedgwick) végül nem kel egybe és Ron katonaként a tiszteletből eljusson a hajléktalan csöves-veteránig, akinek sorsára senki nem kíváncsi. 

Nagyon hatásos jelenetekben ismerhetjük meg személyiségét, melyekből kettőt kiemelnék:

Az első, amikor Kovic a feletteseinek igyekszik elmondani, hogy ő a felelős annak a társának haláláért, akit tévedésből mellkason lő és megöl. Nagyon érezhető a szövegben és játékban az ember gyötrődése, amivel egyszerre igyekszik igazként vállalni a felelősséget, ugyanakkor mégis védekezik kicsit, magát is védve, ahogyan dadogva ismételgeti, hogy "azt hiszem, azt hiszem...", mert ha kimondja, egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül, hogy megölte egy társát, az minden szépítés nélkül egy elítélendő cselekedet lenne, hiába akad enyhítő körülmény.

A másik, ahogyan Kovic és édesanyja (Carolina Kava) kapcsolatát ábrázolják. A nő arca, amikor enyhén megvonaglik (csak nem az undor suhan át rajta?) amikor fia a középiskolai birkózó versenyen elveszíti a meccsét. Vagy amikor Ron hazatér, lebénult lábakkal, a család és szomszédok körbeállják és a férfi csak az anyjára képes figyelni, amikor az kijön a házból. Ahogyan kifürkészné annak arcát, hogy vajon mit gondol most a fiáról és helyzetéről. Szerintem ez az egyik legerősebb jelent a filmben, amire az operatőr, Robert Richardson úgy erősít rá, hogy a kamera szinte az asszony szemén keresztül mutatja a fiát, aki a kerekesszékben ülve nézi őt fürkészőn. Richardsont nem véletlenül jelölték Oscar-ra, bár, ekkor még nem kapta meg, de rá két évvel, szintén Stone keze alatt a JFK-ért azonban már átvehette a szobrocskát.

HistoryforSale

Kyra Sedwick-nek ez volt az első komolyabb filmszerepe, ami elindította a maga csendes sztár útján. Nem sokkal a forgatás előtt ment feleségül Kevin Bacon-hez, akivel jelenleg is egy pár, ráadásul a forgatás alatt már első gyermeküket várta! Willem Dafoe és Tom Berenger szerepeltetése nem volt kérdéses, igaz, két teljesen más karaktert alakítottak, mint "A szakaszban". Rajtuk kívül is rengeteg ma már ismert név jelenik meg aprócska szerepekben. Így lett Bob Gunton orvos, vagy Vivica A. Fox prostituált, hogy csak kettőt említsek meg. Megérne egyébként egy Top20-as gyűjtést, hogy kik kerültek még be. :)

John Williams érzékenyen nyúlt a történethez és két fontos témát variál gyönyörűen a zenei albumon, amely azonban felemás érzést kelthet bennünk, mivel a betétdalok mellett nincs fél órányi eredeti filmzene rajta, de legalább azok szép pillanatok. A betétdalok közül a kedvencem, az unásig nézett videóklip miatt is, "A Hard Rain's a Gonna Fall" című Bob Dylan nóta, amit a filmhez Edie Brickell dolgozott fel. Gyerekként bele is zúgtam a mezítláb ringó énekesnőbe, igaz, további munkásságát nem követtem. Ennyit a kamaszszerelmekről! Dylan még 1962-ben írta a dalt, második albumához és érdekessége, hogy eredetileg dalötleteinek első soraiból gyúrta össze.

A film számtalan díjat zsebelhetett be és kapott a kritikusoktól hideget-meleget. Mindezek ellenére azt hiszem, ez az egyik kedvenc filmem Cruise-tól és az egyik legkerekebb háborúellenes dráma, ami készült a műfajban. Annak is érdemes adnia egy esélyt, aki kifejezetten utálja a színészt, mert lehet bármennyire megosztó személyiség Cruise, ebben a filmben nagyon erős drámai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

85%

Harriet - Harriet (2019)

Harriet - Harriet (2019)

Rendezte: Kasi Lemmons

A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)

Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.

Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.

Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.

Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.

A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.

A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.

A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.

Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.

A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.

Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.


60%

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Rendezte: Felix Van Groeningen

A film Mafab adatlapja: Beautiful Boy (2018)

pintereset.com

Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprio „Egy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.

Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”

David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.

David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.

A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.

Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.

Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?

Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?

A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.

Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.

David Sheff könyvének borítója

A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!

Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!

70%

A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.

Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.

Csuklyások - BlacKkKlansman (2018)

Csuklyások – BlacKkKlansman (2018)

Rendezte: Spike Lee

A film Mafab adatlapja: BlacKkKlansmen (2018)

www.imdb.com

Nehéz hitelesen írnom egy filmről,amelyikről tudom, hogy történelemhamisításban erős. Sajnos, be kell látnom, hogy ha valaki filmben életrajzi filmet, vagy olyan témát szeretne megismerni, ami esetleg megtörtént, fel kell rá készülnie, hogy a valóság – a jobb eladhatóság érdekében – fel lesz áldozva a szórakoztatás oltárán. Spike Lee remek rendező, aki a karakterek mögött szereti a belső ént is boncolgatni, aki ha szereplői több oldalt képviselnek, igyekszik tárgyilagos maradni, több szemszögből bemutatva a figurákat. Itt nem valósult meg tökéletesen és a néző a finom irányításnak köszönhetően a főszereplő(k) mellé fog hangolódni, amit megértek a téma súlya miatt.
A „Csuklyások” két Colorado Springs-i nyomozó áldásos tevékenységéről mesél, akik beépültek a helyi KKK szervezetbe és igyekeztek feltérképezni a kapcsolati hálót, ezzel lehetséges terrorcselekményeket előzve meg.

