A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lochlyn munro. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lochlyn munro. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. június 29., hétfő

Ciki: Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)

Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)


Rendezte: John Fortenberry

A film Mafab adatlapja: A Night at the Roxbury (1998)

Megtekintés: Mai fejemnek meglehetős türelemre volt szüksége, hogy rászánja a mozira azt a nem túl sok játékidőt. Ez a film ma már inkább kínos, mint vicces. Azonban érdekes lehet egy alternatív univerzum, amelyben Chris Kattan lett sikeres mozisztár, aki minden egyes filmjében a legcsinosabb színésznők kegyeit nyeri el, és Will Ferrell az, aki felejthető produkciókban hozna felejthető karaktereket, hogy megkérdőjelezze, mennyire egy helyről indult ez a két srác. (Ferrell jelenleg 10 produkcióval készített többet, mégis, mennyire más a megítélése a két színész pályaívének.)

Láttam már ezt a filmet korábban és csak azért emlékszem néhány apró jelenetre belőle, mert Will Ferrell sosem tudott számomra élvezhető színész lenni. Kezdetben egyenesen irritált a fizimiskája és most, hogy már az ötvenesben van, elviselem, azonban épp annyira nem húzónév számomra egy moziban, mint Owen Wilson vagy Adam Sandler. Sőt, inkább elengedem. Chris Kattan már érdekesebb téma, hiszen míg hazájában elismert és egy időben talán sikeres komikus volt, nálunk szinte teljesen rejtve maradt munkássága és gyakorlatilag a „komoly” művészetét egyetlen horrorfilmből ismerem, a „Ház a Kísértet-hegyenből”.

A két aktor a Butabi fivéreket alakítja ebben az inkább bugyuta, mint ügyes komédiában. Két fiatalember, akik belső kényszere, hogy a sznob éjszakai élet meghatározó pillérei legyenek, miközben az életről és az életben maradásról sincs túl sok fogalmuk. Éppen ez a gyökértelen élvezethajszolás az, ami miatt édesapjuk, aki egy kisboltot vezet, minden nap igyekszik terelgetni őket, hogy vigyék valamire, azonban a srácok olyan álmokat kergetnek, amelyek elérése elérhetetlennek tűnik.

Kattan és Ferrer (Sokat elárul arról, mennyire kedvelem a színészt, ha kiderül, hogy még a nevét is helytelenül jegyeztem meg, csak a cikkben a többi esetben kijavítottam a hibát...) akik a „Szombat este élőben” című szórakoztató műsorral mutatkoztak be a tévénézőknek szélesebb körben, már a szkeccsekből összeállított műsorban felépítették két ártalmatlan, de ostoba karakterüket. A nagy vászonra lépés egyértelmű volt számukra, hogy a visszajelzések után, érdemes mozifilmben továbbvinni a két figura földhözragadt kalandjait. A film bár nem túl okos (kimondom: egyenesen lustán buta) és most, 2020-ban nézve kínosan poros, egy szűk réteg számára már-már kultikus alapműként maradt kellemes emlék. Ez azonban nem feltétlenül a történetnek köszönhető, amely kifejezetten buta, még a karakterfejlődés szempontjából is, hanem sokkal inkább az életérzés közvetítésnek, amely a kilencvenes évek bulis világát mutatja meg – erősen kis szegmensre korlátozva. A másik, ami miatt emlékezetes lehet a film, hogy az akkori évek legismertebb, ma is nosztalgikus hatással bíró diszkózenékkel pakolták meg a másfél órát. Szegény eredeti filmzeneszerzőnek, David Kitay-nak kevés időt hagyva, hogy megmutathassa tehetségét., bár, nem emlékszem, lett volna olyan munkája, amely kiemelkedő lenne számomra.
A rendezőről, Fortenberry-ről pedig döntsd el te, mit árul el, hogy nagyjából 120 produkcióban működött közre direktorként, amiből 2 (!) került mozis bemutatásra. Hát nem azt, hogy a "maga" idejében a "Diszkópatkányok" kiérdemelt volna neki egy masszívabb mozifilmes karriert.

