Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Ezt a filmet nem láttam jönni. Ettől függetlenül adtam neki egy esélyt, hiszen Gerard Butler azért egyelőre nem B listás.
Azután kiderült, hogy valóban lehet Butler A-listás színész úgy is, hogy becsúszott közben ez a B mozi. És nincs ezzel semmi baj, csak éppen a puszta másfél órás szórakoztatáson kívül nem is nagyon jó másra.
Nem tudom, van-e neve annak az alműfajnak, amikor a főszereplő környezetéből hirtelen eltűnik valaki, akinek rejtélyes eltűnésének a kinyomozása lesz a cselekmény a továbbiakban, de ez az a szubzsáner. Vannak remek és kevésbé jó filmek ebben a témában és "A nyoma vesztett" inkább az utóbbi tábort erősíti. Nem tudom, melyik lehet az első ilyen mozi, ami erről szól és, hogy pontosan milyen témák férnek bele, de maradjunk akkor azon a cselekményvázon belül, hogy az eltűnés többé-kevésbé rejtély és az eltűnt személyt kell felkutatni, legyen akár szimplán egy túszdráma, zsarolás vagy földönkívüli szituáció. Úgy veszem, hogy az összes ilyen film alapja Hitchcock "Londoni randevúja" (The Lady Vanished (1938)). Ezt a mozit akkor is érdemes megnézned, ha nem szereted a régi filmeket, mert Hitchcock, európai rendezőként, sokkal figyelmesebb a történetmesélésben, mint az amerikai direktorok és forgatókönyvírók. Mire gondolok? Arra, hogy azon kívül, hogy a cselekmény nagyon ügyesen van felépítve, mellette eleget foglalkozunk a mellékszereplőkkel is, ahhoz, hogy aikor szükséges, tudjunk nekik szurkolni. A film lényegében egy kémfilm, melynek középpontjában egy vonatutazás áll, ami alatt egy fiatal amerikai lány friss ismerőse, egy idős hölgy, egyik percről a másikra nyomtalanul eltűnik, miközben a vonat nem állt meg. A fiatal nő pedig kiegészülve egy kotnyeles zenetörténésszel igyekszik előkeríteni az idős hölgyet, bár, kezdetben minden jel arra mutat, hogy a fpőszereplőmőnk lehet, hogy csak képzelte a találkozást.
Szerintem, ebből építkezik fel nagyjából az összes hasonló alapú mozi, legyen bár sci-fi, amelyben valami kísérlet a ludas az eltűnésekben, (Felejtés - The Forgotten (2004)) vagy egy bűnszervezet igyekszik pénz zsarolni (A félelem országútján - Breakdown (1997)) vagy egy pszichopata gyilkos rabolja el a szívünk hölgyét, esetleg a gyerekünket (Nyom nélkül - The Vanishing (1993), Fogságban - Prisoners (2013) és a többi. Szegről végről ide erőszakolhatnám az "Elrabolvát" (Taken (2008)) vagy akár Schwarzenegger "Kommandóját" (Commando (1985)) de ezeknél a műveknél nincs vagy szinte nincs rejtély, csak a hős útja, amíg visszaszerzi azt, akit elraboltak tőle, míg a jelen tárgyalt film az akció mellett némi rejtélyt is megenged magának, ám valójában valahol az arany középúton halad. És teszi mindezt nagyon kiszámíthatóan és egyenletes tempóban, néha nem is túl logikusan. Marc Frydman forgatókönyve klisés és bár a táma korábban elég izgalmas volt a felsorolt filmekhez, itt alig tartja fenn az érdeklődést, hiába igyekszik néhány flashback-kel és egy időben korábban mutatott jelenettel fenntartani az érdeklődést. A mellékszereplőkről alig tudunk meg valamit, a szülők karaktere eszméletlenül ostoba, a férjet pedig olyan módon támogatja a helyi seriff, ami csak akciófilmekben lehetséges. Nem derül ki, hogy Butler karaktere pontosan milyen múlttal rendelkezik, de, olyan pontosan halad előre a felkutatásban és annyira szerencsés, hogy nagyon izgulni sem tudtm érte. Valahogy az egész mozi olyan átlagosan tévéfilmes. Erre mondod azt, hogy egynek jó. Butler persze most is jó, de a többiek közepesnek érződnek és a forgatókönyv azt sem nagyon részletezi, hogy a barátnője miért is olyan, amilyen, így csak tippelhetsz, hogy talán a depresszióját valamilyen született álapot, pl. borderline befolyásolja.
A film majdnem lehetne egy remek akciófilm is, ha csak picit több a pénz és akció, így azonban, épp, csak nem érzed a végén kidobott időnek a megtekintését. Talán nem kellett volna két héten belül összecsapni és nem ártott volna több idő a kidolgozásra is.
Ja, azt nem is mondtam, miről szól! De szerintem, mostanra már te is tudod... Esetleg, a bejegyzésben megemlített filmek közül nézd meg bármelyiket, ez helyett.
Megtekintés: Nem ez az első akciófilm, amit a Trónok harcával befutott Jason Momoa főszereplésével megnézek, de egyre inkább az az az érzésem, hogy ha nem húznak bele nagyon, nem lesz értékelhető akciósztár belőle. Ahhoz az Aquaman szerepe nem lesz elég.
Az "Édes kislányom" nagyjából úgy indul, akár a legtöbb bosszúfilm, amelyben van a magányos hős, aki egy legyőzhetetlen ellenséggel veszi fel a verseny, legyen az egy árnyékszövetség, társulás, esetleg komplett hadsereg, bármi. A lényeg: a jó nagyjából egyedül, a rossz meg sok-sok emberrel. Aztán had szóljon az izomerő, technika és szerencse. Mehet ez kicsiben, mint a Die Hard-ban, egy kis csapat ellen, vagy nagyban is, mint mondjuk a Marvel filmekben, a Hydra szövetség. Azután pedig, jobb eseteben, a jó legyőzi a legyőzhetetlent.
Itt csúnya politikai erők szövetkeznek a gyógyszergyártókkal és a végeredmény jó néhány halott. Ez az érdekszövetség szerint járulékos veszteség, míg az érintettek szerint szimpla gyilkosság. Egy férj pedig odáig merészkedik, hogy egy betelefonálós műsorban, élő adásban fenyegeti meg az egyik lehetséges főkolompost. Azután... valahogy az egész film olyan buta lesz.
Az eleve fura volt számomra, hogy Ray Cooper (Jason Momoa), miután megfenyegette akit kellett, két évig - ha jól olvastam a feliratokat - semmi olyasmit nem tesz, ami alátámasztaná, hogy márpedig a fenyegetése be lesz tartva. Ahhoz, hogy végül elinduljon a bosszú útján, végül az kell, hogy egy oknyomozó újságíró pont őt keresse fel, hogy van néhány bizonyítéka (Nem tudom, de részemről elég ergya újságíró lennék, ha tudok valami fontosat, de nem befolyásosabb körök felé venném az irányt vagy az olvasószerkesztőhöz, hanem az ügy egyik egykori érintettjéhez, aki kb. 2 éve nagyjából semmi érdemlegeset nem tett az ügy előrehaladásában.) Ray sem szívesen veszi rá magát a találkozóra, ráadásul, a legklisésebb lehetőség is megtörténik: az újságírót pont a találkozó kellős közepén késeli halálra egy ismeretlen támadó.
Ray igyekszik megállítani az illetőt és olyat verekszik vele, ami egyrészt, sokkal hosszabb azok után, amiket adnak egymásnak és arra a test reagálna. Nem tudom, hányszor fejeltetik meg egymással a metrószerelvény különböző részeit, de valamiért, a harci jelenetekben ha csak egy-egy a felállás, sosem sikerült az egy ütéses kiiktatás. Eleve mutatják korábban, ahogyan Momoa edz és azért az látszik, hogyha nekiáll, az ellen nem fogja sokáig bírni az ütéseit. A bérgyilkosunk nem is egy masszívabb forma, mégis, elég jól állja a sarat, ami miatt megint úgy érzem, nem akarják, hogy Momoa olyan kérlelhetetlen státuszú harci gép legyen, mint korábban a Schwarzi. Mert ő a kisebb srácokat egy sallerral intézte el és azokkal verekedett kicsit többet, akik a súlycsoportjában, vagy picit felette voltak. Igen, arra akarok kilyukadni, hogyha a főszereplő akciósztár minden ellenségével percekig küzd, akkor az nekem fárasztó. Elhiszem, hogy ez áll közelebb a realitáshoz, de lehet, hogy mégsem. Valahogy, az egész filmben, a legtöbb összecsapás - nincs is túl sok - túl steril, ötlettelen. Hiányzik belőlük az a kraft, ami mondjuk ma már elvárható a John Wick filmek után. Én legalábbis azt várom.
Miután a metrón őt és lányát is eldádázza a bérgyilkos, eltelik röpke két év, hogy tovább haladva az időben bakugrásokkal, végre elkezdődjön Cooper bosszúja. Első körben, bár elvileg tapasztalata nincs hozzá - a film nem árnyalja a figurát annyira, hogy utaljon rá, hogy a család előtt mivel foglalkozott, pedig, bosszú filmeknél nem árt, ha tudjuk, ki fia borja a főhős, és egyszerű pék volt korábban, vagy egy katonai alakulat tizedese - eljut ahhoz a személyhez, akit egykor az élő adásban megfenyegetett. És persze, hogy az úriember félelmében besároz másokat és egyértelmű az is, hogy a találkozás rosszul sül el és az úr meghal. Valahogy mindig így van.
Innentől a Cooper család menekülni kénytelen, mert apu amúgy roppant okosan építette fel bosszútervét. Lánya, Rachel (Isabela Merced) nagyon nem érzi, hogy jó felé haladnának, de egyelőre az apja a családfő és az erősebb, így kénytelen vele maradni, pedig két oldal küzd benne. Az egyik segítene és bosszút állna, ám a racionálisabb nem akar élete végéig menekülni, hiszen, szinte még gyerek.
