2020. január 24., péntek

Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)


Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

Rendezte: Bruce Beresford

A film Mafab adatlapja: Driving Miss Daisy (1989)

Megtekintés: Jessica Tandy úgy lett kedvencem, hogy korábban egyetlen filmjét láttam és abban is egy olyan karaktert alakított, aki a való életben egészen biztosan őrületbe kergetne. 

Nem emlékszem pontosan már, de azt hiszem, az első mozi, amiben felfigyeltem a színésznőre, egy hasonlóan a barátságra épülő keserédes dráma volt, mint a Miss Daisy. A „Sült zöld paradicsomban” Tandy egy öregotthonban rekedt, végtelenül barátságos, ugyanakkor enyhén szenilis hölgyet keltett életre. Őt egy középkorú háziasszony (Kathy Bates) menekíti ki a szeretetotthonból. Egyfajta makro road movie, amelyben flashback-eknek köszönhetően megismerjük Amerikát abból az időből, amikor a nőknek még nem volt ildomos nadrágban járni és a férfiak az öklükkel nyomatékosították az igazukat, ha a családon belül kérdések merültek fel, hogy ki viseli a nadrágot. Nem is feltétlenül a földrajzi út az érdekes, amit abban a filmben a két nő bejár, hanem a fejlődésüké.
Már abban a filmben bemutatott barátság is két egymástól eltérő karakter kapcsolatára helyezte a hangsúlyt, ám ebben a moziban a két főszereplő közötti szakadék nem csak generációs, de vallási, etnikai, nemi és társadalmi is.

Daisy Werthan (Jessica Tandy) erőskezű zsidó asszony, aki egyik nap egy buta malőr miatt nem vezethetne többé autót. A fia, Boolie (DanAykroyd), hogy segítsen anyján, felfogad mellé egy középkorú fekete férfit, Hoke Colburn-t (Morgan Freeman), hogy talán majd így édesanyja végre nem akar többé volán mögé ülni. Azonban Miss Daisy végtelenül akaratos nőszemély és bár magát nem tartja egy elítélő személyiségnek, kezdetben rendkívül nehezen fogadja el a fekete férfi jelenlétét maga körül. Azonban Hoke olyan arisztokratikus nyugalommal hajt fejet az idős asszony akarata előtt, hogy az fokozatosan megenyhűl irányába, sőt, hosszú évek alatt egyfajta hűvősnek tűnő, de mély barátság alakul ki közöttük. Persze, a neveltetésük miatt sosem lépnek át egy határt, azonban ahogyan megismerik egymást, elfogadják a másik korábban kimondatlanul is elítélt viselkedési normáit.

Nem megkerülhetetlen mozi, talán voltak jobban elkészített darabok is, amelyek feltárják egy szoros kapcsolat mögött rejlő pszichológiát, azonban a szereposztás miatt mindenféleképpen érdemes adni egy esélyt az amúgy erősen tévéfilmes érzetű feldolgozásnak.

Tandy csípőből hozza a karót nyelt zsidó nőt, és remekül támogatja meg Freeman, aki talán sosem játszott ennyire tipikusan „néger” karaktert. Hisz volt ő már amerikai elnők, sőt, az isten is. Hoke karaktere azonban a tipikus déli fekete férfi, aki alárendeli magát „gazdáinak” és olvasni sem tud.

Mellettük szinte csak alájátszik Aykroyd, Miss Daisy fiaként, viszont azzal, hogy alkalmazza Hoke-ot, ő lesz a katalizátora, hogy anyja hűvös viselkedését megpuhítsa egy idegen férfi segítségével.


Persze ne gondoljunk egy klasszikus buddie mozira, hiszen a két világ tényleg nagyon távol áll egymástól, azonban az utolsó pillanatok, amelyben Hoke tortával eteti Miss Daisy-t, mindent elárul a karakterek fejlődéséről, még úgy is, hogy jobban belegondolva Miss Daisy barátságos viselkedése akár szellemi állapotával is magyarázható. Itt nem az egymást hátba verő, poénkodós barátság alakul ki közöttük, hanem a hosszú együtt töltött idő alatti csiszolódásnak köszönhetően egyfajta kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatnak. Mert amikor Hoke megeteti Miss Daisy-t a tortával, akkor már rég nem azért teszi, mert megfizetik, hanem mert lényéből fakad a segítőkészség és megszerette az asszonyt. Daisy pedig, amikor egyenesen Hoke kezéből fogadja el a tortából lekanyarított falatot, majd hálásan a férfire mosolyog, a legtávolabb áll már attól a nőtől, akit kapcsolatuk legelején megismertünk. És ez benne a szép: két ember, akiknek sosem kellett volna megismernie egymást, most boldogan tölti egymással az időt.

Alfred Uhry kamaradarabja lassan építkezik fel, itt-ott talán hézagos is kicsit. Döcögése ellenére nagyon jól megismerjük a karaktereket, ahogyan az egymással szemben támasztott gátakat apránként elbontják. Nem véletlen, hogy a filmet olyan sok díjra jelölték és ezért az alakításáért Tandy megkapta az Oscar-díjat, a forgatókönyvíró-szerző Alfred Uhry-val egyetemben. Azóta még két feldolgozása készült képernyőre a filmnek, olyan nevekkel, mint James Earl Jones, Angela Lansbury és Joan Plowright. A darab bizonyos formában még ma is aktuális.

Nem hibátlan mozi. Bruce Beresford biztos kezű rendező, azonban nem sok kísérletező kedv szorult belé, talán ezért sem érzem filmjei megtekintése közben a rá jellemző stílusjegyeket. Pedig biztosan vannak.
A „Miss Daisy-nél” ilyesmire azonban nincs szükség. A darab egyenesen színházba kívánkozik. Hogy a kész film ne legyen száraz dráma, abban lehet Beresford tehetsége. Mert végig szórakoztató a munkája.
Hans Zimmer filmzenéje pedig sokat emel rajta.

A film sokban emlékeztet egy korai Nicholas Cage filmre, "Az öreg hölgy és a testőr" című mozira, amelyben Cage egy testőrt alakít, aki a Shirley MacLaine által alakított ex First Ladyre vigyáz. Ott persze igyekeznek a thriller vonalon elindulni, bár a film első fele hangulatában inkább egy komédiára emlékeztet.

70%

Töfi:
- Tandy az ügynökével 100 dollárban fogadott, hogy ezért a szerepért már nem nyeri meg az Oscar-díjet. Miután veszített, kijelentette, hogy még életében nem volt még boldogabb így veszíteni el egy fogadást.
- Bár hihetetlennek tűnhet, Zimmer a zenét zenekar nélkül, szintetizátorral rögzítette.
- Dan Aykroyd egyetlen Oscar jelölése, ami nem is rossz, ha tudjuk, mennyire közepes támogató szerepet kapott.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: