Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Az eredeti Footloose-t még akkor láttam, amikor "kellett". Gyerekkoromban, amikor kifejezetten fogékony voltam az amerikai életérzésre és a zenésfilmek is tetszettek. (Mondjuk, érdekes, hogy azokat mennyire eklektikusan kedvelem.)
Az amerikai kisvárosba érkező nagyvárosi ficsur, aki fenekestül felforgatja a helyiek életét, mondanám, hogy egy izgalmas történet, de inkább az lehetett az oka, hogy megnéztem a filmet, hogy Kevin Bacon szimpatikus volt és a korszak zenei betétei - beleértve a nekem nagyon tetsző főcímet - az ízlésembe illettek. Mert a történet, bevallom, nem túl érdekes. Tehát, érkezik egy lázadó srác, Ren (Kevin Bacon) Bomont-ba, ahol a lelkész lányát szemeli ki magának. Annak a lelkésznek a lányát, aki történetesen egy korábbi tragédia miatt kvázi egy bigott közösségé formálja a városkát, hogy többé ne történhessen olyan baleset, amiben fiatalok halhatnak meg. Ez persze kivitelezhetetlen anélkül, hogy visszafejlődjünk szociálisan és a renitens, lázadó ifjúság nem is tud partner lenni ebben. Ron felkavarja az állóvizet, ami nem egy nagy feladat és mikor végül megküzd a bürokráciával és a vaskalapos felnőttekkel, már elbukná kereszteshadjáratát, de a lelkész felülvizsgálja az állaspontját és a korábban hozott és alkalmatlan rendeleteket úgy vágják ki az ablakon, mintha meg sem történtek volna. Közben pedig Ren is kicsit konszolidálódik, mert a kisvárosi életen ahogyan ő nyomot hagy, az szintin hatással van az idegenre is. Hiszen, közös a jövőjük.
Nem bonyolult történet, de ha jobban belegondolok, kevés musical vagy táncos film mondhatja el magáról, hogy egy szalvétára írt pár sornál több a szinopszisa. Kevin Bacon itt már túl volt egy horrorfilmen, amit utána közel negyven évig igyekezett elfelejteni és egy generációs mozin, az "Étkezde - Diner (1982), ami miatt kitárult előtte Hollywood (Ha a Péntek 13 - Friday 13th első része nem lett volna erre elég.) Bacon felfelé kezdett lépdelni, de a női főszereplő, az Ariel alakító Lori Singer valamikor a kilencvenes években megfeneklett, hiába játszott olyan remek mozikban, mint a Warlock (1989) vagy a Rövidre vágva - Short Cuts (1993).
Amikor meghallottam, hogy Remake készül a filmből, nem igazán tudott érdekelni. Egyrészt, mert mint írtam, a zenés filmek nem a gyengéim és nem is hittem, hogy az eredetit képes megugorni egy új feldolgozás, mert valahogy az egész alapötlet szerintem jobban működik a 80-as években, mint a 2010-esben. És igazam volt. Az új Gumiláb, ha engem kérdezel, tökéletesen felesleges és talán két dolog miatt lehet érdekes: Dennis Quaid-nek így egyel több filmje van és Miles Tellert is előrébb hozta talán a sztár ranglétrán. Igaz, Teller nem a főszerepre jelentkezik be, hanem a korábban Chris Penn által alakított, táncolásból gyengus karakterre. Tellert amúgy a Whiplash óta kedvelem, ám az a film akkor még nem készült el. Az eredeti egy hangulat. Egy korszak felett tör pálcát. A friss feldolgozás valahogy már nem olyan átütő és mintha a karakterek is picit súlytalanabbak lennének. A főszereplő, Kenny Wormald távolról sem olyan karizmatikus, mint Bacon volt és az elmúlt 12 évben kiderült, hogy talán a szakmai haladása sem lesz olyan sikeres. Arra nem emlékszem már, hogy Lori singer milyen Ariel volt, de a mostani karakter, talán, mert megöregedtem, valahogy nem lett számomra szimpatikus, ezzel a ledér hozzáállásával, azonban feltételezem, a figura ugyanezt tette 1984-ben is. Én azonban nem kedvelem az olyan női figurákat, akik járnak valakival, majd ha jön egy új arc, hirtelen félredobnak mindent, mert... Miért? Értem én, hogy kurva izgalmas egy városi fiú, meg apunak is oda kell dörgölni, hogy mi mennyire lázadunk, de ettől még nem fogom a lányt megkedvelni, sőt, amikor tánc közben, kismajomként egyik ágról (pasiról) átugrik a másik ágra (pasira) kifejezetten viszolyogtam tőle. Az, meg, hogy ezek után apu becsicskítja és hazarendeli, jól mutatja, mennyire álomvilágban él ez a csaj. Ettől függetlenül az Ariel bőrébe bújó Julianne Hough ha nem is kápráztatott el, azt mondhatom, hogy csinos, de nem ebből a filmből tudom meg, mennyire jó színésznő.
A lelkész feleségét pedig Andie MacDowell játszhatta el, és nyúlfarknyi szerepe jól mutatja, milyen mostohán tud bánni a filmes világ a korábban körülrajongott sztárokkal, annyira nem mondható, hogy ez a pici szerep méltó lenne.
Ami még tetszett, hogy az eredeti főcímzenét nem csak átdolgozva használták fel és Teller tánctanulási montázsi is sokat merített a Chris Penn féle eredetiből.
Eredeti 70% + Remake 50%
Ja, és bármilyen hihetetlen, a történet részben megtörtént eseménykre alapozva lett megírva!
Megtekintés: Sosem állítottam, hogy a musical legnagyobb rajongója lennék és Spielberg munkásságát is elengedtem kb. a "Lincoln" környékén, azonban vannak olyan címek, amikre oda kell figyelni. A "west Side Story" szerintem ilyen és egyáltalán nem Spielberg miatt.
Már a nyolcvanas években eljutott hozzám az információ, hogy Spielberg szeretne egyszer egy musicalt rendezni. Ez csak annyiban érdekes, hogy a nyolcvanas években nem nagyon volt mód arra, hogy naprakész információkat szerezzünk az amerikai filmek világából, ez az információ mégis eljutott hozzám. Már az "Indiana Jones és a Végzet Temploma" óta tudtam ezt és én pontosan emlékszem, hogy a film elejln, amikor Willie a gyémántokról énekel, az volt a főpróba. Röpke harminc évnek sem kellett eltelnie, hogy végül Spielberg megrendezze az álmát, egy Gershwin alapokon nyugvó musicalt, amely, szépíteni nem lehet, a legközhelyesebb darab, amit el tudok képzelni a musical műfajában: West Side Story.
Miért vontam le a következtetést? Mert a West Side Story, akárhogy szépítenénk, a színházművészet egyik, ha nem a legtöbbet idézett és felhasznált alkotására épült rá, a klasszikus, Shakespeare által papírra vetett Rómeó és Júliáéra. Ez az a darab, amit magam is legalább két változatban láttam színházban. Egyszer a Bárka Színházban, egyszer pedig a francia musical magyar változatát az operettben, amelyben az akkor házaspárként tetszelgő Szinetár-Bereczki páros nevével adtak el. Nem fikáznám, remek volt, mindkettő.
Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az alap nem egy fifikás darab és a West Side Story sem bonyolult pont ezért. Persze, ezt ki várná el egy musicaltól?
Ötvenes évek második felében járunk és Manhattan bevándorlók lakta negyedében. Talán pont ez volt az a plusz, ami miatt Spielberg magáénak érezte a történetet, hiszen a rendező mindig érzékenyen reagált az elnyomott közösségek és népek életével foglalkozó történetekre. Nem is nagyon van mit ecsetelni egyébként a klisés sztorin.
Két rivalizáló tini banda, a kapitalizmus árnyéka vetül lakóhelyükre, de ők még egymást sem viselik el. Az egyik csapat fiú tagja beleszeret a másik banda által érintett lányba. Innentől pedig már borítékolható, hogy a romantikus lányregény helyett valami drámát fogunk kapni, melyben ráadásul valaki, vagy többek, meghalnak. Mindez persze elkerülhető lenne, ha nem lenne mindenki egy komplett reakciós seggfej, ám végül azt kapják, amit megérdemelnek: gyűlölködtök? Nesztek, akkor néhányan mehettek a földbe.
Igen, rájöhettél, hogy bár ismerem az alapokat, nem a kedvencem ez a felépítés. Valahogy idegesít, hogy látom, egyszerűen csak menetelnek a végzetükbe, ami teljesen elkerülhető lehetne, ha nem akarna mindenki a ásik fölé kerekedni. Úgy, hogy valójában arra senki sem érdemes.
Az sem nagyon tetszik, hogy a két főszereplő mennyire ad hoc jelleggel tud egymásba szeretni, bár értem én, hogy létezik első látásra szerelem, de ha ilyen formában, ahogyan a filmben látjuk, akkor el kell fogadnom, hogy ezt csak két tökéletesen életképtelen ember érezheti egymás iránt, hiszen, látjuk, mennyire rosszul funkcionálnak saját környezetükben és logikusan egyikük sem nagyon gondolkodik.
