A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1998. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1998. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. június 29., hétfő

Ciki: Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)

Diszkópatkányok - A Night at the Roxbury (1998)


Rendezte: John Fortenberry

A film Mafab adatlapja: A Night at the Roxbury (1998)

Megtekintés: Mai fejemnek meglehetős türelemre volt szüksége, hogy rászánja a mozira azt a nem túl sok játékidőt. Ez a film ma már inkább kínos, mint vicces. Azonban érdekes lehet egy alternatív univerzum, amelyben Chris Kattan lett sikeres mozisztár, aki minden egyes filmjében a legcsinosabb színésznők kegyeit nyeri el, és Will Ferrell az, aki felejthető produkciókban hozna felejthető karaktereket, hogy megkérdőjelezze, mennyire egy helyről indult ez a két srác. (Ferrell jelenleg 10 produkcióval készített többet, mégis, mennyire más a megítélése a két színész pályaívének.)

Láttam már ezt a filmet korábban és csak azért emlékszem néhány apró jelenetre belőle, mert Will Ferrell sosem tudott számomra élvezhető színész lenni. Kezdetben egyenesen irritált a fizimiskája és most, hogy már az ötvenesben van, elviselem, azonban épp annyira nem húzónév számomra egy moziban, mint Owen Wilson vagy Adam Sandler. Sőt, inkább elengedem. Chris Kattan már érdekesebb téma, hiszen míg hazájában elismert és egy időben talán sikeres komikus volt, nálunk szinte teljesen rejtve maradt munkássága és gyakorlatilag a „komoly” művészetét egyetlen horrorfilmből ismerem, a „Ház a Kísértet-hegyenből”.

A két aktor a Butabi fivéreket alakítja ebben az inkább bugyuta, mint ügyes komédiában. Két fiatalember, akik belső kényszere, hogy a sznob éjszakai élet meghatározó pillérei legyenek, miközben az életről és az életben maradásról sincs túl sok fogalmuk. Éppen ez a gyökértelen élvezethajszolás az, ami miatt édesapjuk, aki egy kisboltot vezet, minden nap igyekszik terelgetni őket, hogy vigyék valamire, azonban a srácok olyan álmokat kergetnek, amelyek elérése elérhetetlennek tűnik.

Kattan és Ferrer (Sokat elárul arról, mennyire kedvelem a színészt, ha kiderül, hogy még a nevét is helytelenül jegyeztem meg, csak a cikkben a többi esetben kijavítottam a hibát...) akik a „Szombat este élőben” című szórakoztató műsorral mutatkoztak be a tévénézőknek szélesebb körben, már a szkeccsekből összeállított műsorban felépítették két ártalmatlan, de ostoba karakterüket. A nagy vászonra lépés egyértelmű volt számukra, hogy a visszajelzések után, érdemes mozifilmben továbbvinni a két figura földhözragadt kalandjait. A film bár nem túl okos (kimondom: egyenesen lustán buta) és most, 2020-ban nézve kínosan poros, egy szűk réteg számára már-már kultikus alapműként maradt kellemes emlék. Ez azonban nem feltétlenül a történetnek köszönhető, amely kifejezetten buta, még a karakterfejlődés szempontjából is, hanem sokkal inkább az életérzés közvetítésnek, amely a kilencvenes évek bulis világát mutatja meg – erősen kis szegmensre korlátozva. A másik, ami miatt emlékezetes lehet a film, hogy az akkori évek legismertebb, ma is nosztalgikus hatással bíró diszkózenékkel pakolták meg a másfél órát. Szegény eredeti filmzeneszerzőnek, David Kitay-nak kevés időt hagyva, hogy megmutathassa tehetségét., bár, nem emlékszem, lett volna olyan munkája, amely kiemelkedő lenne számomra.
A rendezőről, Fortenberry-ről pedig döntsd el te, mit árul el, hogy nagyjából 120 produkcióban működött közre direktorként, amiből 2 (!) került mozis bemutatásra. Hát nem azt, hogy a "maga" idejében a "Diszkópatkányok" kiérdemelt volna neki egy masszívabb mozifilmes karriert.

