Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Rendezte: Gillian Robespierre

A film Mafab adatlapja: Obvious Child (2014)

Megtekintés: Rég láttam ennyire súlytalan filmet az Amerikában elvileg igen kényes témáról, az abortuszról.

Ez azért is érdekes, mert a film főszereplője és a történések elszenvedője egy Stand-Up komika, és ha valamit megtanulhattunk erről a szakmáról, akkor az az, hogy kendőzetlenül rágja át magát a legszélsőségesebb témákon is. Aztán itt ez a keserédes film, amelyben minden adott egy drámázáshoz, társadalomkritikához, ám végül a két legkérdésesebb karakter, akinek a reakciója tényleg adhatna némi plusz drámai löketet a dramaturgiában, inkább megadóan fejet hajt és együtt úszik a simulékony forgatókönyv okozta csendesen csordogáló csermelyben.

Ettől persze nem törik le a téma fontosságát, azonban úgy érzem, hogyha van egy ilyen történetünk és vesszük a fáradtságot is, hogy abból egy filmet – ha még oly rövidke is – összerántsunk, akkor érdemes megfűszerezni olyasmivel, mint pl. karakterfejlődés. Itt azonban mindenki kedves, ami miatt kissé idealizáltnak tűnik a mozi világa. Persze előfordul, hogy egy ember életében az egyetlen kellemetlen személy az exe, aki itt ráadásul nem egy féltékeny figura, hogy a legváratlanabb időpontokban megjelenjen, hogy emlékeztesse a főhőst, hogy volt egy korábbi élete. Semmi ilyesmi. Az egyetlen kellemetlen, amit felhoz a forgatókönyv vele kapcsolatban, hogy nincs túl jó szaga...

Szóval a Jenny Slate által eljátszott Donna egy romantikus álomvilágban él, ahol még az a srác is cuki, akinek egy fellépése alatt kell szembesülnie,több más nézővel együtt, hogy a nő, akiért vonzalmat érez, gyakorlatilag titokban végeztetne abortuszt magán, miközben a fiatalember neveltetése és habitusa pont egy családban teljesedne ki, ha a jövőbe tekint.
Bármelyik másik film, ami két órában boncolgatja a témát, hagyna időt a drámázásra, itt azonban ez kimerül néhány borozgatós párbeszédben és abban a hihetetlen szerencsében, hogy nincs egy ember, aki tényleg lekapná Donna karakterét a tíz körméről, és az arcába üvöltse, hogy azért van más is az átlébecolt nappalok és tíz perces fellépések között.

Összességében nem nézhetetlen mozi a „Obvious Child” és nem érezni, hogy sokat markolna, és talán pont ez az egyetlen igazi negatívuma. Olyan semmilyen. Egy olyan történet, amelyet romantikus lányregényekben olvashatunk esetleg. Nem valami több száz oldalas kötetben, hanem Romana vagy Tiffany magazinban. Ahol mindenki, minimum kedves, ahol nincs egy bekiabáló néző, aki kirángatná szereplőnket a „való világba”, hogy milyen gáz, amit csinál a színpadon.

Ha pozitívumokat keresnék, akkor megemlíteném, hogy talán most először döbbentem rá, hogy a Stand-Up műfaj bizonyos esetekben nem más, mint egy napló bejegyzés, amelyet nem papírra vetünk (illetve arra is nyilván, hogy azután csiszolgassuk, ha ilyen a munkametódusunk) , hogy azután lelakatolva eldugjuk a fiók mélyére, hanem inkább egy olyan önvallomás, amelyet spontán osztunk meg a többiekkel (már amennyire egy fellépés spontán) és az éppen minket erősen foglalkoztató belső érzelmi harcok terápiás kibeszélését célozhatja meg. Mintha ahelyett, hogy pszichiáternek mesélnénk el a bennünket bántó dolgokat, inkább az egészet egy kiskocsma vendégeire zúdítjuk, hogy meghallgassák, mi pedig fellélegezhessünk. Annyi a különbség az átlagos kocsmai beszélgetésekhez képest, hogy nem egy pult mellett ülve osztjuk meg nézeteinket a másikkal, hogy kialakulhasson a párbeszéd, hanem egy reflektorfényes, apró pódiumról, ahol a párbeszéd nagyjából elmarad – kivétel, ha egy vendég nem kezd perlekedni a fellépővel, amire sok filmben volt már amúgy példa – és a beszélgetés így inkább a monológ jóval szűkebb keretei között marad.

Jenny Slate kedves színésznő, itt azonban annyira „magát adja”, hogy nem érezni a drámaiság mélységét eléggé ahhoz, hogy kellő mód ráhangolódhassunk. A karaktertől már első fellépése eltávolítja az egyszeri nézőt, mert a kis életkép, ahol egy fingós nőt kell megismernünk, lehet, hogy őszinte, ám nem túl vicces. Sőt, értem én, hogy a Stand-Up lényege az is, hogy olyan témákkal foglalkozzon, amivel senki más, vagy csak nagyon jó barátok, rendesen bepiálva, azonban ha ennyire nem a drámán van egy filmnél a hangsúly, érdemesebb lett volna kevésbé provokatív mód bemutatni a főszereplőt. Pl. Úgy, hogy lead valami kevésbé bizarr előadást, hogy utána arról beszélgessen valamelyik kollégájával, hogy sokkal durvább anyagai is lennének, csak bizonytalan, hogy ezekkel lépjen fel ennyi ember előtt. Ehelyett rögtön a női bugyik egynapos tisztasági időkorlátját veszi górcső alá, amitől kevésbé erős gyomrú néző már kezdésből elveszíti érdeklődését.

Azért gondolom, hogy bőven elég lett volna egy finomabb oldalával kezdeni Donna bemutatását számunkra, mert bár az előadásában eléggé szabad szájú Donna figurája, a film egyéb részeiben egyáltalán nem érződik rajta, hogy ő egy vagány, tabukat döntögető személy lenne. Így a karakterről annyit tudtam meg, hogy valójában akkor tud igazán őszinte lenni, amikor vagy baráti körben iszik, vagy amikor a színpadon áll és idegenekhez szól. De, hogy miért alakult ki nála ez a fajta közlés kényszer, amivel mélyebben megismerhetném a figurát, az nem derül ki.

Gondolom, ha a film nem röpke nyolcvan perc, bátrabban is nyúlhatott volna ehhez az Amerikában amúgy, amennyire tudom, kényes témához. Bár, lehet, hogy az egy másik állam. Másrészt, talán nem volt a rendezőnőnek elég mondanivalója a témában, ugyanakkor az azonos című, 2009-es rövidfilmjének egész estés változatának elkészítéséhez ugyan talált szponzort, míg a történet megfelelő felduzzasztásához már nem. Ez viszont azért szomorú, mert már az alapot adó 23 perces alkotást is hárman jegyzik történetírásban, ami a filmhez további tagokkal bővült, a végeredmény mégis vérszegényke maradt.

Egyebek:
Sok év után véletlenül megint láttam egy filmet, amiben feltűnt számomra, hogy Gaby Hoffman, aki olyan kis helyes lánykát játszott a kilencvenes évek néhány mozijában – Akkor és most, Tűzhányó – mostanra egy kifejezetten nem szexi arcú nővé érett/öregedett. Az össze szereplő korrekt, mind alakítás terén, mind pedig a forgatókönyvön belül. Talán ezért sem érzem, hogy Donna karaktere változna különösebben a film végére, annak ellenére, hogy néhány jelenetben azért igyekszik dráma mélységet adni a döntésének. Csak valahogy habkönnyű marad az egész.
Egy megtekintést persze ez a film is megér, még akkor is, ha mind drámában, mind romantikában eléggé középszerű.

Gillian Robespierre még nem elég „tökös” filmrendezőnő. Vannak jó pillanatai, de közel sem olyan bevállalós, mint Donna a színpadon. Ami azt illeti, Donna is csak a színpadon bevállalós.
Jack Lacy-nek nem ez az első filmje, amiben a charme-os szomszéd fiút hozza, aki leginkább sodródik az árral. Kíváncsi vagyok, mikor fog meglepni először, mert eddig bármiben láttam, ugyanazt a karaktert hozta. Még a Rampage-ban is, pedig ott negatív figura volt.

Töfi:
- A címet az alábbi Paul Simon dal ihlette, amely a film soundtrackjába is felkerült:

- A forgatást 3 héten belül letudták.



50%

City Island - City Island (2009)

City Island - City Island (2009)

Rendezte: Raymond De Felitta

A film Mafab adatlapja: City Island (2009)

Megtekintés: Pofám leszakad, hogy ilyen filmeket tíz év csúszással tudok megnézni!

A „City Island”-ban az a komoly pozitívum, hogy egy diszfunkcionális család mindennapjaiba úgy tekinthetünk bele, hogy gyorsan megkedveljük őket és ami a legjobb, a keserédes, drámai történések mellett végig olyan érzésem volt, hogy egy remek komédiát nézek.

És igen, mondhatnánk azt is, hogy ez egy hazug mozi, erőltetett hepienddel és félmegoldásokkal, ugyanakkor bármi, amit látunk benne, az összes rossz döntésével, egyfajta tükör számunkra, néha abszurd módon.

A film legfontosabb mondanivalója, hogy mindenkinek vannak titkai. Titkok, amelyek személy szerint nekünk valamiért annyira erősek, hogy nem merjük megosztani még a családunk tagjaival sem, mert szégyent érzünk miattuk. Azután leül mindenki az asztalhoz, hogy megvacsorázzon és ki fog borulni a jelképes bili. Egy biztos, néha saját feltételezésünket félre kell tenni és az elbírálást rá kell bíznunk azokra, akiknek véleményétől tartunk. Mert ha igazán szeretnek minket, el fogják azt fogadni, de minimum, megértik. A legtöbb embernek, ha van is csontváza a szekrényben, azt általában az idegenek elől szokta eldugni. De mi történik, ha egy család különböző tagjainak vannak saját csontvázai, amiket egymás elől is takargatnak? Vizuális típusként szinte látom is az átlag-amerikai család jellegtelen sorozat-gyártott gardrób szekrényét, amely aljába mindenki bedobálta a saját kis csontvázát. A film pedig felkészít minket rá, hogy a végén kitárjuk a szekrény ajtaját és minden kidőljön belőle...

