Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Rendezte: Oliver Stone

A film Mafab adatlapja: Born on the Fourth of July (1989)

Megtekintés: Ez a film egy olyan témát boncolgat, amiről igyekeznem kell a legnagyobb tisztelettel beszélni, de nem azért, hogy védjem benne Amerikát. Sőt! Mindig is érdekeltek a világ nagyobb történelmi fordulópontjai, főleg, amik háborúkba torkolltak és elég közel voltak hozzám időben. Két kedvenc témám így a II. Világháború és a Vietnami. Ne kérdezd vonzódásom okát, számomra sem világos.

Ezek feldolgozásából néztem meg a legtöbb filmet, egyik kedvenc sorozatom is Világháborús, ám leszögezem, nem a felfoghatatlan emberáldozatok, tömegek halálát okozó háborús összecsapások miatt, érdekel, hanem a háború emberekre gyakorolt hatása az, ami miatt foglalkozom vele. A pszichológiája jobban érdekel, mint maga az "akció".

Az "Elit Alakulat" (Melynek eredeti címe is (Band of Brothers) azt jelzi, ami miatt érdeklődésemre tart számot) esetében a hihetetlen bajtársiasság mellett ami még nagyon érdekelt, hogy ez a csapatnyi fiatal férfi között milyen erős kapcsolat tudhatott végül kialakulni és a tragikus események milyen mértékben nyomták rá hatásukat a további életükre. Nem véletlen, hogy a sorozat legjobb részeinek tartom az interjú-részleteket, az utolsó részben pár mondatban elmesélt sorsokat, a fontosabb túlélőkkel kapcsolatban és a lezárást, amely nem tudom mennyire hiteles: - Winters tényleg a társánál dolgozott-e és ha igen, milyen hangulata lehetett egy kifejezetten amerikai BBQ sütögetésnek, amikor ez a két ember és a családjaik esetleg összeterelték a baráti társaságot.

A "Ryan közlegény megmentésében" is akkor könnyezem kicsit - először rendesen bőgtem - amikor Ryan az őt megmenteni igyekvő, de az utolsó összecsapásnál meggyilkolt Miller kapitány sírjánál összeomlik és a családja köré gyűlik, hogy támogassák.

Ezek azok a filmes pillanatok, amik igazán megérintenek és amik velem maradnak azután is, hogy legördült a függöny. Egyfajta férfiromantika marad bennem és azon képzelődöm, hogy ezek az emberek, néha mindkét oldalon, egy tragikus és felfoghatatlanul brutális élethelyzetben, hogyan változnak meg pszichésen és milyen módon alakul ki ember és ember között egy semmivel össze nem hasonlítható kötődés, barátság vagy millió esetben csak egy apró, ám mégis közös emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagy bennük.

Ha belegondolok, még azok a filmek lehetnek igazán érdekesek, ha valakit ez a téma vonz, amiben a két oldal katonái kötnek egymással barátságot, még akkor is, ha korábban azzal a szándékkal öltötték magukra uniformisukat és csatolták fel fegyvereiket, hogy az ellenséget elpusztítsák. 

Mégis, néhány esetben, valamilyen külső vagy belső hatásra, akár egy angol és német, amerikai és japán katona között is kialakulhat egy olyan szoros kötődés, ami mindet felülír, amit korábban vallottak, vagy amivel teletömték a fejüket. 

A Vietnami háború egy kicsit más, mert időben szinte még tartott, mikor megszülettem, így, majdnem mondhatom, hogy beleszülettem, ami annak függvényében persze barokkos túlzás, hogy kis országom csak kis mértékben lehetett érintett az eseményekben, ráadásul, mivel 74-es születésű vagyok, addigra Amerika már hivatalosan kiszállt ebből a groteszk, történelmüket meghatározó és felülíró eseményből. A II. Indokínai háború ugyan 20 évet karolt át, 1955-től 1975-ig, Amerika alig nyolc évet áldozott fel történelméből, hogy leszámoljanak a politika által ellenségnek kiáltott kommunista befolyás ellen, hogy egy tőlük távoli országban kezdjenek egy olyan háborúba, amelyre nem voltak felkészülve és aminek hatását nem mérték fel körültekintően, hogy végül, mondhatni, az USA megélje a legnagyobb szégyent, amit korábban elképzelhetetlen tartottak: Vereséget szenvedjenek egy rosszul felmért, alul-értékelt ellenségtől.

Arra sem nagyon emlékszem, hogy iskolai tanulmányaim között mikor vettük a Vietnami háborút és korát, mert egyszerűen erről semmilyen emlékem sincs, sem általánosból, sem az érettségi idejéből, bár volt valami Kennedy, meg New Deal, meg egy Watergate botrány 1972-ben, ami végül, amennyire emlékszem, egyenes utat nyitott annak, hogy a lemondó Nixon után végre eljöjjön az ideje annak, hogy Amerika lenyelve a keserű pirulát és korábbi, végtelenül patrióta nézeteit, 1973-ban fogja a kalapját és távozzon a Vietnami hadszíntérről.

Csakhogy, ami addig történt a bő nyolc év alatt, a bevonulásuktól a kivonulásig, az egy teljes generációt vágott taccsra, akkor is, ha személyes érintettségük volt benne a harctéren, akkor is, ha otthon maradtak és megtagadták, hogy harcoljanak. Harcba hívott tehát a haza, sokatok agyát átmosta jól hangzó lózungokkal, miközben egy ideig a polgárság nagyobbik része biztosította támogatását felétek, hogy amíg ti felvértezve a hamis ideákkal elmentetek meghalni, addig hazai földön forduljon a széljárás és arra érkezz haza, hogy mintha azok lennének kevesebben, akik a te oldaladon állnak és amiről azt hitted, majd dicsőséget hoz neked. 

A "Született július 4.-én" pedig egy végtelenül hazafi identitású amerikai férfi története, aki nem kérdőjelezte meg a hazájának érveit és kérésének hitelességét és jogosságát, mert akkor már hosszú ideje mosták a fiatalok agyát azzal, hogy a Szovjetunió igyekszik befolyását kiterjeszteni Ázsiára és onnan tovább, akár az egész Földre. Azonban a politikai berendezkedése egyáltalán nem felelt meg az Amerikai gazdasági képnek, amely a vagyonok elosztását teljesen másképpen képzelte el, mint az egyébként üzleti alapú gondolkodást favorizáló amerikai felső tízezer.

Az egyszeri amerikai fiú pedig megrészegült attól, hogy az elnök csatára hívja és meggyőzi róla, hogy nincs más mód, mint visszaküldeni a kommunistákat oda, ahonnan jöttek és ennek egyik állomása Vietnam-ban keresendő.

A film főszereplője, Ron Kovic, akit a filmben Tom Cruise alakít, történetesen az amerikai függetlenség napján született, ami rányomta életére a hazafiság pecsétjét. Bár eredetileg ír és horvát felmenőkkel rendelkeztek a polgári, katolikus család végtelenül patrióta nézeteket vallott, és Kovic apja még részt vett a II. Világháborúban is, ami miatt a hozzáállásuk egy lehetséges háborúhoz, melyben egyik legidősebb fiúgyermekük is érintett lehet, amolyan dicsőség lett számukra. Maga Kovic is így élte meg azokat az időket és nem bírta felfogni, hogy iskolatársai közül oly sokan miért ellenzik hazafias hozzáállását.

Oliver Stone is érintett volt ebben a háborúban (A Szakasz című film főhőse nagy részben Stone karakterére épített) és később, mikor a filmkészítés felé fordult, kötelességének érezte és egyben terápiás céllal igyekezett feldolgozni érzéseit az eseményekkel kapcsolatban, hogy megmutassa Amerikának, beledörgölve az arcába, hogy mi történik akkor, ha bizonyos politikai érdekek miatt csorbul a polgárok érdeke. Stone ugyanis mikor hazatért, minden platformot megragadott, hogy felhívja a visszásságokra a figyelmet, amiket átélt a harcok alatt és miután leszerelt. 