Vajon melyik lehetett az első film, amelyben a főhősök fillérekkel igyekszenek lefizetni egy ajtónállót, dílert, rendőrt, vagy bárkit, hogy elérjék a céljukat? (A kidobó szerepében amúgy Michael Clarke Duncan, akit Oscar-díjra jelöltek a "Halálsoronban" nyújtott alakításáért.)

A „Butabik”, mint írtam, nem rossz szándékú fiúk, így talán ez az egy, ami miatt megkedvelhetőek, azonban értelmi képességeik egy akaratos kiskamasz viselkedésével teszi őket egyenlővé, ami miatt felnőtt embernek, főleg, aki már tudja, miről szól az élet, kissé fárasztó lehet ez a fajta „megcsináljuk” hozzáállás, hiszen ahhoz többet kellene tenni, mint apucit pumpolni anyagilag és a lehető legtöbb módon cikissé tenni magunkat.
Az alaphelyzet is szimpla: a két Butabi fiú szeretne a Roxbury elnevezésű szórakozóhelyre bejutni és ha ez nem lenne elég komoly célkitűzés amúgy henye életükben, fejükbe veszik, hogy maguk is nyitnak egy extrém, sznob bulihelyet, amibe korábban őket sem engedték volna, be, azonban ők nem lesznek kirekesztők, ha sikerül a terv, és bárki előtt megnyitják az egyszeri diszkópatkányok mennyországát.

A tervhez azonban sem pénzük, sem egyéb affinitásuk, ezért főleg álmodoznak, míg – ha már amerikai álom – rájuk nem kacsint a szerencse. No, nem mintha megérdemelnék. Ugyanis a film nem tör pálcát felettük és nem azt mutatja meg, mennyire erősen kell dolgoznod azért, hogy a vágyaid beteljesüljenek. Éppen ezért, értéke és érdeme nem sok marad a végére, a suttyó humor azonban nem hiszem, hogy elég, hogy különösebben az átlag fölé emelje a produkciót, még akkor sem, ha egyszer azért ki lehet bírni.

A Butabi fiúk híresen kényesek a testükre, de még a legjobb cimborájuk (Lochlyn Munro) is tudja, hogy lusták ahhoz, hogy tegyenek is érte. Munro filmográfiája jelenleg már majdnem 250 címet kóstál! Mégsem hiszem, hogy pl. a magyar nézők pár százalékán kívül tudná bárki a nevét.

Az, hogy mennyire híján van acélos forgatókönyvnek a mozi, az az, hogy kerek 74 (!) perc alatt lezavarják az egészet. Ráadásul, nem elég, hogy rövid, mert kevés az igazi ötlet, amely egy komplexebb filmhez kellene, még a dramaturgia is erősen esetleges és hézagos. Szpojler lenne, ha nem egy közel harminc éves filmről beszélnék, de a végére a srácok álma a lehető legprofánabb módon valósul meg, mindenféle komplikáció nélkül és ha ez nem lenne elég, álmaik nőivel is sikerül megtalálni a közös hangot, amely miatt az egész film egy hurrá-optimista, rózsaszín, flitteres attitűdként képes funkcionálni, nélkülözve a drámát.
Mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy ha van egy órád, a háttérben legyen, ami megtöri a csendet.
A jó karakterek jók, a rosszak pedig rosszak, de még csak nem is mindent bele mód, csak karakterükből adódóan, minimális akadályt gördítve főhőseink elé. A mellékszerepben pedig a legjobb Richard Grieco, aki azt hiszem, csak azért vállalta el a szerepet, mert... ...nem akart pert.

