Remake: Gumiláb - Footloose (1984) + Footloose (2011)

 Remake: Gumiláb - Footloose (1984) + Footloose (2011)

Footlose (1984)

Rendezte: Herbert Ross

Footloose (2011)

Rendezte:

A két film Mafab adatlapja: 

Footloose (1984)

Footloose (2011)

Megtekintés: Az eredeti Footloose-t még akkor láttam, amikor "kellett". Gyerekkoromban, amikor kifejezetten fogékony voltam az amerikai életérzésre és a zenésfilmek is tetszettek. (Mondjuk, érdekes, hogy azokat mennyire eklektikusan kedvelem.)

Az amerikai kisvárosba érkező nagyvárosi ficsur, aki fenekestül felforgatja a helyiek életét, mondanám, hogy egy izgalmas történet, de inkább az lehetett az oka, hogy megnéztem a filmet, hogy Kevin Bacon szimpatikus volt és a korszak zenei betétei - beleértve a nekem nagyon tetsző főcímet - az ízlésembe illettek. Mert a történet, bevallom, nem túl érdekes. Tehát, érkezik egy lázadó srác, Ren (Kevin Bacon) Bomont-ba, ahol a lelkész lányát szemeli ki magának. Annak a lelkésznek a lányát, aki történetesen egy korábbi tragédia miatt kvázi egy bigott közösségé formálja a városkát, hogy többé ne történhessen olyan baleset, amiben fiatalok halhatnak meg. Ez persze kivitelezhetetlen anélkül, hogy visszafejlődjünk szociálisan és a renitens, lázadó ifjúság nem is tud partner lenni ebben. Ron felkavarja az állóvizet, ami nem egy nagy feladat és mikor végül megküzd a bürokráciával és a vaskalapos felnőttekkel, már elbukná kereszteshadjáratát, de a lelkész felülvizsgálja az állaspontját és a korábban hozott és alkalmatlan rendeleteket úgy vágják ki az ablakon, mintha meg sem történtek volna. Közben pedig Ren is kicsit konszolidálódik, mert a kisvárosi életen ahogyan ő nyomot hagy, az szintin hatással van az idegenre is. Hiszen, közös a jövőjük.

Nem bonyolult történet, de ha jobban belegondolok, kevés musical vagy táncos film mondhatja el magáról, hogy egy szalvétára írt pár sornál több a szinopszisa. Kevin Bacon itt már túl volt egy horrorfilmen, amit utána közel negyven évig igyekezett elfelejteni és egy generációs mozin, az "Étkezde - Diner (1982), ami miatt kitárult előtte Hollywood (Ha a Péntek 13 - Friday 13th első része nem lett volna erre elég.) Bacon felfelé kezdett lépdelni, de a női főszereplő, az Ariel alakító Lori Singer valamikor a kilencvenes években megfeneklett, hiába játszott olyan remek mozikban, mint a Warlock (1989) vagy a Rövidre vágva - Short Cuts (1993).

Amikor meghallottam, hogy Remake készül a filmből, nem igazán tudott érdekelni. Egyrészt, mert mint írtam, a zenés filmek nem a gyengéim és nem is hittem, hogy az eredetit képes megugorni egy új feldolgozás, mert valahogy az egész alapötlet szerintem jobban működik a 80-as években, mint a 2010-esben. És igazam volt. Az új Gumiláb, ha engem kérdezel, tökéletesen felesleges és talán két dolog miatt lehet érdekes: Dennis Quaid-nek így egyel több filmje van és Miles Tellert is előrébb hozta talán a sztár ranglétrán. Igaz, Teller nem a főszerepre jelentkezik be, hanem a korábban Chris Penn által alakított, táncolásból gyengus karakterre. Tellert amúgy a Whiplash óta kedvelem, ám az a film akkor még nem készült el. Az eredeti egy hangulat. Egy korszak felett tör pálcát. A friss feldolgozás valahogy már nem olyan átütő és mintha a karakterek is picit súlytalanabbak lennének. A főszereplő, Kenny Wormald távolról sem olyan karizmatikus, mint Bacon volt és az elmúlt 12 évben kiderült, hogy talán a szakmai haladása sem lesz olyan sikeres. Arra nem emlékszem már, hogy Lori singer milyen Ariel volt, de a mostani karakter, talán, mert megöregedtem, valahogy nem lett számomra szimpatikus, ezzel a ledér hozzáállásával, azonban feltételezem, a figura ugyanezt tette 1984-ben is. Én azonban nem kedvelem az olyan női figurákat, akik járnak valakival, majd ha jön egy új arc, hirtelen félredobnak mindent, mert... Miért? Értem én, hogy kurva izgalmas egy városi fiú, meg apunak is oda kell dörgölni, hogy mi mennyire lázadunk, de ettől még nem fogom a lányt megkedvelni, sőt, amikor tánc közben, kismajomként egyik ágról (pasiról) átugrik a másik ágra (pasira) kifejezetten viszolyogtam tőle. Az, meg, hogy ezek után apu becsicskítja és hazarendeli, jól mutatja, mennyire álomvilágban él ez a csaj. Ettől függetlenül az Ariel bőrébe bújó Julianne Hough ha nem is kápráztatott el, azt mondhatom, hogy csinos, de nem ebből a filmből tudom meg, mennyire jó színésznő.

A lelkész feleségét pedig Andie MacDowell játszhatta el, és nyúlfarknyi szerepe jól mutatja, milyen mostohán tud bánni a filmes világ a korábban körülrajongott sztárokkal, annyira nem mondható, hogy ez a pici szerep méltó lenne. 

Ami még tetszett, hogy az eredeti főcímzenét nem csak átdolgozva használták fel és Teller tánctanulási montázsi is sokat merített a Chris Penn féle eredetiből.

Eredeti 70% + Remake 50%

Ja, és bármilyen hihetetlen, a történet részben megtörtént eseménykre alapozva lett megírva!

West Side Story - West Side Story (2021)

 West Side Story - West Side Story (2021)

Rendezte: Steven Spielberg

A film Mafab adatlapja: West Side Story (2021)

Megtekintés: Sosem állítottam, hogy a musical legnagyobb rajongója lennék és Spielberg munkásságát is elengedtem kb. a "Lincoln" környékén, azonban vannak olyan címek, amikre oda kell figyelni. A "west Side Story" szerintem ilyen és egyáltalán nem Spielberg miatt.

Már a nyolcvanas években eljutott hozzám az információ, hogy Spielberg szeretne egyszer egy musicalt rendezni. Ez csak annyiban érdekes, hogy a nyolcvanas években nem nagyon volt mód arra, hogy naprakész információkat szerezzünk az amerikai filmek világából, ez az információ mégis eljutott hozzám. Már az "Indiana Jones és a Végzet Temploma" óta tudtam ezt és én pontosan emlékszem, hogy a film elejln, amikor Willie a gyémántokról énekel, az volt a főpróba. Röpke harminc évnek sem kellett eltelnie, hogy végül Spielberg megrendezze az álmát, egy Gershwin alapokon nyugvó musicalt, amely, szépíteni nem lehet, a legközhelyesebb darab, amit el tudok képzelni a musical műfajában: West Side Story.

Miért vontam le a következtetést? Mert a West Side Story, akárhogy szépítenénk, a színházművészet egyik, ha nem a legtöbbet idézett és felhasznált alkotására épült rá, a klasszikus, Shakespeare által papírra vetett Rómeó és Júliáéra. Ez az a darab, amit magam is legalább két változatban láttam színházban. Egyszer a Bárka Színházban, egyszer pedig a francia musical magyar változatát az operettben, amelyben az akkor házaspárként tetszelgő Szinetár-Bereczki páros nevével adtak el. Nem fikáznám, remek volt, mindkettő.

Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az alap nem egy fifikás darab és a West Side Story sem bonyolult pont ezért. Persze, ezt ki várná el egy musicaltól? 

Ötvenes évek második felében járunk és Manhattan bevándorlók lakta negyedében. Talán pont ez volt az a plusz, ami miatt Spielberg magáénak érezte a történetet, hiszen a rendező mindig érzékenyen reagált az elnyomott közösségek és népek életével foglalkozó történetekre. Nem is nagyon van mit ecsetelni egyébként a klisés sztorin.

Két rivalizáló tini banda, a kapitalizmus árnyéka vetül lakóhelyükre, de ők még egymást sem viselik el. Az egyik csapat fiú tagja beleszeret a másik banda által érintett lányba. Innentől pedig már borítékolható, hogy a romantikus lányregény helyett valami drámát fogunk kapni, melyben ráadásul valaki, vagy többek, meghalnak. Mindez persze elkerülhető lenne, ha nem lenne mindenki egy komplett reakciós seggfej, ám végül azt kapják, amit megérdemelnek: gyűlölködtök? Nesztek, akkor néhányan mehettek a földbe.

Igen, rájöhettél, hogy bár ismerem az alapokat, nem a kedvencem ez a felépítés. Valahogy idegesít, hogy látom, egyszerűen csak menetelnek a végzetükbe, ami teljesen elkerülhető lehetne, ha nem akarna mindenki a ásik fölé kerekedni. Úgy, hogy valójában arra senki sem érdemes.

Az sem nagyon tetszik, hogy a két főszereplő mennyire ad hoc jelleggel tud egymásba szeretni, bár értem én, hogy létezik első látásra szerelem, de ha ilyen formában, ahogyan a filmben látjuk, akkor el kell fogadnom, hogy ezt csak két tökéletesen életképtelen ember érezheti egymás iránt, hiszen, látjuk, mennyire rosszul funkcionálnak saját környezetükben és logikusan egyikük sem nagyon gondolkodik.