Rachel Zegler
Az is idegesít, hogy bár elvileg Tony (Ansel Elgort) mindent megtesz azért, hogy eltérítse a két bandát a véres leszámolásról, végül maga lesz az, aki betetőzi azt egy meggondolatlan, ostoba tettel. Az pedig még jobban felbassza az agyam, hogy ezek után Maria (Rachel Zegler) a testvére meggyilkolása után még bármilyen érzelmet táplál a fiú irányába. Ó, értem én, hogy ezek előfordulhatnak a valóságban is, csak akkor itt térnék vissza oda, hogy ha ilyen rövid ismeretség után két, korábban idegen ember ennyire végletes tettekre szánja magát és mégis együtt maradnának, akkor valójában nem két enyhén szociopata személyiségről beszélünk, akik kvázi Rick és Mallory vagy Bonnie és Clyde nyomdokaiban szedegetik fel a morzsát? Értem én a pszichológiáját, hogy két tini egymásba szeret, csak ugye, az sem történik ennyire rohamtempóban. Azonban a filmidőt tekintve el kell fogadnom, hogy igen rövid idő alatt olyan érzelmeket ír át bennük a szerelem, amiket azért hosszú hónapok alatt is nehezen tenné meg, szoros együttlét.
Tudom, szőrszálhasogató vagyok, meg nem értem a musical világát. Lehet. Azonban azt mondom, hogy a Legnagyobb showman számomra egy kiemelkedő filmélmény volt, míg a West Side Story egy idejét múlt darab, amiben nem nagyon találtam szerethető karaktert. Márpedig, ha az nincs, nincs kinek szurkolnom és ha nem szurkolok, akkor a végén teljesen érdektelenül fogom kikapcsolni a lejátszót.
Spielberg megtette, amit meg lehetett. A rendezésbe nem kötnék bele. Buta történet, ennyit bírt.
A színészek egy része számomra rendben volt. A leggyengébb talán pont a főszereplő, Ansel Elgort, de ezt betudom annak, hogy a figura motivációi és tevékenysége teljesen kívül van azon, amit elfogadok. Az sem segít, hogy sikerült néhány színészt átemelni az eredeti darabból.
A zene meg remek, hiszen egy korábbi, szuper darab zenei anyaga. Már kölyökként imádtam egyik-másik zenét és most, hogy már tudom, miről szól, teljesebb az élmény. Ettől függetlenül nem állítom azt sem, hogy a West Side Story lenne a legjobb musical, amit ismerek.
Nálam így ez a darab inkább csak erősen korrekt, de pont azért is, mert egy Remake és a történet elcsépelt, nem érzem jobbnak a közepesnél.
Megtekintés: Mai fejemnek meglehetős türelemre volt szüksége, hogy rászánja a mozira azt a nem túl sok játékidőt. Ez a film ma már inkább kínos, mint vicces. Azonban érdekes lehet egy alternatív univerzum, amelyben Chris Kattan lett sikeres mozisztár, aki minden egyes filmjében a legcsinosabb színésznők kegyeit nyeri el, és Will Ferrell az, aki felejthető produkciókban hozna felejthető karaktereket, hogy megkérdőjelezze, mennyire egy helyről indult ez a két srác. (Ferrell jelenleg 10 produkcióval készített többet, mégis, mennyire más a megítélése a két színész pályaívének.)
Láttam már ezt a filmet korábban és csak azért emlékszem néhány apró
jelenetre belőle, mert Will Ferrell sosem tudott számomra élvezhető színész
lenni. Kezdetben egyenesen irritált a fizimiskája és most, hogy már az
ötvenesben van, elviselem, azonban épp annyira nem húzónév számomra egy moziban,
mint Owen Wilson vagy Adam Sandler. Sőt, inkább elengedem. Chris Kattan már
érdekesebb téma, hiszen míg hazájában elismert és egy időben talán sikeres
komikus volt, nálunk szinte teljesen rejtve maradt munkássága és gyakorlatilag a
„komoly” művészetét egyetlen horrorfilmből ismerem, a „Ház a Kísértet-hegyenből”.
A két aktor a Butabi fivéreket alakítja ebben az inkább bugyuta, mint ügyes
komédiában. Két fiatalember, akik belső kényszere, hogy a sznob éjszakai élet
meghatározó pillérei legyenek, miközben az életről és az életben maradásról
sincs túl sok fogalmuk. Éppen ez a gyökértelen élvezethajszolás az, ami miatt
édesapjuk, aki egy kisboltot vezet, minden nap igyekszik terelgetni őket, hogy
vigyék valamire, azonban a srácok olyan álmokat kergetnek, amelyek elérése
elérhetetlennek tűnik.
Kattan és Ferrer (Sokat elárul arról, mennyire kedvelem a színészt, ha kiderül, hogy még a nevét is helytelenül jegyeztem meg, csak a cikkben a többi esetben kijavítottam a hibát...) akik a „Szombat este élőben” című szórakoztató műsorral
mutatkoztak be a tévénézőknek szélesebb körben, már a szkeccsekből összeállított
műsorban felépítették két ártalmatlan, de ostoba karakterüket. A nagy vászonra lépés egyértelmű volt számukra, hogy a visszajelzések után, érdemes mozifilmben
továbbvinni a két figura földhözragadt kalandjait. A film bár nem túl okos (kimondom: egyenesen lustán buta) és
most, 2020-ban nézve kínosan poros, egy szűk réteg számára már-már kultikus
alapműként maradt kellemes emlék. Ez azonban nem feltétlenül a történetnek
köszönhető, amely kifejezetten buta, még a karakterfejlődés szempontjából is,
hanem sokkal inkább az életérzés közvetítésnek, amely a kilencvenes évek bulis
világát mutatja meg – erősen kis szegmensre korlátozva. A másik, ami miatt
emlékezetes lehet a film, hogy az akkori évek legismertebb, ma is nosztalgikus
hatással bíró diszkózenékkel pakolták meg a másfél órát. Szegény eredeti
filmzeneszerzőnek, David Kitay-nak kevés időt hagyva, hogy megmutathassa tehetségét., bár, nem emlékszem, lett volna olyan munkája, amely kiemelkedő lenne számomra.
A rendezőről, Fortenberry-ről pedig döntsd el te, mit árul el, hogy nagyjából 120 produkcióban működött közre direktorként, amiből 2 (!) került mozis bemutatásra. Hát nem azt, hogy a "maga" idejében a "Diszkópatkányok" kiérdemelt volna neki egy masszívabb mozifilmes karriert.
Vajon melyik lehetett az első film, amelyben a főhősök fillérekkel igyekszenek lefizetni egy ajtónállót, dílert, rendőrt, vagy bárkit, hogy elérjék a céljukat? (A kidobó szerepében amúgy Michael Clarke Duncan, akit Oscar-díjra jelöltek a "Halálsoronban" nyújtott alakításáért.)
A „Butabik”, mint írtam, nem rossz szándékú fiúk, így talán ez az egy, ami
miatt megkedvelhetőek, azonban értelmi képességeik egy akaratos kiskamasz
viselkedésével teszi őket egyenlővé, ami miatt felnőtt embernek, főleg, aki már
tudja, miről szól az élet, kissé fárasztó lehet ez a fajta „megcsináljuk”
hozzáállás, hiszen ahhoz többet kellene tenni, mint apucit pumpolni anyagilag és
a lehető legtöbb módon cikissé tenni magunkat.
Az alaphelyzet is szimpla: a két Butabi fiú szeretne a Roxbury elnevezésű
szórakozóhelyre bejutni és ha ez nem lenne elég komoly célkitűzés amúgy henye
életükben, fejükbe veszik, hogy maguk is nyitnak egy extrém, sznob bulihelyet,
amibe korábban őket sem engedték volna, be, azonban ők nem lesznek kirekesztők,
ha sikerül a terv, és bárki előtt megnyitják az egyszeri diszkópatkányok
mennyországát.
A tervhez azonban sem pénzük, sem egyéb affinitásuk, ezért főleg álmodoznak,
míg – ha már amerikai álom – rájuk nem kacsint a szerencse. No, nem mintha
megérdemelnék. Ugyanis a film nem tör pálcát felettük és nem azt mutatja meg,
mennyire erősen kell dolgoznod azért, hogy a vágyaid beteljesüljenek. Éppen
ezért, értéke és érdeme nem sok marad a végére, a suttyó humor azonban nem
hiszem, hogy elég, hogy különösebben az átlag fölé emelje a produkciót, még
akkor sem, ha egyszer azért ki lehet bírni.
A Butabi fiúk híresen kényesek a testükre, de még a legjobb cimborájuk (Lochlyn Munro) is tudja, hogy lusták ahhoz, hogy tegyenek is érte. Munro filmográfiája jelenleg már majdnem 250 címet kóstál! Mégsem hiszem, hogy pl. a magyar nézők pár százalékán kívül tudná bárki a nevét.
Az, hogy mennyire híján van acélos forgatókönyvnek a mozi, az az, hogy kerek
74 (!) perc alatt lezavarják az egészet. Ráadásul, nem elég, hogy rövid, mert
kevés az igazi ötlet, amely egy komplexebb filmhez kellene, még a dramaturgia is
erősen esetleges és hézagos. Szpojler lenne, ha nem egy közel harminc éves filmről
beszélnék, de a végére a srácok álma a lehető legprofánabb módon valósul meg,
mindenféle komplikáció nélkül és ha ez nem lenne elég, álmaik nőivel is sikerül
megtalálni a közös hangot, amely miatt az egész film egy hurrá-optimista,
rózsaszín, flitteres attitűdként képes funkcionálni, nélkülözve a drámát.
Mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy ha van egy órád, a háttérben
legyen, ami megtöri a csendet.
A jó karakterek jók, a rosszak pedig rosszak, de még csak nem is mindent bele mód, csak karakterükből adódóan, minimális akadályt gördítve főhőseink elé. A mellékszerepben pedig a legjobb Richard Grieco, aki azt hiszem, csak azért vállalta el a szerepet, mert... ...nem akart pert.