A bérgyilkos, Amos (Manuel Garcia-Rulfo) pedig folyamatosan a nyomukban van és bár hullanak körülötte az emberek, Cooperrel nem bír. (Ami a film végén lévő csavar miatt eleve fejtörésre adott okot.)
Szóval, Cooper és lánya menekül, a társaság legjobb gyilkosa a nyomukban, a farvízen meg az FBI is igyekszik lecsapni a családra, hogy az utolsó húsz percben kapjunk egy teljesen butus és mostanra kicsit elkoptatott fordulatot, ami sokat nem tesz hozzá a filmhez, hacsak nem terelgeti inkább az abszurd és vicces irányba, ha jobban belegondolunk.
Momoának szüksége lenne végre egy tökös mozira, amiben nem szuperhős, de mégis szétcsap mindenkit. Az az ember közel 2 méter és ha pár hónapot edz, akkor, mint egy állat. Nekem ne futkározzon egy moziban, meg szarakodjon, birkózzon. Puszta kézzel hányja kétfelé az ellent!
Isabela Merced, korábban Isabela Moner minden évvel gyönyörűbb kis latina nő lesz. Szinte félévente jönnek ki filmjei és már az is látta szerintem, aki nem is sejti, hogy látta. Kívánom, hogy sok, izgalmas moziban legyen ő a csini hősnő. Habár, így, húsz évesen még mindig olyan, mint egy kislány, azért, ebben a filmben, amikor edzés közben látjuk, azért nem olyan rossz az összkép róla.
A forgatókönyv szerintem nagyon ostoba. A karakterek néha totál logikátlanul viselkednek, a csavar felesleges és kicsit (lófaszt, nem kicsit) nevetségessé teszi a cselekményt. Akciófilmnek vérszegény, más kategóriába meg nem könnyű belőni.
(Vicces volt, hogy az újságíró milyen körülményesen találkozik Cooper-rel és mégis, milyen könnyen és gyorsan levadásszák. pl.) Több apróságot nehéz kiemelni a szpojler nélkül, így inkább nézd meg te is. A film alig érződik többnek egy költségesebb tévéfilmnél, ezért nem értem, miért láttak fantáziát a mozibemutatóban bárhol is. A logikátlanságok a forgatókönyv hibái. A témából többet ki lehetett volna hozni. Ha hasonló mozit néznék, akkor inkább megint elővenném a "A szökevényt", Harrison Forddal. Tudom, csak hasonló, de kb. megfelel ennek a sztorinak.
Kivétel, ha a "Sweet girl" egyfajta eredettörténet, a korrupt szervezeteket felszámoló hőst bemutató első felvonás volt. No, nem azért, mert ha ebben a szellemben folytatják, nagyon érdekes lehet a nézőnek. De Cooper akciója nem sokban különbözik pl. a Megtorló motivációjától, csak egyelőre kisebb durranásokkal. Szóval, ha egyszer elkészül egy folytatás vagy mini-sorozat, nem fogok meglepődni. Rachel Cooper karaktere megérdemelne egy megfelelő folytatást.
Megtekintés: Alig pár hónapja (február közepe), hogy írtam egy friss Melissa McCarthy filmről és arról, hogy egy számomra meghatározhatatlan okból, feszesen - nagyjából - követem a színésznő munkásságát. A "Szuperagy" pedig kapott is tőlem kemény 40%-ot, mert bár volt kraft az alapötletben, a megvalósítás a szokásosan Ben Falconésan gagyi omlett lett. Falcone egyszerűen vagy nem tud rendezni - ezt azért nem hinném - vagy valami borzalmasan szarul sikerül kiválasztania feleségének a karrierépítő filmjeit. Falcone első mozija, az általam erősen kritizált "Tammy" volt. Azonban, ha arra 30%-ot, a "Szuperagyra" 40%-ot adtam, akkor Falcone rendezéseinek minősége emelkedő vonalat mutat, mert ez a komédia - már majdnem vígjáték - már karcolja a 45%-ot is, persze csak szerintem. Márpedig, ha így javul, akkor előfordulhat, hogy a jövőben látni fogok egy olyan McCarthy mozit tőle, amire ki merem jelenteni, hogy tetszett!
McCarthy rejtély számomra. Mint nő, sehol nincs az ingerküszöbömben. Elképzelhető, hogy az idén 51 éves komika egyszerűen megtestesíti nőben azt a karaktert, amit nekem nem sikerült. Azaz, hogy sikeres komikus színész lett, velem ellentétben és olyan B filmekben kap főszerepeket, amikben magam is szívesen játszanék... ...egy másik dimenzióban. A lényeg, hogy valamiért kedvelem ezt a kissé bumfordi nőt, még akkor is, ha filmjeinek a többsége értékelhetetlen számomra. Talán azért, mert pl. Owen Wilsonnal szemben kifejezetten jó színésznek tartom, bár, ha nem kezd el futószalagon független drámákban alakítani, nehezen fog kiderülni róla, hogy sokkal több van benne a seggre huppanó, trágár dumákat soroló, bizonytalan háziasszony formánál. Állítólag komoly fogyókúrába is kezdett, de ha annak van eredménye, akkor az azt jelenti, hogy ez a film régóta állt dobozban.
A film másik főszereplője, Octavia Spencer azon kevés fekete színésznők egyike, akivel ha tehetném, azonnal aláírnék egy filmszerepre. Nem azért, mert a hölgy Halle Berry, vagy hasonlóan csinos Afrika hercegnője típus (tudom, hogy mennyire rasszistának hangzik) hanem mert pont nem, de amit a külső nem ad, azt szerintem színészi teljesítményben bőven hozza. Pár éve, amikor fejben összeállítottam egy Top10 színésznőt, akikkel játszanék drámai szerepet, Spencer belekerült a csoportba és nagyjából ekkor jöttem rá, hogy feleségnek a szebbekből válogatnék, de ha egy filmdrámában szeretném megmutatni, hogy van bennem Olivier-i tehetség (Sir Laurence Olivier* - a szerző) akkor egészen biztos, hogy a csúnyácskább, vagy pol-korrektebb megfogalmazásban, a kevésbé vonzóak közül keresnék partnert.
McCarthy és Spencer szerintem képesek elvinni egy filmet a hátukon, ezt bizonyítja az is, hogy itt is sikerül nekik, pedig a forgatókönyv nem túl acélos.
A múltban, vagy negyven éve, (legalább annyi kell legyen, hiába mond mást a film, a színésznők kora miatt...) egy különleges légköri jelenség miatt valamiféle kozmikus sugárzás éri a Földet és ennek folyományaként néhány ember génjei megváltozik, ami által különleges képességekre tesznek szert. Néhányuk a frissen kapott adottságot rossz dolgokra használja, és egyikük elpusztít egy metrószerelvény, amiben az akkor kisiskolás Emily (Octavia Spencer) szülei is utaztak és meghaltak. Emily pedig megfogadja, hogy a szüleitől örökölt intelligenciáját és kitartását abba fogja ölni, hogy kitaláljon valami mesterséges szuperhős szérumot, hogy majd utána összefogdossa a kártékony X-meneket. Azonban ehhez előbb túl kell élnie az iskolát, ami nem menne neki, ha az iskolai erőszakból nem mentené ki a későbbi legjobb barátnője, Lydia (Melissa McCarthy), aki viszont nagyjából mindenben az ellentéte az okos afroamerikai kislánynak. Barátságuk egy ideig megbonthatatlan, azonban Lydia olyannyira híján van a felelősségnek, hogy mikor figyelmetlensége miatt Emily majdnem elesik egy ösztöndíjtól, az öri-bariból öri-hari lesz.
Elrepülnek az évek és Lydia még ma is visszasírja legjobb barátnőjét jelképes elvesztését, így amikor kiderül, sulitalálkozó lesz, némi besörözéssel felvértezve elmegy Emily munkahelyére, mivel az ígéretével ellentétben, nem érkezett meg a buliba.
Ahogyan sejthető - igen, van klisé rendesen, de hát ha a Pókember filmekben ezt nem rovom fel a rádióaktív póknak, akkor itt sem fogom felróni a sörnek és a leginkább spa-fotelnek tűnő kísérleti-masinának - Lydia megint belekeveredik valami bénázásba és akaratán kívül részese lesz Emily mostanra beért kutatásainak.
Mellesleg a film egyik legjobb poénja a két kezelés közötti különbség. Azon fel tudtam röhögni.
Szóval, a szuper-emberségi kísérlet egyik felét Lydia, a másikat Emily kapja, akiről az is kiderül közben, hogy anya lett az évek alatt, és van egy lánya, aki a Wakandai Suri amerikai középosztálybeli iskoláscsaj megfelelője.
A két asszonyka pedig, ahogyan a szuperhősfilmekben látta, járni kezdi a várost, hogy legyőzze a gonoszokat. A többit sejted?
A film humora nekem sokszor tűnt gyermetegnek. Nem tudom, hogyha van egy jó témájuk, amit jól megírt szövegekkel egy viszonylag komoly moziként is el lehetne adni, mi szükség van karikatúra szerű gonoszokra és az unásig ismert történeti klisékre? Egyszerűen ilyen a lusta forgatókönyv írás, vagy az amerikai humor nem képes túllépni egy 12 év körüli kissrác humorvilágán.