Valójában az ötlet Ron Stallworth-tól (John David Washington) érkezett, aki két ügye között „unalmában” kifundálja, hogy beépül a KKK-ba, mivel felettesi körében egyre több a panasz a szervezetre. Stallworth egy újságban olvassa a szekta egyik hirdetését és mivel telefonon keresztül igen megnyerő, eléri, hogy találkozzon valakivel a csoportból. Ennek azonban egyetlen hátránya van: Ron afroamerikai. Kollégái is nehezen fogadják be – abban az időben a rendőrségnél ritka volt a fekete bőrű nyomozó – egy KKK szektában tagnak lennie meg egyenesen röhejes feladat. Azonban Ronnak erre is van egy ötlete. A találkozóra egyik akcióra kapható kollégáját, Flip Zimmermant (Adam Driver) küldi el, aki történetesen viszont zsidó.
A film elmeséli, hogy ez a két nyomozó és társaik, hogyan segítenek megbuktatni a fehér felforgatókat, miközben Ron barátnője, Patrice (Laura Harrier) is veszélybe kerül, lévén, hogy ő meg egy fiatal, öntudatos aktivista. aki a fekete erő élharcosa.
A film végig izgalmas, némi humortól sem mentes. Azonban bőven vannak benne olyan momentumok, amelyek erősen nézőbaráttá tették a filmet, ezzel mintegy meghamisítva a történelmet. Persze dramaturgiai szempontokból fontos, hogy magát a nyomozást érdekfeszítővé tegyék, felpörgetve ezzel a fordulatszámot, hiszen ha tényleg ragaszkodtak volna a történelmi hűségre, a néző simán bealszik a cselekményen.

Így lett Ron Stallworth társa a nyomozásban egy zsidó nyomozó, amivel plusz izgalmas jelenetsorokat tehettek be a moziba, miközben Flip arról igyekszik meggyőzni a bandát, hogy ő nem egy zsidó patkány.
Így lett Ron Stallworth friss barátnője egy fekete polgárjogi aktivista, akinek tevékenysége olyannyira zavarja a helyi KKK csoportot, hogy merényletet szervezzenek ellene, amely tragédiába torkol.

www.youtube.com

Így került a cselekmény 1972-ből a kissé már konszolidáltabb 1979-be.
És még sok apróság, ami az egyszeri néző előtt rejtve marad ugyan, ám akit tényleg érdekelt a téma és beleásta magát – egy könyv is megjelent erről a magyar könyvpiacon – vagy egyenesen érintett volt az eseményekben, az pontosan tudja, hogy a film és a valóság mennyire különbözik.
Nekem, mint egyszeri nézőnek, pont ezért egy végig szórakoztató mozi volt a film, még annak ellenére is, hogy a látott események néha karcolták azt a határt, amikor még „megeszem” azt, amit látok. A színészek egészen kiválóak, beleértve a fehér öntudat harcosait is. Adam Driver különösen jól alakítja karakterét.
Akit még ki kell emelnem, az Felix feleségét alakító Ashlie Atkinson, akinek jelenléte simán megérdemelne valami kis díjat, annyira erős, ahogyan a fekete gyűlölő fehér nőt játssza.

Egy apró „baki” zavart a film nézése közben:  Felix (Jasper Pääkkönen) miután Ron a telefonban a saját nevén jelentkezik a klánba, nyomozgatni kezd új testvérük után. Miután a Ron Stallworth név elég ritka, Felix bekopog néhány sörrel a megszerzett címre, hogy ezzel mennyire meglepi majd Flip-pet, hogy az érezze, azért mert megnyerő mint jelentkező, azért odafigyelnek rá.
Felix meglepetése annál nagyobb, amikor az ajtót az igazi Ron nyitja ki neki, aki természetesen afroamerikai, akiket Felix annyira utál. Felix azonnal lelép és jelzi később a beépült Flipnek – akiről ő hiszi azt, hogy Ron Stallworth, hogy van egy feka névrokona. Flip szóvá is teszi, hogy elképzelhető, hogy előfordul ilyesmi, bár elég ritka névről van szó, ugyanakkor ad egy címet Felix-nek, hogy legközelebb, ha sörözne, akkor ott keresse, mivel Flip sem a telefonkönyvben, sem egyéb címjegyzékben nem szerepel, mert kerüli a hatóság látókörét.

mashable.com

Később, amikor a KKK egyik befolyásos vezetője a városba látogat, ahol a helyi csoport vendégül látja, politikai okokból az igazi Ron Stallworth-ra bízzák a rendőrségnél a férfi személyes védelmét, a KKK tagok mellett. Felix persze felismeri a rendőrt, valamiért mégsem jut eszébe, hogy harcostársukat és a fekete rendőrnyomozót bemutassa egymásnak, mit reagálnak a névazonosságra, pedig Felix alapból egy gyanakvó, mindenkit tesztelgető típus, ezért szerintem simán belefért volna egy ilyen jelenet is. Ez azonban, bár számomra adta volna magát, kimaradt.
Ettől függetlenül nagyon szép a fényképezés. A mozi jól megidézi a hetvenes éveket, mind jelmezek, mind frizurák terén. A helyszínek is szépek, jól átjön a mozi hatás.
Csak az a fránya történelem...

