A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dan aykroyd. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dan aykroyd. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. január 8., szombat

Szellemirtók: Az örökség - Ghostbusters: Afterlife (2021)

 Szellemirtók: Az örökség - Ghostbusters: Afterlife (2021)


Rendezte: Jason Reitman

A film Mafab adatlapja: Ghostbusters: Afterlife (2021)

Megtekintés: Harold Ramis 2014-ben hagyta itt végleg a franchise-t. Korábban úgy tűnt, hogy ezzel vége is a sorozatnak, ám az első két rész rendezőjének, Ivan Reitman-nek a fia, Jason Retiman és Dan Aykroyd, Gil Kenan rendezővel triót alkotva egy méltó lezárást írt az eredeti két részhez, igaz, ehhez minden egyéb Ghostbuster-s darabot át kellett lépniük. Azonban szerintem ez így teljesen rendben volt. A történet egyfajta Remake-je vagy Rebootja is lehet az első résznek, hiszen rengeteg ponton kapcsolódik hozzá a cselekményben, ám nálam betalált, rendesen. 

A harmadik rész méltó búcsú Harold Ramis színész-rendezőtől. Mondjuk, Ramis szerintem inkább rendezőként alkotott maradandót (Idétlen időkig!!!), ám a "Ghostbusters: Afterlife" felvállalta, hogy illendően lezárja Dr. Egon Spengler történetét és ezt ennél szebben nem nagyon lehetett volna. Gondolom én. Hasonló érzelmi hullámvasutat Paul Walker halála után, a "Halálos iramban" sorozatból való kikocsikázása után éreztem. Ez azért lehet kicsit fura nekem, mert Ramis nagyjából tényleg csak ezzel a szerepével mutatta meg nekem a színészi vénáját. 

A stúdió egy ideje már szeretett volna új életet lehelni a márkanévbe, azonban a néhány évvel korábbi, női főszereplőkkel rebootolt mozifilm valamiért nem jutott el a közönség szívéhez, habár, összességében nem egy nézhetetlen alkotás, pusztán, talán kicsit szükségtelen? Az biztos, hogy nem segített neki az sem, hogy éppen a Metoo mozgalom talán legaktívabb időszakában került mozikba és a nézők egy része talán inkább egyfajta propaganda és érzékenyítő filmként tekintett rá, a színésznők kihasználásának a jegyében, mintsem önálló jogán megálló produkciónak. Amolyan, Hollywood annyi fájdalmat okoz azzal, hogy a nőket kizsákmányoljuk, így nesze, egy film, amivel aprót lépünk a rehabilitáció felé, sőt, a komikus és butácska mellékalak szerepébe szuszakoljunk be egy tipikus szépfiút, Chris Hemsworth-öt. (Nagyon remélem, csak én gondolkodom ennyire ostobán a filmről és nem ezért lett kritikailag olyan lenézett.)

Az új rész viszont úgy tűnik, tényleg annak fényében született, hogy korrekt, tisztességes módon folytassák ill. zárják le a sorozatot, így sikeresen telepakolták annyi utalással - főleg a kellékek tekintetében - hogy ember legyen a talpán, aki mindet ismeri és még a fontos szereplőket is sikerült visszahozni, úgy, hogy Bill Murray korábban már temette a franchise-t. A különbség a helyszín megválasztásában és a generációban érhető tetten, hiszen itt az unokák - egészen pontosan Spengler unokái - viszik tovább a családi örökséget, egy amerikai kisvárosban, ahol egyszerűen nincs szükség felhőkarcoló nagyságú szellemalakra és ennél fogva emberi léptéken belül maradunk. Nem állítom, hogy tökéletesen logikusnak érzem végi a sztorit, de feltételezem, a három forgatókönyv író összedugta a fejét és rendesen lekerekítették a történet éleit, amit lehet, első megtekintés után magam sem látok még teljesen. Azonban, ami manapság ritka, de úgy érzem, a harmadik Szellemirtók lett annyira kellemes, nosztalgikus mozi, hogy legalább még egyszer megnézzem és ezt manapság egyre kevesebb film tudja magáról elmondani. Az új Mátrix film is vissza-visszamutat az első részekre, ám ott nem éreztem azt eléggé kereknek és így a negyedik Mátrix film számomra amolyan felmelegített második fogás, míg ez a harmadik rész, inkább egy ízletes desszert, amely megkoronázza a vacsorát.