A színészek azonban ripacskodásukban is jók. Jason Bateman szokás szerint olyan, mint a szomszéd matektanár laza figurája - ez a pasi nagyjából olyan, mintha egyik filmjéből szünet nélkül, sétálna át a másikba - Bobby Cannavale (Te ezek nagyjából mind 69-70-esek???) pedig nem tudom mennyit alszik otthon, de mostanában szinte mindenben benne van. Itt épp negatív hős, mint a Jumanji újrában, pedig a Szuperagyban már egyenesen McCarthy pasija lehetett. Smároltak is egy sort, miközben Falcone dirigálta őket, aki mellesleg McCarthy férje. Melissa Leo nevét meg mostanra sikerült megjegyeznem, pedig a Támadás a Fehér Ház előtt is láttam már filmjeit. Laser szerepében meg az a Pom Klementieff látható, aki a Galaxis őrzőiben alakította Mantis-t. Erre mondjuk úgy jöttem rá, hogy elolvastam, ki ő, mivel Mantis arca annyira el lett maszkírozva, hogy sosem ismertem volna fel segítség nélkül.
A fényképezés szép. A zene nem túl erős. Konkrétan a zenei albumot meghallgatva egy jobb motívumot nem találtam benne. Pedig Fil Eisler nem kezdő a szakmában, mégis hiányzott az a plusz a zenei anyagból, ami miatt esetleg újra meghallgatnám. Ráadásul, a filmben nem is hallgathatjuk végig a The Cranberries Dreams című számát, bár, amikor elkezdődik, megdobbant a szívem. A trükkök, éppen elmennek, de volt egy olyan pillanat is, amikor felszisszentem, annyira gagyi volt valami megoldás.
Ben Falcone vagy egy lehetséges folytatásnak ágyazott meg, vagy még nem kiforrott forgatókönyvíró, de furcsálltam, hogy az Emily életcélját kiváltó ok, azaz a szülei meggyilkolása, nem kap kerek lezárást azzal, hogy a film végig esetleg elkapta volna a gyilkosukat. Laser sorsa pedig egy homályos mondatot kap, míg a társaság kihagyhatatlan árulóját is elfelejti a film a végére.
A kémia érezhető a két női főszereplő között, ami annak is köszönhető, hogy közel húsz éve nagyon jó barátnők.
Szóval, akad pozitívum, de a jó szuperhős-komédia nem ez.
Megtekintés: Bár nem szívem csücske Jennifer Garner, már úgy
vártam az új filmjét, mint egy falat kenyeret. Némi túlzással.
Az utolsó film, amit Ben Affleck ex-nejétől legutóbb láttam,
még moziban, a v. e. (vírus előtt), a Peppermint című, nem túl jól sikerült
akciófilm volt. Szóval, vagy 3 éve. Közben azt hiszem szét is mentek, bár, ez
nem tartozik ide.
A Peppermint nem igazán tetszett, mert pontosan tudom, hogy
megfelelő kezekben Garner kifejezetten ütős akciókra is képes, (Nézd csak meg Peter Berg rendezését, A királyság-ot) ebben a filmben
viszont az akció egyszerűen túl halovány volt. Az ötlet meg a szokásos. Pont
hihető…
Erre itt ez az új mozi, amit igyekeztem gyorsan letudni. Nem
számítottam rá, hogy ezzel visszatér a színésznő a csúcsra. Az alaptörténet
már megint egy tipikusan amerikai filmes téma: Az Igen nap, amikor a szülők egész nap
azt teszik, amit a gyerekek szeretnének. Az amerikai filmkultúra egyik erős szelete, hogy olyan filmeket készítenek, amik egy adott ünneppel, ünnepnappal, vagy szimplán a buli fogalmával hozhatók összefüggésbe. Igen, ha most belegondolok, egy elég nagy halmaz,
amelyben elférnek a karácsonyi, hálaadási mozik, mellette a horrorfilmes
al-műfajú Halloween és Péntek 13 filmek, vagy pl. az esküvő kérdéskörbe tartozó
komédiák a Koszorúslányoktól az Agglegénypartiig, vagy az iskolai szüneti
filmek, melyekben elszabadulnak a fiatalok vagy egy egész család, mint a
Vakáció mozik, vagy a Házibulis marhaságok. Kezded érzékelni, hogy azért ez egy
szép nagy halmaz, igaz?
Az Igen Nap pedig szépen megkapta a maga kis alsó polcát,
ahol osztozhat az olyan filmekkel, mint az X-A buli elszabadul és hasonló
mókák.
A koncepció tehát egy ismert vagy kitalált közösségi
program, ami lehet ünnep vagy kreált indok, és megtapasztalhatjuk, hogy ennek
ideje alatt mi történik. Amerikai filmben, főleg, ha családi filmről van szó,
leginkább előkerül némi kapcsolati probléma, hogy a végén kiderüljön, mindenki
nagyon szereti a másikat.
Upsz, sajnos ennél többet azt hiszem nem is lehet erről
mondani, hiszen, minek írogassak erről, ha elemezni fölösleges, annyira
habkönnyű? Ha már hab, annak is lesz benne szerepe. Alig nyolcvan perc, ami
szintén azt mutatja, hogy a kedves alapötlet mellett túl sok mindennel nem
duzzasztották fel. Valójában totál csinált az egész balhé, ami a kis család
kalandjait kiváltja és már az első percekben, hogy elkezdődik az Igen nap, arra
gondoltam, hogy ahogyan aput és anyut bemutatják az első percekben, nekik
alapból később is ilyen lenne minden napjuk, el sem jutottak volna addig a pontig, amit a film bemutat. Ilyen anyukával soha.
Oké, jól megmagyarázzák, mekkora felelősség szülőnek lenni
és előkerül a tipikus rossz zsaru-jó zsaru hasonlat, de egyszerűen
elképzelhetetlen volt számomra, hogy a bevállalós anyu egy percig ne élvezze a
gyermekeivel töltött időt, találjanak ki a kölykök akármekkora őrültséget. Bár, ennek ellenére jót mosolyogtam a home videón, amelyet a gyermek összedobott, mert totál bele tudtam élni magam és szerintem, gyerekkoromban nekem is összejött volna belőle pár perc - fakanál tört, de van másiiiiik - annak ellenére, hogy imádtam anyámat.
Mellette apu és munkahelyi problémái kifejezetten felületesen, mellékesen
kerülnek megemlítésre, emiatt nem éreztem azt, hogy tényleg ennyire alá kellene
rendelnie egy szombati napot is, mint itt sikerül neki majdnem. Azután a film
végére el is felejtjük, hogy volt odabent némi gebasz, pedig megérdemelte
volna, hogy korrektül lezárjuk azt a vonalat is, így a film elején bemutatott kollégák, akikből kinéztem volna még pár poént, nem lettek kihasználva.
Fura, hogy a film anyut negatívnak akarja beállítani, miközben látjuk, hogy a gyermekeinek pl. milyen magas szinten készíti össze a uzsitáskáit. Más filmben ilyenkor ez apára marad, mert anya elvesztette valahol a kapcsolatot a családdal. Úgy elhiszed, hogy két nagyobb gyermeke egyfajta hadvezért lát benne. Whatever.
Hiányoltam még a nagylány és barátnőjének a történeti
lezárását, amiben kiderül, hogy rossz érzéseinek volt-e alapja, vagy nem, mert
azzal mélyíthették volna a karaktert annyiban, hogy lássuk, anyu mégis csak jól
nevelte fel a lányát, aki még tudat alatt is, belső sugallatra képes megfelelni
a szülői elvárásnak és ha megszólal benne egy belső hang - ahogyan említi is, hogy rossz az érzése a srácok bulijával kapcsolatban - annak később van alapja, ami egy pár soros anya-lánya beszélgetésben megmutatta volna, hogy sokkal több bennük a közös, mint gondolnák, vagy, anyu egyszerűen a jelenlegi lázadozás ellenére is kifejezetten jó munkát végzett kislánya nevelésével.
Igen, ott csak kerekíthettek volna a bulizós srácok randinak
a végére valami kis apró problémát, mondjuk, hogy előkerül egy füves cigi és
akkor a rendőrünknek is lett volna plusz funkciója, amikor a srácokat
fegyelmezni kell, ahelyett magában beszélve igyekszik hozni a comic relief figurát.
Szóval, a forgatókönyv szerintem a felszínt karcolgatta és
inkább amolyan marketing-filmnek éreztem, ami pusztán igyekszik kedvet csinálni
már megint egy amerikai őrületnek, ami majd jól körbejárja a világot, hogy pár
év múlva a magyar női magazinokban is arról olvassak, hogy a bezzeg anyák
hogyan teszik még személyesebbé ezeket a közös IGEN napokat.
A színészek rendben vannak. A legnagyobb lány, Jenna Ortega gyönyörű kis
hölgy és valójában épp 19 éves, a kicsi, Everly Carganilla a szokásos cukiság, a fiú, Julian Lerner pedig, nem tudom miért, kb. olyan kis béna töki,
mint majd’ az összes hasonló, családi moziban. Mintha a fiúk kapnák a
leggyengébb karaktereket. (Lásd még a Instant család.)
Sajnos, ez a családi mozi sem lett túl erős. Mintha az amerikai nézők nem igényelnének mély karaktereket, ha családi filmet néznek, pusztán legyen mindenki csinos, kedves, színes. Az biztos, hogy nem hiszem, fogom még látni ezt a filmet. Akkor inkább az Instant család.
Ha úgy vesszük, az ilyen bulis napos feldolgozások igazából nem rendelkeznek valódi ötlettel. Olyan, mintha végigkísérnénk egy család napját. Ezt lehetne sokkal szórakoztatóbban is csinálni. Itt valahogy kicsit minden súlytalan, a mellékszereplőkből meg az aki kicsit több figyelmet kap, az volt a legkevésbé érdekes számomra, ráadásul, itt és érezni kis hiányt, hiszen, kiderül, hogy hat gyerekes apa, azonban a filmben semmit nem tudunk meg a családjáról, holott, abban is lett volna akkor már lehetőség, hogy keveredjen a két család.
45%
Apu az állandó jó zsaru. Mikor végre árnyalhatnák a figurát a munkahelyével kapcsolatban, anyu finoman kipöccinti a témát parkolópályára. Végül persze megoldódik minden, csak nem éreztem a helyzet súlyosságát, pedig, arra ebben az esetben lehet, hogy szükség lett volna.