Vajon melyik lehetett az első film, amelyben a főhősök fillérekkel igyekszenek lefizetni egy ajtónállót, dílert, rendőrt, vagy bárkit, hogy elérjék a céljukat? (A kidobó szerepében amúgy Michael Clarke Duncan, akit Oscar-díjra jelöltek a "Halálsoronban" nyújtott alakításáért.)

A „Butabik”, mint írtam, nem rossz szándékú fiúk, így talán ez az egy, ami miatt megkedvelhetőek, azonban értelmi képességeik egy akaratos kiskamasz viselkedésével teszi őket egyenlővé, ami miatt felnőtt embernek, főleg, aki már tudja, miről szól az élet, kissé fárasztó lehet ez a fajta „megcsináljuk” hozzáállás, hiszen ahhoz többet kellene tenni, mint apucit pumpolni anyagilag és a lehető legtöbb módon cikissé tenni magunkat.
Az alaphelyzet is szimpla: a két Butabi fiú szeretne a Roxbury elnevezésű szórakozóhelyre bejutni és ha ez nem lenne elég komoly célkitűzés amúgy henye életükben, fejükbe veszik, hogy maguk is nyitnak egy extrém, sznob bulihelyet, amibe korábban őket sem engedték volna, be, azonban ők nem lesznek kirekesztők, ha sikerül a terv, és bárki előtt megnyitják az egyszeri diszkópatkányok mennyországát.

A tervhez azonban sem pénzük, sem egyéb affinitásuk, ezért főleg álmodoznak, míg – ha már amerikai álom – rájuk nem kacsint a szerencse. No, nem mintha megérdemelnék. Ugyanis a film nem tör pálcát felettük és nem azt mutatja meg, mennyire erősen kell dolgoznod azért, hogy a vágyaid beteljesüljenek. Éppen ezért, értéke és érdeme nem sok marad a végére, a suttyó humor azonban nem hiszem, hogy elég, hogy különösebben az átlag fölé emelje a produkciót, még akkor sem, ha egyszer azért ki lehet bírni.

A Butabi fiúk híresen kényesek a testükre, de még a legjobb cimborájuk (Lochlyn Munro) is tudja, hogy lusták ahhoz, hogy tegyenek is érte. Munro filmográfiája jelenleg már majdnem 250 címet kóstál! Mégsem hiszem, hogy pl. a magyar nézők pár százalékán kívül tudná bárki a nevét.

Az, hogy mennyire híján van acélos forgatókönyvnek a mozi, az az, hogy kerek 74 (!) perc alatt lezavarják az egészet. Ráadásul, nem elég, hogy rövid, mert kevés az igazi ötlet, amely egy komplexebb filmhez kellene, még a dramaturgia is erősen esetleges és hézagos. Szpojler lenne, ha nem egy közel harminc éves filmről beszélnék, de a végére a srácok álma a lehető legprofánabb módon valósul meg, mindenféle komplikáció nélkül és ha ez nem lenne elég, álmaik nőivel is sikerül megtalálni a közös hangot, amely miatt az egész film egy hurrá-optimista, rózsaszín, flitteres attitűdként képes funkcionálni, nélkülözve a drámát.
Mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy ha van egy órád, a háttérben legyen, ami megtöri a csendet.
A jó karakterek jók, a rosszak pedig rosszak, de még csak nem is mindent bele mód, csak karakterükből adódóan, minimális akadályt gördítve főhőseink elé. A mellékszerepben pedig a legjobb Richard Grieco, aki azt hiszem, csak azért vállalta el a szerepet, mert... ...nem akart pert.

Igen, ha jobban megnézzük ezt a kis mozit, érthetetlen, mitől lett olyan sikeres egy generáció fiataljai között, hacsak nem azért, mert ráerősít arra a gondolatra, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges a kemény munka és kitartás, hanem az is elég lehet, hogy jókor vagy jó helyen.
Így azonban még tanmesének is hibás.