Producerként is érintett volt néhány olyan film elkészítésében, amely foglalkozott a háborúk poklával, de ami fontosabb, maga is rendezett egy filmet, amely egy fiatal katona szemén keresztül mesél a tapasztalatairól, hogy azután fontos filmes díjakat nyerjen. "A szakasz" című filmjével kezdődött és egy trilógiává bővítette. A Vietnami háborúban történteket, három, egymástól eltérő szemszögből mutatta be. 1986-ban tehát elkészült "A szakasz", amely a harctéren átélt borzalmakra fókuszált, 1989-ben a közben megismert aktivista, Kovic támogatásával megfilmesítette a korábbi őrmester majd háborúellenes aktivista életét, míg végül, 1993-ban elkészítse a háborút egy harmadik oldalról, egy Vietnami asszony, Le Ly Hayslip szemén keresztül, aki falujából és a kétoldalú tűzvonalból végül átmeneküljön Amerikába, hogy egy másfajta életet is megismerjen, amely bár messze volt a véres csatamezőktől, mégis hasonlóan fájdalmas élettörténetet mesélt el, halálról, szerelemről, válásról és beilleszkedésről. Talán az első mozi lett a legsikeresebb és bár mindhármat láttam, a kedvencem, összetettsége miatt, a középső, a Tom Cruise nevével miatt még nagyobb nézettséget gyűjtő "Született július 4.-én" lett. Mellékesen teszem hozzá, hogy egy Vietnami ismerősömmel beszélgettem arról, hogy neki milyen érzés, amikor amerikai akciófilmekben azt mutogatják, hogy amcsi katonák lemészárolják az ázsiai oldal katonáit. Mosolyogva mesélte, hogy azért náluk is készül egy-egy film a témában, amikben törékeny vietnami fiúk késelnek le egy egész szakasznyi, kigyúrt, tipikus amerikai katonát, szóval őt nem zavarja az ilyesmi.

Kovik kezdetben nem volt megbékélve az ötlettel, hogy a charme-os szépfiú, a tinilányok kedvence alakítsa a vásznon, főleg a színészi kvalitásait kritizálva. Cruise azonban miután ráharapott a szerep lehetőségére, maximalizmusával hamar meggyőzte a kétkedőket, beleértve a stúdiót is, akik szerint nincs felkészülve egy ilyen nehéz, drámai szerepre. Ne felejtsük, karizmája miatt később is előfordult, hogy egy könyv szerzője erősen ágált ellene, hogy azután alakításával - Interjú a vámpírral, Lestat szerepében - rácáfoljon a vele szemben támasztott kifogásokra. Kovic végül, elismerő gesztusként egy bronzcsillaggal is honorálta a színész teljesítményét. Magam is csodálkozom, hogy megkapta a szerepet, hiszen Cruise július 3.-án született, így nehezebb volt beleélnie magát a főszereplő helyzetébe, aki egy nappal későbbi születésű!*vicceltem... Cruise és Stone egészen odáig ment a szerep autentikusságának elérésében, hogy szakértőkkel tárgyaltak egy olyan gyógyszer használatával kapcsolatban, amely képes az idegek megbénítására. Használatának ötletét azonban azonnal elvetették, amikor a vizsgálataik közben kiderült, a szer hatásossága szintúgy kétséges, mint a biztonságossága. A gyártási költségek megugrása is kétségessé tette a produkció létrejöttét, amíg a rendező és főszereplője le nem mondott az egyben kifizetett gázsiról, hogy inkább majd az esetleges bevételekből részesüljenek. 

A "Született július 4.-én" tehát végighalad egy férfi életén, aki először elvakultan szolgálja a hazáját és miután csalódik benne a hazatérése után, szembeforduljon mindennel, amiben korábban hitt és mi mégis neki adunk ebben a pálfordulásban igazat, hiszen itt a kispolgár az, akit becsaptak. Kovic aktivistaként tehát 180 fokkal fordult szembe a rendszerrel, mert saját tapasztalatai, kvázi mellőzöttsége világossá tette számára, hogy elárulták őt és valamennyi társát. Visszailleszkedésüket a társadalomba semmilyen értékelhető formában nem készítették elő, mint, ahogy arra sem lettek felkészítve, milyen súllyal nehezedik az ember lelkére a háború pokla. Ronccsá tették őket és Uncle Sam nem akarta állni a javíttatás költségeit! 

Kovik, Cruise és Stone között pedig kialakult egy szoros barátság. Azoknak igyekeztek megragadni a figyelmét, akik nem láthattak bele minden oldal kártyáiba. Ezért is olyan szép ez a fejlődéstörténet, ahogyan Ron szemén keresztül nem csak az idegen ország, hanem a hazája kínált vesszőfutását is végig kellett járnia. Szerencsére, csak annyira szentimentális a film, amennyire a valóság lehetett, így nem véletlen, hogy Ron iskolai szerelmével (Kyra Sedgwick) végül nem kel egybe és Ron katonaként a tiszteletből eljusson a hajléktalan csöves-veteránig, akinek sorsára senki nem kíváncsi. 

Nagyon hatásos jelenetekben ismerhetjük meg személyiségét, melyekből kettőt kiemelnék:

Az első, amikor Kovic a feletteseinek igyekszik elmondani, hogy ő a felelős annak a társának haláláért, akit tévedésből mellkason lő és megöl. Nagyon érezhető a szövegben és játékban az ember gyötrődése, amivel egyszerre igyekszik igazként vállalni a felelősséget, ugyanakkor mégis védekezik kicsit, magát is védve, ahogyan dadogva ismételgeti, hogy "azt hiszem, azt hiszem...", mert ha kimondja, egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül, hogy megölte egy társát, az minden szépítés nélkül egy elítélendő cselekedet lenne, hiába akad enyhítő körülmény.

A másik, ahogyan Kovic és édesanyja (Carolina Kava) kapcsolatát ábrázolják. A nő arca, amikor enyhén megvonaglik (csak nem az undor suhan át rajta?) amikor fia a középiskolai birkózó versenyen elveszíti a meccsét. Vagy amikor Ron hazatér, lebénult lábakkal, a család és szomszédok körbeállják és a férfi csak az anyjára képes figyelni, amikor az kijön a házból. Ahogyan kifürkészné annak arcát, hogy vajon mit gondol most a fiáról és helyzetéről. Szerintem ez az egyik legerősebb jelent a filmben, amire az operatőr, Robert Richardson úgy erősít rá, hogy a kamera szinte az asszony szemén keresztül mutatja a fiát, aki a kerekesszékben ülve nézi őt fürkészőn. Richardsont nem véletlenül jelölték Oscar-ra, bár, ekkor még nem kapta meg, de rá két évvel, szintén Stone keze alatt a JFK-ért azonban már átvehette a szobrocskát.

HistoryforSale

Kyra Sedwick-nek ez volt az első komolyabb filmszerepe, ami elindította a maga csendes sztár útján. Nem sokkal a forgatás előtt ment feleségül Kevin Bacon-hez, akivel jelenleg is egy pár, ráadásul a forgatás alatt már első gyermeküket várta! Willem Dafoe és Tom Berenger szerepeltetése nem volt kérdéses, igaz, két teljesen más karaktert alakítottak, mint "A szakaszban". Rajtuk kívül is rengeteg ma már ismert név jelenik meg aprócska szerepekben. Így lett Bob Gunton orvos, vagy Vivica A. Fox prostituált, hogy csak kettőt említsek meg. Megérne egyébként egy Top20-as gyűjtést, hogy kik kerültek még be. :)

John Williams érzékenyen nyúlt a történethez és két fontos témát variál gyönyörűen a zenei albumon, amely azonban felemás érzést kelthet bennünk, mivel a betétdalok mellett nincs fél órányi eredeti filmzene rajta, de legalább azok szép pillanatok. A betétdalok közül a kedvencem, az unásig nézett videóklip miatt is, "A Hard Rain's a Gonna Fall" című Bob Dylan nóta, amit a filmhez Edie Brickell dolgozott fel. Gyerekként bele is zúgtam a mezítláb ringó énekesnőbe, igaz, további munkásságát nem követtem. Ennyit a kamaszszerelmekről! Dylan még 1962-ben írta a dalt, második albumához és érdekessége, hogy eredetileg dalötleteinek első soraiból gyúrta össze.