Megtekintés: Mai fejemnek meglehetős türelemre volt szüksége, hogy rászánja a mozira azt a nem túl sok játékidőt. Ez a film ma már inkább kínos, mint vicces. Azonban érdekes lehet egy alternatív univerzum, amelyben Chris Kattan lett sikeres mozisztár, aki minden egyes filmjében a legcsinosabb színésznők kegyeit nyeri el, és Will Ferrell az, aki felejthető produkciókban hozna felejthető karaktereket, hogy megkérdőjelezze, mennyire egy helyről indult ez a két srác. (Ferrell jelenleg 10 produkcióval készített többet, mégis, mennyire más a megítélése a két színész pályaívének.)
Láttam már ezt a filmet korábban és csak azért emlékszem néhány apró
jelenetre belőle, mert Will Ferrell sosem tudott számomra élvezhető színész
lenni. Kezdetben egyenesen irritált a fizimiskája és most, hogy már az
ötvenesben van, elviselem, azonban épp annyira nem húzónév számomra egy moziban,
mint Owen Wilson vagy Adam Sandler. Sőt, inkább elengedem. Chris Kattan már
érdekesebb téma, hiszen míg hazájában elismert és egy időben talán sikeres
komikus volt, nálunk szinte teljesen rejtve maradt munkássága és gyakorlatilag a
„komoly” művészetét egyetlen horrorfilmből ismerem, a „Ház a Kísértet-hegyenből”.
A két aktor a Butabi fivéreket alakítja ebben az inkább bugyuta, mint ügyes
komédiában. Két fiatalember, akik belső kényszere, hogy a sznob éjszakai élet
meghatározó pillérei legyenek, miközben az életről és az életben maradásról
sincs túl sok fogalmuk. Éppen ez a gyökértelen élvezethajszolás az, ami miatt
édesapjuk, aki egy kisboltot vezet, minden nap igyekszik terelgetni őket, hogy
vigyék valamire, azonban a srácok olyan álmokat kergetnek, amelyek elérése
elérhetetlennek tűnik.
Kattan és Ferrer (Sokat elárul arról, mennyire kedvelem a színészt, ha kiderül, hogy még a nevét is helytelenül jegyeztem meg, csak a cikkben a többi esetben kijavítottam a hibát...) akik a „Szombat este élőben” című szórakoztató műsorral
mutatkoztak be a tévénézőknek szélesebb körben, már a szkeccsekből összeállított
műsorban felépítették két ártalmatlan, de ostoba karakterüket. A nagy vászonra lépés egyértelmű volt számukra, hogy a visszajelzések után, érdemes mozifilmben
továbbvinni a két figura földhözragadt kalandjait. A film bár nem túl okos (kimondom: egyenesen lustán buta) és
most, 2020-ban nézve kínosan poros, egy szűk réteg számára már-már kultikus
alapműként maradt kellemes emlék. Ez azonban nem feltétlenül a történetnek
köszönhető, amely kifejezetten buta, még a karakterfejlődés szempontjából is,
hanem sokkal inkább az életérzés közvetítésnek, amely a kilencvenes évek bulis
világát mutatja meg – erősen kis szegmensre korlátozva. A másik, ami miatt
emlékezetes lehet a film, hogy az akkori évek legismertebb, ma is nosztalgikus
hatással bíró diszkózenékkel pakolták meg a másfél órát. Szegény eredeti
filmzeneszerzőnek, David Kitay-nak kevés időt hagyva, hogy megmutathassa tehetségét., bár, nem emlékszem, lett volna olyan munkája, amely kiemelkedő lenne számomra.
A rendezőről, Fortenberry-ről pedig döntsd el te, mit árul el, hogy nagyjából 120 produkcióban működött közre direktorként, amiből 2 (!) került mozis bemutatásra. Hát nem azt, hogy a "maga" idejében a "Diszkópatkányok" kiérdemelt volna neki egy masszívabb mozifilmes karriert.
Vajon melyik lehetett az első film, amelyben a főhősök fillérekkel igyekszenek lefizetni egy ajtónállót, dílert, rendőrt, vagy bárkit, hogy elérjék a céljukat? (A kidobó szerepében amúgy Michael Clarke Duncan, akit Oscar-díjra jelöltek a "Halálsoronban" nyújtott alakításáért.)
A „Butabik”, mint írtam, nem rossz szándékú fiúk, így talán ez az egy, ami
miatt megkedvelhetőek, azonban értelmi képességeik egy akaratos kiskamasz
viselkedésével teszi őket egyenlővé, ami miatt felnőtt embernek, főleg, aki már
tudja, miről szól az élet, kissé fárasztó lehet ez a fajta „megcsináljuk”
hozzáállás, hiszen ahhoz többet kellene tenni, mint apucit pumpolni anyagilag és
a lehető legtöbb módon cikissé tenni magunkat.
Az alaphelyzet is szimpla: a két Butabi fiú szeretne a Roxbury elnevezésű
szórakozóhelyre bejutni és ha ez nem lenne elég komoly célkitűzés amúgy henye
életükben, fejükbe veszik, hogy maguk is nyitnak egy extrém, sznob bulihelyet,
amibe korábban őket sem engedték volna, be, azonban ők nem lesznek kirekesztők,
ha sikerül a terv, és bárki előtt megnyitják az egyszeri diszkópatkányok
mennyországát.
A tervhez azonban sem pénzük, sem egyéb affinitásuk, ezért főleg álmodoznak,
míg – ha már amerikai álom – rájuk nem kacsint a szerencse. No, nem mintha
megérdemelnék. Ugyanis a film nem tör pálcát felettük és nem azt mutatja meg,
mennyire erősen kell dolgoznod azért, hogy a vágyaid beteljesüljenek. Éppen
ezért, értéke és érdeme nem sok marad a végére, a suttyó humor azonban nem
hiszem, hogy elég, hogy különösebben az átlag fölé emelje a produkciót, még
akkor sem, ha egyszer azért ki lehet bírni.
A Butabi fiúk híresen kényesek a testükre, de még a legjobb cimborájuk (Lochlyn Munro) is tudja, hogy lusták ahhoz, hogy tegyenek is érte. Munro filmográfiája jelenleg már majdnem 250 címet kóstál! Mégsem hiszem, hogy pl. a magyar nézők pár százalékán kívül tudná bárki a nevét.
Az, hogy mennyire híján van acélos forgatókönyvnek a mozi, az az, hogy kerek
74 (!) perc alatt lezavarják az egészet. Ráadásul, nem elég, hogy rövid, mert
kevés az igazi ötlet, amely egy komplexebb filmhez kellene, még a dramaturgia is
erősen esetleges és hézagos. Szpojler lenne, ha nem egy közel harminc éves filmről
beszélnék, de a végére a srácok álma a lehető legprofánabb módon valósul meg,
mindenféle komplikáció nélkül és ha ez nem lenne elég, álmaik nőivel is sikerül
megtalálni a közös hangot, amely miatt az egész film egy hurrá-optimista,
rózsaszín, flitteres attitűdként képes funkcionálni, nélkülözve a drámát.
Mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy ha van egy órád, a háttérben
legyen, ami megtöri a csendet.
A jó karakterek jók, a rosszak pedig rosszak, de még csak nem is mindent bele mód, csak karakterükből adódóan, minimális akadályt gördítve főhőseink elé. A mellékszerepben pedig a legjobb Richard Grieco, aki azt hiszem, csak azért vállalta el a szerepet, mert... ...nem akart pert.
Igen, ha jobban megnézzük ezt a kis mozit, érthetetlen, mitől lett olyan
sikeres egy generáció fiataljai között, hacsak nem azért, mert ráerősít arra a
gondolatra, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges a kemény munka és
kitartás, hanem az is elég lehet, hogy jókor vagy jó helyen.
Így azonban még tanmesének is hibás.
Megtekintés: Egyszer valahol olvastam, hogy a társasjáték-filmek között ez a
mű az alap. Van egy sejtésem, hogy félreértettem valamit.
Valójában ez a film tényleg egy népszerű, még nálunk is ismert társasjáték
alapjait felhasználva készült, azonban nem merném azt állítani, hogy a kész mozi
hiánypótló alkotás. Sőt, ha ez alapján kellene megvennem a játékot, egészen
biztos, hogy tovább porosodik a bolt polcain.
Rendben van, hogy egy olyan játékról beszélünk, amely családi szórakozás. Ez
azonban morális kérdéseket mozgat meg bennem: Valóban szükség van olyan játékra,
amelyben egy gyilkossági ügyet kell a csemetéknek kilogikázniuk? Nem mintha az
lenne az elvem, hogy neveljünk puhány kölyköket. És nem mintha a népmese univerzum
nem eleve a horror műfajjal járna kéz a kézben. De na...
A játék népszerűsítéséhez pedig olyan személy csatlakozott, mint John Landis,
aki készített korábban és utána is remek komédiákat. Hogy úgy érzem, ebben
mégsem bízott eléggé, azt abból merem kikövetkeztetni, hogy az erősen kamaradarab
történet rendezését lepasszolta egy olyan újoncnak, akinek ez volt az első
mozija (!). Oké, születtek már ilyen kooperációból csodák is, hogy mindjárt a
legjobb filmek egyikeként aposztrofált „A remény rabjait” hozzam fel példának,
amit Rob Reiner rendezett volna, ha Frank Darabont átengedte volna a
forgatókönyv írása után a gyeplőt. De nem engedte és végül elsőfilmesként egy olyan alkotást tett
az asztalra, amilyet talán az ismertebb kollégája sem tudott volna összehozni. Állítólag Darabont makacssága ellenére végül Reiner a háttérből segítette a törető kollégát, azonban ennek "hivatalos" nyomát nem találni az imdb-n.
