Rendezte: John Fortenberry
A film Mafab adatlapja: A Night at the Roxbury (1998)
Láttam már ezt a filmet korábban és csak azért emlékszem néhány apró jelenetre belőle, mert Will Ferrell sosem tudott számomra élvezhető színész lenni. Kezdetben egyenesen irritált a fizimiskája és most, hogy már az ötvenesben van, elviselem, azonban épp annyira nem húzónév számomra egy moziban, mint Owen Wilson vagy Adam Sandler. Sőt, inkább elengedem. Chris Kattan már érdekesebb téma, hiszen míg hazájában elismert és egy időben talán sikeres komikus volt, nálunk szinte teljesen rejtve maradt munkássága és gyakorlatilag a „komoly” művészetét egyetlen horrorfilmből ismerem, a „Ház a Kísértet-hegyenből”.
A két aktor a Butabi fivéreket alakítja ebben az inkább bugyuta, mint ügyes komédiában. Két fiatalember, akik belső kényszere, hogy a sznob éjszakai élet meghatározó pillérei legyenek, miközben az életről és az életben maradásról sincs túl sok fogalmuk. Éppen ez a gyökértelen élvezethajszolás az, ami miatt édesapjuk, aki egy kisboltot vezet, minden nap igyekszik terelgetni őket, hogy vigyék valamire, azonban a srácok olyan álmokat kergetnek, amelyek elérése elérhetetlennek tűnik.
Kattan és Ferrer (Sokat elárul arról, mennyire kedvelem a színészt, ha kiderül, hogy még a nevét is helytelenül jegyeztem meg, csak a cikkben a többi esetben kijavítottam a hibát...) akik a „Szombat este élőben” című szórakoztató műsorral mutatkoztak be a tévénézőknek szélesebb körben, már a szkeccsekből összeállított műsorban felépítették két ártalmatlan, de ostoba karakterüket. A nagy vászonra lépés egyértelmű volt számukra, hogy a visszajelzések után, érdemes mozifilmben továbbvinni a két figura földhözragadt kalandjait. A film bár nem túl okos (kimondom: egyenesen lustán buta) és most, 2020-ban nézve kínosan poros, egy szűk réteg számára már-már kultikus alapműként maradt kellemes emlék. Ez azonban nem feltétlenül a történetnek köszönhető, amely kifejezetten buta, még a karakterfejlődés szempontjából is, hanem sokkal inkább az életérzés közvetítésnek, amely a kilencvenes évek bulis világát mutatja meg – erősen kis szegmensre korlátozva. A másik, ami miatt emlékezetes lehet a film, hogy az akkori évek legismertebb, ma is nosztalgikus hatással bíró diszkózenékkel pakolták meg a másfél órát. Szegény eredeti filmzeneszerzőnek, David Kitay-nak kevés időt hagyva, hogy megmutathassa tehetségét., bár, nem emlékszem, lett volna olyan munkája, amely kiemelkedő lenne számomra.
A rendezőről, Fortenberry-ről pedig döntsd el te, mit árul el, hogy nagyjából 120 produkcióban működött közre direktorként, amiből 2 (!) került mozis bemutatásra. Hát nem azt, hogy a "maga" idejében a "Diszkópatkányok" kiérdemelt volna neki egy masszívabb mozifilmes karriert.
 |
| Vajon melyik lehetett az első film, amelyben a főhősök fillérekkel igyekszenek lefizetni egy ajtónállót, dílert, rendőrt, vagy bárkit, hogy elérjék a céljukat? (A kidobó szerepében amúgy Michael Clarke Duncan, akit Oscar-díjra jelöltek a "Halálsoronban" nyújtott alakításáért.) |
A „Butabik”, mint írtam, nem rossz szándékú fiúk, így talán ez az egy, ami miatt megkedvelhetőek, azonban értelmi képességeik egy akaratos kiskamasz viselkedésével teszi őket egyenlővé, ami miatt felnőtt embernek, főleg, aki már tudja, miről szól az élet, kissé fárasztó lehet ez a fajta „megcsináljuk” hozzáállás, hiszen ahhoz többet kellene tenni, mint apucit pumpolni anyagilag és a lehető legtöbb módon cikissé tenni magunkat.
Az alaphelyzet is szimpla: a két Butabi fiú szeretne a Roxbury elnevezésű szórakozóhelyre bejutni és ha ez nem lenne elég komoly célkitűzés amúgy henye életükben, fejükbe veszik, hogy maguk is nyitnak egy extrém, sznob bulihelyet, amibe korábban őket sem engedték volna, be, azonban ők nem lesznek kirekesztők, ha sikerül a terv, és bárki előtt megnyitják az egyszeri diszkópatkányok mennyországát.
A tervhez azonban sem pénzük, sem egyéb affinitásuk, ezért főleg álmodoznak, míg – ha már amerikai álom – rájuk nem kacsint a szerencse. No, nem mintha megérdemelnék. Ugyanis a film nem tör pálcát felettük és nem azt mutatja meg, mennyire erősen kell dolgoznod azért, hogy a vágyaid beteljesüljenek. Éppen ezért, értéke és érdeme nem sok marad a végére, a suttyó humor azonban nem hiszem, hogy elég, hogy különösebben az átlag fölé emelje a produkciót, még akkor sem, ha egyszer azért ki lehet bírni.
 |
| A Butabi fiúk híresen kényesek a testükre, de még a legjobb cimborájuk (Lochlyn Munro) is tudja, hogy lusták ahhoz, hogy tegyenek is érte. Munro filmográfiája jelenleg már majdnem 250 címet kóstál! Mégsem hiszem, hogy pl. a magyar nézők pár százalékán kívül tudná bárki a nevét. |
Az, hogy mennyire híján van acélos forgatókönyvnek a mozi, az az, hogy kerek 74 (!) perc alatt lezavarják az egészet. Ráadásul, nem elég, hogy rövid, mert kevés az igazi ötlet, amely egy komplexebb filmhez kellene, még a dramaturgia is erősen esetleges és hézagos. Szpojler lenne, ha nem egy közel harminc éves filmről beszélnék, de a végére a srácok álma a lehető legprofánabb módon valósul meg, mindenféle komplikáció nélkül és ha ez nem lenne elég, álmaik nőivel is sikerül megtalálni a közös hangot, amely miatt az egész film egy hurrá-optimista, rózsaszín, flitteres attitűdként képes funkcionálni, nélkülözve a drámát.
Mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy ha van egy órád, a háttérben legyen, ami megtöri a csendet.
A jó karakterek jók, a rosszak pedig rosszak, de még csak nem is mindent bele mód, csak karakterükből adódóan, minimális akadályt gördítve főhőseink elé. A mellékszerepben pedig a legjobb Richard Grieco, aki azt hiszem, csak azért vállalta el a szerepet, mert... ...nem akart pert.
Igen, ha jobban megnézzük ezt a kis mozit, érthetetlen, mitől lett olyan sikeres egy generáció fiataljai között, hacsak nem azért, mert ráerősít arra a gondolatra, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges a kemény munka és kitartás, hanem az is elég lehet, hogy jókor vagy jó helyen.
Így azonban még tanmesének is hibás.
45%