A film számtalan díjat zsebelhetett be és kapott a kritikusoktól hideget-meleget. Mindezek ellenére azt hiszem, ez az egyik kedvenc filmem Cruise-tól és az egyik legkerekebb háborúellenes dráma, ami készült a műfajban. Annak is érdemes adnia egy esélyt, aki kifejezetten utálja a színészt, mert lehet bármennyire megosztó személyiség Cruise, ebben a filmben nagyon erős drámai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

85%

Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

Rendezte: Bruce Beresford

A film Mafab adatlapja: Driving Miss Daisy (1989)

Megtekintés: Jessica Tandy úgy lett kedvencem, hogy korábban egyetlen filmjét láttam és abban is egy olyan karaktert alakított, aki a való életben egészen biztosan őrületbe kergetne. 

Nem emlékszem pontosan már, de azt hiszem, az első mozi, amiben felfigyeltem a színésznőre, egy hasonlóan a barátságra épülő keserédes dráma volt, mint a Miss Daisy. A „Sült zöld paradicsomban” Tandy egy öregotthonban rekedt, végtelenül barátságos, ugyanakkor enyhén szenilis hölgyet keltett életre. Őt egy középkorú háziasszony (Kathy Bates) menekíti ki a szeretetotthonból. Egyfajta makro road movie, amelyben flashback-eknek köszönhetően megismerjük Amerikát abból az időből, amikor a nőknek még nem volt ildomos nadrágban járni és a férfiak az öklükkel nyomatékosították az igazukat, ha a családon belül kérdések merültek fel, hogy ki viseli a nadrágot. Nem is feltétlenül a földrajzi út az érdekes, amit abban a filmben a két nő bejár, hanem a fejlődésüké.

Már abban a filmben bemutatott barátság is két egymástól eltérő karakter kapcsolatára helyezte a hangsúlyt, ám ebben a moziban a két főszereplő közötti szakadék nem csak generációs, de vallási, etnikai, nemi és társadalmi is.

Daisy Werthan (Jessica Tandy) erőskezű zsidó asszony, aki egyik nap egy buta malőr miatt nem vezethetne többé autót. A fia, Boolie (DanAykroyd), hogy segítsen anyján, felfogad mellé egy középkorú fekete férfit, Hoke Colburn-t (Morgan Freeman), hogy talán majd így édesanyja végre nem akar többé volán mögé ülni. Azonban Miss Daisy végtelenül akaratos nőszemély és bár magát nem tartja egy elítélő személyiségnek, kezdetben rendkívül nehezen fogadja el a fekete férfi jelenlétét maga körül. Azonban Hoke olyan arisztokratikus nyugalommal hajt fejet az idős asszony akarata előtt, hogy az fokozatosan megenyhűl irányába, sőt, hosszú évek alatt egyfajta hűvősnek tűnő, de mély barátság alakul ki közöttük. Persze, a neveltetésük miatt sosem lépnek át egy határt, azonban ahogyan megismerik egymást, elfogadják a másik korábban kimondatlanul is elítélt viselkedési normáit.

Nem megkerülhetetlen mozi, talán voltak jobban elkészített darabok is, amelyek feltárják egy szoros kapcsolat mögött rejlő pszichológiát, azonban a szereposztás miatt mindenféleképpen érdemes adni egy esélyt az amúgy erősen tévéfilmes érzetű feldolgozásnak.

Tandy csípőből hozza a karót nyelt zsidó nőt, és remekül támogatja meg Freeman, aki talán sosem játszott ennyire tipikusan „néger” karaktert. Hisz volt ő már amerikai elnők, sőt, az isten is. Hoke karaktere azonban a tipikus déli fekete férfi, aki alárendeli magát „gazdáinak” és olvasni sem tud.

Mellettük szinte csak alájátszik Aykroyd, Miss Daisy fiaként, viszont azzal, hogy alkalmazza Hoke-ot, ő lesz a katalizátora, hogy anyja hűvös viselkedését megpuhítsa egy idegen férfi segítségével.

Persze ne gondoljunk egy klasszikus buddie mozira, hiszen a két világ tényleg nagyon távol áll egymástól, azonban az utolsó pillanatok, amelyben Hoke tortával eteti Miss Daisy-t, mindent elárul a karakterek fejlődéséről, még úgy is, hogy jobban belegondolva Miss Daisy barátságos viselkedése akár szellemi állapotával is magyarázható. Itt nem az egymást hátba verő, poénkodós barátság alakul ki közöttük, hanem a hosszú együtt töltött idő alatti csiszolódásnak köszönhetően egyfajta kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatnak. Mert amikor Hoke megeteti Miss Daisy-t a tortával, akkor már rég nem azért teszi, mert megfizetik, hanem mert lényéből fakad a segítőkészség és megszerette az asszonyt. Daisy pedig, amikor egyenesen Hoke kezéből fogadja el a tortából lekanyarított falatot, majd hálásan a férfire mosolyog, a legtávolabb áll már attól a nőtől, akit kapcsolatuk legelején megismertünk. És ez benne a szép: két ember, akiknek sosem kellett volna megismernie egymást, most boldogan tölti egymással az időt.

Alfred Uhry kamaradarabja lassan építkezik fel, itt-ott talán hézagos is kicsit. Döcögése ellenére nagyon jól megismerjük a karaktereket, ahogyan az egymással szemben támasztott gátakat apránként elbontják. Nem véletlen, hogy a filmet olyan sok díjra jelölték és ezért az alakításáért Tandy megkapta az Oscar-díjat, a forgatókönyvíró-szerző Alfred Uhry-val egyetemben. Azóta még két feldolgozása készült képernyőre a filmnek, olyan nevekkel, mint James Earl Jones, Angela Lansbury és Joan Plowright. A darab bizonyos formában még ma is aktuális.

Nem hibátlan mozi. Bruce Beresford biztos kezű rendező, azonban nem sok kísérletező kedv szorult belé, talán ezért sem érzem filmjei megtekintése közben a rá jellemző stílusjegyeket. Pedig biztosan vannak.
A „Miss Daisy-nél” ilyesmire azonban nincs szükség. A darab egyenesen színházba kívánkozik. Hogy a kész film ne legyen száraz dráma, abban lehet Beresford tehetsége. Mert végig szórakoztató a munkája.

Hans Zimmer filmzenéje pedig sokat emel rajta.

A film sokban emlékeztet egy korai Nicholas Cage filmre, "Az öreg hölgy és a testőr" című mozira, amelyben Cage egy testőrt alakít, aki a Shirley MacLaine által alakított ex First Ladyre vigyáz. Ott persze igyekeznek a thriller vonalon elindulni, bár a film első fele hangulatában inkább egy komédiára emlékeztet.

70%

Töfi:

- Tandy az ügynökével 100 dollárban fogadott, hogy ezért a szerepért már nem nyeri meg az Oscar-díjet. Miután veszített, kijelentette, hogy még életében nem volt még boldogabb így veszíteni el egy fogadást.

- Bár hihetetlennek tűnhet, Zimmer a zenét zenekar nélkül, szintetizátorral rögzítette.

- Dan Aykroyd egyetlen Oscar jelölése, ami nem is rossz, ha tudjuk, mennyire közepes támogató szerepet kapott.

Game Over - 3615 code Père Noël - Game Over (1989)

Game Over - 3615 code Père Noël - Game Over (1989)

Rendezte: René Manzor

A film Mafab adatlapja: Game Over (1989)

Megtekintés: Gondoltad volna, hogy a világsikerű "Reszkessetek, betörők! - Home Alone (1990)" egy francia horrorfilm átdolgozása?