45%

2015. szeptember 24., csütörtök

12 menet 3.: Lezárt ügy - 12 Rounds 3: Lockdown (2015)

12 menet 3.: Lezárt ügy - 12 Rounds 3: Lockdown (2015)


Rendezte: Stephen Reynolds

A film Mafab adatlapja: 12 Rounds 3: Lockdown (2015)

Megtekintés: Reggel általában keserű szájízzel ébred az ember. Ha elalvás előtt ezt nézed, azzal is fogsz elaludni.

2009-ben Renny Harlin elkészített egy elég gyengécske akciófilmet, amellyel elvileg John Cena berobbanhatott a pankrációs üzletből a filmbizniszbe, 12 menet - 12 Rounds címmel. De ez sem volt jobb film, mint 2006-os próbálkozása "A tengerészgyalogos - The Marine.
Cena érdektelensége és a kisebb büdzsé miatt a második rész független történetként készült el, viszont ismét sikerült egy pankrátor srácot összekaparni. Ez lett a "Megint 12 menet - 12 Rounds 2: Reloaded" Randy Ortonnal, aki még kevésbé szimpatikus figura, mint a gorilla külső jegyeivel rendelkező Cena. Szerencsére, mikor ezt a filmet megnézhettem volna, épp valami mást csináltam...

A 3. részt viszont nem akartam kikerülni, mert néha kell, hogy fájjon.
Nem fogod elhinni, de úgy látszik, hogy a 12 menet franchise egyik fontos kelléke, hogy a főszereplő  a WWE világából érkezik. Ez nem véletlen, hiszen a franchise mögött tevőlegesen ott áll készítőként a WWE. Szerény véleményem szerint ezért lenne nagy szükség rá, hogy az akció jelenetek során a pankrátorunk megmutathassa az átlagos nyúlbéla nézőnek, miképpen kell 20 ellenséget nyolcvan perc alatt szarrá pofozni és túlélni a játékidőt. Nem ez lenne a normális egy cégtől, ha már pénzt fektet valamibe? Reklámozza a terméket.
A főszereplő Jonathan Good azonban nem sokat mutat munkásságának ékköveiből, mivel többnyire menekül, lövöldözik és amikor véletlenül közelharcba kerül bárki mással, nos, akkor sem viselkedik úgy, mint egy megveszekedett baromállat. Inkább csak amolyan finomkodva adnak-kapnak, de semmi extra. Ezért pankrátorok között kutakodni teljesen felesleges. Ráadásul Good fizimiskája sem olyan szerethető, kivéve talán a rajongóinak. Nem az a kedves és simulékony figura, akinek végig szorítani fogsz. Illetve fogsz érte drukkolni, de nem miatta, hanem mert az ellensége annyival genyóbb nála. Azért erre építeni elég kevés.
Ez Good első nagyfilmes debütálása, Kezdőként Jon Moxley karakterét vitte a fiú, majd 2011 után átvette a Dean Ambrose karakter nevet, azóta ezen a néven lép szorítóba. Voltak kétségei a filmet illetően, de meggyőzték róla, hogy Shaw szerepe megéri a filmes debütálást.

Aki még ma is úgy véli, hogy egy pankrátor nem jó színész, nézze meg, milyen hiteles ezen az arcon a majré!

A producerek nem sok fantáziát láthattak a filmben, mert nagyon fapados az egész. A történet sem túl nagyívű, hiszen egy zárt rendőrösön zajlik szinte a játékidő 95%-a, de tudjuk a Die Hard filmből, hogy azért a kis területből is elég sok mindent ki lehet hozni. Itt sajnos a 3. rész el is bukott, mert gyakorlatilag összevissza rohangálnak az épületben, keresve főhősünket, aki meg főleg bújkál és kiszámított precizitással, kb. nyolc percenként eltesz valakit láb alól. Sajnos, a legnagyobb unalommal.
Miért?
Mert a történet, a forgatókönyv egy blődli.

