Café Society - Café Society (2016)

Café Society - Café Society (2016)

Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Café Society (2016)

Megtekintés: A mesélőkedv még nem hagyta el a rendezőt, de a történet már nem fog új rajongókat szerezni neki.

Egészen biztos, ha pályája elején Allen ilyen filmekkel kezd a nagy vásznon, ma nem lenne az a kult-státuszú rendező, mint akinek ismerjük. Én egészen biztosan nem nagyon nézném a filmjeit. Szerencsére, én akkor találkoztam vele, amikor kölyökként még nagyon fogékony voltam melankolikus hangulatú komédiáira és drámáira. Mindjárt elsőnek a "Fogd a pénzt és fuss!" című klasszikust láttam és meg is tudtam kedvelni, habár, amikor mai szemmel már újra nézem, be kell látnom, hogy sok helyen beporosodott és felfeslett rajta a varrás.

Mondanivalója most is van a filmjének, ám nem vagyok benne biztos, hogy a gyönyörű képekből kicsomagolva pont azt értettem meg, amit a direktor közölni akart. Viszont a záróképsorok alkalmassá teszik a mozit, hogy így év végén pár sorban megemlékezzek róla és ha legközelebb belebotlom, legalább a cikk segít majd emlékezni rá, mert szentségtörésként hangozhat, de én nem nagyon fogok.

Méltatnom nem kell a rendezőt és ha a cikket olvasod, feltételezem, hogy te is ismered a nevét. Magam nagyon kedveltem őt, egészen addig, amíg el nem olvastam Mia Farrow "Ami szétesik" című önéletrajzi könyvét, amelyben sok egyéb mellett kitér a művésznő Woody Allen kisiklásaira, amelyek erősen pedofil gyanússá teszik a rendezőt - Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy korábbi nevelt lányát, Soon-Yi Previn-t vette feleségül? - és ezt számomra megerősíteni látszik az is, hogy a könyvben olvasottak megjelenhettek nyomtatásban, sőt, magyar nyelven is. Az, hogy Allen nem harcolt körmeszakadtáig annak megjelenése és valóságtartalma ellen, azt jelzi, hogy a leírtak nem egy csalódott élettárs rágalmai, hanem bizonyított tények. Persze, legyinthetnénk erre csupán azzal, hogy sok nagy művész - akiket még én is tisztelek - természetellenesen (?) módon vonzódik a fiatal lányokhoz, mint pl. Chaplin, akinek kedvesei között volt, aki alig tizenhat éves volt csupán, vagy Roman Polanski, aki Amerikai karrierjét tette tönkre egy rosszul sikerült privát bulival. Soon-Yi Previn azonban mostanra már bőven elmúlt negyven és jövő decemberben kerek húsz éve lesz, hogy Woody Allen felesége, ezért borítsunk fátylat rá...

Erre a filmre sem lesz nehéz. Érződik rajta, hogy kezd kifogyni az ötlet. Vannak még jó karakterek, mint Benny bácsi (Corey Stoll) - fel sem ismertem elsőre a színészt, pedig a "Non-Stop" című Liam Nesson film miatt nagyon kedvelem - vagy a zsidó prostituált, akinek jut egy pár perces jelenet, igaz, szerintem fénykorában Allen még pörgősebb és érdekesebb párbeszédet írt volna neki és a főszereplőnek, Bobby-nak, akit Jesse Eisenberg alakít. Eisenberg szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, aki csípőből hozza az enervált, zavart figurákat, ha arra van szükség. Simán elhiszed róla, hogy akár Allen alteregója is lehetne. Valamilyen formában most is az, bár, a történet a fantázia szüleménye.
Bobby, mivel otthon, Bronx-ban nem érzi magát jól és munkára sincs kilátása, elutazik Hollywood-ba, mivel a nagybácsija, Phil (Steve Carell) sikeres ügynök és talán arra is van kilátás, hogy segítse a fiú karrierjét valamilyen formában. Carell ügyesen nyergelt át az abszurd komédiák világából a drámaibb területekre és ebben a szerepében is hiteles.
Phil a titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy istápolja a srácot, aki hamarosan beleszeret a fiatal lányba, aki mindeközben viszont Phil bácsival kavar. Végül eléggé "gold digger" módon zárul a történet és Bobby inkább hazatér a család mellé, hogy Bob tesó szórakozóhelyét vezetgesse.
Megismerkedik egy Veronica (Blake Lively) nevű csinos nővel, összeházasodnak és családot alapítanak, de a múlt néha keresztezi az útjukat és olyankor elmélázik az ember azon, hogy vajon mi történhetett volna.