https://www.artofvfx.com/ghostbusters-afterlife-alessandro-ongaro-overall-vfx-supervisor/

Mondanom sem kell, hogy igazán csak az fogja élvezni, aki látta és szerette az első két részt és belül pont olyan örök gyereknek maradt meg, mint pl. Dan Aykroyd, akin érződik, hogy hazaért. Murray már nagyon megfáradt mostanra és szerintem inkább tisztességből vállalata el a finálét. Hudson pedig, mintha alig öregedett volna, így simán el tudom képzelni, hogy később, ha készül még pár etap, a belebegtetett gazdag üzletemberként előkerüljön. Az igazi főszereplők azonban a gyerekek, sőt, inkább csak a lányunoka, Phoebe (Mckenna Grace) aki simán leiskolázza a többieket. A kamera imádja és elég sokat is foglalkozik vele. Mellette a Stranger Thinges Finn Wolfhard, a tesó szerepében már sokkal klisésebb és a romantikus szál sem működik olyan jól közte illetve a helyi szép lány, Lucky (Celeste O'Connor) között. Tudjuk, hogy dramaturgiailag szükség lenne rá, azonban kicsit gyengére sikerült megírni és azzal sem kezdtek semmit, hogy a lány apja (Bokeem Woodbine) a helyi seriff.

Van néhány sztár, akik nyúlfarknyi szerepeik miatt szinte fel sem ismerhetőek, vagy a stáblista utánra maradtak, de volt, akit egyszerűen sehogyan sem tudtak visszacsábítani a búcsúzáshoz és ezért kicsit haragszom Rick Moranisra. Annie Potts legalább benézett Janine szerepében.

Szerintem kellemes családi film lett a harmadik rész, ha nem is túl eredeti. De a hangulat egyben van, a zenéje mintha az eredeti szerző, Elmer Bernstein kezei alól kerültek volna ki. A trükkök, a vágás, a díszletek is rendben vannak. 

Ritka az, amikor harminc évnyi szünet után sikerül ennyire hasonló hangulatban megalkotni egy folytatást és már ezért is le a kalappal a rendező, Jason Reitman előtt. Pedig, kisfiúként még személyesen fikázta a szellemirtókat a második rész egyik jelenetében. Az biztos, hogy a fiú nagyon megtanulta az apukától a leckéket és kiállásában egy az apuka stílusához nagyon közeli produktummal állt elő. A harmadik részeknek néha van egy kis átkuk, amit itt szerencsére nem éreztem. A harmadik rész szerintem semmivel nem rosszabb, mint a második rész volt.

70% simán jár neki.




2020. január 24., péntek

Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)


Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

Rendezte: Bruce Beresford

A film Mafab adatlapja: Driving Miss Daisy (1989)

Megtekintés: Jessica Tandy úgy lett kedvencem, hogy korábban egyetlen filmjét láttam és abban is egy olyan karaktert alakított, aki a való életben egészen biztosan őrületbe kergetne. 

Nem emlékszem pontosan már, de azt hiszem, az első mozi, amiben felfigyeltem a színésznőre, egy hasonlóan a barátságra épülő keserédes dráma volt, mint a Miss Daisy. A „Sült zöld paradicsomban” Tandy egy öregotthonban rekedt, végtelenül barátságos, ugyanakkor enyhén szenilis hölgyet keltett életre. Őt egy középkorú háziasszony (Kathy Bates) menekíti ki a szeretetotthonból. Egyfajta makro road movie, amelyben flashback-eknek köszönhetően megismerjük Amerikát abból az időből, amikor a nőknek még nem volt ildomos nadrágban járni és a férfiak az öklükkel nyomatékosították az igazukat, ha a családon belül kérdések merültek fel, hogy ki viseli a nadrágot. Nem is feltétlenül a földrajzi út az érdekes, amit abban a filmben a két nő bejár, hanem a fejlődésüké.
Már abban a filmben bemutatott barátság is két egymástól eltérő karakter kapcsolatára helyezte a hangsúlyt, ám ebben a moziban a két főszereplő közötti szakadék nem csak generációs, de vallási, etnikai, nemi és társadalmi is.