Igen, ha jobban megnézzük ezt a kis mozit, érthetetlen, mitől lett olyan sikeres egy generáció fiataljai között, hacsak nem azért, mert ráerősít arra a gondolatra, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges a kemény munka és kitartás, hanem az is elég lehet, hogy jókor vagy jó helyen.
Így azonban még tanmesének is hibás.


45%

2015. október 14., szerda

A boldogságtól ordítani - Happiness (1998)

A boldogságtól ordítani - Happiness (1998)


Rendezte: Todd Solondz

A film Mafab adatlapja: Happiness (1998)

Megtekintés: Habár a film nem éri el polgárpukkasztásban azt a szintet, mint a Shortbus (2006) vagy a Ken Park (2002), azért témaválasztása feszegeti az átlag néző befogadó képességét. Ennek ellenére, látni kell, ha úgy érzed, túl rózsaszín az életed, vagy ha pont totál szürke. Ez majd kicsit visszaránt akkor középre. Mellesleg, a Shortbus-t egyáltalán nem bírtam tekerés nélkül megtekinteni, míg a Ken Parkot, meg igen nyögve nyelősen.

Több, mint harminc díjra jelölt alkotás, amely innen-onnan össze is szedett legalább tized a szobrocskákból plakettekből. Ettől könnyű és élvezetes film lesz? Nem állítanám, pedig Solondz kicsit átveri a nézőit. Az első jelenetben, hogy ráhangolódjunk a mozira, mindjárt Jon Lovitz komikus puffadt arcát kell bámulnunk, hogy egy rövid párbeszéd után sírva küldje el a francba aktuális randiját, egy Joy Jordan (Jane Adams) nevű fiatal nőt, aki percekkel korábban lepattintotta. Kivel ne történt volna hasonló? Velem igen. Hasonló. Én mondjuk igyekeztem utána úriemberként tovább lépni és bár nem mindig sikerült, azt a szintet, amivel vélt és valós sérelmeit Joy-ra zúdítja, azt nem léptem meg, ám tökéletesen elfogadom. Az ajándékos monológ egyértelműen a film egyik csúcspontja, ha írhatok ilyet. El is kezdtem pszichologizálni rajta, hogy az ember miért szocializálódik úgy vajon, hogy sokan természetesnek veszik, hogy elfogadnak ajándékokat másoktól, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az ajándék egy feltétel folyománya, mint például a kapcsolat elmélyítése, miközben eszük ágában sincs magát az ajándékozót elfogadni?

Andy Kornbluth monológja (Lovitz) rögtön erre világít rá, amikor az egyedi ajándékot, amit megtekintésre átnyújtott Joy-nak, majd miután a nő azt hitte, örökbe megkapta a gyűjteményébe való darabot, kicsavarja azt a kezéből és tisztázza Joy-jal a helyzetet, hogy az ajándékot egy arra érdemes nőnek adja inkább.
Gyerekes bosszú ez Andy-től?
Talán igen.
Elítélendő e ezért a kicsinyes húzásért?
Nem hiszem. Nem tartozik semmivel Joy-nak, és mivel ismerkedési fázisban vannak, gyakorlatilag szinte idegenek egymásnak. Drága ajándékokat meg miért adnánk idegeneknek?
Önzetlenül... mondhatnád.
Igen, de nem egy randin, amin mindketten kapcsolat keresőként léptek a másikhoz.
A drága ajándékok megérdemlésének és elfogadásának pszichológiája.
Neked mi a véleményed? Írd meg!