Pedig, szegről-végről az. Még akkor is sziklaszilárdan ki merem ezt jelenteni, ha Chris Columbus esetleg tagadná. Vagy borzalmasan jó volt az időzítés.
Az alaptörténet erősen hasonló.
Thomas (Alain Lalanne) édesanyjával és anyai nagypapájával él együtt egy hatalmas kastélyban - szinte szó szerint - amelyet apukája hagyott rájuk és az épület a csodák birodalma. Ez azért lehetséges, mert akár Thomas, apja és annak leszármazottjai is mind nagy játékszenvedéllyel bíró álmodozók voltak és generációkon keresztül építgették fel úgy a házat, hogy rengeteg titkos járatot és egy hatalmas játéktermet alakítottak ki benne, aminek titka apáról-fiúra szállt.
Thomas, amikor épp nincs iskolában a szünet miatt és nem barátaival hülyéskedik, akkor kutyájára vadászik, aki az épp aktuális hóbortnak megfelelően alakítja az ügyeletes ellenségképet.
Miközben a kis család a karácsonyi ünnepekre készül, addig egy erősen zavart szellemi képességekkel rendelkező és erőszakra hajlamos férfi (Patrick Floersheim) igyekszik megtalálni a helyét a társadalomban úgy, hogy télapó gúnyába öltözve koldul szeretetet. Mivel a pasas érzelmileg csúnyán labilis, egy bevásárló központban - ami szintén Thomas családi öröksége - keresztezi az útja Thomas anyukájáét, Julie-ét (Brigitte Fossey) és elhatározza, hogy eljut a nő házába, hogy ott amolyan sátáni mikulásként, elégtételt vegyen rajta és családján.
A férfi, miután egy ajándékküldemény "részeként" megérkezik a házhoz, csupán Thomast, a kutyáját és az erősen vaksi, ezért többnyire passzív ellenállásra kényszerülő nagypapát (Louis Ducreux) találja otthon. A mellékszereplőket kiiktatja, amiért a majrés Thomas erején felül teljesítve dzsihadot hirdet a betolakodó ellen és kezdetét veszi egy néhol gyermekded, máskor szürreális home invasion mozi.

A filmben egyes részek gyermekbarátinak számítanak, ami miatt egy felnőtt elgondolkodik, valójában milyen műfaji besorolásba lehet beszuszakolni a mozit, máskor pedig felülkerekedik a durvaság, ami felülírja a korábbi bohókás, vicces jeleneteket. Szóval, műfajilag egy kevercs. A legdurvábban kilógó pillanatok egyike a Rambo és Rocky hommage-ként funkcionáló kezdő részek, amikor Thomast mutatják be. A kisfiú, játékait felhasználva, Arnold Schwarzenegger és Stallone sikeres akciómozijaikat mintegy parodizálva felöltözik, hogy leszámoljon a kutyusa által alakított ellenséggel, ezért egy montázsban felöltözködik harci felszerelésébe - megfelelő helyre kerül kés, gránát, puska, homlokpánt - miközben az Eye of the Tiger-re erősen emlékeztető Európai és megfelelően gagyi szinti-pop szól a képek alatt. Utána Thomas "dzsungelharcot" vív az állat ellen, amelyet ötletes beállításokban és vágásokban prezentálja nekünk a film. Az abszurd itt is megjelenik, pl. a folyosóba épített csapónyílás képében, vagy később egy festményteremben, ahol még Thomas is elveszik némi időre, pedig ha valakinek, neki pontosan tudnia kellene, merre van az arra.
alant a film főcím-zenéjéből részlet. Aki azt állítja, hogy nem az Eye of the Tiger-t másolja, az hazudik! 😅

A nagypapa persze a legnagyobb problémája a kissrácnak, hiszen az öreg vak, mint a denevér, ráadásul inzulinra is szüksége van, ezért végig lehet feszültségforrásnak használni, mert gyámolításra szorul. Ebben a tekintetben a történet karakterfejlődésről is szól, hiszen a szélsőséges helyzetben való helytállás hatására a gyermek Thomasnak fel kell nőnie a szituációhoz, mind fizikálisan, mind lelkileg, hiszen a film elején fontos momentum, hogy Thomas, osztálytársai zömével ellentétben, vakon hisz a Télapó létezésében és minden vágya, hogy találkozhasson az öreg fehér-szakállú ajándékosztóval. A film egyik gyenge oldala, hogy az eléggé inaktív nagypapát istápolni szükséges és néhol a megmentése erősen erőszakosan és esetlegesen sikerül.

Szóval, miért is pont Home Alone?
Thomas egy tizenéves (valójában csak kilenc éves fiút játszik), aki "szinte" egyedül van egy hatalmas házban - legalább háromszor akkora a terület, mint Kevin családjának amerikai házacskája, ezért sokkal könnyebben elhiszi az ember, hogy itt el lehet veszni és bolyongani is van lehetőség, mint a másik filmben, ami néhány szobából áll csupán, igaz, ott is remekül kihasználják az épület adottságait - és erején felül kell teljesíteni, hogy a felnőtt betolakodót legyőzze.
A történet karácsonykor játszódik.
Az anyuka nem tartózkodik otthon.
Van egy öreg mellékszereplő, aki adott ponton megmenti a kisfiú valagát.
Mindkét filmben van felkészülési montázs - puska a gyerek kezébe - és ötletes csapdák, fegyverkezések.
A film Franciaországban készült, míg a "Home Alone" szerető családja pont Párizsba utazik.

Ám, ha a "Home Alone" lopikált is a filmből, a francia mozi is emelt át elemeket az amerikai gyerekmozikból, kezdve mindjárt Thomas Rambo-vá, illetve Matrix-á (Schwarzenegger kultikus figurája a Kommandó című akciófilmből) lényegülése harc előtt.
A képi világ, vágás megelőlegezte az amerikai filmek színes art-os, pop-os stílusát, a csili-csálé színvilággal, beállításokkal, technikai megoldásokkal, így úgy Európai, hogy mégis nagyon sok minden emlékezteti a nézőt egy pörgős tengerentúli mozi hangulatára, mindezt még a kilencvenes évek előtt.
Egyszer érdemes megnézni a filmet, mert eléggé unikum a horrorfilmes planétán belül - ott helyezkedik el, ahol a The Goonies, Gremlins illetve mostanában a Strange Things című sorozat - amihez hozzátesz, hogy francia moziról van szó.

René Manzor mindjárt első filmjével olyasmit ért el, amit nem tudott felülmúlni: Egyszerre dirigálta a franciák egyik legismertebb exportcikkét, Alain Delon-t és készített el egy félig művészi, egészen drámai darabot, amely kikezdi a néző türelmét, azonban erősen ajánlott darab azoknak, akiket érdekelnek a kult mozik. A film címe "Átjáró élet és halál között" és a filmbook nevű partner oldal egy nagyon jó kritikát hozott le róla, Scal komám, amelynek linkjét itt találod: "Átjáró a filmbookra".
Manzor azután rendezőként inkább sorozatokban működött közre, de abból sikerült olyanokba is bekerülnie, mint a "Hegylakó" vagy az "Ifjú Indiana Jones kalandjai", amit pont a "Game Over" vizualitásának köszönhetően tudott elcsípni. (Van benne egy "vonatos" jelenet, ami egészen zseniálisan lett fényképezve.)
Sajnos, azonban mozifilmek terén nem sok lehetőséget kapott és ritkán is kérik fel, viszont forgatókönyvíróként is tevékenykedik. Kevesen tudják, de a Hegylakó 3. részébe is belekontárkodott kicsit.

A Thomas-t alakító kisfiú karrierje talán még érdekesebben alakult.
Alain Lalanne aki egyébként a rendező, Manzor fia, miután kinőtte a gyerek szerepkőrt, felhagyott a színészettel - mellesleg azért abban nem is volt olyan erős - és a filmezés egyéb területein kezdett karriert építeni. Producerkedett is, azután a filmtrükkök felé vette az irányt, aminek köszönhetően - és itt kapaszkodj meg - olyan filmek vizuális koncepciójában vett részt, mint az Avatar, A sötét lovag (A cikk írása előtt tök véletlenül azt néztem meg!), A visszatérő illetve a Függetlenség napjának második etapja.