Vince Rizzo (Andy Garcia) egész életében a City Islandon élt – kis megszakítással – és egész életében arról álmodozott, hogy egy nap színész lesz belőle. Persze helyette dolgozott, mint minden rendes ember, fegyőrként keresve a betevőt, mert ahhoz nem kellett magasabb iskolai végzettség, miközben a lánya egyetemre jár...
Felesége nap nap után az orra alá is dörgöli, hogy mennyi lehetőséget szalasztottak el mindketten azzal, hogy az iskolát feladták, a...

...egészen pontosan mi miatt is?

Ja, hát anyu, Joyce (Julianna Margulies) például az első gyermekük születése miatt, akitől azt várja, hogy a családban – messzire visszamenőleg – végül diplomát szerez. (Mi tudjuk, hogy azonban hova vezet, ha a szülői álmokat a gyermekeinkre erőszakolnánk rá.)
Szeme fényének azonban komoly titka, hogy egyetlen füves cigaretta miatt elvették az ösztöndíját – ez a név is (ösztöndíj) milyen baromság?
Díjazzuk az „ösztönt”?
Nem a természetes tudásvágyat és a jó eredményeket honoráljuk? De igen? Akkor csak kellene egy megfelelőbb névvel illetni, hiszen az ösztön egy megfoghatatlan valami.

A család tehát egyetlen diploma várományosa, Vivian (Dominik Garcia) jelenleg vetkőzős lány egy férfiaknak fenntartott szórakozó helyen, mivel az iskola kifizetésére csak itt tud viszonylag rövid idő alatt elegendő pénzt összegyűjteni.

A család legkisebb tagja, Vince junior (Ezra Miller) pedig szexuális vágyat érez testes nők etetése iránt. Valójában nagyon ritka szexuális – mi is ez pontosan – leágazás, azonban ez az egyetlen dolog, amikor hétköznapiként és visszafogottan tud viselkedni.
 Anyu pedig mostanra kicsit beleunt a kedves anya szerepbe és mivel meggyőződése, hogy Vince mellék utakon jár, maga is afelé hajlik, hogy esetleg más karjaiban keressen vigaszt, mindezt anélkül persze, hogy inkább leülnének és megbeszéljék amit meg lehetne és kellene is.

A sorsfordítás végül megérkezik két ember alakjában: az egyik Vince igazi titka; egy korábbi kapcsolatából született fia, Tony (Steven Strait)! Tony pedig, ha nem is velejéig gonosz, ettől függetlenül egy börtönviselt fiatalember, míg a másik pedig Vince fakultás partnere, Molly (Emily Mortimer) és aki megadja a középkorú férfi számára azt a lökést, ami ahhoz kell, hogy Vince beteljesítse álmait. Mindezt úgy, hogy ebben a balkézről érkező fiának is komoly szerepe van, annak tudta nélkül.

Szóval minden adott egy igazi tévedések vígjátékához és nagyjából a befejezés is borítékolható, még akkor is, ha nem minden szál kap méltó lezárást. Ami felróható a mozinak, hogy tényleg olyan kézenfekvően egyenes a lezárás, ahogyan a valóságban sosem lenne az, és mint egy rendes mesében: Boldogan élnek, míg meg nem halnak!

Talán pont erre van néha szükségünk, hogy kicsit rendben legyünk önmagunkkal.: - Előbb legyünk rendbe másokkal is! Azokkal, akik legközelebb állnak hozzánk!

Magam részéről persze könnyen beszélek, hiszen nincsen, aki előtt titkolóznék és ilyen titkaim sincsenek, hiszen mint kívülálló, a felhozott történeti forrpontokat nem tekintem olyan nagy titkoknak – leszámítva a balkézről gyermeket, mert az tényleg necces – amelyiket meg tekinteném, azt a forgatókönyv egyszerűen túl – giccsesen – kedvelhetővé teszi, még egy nyilvánvalóan családon belüli íncenzus közeli jelenet ellenére is.

Mert az egész Rizzo család pont olyan, mintha itt élnének a szomszédban. Reggelente rájuk köszönsz, néha még beszélgetsz is velük pár szót és úgy látod, megtestesítik az átlagos amerikai kispolgári családot. Meg is, mint te!

Mert senki sem átlagos és mindenkinek lehetnek titkai. Kicsiknek és nagyoknak! Kicsik és nagyok!

Apró érdekesség, hogy a filmbeli Vivian-t alakító Dominik Garcia a valóságban is Andy Garcia lánya és az anya szerepére egy ideig esélyes volt Michelle Pfeiffer, akivel Garcia korábban már játszott házaspárt, de végül egyeztetési problémák miatt a színésznő az utolsó pillanatokban kiszállt.

75%

Kutyuli-nap - Dog Days (2018)

Kutyuli-nap - Dog Days (2018)

Rendezte: Ken Marino

A film Mafab adatlapja: Dog Days (2018)

Megtekintés: Randifilmnek kiváló, habár ha pesszimista kedvünkben vagyunk, nem mehetünk el az mellett, hogy ez egy végtelenül hazug mozi. Cukormáz, romantika és a végén mindenki boldog. De tudod, mit? Legalább egy mozi erejéig legyen ilyen az élet!

A „Dog Days”, tipikusan az a szkeccsszerű, ezer szereplős mozi, amik néha jól sülnek el (Igazából szerelem), és idézhetőek maradnak, máskor pedig szinte nyomtalanul felejtődnek el (Valentin nap). Valamiért a filmkészítők szeretnek ünnepekhez kétféle mozit párosítani: a.) vagy valamilyen horror (Halloween, Anyák napja, Péntek 13. b.) vagy valamilyen romantikus, esetleg keserédes komédia. (Idétlen időkig, Boldog halálnapot!, Igazából szerelem) Ritkán esetleg sci-fi idegen inváziós, bár az nem jellemző. (Függetlenség napja)

Ez a kutyás mozi a második műfaji leágazásban fejti ki hatását és talán nem olyan harsányak a karakterek – kevésbé ismert színészek – mint sok hasonló műben, a végére akad kit megkedvelni, még akkor is, ha esetleg ezeknek a szereplőknek a többsége egy-egy kutyus. Amerikában egyébként is van egy mondás illetve filmes paradigma a sikeres filmekkel kapcsolatban, ami egészen egyszerűen azt a hitet erősíti, hogy egy film, ha kutyaszereplőt kap, az csak sikeres lehet. Ez nagyjából talán így is van, de azért ne mennék el az mellett, hogy a Beethoven folytatásai nem lettek olyan sikeresek és néhány mozi pedig talán anyagilag nem csilingelt rosszul a kasszáknál, de ettől még erősen vállalhatatlan alkotás lett belőle. (Pl. Tim Allen kutyás marhasága)

Ebben a történetben azonban nem a kutyák a főszereplők. Véletlenül sem. Csupán biokellékek, hogy néhány csinos ember élettöredéke érzelmeket csikarjon ki a nézőből. Lehetőleg pozitív érzést és talán ez az oka, hogy bár a téma érinti a kutya menhelyek világát, mégsem látunk igazán szívfacsaró kutyasorsot, pedig aki ilyen helyen dolgozik – főleg egy állatorvos – nap, mint nap szembesülhet vele, hogy az ember hogyan is bánik az ember legjobb barátjával. (Amikor ezeket a sorokat írom, épp a Facebookon terjed egy videó és cikksorozat egy hatvan feletti nőről, aki kutyáját, miután az elcsavargott, büntetésből a kocsijához kötözte. Jelenleg a rendőrségen kihallgatták a nőt (gyilkost) azonban még egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő módon fogják a tettét szankcionálni.)

A „Dog Days” nem igazán koncentrál arra, hogy valódi betekintést nyújtson ebbe a szomorú világba és felvállaltan nem is célja. Itt a kutyusok vicces mellékszereplők és bármilyen fura, szinte alig kapnak értékelhető pillanatot, ami alatt azt értem, hogy szinte semmi interakció nincs közöttük és a szereplők között, leszámítva talán, hogy egyikük megszökik a gazditól és így gyakorlatilag új otthonra lel, ám ezen kívül semmi.

Itt a főszerep az embereké, akik kellemetlen helyzetbe kerülnek és a megoldások mellett szerepelnek velük kutyusok is. Szóval, igen, ha ebből indulunk ki, a „Dog Days” egy hazug mozi, ami ürügyként használja fel a négylábúakat, hogy a vásznon látott vicces és drámai események megtalálják a célközönséget, nagyjából mindenkit. Mert, ha nincs kutyus, akkor megint egy átlagos amerikai rom-kommal lenne dolgunk, amelyben 10-15 karakter kerülgeti egymást, hogy érzelmileg a sorsuk alakulásának tetőpontjánál hagyjuk magukra őket, így azonban, olyan, mintha lenne valami fontos mondanivalója a filmnek a felelős állattartásról. Lesz is, csak kb. egy hat éves gyermek szintjén fog ez a konklúzió lecsapódni, ami azonban a bennünk rejlő saját hatéves énünket simán képes megszólítani, ezért lesz végül a film egy legalább egyszer megtekinthető randi film, amely végén könnyes szemmel állunk fel a fotelből.