Azután csupa olyan figurát ismerünk még meg, akiknek élete sötét titkokat, frusztrációt és fájdalmat rejt.
Először is Joy nővérének férje, Bill (Dylan Baker - aki eszméletlen jól hozza a szerepét, mégis, többnyire mellékszereplőként alkalmazzák pár perces szerepekben.) a pszichiáter, aki miközben pácienseit hallgatja a fotelban ülve, elkalandozik gondolatban, hogy kicsit ébren tudja tartani magát a találkozó végéig. Ez a kisebbik baj Bill-lel. A nagyobb probléma az, hogy miközben másokon igyekszik segíteni, alaposan behatolva idegenek pszichéjébe, addig benne is van, ami kibogozásra szorulna, ugyanis Bill rajongása a fiatal fiúk iránt beteges képzelgésekkel egészül ki, egészen a szex megvalósításáig, miközben, ha nem lenne elég baja, neki is van egy kiskorú fia. Bill, mivel módszerének egyik pillére az elemezgetés és kibeszélés, sosem hazudik a fiának. Ez, miután borul a bili (És Bill élete) egy roppant erős és nehezen emészthető párbeszédet generál apa és fia között, mielőtt Bill oda kerülne, ahová vágyai miatt való. (Akkor az álomjelenetről még nem is beszéltem.)
Még egyszer, roppant nehéz figura és eszméletlen színészi játék Dylan Bakertől. Ebben segített Solondz remekül megírt karaktere. Bill szinte minden rezdülésén átjönnek érzései. Kár, hogy ennyire jól megírt karaktereket többnyire a nem könnyed műfajokon belül találhatunk a filmművészetben.

Másodszor ott van Allen (Philip Seymour Hoffman - Itt kezdett befutni és egyre komolyabb szerepeket kapni.), aki megint egy betegesen introvertált alakot személyesít meg. Nappal egy iroda-rengetegben dolgozik, szabad idejében főleg telefonon zaklat idegeneket, miközben könnyít magán. Allen történetesen Joy másik nővérének, Helen-nek (Lara Flynn Boyle) a szomszédja és miközben róla fantáziál, alig vesz tudomást egyik szomszédjáról, aki viszont Allen barátságát keresi, testiség nélkül. Fura, hogy végül a két, világtól elzárkózó ember egymásra talál, legalábbis lelkileg. Helen szerencséjére...

Ha két perverz egymásra talál... az nem ilyen.

A három nővér - nem tudom, van e Csehovi hasonlat, ám nem merném kijelenteni, hogy a felszín alatt nem lappang e némi orosz realizmus - tehát cseppet sem könnyű életet él. Az idősebbek kicsit lenézik húgukat, miközben, apró információ morzsákból kiderül, hogy valójában nincs joguk rá, hiszen van elég szemét saját portájukon is. Ha ez nem lenne elég, apa és anya negyven év után kissé szétmennek, igaz, a válás szóba sem kerül közöttük, de ennek csupán formai megjelenése van, hiszen, nem osztoznak többé a közös ágyon, sőt, másfelé kacsintgatnak.
Lenny Jordan (Ben Gazzara) a nagypapa szerepe jutalomjáték a színésznek, pedig talán motivációja - hogy nem akar a feleségével együtt sem lenni, de válni sem - talán a legkevésbé elmagyarázott szál. Egy nap gondol egyet és nem akar többi a jó férj lenni. Szabadságot akar, külön mozgásteret. Talán fél, hogy negyven év után lemaradt valamiről, vagy egyszerűen belefáradt a felesége öregedő arcát nézni és úgy érzi, ideje kihúzni pár tételt a képzeletbeli bakancslistából.

Joy pedig egy morálisan megkérdőjelezhető balkáni származású taxisofőr mellett keresi a boldogságot, míg végül Vlad (Jared Harris) simán eltolvajkodja pár holmiját, hogy végül a visszaszolgáltatásért lehúzza a nőt némi pénzre. Csoda, hogy Joy szeme kinyílik és hamar pontot tesz a csöppet sem bizalomgerjesztő kapcsolattal kecsegtető lehetőségre. Humoros adalék, hogy a Joy-t játszó Adams és a Vladot alakító Harris 2015-ben ex-párt formált meg a Poltergeist - A kopogó szellem Remake-jében és furán éreztem, hogy van kémia közöttük. Talán pont ezért a korábbi közös szereplés miatt. :)

Összességében a film férfi ellenes alkotás, amely minden hím-soviniszta fiatal nőnek ékes bizonyíték lehet rá, mennyire nem érünk semmit: Akkor is, ha fikcióról beszélünk! :D
Csak figyeld meg, végig a nők szenvednek a férfiak hülyeségeitől, perverzióitól. Egyedül Lara Flynn Boyle karaktere lehetséges ellenpont, viszont egyértelműen az ő viselkedése a legférfiasabb a női szereplők közül.