Igen, ha jobban megnézzük ezt a kis mozit, érthetetlen, mitől lett olyan
sikeres egy generáció fiataljai között, hacsak nem azért, mert ráerősít arra a
gondolatra, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges a kemény munka és
kitartás, hanem az is elég lehet, hogy jókor vagy jó helyen.
Így azonban még tanmesének is hibás.
A kép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.amazon.com
*A film "Sherlock Holmes okosabb bátyjának kalandjai" címen van az imdb-n.
Kedvelem Gene Wilder-t, pedig színészi kvalitásairól néhány vígjátéktól, paródiától eltekintve nem nagyon tudtam meggyőződni. Amikor belefutottam ebbe a filmbe, lecsaptam rá, hiszen sosem hallottam – de, de kb. a címére emlékeztem – róla, Wilder rendezte és hozta nagyjából a teljes „Az Ifjú Frankenstein” szereplőgárdát. Ez mondjuk pont negatívum a szememben, hiszen az a darab nem a kedvenc paródia filmem, annak ellenére, hogy ha jól emlékszem, a bemutató idején kétszer is megnéztem moziban. Ne kérdezd miért. Talán Gene Hackman rövid szerepe miatt, nem
tudom. Mindenesetre a főcímben olvasott három főszereplő mind benne volt...
Már az első percek megteremtik a blőd alapokat. A királynő elé besétáló, protokollt nem nagyon ismerő, vagy azt betartani kevéssé tudó fontos ember jelenete, egészen a mostanra már a humor ingerküszöb alá helyezkedő „Hülye!” mondattal bezárólag, számomra előre vetítette – no, nem a filmet – hogy kínosan hosszú lesz az a 87 perc, amit a videólejátszó mutat. Oké, volt benne szóvicc is, de a magyar szinkron, legyen bármilyen remek, elég nehezen interpretálja számunkra az angol humort.
Ritkán, ha olyan kedvem van, filmekről véleményt lépésről-lépésre szoktam írni. Azt hiszem, itt is megfelelő lesz a kb. 5-10 perces bontás.
Ugorjunk neki és élvezzük egy amúgy szerintem remek komikus remek – khm – filmjét!
A királynő egyik fontos okiratát ellopják. Az ügy igen gyorsan Sherlock Holmes kezébe kerül, amit igyekszik lepasszolni kisöccsének. Az öcsi, Sigerson (Gene Wilder) pedig kap az alkalmon, hogy bebizonyítsa, többet ér annál, hogy a tesó árnyékában éljen. Segítségére van ebben Orville (Marty Feldman), egy Scotland Yard-i nyomozó és melléjük csapódik egy Betsy Bellwood/Jenny Hill nevű leányzó (Madeline Kahn) is.
A kép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.imdb.com
Sajnos, ahogyan sejtettem, a film mostanra idejét múlt burleszk jelenetekkel – gyorsítás és bénázás – és fárasztó párbeszédekkel operál. Néha már-már az infantilizmus határait súrolja. Arról nem beszélve, hogy Wilder kifejezetten kedveli a zenei betéteket is, a kuplétól az operaáriáig és ezeknek filmjében bőségesen teret is enged. Aki azonban nem nagyon kedveli a burleszk betétes zenés filmeket, azokat nem nagyon fogja szórakoztatni ez a mozi.
A történet zavaros és mai szemmel nézve nem nagyon köti le a nézőjét, legalábbis, ha szoktunk jó filmeket nézni, mert ez nem az. A „Sherlock Holmes okos tesó” nagyon rosszul öregedett és mai szemmel leginkább egy zavaros és vicceskedő – de nem vicces – mozi, amely szintjében olyan, mint mondjuk a magyar „Le a fejjel!”. Az legalább előnyének mondható, hogy ezt legalább már régen készítették, de sejtésem szerint azért nem hallottam róla eddig, mert nem igazán volt miért.
Ennek ellenére még mindig úgy gondolom, hogy Gene Wilder remek színész a komfortzónáján belül, azonban tehetsége nem ebben a filmben fog megcsillanni.
Sajnos!
1975-ben lehet, hogy jó móka volt, de most, ahogy néztem, én is úgy fogtam a fejem, mint az angol királynő karaktere a film elején...
Megtekintés: Műfaji keretein belül "A legnagyobb showman" nálam simán az év egyik legjobb filmje, pedig még csak január első felében toporgunk!
Michael Gracey a filmes szakmában eddig nem alkotott túl sok maradandót, főleg, mivel inkább csak vizuális berkekben mozgott és reklámfilmekkel múlatta az idejét az elmúlt kb. tíz évben, azonban Hugh Jackman, aki közel nyolc éve legyeskedik a produkció körül, illetve annak létrehozásában, valamiért egy korábbi reklámfilmes munka közben megjósolta, hogy fognak még együtt filmen dolgozni és láss csodát, ez most megtörtént és ami érdekesebb, hogy Gracey elsőfilmesként egy olyan produkciót tudott vászonra képezni, amelyik megfelel a nagybetűs Mozi minden ismérvének, a klasszikus, negyvenes évekbeli Hollywoodból. Majdnem.
Azért elég szemellenzős lennék, ha nem ismerném fel Jenny Bicks ötletében a klisés megoldásokat. Sőt, továbbmegyek: Jenny Bicks és Bill Condon forgatókönyve roppant kevés eredetiséget hordoz magában. Amik a film során tényleg csodaszép pillanatok, azokat is inkább Gracey és a látványtervezők vizualitásához kötném, nem az írókhoz. Mert a film váza, amelyre felhúzták a száz percet - ami sajnálatos módon nekem elég gyorsan elrepült, pedig néztem volna még - unásig ismert panelekből építkezett.
Röviden: A szabó legkisebb fia, P.T. Barnum (Hugh Jackman), pont mint a mesében, megfogadja, hogy elveszi feleségül a helyi gazdag arisztokrata gyönyörű lányát, Charity-t (Michelle Williams). Így is lőn! P.T. igyekszik szórakoztató látványossággal megágyazni egy újfajta cirkuszi világnak, amely sokkal látványosabb - amolyan Cirque de Soleil ősként - mint amihez az egyszeri/egyszerű lakosság szokott. Így is lőn! Folyik a pénz, Barnum végre megtudja, milyen a gazdagok élete, mindent elér.
Azután innen lehet a legnagyobbat esni és így is lőn!
Ám Barnum az az ember volt, aki jó kapcsolatokat ápolt védenceivel és munkatársaival, ezért, amikor minden veszni látszana, közös egységgé kovácsolódva felülkerekednek a problémákon, hogy amit felépítettek és lerombolták, ismét eredeti pompájában tündököljön.
Röviden.
"A legnagyobb showman" egy karriertörténet, kis mértékben életrajzi dráma, musical, fejlődéstörténet, romantikus film és a többi... "A legnagyobb showman" az a film, amit még látnom kell a vásznon, mert néhány megoldása, pillanata igényli, hogy hagyjam magam elvarázsolni a sötét nézőtéren, pontosan úgy, mint az ezernyolcszázas évek közepén tette ezt Phineas T. Barnum, a cirkuszával. És amelyet ez a film gondolom bőven romantizált.
Gracey tehetsége abból áll, hogy a klisés tartalmat megtámogatta egy olyan eredeti látványvilággal, amely feledteti a történet lineáris egysíkúságát és egyszerűségét, hiszen nem arra figyelsz. Tudom én, mennyire kiforratlan a konfliktusok felépítésében és kezelésében a film. Pont ezért száll ki a dívánk a történetből, amikor már kezdene eldurvulni a közjáték. Pont ezért nem foglalkozunk később sem Charity szüleivel és Barnum üzleti jobbkezeként és jobb feleként ügyködő Phillip Carlyle (Zac Efron) szerelme kontra felmenők ügyével.
A film beletúr a drámába a kapcsolatok szintjén, majd elegánsan félreteszi azt, pedig lenne még mit mesélnie - csak akkor lehet, hogy a családbarát száz perc felduzzad. Azután ott van a "szörnyszülöttek" kérdése is. Barnum viselkedése után borítékolható lenne, hogy elpártolnak tőle, hiszen ha úgy vesszük, elárulja őket, ez helyett egy szép zenei betétben lezavarják a stáb mondandóját, hogy miután Barnum megjárja a saját kis delikát poklát, teljes mellszélességgel mellé álljanak - amivel minimum annyit közvetít a film a nézőnek, hogy ezek az emberek bár nem tökéletesek, de erkölcsösek, lovagiasak és ragaszkodóak. Ragaszkodnak a sikereikhez, a barátaikhoz és bármihez, ami erőssé teszi őket, védelmet nyújtva a világ okozta lelki és testi károk ellen.
Ha a negatívumokat kellene a film ellen felhoznom, akkor két dolog jut eszembe, pedig eltelt néhány nap:
1.) A zenei világ talán lehetett volna "erősebb", annyiban, hogy több stílust is elbírtam volna, változatosabb formában.
2.) A történet tényleg elég profán.
Minden más pozitívum.
Rég varázsolt el ennyire film és éreztem úgy, hogy általa kicsit én is több vagyok.
Első randifilmnek kiváló!
A színészek remekek. Efron bőven bizonyított a Disney után, hogy milyen jó színész. A dívát alakító Rebecca Ferguson egészen zseniális gesztusokkal alakít. Talán az egyik legerősebb pillanata neki van a filmben - mikor Barnum szinte szerelmet vall neki, a produkcióját dicsérendő. Ahogyan az a nő néz, az maga a színjátszás. Arról nem is beszélve, mennyit dolgozott azon, hogy tényleg úgy tűnjön, hogy ő énekel a vásznon, mert törekedtek arra, hogy az utószinkron ne legyen észrevehető.