Rachel Zegler

Az is idegesít, hogy bár elvileg Tony (Ansel Elgort) mindent megtesz azért, hogy eltérítse a két bandát a véres leszámolásról, végül maga lesz az, aki betetőzi azt egy meggondolatlan, ostoba tettel. Az pedig még jobban felbassza az agyam, hogy ezek után Maria (Rachel Zegler) a testvére meggyilkolása után még bármilyen érzelmet táplál a fiú irányába. Ó, értem én, hogy ezek előfordulhatnak a valóságban is, csak akkor itt térnék vissza oda, hogy ha ilyen rövid ismeretség után két, korábban idegen ember ennyire végletes tettekre szánja magát és mégis együtt maradnának, akkor valójában nem két enyhén szociopata személyiségről beszélünk, akik kvázi Rick és Mallory vagy Bonnie és Clyde nyomdokaiban szedegetik fel a morzsát? Értem én a pszichológiáját, hogy két tini egymásba szeret, csak ugye, az sem történik ennyire rohamtempóban. Azonban a filmidőt tekintve el kell fogadnom, hogy igen rövid idő alatt olyan érzelmeket ír át bennük a szerelem, amiket azért hosszú hónapok alatt is nehezen tenné meg, szoros együttlét. 

Tudom, szőrszálhasogató vagyok, meg nem értem a musical világát. Lehet. Azonban azt mondom, hogy a Legnagyobb showman számomra egy kiemelkedő filmélmény volt, míg a West Side Story egy idejét múlt darab, amiben nem nagyon találtam szerethető karaktert. Márpedig, ha az nincs, nincs kinek szurkolnom és ha nem szurkolok, akkor a végén teljesen érdektelenül fogom kikapcsolni a lejátszót.

Spielberg megtette, amit meg lehetett. A rendezésbe nem kötnék bele. Buta történet, ennyit bírt.

A színészek egy része számomra rendben volt. A leggyengébb talán pont a főszereplő, Ansel Elgort, de ezt betudom annak, hogy a figura motivációi és tevékenysége teljesen kívül van azon, amit elfogadok. Az sem segít, hogy sikerült néhány színészt átemelni az eredeti darabból.

A zene meg remek, hiszen egy korábbi, szuper darab zenei anyaga. Már kölyökként imádtam egyik-másik zenét és most, hogy már tudom, miről szól, teljesebb az élmény. Ettől függetlenül nem állítom azt sem, hogy a West Side Story lenne a legjobb musical, amit ismerek.

Nálam így ez a darab inkább csak erősen korrekt, de pont azért is, mert egy Remake és a történet elcsépelt, nem érzem jobbnak a közepesnél.

50%

Ansel Elgort

355 - 355 (2022)

 355 - 355 (2022)

Rendezte: Simon Kinberg

A film Mafab adatlapja: 355 (2022)

Megtekintés: Nem tudnám jó szívvel ajánlani ezt a mozit. Szeretem az akciófilmeket, vagy legalábbis szerettem. Igazából azzal sincs bajom, ha nőket helyeznek a középpontba és ők lesznek a főszereplők. Mert, megfelelő munkával, működhetnek. Voltak olyan női akciósztárok, akiknél nem volt számomra kérdés, hogy elhiggyem, elég erősek a műfaj követelményeihez. Talán a legkeményebb, aki hirtelen eszembe jut, Cynthia Rothrock. A ma már hatvanöt éves hölgy munkásságát élvezet volt néznem a nyolcvanas években. Egy részét legalábbis, mert néha ő is belenyúlt silány kontár filmesek munkáiba. Aztán ott volt nekünk Sigourney Weaver, aki néhány Alien film miatt érdemelte ki a női akciósztár kategóriát, miközben, valódi harcot talán nem is nagyon kellett vívnia, hiszen az idegenekhez képest törékeny nimfa volt csupán, mégis, a forgatókönyv olyan szépen vitte a figurát Á-ból, B-be, hogy sokaknak ő jut először eszükbe, már a korosztályomból kérdezel meg valakit. Meg a Linda Hamilton, aki pont ugyanazt az utat járta be, mint Weaver, csak földönkívüli helyett robottokkal és androidokkal harcolta végig a saját idővonalát. Sarah Connor kb. tehát Ripley volt, szőkében. A forgatókönyv remekül emelte ezeket a karaktereket akció szintre, pedig mindkettő hölgy törékeny volt a maga módján. Közben is készültek akció mozik, de talán, aki most még eszembe jut, az Uma Thurman, aki már egy másik szintet képviselt, hiszen a túltolt akcióorgiákban tobzódó Kill Bill filmeket nehéz teljesen komolyan venni - megáll a főszereplő egy kard pengéjén a levegőben!!! - de pont ezért a túlpörgetett képregény erőszak miatt elfogadtam, hogy működik a karakter.

És ki volt az, akitől rohamokat kaptam? A Tomb Raideres és utána sok minden másos Angelina Jolie. Hogy őt miért nem kedveltem meg ebben a maszkulin szerepkörben? Talán azért, mert Jolie minden szerepében erősen rájátszott a figurákra és egy csepp humor nélkül tett meg olyanokat, amiket egy férfi sem biztos, hogy megtenne. Azaz erősebbnek állították be, mint Ripley-t és Sarah Connor-t, de semmilyen humorral nem oldották ezt a fékezhetetlen erőt, hogy legalább kicsi cinkos mosollyal elfogadjam, hogy ez egy tökös nő. Dehogy. Úgy éreztem, erőszakkal akarják lenyomni a torkomon, hogy Jolie és a karakterei megegyeznek - én így hittem, bocsi, ha te nem - és képes lábbal megtartani egy mázyás robotto, ha az pengékkel akarja megszabdalni, vagy egyetlen horoggal úgy földre küldeni egy kommandóst, hogy az szaltót dob közben a saller erejétől. Hát, kösz, de kösz nem. Nekem ez nem kell, mert komolyan nem tudom venni, viccesnek meg nem vicces.

Azután érkezett még egy Charlize Theron, aki már majdnem meggyőző volt az Atomszőkében plusz néhány egyéb mozija, Milla Jovovich, aki Jolie stílusban igyekezett legyakni a világ összes zombiját és szörnyét, meg még néhány tucat színésznő, akik néha kirándultak egyet a műfajban, lásd, Jodie Foster-t a Másik én-ben, vagy Michelle Rodriguez, aki mindig keményebb, mint a film férfi szereplői. A felsorolás hézagos, csak arra akartam rávilágítani, hogy ha túltolják egy nő tesztoszteron szintjét és nem igyekeznek ezt legalább önreflexív humorral oldani, már nem is fog annyira érdekelni a végeredmény.

Erre itt ez a film, amire, megjelenése előtt lecsaptak a forgalmazók és a mozi után viszonylag gyorsan megérkezett a stream világába, illetve jelenleg az egyik legnézettebb Netfilx akciófilm és én csak pislogok, hogy miért? Talán azért, mert hirtelen megnézi mindenki és még nem volt ideje annak, hogy elterjedjen, hogy mennyire középszerű darabról van szó. Ami szintén az a fajta akció mozi nőkkel, ami olyan komolyan veszi magát, mint egy szívroham. Pedig, bőven lehetett volna a guilty pleasure, ha kicsit jobban ráfekszenek azokra a momentumokra, amik számomra itt röhejesnek tűntek. Aza, vagy vegyék ki azt, amitől túl komolynak akar látszani a mozi, vagy kicsit húzták volna fel a komédia szintet, hogy éreztessék velem, azért tudjuk jól, hogy ez nem így lenne az életben. De nem.

A 355 egy tisztelgés az 1700-as évek amerikai forradalmának második felében tevékenykedő és azóta sem azonosított kémnője előtt, épp csak az az egy bajom van ezzel, hogy ez semmi másból nem áll, mint a címből. Ha nem ismerem az amerikai történelmet, főleg azt az időszakot, amikor a hölgy tevékenykedett, semmit nem fog nekem jelenteni ez a három szám. Valójában így sem, mert mint említettem, pusztán kirakat az egész és a filmben egyetlen tény állítható párban mellé: kémnőkről szól a film! Gyorstalpalón eldarálják ugyan nekünk, mi ez az egész, de azzal vége.

Thx!

A másik, hogy a film rendezőjével már meggyűlt korábban a bajom. Simon Kinberg korábban már rendezett egy nagyjátékfilmet, amely nem tudom, pontosan milyen eredménnyel zárt a pénztáraknál, de, hogy az X-Men: Sötét főnix a számomra eddig legélvezhetetlenebb Marvel mozi volt, azt most ki mertem jelenteni. Akkor is, ha kis aknamunka után még egy tucat képregényfilmet találnék, amik rosszabbul sikerültek. Szerintem Kinberg egyelőre nem jó rendező. Lehet, hogy jó producer - legalábbis ügyesen választ - lehet, hogy ügyes filmes szakember egyéb területeken, de, mint rendező, valami hiányzik belőle. A stílus az például mindenképpen. Pedig, elsőre nem is tűnik ez a film rossznak, de ahogy haladunk előre, egyre több részletről kopik le a csillogó máz és a vége egy korrekt, de lélektelen iparosmunka. Az operatőre néha egyáltalán nem arra koncentrál, amire talán kellene és ez meg van támogatva egy hektikus vágással is, ami miatt az akciójelenetek töredezettek, kapkodóak és lehet, hogy keménynek szánták őket, azonban olyanok, mint egy laikus átlagember munkája lenne, aki a közelharcot sem, és a fegyver ropogást sem érti.

Tessék, egy jelenet, ami talán jól mutat, de feleslegesen keménykedő és túltolt: 13:30-nál Mace (Jessica Chastain) gyalog igyekszik beérni az akkor még motoron menekülő ellen ügynököt, Marie-t (Diane Kruger) és egy emberektől hemzsegő sikátorban majdnem sikerül is. Mace méterekre van a motoros hátától és akkor még nem tudja ki az, minden áron meg kellene állítania, akár úgy is, hogy meglövi. Erre mit tesz Mace, akiről itt kiderül, hogy milyen kibebaszott badass? Felugrik egy asztalra, ahonnan elvileg - a kamera szögből a vágások ellenére is lehet látni - rálát a motoros alakra, még úgy is, hogy körülötte nagy a tömeg. Alig pár méter. Mondjuk, legyen olyan tíz, max. tizenöt. Mace pedig nem a motorra lő, vagy a motorosra, hanem a fejük felett logó egyik kandeláberre, amelynek egyetlen jól irányzott lövéssel eltöri a tartó szálát, ami így a menekülő motoros elé zuhan, amit ki kell kerülni. Kurva gyors, kurva kemény, kurva felesleges jelenet, ráadásul, csak arra tudtam gondolni, hogy mi alapján választanám ki a másodperc tört része alatt, hacsak nem én vagyok Annie Oakley, mert akkor elhiszem, hogy így rámegyek az egy pálcásra. Persze, néhány másodperc múlva végül csak kilövi a hölgy alól a motort, mert közben rájön, hogy azt is lehet.