55%

Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Rendezte: Hans Petter Moland

A film Mafab adatlapja: En ganske snill mann (2010)

Megtekintés: Első találkozásunk óta kedvelem Stellan Skarsgardot (Ronin), pedig akkor már jócskán volt mögötte filmes múlt. A populárisabb mozijai mellett pedig élvezet felfedezni a skandináv gyöngyszemeket, amikben igazán elemében van.

A „Hajszál híján úriember” tipikusan az a hideg, skandináv fekete komédia, amiben szöveges poén alig akad, ellenben a verbális humor végig jelen van, ha arra fogékony a néző.

Ulrik (Skarsgard) 12 év után végre szabadul. Hogy mennyire nincs senkije, jól jelzi, hogy senki nem jön a fogadására. Megkeresi korábbi munkáltatóját, aki homályos okokból igyekszik arra rávenni a férfit, hogy a szemtanút ölje meg, aki miatt végül bebörtönözték. Közben szerez neki munkát, hogy valamivel eltölthesse az időt és habár beilleszkedni ennyi idő után esélytelen, azért talán neki is kijárna egy nyugodt élet.

Tetszik, hogy az Európai színészek mennyire messze vannak a filmsztár külsőtől és ennek ellenére . vagy pont ezért, néha a rezdüléseik elvisznek a hátán egy karaktert vagy egy egész filmet. Nehéz elképzelni, hogy melyik amerikai sztár lenne elég tökös – szó szerint is – hogy bevállaljon egy ilyen szélsőséges szerepet, mint amit Skarsgard csípőből hoz.
Ulrik kívülálló és ráadásul nem mondhatni – a cím is erre utal – hogy viselkedésével szerethető hőstípus. Nem hajszolja ugyan az élvezeteket, de nem mond nemet egy ingyen numerára – pedig néha kellene – és morálisan sincs nagyon a helyzet magaslatán. Azonban szeretné a múltat elfelejteni, de legalábbis lezárni. Új életet már nincs ideje elkezdeni, de miután megbűnhődött, neki nem jár egy kis esély a megnyugvásra?

Az emberek éppen kisugárzása miatt enyhe távolságtartással kezelik. Korábban embert ölt, ezért ült annyit rács mögött, azonban közel sem olyan szörnyeteg, mint ahogyan gondolhatnánk. Szállásadónője rendre kihasználja szexuálisan, korábbi munkáltatója érzelmileg zsarolja és a felesége sem kíván részt az életéből már, sőt, a hosszú évek alatt a fiát is erre ösztönözte. Ulrik a nulláról indul tehát, sztoikus nyugalommal fogadja, amit az élettől kap és nem igazán érzi úgy, hogy tartozna bárkinek az őt börtönbe juttató férfi halálával. És jó is ez így, mert a forgatókönyv egyetlen pontja, ami kicsit sántít, hogy vajon miért akarna bosszút a főnöke az áldozat öccsét, ha Ulrik ezt nem kívánja. Annak ellenére, hogy motivációi homályosak, elvágja magától az ex-sittest, aki igyekszik „jó útra térni”, ám a sors ezt nagyon nem akarja. Lehetséges barátnőjénél bekavar a házinéni és a munkáját is elveszíteni látszik. Minden abba az irányba hajtja, hogy bevégezze azt, amire ráerőszakolnák.

Aksel Hennie a fegyverkereskedő rövid, de emlékezetes szerepében. Hennie is játszott már amerikai filmekben: Herkules, Mentőexpedíció

A kérdés, hogy végül elbukik-e a hősünk és ismét gyilkossággal nehezíti meg a lelkiismerete nyugalmát?

Ha van egy nyugodt délutánod, érdemes adni egy esélyt ennek a keserédes skandináv mozinak, amely jól beleillik Skarsgard munkásságába, sőt, néha olyan érzésem van, mintha direkt egy alternatív univerzumban mozgolódna karaktere, aki volt már bérgyilkos is (Kiss, kiss, bang, bang) majd bosszúálló, haragvó gyilkológép apuka (Az eltűnés sorrendjében - a hasonlóság nem csoda, hiszen mindkét filmet Moland rendezte!) és most ezzel a figurával valahol a kettő között kalandozik. A színész arca kész tanulmány. Élvezet nézni eszköztelen játékát, villanásait. A humor pedig néha abszurd formában köszön be az ablakon, máskor direkt. Kicsit emlékeztet Takeshi Kitano mozijaira, ahol a nyugalmat néha drámai jelenetek váltogatják, ironikus, minden kultúrában érthető humorral.

A női színészek is kiválóak (Kiemelkedik Jorunn Kjellsby, aki Ulrik szállásadónőjét alakítja!), de a legjobb pillanatok a férfiaknak jutnak.
Ha készülne egy amerikai Remake, kíváncsi lennék, kit nyernének meg a figurára?

75%

A romantikára nagy hangsúlyt fektettek a filmben! Aha...

BÚÉK - BÚÉK (2018)

BÚÉK - BÚÉK (2018)

Rendezte: Goda Krisztina

A film Mafab adatlapja: BÚÉK (2018)

Megtekintés: Aki minden lehetséges percben temeti a magyar filmet, filmgyártást, azt még akkor sem lehet meggyőzni tévedéséről, ha ilyen remek filmeket ajánlunk a figyelmébe. És bár a BÚÉK nem szigorúan véve egy remake, annak remek!

Amikor először láttam a "Teljesen idegeneket", az olasz Paolo Genovese kamaradrámáját - mert valójában az - köpni-nyelni nem tudtam, hogy milyen remek ötleteket lehet beszorítani házfalak közé. (Pl.: Az őslakó, 12 dühös ember, Kocka) Igen, én az a fajta néző vagyok, aki szereti, ha a film kitágítja a teret - utazik - de ha látok egy mozit, amelyik ugyan szűk térben játszódik, mégis leköti a figyelmemet, mert esetleg a vizualitás mellett a mondanivaló magában érdekes, nem piszkálódom. Viszont a bohózatok egy részével - amely szerintem kifejezetten színházi műfaj - nem vagyok ennyire elnéző, igaz, zseniális darabokat abban is fel lehet lelni. (Oscar)

Genovese darabja azért volt szórakoztató, mert egyrészt nagyon sokat kihozott az alapszituációból, néha váratlan fordulatokat is bedobva. Másodszor, egy füst alatt nagyon komoly társadalmi mondanivalója volt, amelyet több irányból meg lehet tekinteni, boncolgatni. A mobiltelefonok világában rádöbbent, hogy habár van ez az eszköz, amely összehoz minket, mégis, mennyire távol vagyunk egymástól. Meg azt is megmutatja, hogy bizony, a barátság lehet bármilyen erős, vannak titkaink, amiket senkivel nem osztunk meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan nem ment volna bele a telefonos játékba. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogyha egy felnőtt ember egy pillanatra is habozik a telefonját megosztani a párjával, annak egészen biztos van titkolni valója, szóval nagyon jó teszt a valóságban a filmben felvetett társasági program, ugyanakkor mégsem ajánlom senkinek, hogy valaha megcsinálják. Egyszerűn nem tudhatjuk, mennyire veszélyes.

A felütés nem mellesleg egy halványan erőltetett a házigazda ötletével, hogy ugyan tegyük már ki a telefonjainkat az asztalra és mindenkit be kell avatnunk az érkező hívásokba, üzenetekbe. Természetesen a forgatókönyv egy pszichiátert tesz meg az ötletet szállító karakternek. Aliz (Szávai Viktória) annak biztos tudatában dobja be az ötletét, hogy úgy véli, ő teljesen tiszta ebben a szituációban, nincs félnivalója. Azonban egy ilyen "játéknak" sokkal árnyaltabb a lefolyása, mint gondolnánk és néha kiderül, hogy emberek életében mennyire bonyolult a kapcsolati háló.
A történet nagyjából megegyezik az olasz eredetivel és mélyen belemenni szpojleres lenne, azonban néhány észrevétel.

Játék szempontjából talán kicsit Szávai Viktória játéka volt számomra modoros, de ez fakadhatott a karakter stílusából is, fogjuk rá. A végére, azonban amikor a karakter meggyengült, már ő is tökéletes volt. A legjobb pedig a házaspárt alakító Hevér Gábor (Gábor) és Bata Éva (Saci) kettőse. Bata Éva vörös egybe ruhájában a tökéletes milf, míg Hevér Gábor kapja talán a legnehezebb szerepet, amivel tökéletesen birkózik meg. A párosuk közötti veszekedés nálam egyértelműen a film csúcspontja. A film pedig, mivel akcióban nem lehet értelemszerűen pörgős, szövegben és fordulatokban kell, hogy az legyen. A telefonos játék percről-percre lesz egyre durvább, ami így ömlesztve erőltetettnek tűnhet, ám tökéletes apropó az év végi szilveszter, hiszen ha ennyi impulzus érhet egy baráti társaságot, akkor az pont ez az ünnep.

Hevér Gábor, Bata Éva

A színészek többi tagjának is elismerés jár, mert csak néhol döcögős a párbeszédekre épülő film, ám ahogy megismerjük a karaktereket, egyre jobban ráéreznek a színészek is és ráhangolódik a néző is a drámájukra. Elek Ferenc külön tetszett, akinek szinkronhangja is legalább olyan ismerős lehet, mint Hevér Gáboré.

A befejezés ha mondhatom, kicsit bevállalósabb az olasz eredetinél, ezért több kérdést is hagy a nézőben, amivel eljátszadozhatunk. Szerencsére, ezekre megválaszolása nélkül is egy igen erős filmet kapunk, amely nehezen lehetett volna jobb mozi. Külön érdekes, hogy állítólag a forgatókönyvet több ország átvette filmkészítésre, ezért hamarosan további klónok, remek feldolgozások várhatóak a világ minden területéről.

90%

Őrült, dilis, szerelem. - Crazy, Stupid, Love. (2011)

Őrült, dilis, szerelem. - Crazy, Stupid, Love. (2011)

Rendezte: Glenn Ficarra, John Requa

Megtekintés: Nekem eddig kimaradt, de nagyon megérte bepótolni.