Magam először a filmmel még az ősidőkben találkoztam a német RTL klub műsorán, gyönyörű szép képi minőségben - azóta sem találkoztam olyan transzferrel a neten a filmről - és bár a felét sem értettem a szövegnek, azért tudtam élvezni, hiszen a lényeg könnyen kihámozható.
A gyilkosunk itt nem egy arctalan figura, ennek ellenére is elég rémisztő, mivel látszik, hogy egy zavart emberről van szó, aki igyekszik a maga módján közelebb kerülni a gyerekekhez - talán mert belül még maga is gyermeki - de az elutasítás hatására és mert közben ideiglenes állásából pont Thomas édesanyja rúgja ki, alkalmatlansága okán, elönti a tehetetlen düh és bosszút igyekszik állni az egész világon, amiben az sem gátolja meg, hogy az áldozatai akár gyerekek is lehetnek.
A filmvásznon pedig mindig erős az erőszak, ha gyerekek ellen irányul.

A film kezdésében Thomas "kalandozásait" figyelhetjük meg, amelyben fantáziavilága hangok, effektek bevágásával jelenik meg a néző számára, néha a képi világgal megtámogatva, amelynek köszönhetően olyan, mintha a fiú egy másik világba kerülne és ott történnének vele meg az események. Ebből a szempontból a film eleje kissé emlékeztet az "Égigérő fű (1979)" című magyar film elejére, ahol a főszereplő, bérházban lakó kisfiú, Misu (Hintsch György) él át képzeletbeli kalandokat a fantáziájában, amely alatt bemutatják magát a gyermeket és, hogy mennyire leleményes.

A filmből a vágatlan verziót ajánlom.
A film "Deadly Games" címen is forgalomba került.
A film készítésének idején Bonnie Tyler különösen népszerű lehetett Franciaországban, mivel a film fontos karácsonyi hangulatú betétdalára őt kérték fel. A szám címe: Merry Christmas.

A youtube-on is megtalálható a mozi.

60%

Roger és én - Roger and Me (1989)

Roger és én - Roger and Me (1989)

Rendezte: Michael Moore

A film Mafab adatlapja: Roger and Me (1989)

Megtekintés: Dokumentum film Michael Moore-tól. Az első. Nem véletlenül, kötelező darabnak gondolom.

Michael Moore-ral az első találkozásom szerencsés volt, mindkettőnknek: ő egy Oscar-díjat kapott a filmjéért én pedig lehetőséget, hogy egy ideig jól működő filmes portál tagja lehessek, rengeteg filmbemutatóval a tarsolyomban. Ez a film volt a "Kóla, puska, sültkrumpli - Bowling For Columbine (2002)". (A magyar címhez tartozó linken Godzi álnéven publikáltam a kritikát, még 2003-ban!!!)

Azóta évek teltek el, láttam még Moore doksit és sajnos, rá kellett jönnöm, hogy bár a témák, amiket érint, tényleg fontosak, hogy jobban átlássuk, milyen bonyolult a világ, amelyben élünk, ugyanakkor egyértelmű, hogy Moore dokumentarista stílusa elítélhető módon mintha kissé egyoldalúan mutatná be a boncolgatott témát, pedig, ha valamit megtanulunk a világról - jobb esetben - az az, hogy semmi sem egyértelműen fehér vagy fekete.

Ennek ellenére nagyon örültem, amikor egyik kedvenc oldalamon végre belefutottam Moore korai gyöngyszemébe, hiszen, legyen bár kicsit/nagyon szubjektív a figura és látásmódja, az egyszeri néző, az átlag proli, mint én, természetes, hogy inkább az ő világnézetéhez érzi magát közelebbinek és nem a szemben álló, szivarozó, monoklit viselő nagyhatalommal, világcéggel és azok néha arctalan bürokratáival, ahogy egy élclap karikatúráin keresztül elképzeljük. Már a téma is és megközelítése mutatja a nézőpont irányát: Flint városában, több évtizednyi múltra visszatekintő pénzszerző gépezet felszámolás alá kerül. Az autógyárat bezárják, elbocsátják a lakosság nagy részét, akik eddig együtt éltek ezzel a vállalattal. Moore családját is érinti a téma, hiszen ahogy felnőtt, azt látta, mindenki itt dolgozik a környezetéből.

Már a film legelején húz egy egyenlőség jelet, amire épülhet a film: Ahogy Amerikában bezárnak tizenegy autógyárat, közben Mexikóban éppen akkor nyit a cég - General Motors - tizenegy másikat, ahol kb. hetven centes órabérrel számol a vállalat. Mi ez, hanem pofátlan haszonszerzési terv, hogy a részvényesek étvágyát kielégítsék? Moore gyakorlatilag arra építi az egész dokut, hogy személyesen tegye fel kérdéseit a General Motors aktuális igazgatójának, Roger Smith-nek, akinek Flint városa közvetlenül köszönheti, hogy gyakorlatilag koldusbotra jutott.

Moore a film alatt végig arra készül, hogy provokatív kérdéseit feltehesse Roger Smith-nek, de ebben nem kap segítséget a felvételek tanúsága szerint. Bárhol is keresi, ahol információi szerint összefuthat az igazgatóval, falakba ütközik. Közben, hogy ne egy szélmalomharcot nézzünk végig, színesíti a játékidőt a várost érintő gazdasági döntés hatásairól készült interjúkkal és monológokkal, melyben felváltva láthatunk érintett amerikaiakat, akik élete összeomlott és olyan embereket, akik valamilyen módon kapcsolódhatnak - sokszor esetlegesen és közvetve - a céghez. Rengeteg szempont ütközik a film során, ám a legtöbb ostoba közhelyek puffogtatásába fullad.

Moore ezzel a filmmel legalább egy tucat filmes díjat megnyert és elhintette a hírnevét a világban. Már ebben az első munkájában markánsan megjelennek a rá jellemző stílusjegyek, mint például a nyomulós és erőszakos stílusa, ahogyan igyekszik bejutni helyekre, a kis színes megjegyzések, amelyek viccessé tesznek szituációkat, a felváltott nézőpontok, és, hogy igyekszik a vélt igazát felnagyítani és nevetségessé tenni a másik oldal képviselőit. Néha egyszerűen hülyét csinál az interjúalanyaiból és talán ez az, amiért a legtöbb támadás éri munkássága során.
A filmmel kapcsolatban Moore-t fel is jelentette egyik "szereplője", amiért rossz színben tüntette fel a filmben és ez volt az egyetlen, amikor Moore elveszítette az ellen indított pert.
Ez persze talán nem éppen etikus dokumentumfilm készítés, viszont egyértelműen szórakoztató és befogadható darabokat ad a nézőnek.

A negatívumok ellenére is érdekes korképet kapunk Amerikáról, és néha bizony groteszk események tanúi lehetünk, miközben látjuk egy egykor szebb napokat megért város lassú pusztulását.
(A 100 dolláros beugrós, frissen nyitott börtönben zajló felavatási buli pl. nem semmi vagy amikor interjú közben a hölgy nyulat boncol.)
A film elején Moore nem nevez nevén egy magazint, amelyiknek alkalmazásába került, de kirúgták onnan egy címlap ötletének folyományaként. Ezt a pert a rendező megnyerte és többek között ebből, bingó játékok bevételéből és a házára felvett hitelből készítette a filmjét.

Rendkívül gyomorforgató a film utolsó tíz perce, amelyben felváltva láthatjuk a cég képmutatását támogató ünnepséget és egy fekete család kilakoltatását.
Mellékes tény, hogy mire elkészült a film nem tudták a filmet bemutatni Flintben, mert bezárt az összes mozi?