Itt volt még egy jelenet, aminél kiköptem a teát. Mace a metró alagútig üldözi Marie-t és közben szorgalmasan lövi, de a korábban megmutatott céllövői képessége mostanra elpárolgott, mint a kámfor. Marie ugrál a síneken és alig sikerül az érkező metrószerelvény előtt átugorva megmenekülnie. Mace pedig folyamatosan célra tart, hogyha elmegy a szerelvény elrobog, eltalálhassa a másikat. Erre tudod mi történik?

Ülsz?

Mace felnézve látja, hogy Marie az utolsó (!!!) kocsiban állva kinéz rá az ablakból és gizdán csókot küld neki.

Hallod, annak idején még a Penge karját is majdnem letépte az elrobogó szerelvény az első részben, itt meg a nő nem elég, hogy a robogó metróra felkapaszkodik - amit állva nem is tehetnél meg, mert elsodor, tehát elvileg futnod kellene mellette - és mire elsuhan a másik ügynök előtt, benne áll a kocsiban és nézi a másikat. azaz kurva gyorsan felmászott és kurva gyorsan az ablakig jutott, mert egy metrószerelvény elrobogása nem percekben mérhető...

Itt már tudtam, hogy a forgatókönyv igen lazán fogja kezelni a valóságot. Nem is nagyon éreztem jól magam a mesefilm nézése közben.

Pl. adott egy hardver, amely tartalmaz egy olyan programot, amelyikkel real time-ban, másodpercek alatt tudod meghackelni a tőled pár kilométerre égen suhanó repülőgépet, majd miután egy gombnyomással felrobbantod, még a levegőben, másodpercek alatt tovább haladsz a készülékkel és leállítod egy nagyváros áramellátását. Na, ezt még a James Bond filmek gonoszai is megirigyelnék. Persze, ahelyett hogy a film címe például a készülék lehetséges nevével vagy hatásával játszadozna el, mint pl. "A halál üzenete" vagy a "Pusztulatchip" kapott egy ilyen komolyat: 355...

Sokkal jobb.

Azután itt van Mace legjobb, exCIA-s barátnője, Khadijah (Lupita Nyong'o) aki a számítógépes feladatokért felelős. És a csaj tud is mindent. Másodpercek alatt térképezi fel az összes létező infrastruktúrát, beleértve a kamerákon kívül akár a titkos trezorok helyzetét és kódjait, mintha csak én kennék meg egy szelet kenyeret. Dupla vajjal! Gyakorlatilag leiskolázza a teljes Anonymus csoportot.

Még melléjük csapódik egy pszichiáter hölgy, Graciela (Penélope Cruz) akinek ez olyannyira nem a terepe, hogy első bevetésén olyan olajozottan segít a másik három nőnek, ahogy korábban a vajas kenyeret kentem. Tudod, duplán vajjal!

De, hogy ne csak fikázzak, remek ötlet, hogy szokás szerint a halálos készüléket el akarja adni az, aki megszerezte, mert... hülye??? Biztos eladnék egy olyan holmit, amit utána akár ellenem is lehet fordítani, például a kifizetett pénz tranzakciót visszafordíthatják, majd a fejemre robbantják az eget. Meg, ha van egy ilyen technikám, minek adnám el, ha jó pénzért mások helyett is elvégezhetnék egy-egy piszkos munkát? Meg akarod ölni a helyi drogkonkurenciát? Fizess, és majd én kinyírom őket. Biztosítási csalást akarsz véghez vinni? Fizess, és majd elintézem azt is. Stb. Stb. 

Ha a korlátlan hatalom van a kezemben nehogy már elaprózzam.

Kapunk még a végén egy szokásos csavart, vagy talán többet. Megmenteni nem tudja a filmet, mert már az első percekben tudta, hogy az lesz. A verekedések ötlettelenek és nehézkesek és a film végi nagy lövöldözés is csak a kötelezőt hozza, egyetlen jó ötlet, látványos megoldás nélkül. Nem fogsz egy John Wick-et kapni és igazából még az Atomszőke szintjéig sem jutunk el.

És, hogy a végén a hölgyek közül egyik sem teszi meg azt, amit egyértelmű, hogy meg kellene tenni - legyen mondjuk egy fejlövés - az meg egyenesen vicc. Csak azért nem fejtegetem ki jobban, mert szpojler lenne.

Részemről sok szerethetőt nem találtam a filmben, bár, zenei fronton a képek alatt egészen kellemes a hangzás és van benne egy feszült és gyors jelenet, amiben azért elég durván elbánnak a hőseinkkel, és amit talán nem sikerült teljesen szarrá vágni, bár, kicsit itt is kilógott a lóláb. Szerintem Simon Kinberg nem jó rendező. Két mozifilmje nem győzött meg róla, hogy valaha tehetséges lesz, igaz, nálam azért jobb filmeket rendezett... :)

50%

 

Anya kontra androidok - Mother / Android (2021)

 Anya kontra androidok - Mother / Android (2021)

Rendezte: Mattson Tomlin

A film Mafab adatlapja: Mother / Android (2021)

Megtekintés: Kezd olyan érzésem lenni, hogy a Netflix presztízst csinál abból, hogy B filmeket vásároljon össze, csak, hogy idővel elmondhassák, a legtöbb sci-fi náluk van a mozi-tárban. Bár, jelen esetben ezt a filmet a Hulu követte el.

A rendező, Mattson Tomlin saját forgatókönyvéből készítette el ezt a sci-finek álcázott filmdrámát, egy anyáról, akinek le kell mondania elsőszülött gyermekéről, ha azt szeretné, a kicsi élete jobb legyen, mint amit nyújtani tudhat. A film pedig egészen jó is lehetett volna, ha Tomlin megtalálja a kényes egyensúlyt az akció és a drámázás között, de úgy látszik, valamiért az utóbbi érdekelte jobban és ezért a filmje végül egy be nem váltott ígéret lett.

Pedig milyen jól indul. Nem láttam mostanában minden filmet és sorozatot, amely az ember és androidok sorsára fókuszál és a Westworld-ot is elengedtem a harmadik évad környékén, ennek ellenére, kedvelem a műfajt, amelynek pl. a Terminátort vagy a Feltámad a vadnyugatot köszönhetjük. Itt a háztartásban használt, szolgáknak tartott műemberek lázadnak fel - ahogy megszokhattuk - és megkerülve a robotika törvényét, melyet egyetlen hasonló film sem kerül ki, legalább említés szintjén, szinte lenullázzák Amerika lakosságát. A túlélők kisebb, aránylag védhető csoportokra szakadva igyekeznek még ellenállni az öntudatra, vagy inkább csak mészárlás programozódott gépeknek, de nehéz harcolni egy olyan ellenséggel, amelyik sosem alszik vagy fárad el.

Amikor kitör az apokalipszis, Georgia (Chloë Grace Moretz) épp megtudja, hogy állapotos, pedig abban sem biztos, hogy megtartaná barátja, Sam (Algee Smith) gyermekét. Pillanatok alatt felfordul a világ és a két fiatal biztonságot keresve elmenekül a kisvárosból, ahol éltek. Hónapokkal később, mikor Georgia már minden órás, elhatározzák, hogy hallgatva a kósza hírekre, amik eljutottak hozzájuk, felkerekednek és megkísérelnek áthatolni egy senki földje területen, hogy eljutva az óceán partján várakozó egyik menekítő hajóval elmenekülhessenek a biztonságosnak kikiáltott Dél-Koreába.

A szinopszis teljesen felizgatott. Moretz-et eleve kedvelem, a fellázadó robotok meg egyébként is hálás téma, amennyiben szeretjük, hogy gépemberek gyilkolásznak le embereket. Fel is készültem egy kellemes mészárlós mozira és az egyetlen előzetes, amibe belefutottam, erősen rá is játszott erre, mivel olyan szépen vágták össze, hogy azt hittem, kemény adok-kapok várható. Azonban Tomlin, aki eddig rövidfilmeket készített, egyáltalán nem kelti azt az elsőfilmes és általam megszokott benyomást, hogy nagyjátékfilmes készítők sorába lépve igyekezne elkápráztatni és megmutatni, hogy mennyire jó is tud lenni. Nem. Filmje jó ötlet vet fel, de az olcsóbb utat választja, ráadásul, az akciók, amik a trailerben még érdekeseknek tűntek, a filmben már unalmasabbnak hatnak és nagyjából, be is kell annyival érnünk, amit láttunk a reklámban, mert Tomlin nem érzi az akciót, mint műfajt és amit meg készít, az feledhető, cseppet sem izgalmas.

Pl. a film elején, amikor elkezdődik a mészárlás, még rendben van, hogy a főszereplők nem azonnal kerülnek bele, hanem miután elkezdődik a sikoltozás, belesétálnak a már megkezdett durvulásba - lásd, Georgia épp a fürdőszobában lelkizik és a sikoltozásra megy vissza a többiekhez, hogy megnézze, miért szabadult el a buli. Majd kimenekülés az utcára, ahol olyan moziknál, mint a "Holtak hajnala", szépen megmutatja a rendező, hogyan szabadul el az örület és menekül meg hősnőnk. Tomlinnál azonban egy percet áldoz arra, hogy Sam és Georgia menekülni kezd és be kell érnünk a madártávlattal, hogy rögtön utána ugorjunk az időben. Ember! Hát azt akartam látni, ahogyan az androidok szétdobálják az embereket!

Oké, majd később... De később is csak némi futkározást kapunk, egy osonást és egy olyan, a haditámaszpont elleni lerohanást, ahol Georgia popsijába mászva egy röhejes EMP löket elintéz mindent, miközben ami érdekes lenne, off screen történik. Nagyjából minden off screen történik, ha már itt tartunk.

A két fiatal néha drámázik egy sort, és az egyetlen lépés, amiben tökös a forgatókönyv, az Sam sorsának alakulása, habár, lezárása szintén off screen, ami annak tudatában, hogy ha már dráma, akkor szép jelenet lehetett volna a végső búcsú, meghagyták a képzeletnek.