Amikor a szexuális ragadozó apuka felvilágosítja a gyermekét.

Ha mindez nem lenne elég, a film bonyolult kapcsolati hálóval rendelkezik, akár egy Robert Altman film. Annyira talán nem szövevényes. Ha jól emlékszem, ez a fajta történetmesélés 1998-ban nem volt annyira jellemző, később viszont olyan filmeket köszönhettünk neki, mint pl. nagy kedvencem, Az Igazából szerelem.

A sok kis mellékszálat olyan színészek formálják meg, mint Molly Shannon komika, Camryn Manheim, aki sokaknak a "Szellemekkel suttogóból" lehet ismerős vagy a legidősebb Jordan lányt alakító Cynthia Stevenson.
A film, habár főleg a három lánytestvér életére fókuszál, mégis, néha, mintha a férfiszínészek javára billenne a képidő, vagy a forgatókönyv legjobb pillanatai.

Nagyon nehéz dráma, kevés explicit tartalommal - a spermás jeleneteket sorolnám ide - zseniális színészekkel, emlékezetes pillanatokkal.
Csak ajánlani tudom.

80%

Különvélemény, érdekességek:
- Maga a kifejezés, hogy boldogságtól ordítani, a filmben pont nem releváns. Itt bárki ordítana, azt nem boldogságában tenné. A film eredeti címe - Boldogság - szintén nem nagyon van jelen, bár Bill fia, mikor végre férfivé érik, nagyon örül neki. Kár, hogy a film egyik leggusztustalanabb jelenet követi ejakulációját...
- Solondz 2009-ben tovább fűzte a Jordan család történetét, Élet a háború idején - Life During Wartime címmel és a korábbi rész egyetlen szereplője sem köszön vissza a vászonról.
- Andy (Jon Lovitz) öngyilkossági jelenetét leforgatták, végül mégsem került bele a végleges változatba.
- Eredetileg a film végén Bill-t megölte volna egy csomag, amit neki küldenek és felrobban, ám végül ez a befejezés nem került a filmbe és karaktere így megjelenik a folytatásban is.
- Allen szerepére esélyes volt Jon Lovitz és Jack Black is.

A film linkjét itt fogod megtalálni, amit felkerül egyik kedvenc oldalamra: A boldogságtól ordítani!


2014. március 24., hétfő

Ryan közlegény megmentése - Saving Private Ryan (1998)

Ryan közlegény megmentése - Saving Private Ryan (1998)

Rendezte: Steven Spielberg

Egyértelműen Top10-es Spielberg film a háború brutalitásáról. Azon belül pedig elfilozofál egy érdekes kérdésen: Egyetlen ember élete többet érhet e, mint mondjuk egy szakaszé?





A film keretes felépítésű. Először a jelenben vagyunk, ahol megismerünk egy idős férfit, aki családjával a második világháborús elhunyt katonák temetőjében egy sír felé igyekszik, hogy lerója kegyeletét.
A keresztek fehérek és átvált a kép a fekete tankelhárító csapdákra, melyek ellepi Omaha beach-et, ahol történetünk indul, 1944. június 6.-án., egyenesen a Normandiai partraszállással.



Vin Diesel, mint Caparzo
Miller százados (Tom Hanks) szemén keresztül, őt követve figyelhetjük meg a háború poklát. Az egyik pillanatban még egy lélegző, gondolkodó katona, a másikban pedig deformált, élettelen húscsomó. Embertelen képek, melyből kiölték a háború pátoszát, hősiességét. Olyan drasztikusak a képek, hogy több országban igyekeztek megcenzúrázni a mészárlást. Volt, ahol Spielberg személyes közbenjárására volt szükség - pl. Indiában - hogy végül mégis bemutatták a teljes változatot.