70%

Ha szeretnéd látni, akkor tessék: R O G E R  É S  É N

Egy ártatlan ember - An Innocent Man (1989)

Egy ártatlan ember - An Innocent Man (1989)

Rendezte: Peter Yates

A film Mafab adatlapja: An Innocent Man (1989)

Megtekintés: Ne zavarjon, hogy a film "régi" és Tom Selleck mondjuk nem a kedvenced. Ez egy remek dráma, börtönfilmbe oltva.

Szeretem ezt a filmet. Vagy inkább kedvelem? Egyik pozitívuma, hogy pár évente érdemes újra nézni a másik, hogy ha most nem is nézem meg, azért nagyjából emlékszem rá, hogy pár sort írjak róla. Yates rendezői munkásságából amúgy számomra a legélvezetesebb a mai szemmel már elég gagyi "Támadás a Krull bolygó ellen - Krull" című fantasy blődli. A film sok emlékezetes pillanattal örvendeztette meg a gyermekkorú nézőket - néhány jelenetére ma is élénken emlékszem. Felsorolni nem kezdem, de egy film erénye, ha nem csak a zenéjére emlékszünk, hanem nagyjából az egész filmre. A zene amúgy a napokban elhunyt James Horner szerzeménye és az egyik legjobb filmzenei munkája.
Yates ezen kívül sok műfajban kipróbálta magát és az egyik élvezetesebb munkája az "Egy ártatlan ember". Első sorban dráma és fejlődéstörténet, igaz, annak nem a szokványos formája, sőt, kicsit kicsavarja a műfajt. Miért? Mert a főszereplő, Jimmie Rainwood (Tom Selleck), már alapból kiforrt egyéniség, nem lenne szüksége karakterfejlődésre, ha mondjuk egy romantikus filmről beszélünk. Jimmie szereti a barátnőjét, kedvelik és elismerik munkáját a munkatársai és élete a nagy amerikai álom. Aztán, egy nap, két túlbuzgó és korrupt zsaru, sikeresen félrehall egy információt és kábítószert kezd keresni Jimmie lakásán. A baj, hogy Jimmie éppen otthon van, beléjük botlik és meglövik. Persze, mire kiérkezik az erősítés és a mentők, kiderül a tévedés, és ha már rendőreink olyan korruptak, igyekeznek tévedésüket Jimmie nyakába varrni. Köszike!
Szarkeverésüknek eredménye, hogy Jimmie sok év letöltendőt kap és ártatlanul olyan közegbe kerül, ahol a karakterfejlődés minden, csak nem pozitív. Jimmie nem rossz ember, csupán a körülmények áldozata, akinek végül olyan útra kell térnie, ahonnan nincs vissza út. Ennek ellenére, ha úgy vesszük, megtisztulva és megerősödve kerül ki a falak mögül.
Közben, két rendőrünk, meg ahelyett, hogy elmenne a kurva anyjába - két igazi tenyérbemászó arrogáns karakterről van szó - Jimmie barátnőjét fenyegetik és Jimmiere is rászállnak a szabadulása után. Nem tudom, a valóságban is így működik ez, de ha én bemószerolnék valaki és az az én hülyeségemből éveket ülne, igyekeznék az életben többet nem az útjába kerülni. Mert az ördög nem alszik. Biztos, ami biztos.
Meg egyáltalán: Lehet én egy korrupt, kábítószereseket kiraboló gyökér zsaru, de legyen már bennem annyi zsiványbecsület, hogy ha elbasztam valaki életét véletlenül, nem szívom a vérét utána is.
Nos, két zsarunk nem így gondolkodik és meg is lesz a jutalmuk, hiszen a négy fal közül már nem az a címben is szereplő ártatlan ember lép ismét a városi élet körforgásába, hanem egy lélekben és testben megerősödött, igazi ellenfél.
Jimmie pedig kis segítséggel revánsot vesz, ahogy a néző végig drukkolt neki.
Jó főszereplő, jó alakítás. Elfogadható mellékszereplők, egy erős F. Murray Abrahammel, Virgil Cane szerepében, akinek ez az egyik legjobb mellékszerepe, de teszem hozzá, munkásságát annyira nem ismerem. (Tudom, hogy Oscar-díjas az Amadeus Salieri megformálásáért, de ettől még nem állítanám, hogy ismerem, mint színészt!)
A két rohadék zsaru másod-élvonalbeli színészek munkája: Richard Young, aki gyakorlatilag Indiana Jones titkos példaképe. Tőle kapta a kalapot a harmadik részben! Más munkái számomra nem ismertek. David Rasche pedig kicsit túl is játssza a robbanásig feszült zsaru figuráját. Igazi elmebeteg. Volt a nyolcvanas évek legvégén egy pár tucat részt megért, igen fárasztó humorú krimi sorozat, amelyben a címszereplőt alakította. Talán hallottál a Sledge Hammer!-ről... Nem a Peter Gabriel szám.

A film szinte végig karcolgatja a tévéfilmes kereteket. Nem érződik, hogy sok pénzt öltek bele és mai szemmel kissé meg is kopott. Viszont, egy próbát megér, mert Tom Selleck tényleg remek a szerepben, jól hozza a kétségbeesett kisembert, akit elragad a fogaskerék és szinte csak magában bízhat, ha túl akarja élni.
Egyáltalán nem nehéz a főszereplővel azonosulni, még azok ellenére sem, amibe belekényszerítik, a túlélésért.
Kellemes nosztalgiával ajánlom ezt a filmet mindenkinek.

70%

Szerencsére van egy hely, ahonnan mindjárt le is töltheted és megnézheted, igazam van e.
Te mennyit adnál erre a filmre egy tízes skálán?

online pont: Egy ártatlan ember

Mondhatsz bármit - Say Anything... (1989)

Mondhatsz bármit - Say Anything... (1989)

Rendezte: Cameron Crowe

A film Mafab adatlapja: Say Anything... (1989)

Megtekintés: Bár, szerintem mostanra kissé idejét múlt a történet, ha eddig kihagytad, érdemes egyszer megtekinteni.

Kedvelem Cameron Crowe munkásságát. Nem, mintha mélyen beleástam volna magam a filmjeibe, de azért, amit láttam tőle, azok szórakoztattak. Főleg, mert a történet mellett még egy életérzést is erősen tudott közvetíteni számomra, a karakterein keresztül. Szóval, ha jobban odafigyelt rá az embert, többet kapott, mint a vásznon pergő száz perceket.

Crowe első filmje is hordozza magán a rendező kézjegyeit, igaz, közel sem olyan markánsan, mint a későbbiek és még egy olyan pillanatot is fel tud mutatni (Felmutatni... John Cusack egy magnót emel a magasba barátnője házánál, hogy a hangos zenén keresztül közvetítse számára az érzéseit.) amit később filmek idéztek meg. Gyakorlatilag olyan, mintha Nick Hornby "Pop, csajok, satöbbi..." című keserédesének előzményfilmjét néznénk.

Amúgy, nem vagyok olyan nagy Crowe fan, hiszen a "Facérokat" ezer éve láttam és alig emlékszem rá. A két ismertebb filmjére meg nem lehet rajongást építeni: Jerry Maguire és Majdnem híres.
A "Vanília égbolt, ugye egy Remake, így kiesett, legyen bármilyen sikerült is, az Elizabethtown meg úgy volt számomra unalmas, ahogy volt. Szóval, nem biztos, hogy valójában megfelelő vagyok egy Cameron Crowe film véleményezéséhez.

John Cusack a nyolcvanas években jól hozta a sebezhető, érzelmes kamaszfiú image-t. Mire bemutatták a "Mondhatsz bármit", addigra már legalább négy filmje jutott el a hazai videósokhoz, amelyben szinte ugyanazt a kissé felelőtlen, egyszerre vicces és sebezhető figurát hozta magával, amit a jelen tárgyalt filmben is. Negyedik filmje, a "Tuti dolog" tette egy generáció hősévé, a nyurga fiút, aki némi kényszerűségből egy enyhén nyársat nyelt lány (Daphne Zuniga) társaságában kénytelen a nyári szünetben Kaliforniába utazni, ahol várja őt a tuti dugás, egy csinos bombázóval, akit nem is ismer. Persze, ahogy az várható, a road movie alatt belehabarodik az útitársába és viszont. Mire célhoz érnek, már nem is számít a kitűzött cél...