Itt azonban az van, hogy olyan, mintha híres rendezőnk kihátrált volna a
projecktből és odaadta volna valakinek, aki ha esetleg nem hozza a kötelezőt,
akkor sincsen baj, hiszen miről beszélünk? Egy hihetetlenül sikeres játékról,
amely azt sem fogja megsínyleni, ha a belőle készült adaptáció elhasal.
Nem néztem utána, hogy végül világszinten sikerről beszélhetünk-e a filmmel
kapcsolatban, ám miután rászántam a másfél órát, kétlem, hogy meggyőzte volna a
kritikusokat. Mert végül, amit kapunk, az egy bohózat, amely leginkább a
„Meghívás egy gyilkos vacsorára” című műre emlékeztet. Mintha annak lenne a kelekótya kistestvére. Mellesleg a "Meghívásban..." is akadnak blőd poénok, ott azonban a karakterek rendesen a helyükön vannak, míg itt gyakorlatilag a nevük, ami kapcsolódik a játékhoz, azonban a figurákban rendesen turkálni kell, hogy a néző megtalálja a kapcsolatot, mint pl. az autóik színe, mert a ruháik valami kifacsart humor miatt, ellentétesek a neveikkel.
A szereposztás nem rossz. Többen, akik benne voltak, akkoriban voltak a
csúcson (Madeline Kahn, Tim Curry) néhányan valójában sosem lettek elég ismertek
(Michael McKean) míg mások pont ettől az évtől emelkedtek fel Hollywood
csúcsára, hogy végül megállapodjanak valahol a biztos középszerűségben
(Christopher Lloyd, akinek Vissza a jövőbe című moziját szintén ebben az évben
mutatták be.). Főszereplő nem is lehet, a történet lényegét tekintve, leszámítva
talán Curry-t, aki talán a legtöbb lehetőséget kapta a moziban. Még két nevet
ismerek a stáblistáról. Mindketten nők és mindketten ekkoriban tündököltek,
hogy a kilencvenes évek után masszív mellékszerepekre kárhozzanak: Colleen Camp és
Lesley Ann Warren.
Azonban ez pontosan az a film, amiben nem igazán lehet megmutatni a
tehetséget, hiszen a célközönséget úgy kellett belőni, hogy a család együtt
nézhesse meg a filmet. És pont ez az egyik legfontosabb motívuma a filmnek:
Egyszerűen nem képes komolyan vennie magát és így ez a lehetőség a nézők számára
is elveszik. Ugyanis, nem tudom, láttam-e már olyan krimit, ami megfelelően
tálalt volna gyilkossági ügyet a fiatalabb korosztálynak, ugyanakkor nem annyira
lebutítva, hogy apu is élvezhesse azt a gyerekkel. Ezt a filmet pedig nem fogja
az egész család élvezni. A színészek produkciói nagyjából kimerítik a burleszk
mozik humormagvait, amelyeket akkor fedezett fel a filmgyártás, amikor megjelent
a hangos film. Így, amit látunk, nem vicces, hanem nevetséges, sőt, néha
ciki. Számomra a díszletben kóválygó színészek sosem voltak szórakoztatóak, ha úgy éreztem, a mondanivaló hézagait kell betömködni. Márpedig a játék nyomozása, amely aprólékos logikára épül, elveszik, mert a filmes karakterek egytől-egyig impotensek a gondolkozásban és végül a konklúziót a lakáj vonja le, Wadsworth (Tim Curry), igaz, ő rögtön több verzióban. Sajnos, nem más ez, mint lusta maszatolás, pedig egy feszesebb és érdekesebb forgatókönyv megmenthette volna a filmet. Például egy olyan, hogy mindhárom lehetséges változatot más karakter vezeti le előttünk, a saját képen belüli és kívüli tapasztalataiból. Azonban ne várjunk ilyen csavarosságot, hiszen a tizenéves korosztályt is le kell ültetni és még az ostoba hozzáállás ellenére sem túl egyszerű.
Az már eleve mindegy is, hogy a játékra felhúzni egy kerek történetet, szinte
lehetetlen feladat. Itt mégis majdnem sikerült, bár, pont azt nem értettem,
minek keverték bele a film elején a közjátékot, amikor a "Mustársárga" tábornok a valódi nevén bemutatkozna, a komornyik Wadsworth leinti, hogy hagyatkozzanak
azokra a nevekre, amit ő talált ki az érkező vendégeknek. Teljesen felesleges és indirekt a történet szempontjából. Ha már úgyis a komikum a fő irányvonal,
miért nem maradtunk annál, hogy a karaktereknek valójában ez a neve és
kész???
A másik, hogy hiába ennyi remek karakter ha a történet előre haladásával
kiderül, nem nagyon tud velük mit kezdeni a forgatókönyv és csak csetlenek meg
botlanak.
Akad pozitívum is: A film befejezése bár erősen kimódolt, mindhárom változat
egészen jól sikerült. Merthogy, a Clue egy olyan film, aminek három befejezést –
valójában négyet, de az utolsó változatot a készítők is szégyellték és sikeresen
eltüntették – forgattak le és ezeket keverve juttatták el a filmszínházakba.
Ennek köszönhetően még ma is sokan élnek, akik egy befejezés szerint ismerik a
mozit... Mindenesetre, később, mikor megjelent otthoni forgalmazásra a film, már
mindhárom lezárást beillesztették, sőt, az egyik mellé odabiggyesztették, hogy ez a
valódi, míg a másik kettő elmejáték. Ez amennyire jó húzás, annyira ki is rántja a szőnyeget a kevés néző alól, aki a kissé szétszórt forgatókönyvet eddig követni
tudta.
Ettől függetlenül részemről egyszer nézős szórakozás és már ez előre
vetítette, hogy táblás, asztali társasjátékból, bizonyos esetekben eléggé
segglyukból előrángatott ötlet egy kerek filmet felépíteni. Itt is az a probléma, hogy
ragaszkodtak hozzá, hogy valamennyire "játékban maradjanak". Persze, ez másik oldalról meg pozitív is, mint
említettem. Így azonban a komolyságát teljesen elveszíti a film és nem
krimiként funkcionál, ami izgalmas, hanem bohózatként, amely színházba való és
nevetséges, bazári poénkodással – nem poénokkal... – operál.
Ha már operál, mi annak a játéknak a neve, amikor van egy baba teste, rajta
kis égők és a drótokat hozzá érintve tudjuk megnézni, mi a baja? Az melyik játék
is volt...?
Talán szabadabban kellene kezelni az alapanyagokat. Ha készülne játék a „Ki
az úr a tengeren”-ből, egészen biztos, abból is pont a lényeg nem működne a
vásznon – a kötvények, rakományok papírjainak vásárolgatása – és ami mellékes a
játékban, arra lehetne építeni – lásd a szerencsekártyákat, pl. a
kalóztámadással!
Le a kalappal Tim Curry kaszkadőr munkája előtt.
Mindegy. Egynek elmegy. Azonban, ha jó kamaradarabot akarunk látni, amely egy
épületben játszódik , sok ismert színésszel és Tim Curry is benne van, akkor
nézzük meg inkább ezredszer Stallone Oscar című vígjátékát, mert ott a bárgyú
poénokra rengeteg tényleg vicces jelenet, párbeszéd is jut.
A „Clue”-ban gyakorlatilag vagy ötven perc után nevettem fel először, amikor
a ház vendégei megpillantva a pár perce meggyilkolt cselédlány holttestének a
látványára az égvilágon semmilyen érzelmi kitöréssel nem reagáltak, csak elfordulnak és elcsoszognak. Az vicces
volt! Azon felröhögtem!
A végén jegyezném meg, hogy a filmben megjelenő rengeteg játékos utalást egyedül azért nem szedegettem össze, mert magam ezzel a játékkal ha játszottam is valaha, az olyan régen volt, hogy semmire nem emlékszem belőle.
A filmet nézve emlékezteti magát az ember, hogy a színészeknek sem lehet egyszerű az élete, főleg, ha olyan feladatokat kell megoldaniuk, hogy bezárkózva egy fürdőszobába, rettegve magukban beszéljenek. Itt sem sikerült maradéktalanul abszolválni a feladatot – végiggondolva, egyáltalán nem könnyű ez – és egészen ripacs közeli élményben volt részem.
Az egyik fontos női karakter olyasmit csinál a filmben, amit nők nem nagyon tudnak megoldani: fut! Ez mondjuk nem volt kérdés, hiszen a film elején az eyecandy miután egy rövid shortban hazaér, megcsodálhatjuk izmos vádliját és combját. Néhány ismerőssel beszélgettünk már róla, hogy az átlag amerikai: kövér. Igen, onnan ered az aerobik, meg ők találják fel a legtöbb sportolói vackot, amivel égetheted a zsírt, de ugyanakkor talán az egész földön náluk a legegészségtelenebb az étrend és mivel sokkal többen esznek, mint sportolnak, az amerikai átlagember el van hízva. Amikor viszont ilyen remek testi adottságokkal rendelkező egyedek tűnnek fel egy filmben, elgondolkodom, hogy tényleg arra épül az amerikai filmszínészek csoportja, hogy minél egyedibb, csinosabb legyél – már az új-generációs tinisztárokat és tévés színészeket tekintve – és csak elvétve csúszik be néhány nem éppen szimpatikus külsejű figura is közéjük, mert azért az igazi tehetséget nem merik elnyomni? Vagy, mert egyszerűbb néha markánsabb arcú emberekhez nyúlni, mint maszkolni? Talán ezért van, hogy ha megfigyeled a horrorfilmeket, általában a fiatal szereplők válogatott Disney külsőt vagy Való Világ formátumot hoznak, az idősebb, paráztató szerepekre meg találni néhány elhasznált arcú idősebb aktor. (Bár, Meg Foster is milyen gyönyörű volt a mélykék szemeivel a hetvenes évek végén, nyolcvanas elején, most meg egyenesen egy alkeszre hajaz szegény.)