Valahogy sikeresen elkerültem eddig ezt a tipikus amerikai keserédest, pedig, ha úgy vesszük, kikerülhetetlen mozi... ha kedveled Emma Stone és Ryan Gosling közös munkásságát. Pedig nem ez a jellemző a mozira. Ennek ellenére ez az első közös mozijuk, amiben már sikeresen adják át a vásznon egy szerelmespár duóját. Később sokkal nagyobb volumenű mozikban tették ugyanezt, ilyen-olyan végeredménnyel: Gengszterosztag, La-La Land.

A film főszereplői azonban mégsem ők, hanem Steve Carell, Cal (Steve Carell) az apa, akit beelőz felesége a kapuzárási pánikban és megcsalja egy kollégájával. A középkorú férfi világa teljesen összeomlik, hiszen korábban el sem tudta képzelni, hogy bárki mással élhetne, mint iskolás szerelmével, Emily-vel (Julianne Moore). A nulláról pedig nem igazán szeretne indulni, pusztán válaszokat kapna a kérdéseire, hogy miért nem lehet minden tökéletes és olyan, ahogyan elképzeltük fiatalon.
Pedig erre nincs válasz.
Így gondolja ezt a charmeur skalpvadász, Jacob (Ryan Gosling) is, aki felkarolja a pultnál kétségbeesetten iszogató férjet. Bemutat neki egy olyan "élj a mának" életmódot, ami neki bevált és amiről úgy véli, Calnak is megfelelő, most, hogy a válása küszöbön áll.
A két férfi beleveti magát az éjszakázásba.

Közben Cal fia, Robbie (Jonah Bobo) beleszeret a bébiszitterébe, Jessicába, (Analeigh Tipton) aki viszont egy apja korabeli férfiba van belezúgva. Cal felesége, Emily (Julianne Moore) pedig a félrelépés után bár bizonytalan érzéseit illetően, mégis inkább a válás felé hajlana, miközben nincs róla meggyőződve, hogy azzal sínre teszi az életét.
Ha ez nem lenne elég, legidősebb lányuk (Emma Stone) pedig összeszűri a levet valakivel, aki talán nem illene hozzá.

Tipikusan az a többszereplős, nem túl sodró lendületű mozi, amelyben a mellékszálak lassan összeérnek, hogy a remek színészek közötti interakciókat minden leosztásban élvezhessük. Így kerülnek még bele olyan remek karakterszínészek is a moziba, mint az elcsábított, majd faképnél hagyott tanárnéni (Marisa Tomei), a feleséget becserkésző szépfiú-kolléga (Kevin Bacon) vagy a bébiszitter apukája, (John Carroll Lynch) aki félreértve bizonyos apróságokat, vörös posztót látva igyekszik revánsot venni leányának el sem veszített ártatlanságáért.

Mind a főszereplők, mind a mellékszereplők igyekszenek tudásuk legjavát beleépíteni a karakterekbe. Steve Carell-nek ez abszolút nem esik nehezére, hiszen egész karrierje a kisemberek és az enervált főhősök köré terelődött. Julianne Moore talán kicsit több teret is kaphatott volna, hogy karakterét és motivációját jobban kibontsa a forgatókönyv, bár, állítólag a filmből kihagyott jelenetek között találunk olyat, amelyik kicsit árnyalja a karaktert.

A film azonban nem vígjáték. Vannak benne humoros jelenetek, vicces beszólások, ettől azonban ez a mozi egy igazi, független, keserédes produkció, amely általában nem a bemutató idején lesz feltétlenül sikeres, hanem eltelik néhány év és ahogyan lassan megismeri az ember, úgy nemesedik meg, akár egy jó bor.
A filmben elhelyeztek néhány "csavart" is, amely jellemző az olyan filmekre, amelyik sok karaktert mozgat, hogy azután összeterelje őket.
Néhány momentum pedig nem biztos, hogy teljesen logikus a karakterek megismerése után, ezen azonban felül tudtam emelkedni, mert a befejezés kedves, tipikusan hollywoodi.
A felütés után pedig ez lehet, hogy nyálasnak tűnik, de a film vállalja, hogy a szerelem mellett tegye le a voksát.

Töfi:
- A filmben kikevert koktél - Jacob keveri Hannah-nak - létezik, sőt, talán az első amerikai koktélitalként híresült el. Erről itt olvashatsz: Old Fashioned
A filmet "Első randi" - First Date - forgatási címmel kezdték forgatni.

A film Mafab adatlapja: Őrült, dilis, szerelem - Crazy, Stupid, Love (2011)

70%

Ha megnéznéd:
- Őrült, dilis, szerelem. (2011)

Filmzene:

A fényképek szerzői jogvédelem alatt állhatnak! - Photos can be copyrighted!

Anyám és más futóbolondok a családból (2015)

Anyám és más futóbolondok a családból (2015)

Rendezte: Fekete Ibolya

A film Mafab adatlapja: Anyám és más futóbolondok... (2015)

Megtekintés: Közel sem olyan erős darab, mint amennyire beharangozták, de drámakedvelőknek kellemes másfél óra.

Az "Anyám és más" című keserédes drámát sikerült egy napon, közvetlenül a "Drága Elza!" után megnéznem. Ne kérdezd, mi volt velem, hogy két erős magyar alkotással ütöttem el az időmet. Egyszerűen olyan hangulat kérdése. Olyan borús, magyar-film nézős hangulat. Ráadásul, mindkét filmről már jóval korábban hallottam, azután pedig egy viszonylagos, majd' másfél éves szünet után, véletlenül egyszerre jutottak az eszembe. Mindkettő érdekelt, mindkettőt megkerestem, megnéztem.

Mindkettőt jó filmnek tartom, de mondanivalója miatt talán a "Drága Elza!" az erősebb, míg színészi játékban és forgatási profizmusban sokkal masszívabb darab az "Anyám és más...", hiszen ez a visszatekintős kamaradráma, melynek jelenidejű főszereplője anya (Danuta Szaflarska) és lánya (Básti Juli), míg a múltban az anya (Ónodi Eszter) szerepe fontos, egy jutalomjátéka két remek színésznőnknek, akik mellett egy harmadik, idős hölgy végszavazik, ezért biztos te is találsz benne azonosuláshoz közeli karaktert.
Töfi1: Szaflarska ugyan Eredetileg a korábban Osztrák-Magyar Galíciában született, ezt a területet azután, felosztották Oroszország és Lengyelország között, és Lengyelországhoz csatolták, ezért a művésznő mint lengyel állampolgár öregbítette a filmes szakmát.
Töfi2: Szaflarska, benne volt a 100-ban, a film forgatásakor, és 2017 februárjában hunyt el, 102 évesen.
Töfi3: Bár Szaflarska alapjában lengyel színésznő volt és alig félszáz filmes munkában vett részt, közel 15 évvel korábban már dolgozott együtt Ónodi Eszterrel és a sors fintora, hogy az 1999-es "Az alkimista és a szűzben" Ónodi nagymamáját alakíthatta, míg ebben a filmben már egyenesen az öregkori Ónodi Eszter karaktert keltette életre!
Töfi4: A filmben látható Magyarországi elcsatolásos rész a lengyel színésznőnek ismerős téma lehetett, hiszen azt a területet is elcsatolták, ahol ő megszületett.
Töfi: Szaflarska utolsó filmszerepe.

A cím és a korábbi cikkek a filmről, azt sejtették velem, hogy egy bolondos, önfeledt vígjátékot fogok látni, amelyben anya költözései és a vele kialakult helyzetek a humor forrásai. A film azonban nem gyúrt rá a megmosolyogtatásra, annak ellenére sem, hogy találunk benne viccesebb részeket. Azonban sokkal inkább egy korkép, keserédes dráma, amely egy anya szemén keresztül mutatja meg a történelem olyan szegmenseit, amelyet egy a családot tyúkanyóként összetartó nő szemén keresztül ismerhetünk meg.
A történelmi negatív történések ellenére a film igen élet igenlő és pozitív oldalról igyekszik bemutatni az érát. Van a filmben ország szétszakítása, zsidóüldözés, államosítás, szegénység, érintőleges még emigráció is szóba kerül.
Mondjuk, állítom, hogy ha a forgatókönyvíró-rendező Fekete Ibolya bevonja néhány kollégáját, egy sokkal pörgősebb és család barátabb filmet tudtak volna tető alá hozni, amibe, a téma kapcsán, magam kicsit több humort csempésztem volna be. Ettől függetlenül az "anyám és más..." közel került egy remek tablókép bemutatásához, azonban talán szétszórt darabossága miatt kicsit olyan, mint a főszereplő idős édesanya gondolkozása, aki szemlátomást már kezd megküzdeni az öregkori Alzheimerrel.
Ezért néha a film szerkezete is kissé töredezett, ráfért volna némi fazonírozás.

A befejezés pedig bár teljesen egyértelmű, vártam volna némi kerekítést, valami kis kikacsintást rám, aki végigkövette ezt a kalandos életutat.
Az egész film emlékeztetett pl. Szabó István "A napfény íze" című körképes tabló tragédiájára, csak ott, mintha jobban beleilleszkedtem volna a környezetbe, a család életébe, amiből a közvetlenséget, érthetőséget kissé hiányolom.
Annak a filmnek drámai befejezése - a családi recept zúzóba kerülése - sokkal erősebben megérintett, mint itt az anyuka utolsó lélegzetvétele és szavai.

Még érdemes kiemelni az apát alakító Gáspár Tibort, akinek alakítása legalább olyan erős, mint Ónodi Eszteré és Básti Julié.

Azért a poszteren belém sulykolt 27 költözést sokkal markánsabban mutattam volna be, mert így bizony ez a nagy szám nem kapott kellő figyelmet.