Daisy Werthan (Jessica Tandy) erőskezű zsidó asszony, aki egyik nap egy buta malőr miatt nem vezethetne többé autót. A fia, Boolie (DanAykroyd), hogy segítsen anyján, felfogad mellé egy középkorú fekete férfit, Hoke Colburn-t (Morgan Freeman), hogy talán majd így édesanyja végre nem akar többé volán mögé ülni. Azonban Miss Daisy végtelenül akaratos nőszemély és bár magát nem tartja egy elítélő személyiségnek, kezdetben rendkívül nehezen fogadja el a fekete férfi jelenlétét maga körül. Azonban Hoke olyan arisztokratikus nyugalommal hajt fejet az idős asszony akarata előtt, hogy az fokozatosan megenyhűl irányába, sőt, hosszú évek alatt egyfajta hűvősnek tűnő, de mély barátság alakul ki közöttük. Persze, a neveltetésük miatt sosem lépnek át egy határt, azonban ahogyan megismerik egymást, elfogadják a másik korábban kimondatlanul is elítélt viselkedési normáit.

Nem megkerülhetetlen mozi, talán voltak jobban elkészített darabok is, amelyek feltárják egy szoros kapcsolat mögött rejlő pszichológiát, azonban a szereposztás miatt mindenféleképpen érdemes adni egy esélyt az amúgy erősen tévéfilmes érzetű feldolgozásnak.

Tandy csípőből hozza a karót nyelt zsidó nőt, és remekül támogatja meg Freeman, aki talán sosem játszott ennyire tipikusan „néger” karaktert. Hisz volt ő már amerikai elnők, sőt, az isten is. Hoke karaktere azonban a tipikus déli fekete férfi, aki alárendeli magát „gazdáinak” és olvasni sem tud.

Mellettük szinte csak alájátszik Aykroyd, Miss Daisy fiaként, viszont azzal, hogy alkalmazza Hoke-ot, ő lesz a katalizátora, hogy anyja hűvös viselkedését megpuhítsa egy idegen férfi segítségével.


Persze ne gondoljunk egy klasszikus buddie mozira, hiszen a két világ tényleg nagyon távol áll egymástól, azonban az utolsó pillanatok, amelyben Hoke tortával eteti Miss Daisy-t, mindent elárul a karakterek fejlődéséről, még úgy is, hogy jobban belegondolva Miss Daisy barátságos viselkedése akár szellemi állapotával is magyarázható. Itt nem az egymást hátba verő, poénkodós barátság alakul ki közöttük, hanem a hosszú együtt töltött idő alatti csiszolódásnak köszönhetően egyfajta kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatnak. Mert amikor Hoke megeteti Miss Daisy-t a tortával, akkor már rég nem azért teszi, mert megfizetik, hanem mert lényéből fakad a segítőkészség és megszerette az asszonyt. Daisy pedig, amikor egyenesen Hoke kezéből fogadja el a tortából lekanyarított falatot, majd hálásan a férfire mosolyog, a legtávolabb áll már attól a nőtől, akit kapcsolatuk legelején megismertünk. És ez benne a szép: két ember, akiknek sosem kellett volna megismernie egymást, most boldogan tölti egymással az időt.

Alfred Uhry kamaradarabja lassan építkezik fel, itt-ott talán hézagos is kicsit. Döcögése ellenére nagyon jól megismerjük a karaktereket, ahogyan az egymással szemben támasztott gátakat apránként elbontják. Nem véletlen, hogy a filmet olyan sok díjra jelölték és ezért az alakításáért Tandy megkapta az Oscar-díjat, a forgatókönyvíró-szerző Alfred Uhry-val egyetemben. Azóta még két feldolgozása készült képernyőre a filmnek, olyan nevekkel, mint James Earl Jones, Angela Lansbury és Joan Plowright. A darab bizonyos formában még ma is aktuális.