Arra akartam kilyukadni, hogy néha a belső kisugárzást és tehetséget feláldozzák a külsőségek pozitívuma miatt.
A film forgatókönyve sem kifejezetten egy új történet, csak nem volt időm előkapargatni elmém homályából azokat a filmeket cím szerint, amikből össze lett tákolva.
Mert láttunk már meteort a bolygóra érkezve, amelyből egy lény szökik meg, majd véres hadjáratot indít valamilyen formában a lakosság ellen – Rémes egy éjszaka – hogy, azután egy másik lény a földre jöjjön és begyűjtse vagy elpusztítsa azt – Dark Angel, Critters.
Itt is valami hasonló történik, megspékelve a Paraziták szinopszisával, egy olyan lénnyel a fókuszban, amelyik a gerincoszlopra csimpaszkodva átveszi a test felett a hatalmat, és azt irányítja. Csak a test elfoglalt területe változik, hol gerincre, hol agyra, hol szívre, hol lélekre. Ahogy a forgatókönyvben jön... – felsejlik benne némi The Hidden is.
http://www.cinegore.net
A filmnek nem nagyon van főszereplője, mivel több karakter kap viszonylag sok játékidőt, hogy azután kiessen a cselekményből. Talán jó combút emelném ki, mert ő nagyjából végigviszi a filmet. A meteort megvásárló fiatal geek-et, vagy nerd-et vagy ki a franc a srác, történet közben „elveszítjük”, pedig rossz játéka után azt hittem, minimum ő lesz a végső hős. Hát nem... baj.
A befejezés pedig pofátlanul emlékeztetett David Cronenberg Parazita gyilkosságok horrorfilmjére, de egyébként is, ha nem láttad a filmet, láttál valamit, aminek kb. ez volt a vége.
Így a szürke anyag, amire a film nem nagyon tér ki, hacsak nem a parazitákra utal, amik szürkék, nem sok vizet zavar a sci-fi horror palettán. Utánérzés, nem túl kidolgozott, nem túl ügyes. Kicsit szürke.
Azért még van egy borzalmasan gagyi cicaharc, meg mellékszereplők, akik semmit nem tesznek a filmhez, de vannak. Végül-is, egynek jó, mert a Szürke anyag legalább családbarát nyolcvan perc, igaz, többnek éreztem.
Megtekintés: Ritkán mondok filmre olyat, hogy "sótlan", de ennél a mozinál valahogy állandóan ez jutott eszembe.
David Leveaux tehetségét már bizonyította színházi körökben, bemutatókon. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre nagy vásznon is megmérettesse magát és szerintem, kissé könnyűnek találtatott. Alan Judd, valós eseményeket is felhasználó fiktív regénye elsőre jó alapanyagnak tűnhetett, hiszen színész-orientált kamaradráma, amely főleg egy helyszínen - egy Holland kastély - játszódik, egymástól sok tekintetben eltérő karaktereket mozgat és drámát is szuszakol rendesen a játékidőbe. A problémát ott érzem, hogy az alapanyag ellenére is elég kevéssé sikerült a figurákat szimpatikussá tenni.
Stefan Brandt (Jai Courtney) kapitányt felsőbb utasításra kirendelik Hollandiába, hogy személyes testőreként megvédelmezze II. Vilmos német császárt (Christopher Plummer), akit politikai okok miatt eddig mellőztek és száműzetésben él, amíg követői illetve a jelenlegi politikai erő megveti a lábát Németországban. Brandt, a szabályokkal szembe menve, szexuális kapcsolatot kezdeményez egy, a kastélyban dolgozó lánnyal, Mieke de Jong-gal (Lily James), akiről később kiderül, hogy beszervezett ügynök és talán pont tőle kellene megvédeni a császárt, akinek jelenleg nincs hatalma, viszont reprezentatív személyként lehet rá hivatkozni. A légyottokról hamar információt szerez a császár bigott felesége, Hermine hercegnő (Janet McTeer) aki, mintha még a császárnál is jobban szomjazná a trónra való visszatérésük lehetőségeik realizálását.
Közben megjelenik egy befolyásos német Gestapós, Himmler (Eddie Marsan), hogy némi hamis információ csepegtetésével kiugrassza a kémet a bokorból, mert információik szerint, ha kiderül, hogy visszahelyezik a császárt a trónra, szükséges lesz a likvidálása.
Brandt azonban már beleszeretett Mieke-be és nem akarja elveszíteni. Elszabadul a pokol, amelyben Vilmos, kora ellenére, fontos szerepet kap.
Nem tudom, kinek az ötlete volt beleszuszakolni a hős szerelmes szerepébe Jai Courtney-t. A srác arca néhány jelenetben tényleg simán megfelel német tisztnek, azonban, mosolya ellenére, néha kifejezetten unszimpatikus a fizimiskája. Erről nem tehet, egyszerűen így néz ki. Mint majdnem minden szerepében. Neki ilyen az arcberendezése. Hol is tetszett igazán? Az Öngyilkos osztag Bumeráng kapitányaként éreztem eddig csak teljesen szimpinek.
Azért erőlködik rendesen.
A képességeit meghaladja, hogy kicsiholja a kémiát közte és Lily James között, akinek ez az első meztelen szerepe karrierje során, így még csak azt sem mondhatom, hogy a hölgy nem vetette be a testét a siker érdekében.
Azonban a kémia igazából csak Plummer ből árad, meg Marsanból, amikor megjelenik a visszataszító tiszt szerepében.
A császárnét alakító McTeer is lehet remek színésznő, ha itt modorosnak éreztem az állandó szemmeregetését. Azért legalább elgondolkodtatott annyira, hogy elfilozofáljak rajta, hogy milyen belső gondolatvilága lehet egy mellőzött nőnek, akinek a férje elvileg jobb sorsa lenne érdemes, akinek a hatalom egykor a kezében volt. Így azért kicsit közelebb kerül a nézőhöz a karakter, mert egyébként szimplán idegesítő és sznob hatást kelt.
A császár jobbkeze, aki már a száműzetés terhét sokkal régebben viseli a császárral karöltve, az Sigurd von Ilsemann, akit Ben Daniels alakít és talán a legkerekebb alakítás az övé a filmben.
Sajnos a történet túlságosan egyszerű, egyenesen vezet a tragikus - már annak a néhány áldozatnak - végkifejlethez, és kap egy enyhén cukormázas lezárást, hogy ne legyen nagy hiányérzetünk, ha már nekiültünk, mert a száz perc néha két órának érezhető.
Az egyetlen jó fej a csapatban végül maga a kivételezett, Vilmos császár és figurája, pedig, korábbi viselkedése alapján nem sok szól a karakterfejlődése mellett.
Talán az elmaradt apai ösztönei miatt kedvez a főszereplőinknek. Erre legalábbis van némi utalás.
A lezárás hirtelen, a menekülés összecsapott hatást kelt és talán túl egyszerű is. Számomra kissé hiteltelen is, de ezt betudom a regény hiányosságainak.
A film első másfél órája nem nagyon kedvelteti meg Brandt alakját a nézővel és a végén is csak azért sikerül, mert akkor már érezhető, hogy menti a lányt, aki viszont legalább a szemnek kellemes. Saját jogán a német tisztet, mint főszereplőt, nem fogja harapni a közönség. Még egyszer állítom, ebben szerepe van Jai Courtney eddig nem létező kedves karizmának.
"A császár utolsó csókja" című könyvet Alan Judd 2003-ban írta. és a producer, Lou Pitt 2008-ban olvasta először. Végül a forgatást 2015-ben kezdték el és bő egy hónap alatt végeztek is vele. A könyvhöz képest a főszereplő karakterek neveit megváltoztatták, így lett Krebbs-ből Brandt, Akki-ból pedig Mieke.
Hiába azonban a történelmi háttér nyújtotta lehetséges érdeklődés, hiába a tehetséges színészek alakítása, valahogy az egész film érdektelen maradt és nem kielégítő szórakozás. Ezen a szép, de talán túl statikus felvételek sem segítettek. Ha az operatőr munkájában kicsit több az élet, már egy érdekesebb filmet kaphattunk volna, így azonban száraz a tabló és nehezen fogyasztható.
Megjegyzés: A kivételezett meg nem csupán a császár karaktere, hiszen, ha tudjuk, hogyan viszonyul ellenségeihez, akkor a kémként leleplezett Mieke iránti kedvessége alapján Mieke az ő kivételezettje. Vagy Brandt is az, hiszen korábban néhány katonai tevékenysége miatt közel került a hadbírósághoz, most mégis egy viszonylag fontos feladattal látják el, amikor neki kell védenie a császárt.
Megtekintés: Arya Stark rajongók előnyben, mert a női főszereplő - bár elég harmatos a szerep - Maisie Williams.
Nem állítom, hogy ezzel kimerültek a film pozitívumai, de nem érzem úgy, hogy ajnároznom kellene, mert erősen matiné gyanús, tévéfilmes megoldású, alsó polcos darabról beszélek, amely azért nem érdemli ki a "Fika" előtagot a bejegyzésben, mert orbitális baromságokat - leszámítva persze az alapötletet, de sci-fi esetén ebbe ne menjünk bele - szerencsére nem tartalmaz, igaz, megkérdőjelezhetően eredeti húzásokat sem.
Randall három rövidfilm és egy játékfilm után még nem lépte meg azt, ami miatt majd emlékezni fogok rá, nevére és direktori stílusára, viszont, első filmje trailere után (Level Up), kijelenthetem, hogy legalább viszonylag érdekes történeteket választ munkáihoz.