Ha láttad az első 25 percet, nincs többé illúziód arról, hogy a háborúskodás jó móka. A 60-as évek háborús filmjeinek hamis képeit a "Ryan" tökéletesen
felül írja. A "Piszkos 12", "Kelly hősei" és társai remek filmek, de sehol nincsenek, ha a brutális öldöklés hű megfestéséről van szó.




Miller csapata tetemes veszteségek árán beveszi a partszakasz rájuk eső részét. Hamarosan új, lehetetlennek tűnő feladatot kapnak. A hadsereg parancsnokságról érkezik a feladat: Miután egy Ryan nevű család három fiúgyermeke közel egy időben hunyt el a második világháború harcaiban, Marshall tábornok (Harve Presnell) személyes ügyének tekinti, hogy hazahozassa a negyedik, legkisebb Ryan fiút, James Francis Ryan-t (Matt Damon) az édesanyjához.


A kényes és életveszélyes missziót pedig a veterán Miller nyakába varrják. Kap némi szabad kezet és félinformációkból megtudja, hogy akit keresnek, azok valahol az ellenséges vonalak senki földjén ragadhatott. Miller magához veszi a legjobb embereit - illetve akik inkább megmaradt a keze alatt - és egy tolmácsot, aki sosem látott háborút és megkezdik a road movie-t.
Jeremy Davies, mint Upham




A film közepe tehát egyfajta háborús road movie. Éles helyzetek, egy tévedés - másik Ryanre bukkannak rá - néhány pokoli szituáció, míg végül eljutnak a szétlőtt francia faluba, Rienne-be, amely egy fontos katonai logisztikai célpontra épült, egy hídra, melyet meg kell védeni az ellenséges csapatoktól. Ryan történetesen a szedett-vetett csapat egyik tagja és etikai kérdést csinál a parancsból, mely szerint hazamehet; a testvérei már meghaltak, azon változtatni nem lehet, de az itteni "testvérei" még élnek és amíg nem érkezik meg az erősítés, nem hagyja őket hátra.


Edward Burns, mint Reiben


Egyrészt érthető, hogy a vezérkari főnök miért akarja haza hozatni a fiút. Másrészt érthető, hogy Ryan miért mond ellent a parancsnak. Senkinek nincs igaza... vagy mégis? Ryan szimpatikus karakter lesz azáltal, hogy nem akarja hátra hagyni társait, ugyanakkor ambivalens az érzésünk, hiszen az utána küldöttek miatta "kénytelenek" maradni a csatában és gyakorlatilag, önkéntelenül feláldozzák az életüket, érte.
A film szereplői is boncolgatják ezeket a kérdéseket és nincs fehér vagy fekete, jó vagy rossz döntés.

A film vége egy a partraszálláshoz hasonló város ostrom és végül, egy szép váltással átsiklunk a jelenbe, a sírnál álló Ryan-be, aki Miller százados sírja előtt kéri meg a feleségét, hogy erősítse meg; nem hiába hoztak érte áldozatot.








Giovanni Ribisi, mint Wade a felcser
Gyönyörű fényképezés, remek színészek. Egy részük befutott, a többség a független filmek világában érvényesült, ki sorozatban. A zene John Williams munkája, nem tolakodó és amikor megszólal - viszonylag ritkán - akkor szépen aláfesti a látottakat.