A "Mondhatsz bármit" kicsit átvert. Eredetileg azt gondoltam, hogy valamelyik tini szereplőnk hitvallásából egy töredék, hiszen a felszín alatt egy fiú és egy hozzá nem nagyon illő lány szerelméről szól a film. Aztán tévedtem, mert az alakuló kapcsolat mellett apa és lánya közötti kötelék is erősen jelen van és benne a dráma. Apa, ugyanis, mivel mindent a lánya sikereinek rendel alá, némi kis pénzmagot sikkaszt az üzletéből, egy nyugdíjas otthonból. Szép a cél, mely szerint ezt a gyermekére akarja testálni, meg minden kis titkukat megosztják egymás előtt, leszámítva azt, hogy apu tilosban jár, hiszen ha a lányka megtudná, összetörne a benne kialakult makulátlan világkép és apai ideál.
A cím ehhez a töréshez kapcsolható.

Lloyd Dobler (John Cusack) nagyjából egy semmirekellő fiatalember. Nem rosszabb, mint az átlag, épp csak sodródik az árral és semmi nem érdekli. kivéve Diane Court (Ione Skye), aki iskolatársa, lány és meglehetősen kívülállónak tűnik Lloyd komfortzónájához viszonyítva. Amiben a barátok nem bíznak, azonban valósággá válik: a két fiatal összeismerkedik és még egymásba is szeretnek.
Kezdetben egyetlen árnyék vetül a kapcsolatukra; a társadalmi különbözőségük.
Majd az, hogy Diane ösztöndíjat kapott Londonba, ahová értelem szerűen nem biztos, hogy nihilista hozzáállású barátja követni tudná.
Végül, már apu (John Mahoney) is a kapcsolat ellen kezd áskálódni, hiszen félti a lányát, nehogy feladja a gyermekkori álmokat a tinédzserkori álmokért.
Közben pedig mintha nem lenne apu üzlete teljesen tiszta...

Mai szemmel nézve a film eléggé idejét múlt és talán nem is olyan mély-filozófiai darab, mint mondjuk a már említett "Pop, csajok, satöbbi..." igaz, ebben tinik játszanak, abban pedig már harmincas korosztály.

Érdekesség, - hogy mindkét filmben játszik Joan Cusack, John Cusack nővére és mellékszerepben feltűnik Lily Taylor is.
- hogy Don "The Dragon" Wilson első amerikai munkáját tisztelhetjük a filmben és egy rövid jelenet végén mindjárt orrba is rúgja a főszereplőt...
- A film egyik romantikus mondata 2007-ben bekerült a 100 legjobb filmes idézet közé: "A szívemet adtam neki, ő pedig cserébe adott egy tollat!"
- A forgatókönyv egyik fontos történeti szála a producertől származik, James L. Brooks-tól, aki a bűnöző apát találta ki, akinek stiklijéről a lánya mit sem tud.
- Színészek, akik végül nem kapták meg a főszerepet, pedig volt róluk szó: Robert Downey Jr., Christian Slater, Kirk Cameron, Loren Dean (De ő végül Joe szerepét kapta meg), Todd Field, Peter Berg (aki akkor még inkább színészi ambíciókat vallott.) Végignézve a gárdát, szerintem Cusack jó választás volt.
- A film címe ismert "Mondhatsz bármit" és "Mondhatsz akármit" formában is.

60%

Nem rossz első randis film, de azért, abban az időben készültek sokkal erősebbek is a témában.
Szerelemről, felelősségről, felnövésről.

Ma már valószínűleg egy flash mob-bal keltenénk fel a hölgy figyelmét, de régen, jóval a szonettek és trubadúrok ideje után, megtette egy sztereó magnó is, valami nyálas, romantikus számmal.

Peter Gabriel - In Your Eyes

Ha esetleg anélkül néznéd meg, hogy velem randiznál, itt keresd és nézd meg!

Szorul a hurok - The January Man (1989)

Szorul a hurok - The January Man (1989)

Rendezte: Pat O'Connor

Egy viszonylag komoly filmet sejtető poszterváltozat

O'Connor filmje egy egészen komor krimiként indít, hogy végül, az utolsó percekben egy bűn rossz, bűnügyi komédiára váltson. Mert a befejezés eléggé vicces, vagy inkább röhejes.

Nick Starkey (Kevin Kline) nyomozó indexre lett téve egy korábbi ügye miatt. Testvére, Frank (Harvey Kietel) a rendőrfőnök és nagyon be van rágva a tesóra, viszont felső nyomásra kénytelen szaktudását kérni egy egy éve dolgozó sorozatgyilkos ügyében. Az aktuális áldozat meg történetesen a polgármester, Eamon Flynn (Rod Steiger) kislányának, Bernadette (Mary Elizabeth Mastrantonio) legjobb barátnője volt. (Elég nívós szereposztás, igaz?)
Nick együtt bérel kecót egy életművésszel, Ed-del (Alan Rickman), akit simán bevon a nyomozásba. (Életszerű, igaz?)
Nick és Ed pedig Bernadettel kiegészülve, ütős kis trióként hajszolják a gyilkost, még azután is, hogy elvileg már elkapták... azaz utolsó, 12. áldozata után öngyilkos lett.
Közben Frank neje, Christine (Susan Sarandon) Nick után koslat. Csoda, ha Frank utálja öccsét - vagy bátyját - mint a büdös szart. Ezen az sem változtat, hogy Nick a szemére hányja, hogy anyjuk őt szerette jobban.

A "szorul a hurok" egy tök átlagos krimi és ha még egy kicsit klisésebb, a végén kiderül, hogy Alan Rickman - akit akkoriban kezdett a mozi felfedezni - a gyilkos. Ezt a ziccert kihagyják.
Spoiler:
Végül a tettes egy, Nick szavaival élve: "Egy senki, aki csak figyelmet akart"

Itt már a humor is dominál,
amiről az első percekben a nézőnek sejtése sincs.
Az imdb egyelőre krimiként aposztrofálja a filmet,
a humor faktorról nem vesznek tudomást.

És elgondolkoztam ezen, hogy amíg nem volt felelős újságírás, a gyilkosok többnyire előnyökért gyilkoltak. Pénz, hatalom, aberráció. De azután elkezdtünk újságot nyomtatni, jött a tévé és kitenyésztettük azt a gyilkost, aki azért az Andy Warhol féle 15 perc hírnévért gyilkolásznak.
Másrészt, gyilkosunk kiléte tényleg mellékes, ami pofátlanság annak fényében, hogy milyen akkurátusan választotta ki az áldozatait.

Kevin Kline inkább tűnik irodalom tanárnak, mint tökös zsarunak és Rickman sem egy túl kemény, maszkulin figura. Külön öröm, hogy mellettük a többi férfi színész legalább kellően zord figura. Mastrantonio pedig nagyon finom nőcske, igaz a forgatás idején elmúlt harminc, ellenben a filmbeli 23 éves karakterével... Kár, hogy olyan kevés filmben kapott lehetőséget, pedig aki látta "A mélység titka" című akció, sci-fit, tudja, hogy kiváló színésznő. Mostanában főleg sorozatokból lehet ismerős.
Rickman a bohókás haver szerep. Itt még nem nagyon tudtak vele mit kezdeni, de szerepeltetése arra jó volt, hogy női rajongóit a nézőtérre csábítsák vele. A "Drágán add az életed" után ez egy merőben más szerepkör. Szerencsére nem ragadt bele. Később még nyomult Mastrantonio-val, amikor szerep szerint legalább közelebb kerültek egymáshoz: Robin Hood, a tolvajok fejedelme...
Sajnos Susan Sarandon is inkább csak a neve miatt kerülhetett be, hiszen feladata a filmben eléggé csekélyke. Ráadásul még a végén még arcul is csapják. Nem szó szerint.