70%

Egy remek feka-fehér ellentét mozi helye: M a s k a r á s o k

A történet - The Tale (2018)

A történet - The Tale (2018)

Rendezte: Jennifer Fox

Megtekintés: Kőkemény filmdráma egy olyan témáról, amelyet nagyon ritkán mernek filmesek adaptálni.

Jennifer Fox 1959-ben született, érzékeny lány, aki fiatalon futóversenyzőként sportolt, majd elismert dokumentumfilmes lett. Gyermekkorában a futóedzője szexuálisan kizsákmányolta.
Ahogy ez olvasva annyira nyers, úgy maga a film is, amely egy ember útját meséli el, aki a múltjának szeletkéiből felnőtt korára összerakja önmagát, szembenézve azzal, amivel gyermekként képtelen volt.
Undorító, hogy ilyesmi megtörténhet, de sajnos, a világ hatalmas és az abúzus egy mindennapos cselekmény.

Jennifer Fox Laura Dern-t választotta ki, hogy megszemélyesítse a tévéfilmes keretek között mozgó életrajzi drámában. Dern/Fox önmagával beszélgetve, saját magára reflektálva tárja fel azokat a sötét emlékeket, amelyeket túl régen elásott magában, és amelyek pusztán azért kerültek most elő, negyven évvel később, mert édesanyja megtalálta Jennifer néhány korai írását és azokból összerakta azt, amit korábban nem értett, nem vett észre: a tizenhárom éves lánya szörnyű titkokat takargat.

Most, amikor a világ ég a metoo lázban, az ilyen filmeknek még több a létjogosultsága, mint korában bármikor. A történet többszörösen kimeríti mindazt, amiért a metoo, mint jelenség, mint szervezet életre kelt. Jenny Fox kislány volt, amikor egy felnőtt férfi nőként kezelte. Védtelen és bár próbálta magának bebizonyítani, hogy nem ő volt az áldozat, nekünk, felnőtt nézőknek nincs kétségünk, hogy William P. Allens (Jason Ritter, John Heard), azaz Bill, ahogy Jenny emlékeiben élt, egy veszélyes szexuális ragadozó. Olyan valaki, aki kihasználja egy gyermek érzékenységét és pszichológiai ráhatással terelgeti a neki megfelelő irányba, amelynek végállomása egy pedofil esetében maga a szex.
Egy színésznek mindig vannak olyan szerepvállalásai, amelyek rányomhatják bélyegüket a további karrierjükre, ezért mindkét színész, akik a fiatal és idős Allens edzőt alakítják, roppant bátor. Sajnos, nem túl szerencsés fintora az életnek, hogy a 71 éves John Heard pont egy ilyen negatív szereppel búcsúzott a rivalda fénytől, mert a bemutatót már nem élhette meg. Mondjuk Heard filmográfiája egyébként is hemzseg a hasonlóan kellemetlen figuráktól, és főleg intrikusokat, kellemetlen fickókat alakított a vásznon.
Jason Ritter színészcsaládból jött - szülei színészek: John Ritter, aki 2003-ban hunyt el és Nancy Morgan, nem túl keresett színésznő - és le a kalappal, hogy egy ilyen bátor szerepet bevállalt. Édesapja inkább vígjátékok szerethető főhőseit vállalta be, egy-egy drámaibb szereppel, de ilyen messzire talán sosem ment el, mint fia, akinek talán ez egyfajta kitörési lehetősége, hogy ne apja fiaként emlegessék fel filmes berkekben.

Laura Dern már rég nem az a szexi és szerethető nő, aki a Jurassic Park környékén volt. Hasonlósága az igazi Jenny Fox-szak néha kísérteties. Nem véletlen, hogy ő lett a tévéfilm főszerepére a befutó. Játéka hiteles és drámai, ritkán kap ilyen lehetőséget, hogy egy ennyire komoly témát boncolgatva feltárjon egy karaktert, aki fejlődik is. Néhány jelenetben döbbenetes érzelmek hullámzanak át az arcán. Ilyenkor érzi úgy az ember, mennyire szomorú, amikor egy idősebb színésznőt elkerülnek az igazi, drámai szerepek és nem valami komédiában kell játszaniuk egy hisztérikát.

Akinek a játéka kicsit visszafogottabb, az a 13 éves Jenny-t alakító Isabelle Nélisse, de nem rónám fel a fiatal hölgynek, hogy játéka több érzelmet elbírt volna, a téma sajátossága miatt. Az abúzust igen nehéz jól visszaadni egy bizonyos kor alatt, ha nem voltál részese, nem igaz? Hol lenne elég tapasztalata a fiatal színésznőnek, hogy megfelelően ábrázoljon egy kisiskolást, akit megrontottak? Szerencsére sehol!
Ráadásul a forgatáson mindent meg is tettek, hogy lehetőleg minél kevesebbet érintsék a kislány előtt a szexualitást, ami megköveteli a kreatív hozzáállást a stábtól is. Pl. azzal, hogy az összes kérdéses jelenetben felnőtt, de gyerekméretű testdublőrt alkalmaztak. Azonban, szülőként még így is erősen megterhelő azokat a képsorokat nézni, amelyben a lányt erőszak éri.

Még kiemelendő Elizabeth Debicki, aki karakterszínészi minőségét igyekszik tágítani ezzel a szereppel. Ő a titokzatos Miss G., aki ha lehet, még veszélyesebb, mint maga az edző. Miss G. gyakorlatilag az értelmi szerzője a kislány elleni "erőszaknak" és szerepe az eseményekben sokkal kevésbé egyértelmű. De nincs illúziónk: Miss G. nem egy ártatlan hölgy a szomszédból.