65%

Énekelj! - Sing (2016)

Énekelj! - Sing (2016)

Rendezte: Christophe Lourdelet, Garth Jennings

A film Mafab adatlapja: Sing (2016)

Megtekintés: Nem gondoltam volna, hogy egy mese tetszeni fog, aminek a témája olyasmi, ami miatt már nem kapcsolom be a tévét sem.

Az "Énekelj!" egyik legnagyobb pozitívuma számomra az volt, hogy nem volt telepakolva különleges képességű, szuperhős figurákkal és a története is, szegről-végről földhözragadt volt. Mert összességében egy tehetségkutató versenyről - is - szól, amelyben bárki megmutathatja, amit tud és mivel a bárki nem egyetlen főszereplőre korlátozódik, végig lehet izgulni, hogy a kedvenc karakterünk lesz e az, aki a mennybe megy.

Ha tévében kellene megnéznem egy újabb, ezredik énekes műsor, amelyben eddig "elvileg" fel nem fedezett tehetségek kapnak teret, eret kell vágnom. Pusztán azért, mert megcsömörlöttem ezektől a műsoroktól és egyébként sem hiszem, hogy kis országunk olyan hatalmas piac lenne, hogy évente öt-tíz kiváló énekessel kellene gyarapítani a popszakmát, ha esetleg két-három hasonló műsor indult, akkor még többel.
Nem hiszek ebben. Az Internet rákfenéje, hogy ami tetszik, azt letöltöd, ezért, nem gondolom, hogy ennyi énekest képesek vagyunk úgy eltartani, hogy a polcra kirakott termékeiket - kezdetben ugye a cd lemezt, később pedig minden járulékos baromságot, a saját divatmárkától a névre szóló szakácskönyvig - megfelelő mennyiségben fel tudjuk vásárolni.
Könyörgöm, sokszor egy koncert termet nem tudunk megtölteni elég érdeklődővel, nemhogy eladjunk valami válogatáslemezt, középszerű nótákból.

Ez a véleményem azonban nem áll Amerikára. Azért 300 millió ember már össze tud karistolni sok-sok művésznek egy házra valót és marad haszon télire is. Ezért a z "Énekelj!" koncepciója jól működött tengerentúli animációs filmben.
Végre nem azért izgultam, hogy valaki legyőzve félelmét képes lesz e varázserejét kamatoztatva szembeszállni egy szörnnyel, vagy azért izgulni, hogy a világ terhe agyonnyomja e majd a mese főhőseit. Ennél sokkal földhözragadt problémáink voltak, mint például, a családom elfogadja e a döntésemet, hogy a világot jelentő deszkákra kívánkozom, vagy az, hogy le tudom e győzni a saját magam által felépített falakat és ki merek állni mások elé a tehetségemmel, ami nem a láthatatlanság vagy isteni erő, hanem csupán annyi, hogy kieresztem a hangom.

Persze így nincs is akkora tétje a mesének, viszont ezekkel együtt szerethetőek a karakterek.

A főszereplőnk Buster Moon (Matthew McConaughey) -  a színész nevét kiírni egy animációs filmhez, aminek jó eséllyel csak a szinkronos változatát fogom megnézni, ezért a színésszel még hang formájában sem találkozom, elég fura érzés számomra, ezért a többi esetben nem is erőltetném... - apjától egy lepukkant színházat örököl és nagyjából önhibáján kívül belekerül egy ukrán maffiát megidéző ingatlan eltulajdonítási hacacáréba. Végül egyetlen mentőötlete támad, amiből rövid időn elég bevételt lehetne összehozni és még a színházi világon belüli tapasztalatait is ki tudja benne aknázni és ez nem más, mint meghirdetni egy énekes versenyt, amelynek későbbi haknijaival talán sikerül ismét becsalogatni a nézőtérre a városka lakosságát, mert talán majd érdekli őket az a rengeteg produkció, amit nem vérprofik, hanem talán épp a szomszédjuk fog bemutatni nekik, miután felgördül a függöny.

A kedvencem. Amit az áruházban csinál,
zseniálisan kedves.

Az ilyen műsorok elkészítésének szakmai része nem része a forgatókönyvnek, viszont, hogy a szereplő állatkák érzelmileg közelebb kerüljenek a gyerekekhez, a legtöbbhez igyekeztek az írók valami apró kis magánéleti válságot generálni, ami viszont nem emelkedik felül a sok ezer szappanoperában már unásig ismert drámafonál fölé. Kapunk családanya cocamilfet, aki ugyan nem fásult bele az otthon melegének ébrentartásába, viszont szeretne kicsit kilépni az egyhangú és monoton, beszűkült életteréből, visszacsempészni valami kis színt a házassága szürkeségébe. Van nekünk egy gorilla srácunk, aki nem kívánja a rögös családi örökséget tovább vinni, hanem egy sokkal nyugodtabb és éppen ezért, szűk környezetében lenézendő elfoglaltságban látja magát kiteljesedni. Vagy a tini bakfis, aki érzi, hogy legbelül szétfeszíti a tehetség, azonban ezt megmutatni másoknak, egyszerűen retteg.

Szóval, csupa egyszerű, hétköznapi karakter igyekszik elnyerni a fődíjat és vele együtt a szívünket is, miközben néhány, számomra ismertebb és pár másik kevésbé ismert dallal töltik ki a műsoridő nagyobbik részét. A jogdíjak biztos alakítottak sokat a dalok végső megjelenésén.
Maradéktalanul azonban nem vagyok elégedett, mert ha már énekes produkció, meg a figyelemre is áhítozik és nem kevés pénzt húzna ki a zsebünkből, akkor legyen kicsit tökösebb és a dalok frontján is törhették volna magukat, hogy igazán maradandót alkossanak. Például akár azzal, hogy egy-egy dalt műfajilag esetleg más kontextusba helyeznek, azzal akár szöges ellentétben, mint amit már a dal eredetijénél megszokhattunk.
Az lett volna még igazán ütős. Viszont még így is több, mint ötven dal került bele a soundtrack-be, visszanyúlva egészen az 1940-es évekig.

A történet lezárása is túl nyálas és hollywoodi, a figurák élettörténeteinek lerendezése sem hoz magával semmi meglepetést.
Ettől függetlenül az "Énekelj!"-t csak ajánlani merem, mert karakterei kedvesek, van benn sok zene és a humorból is sikerült viszonylag sokat belecsempészni a mesébe, pedig, néha pont ott csúszik el a kész mű, mert kedves és cuki, csak nem elég vicces, pedig a mesefilmeknél a kis közönség akkor a leghálásabb, ha önfeledten kacaghat.
Még a keleti blokk zenés sikereiből is sikerült valamit belecsempészni a kész filmbe, ezzel is előre gondolva, hogy mivel lehetne az USA-n kívül is masszív rajongói bázist felállítani a fotelből és a moziba csalni.

Pofátlanság lenne mégis, ha nem sorolnám fel mindazok nevét, akik eredetiben a figuráknak adták hangjukat, mivel tisztelem a művészeket: Reese Witherspoon, Taron Egerton, John C. Reilly, Seth MacFarlane, Scarlett Johansson és Jennifer Hudson, többek között.

60%

Ha megnéznéd:
- Énekelj! (2016)

Az animációs filmbe becsúszott egy japán anime vöröspanda csoport is, akik előadásának eredetije itt megtekinthető. Hihetetlen, mennyire gyermeki és szexuálisan stimulálóak a japán előadóművészek, ebben a túlrajzolt, túleffektezett környezetben a harisnyáikban. Nem csoda, ha a cosplay mint kifejezési forma tőlük ered, japánból.

Esküvő, rock, haverok - The Groomsmen (2006)

Esküvő, rock, haverok - The Groomsmen (2006)

Rendezte: Edward Burns

A film Mafab adatlapja: The Groomsmen (2006)

Megtekintés: Néhány Burns film megtekintése után - lehet, szerencsésen botlottam beléjük - úgy vélem, Burns sokkal jobb rendező és forgatókönyvíró, mint színész.

Több moziját sikerült végignéznem - remélem, azokhoz is lesz szerencsém, amiket egyelőre nem mutattak be nálunk - és ezekből leszűrhető, hogy Burns-nek van érzéke a keserédes mozikhoz. Tud több, érdekes karaktert mozgatni a történeten belül és mivel tényleg van a figurákhoz és helyzetekhez érzéke, dramaturgiailag érdekessé tudja tenni számomra nem csak külső jegyeikben a karaktereket, hanem magát a szituációkat, háttértörténetüket is úgy építi fel, hogy érdekeljen engem, mi lesz a sorsuk. Ez már több, amit a legtöbb képíró forgatókönyv művész el tud érni. Burns - maradva ennél a mozinál - egy történeten belül több érdekes alakot is képes úgy mozgatni, hogy az együtt és külön-külön is működhessen. Igaz, hogy jelen filmnél, jobban belegondolva, sok, szappanoperákba való történetszálat kapunk, így együtt mégis egy koherens, keserű és egyszerre édes mozivá áll össze az egész, ami talán még azért is elkísér minket - értem úgy, hogy akár többször újra tudom nézni, ezt pl. már vagy ötször sikerült eddig, de mindig fedeztem fel benne új részleteket - mert, miután kikapcsolom a lejátszót és felállok a fotelből, motoszkál bennem azért, hogy karaktereink útja vajon merre vezethet tovább. Manapság nagyon fontosnak érzem, hogy érdekeljen a figura sorsa, hogy eltöprengjek azon, vajon mit hozhat az egyébként fiktív figurák jövője, hiszen egy jó mozi akkor működik a legjobban művészetként, ha a befogadót arra ösztönzi, hogy azután is foglalkozzon vele, miután nincs "előtte"- Ebből a szempontból Burns filmjei - mint írtam, azok, amiket láttam - jól teljesítenek.