A "Szorul a hurok" egy igazi B film, amit tévében érdemes egyszer megnézni. A moziban ez nagy csalódás lehetett.

40%

Cyborg - A robotnő (1989)

Cyborg - A robotnő (1989)

Rendezte: Albert Pyun


De jó volt ez a film abban az időben, amikor még fekete műanyag dobozokon tároltuk a néznivaló filmeket, amiken a minőség a tűrhető és a fos között ingadozott. Néha sikerült egyik-másik filmet szinkronosan megcsípni, volt amit narrátorosan. Attól függ, milyen gyorsan jutott el hozzánk, legális vagy fekete csatornákon. A Cyborg pl. nálam sosem volt a robotnő, már csak azért sem, mert ha egy robotnak emberi a formája és megtévesztésig nőt formáz, akkor az szerintem android és nem robot. Apró kifejezési különbség, de annyi baj legyen. A cyborg meg valami, ami valamikor emberi volt és egy részét géppel helyettesítették. De lehet, hogy rosszul tudom. Meg nem fontos...





Szóval, még Jean-Claude Van Damme be sem futott igazán, a Golan-Globus Productions meg éppen becsődölt. A legjobb pillanatban találkoztak.
Menahem Golan és Yoram Globus (állandóan azt hittem, köze van hozzájuk a mustárgyártó cégnek, de nem) két Tiberias-i úr, akik között ugyan volt 12 év korkülönbség, ám ennek ellenére rendesen összekovácsolta őket a filmipar szeretete, melyet abban tudtak legjobban kiélni, hogy több tucatnyi B filmet szponzoráltak, producereltek. Közben néha becsődölt egy-egy cégük, mégis, újra és újra talpra bírtak állni. Egyik jellegzetes üzletpolitikájuk az volt, hogy húzó nevű színészeket "vásároltak fel", mondjuk 5-10 évre és ezalatt az idő alatt, orrba-szájba dobálták moziba az adott színész filmjeit. Charles Bronson tudna mesélni erről a feszített tempóról, amelynek köszönhetően a filmjei a minőségből átcsúsztak a mennyiségbe. Ennek ellenére G-G rengeteg ma már nagy nevet indítottak el a pályán, vagy tartottak a vászon közelében. A filmjeik minősége meg ugyan megkérdőjelezhető, de a többsége ezeknek a produkcióknak, szórakoztató, kellemes időtöltés volt.

Egyik legendás darabjuk a Cyborg, melyet Albert Pyun rendezett, aki az alacsony költségvetésű akciófilmek egyik királya. Ha lenne ilyen titulus. Pyun első filmje egyáltalán nem vetítette előre, hogy a direktor később fércmunkákba fog temetkezni. A nálunk kevéssé ismert - pedig bemutatták - "Talen kardja" című fantasy nem váltotta meg a világot, sőt, mára szinte nyomtalanul eltűnt. Ettől még egy szórakoztató darab volt. A második filmje enyhén kultikus státuszba emelkedett: Rádióaktív álmok.
Ezután meg jött a sok agyatlan lövöldözés és hentelés. Pyun kamerájához fűződik a "Captain America" 1990-es megfilmesítése. Nos, arról elég ennyi...

"Nem örülnél, ha beköltözne a szomszédba..."

A Cyborg valamikor a közeli jövőben játszódik. A világ egy nagy rakás kartondoboz és autóroncs. A díszlet egy része felhasználásra került volna a He-Man 2.-ben, csak mivel gyengén muzsikált az első rész és Dolph Lundgren sem erőltette a szerepet, így mielőtt a sok elő-munka füstbe ment volna, G-G kimentette amit lehet és leforgatták ezt a fél trash, akció szemetet.

A He-Man szál eltűnt a fenébe, maradt egy poszt-apokaliptikus világ, melyben gyilkos hordák tartják rettegésben a túlélők még kisebb csoportjait és fizetett szabad szerencsevadász harcosok vágnak utat az utazó helyett, ha el kell jutni A-ból, B-be. Ilyen megfizethető zsoldos Gibson, akit egy android nő, felkér, hogy vigye el Atlantába, ahol a benne rejlő információk kinyerése után elkészíthetnek egy ellenszert az adott világ legveszélyesebb vírusos halálos járványa ellen. Gibson motivációja a pénzről nagyon gyorsan átvált a bosszúra, hiszen pár flashback elárulja, van közös múltja a kalózok névre hallgató pribékekkel és az nem kellemes. Gibson Duracell nyuszi üzemmódba kapcsolva lohol az ellen után, egy nagy csöcsű barnával az oldalán, akit állandóan leütnek akció közben, így még őt is védenie kell. Hogy végül egyszemélyes harcát siker koronázza, abban sokat segít, hogy a kalózok vannak olyan hülyék, hogy mikor végre egyetlen tör döféssel elintézhetnék, inkább Jézust faragnak belőle és felhúzzák egy keresztre. Azután meg pislognak, mikor Gibson valahogy elébük kerül és felkészülten, harcra készen várja őket a célállomáson.
Mindezt szép lassításokkal és zavaróan gyors és sok vágásokkal vászonra festve.

Vál lövés.  Csak két vágásnyi időt fáj.

Érdekességek:
A karakterek nagyjának hangszer vagy hangszergyártó cég a neve.
A "Gibson" név egyértelmű főhajtás a "Mad Max" trilógia előtt. Hasonló a két főszereplő múltja.
Ralf Moeller első mozifilmje. Vaskos német ajkúsága miatt kénytelenek voltak szinkronizálni a színészt.
Albert Pyun a főszerepre Chuck Norrist szerette volna, ami tudjuk, hogy hülyeség, hiszen Norris az első jelenetben hazavág mindenkit és személyesen az ölében viszi a célállomásra az androidnőt.
A film első perceiben leleplezik az androidnőt, amit ma már valószínűleg meglepetésként a film végére időzítenének. A kilencvenes évek még nem volt olyan fifikás.
Nem hagyták kiteljesedni Pyun művészi vénáit a film elkészítése közben, mert a rendező egy szarrá lassított, fekete-fehér, töredékes félművész filmben gondolkodott.
Ami megmaradt a He-Man forgatásából és elkészült az esetleges folytatáshoz, sőt, egy előkészítés alatt álló Pók-ember film jelmezeit szintén felhasználták ehhez a filmhez.
A büdzsé hozzávetőlegesen millió alatti összeg, amit a bemutató hétvégéjén visszahoztak, hiszen nagyjából 3 milliót fialt az első hétvége.

Deborah Richter: Kacsaszáj, nagy cici, puha popsi.

A film még mai szemmel is szórakoztató. Sok egyéb akciófilmhez képest annyit nem romlott az összkép. Ellentétben azzal a sok olasz produkcióval, amelyek ebben az időben jöttek ki - nyolcvanas évek - és igyekeztek a Mad Max sikerét meglovagolni.

60%

Figyeld:
- A zene. Később sok Magyarországon bemutatott film alá bekeverték a szinkronstúdiók.
- Deborah Richter segge, ahogy fityeg, miközben, Nady a tengerbe rohan. Kiábrándító. A melle az nem rossz.
- A film enyhén megelőlegezi az "Ember gyermekét", bár közel sem annyira, mint a "2019", ami szintén nagy poszt-ap kedvenc.
- Pyun nagy nőgyűlölő.

Valahol a neten találtam egy videókazetta borító gyűjteményt, sok ritkasággal. Ezúton is köszönöm a feltöltőnek!!! A VICO kiadó az egyik legnagyobb lopós cég volt Magyarországon. Rengeteg filmet adtak ki videón, élvezhetetlen szinkronnal. Volt jogi problémájuk rendesen, mert nem minden esetben volt biztos, hogy fizettek a jogdíjakért.

Ha megnéznéd a filmet, ugorj át ide: C Y B O R G