Érdekességek:
- A keretes szerkezetet megerősíti, hogy Miller százados a film eleji és végi csatában mindkétszer megsüketül rövid időre, kb. azonos időben.
- Spielberg nem vezeti félre a nézőit; habár Miller megjelenésével arra asszociálhatunk, hogy ő állt a film elején a sír mellett, a vágás nem használja ki az öreg alteregót, hanem a keresztekről vált át az Omaha Beach-re, míg a film végén viszont egyértelműen Ryan arca öregedik hozzá a sír mellett forgatott jelenethez. Szóval a "tévedés", akinél jelentkezett - mint nálam is - a néző "hibája".
- A szereplőket a filmben apró szerepet kapó Dale Dye készítette fel a filmszereplésre. Tom Hanks már ismerte egy másik forgatás kapcsán, de a többi, fiatal reménységnek, emberpróbáló volt a rövid, de intenzív kiképzés. Egyedül Matt Damon-t kímélték meg a procedúrától, hogy a többi színész és közötte még érezhetőbb legyen a feszültség.
- Horvath őrmester (Tom Sizemore) eredetileg felajánlották Michael Madsen-nek. Ő maga helyett hozta a cimboráját, Sizemore-t.
- A film végi város és ostrom a forgatókönyv fikciója.


Tom Hanks, mint Miller százados
- James Doohan, a Star Trek filmek Scotty-ja és világháborús veterán, személyesen gratulált Spielberg-nek, amiért olyan élethűen ábrázolta a D-Day napi partraszállást. James Doohan a háborúban elveszítette a jobb kezének középső ujját.
- A film eseményeit megtörtént eset inspirálta, habár kicsit másképpen. A filmben példaként felhozott levéllel ellentétben a valóságban csak két testvér halt meg, a többiről kiderült, hogy élnek.
- Apró szerepekben feltűnnek ma már sokkal ismertebb nevek: Dennis Farina, Paul Giamatti, Leland Orser, Ted Danson, Nathan Fillion.

100%

wikipédia: Ryan

2014. január 20., hétfő

Ronin (1998)

Ronin (1998)

Rendezte:



A Ronin története, sok egyéb mellett egy MacGuffin-re épül. Mi a MacGuffen? A MacGuffin egy olyan tárgy vagy személy, amely a történet szereplőit mozgatja, lendületben tartja, de a készítőnek olyannyira mellékes, hogy néha még magyarázattal sem szolgálnak róla. Az anekdota, amelytől a MacGuffin-t, mint filmes klissét alkalmazhatjuk, így szól:
Két skót utazik a vonaton.
-       - Mi van abban a csomagban, amit a csomagtartóba raktál?
-       - Ja, az egy MacGuffin.
-      -  Mi az a MacGuffin?
-       - Hát az egy olyan szerkentyű, amivel oroszlánt lehet fogni az Adirondak hegyen.
-       - De hát az Adirondakban nincs oroszlán!
    - Ja, ha nincs, akkor ez nem is egy MacGuffin.”

A „Ronin”, mely címében egészen a japán kultúrába és történelembe vezet minket, teljesen egy ilyen MacGuffin-re épülő, kalandos akciófilm. A tárgy, egy bőrönd, melyet meg kell szerezni. Szpojlernek minősül, ha elárulom, hogy sosem tudjuk meg mi van a táskában, pedig Sam (Robert De Niro) a feltehetőleg ex-CIA-s ügynök, többször rákérdez, mielőtt belemenne a rizikós akcióba. Mivel nincs megnyugtató válasz, fel lehet srófolni az akcióban való részvételért járó összeget.

Csendes francia utcácskában, csendes francia kocsmácskában, csendes férfiak gyülekeznek.
Nem ismerik egymást, nem tudják mire számítsanak, azon kívül, hogy titokzatos munkáltató, hasonlóan titokzatos munkát kíván rájuk bízni. Sam érkezik utolsónak, feltérképezi a terepet. Öreg róka, látszik rajta, bármibe is csöppenne, nem fogja otthagyni a fogát. Mert a legrosszabb, ami történhet, hogy beletörik a bicskája a feladatba. A kocsma megtelik az odahívott emberekkel, irány a kisbusz, egy kihalt raktár és kezdődhet a tervezés.