Edward Burns-szel első találkozásom egy háborús dráma volt, amiben nem állítom, hogy ő lett volna a leggyengébb láncszem, de nem éreztem kiemelkedőnek sem a szereplők közül. Ez volt, az egyébként kiváló és fontos filmes mérföldkő, a "Ryan közlegény megmentése - Saving Private Ryan (1998)". Miért érzem ezt a mozit olyan fontosnak? Mert pasasként, aki szereti a háborús mozikat, köszönhetően a rendezésnek, megvalósításnak, hatalmas gyöngyvászonnak, ez volt az első film, amelyet úgy bírtam végignézni, hogy közben elmerengtem azon, hogy a háborúnak mennyire nincs is romantikája - amit mi férfi nézők legalábbis felépítünk magunkban róluk, hogy a hősök felmagasztosulnak, erkölcsileg van jó és rossz, stb. - és egy háborúban nincs más, csak kín és halál. Burns az egyik fiatal katonát alakította, aki többször megkérdőjelezi a kapott parancsot, azután pedig szerencsésen túléli a lehetetlen küldetést, ami a film gerincét adja. Játéka számomra korrekt volt, de talán jóképű fizimiskája, vagy tipikus amerikai kisugárzása miatt nem éreztem alakítását kiemelkedőnek. Csak szimplán korrekt.

Aztán tovább ismerkedve az Amerikai filmes univerzummal, találkoztam néhány olyan mozival - volt, amelyik még a Ryan közlegény előtt készült - amelyek stáblistáján Burns nem csak színészként, hanem íróként, rendezőként is megjelent. Akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy színészi kvalitásaiban csupán erős közepes a srác, de íróként, rendezőként sokkal magasabb ligában játszik. Mindezt úgy, hogy nem ám pörgős akciófilmeket, vagy kedvenc műfajaimat, látványos sci-fit vagy véres horrort készít, csak egyszeri/egyszerű mozikat emberekről, akiknek kapcsolati válságaik vannak, érzéseik, amelyek megfejtésre várnak. Lehet, hogy egyik-másik figurája elnagyolt, hogy pár részletet elken, szárnyaszegett módon zár le, de azért többnyire a felvetett kérdésekre igyekszik egy kielégítő választ találni és az általam látott is szerzői darabok egyik fontos, visszatérő motívuma, hogy a férfi karakterek mit tesznek meg a kapcsolataikért és ami még fontosabb, keresi, hogy bemutathassa a pillanatot, amikor a férfi, végleg elhagyja a "gyerekkort", hogy elkezdjen felelős, érett emberként viselkedni.

Az "Esküvő, rock, haverok" című munkája is több figurán keresztül, több olyan történetet gyúr össze egy baráti társaság tagjai köré, ahol nagyon fontos az, hogy éretten kell gondolkozniuk, szembenézve a problémáikkal. Hogy ez nekem miért tetszik annyira? Talán, mert Burns filmje egyfajta módja annak, hogy nézőként tippeket kapjak, amelyeket akár a saját problémáim megoldásában is kamatoztathatok. A filmben nagyon fontos központi téma a megbocsátás és elfogadás. Ezt tucatnyi oldalról járjuk körbe, úgy, hogy van, amelyik nyilvánvalóbb, míg másik a felszín alatt lappang. Van, amelyik egyértelmű lezárást kap, másik pedig ugyan homályban marad, de legalább elindul valami pozitív irányba.

Öt gyerekkori barát egyikük esküvőjére készül. A nagy nap előtt a városba érkezik a banda - korábban együttesük is volt, iskolai sikerekkel és ez tartotta össze őket - tékozló fiúja is, aki súlyos terhet cipel a vállán, miközben egyik barátja már azóta haragszik rá, mióta lelépett a városból. A kvintett tagjai a nagy nap érkezése előtt zenéléssel, italozással, lelkizéssel igyekszenek ismét összecsiszolódni, ellenérzéseiket félretenni és megbeszélni a múltat, hogy az esküvő napján már ne robbanjon semmilyen érzelmi töltet, beleértve a házasság kétségei között vergődő ifjú férjjelöltet is.
Nagy-vonalakban.

Paulie (Edward Burns) arra készül, hogy állapotos jegyesét, Sue-t (Brittany Murphy) oltár elé vezesse, de az utolsó napokban nem elég, hogy a leendő asszonyka hormonális kitöréseit el kell viselnie, megelőlegezve azt, hogy ez vár majd rá a házasságban, még bátyjának, Jimbo-nak (Donal Logue) pesszimista hozzáállását és megjegyzéseit is fel kell dolgoznia, mert az folyamatosan támadja kapcsolatukat. Jimbo egy ideje kiállhatatlan arcát mutatja az öccse felé és feleségével, Jules-szal (Heather Burns) is elutasítóan viselkedik. Valami rágja és ahelyett, hogy felfedné érzéseit, inkább, mint a skorpió a tanmesében, megmar mindenkit, aki kapcsolatba kerül vele. Mike (Jay Mohr), Paulie unokatesója harminchárom évesen képtelen felnőni és éretten kezelni a szakítását gyönyörű barátnőjével. Visszajár a lány házához, ezzel alaposan próbára téve a lányt és annak testvérét. Mike egyébként is nehezen képes feldolgozni vélt és valós sérelmeit, amit a múltban szerzett, mivel a városba a jeles alkalomra hazaérkező TC-t (John Leguizamo) is folyamatosan egy korábbi, TC elutazása előtti balhéra emlékezteti, amikor is TC elemelte Mike egyik kedvenc baseball kártyáját és magával vitte, mikor lelépett a városból. Mike dühe azóta sem csillapodott, hogy hosszú évek teltek el, egészen addig, míg egyik friss vitájuk során végül TC ki nem böki, mi volt a valódi oka annak, hogy egyrészt szó nélkül lelépett és másodsorban Mike "kegytárgyát" elemelte.
TC-nek közben ki kell békülnie apjával is, mert mielőtt elhagyta a kisvárost, hogy máshol építse fel életét, csúnyán összevesztek.
Az ötfős baráti társaság legstabilabb tagja, aki igyekszik az esküvő alkalmából ismét összeterelni a kis formációt, az Dez (Matthew Lillard), akinek bejött a felnőtté válás, hiszen családja van, két gyerekkel és a feleségével is jól megvannak. Paulie többnyire vele beszéli meg felmerülő kétségeit. Az öt srác Dez kocsmájában sokszor beszélget érzéseiről, de a legfontosabb titkaikat lassan fedik fel a többiek előtt és talán nincs is megfelelő tanács mindenki számára, mert az élet bonyolult és ahhoz, hogy megfelelő mederbe tereljük, szükség van arra is, hogy legyen bennünk is hajlandóság a változásra, ne csak mi akarjuk a megváltoztatni a világot.

Az egész film életszagú, remekek a karakterek, érdekel minket, mi történik velük. Néha közel is érezhetjük egyik-másik figurát magunkhoz. A mellékszereplők is helyükön vannak. Talán egyedül Murphy ripacskodás közeli állapotos asszonykája tűnt kicsit soknak nekem. Megrögzött agglegényként elgondolkodtam azon, ha ilyen lenne a barátnőm, nekem is szükségem lenne erős baráti ráhatásra, hogy bevállaljak egy esküvőt.
A magyar címfordítás szokás szerint elcseszett, de nem is olyan semmitmondó, mint az eredeti cím.

Az egész film tévéfilmes keretek között mozog, de összességében remek mozi.

80%

Ha szeretnéd megtekinteni:
- Esküvő, rock, haverok (2006)

Töfi:
- A filmben az a John Mahoney alakította volna Burns apját, aki korábban, az "Ő, az igazi - She's the One (1996)" című kapcsolati drámában már egyszer eljátszotta ezt a szerepet, de végül a jeleneteit a film hosszúsága miatt kinyesték a végső változatból. Sajnos, mert a korábbi filmben remekül működtek együtt.

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)

Rendezte: Norman René

A film Mafab adatlapja: Prelude to A Kiss (1992)

Megtekintés: Kissé zavaros koncepció. Inkább nézd újra a Segítség, felnőttem!-et.

Valahogy végig zavart ez a film.
Az alapötlet a szokásosan remek testcserés-lélekcserés-tudatcserés szituáció, Craig Lucas ötletgazda és forgatókönyvíró valahogy mégsem hozott ki a minimumnál többet az amúgy eleve abszurd ötletből. Tudom miért készült ez a film valójában:
Sydney Walker színész ismerte Renét. A 71 éves színész egész életében kimaradt az amorózó szerepkőrből és öregségére, mikor rákot diagnosztizáltak nála, egyetlen vágya maradt csupán és ez miatt fel is hívta a fiatalabb rendezőt.
- René, nézd, megettem a kenyerem javát, komoly betegséggel diagnosztizáltak, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem volt egy igazi csókjelenetem a vásznon.
- Remek öreg cimbora, mert Craig összedobott egy szkriptet és megnyertük hozzá Meg Ryan-t, akit a filmben egy idős embernek meg kell csókolnia, méghozzá többször is.
- Aláírok!
- Küldöm a szerződést!
Ezzel le is lett zsírozva és Sydney Walker két évvel a halála előtt még ha színpadias változatban is, de megcsókolhatta a kilencvenes évek egyik legszexisebb üdvöskéjét, Meg Ryan-t.
Walker kettő, René pedig négy évvel élhette túl a bemutatót. René AIDS-ben hunyt el, Walker, mint írtam, rákban.