Fél éves kényszerpihenő után Shaw aznap, hogy visszatér dolgozni, sikeresen beletenyerel egy ügybe, mely oda vezet, hogy egykori rendőrsulis társa és más korrupt zsaruk összezárkóznak vele a rendőrség épületében, miközben mindenki mást kihajtanak egy kamu tűzriadóval. Persze van számítógépes guru is, aki blokkolja a telefonokat és kamerán követi hősünk sétáját, időben odaküldve egy-egy zsarut, hogy fogyatkozzon a statisztéria. Az exbarát pedig bármire képes, hogy megvédje érdekeit és társait, ami annyit tesz, Shawnak meg kell halnia.
Nem nagy ügy.

Azután, igaz, pár perce egyik kollégát még életben hagyta - kezdtem félni, hogy Shaw a továbbiakban csupán kiiktatja az ellenségeit, de azután már nem volt többé fontos a kíméletesség.

A rossz zsaru, Burke szerepében Roger R. Cross, aki tekintélyes tévéfilmes múlttal rendelkezik, a számítógépes figura meg az a Lochlyn Munro, akinek egyik katasztrofális filmjét pár hete volt szerencsém megtekinteni. Munro tehetségét megcsodálhatjuk ebben a műben, mert szinte végig egy szobában ül, monitorok előtt és arcán riadt félelem futkározik fel alá, hogy megakadályozza Shaw-t a menekülésben. (Az említett szar film, a Fogtündér, amelyről itt olvashatsz.)

Vannak olyan finomságok a filmben, mint például a teljes rendőri állomány impotenciája, mivel kint piknikeznek az épület előtt, miközben odabent a kollégák kis csoportja öli egymást. Oké, a legtöbben irodisták, de azért biztos nem csak a büfés és a takarító személyzet hagyta el az épületet...
A másik, hogy miközben Shaw és egyik ellensége szarrá lövöldözik a tetőt, ami azért nincs túl messze a népségtől, lévén, hogy pár emelete az egész rendőrség, semmilyen jelét nem láthatjuk, hogy a több száz kikényszerített ember kicsit is izgatná magát az eltéved golyók miatt, sőt, gyakorlatilag olyan, mintha a két szereplő valahol máshol vívná élethalál harcát, annyira nincs rá reakció, ami viszont komoly dramaturgiai hiba. Csoda, hogy a végén a rendőrfőkapitány végre beküldi a S.W.A.T. kommandósait, amit normális esetben egy perccel azután megtettek volna, amint kiderül, mi folyik odabent.
Nyah.

Az is hab a tortán - meg is fullad ilyesmiben a film - hogy Burke, amikor végre megkaparintja Shaw-t is és vele a bizonyítékot, nem lövi ám fejbe, ahogy normális esetben kellene. Eddig is vadásztak rá, kilőttek két mázsa skúlót rá, de amikor szemtől szemben állnak, kínos párbeszéd és időhúzás veszi kezdetét, hogy egyrészt beérjenek a kommandósok, másrészt, kiteljen a másfél órás játékidő. Tipikus James Bond gonosz hiba. Addig pofázunk, míg a hősnek lesz módja az ellentámadásra vagy szökésre. Ketten is felelősek ezért a trehány forgatókönyvért, ám gondolom, inkább azon izgultak, hogy költségen belül maradjanak, nem azon, hogy a film logikusan és szórakoztatóan épüljön fel.
A végére pedig még egy teljesen felesleges és sehova sem vezető csavart is kapunk, csak megszokásból, de mivel, a film élvezetéhez még csak hozzá sem tett.

Igazi videó szemét.
Nálam az ilyesmi már fika kategória, de ma jó fej voltam.

30%


A filmet innen letöltheted: 12 menet, ami jelen esetben főleg pisztolygolyót jelent!