Engem a film tökéletesen magába szippantott. Nagyon fáradtan ültem be a terembe a barátnőmmel, roppant kevés pihenés után. Már kezdtem volna bóbiskolni, amikor a háztetőn táncolós jelenetben a lepedők együtt mozogtak a táncosokkal. És ott megvett a film kilóra. Nem tudom, CGI (gondolom) vagy ügyesen beállított szélgépeknek köszönhető volt az összhatás, de onnantól el voltam varázsolva. Úgy látszik, a sci-fi iránti rajongásom kezd megkopni, ám az igaz szerelembe és barátságba vetett hitem még nem csorbult ki véglegesen.
A film remekül elszórakoztat minket Barnum életének azt a részét felhasználva, amikor olcsó szórakoztatásból igyekezett megszedni magát, azonban P.T. Barnum ennél jóval több. A politikai és állampolgári tevékenységei még csak ezután teremtődtek meg és mivel a film nem mereven életrajzi film, sajnos, ezekből már semmit nem kapunk meg. Tehát, ne a film alapján alakíts képet a főhősről. Olvass kicsit utána, mert P.T. Barnum élete megéri a fáradtságot.
A film egyik legjobb - Oscar-díjra jelölt dalának első próbáját nézheted itt meg. Érdemes Hugh Jackman reakcióját figyelni, ahogyan a színésznő játékára reagál és a színésznőt, aki hagyja, hogy az érzelmei vigyék a karaktert.
Megtekintés: Inkább zenés tabló egy énekesről, mint életrajzi film, de azért kellemes másfél óra...
Annak, aki kedveli az érát - 1950-es, 60-as évek - a zenével foglalkozó mozikat, vagy magát Buddy Holly-t. Amikor vagy tizenöt éve láttam, kellemes kikapcsolódásnak tűnt a film és nem tűnt fel, mennyire kevés benne maga a mindennapok ábrázolása, szemben azzal, hogy a három főszereplő színész képességeit kitolva igyekeznek egy remek zenei csapatot alkotni és hitelesen zenélni, énekelni a megfelelő jelenetekben.
Steve Rash szerintem ígéretes rendezőként debütált, de valahol félrecsúszott valami a karrierjében és ezért lehetséges, hogy még most is forgat néha, de olyan zs filmeket, mint az "Amerikai pite 4." "Hajrá, csajok 3.-4." vagy a "Cool túra 2.". A címek mindent elárulnak.
1978-ban, amikor ezt a filmet készítette, még úgy tűnhetett, hogy korrekt filmek, érdekes drámai mozik állnak Rash előtt. Ennek mostanra nyoma sincs, ezért is ajánlom inkább ezt a filmet megtekinteni tőle, habár, jócskán eljárt felette az idő.
A film elég felszínes és bőven a játékidő kétharmadában Gary Busey - amúgy szerintem hiteles és remek alakításában - éneklését és Holly-vá való átlényegülését láthatjuk, meg az együttest, ahogyan dalokat adnak elő. Finom részletekre alig marad idő. Lemarad Holly gyerekkora, hogy miért alakult ki nála a zeneszeretet, miközben szülei nem nézik ez irányú tevékenységeit semmibe és lemaradt első komoly kapcsolatának és szakításának lényeges taglalása. Valahogy az egész film kissé szkeccs szerű, hézagos és most, újranézve, már nem szórakoztatott annyira, mint először.
A zene viszont még most is remek és külön elképesztő, hogy a 78-ban alig ismert Gary Busey legalább olyan tehetségesen énekel - már amennyire meg tudom ítélni - mint később Robert Downey jr. utánozza pl. Charlie Chaplint, Attenborough életrajzi drámájában.
Amikor a filmet bemutatták, Buddy Holly özvegye sírva hagyta el a vetítő termet első megtekintésként, annyira fájt neki látnia a drámát és később elismerően nyilatkozott Busey tehetségéről. Szóval, csak ha a "Halálos fegyver" első részéből, "Az úszó erődből" vagy "Az ezüst pisztolygolyóból" ismered a színészt, ezt a filmjét is tekintsd meg!
A befejezést is kicsit összecsapottnak érzem és a forgatókönyv is lehetett volna feszesebb, érdekesebb. Ettől függetlenül zenekedvelőknek kihagyhatatlan és azért az életérzést is jól közvetíti.
Több, mint húsz nóta hangzik el a filmben és bizony, sokat végig is kell hallgatnunk, akár egymás után, láncba fűzve, ami egyébként a zenére nem fogékony nézőnek megterhelő lehet. Ettől függetlenül a remek főszereplő miatt merem ajánlani.
Még feltűnik a filmben Charles Martin Smith, akinek ekkor még szaladt a filmes szekere, de mostanra teljesen kikopott Hollywoodból, legalábbis én nem találkozom vele. Ő volt pl. a Nass ügynök-könyvelője, az "Aki legyőzte Al Capone-t!" című drámában.
A youtube-on fenn van egy 114 perces változat, míg a magyar tévében elcsípett film 108 perces.
65%
Megtekintés: Nem gondoltam volna, hogy egy mese tetszeni fog, aminek a témája olyasmi, ami miatt már nem kapcsolom be a tévét sem.
Az "Énekelj!" egyik legnagyobb pozitívuma számomra az volt, hogy nem volt telepakolva különleges képességű, szuperhős figurákkal és a története is, szegről-végről földhözragadt volt. Mert összességében egy tehetségkutató versenyről - is - szól, amelyben bárki megmutathatja, amit tud és mivel a bárki nem egyetlen főszereplőre korlátozódik, végig lehet izgulni, hogy a kedvenc karakterünk lesz e az, aki a mennybe megy.
Ha tévében kellene megnéznem egy újabb, ezredik énekes műsor, amelyben eddig "elvileg" fel nem fedezett tehetségek kapnak teret, eret kell vágnom. Pusztán azért, mert megcsömörlöttem ezektől a műsoroktól és egyébként sem hiszem, hogy kis országunk olyan hatalmas piac lenne, hogy évente öt-tíz kiváló énekessel kellene gyarapítani a popszakmát, ha esetleg két-három hasonló műsor indult, akkor még többel.
Nem hiszek ebben. Az Internet rákfenéje, hogy ami tetszik, azt letöltöd, ezért, nem gondolom, hogy ennyi énekest képesek vagyunk úgy eltartani, hogy a polcra kirakott termékeiket - kezdetben ugye a cd lemezt, később pedig minden járulékos baromságot, a saját divatmárkától a névre szóló szakácskönyvig - megfelelő mennyiségben fel tudjuk vásárolni.
Könyörgöm, sokszor egy koncert termet nem tudunk megtölteni elég érdeklődővel, nemhogy eladjunk valami válogatáslemezt, középszerű nótákból.
Ez a véleményem azonban nem áll Amerikára. Azért 300 millió ember már össze tud karistolni sok-sok művésznek egy házra valót és marad haszon télire is. Ezért a z "Énekelj!" koncepciója jól működött tengerentúli animációs filmben.
Végre nem azért izgultam, hogy valaki legyőzve félelmét képes lesz e varázserejét kamatoztatva szembeszállni egy szörnnyel, vagy azért izgulni, hogy a világ terhe agyonnyomja e majd a mese főhőseit. Ennél sokkal földhözragadt problémáink voltak, mint például, a családom elfogadja e a döntésemet, hogy a világot jelentő deszkákra kívánkozom, vagy az, hogy le tudom e győzni a saját magam által felépített falakat és ki merek állni mások elé a tehetségemmel, ami nem a láthatatlanság vagy isteni erő, hanem csupán annyi, hogy kieresztem a hangom.
Persze így nincs is akkora tétje a mesének, viszont ezekkel együtt szerethetőek a karakterek.
A főszereplőnk Buster Moon (Matthew McConaughey) - a színész nevét kiírni egy animációs filmhez, aminek jó eséllyel csak a szinkronos változatát fogom megnézni, ezért a színésszel még hang formájában sem találkozom, elég fura érzés számomra, ezért a többi esetben nem is erőltetném... - apjától egy lepukkant színházat örököl és nagyjából önhibáján kívül belekerül egy ukrán maffiát megidéző ingatlan eltulajdonítási hacacáréba. Végül egyetlen mentőötlete támad, amiből rövid időn elég bevételt lehetne összehozni és még a színházi világon belüli tapasztalatait is ki tudja benne aknázni és ez nem más, mint meghirdetni egy énekes versenyt, amelynek későbbi haknijaival talán sikerül ismét becsalogatni a nézőtérre a városka lakosságát, mert talán majd érdekli őket az a rengeteg produkció, amit nem vérprofik, hanem talán épp a szomszédjuk fog bemutatni nekik, miután felgördül a függöny.
A kedvencem. Amit az áruházban csinál,
zseniálisan kedves.