Hogy milyen a film? Ennek megfelelően alibi történet.
Először is, végig zavart a monológ, amit Alec Baldwin mond fel a film alatt. Ha valami ki tudja rángatni a nézőt abból, hogy elmélyedjen egy történetben, akár egy puha fotelban, az a rosszul időzített és alkalmazott külső monológ a nézők felé.
Eleve jobb esetben a filmet úgy kell megírni, hogy a jelenetből és a dramaturgiából lássuk a szereplők vívódását, érezzük a gondolataikat.
Nem abból, hogy megtámogatva a képeket még a szánkba is rágják azokat.
Azután nem árt az arányokra is figyelni. Itt a film első fele majd negyven perc, míg a szereplők összejönnek és eljutnak addig a pontig, amikor belép a misztikum és a fiatal ara tudata helyet cserél egy idős férfiével. Szóval, a csere után kb. egy kerek óránk marad arra, hogy az ötlet kiforrja magát és az alapötlet dolgozhasson, egészen a szokásos megnyugtató befejezéséig, amikor is tapasztalatokat cserélve minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ebben a forgatókönyvben viszont ezer ziccert hagynak ki.
Azt most ne elemezgessük, hogy mennyi bizarr a szitu, az esküvőre érkező öregember és a fiatal feleség között elcsattanó csókig, mert úgy baromság az egész, ahogy van. De ugye kellett az a csókjelenet, mert nem volt elég kreatív az író, hogy valami mással rukkoljon elő.

Azután, a testcsere után hiteltelen a dramaturgiája a jelenetnek is, amelyben a két szereplő elsodródik egymástól és ezzel elindítja a film tulajdonképpeni cselekményét. Már nem azért, de ha te egy idegen testbe kerülsz, akkor addig nem nyugszol, míg vissza nem térhetsz belé(d), de itt Meg Ryan karaktere mintha elfelejtette volna, hogy hol keresse önmagát.

Az alapötlet elve garantálna egy helyzetkomikumra épülő karaktercserés filmet, itt viszont alig történik valami vicces és mintha a film utolsó harminc percét inkább áthatná valami könnyes nosztalgiázós filozofálgatás, csak Alec Baldwin és Meg Ryan főszereplésével nem erre a lassú keringőre ültél be, hanem úgy gondoltad, hogy egy pörgős rockra kell ráznod a bulád. Sajnos nem. A film nyögve nyelős és nagyon vigyáznak, hogy a sikamlósabb témákat kerüljék, pedig Ryan egy öreg ember testébe költözött!
Ryan testébe pedig egy öregember.
Woody Allen szétcincálta volna a vásznat.
Craig Lucas meg szerintem az ötletén túl nem nagyon tudta, merre haladjon.
Mindezt úgy, hogy a film eredetije egy színdarab, amit nagy sikerrel vetítettek a színházak. A filmből ez nem derült ki számomra. Szaggatottnak, befejezetlennek éreztem a filmet és a misztikus részt is lehetett volna kissé erősebben tálalni, de gondolom, az még negyed óra, amire nem volt idő.

Lehetett volna egy kellemes romantikus film, egy komédia, de végül egy ötlettelen keserédest kapunk, amin nehezen lehet kikapcsolódni, hiszen a testcsere után eldurrant minden patron. Amikor érdekesnek kellene lennie, akkor fullad unalomba.
Kathy Bates szerepeltetése meg pont olyan, mint maga a film; lett volna benne lehetőség, hiszen korábban nyert a Tortúráért, erre kapott három percnyi mellékszerepet. Ennél többet érdemelt volna. Mire végre megjelenik, már el is felejtettem, hogy benne lesz és mire előrehajoltam a fotelben és élvezni kezdtem volna a jelenlétét, kiszállt a képből.
A kilencvenes években nekem ez a film kimaradt és ma már tudom, hogy nem bántam volna meg, ha ez így is marad.
Volt még benne Ned Beatty, Stanley Tucci és a tavaly elhunyt Patty Duke. Hozták a kötelezőt, Duke kicsit többet.
Ami gondolom, nem csak nekem tűnt fel, de a filmzenében volt egy rövid részlet, ami hallatán a korábban említett "Segítség, felnőttem!" filmzenéje jutott eszembe. Valahonnan tudat alól... Ja, nem, egy frászt. Mindkét film hasonló témát boncolgat és mindkettőhöz Howard Shore szerezte a filmzenét. Ejnye te kis vicces, belecsempésztél a rosszabb moziba a jobból egy apró pillanatot???

45%

Ha megnéznéd:
- Előjáték egy csókhoz (1992)

A film zenei agyagából szemezgetve: Prelude to A Kiss (1992) - Soundtracks and You!

Café Society - Café Society (2016)

Café Society - Café Society (2016)

Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Café Society (2016)

Megtekintés: A mesélőkedv még nem hagyta el a rendezőt, de a történet már nem fog új rajongókat szerezni neki.

Egészen biztos, ha pályája elején Allen ilyen filmekkel kezd a nagy vásznon, ma nem lenne az a kult-státuszú rendező, mint akinek ismerjük. Én egészen biztosan nem nagyon nézném a filmjeit. Szerencsére, én akkor találkoztam vele, amikor kölyökként még nagyon fogékony voltam melankolikus hangulatú komédiáira és drámáira. Mindjárt elsőnek a "Fogd a pénzt és fuss!" című klasszikust láttam és meg is tudtam kedvelni, habár, amikor mai szemmel már újra nézem, be kell látnom, hogy sok helyen beporosodott és felfeslett rajta a varrás.

Mondanivalója most is van a filmjének, ám nem vagyok benne biztos, hogy a gyönyörű képekből kicsomagolva pont azt értettem meg, amit a direktor közölni akart. Viszont a záróképsorok alkalmassá teszik a mozit, hogy így év végén pár sorban megemlékezzek róla és ha legközelebb belebotlom, legalább a cikk segít majd emlékezni rá, mert szentségtörésként hangozhat, de én nem nagyon fogok.

Méltatnom nem kell a rendezőt és ha a cikket olvasod, feltételezem, hogy te is ismered a nevét. Magam nagyon kedveltem őt, egészen addig, amíg el nem olvastam Mia Farrow "Ami szétesik" című önéletrajzi könyvét, amelyben sok egyéb mellett kitér a művésznő Woody Allen kisiklásaira, amelyek erősen pedofil gyanússá teszik a rendezőt - Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy korábbi nevelt lányát, Soon-Yi Previn-t vette feleségül? - és ezt számomra megerősíteni látszik az is, hogy a könyvben olvasottak megjelenhettek nyomtatásban, sőt, magyar nyelven is. Az, hogy Allen nem harcolt körmeszakadtáig annak megjelenése és valóságtartalma ellen, azt jelzi, hogy a leírtak nem egy csalódott élettárs rágalmai, hanem bizonyított tények. Persze, legyinthetnénk erre csupán azzal, hogy sok nagy művész - akiket még én is tisztelek - természetellenesen (?) módon vonzódik a fiatal lányokhoz, mint pl. Chaplin, akinek kedvesei között volt, aki alig tizenhat éves volt csupán, vagy Roman Polanski, aki Amerikai karrierjét tette tönkre egy rosszul sikerült privát bulival. Soon-Yi Previn azonban mostanra már bőven elmúlt negyven és jövő decemberben kerek húsz éve lesz, hogy Woody Allen felesége, ezért borítsunk fátylat rá...

Erre a filmre sem lesz nehéz. Érződik rajta, hogy kezd kifogyni az ötlet. Vannak még jó karakterek, mint Benny bácsi (Corey Stoll) - fel sem ismertem elsőre a színészt, pedig a "Non-Stop" című Liam Nesson film miatt nagyon kedvelem - vagy a zsidó prostituált, akinek jut egy pár perces jelenet, igaz, szerintem fénykorában Allen még pörgősebb és érdekesebb párbeszédet írt volna neki és a főszereplőnek, Bobby-nak, akit Jesse Eisenberg alakít. Eisenberg szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, aki csípőből hozza az enervált, zavart figurákat, ha arra van szükség. Simán elhiszed róla, hogy akár Allen alteregója is lehetne. Valamilyen formában most is az, bár, a történet a fantázia szüleménye.
Bobby, mivel otthon, Bronx-ban nem érzi magát jól és munkára sincs kilátása, elutazik Hollywood-ba, mivel a nagybácsija, Phil (Steve Carell) sikeres ügynök és talán arra is van kilátás, hogy segítse a fiú karrierjét valamilyen formában. Carell ügyesen nyergelt át az abszurd komédiák világából a drámaibb területekre és ebben a szerepében is hiteles.
Phil a titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy istápolja a srácot, aki hamarosan beleszeret a fiatal lányba, aki mindeközben viszont Phil bácsival kavar. Végül eléggé "gold digger" módon zárul a történet és Bobby inkább hazatér a család mellé, hogy Bob tesó szórakozóhelyét vezetgesse.
Megismerkedik egy Veronica (Blake Lively) nevű csinos nővel, összeházasodnak és családot alapítanak, de a múlt néha keresztezi az útjukat és olyankor elmélázik az ember azon, hogy vajon mi történhetett volna.

A film tehát a beteljesületlen szerelemnek állít piedesztált.

Amit hiányoltam, hogy kevés volt benne az a sziporkázó humor, remek beszólások és kikacsintások, amik miatt egy film tipikusan Allen-es lesz. Ez a fajta szikárság inkább a drámáira jellemző: azokban szintén alig találni humort és egy teljesen másfajta egyéniséget fest meg nekünk, mint a vicces Woody Allen.

A karakterek sem túl szerethetőek, hiszen Bobby fárasztó lesz, hogy ahelyett, hogy boldog lenne az amúgy tökéletes életében, néha a múltba réved, nem engedi el azt. Vonnie is egy negatív karakter, ha a fiú szemszögéből nézzük, hiszen inkább az idős férfit választja a biztos egzisztenciával, ami nem túl hízelgő egy lány esetében, inkább számító lépés, ami azért is mélyíti a nézi un-szimpátiáját, mert korábban egy jelenetben Vonnie Phil bácsival beszélget és inkább Bobby felé húzna, majd mégis másképp dönt. Phil bácsi meg simán kapuzárási pánikban szenved.
A film végi elrévedés azonban azért felesleges számomra, mert úgy tűnik, mindhárom szereplő jól megvan a bőrében, aztán meg mégis, mintha keseregnének valamin.
Miért?