Ami szomorú, hogy Jennifer Fox önéletrajzi ihletésű története az élő példa rá, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk ezzel a visszaéléssel szemben és még ő sem képes megfelelő választ adni arra, hogy hogyan tovább. Karaktere végül szimplán verbálisan rátámad az öreg edzőre egy rendezvényen, amit a férfi tiszteletére rendeztek, amivel megzavarja a nyugalmat, de feloldozást, megnyugvást nem kap.
Az utolsó képsorokban a felnőtt és a gyermek én együtt töpreng rajta, hogy vajon akkor az életet milyen irányba kellene folytatni ezután.

Fox nem tehetségtelen rendező, de sokaknak fárasztó és unalmas lesz ez a tévéfilmes kiállítású filmdráma. Megért volna egy szélesvásznú, szabadabb mozis feldolgozást, kevesebb közelivel, több vágóképpel.
A közel kétórás játékidő viszonylag gyorsan elrepül, csak néhol ül le a történet, hiszen nem akciófilmről beszélünk. A történet egy saját lelkében és múltjában nyomozó asszonyról szól, aki túl későn akar válaszokat kapni.
Akinek van kisgyereke, annak látnia kell, hiszen segítségével felkészültebbek lehetünk. Bár ne legyen, de a film felhívja a figyelmet a veszélyre.

A film Mafab adatlapja: The Tale - A történet (2018)

70%

Ha megnéznéd:
- A történet (2018)

A számolás joga - Hidden Figures (2016)

A számolás joga - Hidden Figures (2016)

Rendezte: Theodore Melfi

A film Mafab adatlapja: Hidden Figures (2016)

Megtekintés: Nagyon ajánlom legalább egyszeri megnézésre, habár nem tökéletes életrajzi film.

"A számolás joga" ugyan bemutat három nőt, akik matematikai ismereteik révén bőven az átlag fölé emelkedtek, egy olyan korban, amikor ezt az eredményüket vagy tehetségüket több okból sem értékelték megfelelően, mégsem igazi életrajzi film, hiszen inkább egyetlen viszonylag jól körülhatárolt időszakot mutat be a hölgyek életéből és sajnos, azt sem teljesen részletekbe menően. (Pl. érdekelt volna, hogyan találják meg mindhárom hölgyet erre a munkára, ha tudjuk, hogy még egy egyetemre is alig tudnak bejutni?)
Ettől függetlenül Scal kollégával ellentétben, aki szerint a film nem sokat ér, - gondolom, majd ezt a kijelentést javítandó helyreigazítást fog kérni - úgy vélem, egészen kellemes szórakozás hibái ellenére is.

Először is, jobban szeretem az olyan élettörténeteket, amelyek, már ha muszáj megismernem az embert, akit témának használnak, viszonylag kerek egészek és nagy vonalakban végigkísérnek egy életutat, az elejétől, vagy korai évektől, a fontosabb állomásokon a lényeges pontokig, amiért a történet főszereplője megérdemelte a róla forgatott mozit. Ez mondjuk ellent mond annak a véleményemnek, hogy nem rajongok az olyan filmekért, amelyben a hős lassan megöregszik és végül meghal, mert úgy vélem, az élet pont elég rövid ahhoz, hogy másfél órába sűrítve élvezzem, hogy ezt az orrom alá dörgölik. Gondolhatod, mit gondolok akkor az erre a témára építő reklámfilmekről, rövidfilmekről. Úgy emlékszem, Scal hasonló okból nem kedveli a témát. Azért, ellenérzései ellenére nem lenne rossz, ha írna a filmről. Elolvasnám.

Mivel "A számolás joga" három karaktert is be szeretne mutatni kb. hasonló nagyságú játékidővel kufárkodva - ez sajnos nem sikerült - azt kell mondjam, az életrajzi film titulust nem is erőltetem, hanem maradok inkább a történelmi keserédesnél. Igaz, hogy nem az ősi régmúlt, de azért csak történelmi betekintés egy sokkal konzervatívabb korba.
"A számolás joga" a hatvanas években játszódik és főszereplői fekete nők. Sőt, okos fekete nők. És ezek nem csupán olyan fekete nők, akiknek van esze, hogy valamilyen karriert a csúcsra járassanak, amivel sok pénzt szereznek és ismertek lesznek, hanem olyan nők, akik tehetségüket aprópénzre váltva olyasmikben vesznek részt, ami az emberiség egészét - annak ellenére, hogy akkoriban ezt az USA személyes presztízskérdésnek tekintette - helyezi előrébb egy képzeletbeli, eredményességünket és tudásunkat fejlesztő diagramon. Mindhárom nő számomra sokra becsült tudását és tehetségét, vagy nevezd, aminek akarod, a NASA üstjébe dobta, hogy a cégben fővő hatalmas űrprogram nevű katyvaszból sikeresen összehozzanak egy űrutazást, melynek végén, vissza is hozzák azt az embert, aki meglovagolva a technika rakéta formájú vadlovát, körbeutazza a föld bolygót, hogy ezzel is erősítse a hitünket abban, hogy amiket a fantasztikus filmek sugallnak más világok meghódításával, azt végre elérhető közelségbe hozzák az átlagemberek számára is. Majd száz év múlva... (Hülye körmondatok.)