Az ilyen műsorok elkészítésének szakmai része nem része a forgatókönyvnek, viszont, hogy a szereplő állatkák érzelmileg közelebb kerüljenek a gyerekekhez, a legtöbbhez igyekeztek az írók valami apró kis magánéleti válságot generálni, ami viszont nem emelkedik felül a sok ezer szappanoperában már unásig ismert drámafonál fölé. Kapunk családanya cocamilfet, aki ugyan nem fásult bele az otthon melegének ébrentartásába, viszont szeretne kicsit kilépni az egyhangú és monoton, beszűkült életteréből, visszacsempészni valami kis színt a házassága szürkeségébe. Van nekünk egy gorilla srácunk, aki nem kívánja a rögös családi örökséget tovább vinni, hanem egy sokkal nyugodtabb és éppen ezért, szűk környezetében lenézendő elfoglaltságban látja magát kiteljesedni. Vagy a tini bakfis, aki érzi, hogy legbelül szétfeszíti a tehetség, azonban ezt megmutatni másoknak, egyszerűen retteg.
Szóval, csupa egyszerű, hétköznapi karakter igyekszik elnyerni a fődíjat és vele együtt a szívünket is, miközben néhány, számomra ismertebb és pár másik kevésbé ismert dallal töltik ki a műsoridő nagyobbik részét. A jogdíjak biztos alakítottak sokat a dalok végső megjelenésén.
Maradéktalanul azonban nem vagyok elégedett, mert ha már énekes produkció, meg a figyelemre is áhítozik és nem kevés pénzt húzna ki a zsebünkből, akkor legyen kicsit tökösebb és a dalok frontján is törhették volna magukat, hogy igazán maradandót alkossanak. Például akár azzal, hogy egy-egy dalt műfajilag esetleg más kontextusba helyeznek, azzal akár szöges ellentétben, mint amit már a dal eredetijénél megszokhattunk.
Az lett volna még igazán ütős. Viszont még így is több, mint ötven dal került bele a soundtrack-be, visszanyúlva egészen az 1940-es évekig.
A történet lezárása is túl nyálas és hollywoodi, a figurák élettörténeteinek lerendezése sem hoz magával semmi meglepetést.
Ettől függetlenül az "Énekelj!"-t csak ajánlani merem, mert karakterei kedvesek, van benn sok zene és a humorból is sikerült viszonylag sokat belecsempészni a mesébe, pedig, néha pont ott csúszik el a kész mű, mert kedves és cuki, csak nem elég vicces, pedig a mesefilmeknél a kis közönség akkor a leghálásabb, ha önfeledten kacaghat.
Még a keleti blokk zenés sikereiből is sikerült valamit belecsempészni a kész filmbe, ezzel is előre gondolva, hogy mivel lehetne az USA-n kívül is masszív rajongói bázist felállítani a fotelből és a moziba csalni.
Pofátlanság lenne mégis, ha nem sorolnám fel mindazok nevét, akik eredetiben a figuráknak adták hangjukat, mivel tisztelem a művészeket: Reese Witherspoon, Taron Egerton, John C. Reilly, Seth MacFarlane, Scarlett Johansson és Jennifer Hudson, többek között.
Az animációs filmbe becsúszott egy japán anime vöröspanda csoport is, akik előadásának eredetije itt megtekinthető. Hihetetlen, mennyire gyermeki és szexuálisan stimulálóak a japán előadóművészek, ebben a túlrajzolt, túleffektezett környezetben a harisnyáikban. Nem csoda, ha a cosplay mint kifejezési forma tőlük ered, japánból.
Megtekintés: Igazi bűnös élvezet: olyan rossz, hogy már jó.
Mindig egy meglepetés számomra nekiugrani a Showgirls című Verhoeven marhaságnak. Az első kb. tíz perc lepra elindulása után egyre jobban élvezem a Flashdance csöcsös verzióját. Valahogy, mivel 2-3 évente nézem újra, elfelejtem, hogy valójában mennyire szar Elizabeth Berkley interpretálásában Nomi Malone karaktere az elején. A tipikus hisztis vidékről jött, magát kibaszott titokzatosnak tartott táncos picsa, aki késsel a zsebében utazik, nehogy megtámadják és nem bírja a kritikát és alig hallgat a tanácsokra, mert mindent jobban tud, a problémáit meg vagy erőszakkal kezeli vagy hátat fordít nekik, mintha nem léteznének, esetleg hisztizik, mint egy ovis kislány ezért még azonosulni vele vagy drukkolni sikerének is elég nehéz. Amikor pereg az első negyed óra, és Verhoeven felépíti a cselekmény alapjait - tényleg csak a tipikus karrierfilmek jutnak eszembe, mint Flashdance (Annak a szkriptjét is Joe Eszterhas dobta össze) és Csillag születik - akkor valami borzalmas, amit látunk. Tökéletesen megértem, miért bukott a film a bemutató idején; szinte egyetlen értékelhető pontja a színésznők testének látványa. Mintha nem is egy Verhoeven rendezte volna, hanem valami kontár, elsőfilmes egyetemista, aki a nedves álmait álmodja vászonra, mert a film elejének nagyjából semmi köze a valósághoz és a bemutatott szex ellenére még egy szolid verziója mindannak, amit éjszakai életként a Las Vegasba szakad fiatal lányok kénytelenek átélni, ha sikeresek szeretnének lenni a show-bizniszen belül.
Amiből a film semmit nem tud felmutatni, az a kemény munka, amit ezek a táncosok beleölnek ezekbe a fellépésekbe. A gyakorlások, próbák egyszerűen hiányoznak ebből a filmből. Ami talán az egész lényege lenne. a tanulás, ami a lányokat tehetségessé teszi, ki lett irtva, el lett nagyolva. Nekem hiányzott.
Mi az ami miatt az eltelt húsz évben egy szűk klikk körében ez a trágya felmagasztosult amolyan kultikus mozivá, amit divat fikázni, de ugyanakkor mégis megnézi az ember? Talán, mert van benne egy karriertörténet, egy dögös csaj csodás cicikkel - popsira még gyúrhatott volna - tipikus kilencvenes évek életérzés, pörgés, csillogás és a végére érve még egyfajta konklúzió is. Egy biztos, amilyen nehéz megkedvelni Nomi-t a film elején, azért mert klisés, mint állat, végül a néző legalább olyan optimizmussal engedi útjára a táncoslányt és titkon szorít neki, hogy bejöjjön az élet, amely a lehetséges fiktív jövőben várhat rá.
Biztosan nem tudnám azonban kijelenteni, hogy ezért vagy azért lett a film később pult alatti kedvenc, főleg, hogy bemutatása után megkapta az Arany Málna díjat - amit Verhoeven mint rendező, elsőként vett át személyesen, ezzel is komoly hírverést csinálva a már leírt mozinak és szerzett egy-két plusz rajongót - és a házimozi bemutató csak Amerikában több, mint százmillió dollárt fialt, amely rendesen meglepte az MGM befektetőit.
Elizabeth Berkley nem volt kezdő a filmiparban, mikor beleugrott ebbe a karriertemető vállalkozásba, mégis, tiszta első bálozó, ami teljesítményét illeti. Többen voltak versenyben a szerepre - Drew Barrymoore, Angelina Jolie, Pamela Anderson, Jenny McCarthy, Denise Richards, Vanessa Marcil, Charlize Theron - és aki kimaradt, azok mind örülhetnek. Berkley ázsiója a film bemutatása után sosem emelkedett meg, és ez a film maradt a legnagyobb kereskedelmi sikere, annak ellenére, hogy később instruálta pl. Woody Allen és Oliver Stone is. Berkley, annak ellenére, hogy ebben a filmben főszerepet alakít és a testéből sem keveset mutat meg, bagóért adta el magát. Százezer dollárt tehetett zsebre, miután felvette nadrágját és további aprópénzt a dvd bemutató után. Ezért a pénzért nem csak a testét mutatta meg, de állandóan marták egymást a másod-főszereplő Gina Gershonnal - akinek már előtte is volt valamennyi neve a szakmában és később is tudott választani pár jó szerepet - sőt, Berkley a forgatás idején nem ritkán napi 13-14 órát mozgott, táncolt magassarkú cipőben.
Azért Gina Gershon sem profitálta agyon magát ebből a filmből. Igaz, teste semmivel sem rosszabb, mint Berkley párducmacska megjelenése, pedig Gershon majdnem kerek tíz évvel idősebb fiatal pályatársánál. A versengésük nem csak a forgatókönyvben és így a nézők számára láthatóan a vásznon zajlott, hanem a forgatás alatt végig. Ez a feszültség a vezető színészek között pedig sokat segített Verhoeven munkájában, mert inspirálta őt, ahogy Berkley és Gershon marja egymást. Gershon amennyire emlékszem, nem nagyon tudott a "Fülledtség - Bound (1996)" című thrilleren kívül komoly főszerepet megcsípni magának - abban is van egyenlő partnere (Jennifer Tilly) - de legalább filmográfiáját nem csúfítja el egyértelműen ez a produkció. (Halkan jegyzem meg, a Showgirls után készült a Fülledtség, ezért elképzelhető, hogy a rendezők a korábbi film miatt gondoltak rá.)
A férfi főszereplők közel sem olyan hangsúlyosak, mint a lányok. Kyle MacLachlan, aki Gershon pasiját alakítja, később a premieren látta a filmet és egyáltalán nem volt tőle elragadtatva. MacLachlan külsőre elég konszolidált fickó és legnagyobb filmes sikereiben sem nagyon alakított olyan excentrikus és hedonista pasasokat, mint ebben a filmben. A Dűne című sci-fi-fantasy drámában egy visszafogott, érzelmeit palástoló uralkodót játszott, a legismertebb szerepe pedig később a kifejezetten karót nyelt stílust képviselő FBI ügynök, Dale Cooper figurája volt a Twin Peaks című, tudatmódosító szereket propagáló tévés drámasorozatban.