Ha már Woody Allen munkásságával ismerkedsz, inkább ne ezzel a középszerű alkotással kezd. Kereknek sem mondanám, hiányzik nekem belőle valami. Mintha nem lenne rendesen befejezve. Vagy tényleg azzal kell a nézőt útjára engedni, hogy két fiatal nem tud érzelmi életében megfelelő döntést hozni és a múlton kesereg?
Valójában szerintem a két szereplőn keresztül Allen csak bevezet minket egy harmincas évekbeli életérzésbe, hogy megmutassa, ő mit gondol a korai Hollywood-ról. Erre utalás a cím is, hiszen a "Café Society" kifejezést a "nagystílű és menő" társadalmi rétegre használták, akik drága házakban éltek, drága autókkal száguldoztak és drága helyeken szórakoztak, gondtalanul.

A zene azonban a szokásos és utánozhatatlan Jazz-es filmzene, ami annyira jellemző Allen-re.

55%

Ha megnéznéd:
- Café Society (201/)

Ha belehallgatnál a film dalaiba, itt összegyűjtve megtalálod: soundtracksandyou.blogspot.com: Café Society (2016)

Mr. Church - Mr. Church (2016)

Mr. Church - Mr. Church (2016)

Rendezte: Bruce Beresford

A film Mafab adatlapja: Mr. Church (2015)

Megtekintés: Mindig látni kell, amikor Eddie Murphy színészkedik.

A Mr. Church egy olyan film, amely nem túl gondos kezekben egy végtelenül szentimentális és negédes nyálaskodás lehetett volna. Egy olyan randifilm, amiről a nők zokogva jönnek ki, mag a férfiak a büfében várják őket. Beresford sokkal jobb rendező, habár munkáján erősen érződik egy kifejezetten tévéfilmes hangulat, és a téma sem feltétlenül olyan, amiért el kellene sétálni a moziba. Ettől függetlenül merem a filmet ajánlani, még úgy is, hogy az alapötlet nem teljesen átgondolt és néha bizony kilóg a lóláb.

Susan McMartin gondolt egy merészet és összeütött egy kellemes drámát. Ki merem jelenteni, hogy ha ilyen iramban fog továbbra is dolgozni a filmes szakmában, akkor bizony ez a film lesz a szakmai kiteljesedése; ami mondjuk azért nem rossz. McMartin ezer éve dolgozik a filmiparban, többnyire névtelenül dolgozik bele szkriptek javításába és munkássága egészen a Pauly Shore féle Kaszakőig nyúlik vissza, aminek ötletét McMartin pattintotta le egy kőbaltáról. (Ja, az a Kőbunkó lesz) Ezután mostanáig McMartin vicces témájú tévésorozatokhoz írt epizódokat, többek között a nálunk is sikeres Két pasi, meg egy kicsihez. Azután leült az íróasztalhoz és nem tudom, eredetileg kinek szánta, de Eddie Murphynek dobott össze egy jutalomjátékot. Murphy mostanában egyébként sem kényeztet el minket szereplésekkel, ezért ha valamivel kijön, azért azt érdemes megtekinteni. Az biztos, hogy rég nincs rászorulva, hogy bármilyen vackot leforgasson, ha elé teszik a forgatókönyvet. Ki merem jelenteni, hogy most jól választott.

Mindezt úgy, hogy a.) az alapötlet azért nem teljesen lett kidolgozva és b.) Murphy figurájában azért sokkal több volt, mint amit kaptunk. Nem tudom, hogy kellett e "húzni" a forgatókönyvből, azt azért nem érzem, de nekem lett volna néhány kérdésem még Church karakterével kapcsolatban és neked is lesz, ha végignézted a filmet.

Elsőnek ugorjunk neki a fekete levesnek. (Murphy azt is készít a filmben, bár nem kávét, hanem valami gulyás szerű ragut, aminek a látványától rendesen beindult a gyomrom.) A film alapötlete, amit majd két rövid mondatban akarnak beadni nekünk és a gyermek főszereplő Charlie-nak, azért erősen sántít. Adva van egy milliomos - színészt sem castingoltak a szerepre - aki viszonyt folytat egy egygyermekes anyukával, akiről történetes kiderült, hogy rákban szenved és fél éve van hátra. A milliomos ugyan elvenni nem tudja, mert házas, ahogy azt megszokhattuk, viszont gondoskodik a nőről: felbéreli Mr. Church-ot (Eddie Murphy), hogy a fél év alatt legyen az anyuka és a kislány szakácsa. amíg Marie (Natascha McElhone) meg nem hal.
Mi van?
Ez komoly? - kérdeztem én is.
Tehát, elvenni nem tudja, de ügyvédei vagy egy titkos paktum útján ráveszi a fekete férfit, hogy hat kerek hónapig életének felét alárendelje a csonka családnak? És ezt magától, Churchtől tudjuk meg, nem egy ügyvédtől, aki a háttérben mozgatott rengeteg pénzt kezeli. Sőt, a feleség sem jelenik meg, hogy esetleg pereskedjen, amiért a férje bal kézre szolgáltat némi kis vagyont. Ebből a szempontból konfliktus kiiktatva.
De kérdem én: Tényleg ezt tudta milliomosunk kitalálni ennek a nőnek, ha annyi pénze van, mint Church állítja? - állítólag, ha ledolgozza a fél évet, akkora summa üti a markát, hogy nem kell többet dolgoznia. (A kuponokon megspórolt egyetem azért elég necces darabja a filmnek, lássuk be!)
Akkor most nézzük, hogy valójában mire lehetett volna ezt a pénzt költeni: Marie-t a legjobb kórházba juttatni, lányának, Charlie-nak (Britt Robertson) minimum a legjobb egyetem, világ körüli út, egy új ház, jobb környezetben, stb. ami eszedbe jut és nekem most épp nem.
Ehelyett egy erősen homályos múltú néger férfit küld a nők nyakára, aki majd főz.
Szerinted is elképesztően bután hangzik?

Ha viszont nem foglalkozunk azzal az aprósággal, amit felvázoltam, akkor viszont kellemes száz percben láthatjuk, ahogyan Charlie emberré cseperedik, megszereti Mr. Church-öt és miután édesanyja a másvilágra költözik, a férfi és a lány egy családként kezd funkcionálni.

Tetszett ez a film. A mellékszereplőkkel együtt, akikről alig tudunk meg valamit, de hibáik ellenére is szerethetőek lesznek. Néha, a nehézségek ellenére is úgy érzem, hogy kicsit sok az optimizmus ebben a filmben. Talán pont azért, mert a pesszimista részekre - pl. Mr. Church homályos múltja - egyáltalán nem tér ki, csupán pár félmondat erejéig.
És ez az, amit végül hiányoltam a filmből.
Ha már Mr. Church - neve templom, amely védelmet nyújt a rászorulóknak és a film egy pontját Charlie pont ilyen formában veszi "szolgálatait" igénybe - akkor miért nem tudunk meg róla több fontos információt, amik segítenének megérteni, hogyan lett az az ember, aki. A film végén a "nagy titkot" leleplező két mondat, hogy harminc évig zongorázott egy bárban, csak, mert egyszer leült a zongorához és mindenkinek tetszett, az számomra kevés. Mitől lett olyan jó szakács? Honnan jön neki a mérhetetlen tudásvágy és filozofikus elmélkedésre való hajlam? És a legfontosabb, mi történt közte és az apja között, ami miatt hajnalban még néha felöntött a garatra és az öreget átkozta?
Szóval, a film adós marad néhány számomra releváns kérdés megválaszolásával és a befejezés is kicsit kuszán gyors, ennek ellenére nagyon merem ajánlani.

Eddie Murphy a nyolcvanas években szupersztár lett néhány jól megválasztott filmnek köszönhetően. A kilencvenes években már csak filmsztár és kétezerre átment ripacs üzemmódba, aminek köszönhetően egy egész stúdiót sikerült részben neki köszönhetően lehúzni a toaletten. Mostanra, a Dreamgirls után, végre teljes jogú színész lett belőle. szerencsére a forgatókönyv eszköztelensége levetkőztetett róla minden fölösleges manírt. Még talán sosem volt ennyire visszafogott az alakítása.
Beresford nem először állít filmdráma középpontjába egy fehér nő és fekete férfi közötti plátói barátságot: Miss. Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

A film érzelmi részével is tudtam azonosulni, amikor Charlie gyakorlatilag haragszik a haldokló anyjára, mert miért nem él vele örökké? Gyerekként néha bizony irreálisan látunk helyzeteket és ami felettünk áll, számunkra irányíthatatlan, az felé féktelen haragot vagyunk képesek táplálni. Charlie-nál ez abban csúcsosodik ki és ezt anyja is nagyon jól érzi, hogy Charlie csalódott a betegség miatt, ami a szeretett lényt el fogja tőle rabolni és mivel a betegség az anyjában ütötte fel a fejét, egyszerűbb az anyját okolni.
Aztán amikor pl. Charlie kórházba kerül és megjelenik Mr. Church, ott is éreztem némi "légből kapottságot", főleg, ahogy korábban elváltak, de ez legyen az én bajom.
Amúgy végig azt hittem, hogy önéletrajzi filmet látok és bár a nevek nem egyeznek és nem ismerem McMartin gyermekkorát, nem lepődnék meg, ha ez a film személyes élményeken alapulna.
Egyszerűen, mert hiányosságai ellenére is van benne kellő tapasztalat.

Többet nem is akarok most papolni a filmről. Nézd meg!

80%

Ha szeretnéd látni:
- Mr. Church (2016)