A film nem túl részletesen mutatja meg, hogy a hatvanas években az USA még közel sem volt annyira toleráns az afroamerikai lakossággal, - legalábbis Washingtonban még biztos nem - mint manapság igyekeznek ezt elhitetni a világgal. És arról az Amerikáról beszélünk, ami közel húsz évvel korábban olyan vehemensen állt bele a második világháborúba egy olyan hatalommal szemben, amelyik nyíltan hirdette bizonyos rasszok másodlagosságát.
Szóval, Amerika, ahogyan a "Team Kommandóban" is mondják, kapd be!
1960 környékén még te is kirekesztő voltál a "négerekkel", megszégyenítő módon elkülönítetted őket buszon, épületekben, de még a vizeldében is, legyen az mellékhelység vagy ivókút. Kiírtad; színeseknek. Csak épp nem egy vallás ellen ágáltál, hanem egy külső jegy alapján. Hát köszi.
Csodálom, hogy a három főhősnőnk tehette azt, amihez a legjobban értett, habár, mint korábban jeleztem, el nem tudom képzelni, hogy a NASA személyzetis osztálya, hogyan akadhatott a nyomukra egy ilyen kirekesztő felépítésű társadalomban. Szerencsére azonban sikerült és ennek köszönhetően ma már teóriákat is gyárthatunk, hogy lehet, hogy az egész egy humbug volt? Ezt sajnos csak Kubrick tudná megmondani, de szegény, kilépett a rendszerből.

"A számolás joga" mire e sorokat írom, közel száz jelölést és ebből több tucat díjat tudhat magáénak. Az Oscar is nominálta a film egyik központi karakterét, Octavia Spencert, aki előtt le a kalappal, de megtekintve a filmet, a jelölést szerintem sokkal inkább érdemelte volna meg a másik főszereplő, Taraji P. Henson, aki ötvenes nőként is egészen vonzó tudott lenni, pedig nem kimondottan egy manöken külsejű hölgy. A film legkevésbé kihangsúlyozott karaktere pedig a trióból Janelle Monáe figurája, akinek azért szintén jutott legalább egy erős pillanat - tárgyalótermi jelent a bíróval - ennek ellenére neki jutott a legkevesebb játékidő, ami annak is betudható, hogy egyelőre a három színésznő közül neki van a legkevesebb filmes tapasztalata, igaz, idén mindjárt két Oscar jelölést kapó filmben is szerepelhetett. A másik a "Holdfény - Moonlight (2016). (Scal azt különösen imádja...)

Röviden a történetről:
Megismerjük ezt a három ragyogó tehetséget, akik történetesen a NASA berkein belül különböző területeken dolgoznak és lassan kiderül, hogy tehetségük révén előrébb tudják lendíteni akár apró mértékben is az űrprogram sikerességét.
Egyikük főnöke az űrprogram sikerességét felügyelő Al Harrison (Kevin Costner) - tudni kell, hogy a könyv és a belőle készült forgatókönyv több ponton eltér a valóságtól, ezért ez is egy oka, hogy nem tudom teljes értékű életrajzi drámaként kezelni - aki a szegregációt nem veszi komolyan, hiszen jobban érdeklik az űrversenyben elért eredmények.
Mindhárom nőnek ki kell vívnia némi tiszteletet a kollégák és vezetők körében, hogy érvényesülni tudjanak és közben otthon is helyt kell állniuk, mint anya és társ.
Közben problémák lépnek fel az űrprogramban és ezeket is kezelni kell, hiszen akkoriban Amerika nem kívánt annyi felhasznált dollármillió után másodikként felkerülni az űrkutatás történelmének tablójára.
A film szerint, hogy sikerült bizonyos eredményeket olyan jól teljesíteniük az űrversenyben, abban ezek a hölgyek is tevőlegesen vettek részt.
Fontos mellékszerepekben még feltűnik Kirsten Dunst, aki remélhetőleg a sminknek, még sosem volt ennyire "öregedő", illetve Mahershala Ali, aki egyikük udvarlójaként kapott szerepet.
A fényképezés nagyon szép, jók a beállítások. A zene kellemes, - Pharrell Williams a "Happy" szerzője - de nem maradt meg bennem. A mellékhelységes poén nekem kicsit sok volt, de a karakterek nagyon eltaláltak és külön tetszett Taraji játéka.
A "Hidden Figure" meg szerintem többféle jelentéssel bír, mind matematikai utalás, mind pedig jelölheti azokat a fekete nőket, akiket senki sem akar észrevenni, pedig, kellene.
A valóság több ponton eltért a filmben bemutatott eseményektől. A kedvenc jelenetem, amikor John Glenn, az űrhajós utasítja az irányítóközpontot, hogy amíg Katherine (Taraji) nem ellenőrzi vissza a számadatokat, nem hajlandó elindulni az űrbe, megtörtént, igaz, nem olyan feszített tempóban, mint a filmben, hanem a kilövés előtt pár héttel.

65%

Ha megnéznéd:
- A számolás joga (2016)

Harc a szabadságért - Free State of Jones (2016)

Harc a szabadságért - Free State of Jones (2016)

Rendezte: Gary Ross

A film Mafab adatlapja: Free State of Jones (2016)

Megtekintés: Nem egy tökéletes történelmi tabló, habár vannak erős pillanatai.

Gary Ross filmje talán úgy jellemezhető, hogy korrekt. Ettől eltekintve száraz alkotás, hézagos is kicsit, töredezett és még a néha megjelenő feliratok ellenére sem feltétlenül teljesen érthető egy Európai embernek, hiszen nem a mi történelmünk része volt mindaz, amiről mesél: Észak és Dél háborúját, hogy felszabadítsák és szavazati jogot adjanak a korábban Afrikából és a világ egyéb tájairól behurcolt és elnyomott fekete lakosságnak, akiket korábban csupán rabszolgának tekintették. Sok helyen olvastam már össze erről a háborúról és egyik legérdekesebb hozadékának azt tartom, hogy valójában nem feltétlenül eldönthető, hogy az egész háború kirobbantása valóban felebaráti szeretet vagy inkább politikai és gazdasági sakklépés volt, amelybe százezrek - a legkevésbé felelősek - haltak bele.