Egyszerűen a film nem is működik sem sci-fi, sem akció szinten. Az egyetlen ok, hogy nem aludtam be rajta, hogy végig lebegteti a bármi történhet a következő pillanatban érzést. A kb. egyetlen csavar pedig meg sem lepett, mert nem túl jó arányérzékkel építették fel.

Hogy mégsem rinyálom tele a párnámat, annak az az oka, hogy Moretz nagyon kellemes színésznő és valamiért tetszik, hogy a Netflix igyekszik annyi sci-fi műfajú mozi összeharácsolni, amennyit nem szégyell. Igaz, ez nem emeli ennek a mozinak a minőségét, amely végeredményben inkább felel meg a tévéfilmes kereteknek, annyira nem grandiózus. A végén pedig, a Dél-Koreai kapcsolat, azzal a 4-5 statisztával a mólón, valahogy alá is húzta, hogy a költségvetés nem nagyon szabadult el. Értem ez alatt, hogyha tényleg egy ilyen hajó jelentheti a túlélést, akkor miért csak Georgia alkudozik azzal az alig pár emberrel, hogy feljuthasson rá és miért nem több tucatnyi kétségbeesett ember szeretne átvergődni mindenen, hogy elhagyhassa a veszélyes amerikai földeket? 

Mégis, a mélypont az EMP válaszcsapásos jelenet, amelyben el kell hinnem, hogy egyetlen lány, aki több hónap nélkülözés és egy pár órás szülésen van túl, képes lábbal egy egyébként sem túl masszív kerítést megtartani, miközben egy tucat droid igyekszik áttörni rajta. De Moretz lába kitart, már-már sikerül megtörni, de... de nem! Hú, de kemény! De hol volt közben mindenki más? És ha az EMP jelenti a túlélést, amikor megszólalnak a szirénák, miért nem rohan oda egy tucat, állig felfegyverzett katona, hogy megvédjék vagy még jobbat mondok, megnyomják a gombot? Méretéből ítélve, elég nagy kell, hogy legyen a hatósugara, szóval, azt nem veszem be, hogy nem nyomkodják meg, csak ha az ellenség már rálépett a farkukra. Azt gondolnám, hogy amint betörnek a bázisra és felvijjog a kürt, legalább egy kommandós fogja magát és odarohan, hiszen, ettől függ az életük. Ehelyett az a kishölgy lesz a megmentő, aki ráadásul eleve nem is tudhatja, hogy a készülék létezik-e, hol van, vagy hogyan kell működtetni.

Csak úgy agyalgatok: Abba is csak felületesen gondolok bele, hogy miért készítene bárki olyan androidokat, amiket utána alig lehet hatástalanítani és milyen társadalom az, ahol olyan sok az android, hogy lázadás esetén kb. kiirtják az embereket. Ez már az "Én, a robotban" is egy igen furcsa problémát vetett fel nekem, hogy milyen az a világ, ahol egy ilyen bonyolult gépezet, mint a robotok, akár egy kisnyugdíjasnak is hozzáférhető technika. Vajon, melyik az a cég, amelyik olyan komoly bevételeket tud produkálni egy olyan termékből, amit bárki meg tud vásárolni és nyilván, nem mehet tönkre havonta... Itt ugyan egy félmondatot mintha tennének rá, hogy úri huncutság az android szolga, de ha egyet szét tudtak csapni a baseball ütővel, akkor az amerikai hadsereg mennyire nem lehetett toppon, hogy a film szerint, az történt velük, amit látunk: Nem lövik halomra az androidokat - amikből nyilván nem lehet végtelen emnnyiség használatban - hanem kis csoportokban próbálnak túlélni. Lesz valaha olyan társadalom a közeli jövőben, amelynek tagjai, akik ennyire sokféleképpen gondolkoznak, képesek annyi gépet a közösségre szabadítani, ami átveheti felette a hatalmat? Legalábbis egy annyira közeli jövőben, mint a filmben ábrázolt Amerika?

Ettől függetlenül persze még mindig azt gondolom, hogy igen izgalmas a történet felütése, és kár, hogy a megvalósítása ennyire olcsóra sikerült.

Tomlin tehát mint forgatókönyvíró, még fejlődésképes. Azt mondjuk aláírom, hogy a korábbi, lopakodós jelent az android táborban, egészen feszültre sikerült, és a kiabáló fogoly pluszban hozzátett. Mindentől eltekintve, végeredményben egy közepes. Nem a túl erős fajtából.

Moretznek ez már nem az első mozija, amiben a gyermekéért mindent igyekszik megtenni és karistolja a sci-fi határait. Az "Árny a felhők között" hasonlóan drámás agymenés volt, amiben valahogy a férfiak mellett Moretznek kellett megoldani a problémákat.

50%

Bakugrás: Slumber Party Massacre (2021)

 Bakugrás: Slumber Party Massacre (2021)

A film Mafab adatlapja: Slumber Party Massacre (2021)

Nem vagyok benne biztos, hogy új műfaj lesz a bakugrás film-kritika, de abban viszont igen, hogy 86 percet rááldozni az életemből egy SyFy horror filmre, nagyon ostoba lépés lenne. Tekerve néztem meg a filmet, bár, ez így nem igaz. Inkább bakugrással, azaz, bakugrással, melyet az állapotsoron való nyomkodással idéztem elő. Laza csávó voltam, így kb. az első 30 percet eleve skippeltem. Tini horrorfilmnél mi érdekes történhet addig? Ha nem vagy Wes Craven, nem sok minden. Egy Drew Barrymore sem szerepelt a stáblistán, így engedtem egy kicsit a szerzői szabadságnak.

Szóval, egy tucat fiatal bulizik egy vidéki nyaralóban. Csupa meleg gyanús pasi és kb. ugyanannyi, de tökösebb csajszi. A gyilkos pedig, ahogyan minden egyes hasonló moziban, pont, ahogyan imádjuk, legyilkolászik mindenkit. Főleg a srácokat. Annak idején, az első Slumber Party idején nem tudom, hogy történt, de itt a srácok húzták a rövidebbet. Voltak egyébként horror franchise-ok, amiket néztem unásig: Péntek 13, Halloween, Freddy és voltak olyanok, amik teljesen kimaradtak nekem és pótlásukra sem nagyon látok esélyt: Lepreraccser, Silent Night, izé Night illetve a Slámber párti maszakre.

Tudtam, hogy a friss epizódot sem fogom elejétől a végéig megtekinteni, akkor se ha feliratos. Akkor se, ha szinkronos. Ez van, előítéletes lettem öregségemre és egyszerűen sajnálom az időt a szarról. Honnan tudom, hogy szar? Onnan, hogy amiben a gyilkos egy hatalmas fúróval grasszál és közben olyan teátrálisan faszfej arcot vág, mint a gyilkosunk, az műfajparódia, nem egy komoly mozi. Igen, úgy érzem, a horrorfilmek piacán van egy nem feltétlenúl szűk réteg, amely a horrorfilmen belül kb. olyan, mint a Disney tini filmek nagyja, amiben nagyon csinos színészek teátrális grimaszolással igyekeznek elhitetni a nézővel - lehet, hogy tévedek, és senkivel sem akarnak semmit elhitetni - hogy amit látunk, az megfelel a mai tini amerikai valóságnak.

Ha tippelnem kellene és a bakugrásnak köszönhetően a film leginkább a meleg férfi közösségnek igyekszik vagy egy rossz reklámot csinálni, vagy egyszerűen túl sok rossz férfiszínész jelentkezett castingra és őket ki bírták fizetni. Szerencsére, az utolsó percekre megszabadulunk tőlük - beleértve a gyilkost is - és a végső leszámolást a nők vívják meg egymás között.

Sem méltatni, sem lehúzni nem szeretném Danishka Esterhazy rendezését, hiszen, ahhoz túl keveset vettem igénybe a film hosszából, hogy elég hiteles legyek. Bár, az is igaz, hogy voltak filmek, amikből elég volt 5-10 percet látnom ahhoz, hogy borítékoljam, a többi is egy rakat szar. Első blikkre Danishka nem rokona magyar hazánkfia Joe Eszterhas-nak, amin nem tudom, miért csodálkozom, hiszen totál máshogyan írják a nevüket. 

Minden köpedék mondatom ellenére úgy vélem, a SyFy horrorja meg fogja találni a közönségét, főleg azok között, akik fogékonyak a Troma filmek stílusát megidéző röhejes filmek kedvelői között. A film csúcspontja meg egészen végig Hannah Gonera, aki nem tudom, mennyire jó színésznő, de mivel ő a főszereplő és jelenléte egyébként is elég erős, bízhatunk benne, hogy többre fogja vinni.

A film semmi újat nem fog neked mutatni, ha a horror a kedvenc műfajod és nem két filmet láttál eddig belőle. Ellenben egy baráti sörözős estéhez kellemes hátteret tud biztosítani, ha beszélgetnétek közben. A gore egészen vállalható. A többi meg olyan, amilyen egy olcsó tévés csatornától elvárható. A film egyszerűen korrekt. Semmi több.

50%

A szerelem illata - Love Hard (2021)

A szerelem illata - Love Hard (2021)

Rendezte: Hernan Jimenez

A film Mafab adatlapja: Hard Love (2021)

Megtekintés: Nem tudom, mások, hogy vannak vele, de amikor több dráma meg krimi után vagyok túl, néha meg kell néznem egy-egy romantikus vígjátékot vagy valami hasonló butuska komédiát. Pont, mint amikor megkívánom a csokit. Nincs rá mindig igényem, de amikor igen, akkor kell. Nina Dobrev kandalló tűz langyi karácsonyi meséje a szerelemről, pedig pont megfelelő az ünnepekre, habár, olyan mélységig és magasságokig nem fog eljutni, mint a benne megidézett filmes elődök.