A film tehát a beteljesületlen szerelemnek állít piedesztált.

Amit hiányoltam, hogy kevés volt benne az a sziporkázó humor, remek beszólások és kikacsintások, amik miatt egy film tipikusan Allen-es lesz. Ez a fajta szikárság inkább a drámáira jellemző: azokban szintén alig találni humort és egy teljesen másfajta egyéniséget fest meg nekünk, mint a vicces Woody Allen.

A karakterek sem túl szerethetőek, hiszen Bobby fárasztó lesz, hogy ahelyett, hogy boldog lenne az amúgy tökéletes életében, néha a múltba réved, nem engedi el azt. Vonnie is egy negatív karakter, ha a fiú szemszögéből nézzük, hiszen inkább az idős férfit választja a biztos egzisztenciával, ami nem túl hízelgő egy lány esetében, inkább számító lépés, ami azért is mélyíti a nézi un-szimpátiáját, mert korábban egy jelenetben Vonnie Phil bácsival beszélget és inkább Bobby felé húzna, majd mégis másképp dönt. Phil bácsi meg simán kapuzárási pánikban szenved.
A film végi elrévedés azonban azért felesleges számomra, mert úgy tűnik, mindhárom szereplő jól megvan a bőrében, aztán meg mégis, mintha keseregnének valamin.
Miért?

Ha már Woody Allen munkásságával ismerkedsz, inkább ne ezzel a középszerű alkotással kezd. Kereknek sem mondanám, hiányzik nekem belőle valami. Mintha nem lenne rendesen befejezve. Vagy tényleg azzal kell a nézőt útjára engedni, hogy két fiatal nem tud érzelmi életében megfelelő döntést hozni és a múlton kesereg?
Valójában szerintem a két szereplőn keresztül Allen csak bevezet minket egy harmincas évekbeli életérzésbe, hogy megmutassa, ő mit gondol a korai Hollywood-ról. Erre utalás a cím is, hiszen a "Café Society" kifejezést a "nagystílű és menő" társadalmi rétegre használták, akik drága házakban éltek, drága autókkal száguldoztak és drága helyeken szórakoztak, gondtalanul.

A zene azonban a szokásos és utánozhatatlan Jazz-es filmzene, ami annyira jellemző Allen-re.

55%

Ha megnéznéd:
- Café Society (201/)

Ha belehallgatnál a film dalaiba, itt összegyűjtve megtalálod: soundtracksandyou.blogspot.com: Café Society (2016)

BeSZERvezve - American Ultra (2015)

BeSZERvezve - American Ultra (2015)

Rendezte: Nima Nourizadeh

A film Mafab adatlapja: American Ultra (2015)

Megtekintés: Ilyen lesz, amikor a Bourne rejtélyt összemossák a Ha/Ver-ral. Egyszerre kőkemény akció és erős fekete humor. Akciófilm kedvelőknek alap.