Tom (Bill Milner) szerelmes osztálytársába, Lucy-ba (Maisie Williams) és egy viszonylag ártatlan ötlettől vezérelve sikerül összehozniuk egy randit az estére, amin a lány késve jelenik meg, és ezért Tom elébe megy az eseményeknek. Ezt talán jól is teszi, mert benyitva Lucy-hoz, éppen egy erőszakoskodás kellős közepébe csöppen, ahonnan rövid úton, pánikba esve menekül, de, ahogyan a mondás tartja, a golyó százon gyorsabb. Mivel Tom az inalás közben az angol 911-et tárcsázta és a golyó valami iszákos burmai gyártósoron készülhetett, megússza annyival, hogy a telefonba hatoló lövedék szétspriccelve több ponton behatolási pontokat keres a halántéka és füle körül.
Lucy és Tom kórházba kerül, és míg a lány a rövidtávú sokkal birkózik, addig a fiúnak a telefon darabjainak hatására, amelyek beszennyezték korábban implantátum szűz testét, most különleges képességei lesznek.
Itt álljunk is meg egy pöttyet. Az agyba épített chip, mint szervezetre ható hardver, már - sok más film között, amik persze most hirtelen nem jutnak eszembe - megjelent a "Halálos barát - Deadly Friend (1986) című moziban és bár ott célirányosan kerül a helyére a mini számítógép, abban a történetben is erősen sántított a magyarázata, hogy ez meg ugyan hogy volt képes irányítani az emberi agyat.
Itt sem kapunk jobb magyarázatot, ráadásul, feltételeznünk kell, hogy a golyó által fejbe juttatott darabkát nem is alkothatnak működő, egységes darabokat, csupán néhány fém és műanyag szilánkként kerülhettek az agyszövetekbe. A forgatókönyv - Kevin Brooks első komoly munkája könyvként, de inkább süt belőle egyfajta gyermeki naivitás, mint komoly háttérmunka és tapasztalat - több sebből vérzik és tényleg alig érdekesebb, mint egy mostani sci-fi sorozat pilot epizódja. Sőt, visszavonom. Ha az "iBoy" egy bemutatásra kerülő sorozat bemutatkozó része lett volna, egészen biztos, hogy a második részre már nem ültet a fotelbe, hogy rákattanjak. Mert bugyuta és ötlettelen.
Az Alphák sorozatban már volt egy erősen hasonló karakter.
Lucy megtámadása egyáltalán nincs sem kifejtve, sem végigvezetve. Semmi rendőri nyomozás, vagy újságírói szál, esetleg komolyabb drámázás, pedig Tomot közelről fejbe lőtték! Milyen lakótelepen laknak ezek, hogy alig találunk felnőtt szereplőket. A nagymamán kívül szinte nincs senki, aki színesebbé tenné a környéket, mint szereplő. Mondjuk, szerintem Miranda Richardson 59 évesen az elmúlt tizenöt évben nem volt ennyire üde és csinos, mint most Tom nagymamájaként.
Lucy családja sem nagyon kavar a képbe, sem az iskola, sem a rendőrség. Mindenki éli világát, mintha mi sem történt volna és egyedül, mintha pusztán Tomban lenne némi affinitás, hogy felhajtsa a bűnösöket. Erről a részről a forgatókönyv meglehetősen szegényes.
Aztán a banda tagjai is eléggé alul motiváltak, alig derül ki valami róluk meg arról, hogy hogyan jutottak el addig a pontig, hogy gyerekkori szomszédjaikat inzultálják, akár halálosan is és erre kurva kevés indok az, hogy mert felettük áll valaki, aki erre megbízást adott. Mire? Hogy basztassanak egy diáklányt és a megjelenő fiúját simán lőjék agyon? aha. Annak meg mi értelme, hogy a rendőrség figyelmét a lakótelepre irányítsák, most őszintén? Nem könnyebb a drogos forgalmat bonyolítani, ha minél kevesebb támadási felületet hagyunk a rend szervének?
Egyáltalán, ha tényleg Cutz (Aymen Hamdouchi) volt az értelmi szerző, nem értem a motivációt. Mit tett a kiscsaj, hogy négy parasztot kell rázavarni az éjszakában?
Maisie Williams közel sem lesz olyan szexi nő, mint a Trónok harcában a nővérét alakító Sophie Turner.
A másik, amit az ilyen filmekben mindig el akarnak hitetni velem, hogy a gonosztevő olyan okos-intelligens-szuper bűnöző, hogy néhány félmondatból és pletykából összerakja, hogy hősünk bizony egy x-men-né változott és képes a tudatával manipulálni dolgokat, mert csak... olyan furcsán... néz.
Na elmész te a picsába. Csipázom az Ellman-t alakító, főleg komikusi szerepekben megjelenő Rory Kinnear-t, de hagyjuk már, hogy a figura simán elhiszi, amit a fiúról hall és kitalálja, hogyan szopassa meg. Ilyen is csak B filmekben fordul elő, mert nem feltételezem, hogy a valóságban véghez lehetne vinni a lebuktatást. Legalábbis nem néhány tyúkszaros ganxtának. Esetleg egy FBI csoport, sok heti munkával, számítógép zsenikkel, látnokokkal és mentalisták felszerelkezve rájönne, hogy mi folyik itt, de nem ez a csőcselék.
Aztán, amikor a technikai cuccok begyűjtését levezénylik a blokkban, akkor már kezdtem ideges lenni. Nehogy már néhány szarházi tiknó fiatal végigjárjon több tucatnyi lakást és begyűjtsön minden elektromos holmit, anélkül, hogy egy-egy lakos nekik ugorna baseball ütővel - akik ilyen környéken megöregedtek, azokat nem kell félteni az ilyen fiatal szarosoktól, lásd Miranda mamát és csúnya száját - vagy rájuk hívják a rendőrséget, mert ha a balhé miatt ilyen elánnal képesek a terrorra, nem is értem, korábban miért nem csicskítottak be mindenkit, aki ott lakott.
Szóval, vannak a filmnek gyerekhibái és Maisie Williamsnak is van még mit tanulnia színészi játékból, de legalább megvolt az első csókjelent, amiben láttam. Az "Eszméletben - The Falling (2014)" állítólag történik durvább is, de elfelejtettem végignézni...
A Netflix korábban látott sci-fie-je, a Spectral ennél jobban tetszett.
Érdekesség, hogy a filmhez készült poszter Will Poulter-rel is, amikor tervben volt, hogy ő lesz a főszereplő.
Megtekintés: Hiába kedvencem Jodelle Ferland, ha a film rendezője nem érti a horror lényegét.
Ez már akkor biztos volt számomra, mikor az első negyedórában egy jelenetben az történt, hogy a néma kisfiú nézi a fa oldalát, majd hirtelen, képen kívülről benyúl érte az anyja, hogy átölelje, de a zenei aláfestés drasztikussága meg úgy riasztja meg a nézőt, mintha a gyilkos lépett volna mellé, egy baltával. Nálam ez nem horror. Nem rajongok a jumpscare-ért (Villanófrász lesz a magyar neve.) sem akkor, ha a pofánkba tolnak egy rémisztő arcot, sem akkor, amikor ijesztő hangeffektet kevernek oda, ahol a valóságban még véletlenül sincs. Aki így próbál meg rémiszteni, az olcsó, bazári módszereket használ és első leckénél kibukott a horror-rendezői szakon, vagy okj-s képzés útján végezte el a direktori szakmát.
Abban igazad van, hogy ha félálomban szuszokálsz - mert amúgy a film hangulata és érdekesség mentessége automatikusan visz magával alfába - akkor egy hirtelen hangos hegedűnyekergetés fel tud pár pillanatra rázni és megdobogtatja a szíved, ám ettől még a film hazug lesz. Azt akarja beléd sulykolni, hogy ő igenis egy komoly darab, amelyik félelmet gerjeszt benned, megrémít, mert ez a horrorfilm dolga, erre jött létre a műfaj. Ez az, amikor többnek szeretne látszani annál, mint ami.
Ez a félelem és rémület azonban mechanizmusában kb. annak felel meg, amikor mosogatás közben rosszul teszed félre a poharat és az leesik a pult pereméről. Egy pillanatra beléd áll a félelem - az üvegszilánk biztosan elvágja a kezem, lábam, sőt, talán pont a combartériámat - azután úgy, ahogy jött, másodpercek múlva már hűlt helye és te a cserepeket söpröd össze, mivel a félelmed inkább egy rémálomkép, hiszen roppant keveseknek vágja fel a combartériáját egy a földre esett pohár.
Ez nem az a félelem, amit akkor érzel, amikor szivacs nélkül mosod a pohár száját és folyamatosan rettegsz, hogy ha elpattan véletlenül, pont akkor, a kezedben a pohár széle, mélyen belevág a kezedbe, felhasíthatja a puha bőrödet és egy csúf sebhely lesz óvatlanságod jutalma, ezért tartva tőle, hogy bekövetkezik, előkeresed a szivacsot és nagyon finoman mosod körbe a pohár száját. Ez a félelem sokkal reálisabb, erősebb, mivel környezetedben már sokan jártak úgy, hogy mosogatás közben tört el kezükben a pohár és vágta meg a kezüket.
(Ha a horrorfilmekkel kapcsolatban esetleg nem is lettél okosabb, a pohármosogatási fóbiáról már mindent tudsz...)
Sheldon Wilson nem tanulta meg a leckét. Mint forgatókönyv író és rendező, még mindig a könnyebb utat választotta és az egész filmet telepakolta ezekkel a villanó-frászokkal. Igen, ez lesz rá a megfelelő név a magyarban, ezután a jumpscare-t villanófrásznak fogom nevezni. Ha hajlékonyabb lennék, most megveregetném a hátam. Wilson már egyébként is előkelő helyet foglal el az oldalon, hiszen a "fika" jelzőt nem sok filmhez biggyesztettem oda, neki mégis sikerült elérnie egy szintén 2015-ös förmedvénnyel, a hasonlóan igényes "Az odú - The Hollow (2015)" című horrorfilmmel. Ide klikkelve elolvashatod, akkor miket írtam arról a borzalomról.