Hernan Jimenez eddig inkább szerzői filmesként volt ismert és "A szerelem illata" az első komolyabb filmes munkája, aminél hozott forgatókönyvből dolgozhatott. A film ahhoz képest egészen kellemes darab lett, hogy a szkriptet két olyan személy, Daniel Mackey és Rebecca Ewing szolgáltatta, akiknek komolyabb tapasztalata korábban nem volt még hollywood-i fronton. Ellenben az így is átjön, hogy kedvelik a filmeket és a családi romantikus mozikat, lopni sem félnek jobb filmekből, ami így inkább főhajtás vagy hommage, nem igazi plágium. "A szerelem illata" ezért lett végül egy nem elsöprően, de szórakoztató mozi, amely a család és szeretet fontosságáról mesél, kicsit döcögősen, és egy olyan szerepcserés film kliséivel, aminél az alapszituáció miatt egészen rövid ideig lehetett csak ezt a klasszikus filmes műfajt aposztrofálni. Értsd ezt úgy, hogyha a forgatókönyv jól építkezik a karekterekkel, akár az egész filmen keresztül átívelhet a szerepcserés botladozás, azonban itt, a kapcsolati háló olyan szűk teren belül mozog, hogy egész film alatt nem lehetett végigvinni, így óhatatlanul, kicsit túl korán is, "lebuknak" szereplőink. Sebaj, egynek még így is jó lesz.

Nina Dobrev akár karrier-ellenlábasa is lehetne mondjuk Anna Kendrick-nek, aki a másik olyan törékeny színésznő, aki kellemes a szemnek és elég jó komika ahhoz, hogy bedobhassák B filmek főszerepeibe. Neki például 2019-ben jött ki, szintén streamen keresztül bemutatva a "Noelle" című, karácsonyi és hasonlóan a szerelemről (is) mesélő filmje. Sőt, jobban belegondolva, egészen hasonló alapokon feküdt az a film is. 

Darren Barnet, Jimmy O. Yang

Itt Natalie (Nina Dobrev) egy leginkább bulvár témákban forgó lapnál másodrangú újságíró, akinek nem létező szerelmi életét sikerül aprópénzre váltva bemutatnia, ismerkedős alkalmazások kellemetlenségein keresztül. Azután, ahogy az várható, egy nap végre egy tényleg szimpatikus fiatalembert sikerül jobbra húznia és miután néhány estét átbeszélve eléggé egymásra hangolódtak, némi főnöki és barátnői ráhatásra, no, meg persze beüt Natalie-nál a carpe diem érzés is, nyakába kapja Amerikát és karácsony előtt néhány nappal meglepi azt a fiút, aki virtuálisan már egészen elcsavarta a fejét. Azonban a ház küszöbén egy apró kellemetlenséggel találja szemben magát: kiválasztottja nem teljesen úgy néz ki, mint az alkalmazás adatlapján. Sőt, hamar kiderül, hogy a város egyik szépfiújának az álarca mögé bújt, mert egyszerűen nem érezte saját magát elég érdekesnek ahhoz, hogy megtalálja a másik felét.

Natalie első körben hátraarcot csinálva faképnél hagyná a fiatalembert és egyébként roppant kedves családját, de Josh (Jimmy O. Yang) felajánl neki egy lehetőséget, hogy ne menjen kárba a lány hosszú útja: Ha az ünnepek néhány napja alatt eljátssza a családnak, hogy a barátnője (aminek egyébként Ázsiában már szép hagyománya van, mert hasonló ünnepekre színészek bérelhetők, hogy a család száját befoghassák és mintha már néhány amerikai filmben is találkoztunk volna ilyesmivel korábban, lásd pl. a Debra Messing főszereplésével készült "Lagzi-randit (2005)") és ő közben összehozza Natalit a fiúval, akinek felhasználta a fotóit, mivel a srác, Tag (Darren Barnet), a suliban Josh cimborája volt. Natalie némi hezitálás után kezet ráz az alkura, amiből persze következik, hogy a kisvárosban töltött napok egyre őrültebbek lesznek, főleg, miután Josh féltékeny bátyja, Owen (Harry Shum Jr.) és felesége, Chelsea (Mikaela Hoover) is hazatér az ünnepekre. Míg a szülők és a nagyi boldogok, hogy Josh végre talán felnő, addig Owen még mindig a családi figyelem középpontjában betöltött szerepéért harcolgat, mindezt úgy, hogy akár ezzel bekavarjon Josh és Natalie bugyuta tervébe.

A filmben fontos szerepet kapott az "Igazából szerelem (2003)" és a "Drágán add az életed (1988)" is, ami még a film eredeti címéből is visszaköszön. Kapunk néhány mondat vicces pop-kulturális utalást és egy igen remek üzleti ötletet, az emlékfakasztó gyertyák személyében. A filmnek ez az része kifejezetten tetszett, talán azért is, mert magam is szeretek illatosító pálcákat, gyertyákat használni. Az írók ötlete a nagypapa emlékét felidéző illatgyertyáról egy kifejezetten használható ötlet szerintem. Persze azt nem tudom, mennyire volt a szerzők eredeti ötlete, de tetszett.

Úgy tűnik, rendre az ünnepekre időzítenek néhány tucat filmet az amerikai filmkészítők, melyek egy része tévéfilm és néhány talán eljuthat moziba is. "A szerelem illata" ugyan pont nem elég nagy volumenű, hogy moziban kerülhetett volna bemutatásra, de teával, mézeskaláccsal felszerelkezve, bekuckózva a meleg takaró alá, azzal, akit szeretünk, kellemes kikapcsolódást nyújthat bármely estén. Arról nem beszélve, hogy a film zenei anyaga (soundtrack) elképesztően erős lett és ha mód van rá és megjelenik majd CD lemezen - nem tudom, kiadják-e - érdemes áldozni rá. 

50%

Nina Dobrev, Jimmy O. Yang

Valaki van a házadban - There's Someone Inside Your House (2021)

Valaki van a házadban - There's Someone Inside Your House (2021)

Rendezte: Patrick Brice

A film Mafab adatlapja: There's Someone Inside Your House (2021)

Megtekintés: Horrorrajongónak nem is kérdés, hiszen már a cím is a tipikus klisét vezeti fel, amikor a gyilkos az áldozattal egy házban tartózkodik. Azután kiderül, hogy a cím csak hányaveti módon kapcsolódik a filmhez és legalább egy tucat filmet láttál az elmúlt 3-4 évben, amelyik közelebb állna hozzá.

Patrick Brice vonzódik a horror műfajához, de ez nem jelenti azt, hogy ötösre visszamondja a leckét. Utolsó filmje, amit 2 éve bemutattak a mozik, egyáltalán nem volt meggyőző számomra, sőt, 2019 talán egyik legnagyobb csalódása volt számomra. a "Hivatali eltávozás (2019)" Az a film horrorkomédia lehetett volna, de sem a humor, sem a horror nem működött benne, így nem csodálkoztam, amikor a filmet forgalmazó vállalat FB posztja alatt elszabadult a nézők kommentáradata és sok jót nem mondtak a moziról. Egyébként tényleg azt hittem, hogy írtam a filmről, ám úgy tűnik, csupán álmodhattam ezt és ezek szerint komment-szekciókban osztottam meg róla a véleményem. Sebaj.

Brice mozija tökéletes tinihorror lehetne, ha egy pöttyet ötletesebb és jobban mozgatja a karaktereket. Az áldozatai maszkját viselő gyilkos nem rossz ötlet, de a maszkok minősége túl jónak tűnik ahhoz képest, hogy komoly maszkmestereknek is szükségük van a kiváló végeredményhez az arc gazdájára. Itt természetesen gyilkosunk senkiről nem vesz gipszmintát, a végeredmény mégis kifejezetten korrekt, amikor felhúzza a következő áldozata "arcát". (Szőrszálhasogatás!)

A karaktereket el lehet viselni, és bár teljesen klisések azok is, áldozat final girl, sötét múlttal, csini barátnő, meleg sportoló, gazdag vicces, gender-semleges, stb. az egész csapat valahogy kicsit kilúgozott, színtelen és szagtalan. Elég fura, hogy még a legszimpatikusabb karakternek azt a lányt éreztem, akinek nemi identitását egyedül a szinkron teszi egyértelművé. Igen, a beszuszakolt gender-semleges fiatal. Tehát a film igyekszik minden sztereotípiát beemelni, hiszen a többi szereplő között van latinó és afroamerikai leányzó is. Sőt, ha tudjuk már, ki a gyilkos, akkor a film egyenesen csontig benyal mindenkinek, akiknek olyan divatos mostanában.

A gyilkos indítékait még a főszereplő is röhögve kérdőjelezi meg. Én is, csak nem röhögtem. De hát az ilyen filmeknél nem feltétlenül számít az, hogy logikus legyen minden tett, hanem, hogy legyen min körmöt rágni és a gore jelenetek hozzák a kötelezőt. A gore pedig hozza is a kötelezőt, csak sajnos spórolósan. A történetben érzek néhány logikai bakit is, de hát azokra rá se rántunk már, nem igaz? Pl. a film felénél a házibuli közben gyakorlatilag a tömegből kimazsolázott latin-amerikai első napos szerelmes srác leölése számomra totál wtf jelenetsor, onnan indulva, hogy a házban, a tömeg közepén megjelenik a gyilkos, majd mindenki elmenekül a világába, egyedül a srác marad a ház mellett, hiszen a forgatókönyv szerint ő következik. Oké... nyeltem egyet. Mégsem lehet haragudni nagyon a filmre, hiszen, pici hangulata is van, a fényképezés, vágás és zene legalább korrekt. Persze meglepődnék, ha ez lenne a NETFLIX következő slasher sikere.

Makani (Sydney Park) egy álmos Nebraskai városkában igyekszik elfelejteni a múltját, amelyben egy súlyos baleset következményei miatt a családja szétesett. Az alvajáró nagyival és maroknyi különös, az iskola diákjainak perifériáján mozgó tagjával körbevéve pedig lassan halad előre az úton, hogy talán maga mögött hagyjon mindent, mire emlékezni fájdalmas. Azonban a városkában van valaki, aki pont a diákok múltjában vájkálva érzi magát feljogosítva rá, hogy vélt és valós sötét foltokért véres elégtételt vegyen a fiatalokon. Makani és barátai is hamar érintettek lesznek a gyilkossági sorozatban és vészesen fogy az idejük, hogy kitalálják, ki a maszkos gyilkos, aki félelem nélkül mészárolja le a város bűnöseit. 