Láttunk már ilyet korábban. A világ végén élő magának való figura valakiknek fontos lesz, ezért igyekeznek levadászni, miközben a figura meg igyekszik kinyomozni, miért is olyan fontos ő? Ezt azután lehet sokféle módon kevergetni, hogy legyen belőle tini-akciófilm - "Elhurcolva - Abduction (2011)" - vagy kőkemény akció thriller sorozat - Bourne filmek - stb.
Az alapképlet szabadon variálható. Ha eltekintünk attól, hogy főszereplőnk esetleg mégsem beépített ember, törölt múlttal, hanem olyan valaki, aki tisztában van értékével, vagy (másik végletként) esetleg semmiről nincs fogalma, a végére mégis tevékeny részese lesz, hogy egy összeesküvést vagy bármilyen egyéb fenyegetést felgöngyölítsenek, akkor olyan filmek is beállhatnak a BeSZERvezve mögé, mint akár a Commando Schwarzeneggerrel vagy az Észak-északnyugat, Hitchcock-tól. Azért elég széles skála.
Ezekhez képest az Amerikai Ultra (jobban tetszik ez a cím, mint a trendibb, de gyermekdedebb magyar változat) sokkal letisztultabb, hiszen gyakorlatilag egyetlen helyszínen, egy fiktív kisvárosban, Liman-ban játszódik, Nyugat-Virginia-ban. (Tisztelgés Doug Liman rendező előtt, aki a Bourne filmekért volt felelős.)
Itt éli mindennapjait Mike (Jesse Eisenberg), aki főleg füvezik vagy a városka egyik bevásárló központjában dolgozik - esetleg egyszerre - , miközben arról ábrándozik, hogy gyönyörű barátnőjével egyszer elmennek Hawaii-ra, hogy kicsit kiszakadjanak a tespedésből, amely Mike-ot kielégíti, viszont Phoebe-t (Kristen Stewart) kissé untatja. (A neveket a Jóbarátok sorozatból kölcsönözték: A sorozat legfurcsább szerelmespárja a dilis Phoebe és hasonlóan elborult pasija, Mike után.)

Ha már annyi füvet elszívnak hőseink a film alatt, legalább legyen már benne némi pszichedelikus hatás is, nem igaz?

Mike, aki mellesleg komoly fóbiákkal rendelkezik és mindnek köze van ahhoz, hogy ne legyen képes elhagyni a kisvárost, végül már annyira nekidurálja magát az álmaik megvalósításának, hogy egészen a reptér mellékhelyiségéig eljut, ott viszont nem nyugszik meg, egészen addig, míg vissza nem fordulnak Liman-ba. A kényszeres kényszer kitérője egyes fejeseknek nem tetszik a CIA központban, mert amit sem Mike, sem mi nézők nem tudtunk, az az, hogy Mike egy értékes fegyver, akit nyugalmaztak, viszont ha elhagyja a kijelölt szálláshelyét, akkor kiszakadhat ebből a közegből és beláthatatlan következményei lehetnek tetteinek. (Kicsit Truman Show-san. Ott viszont nem akarták ezért megölni főszereplőnket...)

A hadi gépezet beindul és komoly erőkkel igyekeznek kiiktatni a mit sem sejtő fiút. Hatalmas szerencséje, hogy akad legalább egy ember, aki felelősnek tartja magát miatta és segítségére siet. Igaz, nem tesz többet, mint elkántál neki egy dekódoló kondicionáló szöveget, ami viszont elégnek bizonyul ahhoz, hogy Mike hatásosan védekezhessen a váratlan támadások ellen.

Totál átlagos emberek, nem átlagos szituációban: Nem csoda, ha Stephen King is elismerően nyilatkozott a filmről, hiszen neki ez az írói hitvallása.

Bugyuta történet?
Egyértelműen!
Ha lennének ilyen "fegyverei" egy olajozottan működő szervezetnek, miért engednék ki a kezük közül a gyeplőt? Mike miért nem tagja a felszámolására küldött elitcsapatnak pl.???
Miért vélte úgy bárki is, hogy egy sokmilliós költségvetésű, elit kiképzésű embert csak úgy, cél nélkül kitesznek valahová a senki földjére és plusz energiát fektetnek abba, hogy ott tartsák, hogy azután, amikor ez nem teljesül maradéktalanul, legyen egy aktakukac, aki felhatalmazva érezhesse magát, hogy ugyancsak nem kevés technikát és emberanyagot beáldozzon egy esetleges feladat ellátására?
Mintha azt sugallnák ezzel, hogy a tanúvédelmi programok mellé még ilyen fölösleges munkákkal is megterhelné magát az Amerikai Egyesült Államok.
Képezzünk ki valaki élő halálos fegyvernek, majd tegyük ki Varjúvetenyőn, hátha egy nap kattan benne valami és elindul, levadászni a Fehér házat, vagy akármi mást.
Tök logikus.