A másik férfi főszereplő Nomi félig pasija, a beszédes nevű James Smith, Glenn Plummer tolmácsolásában. A karakter valójában egyfajta kivetülése azoknak a fickóknak, akik barát-haver-szerető stílusban a hasonló sorsú lányok útjába keverednek, majd elkopnak belőle, nem hagyva mást, csak szép emléket. Nem véletlen, hogy végül karaktere nem kapcsolódik Nomi további sorsához. Ahogy James Smith neve beszédes, úgy Nomi Malone neve is egy kicsavart anagrammája a "Noname Alone"-nak. azaz névtelenül, egyedül, ami jól mutatja a főszereplő táncoslány sorsát, aki valójában egyedül rója útját és keresi a lehetőségeit egy szebb jövő reményében. Jön, majd továbbáll.
Beszédes kép, Nomi egyedül van, mint a feltartott hüvelykujja. Keresi útját. Gyakorlatilag a sorsra bízza magát.
Hazugság lenne azt állítani, hogy a filmnek ne lenne mondanivalója, amelyet bőrbe és izzadtságba csomagoltak. De az is hazugság lenne, ha az író, Joe Eszterhas forgatókönyvét úgy próbálnánk eladni a nézőnek, mint egyfajta tanmesét, amely figyelmezteti Amerika lányait, "Vigyázzatok hölgyek, mert ez várhat rátok!" Ettől függetlenül, mikor az első kritikák nem túl kedvező színben igyekeztek tálalni a filmet, Eszterhas saját pénzéből áldozott arra, hogy néhány fontosabb szaklap oldalain promotálja Verhoeven filmjét, felhívva rá a női nézők figyelmét, hogy ne csak egyszerű erotikus filmként tekintsenek művükre, hanem erkölcsi tanításra is, amely a művészvilág bármely szegmensére átemelhető. Mondani sem kell, hogy Eszterhas ezzel a lépésével ellentétes hatást ért el, hiszen addigra már mindenki szexfilmként gondolt a Showgirls-re, amely lealacsonyítja a nőket, beleértve a két főszereplőt. Berkley-t és Gershon-t.
Öngól!
"-Oda kell még egy kis sárga!" - mondja a sminkes csaj, mintha a nézőtérről valaki észrevenné, hogy a táncoscsaj szeme hány fokkal sárgább, mint a többié... A szakma, amiben mindenki olyan kurva fontos és kurvára hiányolhatatlan.
A valóság valahol félúton tanyázik. A filmnek nyilván van igazságtartalma. A vetkőző lányok élete nem fenékig tejfel és ha van lehetőségük, igyekeznek ebből az alantas szakmából bármi mód kitörni. A film egyszerűen töményen mutatja meg az élet árnyoldalát a mimóza lelkű nézőknek. Amerika elvileg nem szívesen vesz arcának erről az oldaláról tudomást. Ott az átlagembert csupán a színpadon zajló műsor érdekli és a szenvedést és zsarnokságot, amely mögötte van, azt igyekszik figyelmen kívül hagyni. Még Jennifer Lopez is azt nyilatkozta a film egyik jelenetéről, amelyben táncosokat válogattak egy zenés darabba, hogy szélsőségesen soviniszta megközelítés és Lopez a való életben hasonló esettel még nem találkozott.
Ja, hogy a történetről nem is szóltam? Dehogynem, ha láttad a Flashdance-t.
Csak ott főhősnőnk a fizikai munkát akarja lecserélni a táncra, itt meg a rúdtáncot a világot jelentő deszkákra. Eszterhas gyakorlatilag ötlettelenül újrahasznosította a már korábban sem túl sok eredetiségről árulkodó forgatókönyvét és megpakolva polgárpukkasztással eladta egy Európai származású rendezőnek, hiszen Verhoeven nyíltan támadta Hollywood álszemérmességét filmjeivel. Olyasmit is megmutatott, amit más, Amerikai rendezők nem vállalnának be. Talán ez egyfajta tengerentúli szemérmesség miatt.
Tudom, hogy alapjába véve egy szar film, de nálam simán 80%!
Hibái ellenére is.
A film egyik táncos karakterét, a Penny-t alakító Rena Riffel úgy gondolta, hogy a szerepben sokkal több van, ezért leforgatta a film számomra ezidáig teljesen ismeretlen, nem hivatalos folytatását, a "Showgirls 2: Penny From Heaven (2011)" című, imdb-n 1,8 csillaggal jutalmazott mocskát, amelyhez az eredeti első részből sikerült megnyernie Glenn Plummer-t, Greg Travis-t és Dewey Weber-t. A film 2 és fél órás!
Megtekintés: Szirupos, amcsi, hepiendes és bűnös élvezet.
Gondoltam, ráhangolódom a filmre, amit évente egyszer megnézek annak pozitív hajrá-optimizmusa miatt, amit végig sugall magából és nem volt nehéz dolgom. Leültem és már az első percekben elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor Violet-et (Piper Perabo) egy jókívánsággal ereszti apja (John Goodman) az útjára, annak ellenére, hogy valamennyi porcikája ódzkodik tőle, hogy a lányát a nagyvárosba - New York - engedje. Megjegyzem, eredeti lakhelyük sem egy egyutcás putri, ez kiderül abból, ahogyan Violet-et búcsúztatják. Van ott élet rendesen.
Egy cseppet sem eredeti az ötlet, hogy a legkisebb hercegkisasszony elhagyja a vidéki életet, hogy a nagy városban próbáljon szerencsét és végül megdicsőülve, nyertesként, vörös szőnyegen vonuljon vissza a kis porfészekbe, ahol mindenki szerette vagy más esetekben, senki nem hitt a sikerében. Akkora klisé, mint a ház. Hogy akkor mégis miért olyan élvezet nézni ezt a filmet?
Nem tudtam megfejteni, de pl. az a jelenet nagy kedvencem, amikor a balhé elszabadul a kocsmában és Violet, félénk kislányként, együtt énekel a zenegéppel, hogy az őrjöngő tömeg lassan elcsituljon és a kedves hangra figyeljen. Vagy amikor Violet a két veszekedő férfi közé lép és egy mondattal és tíz dollárral elejét veszi egy verekedésnek, majd a főnöknője (Maria Bello) ad neki még egy esélyt a pult mögött. Mind kedves jelenet a vendéglátás egyik arcáról, ami a valóságban ugyan nem létezik, de ha dolgoztál ilyen helyen és végül otthagytad, azért az emlékeidet ilyen rózsaszín vattapamacsos emlékek lengik be és magad is elhiszed, hogy előfordulhat.
Azért van a filmnek egy másik oldala is. Először is, Violet végül bedobja a pincérköntöst. Ez oké, hiszen többre vágyik, ideje indulni. A valóságban azonban elég szemét húzás azt munkaidő közben, random megtenni, mintegy megunva az utolsó vendég hülyeségét. Ez nem jellemző a későbbi Violet karakterére, és azt se felejtsük el, hogy ezer éve él a városkájában, szereti mindenki - amennyire látszik az első percek eseményeiből - ezért menekülése nem szükségszerű.
Aztán, az a negyven mérföld amit a nagyvárosig megtesz, nem véletlenül nem lett megmutatva, mint road-movie, hiszen amekkora távolságok vannak Amerikában, ahhoz képest az a kb. 55 kilométeres távolság lófasz. Mégis azt akarja elhitetni velünk a film, hogy ez a lány most kiszakad az eddigi életéből, holott, csak inkább kissé átköltözik. Sokkal érdekesebb vagy történetileg drámaibb lett volna, ha a fél kontinensen átutazik, csak akkor olyan dramaturgiai húzásokat nem tud a film meglépni, amiket a kötelező drámai, zsebkendős jelenetek miatt kitaláltak, hiszen így még apu épp ellátogathat leánykájához, hogy szemrehányóan szembesüljön vele, milyen fertőben keresi önmagát a gyermeke a pult másik oldalán.
Violet egyébként sem gondolta ezt végig, hiszen dalt szerezni otthon is tudna és nem kopogna át a szomszéd lakó három másodpercre rá, hogy hagyja abba. Persze, amikor később már a tetőn billentyűzik, akkor a kutya nem jön fől hozzá és küldi el a picsába onnan, ami megint nem logikus. Meg az sem, hogy az otthoni ismert környezet helyett bepróbálkozik egy olyan szórakozóhelyen, amilyet életében nem látott még. Pont pincérnő nem akart kis városkájában többé lenni, ha jól emlékszem, erre végül csak az lett, egy másik formában. Csak kevesebb az étel, több a pia és a fárasztó vendégek. (De ez sem igaz, mert a Coyote Ugly bár vendégköre ritka válogatott figurákból áll, akik nyugodtan veszik, ha pofán öntik őket, letépik ruhájukat vagy lecsippentik a hajkoronájuk egy részét.)
Hát nem csupa mókás álomjelenet?
Még szerencse, hogy azután megérkezik a drámai szál a fiatalember, Kevin O'Donnell (Adam Garcia) képében. Ja, nem is. Ő egy igazán kedves srác, aki csak ilyen filmekben létezik. Az sem baj, hogy egy hölgy kettőszáz ötven dollárért hazaviszi és ebből nem lesz szex, csak egy nagy beszélgetés - fordított esetben hatos karton óvszer fogyna el, az tuti, mert a férfiember csak akkor ad direktben nőnek pénzt, ha utána...
Meg az a két eset, amikor félreértésből végre a két szerelmes között kialakulhatna némi komoly feszültség, túlságosan gyorsan lesz lecsapva, kihagyott ziccer. Az első esetben másodpercek alatt derül ki, hogy a titokzatos zacskó mélyén nem krack vagy fű lapul, hanem egy képregény. Ilyen cuki srác nincs.