A helyzet most sem lett jobb, de nem is várható el egy embertől, hogy egy éven belül egy mocsokkal együtt egy zseniálisat is alkosson. (Azt hiszem, Sandra Bullock egy éven belül nyert Oscar-t is és Arany Málnát. Vagy Halle Berry volt az?)
Negyven perc után erőt veszek magamon, hogy végig"izguljam" ezt a filmet, amit azért teszek csak meg, mert a szereposztásban két nevet is felfedeztem, akiket kedvelek.
Az egyik a már említett fiatal színésznő, Jodelle Ferland, aki kislányként már megvett olyan alakításainak köszönhetően, mint a "Tideland" vagy a "Védtelen gyermek". Tény, hogy azóta főleg horrorfilmes műfajon belül találkoztam a hölggyel és az is tény, hogy ezt a két roppant erős színészi alakítását eddig nem tudta nálam semmivel felülmúlni, bár ezt betudhatom annak is, hogy nem minden szerepét sikerült eddig látnom.
A másik név, amelyik kedvemre való, az Neal McDonough, aki viszont örök mellékszereplő és bármilyen műfajban összefuthatunk nevével.
Aztán a forgatókönyv megfeledkezik róla és a végén nem kezd vele semmit.
A film röviden:
Néhány évvel korábban egy rendőrjárőr kimegy a városka szélén, viszonylagos magányosságban álló házhoz, ahol már a tornácon látszik, hogy minden csupa vér, ezért segítséget kér a rádión. Az erősítés mire kiér, addigra helyettesünk ráakad egy túlélőre, viszont a házban lakó család szőrén-szálán eltűnt. Évekkel később a házat újra eladják és egy anyuka, Jeanie (Pascale Hutton) költözik be fiával, Adrian-nal (Sunny Suljic) aki az apuka halála óta nem szólalt meg. Anyuka, mivel nagyon sok a tennivalója, egy környékbeli bakfist, Angelát (Jodelle Ferland) hív a házhoz, hogy tartsa szemmel a fiúgyermeket, aki hajlamos elbújni a világ zaja elől.
Már első napján kemény helyzetben találja magát a lány, mert a házvezetőnő egy szellemjelenés miatt faképnél hagyja a házban tartózkodó lányt és a kisfiút, hogy közben meg a helyi vagányok tegyék tiszteletüket ugyanott, mert ők meg a kábítószerüket rejtegették az épületben, mielőtt azt eladták volna (Mind a drogot, mind a házat, ha nem fogalmaztam világosan.), mondván, hogy a környéken szellem járta házként elhíresült építményben úgy sem keresné senki a drogjukat.
Ez legalább egy jó indok arra, hogy legyen elegendő kinyírásra váró mellékszereplő a filmben. Jelen esetben három olyan helyi kemény csávót láthatunk, akik egy orosz bűnbandában is megállnák a helyüket, már ami az első blikkre fegyvert fogó elszántságukból adódik. A seriff hívó szívára a legtökösebb minimális ellenállással bent alszik a sitten, de másnap már egy szakajtónyi - szó szerint - fegyverrel indulnak a házikóba, hogy visszaszerezzék a cuccot, elhatározva, hogy megölnek minden szemtanút, miközben pontosan tudják, hogy a házban kb. néhány gyönge nő és egy kisfiú tartózkodik. Kemény legények... Még nem jutottam megtekintésben odáig, de borítékolom, hogy a szellemek kellemes gore effektek felhasználásával fogják felaprítani őket.
Mert a gore nagyjából már korábban is rendben volt. A ház körül dolgozgató szakit pl. igen kellemes módon ijesztette halálra egy halott kutyus rohadó csontváza. A szakinak egyenesen leesett tőle az álla. Nem is, inkább kicsit ferdén tépte le valami.
Hogy mégis ér valamit a film, hogy az első hetven perc után nagyon felpörögnek az események és a lezárás nem teljesen pozitív, plusz jutott bele némi poén is.
45%
Megtekintés: Kissé zavaros koncepció. Inkább nézd újra a Segítség, felnőttem!-et.
Valahogy végig zavart ez a film.
Az alapötlet a szokásosan remek testcserés-lélekcserés-tudatcserés szituáció, Craig Lucas ötletgazda és forgatókönyvíró valahogy mégsem hozott ki a minimumnál többet az amúgy eleve abszurd ötletből. Tudom miért készült ez a film valójában: Sydney Walker színész ismerte Renét. A 71 éves színész egész életében kimaradt az amorózó szerepkőrből és öregségére, mikor rákot diagnosztizáltak nála, egyetlen vágya maradt csupán és ez miatt fel is hívta a fiatalabb rendezőt.
- René, nézd, megettem a kenyerem javát, komoly betegséggel diagnosztizáltak, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem volt egy igazi csókjelenetem a vásznon.
- Remek öreg cimbora, mert Craig összedobott egy szkriptet és megnyertük hozzá Meg Ryan-t, akit a filmben egy idős embernek meg kell csókolnia, méghozzá többször is.
- Aláírok!
- Küldöm a szerződést!
Ezzel le is lett zsírozva és Sydney Walker két évvel a halála előtt még ha színpadias változatban is, de megcsókolhatta a kilencvenes évek egyik legszexisebb üdvöskéjét, Meg Ryan-t. Walker kettő, René pedig négy évvel élhette túl a bemutatót. René AIDS-ben hunyt el, Walker, mint írtam, rákban.
Hogy milyen a film? Ennek megfelelően alibi történet.
Először is, végig zavart a monológ, amit Alec Baldwin mond fel a film alatt. Ha valami ki tudja rángatni a nézőt abból, hogy elmélyedjen egy történetben, akár egy puha fotelban, az a rosszul időzített és alkalmazott külső monológ a nézők felé.
Eleve jobb esetben a filmet úgy kell megírni, hogy a jelenetből és a dramaturgiából lássuk a szereplők vívódását, érezzük a gondolataikat.
Nem abból, hogy megtámogatva a képeket még a szánkba is rágják azokat.
Azután nem árt az arányokra is figyelni. Itt a film első fele majd negyven perc, míg a szereplők összejönnek és eljutnak addig a pontig, amikor belép a misztikum és a fiatal ara tudata helyet cserél egy idős férfiével. Szóval, a csere után kb. egy kerek óránk marad arra, hogy az ötlet kiforrja magát és az alapötlet dolgozhasson, egészen a szokásos megnyugtató befejezéséig, amikor is tapasztalatokat cserélve minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ebben a forgatókönyvben viszont ezer ziccert hagynak ki.
Azt most ne elemezgessük, hogy mennyi bizarr a szitu, az esküvőre érkező öregember és a fiatal feleség között elcsattanó csókig, mert úgy baromság az egész, ahogy van. De ugye kellett az a csókjelenet, mert nem volt elég kreatív az író, hogy valami mással rukkoljon elő.
Azután, a testcsere után hiteltelen a dramaturgiája a jelenetnek is, amelyben a két szereplő elsodródik egymástól és ezzel elindítja a film tulajdonképpeni cselekményét. Már nem azért, de ha te egy idegen testbe kerülsz, akkor addig nem nyugszol, míg vissza nem térhetsz belé(d), de itt Meg Ryan karaktere mintha elfelejtette volna, hogy hol keresse önmagát.
Az alapötlet elve garantálna egy helyzetkomikumra épülő karaktercserés filmet, itt viszont alig történik valami vicces és mintha a film utolsó harminc percét inkább áthatná valami könnyes nosztalgiázós filozofálgatás, csak Alec Baldwin és Meg Ryan főszereplésével nem erre a lassú keringőre ültél be, hanem úgy gondoltad, hogy egy pörgős rockra kell ráznod a bulád. Sajnos nem. A film nyögve nyelős és nagyon vigyáznak, hogy a sikamlósabb témákat kerüljék, pedig Ryan egy öreg ember testébe költözött! Ryan testébe pedig egy öregember. Woody Allen szétcincálta volna a vásznat. Craig Lucas meg szerintem az ötletén túl nem nagyon tudta, merre haladjon.
Mindezt úgy, hogy a film eredetije egy színdarab, amit nagy sikerrel vetítettek a színházak. A filmből ez nem derült ki számomra. Szaggatottnak, befejezetlennek éreztem a filmet és a misztikus részt is lehetett volna kissé erősebben tálalni, de gondolom, az még negyed óra, amire nem volt idő.
Lehetett volna egy kellemes romantikus film, egy komédia, de végül egy ötlettelen keserédest kapunk, amin nehezen lehet kikapcsolódni, hiszen a testcsere után eldurrant minden patron. Amikor érdekesnek kellene lennie, akkor fullad unalomba. Kathy Bates szerepeltetése meg pont olyan, mint maga a film; lett volna benne lehetőség, hiszen korábban nyert a Tortúráért, erre kapott három percnyi mellékszerepet. Ennél többet érdemelt volna. Mire végre megjelenik, már el is felejtettem, hogy benne lesz és mire előrehajoltam a fotelben és élvezni kezdtem volna a jelenlétét, kiszállt a képből.
A kilencvenes években nekem ez a film kimaradt és ma már tudom, hogy nem bántam volna meg, ha ez így is marad.
Volt még benne Ned Beatty, Stanley Tucci és a tavaly elhunyt Patty Duke. Hozták a kötelezőt, Duke kicsit többet.
Ami gondolom, nem csak nekem tűnt fel, de a filmzenében volt egy rövid részlet, ami hallatán a korábban említett "Segítség, felnőttem!" filmzenéje jutott eszembe. Valahonnan tudat alól... Ja, nem, egy frászt. Mindkét film hasonló témát boncolgat és mindkettőhöz Howard Shore szerezte a filmzenét. Ejnye te kis vicces, belecsempésztél a rosszabb moziba a jobból egy apró pillanatot???