Nem hibátlan mozi. Bruce Beresford biztos kezű rendező, azonban nem sok kísérletező kedv szorult belé, talán ezért sem érzem filmjei megtekintése közben a rá jellemző stílusjegyeket. Pedig biztosan vannak.
A „Miss Daisy-nél” ilyesmire azonban nincs szükség. A darab egyenesen színházba kívánkozik. Hogy a kész film ne legyen száraz dráma, abban lehet Beresford tehetsége. Mert végig szórakoztató a munkája.
Hans Zimmer filmzenéje pedig sokat emel rajta.

A film sokban emlékeztet egy korai Nicholas Cage filmre, "Az öreg hölgy és a testőr" című mozira, amelyben Cage egy testőrt alakít, aki a Shirley MacLaine által alakított ex First Ladyre vigyáz. Ott persze igyekeznek a thriller vonalon elindulni, bár a film első fele hangulatában inkább egy komédiára emlékeztet.

70%

Töfi:
- Tandy az ügynökével 100 dollárban fogadott, hogy ezért a szerepért már nem nyeri meg az Oscar-díjet. Miután veszített, kijelentette, hogy még életében nem volt még boldogabb így veszíteni el egy fogadást.
- Bár hihetetlennek tűnhet, Zimmer a zenét zenekar nélkül, szintetizátorral rögzítette.
- Dan Aykroyd egyetlen Oscar jelölése, ami nem is rossz, ha tudjuk, mennyire közepes támogató szerepet kapott.



2016. szeptember 26., hétfő

Szellemirtók - Ghostbusters (2016)

Szellemirtók - Ghostbusters (2016)



Rendezte: Paul Feig

A film Mafab adatlapja: Ghostbusters (2016)

Megtekintés: Nem állítom, hogy vártam rá, mint egy falat kenyérre, de annak ellenére, hogy nem egy maradandó darab, egyszer nézhető.

A problémám egyes újrahasznosított ötletekkel, hogy az eredetiség minimalizálása miatt nem nagyon vágyom többször megnézni az adott filmet. Emlékszem a régi Szellemirtókra. Talán, mert sokszor láttam és nagyon kedveltem az egész show-t. Közben felnőttem, öregedtem és az életem sem úgy alakult, hogy egyetlen örömöm a filmek megnézése legyen, talán ezért sem vágyom rá, hogy a 2016-os változatot rongyosra nézzem és ez nem egyértelműen a csajok hibája, akik játszanak benne, bár tény, nem érzem őket annyira hangsúlyosan jó karakternek, mint az első két rész, vagy eredeti mozik férfi karaktereit. Valahogy az a kémia, ami megvolt a férfibarátságban az első részekben, nekem itt kissé hiányzik és olyan szedett-vetett az egész produkció. A közellenség (Neil Casey) motivációja sincs rendesen a számba rágva, pedig érdekelt volna, hogy mitől lett az, aki és, hogyan volt képes arra, amit véghezvisz, bár, igyekeztek a karaktert felépíteni, néhány perc azonban erre nem volt szerintem elég. (Mondjuk amikor besétál a koncertre vagy az étteremben ülve látjuk, azért ott viszonylag sokat megtudhatunk róla.)

A film két legemlékezetesebb karaktere számomra a Thor srác (Chris Hemsworth) és az enyhén leszbikus beütésű technikus bébi (Kate McKinnon). Pedig a főszereplők pont nem ők. Ez azért gáz.

A Szellemirtóknak már a kilencvenes években be volt tervezve egy folytatása, csak Dan Aykroyd ötlete annyiba került volna már akkor, amennyit most sem költöttek rá a harmadik illetve inkább Reboot epizódra, pedig az sem volt kevés. Engem érdekelt is volna egy harmadik etap, hiszen az elsőt nagyon kedveltem és a második is viszonylag szerethető lett, plusz érdekelt volna, hogy a karakterek sorsa merre halad tovább, mondjuk tíz évvel az első rész után. Mennyire lett volna rutin feladat egy szellem befogása, kivel jön össze Louis Tully (Rick Moranis) karaktere és Dana gyermeke, ha már kissrác, látja e a halott embereket. A tervek azonban túl impozánsak voltak - vagyis kurva sokba kerültek volna - és a brigád lassan letett a harmadik részről.