Mondanom sem kell, vannak elterelő információk, ám ezek ellenére is igen hamar ki lehet szaszerolni, kit rejthet a maszk. Én nem lepődtem meg, és aki úgy falja a horrort, mint én, az szintén nem fog. Kifejezetten fájó, hogy a karaktereket nem tudja jól mozgatni a forgatókönyv és a gyilkos illetve főszereplők között kicsit ad hoc jellegű a konfrontáció. Amiben lenne jó ötlet, pl. a gyilkos és a helyi látványosság védelmére kirendelt biztonsági erők esetleges találkozása, megoldódik egyetlen holttest mutatásában, pedig lett volna lehetőség benne, hogy néhány nagyképű menő csávót, aki életét a védelemre tette fel, képtelen lebirkózni egy vagy akár több maszkos gyilkost. A slasher filmekben mindig is külön élvezetes, amikor rendőrök, katonák és egyéb, "komoly" emberek esnek áldozatul a vérszomjnak. Hát, itt mikor már dörzsöltem a tenyerem, kiderült, kár volt. Még szerencse, hogy a film nem vállal sokat és alig másfél órát rabol az időnkből.

Szóval, bár vannak szerethető pillanatai a mozinak, ez így is csak egy közepesre futotta. A "Valaki van a házban" nem hiszem, hogy egy sokat idézet darab lesz később, mert eléggé elveszik a 2020 körüli horror dömpingben. 

Megjegyzem, sosem láttam még ilyen egyenletesen égő kukoricaföldet. Az utolsó jelenetben, amiben Makani és a gyilkos mögött pusztán egy sor kukoricát látni, mögötte meg a tűzfüggönyt, az kifejezetten egy szép háttér, épp csak valahogy nem úgy tűnik, hogy valódi tüzet látunk. De mondom, legalább szép!

50%

A jégút - The Ice Road (2021)

A jégút - The Ice Road (2021)

Rendezte: Jonathan Hensleigh

A film Mafab adatlapja: The Ice Road (2021)

Megtekintés: Még úgy is eseményszám nálam egy-egy Liam Neeson film, hogy a színészt kicsit túltolták akciósztár szerepkörben. A Jégút jól indul, hogy a végére átforduljon önmaga bugyuta paródiájává.

Jonathan Hensleigh saját forgatókönyvéből rendezte meg ezt az akció, kaland thriller filmet, amely egyértelműen "A félelem bére - Le Salaire de la peur (1953)" alapjaira épült. A Georges Arnaud, francia író regényéből később készült egy erős amerikai feldolgozás is, és az elmúlt hatvan évben egészen biztos, hogy több tucat olyan változat is készült, amely kisebb-nagyobb mértékben felhasználja az alapművet.

Hensleigh-nél a katasztrófa jellege és a megoldásra indított karaván kicsit eltérő, és a fojtogató dzsungelt egyenesen a jeges hóhalál váltja fel, ettől még nem hiszem, hogy nagyon eltérne az alapműtől.

A megfáradt szerencsevadász, Mike (Liam Neeson) úgy igyekszik alkalmi munkákból fenntartani magát, hogy a hadseregnél szolgáló és poszttraumás stressz szindrómával küzdő öccsét, Gurty-t (Marcus Thomas) is istápolnia kell közben. Miután utolsó munkahelyét el kell hagyniuk, kapóra jön, hogy a jeges földek közepén kifejtés alatt álló bányásztelepen baleset történik és speciális fúrófejeket kell leszállítani ahhoz, hogy még a fulladásos halál beállta előtt kimentsék a föld alatt rekedt 26 bányászt. 

Három kamion indul útnak, köztük a cég egyik technikus szakértője, egy aktakukac, aki az ellenőrzésért felel, valamit egy öntörvényű lány, akinek a testvére a föld alatt rekedtek között van.

Amíg elérnek a céljukig, ezer veszélyes kalandon kell átverekedniük magukat, és ha nem lenne elég a természet kiszámíthatatlan ereje, még belső ellenségekkel is számolniuk kell, miközben minden pillanatban az életüket kockáztatják.

Nem egy bonyolult történet és igen hálás filmtéma. Itt is kifejezetten jól indult, és kb. negyven percig azt éreztem, hogy végre egy a Hollywood-i iskolára épülő, kifejezetten izgalmas akció-kalandfilmet nézek, amikor kezdett túltöltődni, majd megrezegni a bili, aminek a tartalma a végére, nemhogy kiborult, hanem belerobbant a kis szoba közepébe.

Két apróság miatt éreztem ezt:

Az első, hogy egy idő után a folyamatosan előkerülő problémák, amikkel szereplőinknek meg kellett küzdeniük, nem kicsit túl lettek tolva. Elhiszem, hogy amiket látunk, akár elő is fordulhatnak, azonabn, így, ömlesztve, nem, hogy felpörgetik az ember ingerküszöbét, de olyannyira túlpörgettek, hogy lerúgta magáról a szalagot és alig vártam, hogy vége legyen ennek a tortúrának. Mert itt úgy éreztem, a kevesebb, néha több.

A film kellemes száz perc, azonban, ahelyett, hogy a néhány fellépő fenyegetettséget korrektül felépítsék, inkább olyan érzésem volt, hogy miután leültek és kiötletelték, mi mindent lehetne bepakolni a forgatókönyvbe, végül nem volt szívük semmit kihagyni és inkább erőszakkal tuszkolták bele a történést a játékidőbe, hogy a végére kifejezetten túlzsúfoltnak éreztem az akciók arányát.

A másik, ami nem működött tökéletesen nálam, hogy Neeson annyira kiöregedett az akció karakterből, hogy az itt elkészített verekedős jelenetei nem azt közvetítették, hogy mennyire tökös, hanem, hogy az ellenfelei, hiába fiatalabbak húsz-harminc évvel, vitalitásban az öreg mellé süllyedtek. 

A magától guruló kamion és a mögötte lezavart adok-kapok egyszerre volt vicces, unalmas és fájdalmas. Már rég nem azt a Neeson-t látjuk, aki a lánya miatt felaprította fél Párizst. Ráadásul, a mellé rakott fiatalabb tesó sem vehette át e helyét, mert őt meg eleve egy kicsit csökinek írták meg. Így maradt volna egy női szereplőnk, aki lehetett volna az igazán badass mellettük, ám őt is inkább lelassította a forgatókönyv.

Végül csoda és szerencse, hogy hőseink képesek legyőzni az ellent és önmagukat.

A film antagonistái, az ügy mögött húzódó titkok pedig érdektelenek és annyira kiszámíthatóak, hogy sem nem lep minket, sem nem is érdekel különösebben, hiszen, bármi is lenne az ügy kimenetele, félő, hogy a végén lenne annyi vizsgálat, hogy a tervek ellenére is menne a levesbe mindenki, aki a rossz oldalon áll.

Goldenrod szerepében Laurence Fishburne pont azt a karaktert hozza, amit az "Utazókban - Passengers (2016)" már láttunk tőle. És ez olyannyira nem vicc, hogy kb. a karakterív is megegyezik. Goldenrod simán lehet egy őse is az "Utazók" fedélzetmesterének. 

Tantoo szerepében Amber Midthunder kifejezetten tetszetős, ám nagyon unalmas már, hogy valamiért az amerikai mozik a kifejezetten tökös csaj karakternek olyan törékeny színésznőket tud szerződtetni, akinek nem hiszem el, hogy az, amit elvileg a filmben képvisel. Arról nem is beszélve, hogy amikor akcióra kerül a sor, akkor sem kap a hölgy egy igazán kemény jelenetet, sőt, inkább sikeresen parkolópályára teszik, hiszen ez egy Neeson mozi akarna lenni.

Matt McCoy nevét mindig örömmel fedezem fel a stáblistán, hiszen, bár nem állítom, hogy egy színészlegenda, kedvelem a karakterét olyan filmek miatt, mint a "Kéz amelyik a bölcsőt ringatja..." vagy a "Szigorúan bizalmas". Mostanra sokat veszített a kisfiús charme-ból és a szerepe sem túl összetett.

Mellékszerepben még látható Holt McCallany is, aki egy rossz fiú alakítás után egy pozitív figurát játszik el, legalábbis, mintha ilyen sorrendben találkoznék vele a vásznon az elmúlt tíz évben.

Tényleg nagyon tetszetősen indult számomra a film, ám a végére a klisés és túlerőltetett kaland-faktor miatt engem elveszített a mozi a végére. Az "autós" üldözés meg olyan öreges lett, hogy nem tudtam élvezni.

50%

 

A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

Rendezte: Michael Rianda, Jeff Rowe

A film Mafab adatlapja: The Mitchells vs the Machines (2021)

Megtekintés: Abban biztos voltam, hogy hentelést hiába várok majd a mesétől, hiába harcol benne egy család a gépek ellen, akik leigázták a földet. Igazam is lett. Ennek ellenére a végeredmény szórakoztató lett, és ha kategorizálnom kellene, akkor valahová a "Derült égből fasírt" és a "Hotel Transsylvania" közé lőném be a családi élet problémái, illetve a hangulat miatt.

Szerintem, a film nem kiemelkedő darab, azonban érezhető, hogy igyekeztek a netes és ifjúsági műsoros trendeket beleépíteni a végeredménybe, ami a legtöbb poénját szolgáltatja a mozinak. Ezek főleg színes rajzos betétek formájában jelennek meg és tényleg, kicsit frissebbé teszik a látványvilágot. Ettől persze még nem lesz a végeredmény kiemelkedőbb, csak fogyasztás közben érezzük kicsit jobbnak. Azonban, talán az elcsépelt mondanivaló miatt, vagy, mert összességében a karakterek szerethetőek de nem különösebben bájosak, a megtekintés után nem biztos, hogy túl mély nyomokat fog bennünk hagyni az animációs film, annak ellenére, hogy a Föld elleni invázió jelenleg divatos téma. (Jelenleg a tököm... Azóta szeretnek ezzel foglalkozni a filmesek, mióta először sikerült egy damilon belógatni egy frízbit a képernyő elé és megrázni azt, hogy rámondhassák, az egy repülő csészealj!) 