Meg olyan sem, aki random megy halat válogatni készpénzért vagy juttatja be kedvesét egy amúgy már-már múzeum jellegű terembe, amelyben azután lehet zenélni, pszichologizálni és szeretkezni is.
Annyira minden klappol!
A kolléganők is mind jó fejek. Oké, kicsit megcsipkedi a hely keménykötésű jó csaja (Bridget Moynahan), de kb. ez is csak percekig tartó rivalizálás és ahogy hasonló filmektől megszokhattuk, elmélyül barátságként.
Jó fej az apuka (Olyannyira, hogy a tesztközönség ragaszkodott hozzá, hogy még írjanak a filmbe plusz jelenetet Goodman-nek, amit a végső vágásnál illesztettek a filmbe!), jó fej a gyermekkori barátnő, jó fejek a kollégák és a szerelem. Egyedül azok a seggfejek nem jó fejek, akikhez a lány megpróbálja bejuttatni tehetségét, mert a kísérletek már a recepción megbuknak. Szerencsére, a filmben maradt annyi vér, hogy ne az első percekben találjon magának Violet producert, mert akkor semmi izgalom nem maradt volna a filmben és nem lett volna kiket utálni. De még ezeket a kishalakat sem tudtam megutálni, mert pár másodperces megjelenésükbe is sikerült a forgatókönyvnek annyit bemutatnia, hogy bizony, valamikor ők is emberek voltak, akik itt ragadtak a pokol eme bugyrában és ezért inkább szánni valóak, nem utálni.
Szóval azért szeretem a filmet, mert egyszerűen alig van benne konfrontáció, gyakorlatilag egy kedves film arról, hogy merj álmodni és kevés szerencsével sikeres lehetsz. Pont nem úgy, mint a való életben.
Érdekességek:
A film zenei albuma több, mint három millió példányban fogyott el és a filmben Perabo énekhangját végig LeAnn Rimes szolgáltatta.
Első kőrben a főszerepet Jessica Simpsonnak ajánlották fel, de ő nem vállalta azt a sok szexjelenet miatt. A sors fintora, hogy a végső változat erősen meg lett fosztva a Perabo-val leforgatott szexjelenetektől.
A film címe abból a mondásból ered, amikor reggel felkelsz valaki mellett, akivel este ittál és kiderül, hogy inkább lennél akár egy sakáltanyán. Valójában a mondás inkább olyasmit jelent, hogy reggel kelve a partneredről kiderül, hogy olyan csúnya, hogy inkább lerágnád akár a végtagodat is, csak, hogy úgy tudj lelépni tőle, hogy ne vegye észre a szökésed. (Sakál-ronda) Nálunk a mondás valószínűleg a rókákra lenne kivetítve, hiszen a hiedelemben az terjedt el, hogy ez a kis állat képes a vadász csapdájából úgy menekülni, hogy lerágja a fogságba esett végtagját. Szóval a film magyar címe lehetne akár Róka csapda is... Tudtam, hogy a filmes magyarázat valahogy sántít Maria Bello szájából.
Violet szerepére szóba került: Izabella Miko, de ő végül Cammie figuráját kapta meg, January Jones, Britney Spears, Jewel Kilcher.
Zoe (Tyra Banks) karaktere rendesen fel van rakva a mozi posztereire, miközben a filmnek csak az elején és a végén láthatjuk, hiszen pont az ő kilépése miatt üresedik meg a munka Violet számára.
A film készülésének évében még egy filmben játszott együtt Goodman és Perabo: Rocky és Bakacsin kalandjai - The Adventures of Rocky and Bullwinkle (2000)
Megtekintés: Igen, mert általában a magyar filmekhez viszonyítva ez még a jobbik eset. Igyekszik közönségfilm lenni, annak minden hibájával. Nem ugorja ugyan meg a képzeletbeli lécet - pökhendi duma valakitől, aki nincs otthon a magyar filmek világában - de eléri. Meg nem rezeg.
Fazekas Csaba tíz évig pihent rendezői babérjain, hogy egy egészen kellemes filmet vessen elénk. Csaba, nem leszünk így jóba, ha ilyen ritkán dolgozol!!!
Tényleg nem vagyok egy nagy mozimágus, ha a hazai filmgyártásról van szó. Gyerekkoromtól fogva, kerültem a magyar filmet, mert amelyikbe beletenyereltem, azok nem mindig szórakoztattak. A legtöbbször olyan érzés fogott el, hogy nem én vagyok a célszemély. Ahogy öregedtem, ez az érzés nem sokat változott. Szubjektív véleményem, hogy sajnos, sok esetben a film nem a nézőnek készül, hanem a rendező így felel meg önön zsenijének. Vászonra álmodja mindazt, amit elképzel, a többit meg leszarja, hogy én, a néző, be tudom e fogadni. Nem mindig sikerül. Sokszor még közönségfilmeknél sem, mert amiben mondjuk a művésziesség nincs jelen, azt meg áthatja egyfajta olcsó, bazári látványosság, amelyért vonakodva vagyunk oda, ha gyermekünk kézen ragad minket és bevonszol, mert az nagy móka. Sok magyar film, legyen akár vígjáték a műfaja, nem nagy móka. Idegesítő helyzetkomikum, ripacskodás, buta történet, dramaturgiai eltévelyedés.
Anyuka és gyermeke. Néha, nem tudni, ki a gyerekesebb...
A Swing viszont, ki merem jelenteni, hogy hiányosságai ellenére, korrekt darab, erősen ajánlott megtekintésre. Szórakoztató. Ahogy Miló megjegyezte, borzalmasan klisés, viszont, a karakterek már-már élőek - leszámítva a film befejezésének hirtelen karakteridegen változásait, ami még éppen belefér, hiszen amit látunk, egy "mesefilm".
Három nő, egy időben van jó helyen, hogy életüket újra gondolva, kicsit a siker, a változás felé kacsintsanak. Azután együtt is maradnak, hogy pár hétig olyan életet éljenek, amire vágytak és amit, lehet, megérdemelnének. Azután, ki-ki vérmérséklete szerint dönt, hogyan tovább. Ki visszamegy "élni", ki pedig ekkor kezdi meg az életét.
Kati - Kovács ugyan, de olcsó poén, amikor szóba kerül az országszerte kedvelt énekesnő (Ónodi Eszter) egyedül neveli a fiát és első percekben megtudjuk, hogy ugyan szereti a gyermekét, ám az álmai megvalósításában még a gyereknek sincs nagyon helye. Anyu, amit elképzel, az úgy van. Akkor is, ha a lurkónak ez fáj, ha a lurkó nem is képes felfogni, hogy anyu, amellett, hogy a sikert hajszolja, ugyanakkor a lurkónak akarja megteremteni a biztonságos élet alapjait. (Nem véletlenül jutott eszembe közben hol láttam hasonló anya-gyerek kapcsolatot; "Ez a fiúk sorsa - This Boy's Life, 1993", igaz, ott a kölyök karaktere idősebb és hangsúlyosabb. Abban a filmben köszönt vissza az, hogy az van amit te akarsz, de mégsem...)
A szürke háziasszony elkezd kinyílni.
Rita (Csákányi Eszter) sincs könnyű helyzetben amikor kiderül számára, hogy férje 32 év viszonylag működő házasság után felcsíp egy fiatal nőt, hogy bedobja a válás lehetőségét. Az asszony felett összecsapnak a hullámok és felvetődik benne a kérdés; megérte az élete?
Angéla (Töröcsik Franciska) pedig egy fiatal lány, aki nem igazán találja a helyét otthon és többre vágyik. Persze, az utolsó pillanatban, a film elején, megszökik egy énekesi felvételi elől, így nehéz vele azonosulni, hiszen az ilyen filmekből tudjuk, aki mer, az nyer! (Vendéglátósként meg amit az étteremben művel, az kimeríti a szimpátiámat felé. Szerencse, hogy később, táncolva, kisminkelve már jobban megpiszkálja az ember ingerküszöbét és kezdhetünk drukkolni érte. Ettől még nehéz vele rokonszenvezni, mert a film nem tér ki nagyon rá, hogy miért hidegült el a szüleitől. Erre a szálra jobban kellett volna fókuszálni.)
A három nő egy étteremben futnak össze és egy kicsit erőltetett közjáték után, megmentve az étterem esti műsorát, együtt "lépnek fel". Elénekelnek egy dalt. A hely bárénekesnője, Emmi (Töröcsik Mari) igazi humanistaként, akár egy tyúkanyó, összetereli a három megtéved báránykát + kölyök és elviszi őket a lakásába, hogy kicsit fazonírozza az életüket. Persze, ahogy már a cím is sugallja, itt bizony csak egy megoldás van: közös fellépések!
A fiatal tehetségnek csak egy kezdő lökésre van szüksége. Megkapja!
Kati ismeretségi körébe tartozó meleg művész és ötletember, Ali (Kulka János) felkarolja a három nőt, amennyiben Emmi, aki persze bálványozott kedvence, valamikor a jövőben tiszteletét teszi Ali lokáljának a színpadán. Áll az alku, úgyhogy bevonva egy pénzembert is, elkezdődik a cseppet sem komplikáció mentes Balaton körüli hakni-járat.
Miért?