Közben eltelt közel harminc év és akadt producer, aki úgy vélte, ha beleöl valamennyit a filmbe, az megtérül és hozhat is valamit a konyhára. Mivel már férfiak harcoltak a szellemekkel, a koncepció azt lett, hogy most csajszikat kéne a plazma köpő rémségek után küldeni, de nem voltak elég bátrak, mert, hogy a női nézőknek ne csak cickókat meg seggeket kelljen röhögve bámulni, betettek egy félisten férfiszínészt, hogy az elviccelje saját tehetségét és mutasson valamit a gyengébb nemnek. Nem véletlen az a fotó a szaxofonnal...

Ha a négy bige nem lenne elég - és bevallom, férfi nézőként tényleg nem azok, hiszen egyik sem testesíti meg a szexi tünci, ágyba rángatásra alkalmas eye-candy-t - a csinos csajok mellett, ami a férfi nézőket megmozgatja, az vagy a menő kocsik vagy a szentimentális múltba révedés. Mivel a filmben sok kocsit nem használnak - nem indokolt - de volt korábban két rész, még a jelenlegi negyvenesek gyerekkorából, marad a szentimentális visszatekintés. Hát akkor ha lehetséges, hozzuk be egy-egy cameo és mellékszerep erejéig az első két rész fontosabb színészeit. Mivel rebootról van szó, egyértelmű, hogy utalást nem lehetett tenni arra, hogy korábban már volt néhány szellemeket vadászó pacák, ezért a régi aktorok most teljesen új figurák bőrébe bújhattak. Nagyjából mindenkinek lehetőséget adtak egy esetleges folytatásban való megjelenésre is (Ernie Hudson simán visszatérhet, mivel rokoni szál fűzi a kvartett legnagyobb testű tagjához, míg Bill Murray szerintem direkt vállalta, hogy már az első újrában pórul jár, bár karaktere nem hal meg, csak sokáig élvezi a kórház vendégszeretetét, de talán így nem kell ismét megjelennie a történetben. Teszem hozzá, ha jobban megnézitek az első két részt, Murray már abban sem rajongott azokért a taknyokért, amiket a nyakukba zúdítottak a forgatás alatt, nem véletlen, hogy az első rész végén alig lett habos - a többiek rá is kérdeznek, hogy csinálta - és a második részben inkább elmegy randizni Dana-val (Sigourney Weaver), ahelyett, hogy a társaival a metró szerelvények sínjei alatt csordogáló ektoplazmikus üledékbe ugrana fejest.) Sajnos a szemüveges tudóst megformáló Harold Ramis 2014-ben maga is átsétált a fénybe, így ő már nem vehetett részt ebben a moziban és Rick Moranis is eléggé visszavonult a filmvilágtól, miután felesége elhunyt és nem kapott kellő támogatást a környezetétől. 1997 óta csak hangként jelenik meg produkciókban, vagy esetleg dokumentumfilmben szólal meg és ehhez annyira tartja magát, hogy a harmadik/remake/reboot részhez sem sikerült elcsábítani, ami viszont szerintem nettó hülyeség a részéről, de tiszteletben tartom.
Sigoruney Weavert is sikerült bedobni, de rá egészen a stáblistáig kell várni, viszont ő is visszahozható karakter. A stáblista másik finomsága a női nézőknek kedvez, mert Chris Hemsworth végigtáncikálja, hogy nedves legyen a bugyi.
Dan Aykroyd mint sokat látott taxis ugrott be egy percre, hogy monológjába beépítse az eredeti főcímdal szellemekre vonatkozó sorát és a blazírt egykori titkárnő és telefonos kisasszony, Annie Potts is tiszteletét teszi egy szálloda recepciós minőségben. Aykroyd mondjuk sosem távolodott el a produkciótól teljesen: most is benne volt, mint executive producer.
Az egyetlen, akit hiányoltam, az állandó seggfej és kellemetlen ember karakterében brillírozó William Atherton, aki az első részben igyekszik megkeseríteni hőseink életét. Sebaj, helyette behozták rövid időre Charles Dance-ot, és Ed Begley Jr.-t de mindkettőnek fájóan alulírt szerep jutott. Dance mintha mostanában a mennyiséget preferálná minőség helyett.
Andy Garcia pedig számomra WTF, hogy mit keres ebben a moziban. Oké, öregszik és nem jönnek a szerepek (Ami meg nem igaz), de ez neki méreten aluli megmérettetés, mint enyhén pöcs polgármester. A jobbkezét alakító Cecily Strong meg összeteheti a kezét, mert a többi mellékszereplőhöz képest kifejezetten hálás szerepet kapott.