Innen nézve akkor a fő cselekmény szál sem számít újnak, mint ahogy a családon belüli dinamika megjelenítése is unásig lerágott csont a gyerekmatiné komédiáiban, azaz egyik gyerek nem találja a helyét a családjában és vagy menekülne, de nincs miért, vagy valamelyik szülővel folyamatosan hadilábon áll. Ez nagyjából minden tinire jellemző életkori sajátosság. Emlékszem magamra, amikor olyan 13-15 éves lehettem, hogy úgy éreztem sokszor dühöt pl. anyám irányába, hogy annak semmi alapja nem volt. De teszem azt, megkérdezte, hogy hol vagyok és én már robbantam volna fel a picsába! Mit faggatsz??? Nem mindegy??? Stb... Örülnék, ha megtehetné, hogy megkérdezi, mit csináltam egész nap. Puszi, anyu!

Bár, szinkronos animációs filmeknél nincs sok értelme, de eredeti nyelveket élvező néző-olvasók miatt csak beemelném néhány színész nevét a cikkbe:

Katie (Abbi Jacobson) lassan elhagyja a családi fészket és elköltözne Amerika másik végébe, hogy egyetemista legyen belőle. Katie maga sem tudja igazából miért menekülne el az egyébként szerető családjától és a korábban tökéletesen szerető apa-lánya kapcsolata is idegesíti mostanra, mert úgy érzi, apja egyszerűen nem elég nyitott a lányának életére.

Rick (Danny McBride) kicsit tényleg el van havazva a saját gondolataiba, azt azonban ő is érzi, hogy hiába imádta nagyobbik gyermeke amíg felnevelték, mostanra mintha egy másik ember lett volna, aki nem akarja a helyét a családon belüli felépítményben.

Valójában nincs itt semmi látnivaló: Katie lassan fel fog nőni és az apa és anya kicsi lánya szeretné, ha a következő lépéseit az életben nem követné a szülők rosszalló tekintete vagy a túl szoros támogatása. Mert egyszerűen Katie kicsit önmaga akar lenni. Ebben új iskolája segítene is, mert szerencséjére, ott mindenki pont annyira különc, mint őt.

Apu, hogy egy utolsó, kétségbeesett lehetőséggel lassítaná a csimota elszakadását, ezért kitalálja, hogy a röpke repülőút helyett menjen a család együtt Katie Campusára, ahol majd lehet érzékeny búcsút venni.

Mivel Katie nem lett szociopata, csak néha tűnik úgy, végül belemegy a kényszerített road movie-ba és miközben Mitchellék felkészülnek az első osztódásukra, az ország egy másik pontján ugyanezt teszi Pal (Olivia Colman) is, a szuperokos intelligenciával megáldott mobilalkalmazás. Pal kiötlője ugyanis kifejlesztette a második generációs szuper intelligens robottestű alkalmazást és ezért PAL, a korábbi találmány olyannyira megorrol alkotójára, hogy egyetlen lehetséges válaszreakcióban csak azt tudja elképzelni, hogy összegyűjti a bolygó teljes emberi lakosságát és apró cellákba csomagolja, majd eltávolítja valahova messze.

A mese nem időzik a technikai részletekkel erről, pont úgy nem, mint pl. a "Függetlenség napja" sem tette, amikor két földi ember, egy földön használatos szoftver vírust bejuttatott egy számunkra teljesen ismeretlen űrjármű kezelőfelületére, megbénítva azt. 

Hagyjuk mán eztet!

A robotok aprólékos precizitással kapkodják össze az embereket, miközben a Mitchell family golyókat növeszt és nekilátnak a felszabadításnak. 

Nem kérdés, hogy miközben sikerül nekik, apa és lánya ismét egymásra talál, amihez anyu (Maya Rudolph) sebészi pontossággal megejtett megjegyzésekkel járul hozzá, míg kistesó (Michael Rianda)... nos, ő is ott van velük, bár, nem mondhatni, hogy a forgatókönyv nagyon erősen hajtaná magát, hogy neki is elég erősen ki legyen dolgozva a karaktere. Annyi azért jut neki, hogy legalább kiderül, hogy lányok közelében nem érzi magát túl komfortosan.

A kutya meg külön poén lesz azoknak, akik kedvelik a mopszokat. Mert gondolom, az egy mopsz. Instant Isten ujja az a kutya, ami kiderül a filmből. Nem csodálkoznék, ha fellendült volna a mopsz-fogyasztás az Államokban.

Ha családok közti dinamika, akkor a "Hihetetlen család" köröket ver minden hasonló animációs filmre. Ezek mellett nincs is könnyű dolga tehát annak, aki ehhez tenne még hozzá bármit. A Netfilm meséje ezért egyszer szerintem tényleg nagyon tud szórakoztató lenni, azonban nem hiszem, hogy egy klasszikust tettek az asztalra.

50%

Pár sor a The Stand-ről/ról (1994, 2020-2021)

Pár sor a The Stand-ről/ról (1994, 2020-2021)

Ha van néhány nagyobb vállalása Kingnek, akkor azok közül az egyik egészen biztos a "The Stand", nálunk a keresztségben Végítélet címmel megjelent poszt-apokaliptikus fantasy dráma. Ennél nagyobbak a Setét Torony sorozat vagy az "AZ". Ráadásul, amennyire tudom, a Végítélet két különböző kiadást is megért, amiből az egyiket mostanában olvastam ki újra. Nem tudom, hogy ez melyik volt, de jobban belegondolva, nem is olyan nagy trúváj a könyv, mint ahogy emlékeztem.

A történetnek enyhe aktualitása van, a Covid miatt. Ha King ezt kb. 100 éve a spanyol nátha idején írta volna meg, egészen biztos, hogy levadássza a feldühödött tömeg, azt gondolván jövőbe látó boszorkány. Amerikában elszabadul egy katonai kísérlet által léttre hozott szuper influenza vírus, melynek a halálozási rátája majdnem 100%. Pár hónap alatt kiírtja a Föld lakosságát alig maroknyi túlélőt hagyva diadalútja után. Azonban, ha ez nem lenne elég, a túlélőket ezoterikus vallási fantasztikum rendereli két táborra, melynek egyik vezetője Isteni sugallatra igyekszik terelgetni a nyájat, míg a másik a megtestesült gonosz, ki arra használja fel erejét, hogy lehetőség szerint a maradék emberiséget is lenulázza.

A könyv eszméletlenül erős szórakozás volt számomra, nem véletlen, hogy kétszer is elolvastam. (Másodjára azonban nem ütött akkorát, ellentétben pl. a Dolores-szel, vagy a Holtsávval, amik eddig minden olvasásnál hozták a szintet.)

Egyelőre két feldolgozása készült és mindkettő mini-sorozat, hiszen a téma, a szövevényes cselekmény és rengeteg karakter miatt nem hiszem, hogy egész estés mozi változatban egyáltalán érdemes lenne-e belekezdeni. Azonban a sorozatok közül, annak ellenére, hogy a mostani technikailag tényleg eszméletlenül szép a képernyőn, mégis a régebbi változatot választanám, ha az élvezeti értéket nézem. 

A régi számomra sokkal jobban kezelte a karaktereit és mintha a színészek is jobban meg lettek volna válogatva a karakterekhez. Az új változat igyekszik politikailag korrekt lenni és mintha kicsit fiatalított volna a karaktereken is, összességében azonban jóval a régi, 1994-es sorozat szintje alatt maradt, legalábbis számomra. 

Nem emlékszem, hogy Frannie Goldsmith különösebben szép nő lenne a könyvben, de hogy Odessa Young egészen más, mint gondolnék róla, az biztos. 

Lloyd Henreid figuráját is kiherélték, mert 94-ben Miguel Ferrernél éreztem, hogy a korábban mindenre alkalmatlan fickó Flagg keze alatt egy megbízható segítő lett, míg az új filmben, Nat Wolff egy irritáló ripacsként hozza a figurát. Állítólag King egyik kedvenc figurája Henreid a könyvből. Szerintem egészen biztosan nem a 2020-as Henreid-re gondolt.

Trash, avagy a szemétláda ember szerepe is erősen le lett csupaszítva és Ezra Miller olyan szintre emeli benne a fullba nyomott kretént, hogy nekem kellemetlen.

Greg Kinnear, aki Glen Bateman vagy Henry Zaga, mint Nick Andros, totál mellékkarakterekké avanzsáltak, miközben a regényben Andros haláláig majdnem kulcsfigura. 

A mini sorozat pedig hiába több műsoridőben, ha pl. olyan apró, de szerintem fontos részleteket kihagy, mint a rádiós Rae Flowers (Kathy Bates) kiiktatása, vagy amikor a túlélők egy vakbéllel igyekeznek megküzdeni a vándorlásaik során. Azt gondolná az ember, hogy a közel dupla játékidő miatt sokkal alaposabban lesz idő kiemelni karaktereket, azonban végül nem éreztem így.

Mindezek ellenére szerintem érdemes egyszer megnézni ezt is, hiszen aki kedveli Kinget, az beissza vízióit, akár a homok, ám, ha a kettő közül egynek akarsz esélyt adni, akkor az 1994-es sorozatot ajánlanám!

A sorozat befejezése egyébként mindkét esetben kb. az, mint a könyvben és frissen nézve és olvasva, kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mintha King hirtelen nem tudta, mit is csináljon a New Vegasba érkezőkkel és szerette volna gyorsan lezavarni az egészet, mielőtt eljutna oda, hogy Flagg karaktere megtámadhassa a túlélőket, mert az már tényleg nem tett volna hozzá a történethez. Így azonban, ez a kurtán-furcsa lezárás, Trash jóvoltából, valójában nem is feltétlenül rossz, még akkor sem, ha legelőször mindenre számítottam volna, csak erre nem.

2020-ban azonban valamiért úgy gondolták, hogy valamit még hozzá kell tenni a gonosz sorsához, ezért beleszőttek egy számomra teljesen értékelhetetlen lezárást is. 

Biztos vagyok benne, hogy a nosztalgia miatt kedvelem a régebbi változatot, ezen azonban nem hiszem, hogy érdemes rágódnom. 