Mert a három nő, három habitus, három felfogás, három gondolatiság és három, a jövőbe vetett homályos hit és terv. Életükben nem dolgoztak még - sokat - és ami rosszabb, életükben nem alkalmazkodtak eddig senkihez. Csoda, ha a trió működik, amihez nem kevés lemondás szükséges. A kezdeti egoizmus később pedig egyfajta dacszövetségé kovácsolódik, melynek a film befejezéséhez kapcsolódó utolsó jelenetsorban a lényege nem más, hogy van, aki lemond a sikerről, hogy valaki mást felemelkedhessen. Ezért lesz a lezárás is viszonylag kerek és nem teljesen kiszámítható.
A színészi játék az enyhe ripacskodástól, egészen a kiváló pillanatokig terjed. A humor kicsit esetlen, nem harsány, ám vannak jó beszólások. Az egyik legerősebb alakítást Csuja Imre hozza, aki Rita hűtlen férjét alakítja. Csuja még sosem volt ennyire visszafogott. Aki csak Torrente magyar hangjaként ismeri, nem fog rá ismerni. Szerencsére nem lesz túl ellenszenves a film alatt. Férfi nézők biztosan tudnak vele azonosulni és a női nézők pedig zsebkendőket telesírva... na azért annyira nem sírós a helyzet, de kellemes pillanatokat okoz férj és feleség története.
Le a kalappal, a lányokból kihozták, amit lehet.
Kati közben belehabarodik a roadie-ba, Mikibe (Mészáros Béla) aki a csajok seggét hurcolja keresztül a hakni-sorozaton, néha szó szerint. Angéla is több lesz egy keserű tapasztalattal, de már nem ugyanaz a naiv kis fruska, mint mikor megismerjük. Szóval, bár első találkozásunk alkalmával nem olyan könnyű megkedvelni szereplőinket, a játékidő végére szerethetőek lesznek és különösebb hiányérzet nélkül állhatunk fel a mozi foteljéből.
Különvélemény: A Swing egy elég szűk réteg zenéje. Ezt felmérve a készítők - nyilvánvaló volt, hogy techno-pop formációt nem tudott volna hozni a három női karakter - az egyik legjobb zenei műfajon belül találták meg a film zeneiségét, és abból a zenei műfajból nyúltak ki a népszerűbb irányzatok felé. Így lett a film zenei anyaga nem túl erős, viszont élvezhető, délutáni szórakozás. Főzés mellé ideális az album zenei anyaga.
A filmzene cd borítója.
65%
Azért az nem rossz.
Azért érdemli meg, mert hajnalban, fáradtan is be tudott húzni minket a film magával és nem aludtunk el rajta. Egy idő után kifejezetten szórakoztató volt és érdekelt minket a szereplők sorsa.
Megtekintés: Aranyos, ezért igen. Kell, hogy legyen rá időd, egy uncsi vasárnap.
Nem sokat tudtam erről a filmről. Valami a capellás baromság, főszerepben Anna Kendrick. Ez nem sok, ugye? Azután jött, hogy készül a második rész. Na, gondoltam, biztos egy Disney's hercegnős, énekes baromság. Animációs betétek, vásárlás a plazában, rivális testvérek, stb. Elég nagyot tévedtem.
Kendrick meg aranyos csajszi, az átlagos, nyers, görbe orrú szépségével, ám annak ellenére nem győzött meg, hogy imádtam az Egek urában. És már ott is énekelt, igaz karaoke-t. Elég szarul. Szóval, volt egy markáns véleményem erről a zenés filmről, annak ellenére, hogy kevés volt az érdemi információm. Le is írtam. Nem is tudom, miért kezdtem ma bele. Talán, hogy ne kelljen őrizgetnem többé a vinyón. Janó is tiszteletét tette és gondoltam, ha nem horrorral fogadom, hamar feladja, pedig ha valaki, őt érdekli az éneklés, beat-boxolt is egy időben, és rendszeresen beleénekel, ha elkezdek valamilyen nótát. Mert néha énekelünk is. Mostanában ritkábban.
A film elindul és a felütés sem rossz: a capella intro zene, az universal logójára. Mi ez, valami Edgar Wright mozi? Neki mániája, hogy indulásból kicsit belepiszkál a logo zenéjébe. De nem.
A "Tökéletes hang sztorijában semmi új nincs. A teljesen átlagos amerikai nyálas baromság, egyetemistákról, akiket harmincasok keltenek életre, akiknek negyvenesek a szüleik és tanáraik, akik versengenek, mert valamiben jók, akiknek van amolyan ellenségük is, egy rivális csapat személyében és akik a belső konfliktusok ellenére összecsiszolódnak és végül a mennybe mennek. Vagy elbukják a versenyt, viszont erkölcsileg lesznek hatalmasok, viszont ez a ritkább, hiszen Amerika hepiend függő és csak az egyértelmű befejezésben hisz, abban látja a pénzt. Ha pedig bejött, kell egy folytatás. Az első rész ismeretében bátran kijelentem, hogy csak a kasszáknál csilingelő pénztárgépek miatt készülhetett egy ennyire egyszerű mozinak második része. Aranyeső hulljon nékünk!
Beca (Anna Kendrick, azt hittem először, hogy a karakter neve, ha már zene, akkor rímel a nagy nevű Becca zenekiadó nevére, de ott két c-t használnak...) egyetemre megy tanulni, ahol az apja is dolgozik és miközben a tanulmányait tömködi a fejébe - ebből a filmben azt hiszem kb. egyetlen percet sem látunk - hobbi szinten számítógéppel rakosgat össze zenéket, mint amolyan kezdő DJ. Közben random bekerül egy csapat acapellás lány közé, csak mert véletlenül elénekel egy tucatslágert a zuhany alatt. A "The Bellas" formációra rájárt a rúd, hiszen tavaly a csapatkapitány a taco-t egyenesen az első három sorra pakolta ki a verseny fináléjában, gyomorgörcsök miatt. Beca tehetsége kapóra jön és mivel a csapat tagjainak nagy része a blamázs után inkább kijárta a sulit és élni kezdett, a két megmaradt csapattag, a viszonylag laza és barátságos Chloe (Brittany Snow) és az arisztokratikusabb, hidegebb és kissé féltékeny Aubrey (Anna Camp) rendez egy gyors válogatást, melynek végére, nagy szerencsével, egy tucatnyi tehetséget olvasztanak a formációjukba. Persze, van aki elsőre csak egy kifejezetten buta vígjátékban kerülne bele egy ilyen csapat tagjai közé - mivel kell némi humor is - viszont a végére, ahogy az lenni szokott, nagyjából mindenkinek előjön a burkolt tehetsége, hogy végül, egy egésszé kovácsolódva, gyakorlatilag lesöpörjenek mindenki mást.
Meg sem lepődöm az ilyesmin.
Sok film készült a témában, felsorolni sem kezdem. Hol sportolókról volt szó, máskor táncosokról, tánckarról, esetleg egy együttesről. A "Tökéletes hang" szinte semmit nem tesz hozzá ehhez a vonulathoz. Egyetlen oka, amiért sikeres lehetett, hogy 1.) Anna Kendrick elég bájos kishercegnő 2.) a többi lány is aranyos figura 3.) hogy az Internetnek köszönhetően, manapság tucatnyi hasonló, hangszer nélkül fellépő formációt láthattunk a neten és kialakult köréjük egy masszív, zene kedvelő, rajongói tábor.
Nem azért lett a film sikeres, mert a zene első osztályú, habár tényleg nem rossz. Egyszerűen a készítők jó időben tömtek be egy hiányos piaci rést, valahol az unalmas zenekari dokumentumfilmek és a karaoke-s produkciók belterjes világa között.
Elszórakoztat, de el nem fogsz ájulni tőle.
Cukiságfaktor: 10/10, egy átlagos pasi nagyjából a csapat nyolcvan százalékát azonnal berántaná az ágyba. Tehetségtől függetlenül...
Amit kihagytam volna, az a film elején megvillantott kellemetlen közjáték a hányással - miért erőltetik ezt a fajta humort a vígjátékokba, sosem fogom megérteni - és a vége felé elsütött, szintén erre építő poént. (Bár, eddig nem láttam hányásangyalt, csak hóangyalkát.) Ezek helyett inkább kreatívabb megoldást erőltettem volna a filmbe és pár ütősebb verbális vagy szóbeli poént. Talán, ha kicsit realisztikusabb a film, komolyabban tudnám venni.
Elizabeth Banks meg nem csoda, hogy ontja magából a sikeres filmeket, ha elvállal mindegyikben ilyen pár perces kalandozásokat. Jó lenne ismét főszerepben látni, valami romantikus komédiában, mert az a zsánere, amiben tetszik. Oké, örültem, hogy láthattam megint, mint műsorvezető, de ennél jóval többet tud a színésznő. Rebel Wilson meg biztos istenáldotta komika, viszont ezt ebben a szerepében sem éreztem annyira. Nekem egyelőre ő az a duci csaj, akit beesznek az ilyen filmekbe, hogy a jogvédők ne ugorjanak neki a filmkészítőknek, amiért az átlagos nőket olyan színésznőkkel kívánják prezentálni, akik valójában az átlag-amerikai tinik nagyon kis részét teszik ki. (Értsd: dögös, vékony, gerjesztő csajszik.)
Persze jól szórakoztam és a libabőr sem hiányzott egyik-másik dal felcsendülése közben, a boldogságomhoz azonban több kell. Valahogy, az egész kicsit felszínes darab lett számomra.
Szórakoztató, de kicsit felszínes.
A szerelmi szálat meg még a forgatókönyvíró is annyira gyengének és erőltetettnek érezhette, hogy nem is nagyon bonyolította meg, csak amolyan főiskolás vizsgafilmesen, hozta belőle a kötelezőt.
_front.jpg)