Deirdre (Natascha McElhone), a kapcsolattartó felvázolja a feladatot, miközben a munkavállaló férfiak gyanakodva és kíváncsian méregetik egymást. A terv egy táska megszerzése, amiért, mint kiderül, nagyon komoly összeget képes kifizetni a társaság, amelyik Sam-et is behúzta buliba. Első feladatuk egy fegyverszállítmány átvétele, amellyel elkezdődik egy átveréses, lövöldözős akciófilm, ami jól egyensúlyozik a dráma és thriller határán. Megismerjük a vérprofikat és a véletlenül bekeveredett (Sean Bean) ocsút. Információ morzsákból megtudjuk, ki honnan jött vagy merre tart. Lassan ezer kérdésre kapunk választ, csupán azt nem tudjuk meg, mi van a táskában. És le is szarjuk. Mi, mint néző, csak egyek leszünk a kompánia tagjai közül, ha tetszik, a „megfigyelő”, aki Sam.hez csapódva azért izgul, hogy sikerüljön a meló és meglegyen a zseton.

Az árulás, mint motívum nem maradhat ki. Kapunk néhány remek autós üldözést és rövid, de izgalmas puskaropogást. A feszült moziban olyan nevek asszisztálnak, hogy ne unatkozzunk, mint a barátságos beszerző, Vincent (JeanReno), a csöndes és megfontolt Gregor (Stellan Skarsgard) vagy a genyó Seamus (Jonathan Pryce). A mellékszereplők ugyanúgy a helyükön vannak, akár a főszereplők. John Frankenheimer rendező 68 évesen meglepően frissen dirigálta le ezt a kémfilmek legjobb hagyományait idéző, enyhén buddie movie-ba hajló (De Niro és Reno karakterei) egyáltalán nem egyszerű vagy buta filmjét. Néha úgy érezhetjük, kicsit túl sok a machoság a srácokban, összességében mégis emberközeliek maradnak a figurák, nem megyünk el James Bond Style-ba.
Elia Cmiral zenéje pedig szépen megtámogatja mind a melankolikusabb részeket, mind amikor pörögnie kell.

80%

Figyeld:
-      - autósüldözések
-      - fényképezés
-      - De Niro szövegelése. Sosem tudhatod, mikor mond el valami személyeset magáról. Többnyire soha...
-      - Katarina Witt, korcsolyabajnoknő rövid szereplése.


Érdekesség: - hogy Ron Jeremy pornószínésszel forgattak jelenetet a filmhez, ami végül nem került bele a moziváltozatba. Szegény Ron hiába repült át Párizsba.
- Skipp Sudduth, aki a sofőrt játsza a filmben, addig sírt a rendezőnek, hogy végül sok jelenetében kaszkadőr helyett saját maga vezethette a kocsit. Frankenheimer csupán annyit kötött ki ezzel kapcsolatban; „- Oké, Skipp, de nem akarom meglátni, hogy fékezel!”
- Az egyik kaszkadőrvezető egykor forma-1-es piltóta volt: Jean-Pierre Jarier.
- Három olyan színész játszik a filmben, akik James Bond filmben gonosz karaktert alakítottak. Nem írom meg kik...

- Nem kevesebb mint 80 autót nulláztak le a forgatás alatt, egyebet nem számolva (pl. motor, standok) és közel 300 kaszkadőr vett részt az autós üldözésekben, melyekhez minimális trükköt alkalmaztak. (pl. füstölő guminál utólag rajzolták meg a füstöt) 
- Lenni vagy nem lenni? Inkább lelépek...
- Sean Bean bár kifejezetten irritáló figurát alakít, meglepő módon ebben a filmben nem hal meg!!! (Legalábbis nem tudunk róla)
- Túl sok köze nincs a történetnek a 47 Ronin legendájának - csak halványan - de legalább egy jelenetben Sam régi cimborája elmeséli nekünk, amit tudnunk kell.