Melissa McCarthy ugyanazt tette hozzá, mint eddigi filmjeihez és kezd olyan lenni számomra, mint egy női Adam Sandler. Az egyértelmű főszereplő pedig Kristen Wiig, aki elég jól táncol és kedvelem is. McKinnon a titkos favoritom, mint már írtam, Leslie Jones, a negyedik tag volt a legkevésbé szimpatikus, mert a figurája az a tipikus hollywoodi klisés negga drabális csajszi, aki állandóan pofázik, mindentől rovázik és bármi baj éri, előkerül, hogy ő fekete. Lassan a filmekben a korrektség jegyében a feketéket le lehetne cseréni vágott szeműekre.

A történet nem bonyolultabb, mint az első kettő. a humor kiszámítható - poénosnak szánt blőd szövegek, esés, kelés, rombolás. Már most alig emlékszem valamire a filmből.
Azért, nem csak a színészek terén igyekeznek rájátszani a nosztalgiára:
Előkerül a híressé vált logó, kicsit kreatívabb formában kitalálva. Megkapjuk az ikonikus autót, bejutunk a védjeggyé vált épületbe. A zöld zabagép is visszatér, ám nem erőltetik túl jelenlétét és még az egykori Stay Puff habcsókember is tiszteletét teszi, bár a bicskanyitogató pusztulása számomra érthetetlen forgatókönyvi húzás, amelyet beáldoztak egy olcsó svájci bicskás poén miatt, igaz, itt nem habcsókként találkozunk vele, hanem hatalmas balonként, de gondolom, ha már szellem, ugyanúgy trutyivá robban, ha viszont meg az a finom, vastag anyag, amiből egy ilyen hatalmas balon készül, az nem szakad atomjaira, ha megszúrják egy bicskával. Nem tudom, mi ez a svájci bicska mánia ott az USA-ban, de most jött ki egy egész film, amely egy holttest svájci bicskaként való felhasználásról mesél, és az egykori Harry Potter a főszereplője: Az ember, aki mindent tudott - Swiss Army Man (2016).
A stáblista után pedig - amit te azért nem tudsz, mert olyankor már kimenekültél, hogy feléleszd elült seggedet - még Zuul-ra is marad egy másodpercnyi idő, hogy legyen egy magkezdeménye a folytatásnak.


Nos, most várok egy prequelt, amelyben gyerekek - fiú gyerekek - mesélik el az eredeti szellemirtók gyermekkorát és rajongását a kísértetekhez. Mert miért ne, ha a Stranger Things olyan ügyesen megidézte a témát.

50%

Ha megnéznéd: G H O S T B U S T E R S  (2016)

Töfi:
- Kristen Wiig már játszott együtt sci-fiben Weaver-rel: Paul - Paul (2011)
- Charles Dance már játszott együtt Weaver-rel, A végső megoldás a halálban - Alien 3 (1992) és ott volt közös jelenetük. Viszont mindkét film egyfajta harmadik rész.
- Chris Hemsworth már játszott együtt Weaver-rel a "Ház az erdő mélyén - The Cabin in the Woods (2012) című filmben, bár közös jelenetük nem volt.
- A hang amelyik főgonoszunkat felzavarja, hogy a fürdőszobában tegyen rendet, a rendezőé.
- Kate McKinnon, a négyes legtökösebb tagja abban az évben született, amikor a mozikban bemutatták a legelső részt!!! Atyaisten, de öreg vagyok!
- Kristin Wiig filmbeli nevét - Erin Gilbert - két korábbi Julia Roberts karakterből vonták össze: Erin Brockovich, Eat, Prey, Love
- A filmben töménytelen utalás van a háttérben a korábbi részekre vagy barátokra, színészekre.
ghostsfromourpast.com