Azért érdekelne olyanok véleménye, akik most látják esetleg mindkettőt,

Végítélet, 1994: 70%

Végítélet, 2020: 50%

Öröklés - Inheritance (2020)

Öröklés - Inheritance (2020)

Rendezte: Vaughn Stein

A film Mafab adatlapja: Inheritance (2020)

Megtekintés: Simon Pegg rajongóknak kötelező, de a befejezés megér egy misét.

Kísért a múlt. Rengeteg irodalmi mű és film épül erre az egy, apró, mára közhelyes mondatra. A múlt előbb-utóbb visszaköszön és benyújtja a számlát, meg hasonló okosságok.
Ez a film felvezet egy remek történetet, amelyben a múlt titkai ránehezednek egy fiatal nő vállaira és mikor válaszokat kap a kérdéseire, rájövünk, hogy egy blöff az egész és a titokzatos történet – habár hasonló esetek előfordulnak a világban, lásd a német nevű kislányt, aki felnőtt nőként szabadult ki fogságából – valahogy az egész történet erőltetett. Tegyem hozzá: számomra!

Simon Pegg moziról van szó. Kedvelem Simon Pegg-et, ezért megnézem az új filmjeit, ha tudok róluk. Erről hallottam, így nem volt kérdés. Azonban nem szórakoztam túl jól és rádöbbentem, hogy a kedvenceink pont ugyanúgy megöregednek, mint bárki más. Igaz, Pegg már a kilencvenes években sem volt kölyök, most azonban látni rajta a kort és nem tetszik. A Shaun vagy az első Star Trekkes Scottyt szeretném látni, nem ezt a közel hatvanas (Ennél hatalmasabbat is ritkán tévedek, mert Pegg épp csak betöltötte vagy tölti idén az ötvenet.), ráncos fószert, arról nem is beszélve, hogy Pegg a humorban erős, ezért, amikor drámai szerepeket húz ki a fiókból, azokért nem tudok annyira rajongani. Mert szívesen röhögök rajta és vele, ha egy jó moziban csillogtatja meg tehetségét. Az Inheritance azonban egy magát titokzatosnak mutató darab, amely kb. addig érdekes, amíg el nem kezdik a múlt titkainak szövevényeit kibogozni, mert elég hamar kiderül, ha ügyesek vagyunk, hogy mire is megy ki a játék, ráadásul annyira hihető a váz, hogy kb. folyamatosan kiestem a történetből, amikor végiggondoltam.

Szpojleresen fejtegetnék:

Lauren (Lily Collins) édesapja (Patrick Warburton nyúlfarknyi szerepben, ahogy mostanában találkozom vele.) meghal és elég hűvös viszonyukat már nem tudják rendezni. A végrendelet felolvasása további sebeket ejt a lányon, de ha ez nem elég, apu egy sötét titkot is rábíz, aminek felfedését a nyilvánosság előtt kategorikusan megtiltja, illetve, inkább erősen célozgat rá, hogy nem kellene. Tehát, úgy ad valamit, hogy egy füst alatt szóváteszi, mennyire nem kellene, hogy ez a titok kiszivárogjon és Lauren temesse el mélyen - ami, mint kiderül, egyébként is a föld alatt van. (Gyakorlatilag, átpasszolja a felelősséget a lánya vállára. Vagy nem is?

Kérdem én: akkor miért nem hagyta apu a picsába az egészet, minek szánt rá időt, hogy kiszivárogjon bármi is. Ezzel még oda akar szúrni a lánynak, hogy tudja, miért nem volt a viszonyuk jobb?

Na, nem titkolózom: A külön örökség, amelyet a család többi részével apu nem osztott meg, hogy a birtok egyik szélén – a birtokon, amelyet amúgy anyu örökölt meg, hogy nehezebb legyen esetleg a későbbiekben, ha „úgy van” – egy pincehelyiségben elrejtett egy férfit (Simon Pegg), nagyjából harminc éve, és homályos okokból azóta életben és egyszerre fogságban tartja.

Hogy nem túl életszerű, az szerintem kis szó. Megoldható? Meg, hiszen a történelemben a bulvár sajtó foglalkozott is hasonló történetekkel, vagy a „The Room - Szoba (2015)” című, nyomasztó alkotás is, néhány éve. Szóval igen, a jelenség elképzelhető, de itt valahogy nem értettem, mi szükség volt minderre és egyáltalán...

A pince már korábban kész kellett legyen, hiszen mégsem kezdhette akkor megépíteni – építtetni – az ügyvéd úr, mikor elhatározta, hogy cimboráját oda temeti el élve, néhány „apróság” miatt. Oké, de akkor meg mi a fene funkciója volt ennek a helynek és a család miért nem tud róla, miért nem érdeklődik? Apu, amikor vette a házat, nem említette senkinek, hátha jóleszazmég valamikor? Elképzelhető, hogy viharpince volt, még akkor is, ha ebben az államban nem jellemző? Vagy egyfajta pánikszoba, amit valamiért a háztól távol ástak ki?

Lily Collins amikor lesétál az eldugott pincébe, amit apjától "örököl", azzal ajtót nyit a múltjára.

Azonban ha később építi meg, akkor addig hol rejtegette a Pegg alakította figurát, Morgan-t?

Oké, elrejtette, elfogadom.
Oké, harminc évig senki nem kapta rajta, hogy ételt vagy bármit visz le oda, mert apu nagyon ügyesen csinálta, ami azt jelenti, hogy egy logisztikai zsonglőr.
Oké, Pegg túlélte a harminc évet azzal, hogy elég élelmet kapott és naponta nyomta a fekvőtámaszt. Oké, apu valahogy mindig megoldotta, hogyha a családdal esetleg két hétre lelépett, akkor se haljon éhen a foglya, habár, elég puritán a pince, így sem komoly fürdésre, sem egyéb tevékenységre nem nagyon alkalmas.
Oké, Pegg a harminc év alatt nem kapott el semmilyen nyavalyát, ami miatt orvoshoz kellett volna vinni, habár harminc év egy szürke pincében, pont nem az a környezet, ahol ez megkerülhető.

De a legdurvább, hogy mindezt végül egy nagyjából mondvacsinált okkal tette apu és nem értem meg, hogy miért nem lett volna kézenfekvőbb, ha eldobja a kulcsot, és mondjuk tér vissza öt-tíz év múlva, amikor már csak egy kis múmiát kell zsákba kaparni és eltemetheti pont oda, ahová az eset egyik katalizátorát is temette – egy véletlenül elütött fiatalembert.

Miért?

Mert apu egy jó ügyvéd és nem gyilkos???

Hát, ezt így már nem nyelem le. Nem bírom. Lehet, hogy az író furfangosnak és tökösnek érzi magát, de nekem ez a történet légből kapott, esetleges és a befejezése egyenesen nevetséges. Sőt, dühítő!

Nem mondom, Pegg megmutatta, hogy drámai színésznek sem utolsó, ám ettől még nem tudom jobban elhinni és ráhangolódni arra, amit látok. Azért megsüvegelendő, hogy egy fél éves edzésprogramot zavart le, hogy lefogyjon a szerepért. A végeredmény állítólag 8%-os testzsír-mennyiség megmaradása volt.

Ügyvéd apu tehát felvállalta, hogy olyan életet él, amelyben állandó jelleggel lesz a háttérben egy titka, amit a családja sem tud. Ehhez megvolt a pénze, ideje és technikája is. Sőt, a hagyatéki felvétel szerint még friss videót is készített a lányának azzal a néhány mondattal, amit az ügyvédnél helyezett el letétben. Gondolom, ezt évente leforgatta ezek szerint.

És, hogy miért utálom, hogy Lauren bele van kényszerítve egy nyomozásba?
Mert nekem, nézőnek csinálják a műbalhét. Győzzenek meg róla, hogy apu tényleg úgy véli, néhány homályos utalással engedi a búcsút útjára, a lánya meg tegyen, amit akar?
Tényleg így csinálna egy felelősségteljes „apuka”?
Kicsim, van valami szar a pincében, amiről nem beszélnék és később, ha láttad, te se tedd. Ja, hogy ki az és miért, azt nem mondom meg, mert majd hagyom, hogy emberünk tegye meg, magától.

Mondjon, amit akar arról, hogy hogyan lett fogoly.
Megreszkírozva azt is, hogy majd hazudik erről, apu meg már nem lesz ott, hogy rávilágíthasson erre.
Szóval, bezavarod a kölyköd egy kígyókkal teli verembe, lámpa és fegyver nélkül, mondván, ha sikerül kijönnöd, ne csinálj semmit, csak hallgasd el. Okos.

Persze Lauren karaktere úgy van megírva, hogy rövid úton szerez információkat az ismeretlenről, aki pedig belekezd egy mesébe, amit vagy elhiszünk, vagy nem. És a végén nem tudom, hogy melyik történet a nagyobb baromság, amely elmagyarázza, miért is kellett harminc évre kivonni a forgalomból: az, amit ő mesél el, vagy az, ami végül kiderül.

Mert egyik sem tűnik olyannak – pedig erőlködik a forgatókönyv, kegyetlenül – ami legitimmé tesz egy ilyen tortúrát. Egyszerűen, nem értem, minek vesződne ilyesmivel bárki is?

Mindegy, fátylat rá, mert a színészi játék korrekt, a hangulat, fényképezés helyre, zene a képek alatt oké. Egyben van.

De azután kell a drámai lezárás, amit megkapunk egy olyan jelenettel, amivel lustábban lezárni sem lehetett volna a filmet és sok kérdésem maradt utána. Legalább anyu (Connie Nielsen) is kap néhány percet, hogy valami olyasmit tegyen, amit 30 éve is megtehetett volna.
Ami szomorú, hogy valahogy egyik sem igazán érdekes és fontos. Pont, mint a film, amely többnek akart látszani, azután egy butaság lett belőle.

50%

Azt a pitét lehet, hogy megsütöm...

Többek között ahogy itt kinéz, gondoltam Pegg-et sokkal idősebbnek. Vagy remek a maszkmester munkája, vagy több italt fogyaszt, mint a filmben. Bár, ott csak annyi az instrukció, hogy lehetőleg harminc éves legyen az itóka.