Viszont egy szórakoztató filmről van szó és nem ez az első eset, amikor karakterek hasonló helyzetbe kerülnek. Mert van benne valami szórakoztató, ahogyan egy első látásra nem akciósztárnak született színész olyasmiket visz véghez a vásznon, amiket korábban soha nem láttunk tőle. Eisenberg inkább az a sarokba kucorodó típusnak tűnik krízishelyzetben - lásd Zombieland - itt meg tőle szokatlanul, markos legényeket gyilkol le másodpercek alatt.
Hát nem jópofa?

Ostromjelenet a saját lakásunkban. Ilyet sem először látunk és a serpenyő felhasználási módja is rémlik valahonnan, csak nem ugrik be...

De az és ez a film egyik poénforrása. A nyeszlett és sérülékeny karakter amolyan Terminatorként végzi ki ellenségeit. Mostanában ez nagyon megszokott virtus lett a vásznon.
A kontraszt egyértelmű a véres lövöldözésekkel, amikor a lövedékek és egyéb fegyverek a húsba marnak. Néha már abszurd méretű a vérengzés, lepipálva horrorfilmeket.
Talán egyfajta tisztelgés a képregényekből készült, keményvonalas képregényfilmek előtt. Erre lehet utalás Mike gorilla rajzolós hobbija is.
Itt egy film, ami alapból nem képregényből készült, mégis, úgy épül fel, olyan megoldásokkal operál.

Mi van még?
A szereplők jók. Connie Britton-t, mint segítőkész ex-felettest mindig kedvelem látni. Most ugyan nem neki ajánlották fel a szerepet először, de megbirkózott vele. Sharon Stone és Uma Thurman valamiért nem harapott a lehetőségre.
Topher Grace ismét a tenyérbemászó seggfej ellenséget hozza. Ez a srác, rohadjak meg, de imádja, ha köcsög karaktereket alakíthat. Nehéz elhinnem, hogy a fizimiskája olyan, hogy akármit vállal, az a szerep inkább negatív lesz, mint szerethető.
Bill Pullman sokat nem tud hozzátenni a szerepéhez, nincs elég játékideje, akár John Leguizamonak. Nevük és fizimiskájuk inkább arra jó, hogy a filmkedvelő felszisszenjen megjelenésükkor és rádöbbenjen, milyen rég is látott tőlük igazán értékelhető alkotást utoljára.
Walton Goggins, mint a nevetős, meg odateszi magát. Pár éve figyeltem fel rá és masszívan dolgozik rajta, hogy főcímben legyen, ugyanakkor ne lássuk végig a vásznon. Tarantino egyik kedvence.
A két főszereplő között működik valami kémia, még akkor is, ha Stewart művésznő színészi adottságairól annyira nem vagyok meggyőződve. Igaz, néhány drámaibb alakítását még kihagytam, így azok pótlása után lesz értelme kvalitásait fikáznom. Ha lesz mit fikázni.
A kialakult kémia talán korábbi közös filmjükből fakadhat, ahol Eisenberg és Stewart egy hasonlóan problémás szerelmespárt alakított, az Adventureland - Kalandpark (2009) című romantikus drámában.

A film végére főszereplőnk rendesen leamortizálódik. De ez lenne a normális, nem igaz? Vajon a Seagal és Statham akciófilmeket mikor váltják le ezek a darabok, amikor "átlagos arcok" rakják helyre a világot a sarkába?

A film fényképezése remek. Csak néha lépünk ki a biztonságos fényképezés terepéről, akkor is inkább az akciójelenetek miatt.
A film eredeti zenéjét annyira nem tudtam első nézésnél kiélvezni, viszont az egyik betétdal - amelyikből alig kapunk pár másodpercet, igazi filmzenei soundtrack klasszikus!
Wang Chung - Dance Hall Days-e először az Agglegény-party-ban csendült föl, sokkal hosszabb terjedelemben. Rá egy évre, 1985-ben a dal már a Tuti dolog soundtrack albumját erősítette. Azóta tucatnyi filmben csendült fel ez a diszkós klasszikus. Hallgasd meg, alant!

Szeretnélek beszervezni egyik kedvenc oldalamra, ahol a filmet mindjárt meg is tudod nézni!
Csak egy klikk és röhöghetsz egyet te is alvás előtt!

75%