Az elképzelés tehát morálisan rendben volt, de a megvalósítás, azaz az odafelé vezető út vállalhatatlan. Nem tudom, Newton Knight filmbeli kalandjai mennyiben felelnek meg a valóságnak, így azt nem is kívánom boncolgatni. Elég az hozzá, hogy megcsömörlik a háború poklában és hátrahagyja az egészet, hogy egy rokonfiúnak, aki a karjai közt halt meg, lerója a végtisztességet és hazajuttassa az édesanyjához. Persze, aki engedély nélkül elhagyja a hadszínteret, az dezertőrnek számít, akit a hátrahagyott konföderációs erők azonnal kivégezhettek.
Nos, ez egy másik szép kis szegmense Amerika történelmének, amitől kiráz a hideg és amit már mind a Hazafi című film, mind pedig a "Hideghegy - Cold Mountain (2003)" című dráma boncolgatott.
Miről is van szó:
Tehát, én elmegyek vígan és dalolva a háborúba, hogy megvédjem az ideológiát, amit gazdagék rám tukmáltak. Teszem azt, besokallok egy év után, mert épp elég halált láttam és igyekeznék hazamenni. Mivel kell a végtelen emberanyag, a parancsnokaim nem fognak elengedni, ezért, ha valóban elegem volt, fogom magam és lelépek a balfenéken. Ezer veszély között hazaérek a feltehetően közben lelakott és kirabolt otthonomba - mondjuk földművelő voltam, egy feleséggel, két gyerekkel és tucatnyi háziállattal - és nem elég, hogy elszartak nekem mindent és akiket hátrahagytam, közben megsarcolták és terrorizálták, de még rám is vadásznak, ha kiderül, hogy otthon vagyok. Nem mások, mint olyan emberek, akik a háborút személyesen meg sem tapasztalták, mert amíg az zajlott és embereket öltem, ők csupán ittak, mint a kefekötő és zaklatták azokat a nőket, akiket nekünk el kellett hagynunk.
Elsőre úgy tűnik, mintha azért ontottam volna a vérem, hogy egy csapatnyi rohadék közben otthon élvezkedjen a koncon.
Miután én, aki már megtettem a hazáért, amit lehetett - minimum öltem - felelnem kellett ezeknek a szarháziaknak, hogy miért is vagyok otthon, ahelyett, hogy megdöglöm a családomtól távol.
Elég sarkított, de Newton Knight (Matthew McConaughey), kb. így érez, mikor végül hazatér és dacolni kezd a konföderációval.

A pont, amikor besokallhatsz a háborúban, ha egy rokon kölyök a kezeid között hal meg.

Ha a film csupán ezekről a harcairól mesélne vadregényesen, egy rossz szavam sem lenne. Azonban Ross filmje sokkal több mindenbe belekap és elindul egy olyan irányba, amelyet a több, mint kétórás játékidő alatt már nem tud érdemben kifejteni, elmagyarázni és ezért, úgy érzem, a tanítás derékba törte a játékidő alatt a szórakoztatást. Maga a téma simán megért volna két, egyenként legalább két órás filmet és akkor nincs az a sokat markol, de keveset fog érzésem.

Tényleg vártam azt, hogy egy Mel Gibsonos akciós kalandfilmet fogok látni - mintha az első trailer is ezt sejtette volna, de lehet, rosszul emlékszem - , ami persze Emmerich műve után ("A hazafi - The Patriot 2000") lerágott csont lenne, viszont szórakoztató. Erre gondolhatott Ross is, mikor Leonard Hartman ötletét végül átdolgozta forgatókönyvvé és a végeredmény egy szájbarágós és a második felére sajnos unalomba fulladó életrajzi tabló lett a kevésbé jó fajtából.
Még akkor is így érzem, ha Newton szemén keresztül bepillantást nyerhetünk a KKK áldatlan tevékenykedéseinek kezdeti szakaszába, hiszen 1865-ben alakult meg az azóta már szitokszóként is aposztrofált illegális szervezet. Nem tudom, hogy Knight-nak voltak e személyes konfliktusai ezekkel az emberekkel, azonban a filmben tesznek rá utalást, hogy lett volna miért a körmükre néznie és ebben hathatós segítsége is lett volna, valahogy ezt a leágazást azonban már a film nem tudja kifejteni, hiszen, mire kezdhetné az egész elemezgetését, egyszerűen véget ér a mozi. Jobb esetben, mikor barátját meglincselik, akkor kezdődött volna a második fejezet.
Ismerve azonban, hogy a KKK mennyire gyűlölte a feketéken kívül azokat is, akik segítettek nekik, fájdalmas kimarad ez Knight történetéből.

Lehet, hogy nem túl etikus, amikor Knight rákényszeríti az özvegyet és kiskorú lányait a fegyveres erőszakra, de szükséges és arányos azzal, amit a konföderációs tisztek tennének velük.

Ha esetleg nem lenne eléggé hiányos és mély a film, még kapunk néhány jelenetet a későbbi jövőből - ami mostanra régi múlt - amiben Knight egyik leszármazottját bíróságon cincálják meg, pusztán azért, mert bár külső jegyekben nem látszik a férfin, de vérségi örökség okán van benne fekete vér, ami miatt az akkori törvények szabályozási rendszere szerint nem léphet házasságra egy fehér nővel. Isten áldja Amerikát!!!
Azonban ez a történeti leágazás még soványabb és alig tesz hozzá a mozihoz. Részemről felesleges szócséplés és inkább figyeltem volna Knight életét a két "felesége" között, illetve reakcióit a KKK további fejlődésére.
Szóval, voltak érdekes lehetőségek, kérdések a filmben, amik elemezgetése, filozofálgatása érdekes lett volna számomra. (A lincselések és a konföderációs visszaélések számomra eléggé visszataszító fejezetei az emberiség fejlődésének történetében.)

Matthew McConaughey egészen kiváló alakítást nyújt, habár nekem már hiányzik a szépfiús arca és valami kis tökös akciómarhaság, amiben láthatnám. Elhiszem, hogy jó színész, de mintha erről az egész világot meg akarná győzni. Akinek örültem, mikor felismertem, az Christopher Berry volt. Ha nem ugrik be az ürge arca, akkor lehet, hogy nem vagy nagy TWD rajongó, hiszen Berry Negan egyik első csatlósaként jelent meg a sorozatban és érdemtelenül rövid sorozatbeli "pályafutása" alatt sikerült az egyik legemlékezetesebb monológot elsütnie - Harapsz, rágsz, nyelsz és harapsz! - mielőtt Daryl-nek meg egy páncéltörőt sikerült.
Pofátlanság lenne kifelejteni a fekete színészek közül a tragikus sorsú Moses-t, akit Mahershala Ali kelt életre és Knight szíve hölgyét, Rachel-t (Gugu Mbatha Raw). Alakításaik erőteljesek, habár Rachel figurájából keveset tudunk meg. Engem még érdekelt volna az ő és Knight romantikus közeledésének mélyebb ábrázolása.

Olvastam itt-ott, hogy ezzel a filmmel az Oscar gálára hajtanak, ám úgy vélem, ahhoz a végeredmény még felületesebb a hasonló témájú "12 év rabszolgaságnál - 12 Years A Slave (2013)" is.

60%

Ha szeretnéd látni: H A R C  A  S Z A B A D S Á G É R T 

Gary Ross elmagyarázza a színészeinek, hogyan is éltek akkor a lázadozó törvényen kívüliek.

Videodrome kritikája, mert szeretem hallgatni, amiket mond és mindketten 60%-ra taksáltuk a mozit.
Utózönge: A filmre abszolút nem emlékszem! Ez azért, szerintem egy Oscar várományos film esetében elég ciki. (Még határozott jelenetek is alig ugranak be.)

Sajnos a videót a youtube törölte!!!

Ed Wood - Ed Wood (1994)

Ed Wood - Ed Wood (1994)

Rendezte: Tim Burton

A film Mafab adatlapja: Ed Wood (1994)

Megtekintés: Tisztelgés a világ - egyáltalán nem biztos ám - legrosszabb rendezője előtt. Ha szereted az életrajzi filmeket, ezen jól fogsz szórakozni.

Ed Wood neve úgy híresült el, mind szakmai, mind fogyasztói körökben, mint a világ legrosszabb rendezője. Ez annyiban igaz is, hogy rendezéseinek végeredményei sokkal inkább személyes performansz kísérletek (Annak ellenére, hogy ez a művészeti irányzat a hatvanas évek végén kezdett életre kelni), mint egybefüggő és élvezetes celluloid kalandok. Ez legyen a legnagyobb baj, nem igaz?

Ed Wood talán tényleg pocsék rendező, ám a filmből kiderül, hogy viszont ennek ellenére remek filmes. Miért? Mert képes személyes kisugárzásával olyan embereket megnyernie produkciói számára, akik egyébként lehet, hogy sosem foglalkoztatnák, nem adnának kezébe pénzt. Nem tudjuk, a valóságból mit emeltek a két órás filmbe át, ennek ellenére, ha bármi köze van a valód Edwar D. Wood Jr.-hoz a filmnek - és azért van - akkor biztos, hogy Ed Wood megnyerő figura volt, aki képes volt a semmiből létrehozni valamit, ehhez tudott pénzt szerezni, embereket és technikát. Saját vágyait beforgatta, alárendelte a munkájába és még arra is volt ideje, hogy egy megkeseredett, egykori hírességet pátyolgasson, egyengesse utolsó napjait. Ed Wood nem rendező, hanem filmes. Filmes, akiben buzog az alkotási vágy, aki a lelkét eladja, hogy amit elképzel, azt vászonra vihesse. Filmes, akinek vannak barátai, akik ha tűzbe nem is mennek érte, de sok stiklire kaphatóak. Filmes, aki eléri, hogy egy hetven éves öregember bohócot csináljon magából és egy gumiszörnnyel harcoljon a jeges vízben. Filmes, aki akár maga is megalázkodik, hogy elérje céljait, és ha végképp nem megy, akár a lelkét is eladja, ha nem is az ördögnek, de valamelyik vallásnak, amelyik jobban fizet.

Ed Wood abban az időben lett rendező, amikor még nem lehetett leellenőrizni túl könnyen egy imposztor szavahihetőségét. Elég, egy jól irányzott hamis állítás, hazugság, füllentés és máris kezünkben egy rövid lejáratú szerződés, amely feljogosít minket, hogy filmesként dolgozzunk. Ed Wood színházban kezdte, készített egy tévés produkciót, majd fejest ugrott a filmezésbe, miközben egyedül csak a rendezéshez nem volt tehetsége.
Ha producernek születik, kellő pénzzel a zsebében, ma legalább olyan híres filmkészítő lehetne, mint a sokak példaképe, Roger Corman.
Azonban Ed Wood szegény fickó volt, akinek nagyok voltak ugyan az álmai és ezért néha beérte azzal, hogy amit létrehoz, az alatta legyen a vágyainak.
Ismerte a filmkészítést - erre példa, hogy filmzenéi egészen jól sikerültek, vagy, hogy néha olyasmiket ad szereplői szájába, amik nem feltétlenül ostoba kijelentések - tudta kezelni az embereket, a legkevesebből is kihozta legtöbbet. Legismertebb műve a 9-es terv a világűrből, ami, ha odafigyelünk, egészen érdekes ötletekkel dobálódzik. Ennek ellenére, a keretes szerkezet és bevezető már elkészülésének idejében is elavult megoldás volt és Lugosi Béla szerepeltetése pedig teljesen felesleges, inkább csak amolyan tisztelgés az egykori példakép illetve kedvelt filmszínész előtt. A film rá is erősít kapcsolatára a magyar származású színésszel, amiért nekem duplán kedves figuraként kelt életre a rendező karaktere. Igaz, erősen próbára teszi az ifjú titánt az öreg, zsémbes művész, mégis, talán vele alakul ki a legerősebb kapcsolata az élete során. Sugallja a mozi.

Ed Wood, a filmezés mellett ember volt, akinek megvolt a saját drámája is, aminek gyökerét képes volt akár a vászonra vetítve megmutatni az embereknek. Nem véletlenül, terápiás célzattal készítette el a Glen or Glenda című drámát, amelyben egy olyan férfi a főszereplő, aki szabadidejében - ez így baromság... - javítok: aki mindennapjaiban szeret néha női ruhában parádézni. Ez meg így elítélő. Szóval, olyan férfi, aki női ruhában érzi jól magát. Ed Wood maga is crossdresser volt, aki még a háború alatt is képes volt melltartóban kimenni a harcmezőre, hogy az általa imádott nőket legalább ennyiben közelebb érezhesse magához. Ugyanis, fura viselkedése ellenére, Wood nem volt homoszexuális, sőt, kifejezetten szerette a nőket.

A film az ötvenes éveket veszi górcső alá, bemutatva első filmjeit, azok fogadtatását, kapcsolatát első komoly barátnőjével, majd a másodikkal. Bemutatja, hogyan ismerte meg az élő filmlegendát, Lugosi Bélát, akit Martin Landau alakít, ijesztően visszaadva az eredeti gesztusokat. Nem véletlen, hogy az idős művész harmadik jelölését végül Oscar-díjra váltotta.

Rajta kívül is elég erős a stáb, akit Burton mozgósít. Johnny Depp alakítása kissé ripacskodó néhány snittben, ám Bill Murray, Jeffrey Jones és a Vampira-t játszó Lisa Marie, mind remek választás. Marie vette pl. a fáradtságot, hogy az eredeti Vampira-t felkeresse otthonában és segítségét kérje a szerepre való felkészülésben. Erre  Johnny Depp-nek nem volt esélye, hiszen a film címszereplője 1978-ban meghalt. A történet drámaisága mellett bepillantást nyújt a filmkészítés szövevényes világába. Persze, kiderül itt is, hogy nem ár, ha van az embernek némi filmes hátszele, vagy egyéb tapasztalata. Wood azonban tiszteli a szakmát és még arra is van ideje, hogy hasonló sorsú, bár sikeresebb pályatársainak munkásságát kövese a saját törekvései mellett. Sarah Jessica Parker már az első percekben kineveti magát a "lófejes" megjegyzéssel. Patricia Arquette-nek viszont elég nehéz a dolga, hiszen a film utolsó harmadában jelenik csak meg. Szerencséje, a karakter, amit kapott, elég szerethető.

A fényképezés (Stefan Czapsky) néha kísértetiesen megidézi a régi filmek világát - szó szerint is - és a zene a jobb Howard Shore, bár, néha egyértelműen Danny Elfman munkáira emlékeztet.

85%

Ha szeretnéd látni, nosza: E D  W O O D !

Érdekességek:
- Az Ed Wood életét bemutató film többe került, mint a hírhedt rendező összes filmes munkájának költsége együttvéve.
- A forgatáson megjelent Ed Wood özvegye és jelezte, hogy Johnny Depp az egyik épp forgatott jelenetben egy az egyben olyan, akár az igazi Ed Wood volt.
- Tim Burton úgy vélte, hasonló kapcsolat lehetett Ed Wood és Lugosi Béla között, mint közte és Vincent Price között.
- Lugosi Béla gyermekének egyetlen kifogása édesapjának megjelenítésével kapcsolatban, hogy állítólag az öreg Dracula nem beszélt trágárul.
- Sarah Jessica Parker karaktere, Dolores Fuller a valóságban nem értett egyet a szerepével, mert ő nem a dekadens filmes világ miatt hagyta el Ed Wood-ot, hanem annak alkoholizmusa miatt. Erről a film nem beszél. Viszont legalább említést tesznek róla, hogy sikeres dalszövegíró lett belőle, aki Elvis Presley-nek is írt nótát.
- Fura véletlen, hogy a filmben van egy jelent, amelyben Orson Welles panaszkodik egy bárban Ed Wood-nak, hogy nem képes pénzt szerezni egy Don Quijote filmhez és később Johnny Depp érdekelt volt Terry Gilliam Don Quijote filmjében, amely végül financiális problémák miatt soha nem készült el. Eddig...
- Debra Winger nem fogadta el Dolores Fuller szerepét.