Esküvő, rock, haverok - The Groomsmen (2006)

Esküvő, rock, haverok - The Groomsmen (2006)

Rendezte: Edward Burns

A film Mafab adatlapja: The Groomsmen (2006)

Megtekintés: Néhány Burns film megtekintése után - lehet, szerencsésen botlottam beléjük - úgy vélem, Burns sokkal jobb rendező és forgatókönyvíró, mint színész.

Több moziját sikerült végignéznem - remélem, azokhoz is lesz szerencsém, amiket egyelőre nem mutattak be nálunk - és ezekből leszűrhető, hogy Burns-nek van érzéke a keserédes mozikhoz. Tud több, érdekes karaktert mozgatni a történeten belül és mivel tényleg van a figurákhoz és helyzetekhez érzéke, dramaturgiailag érdekessé tudja tenni számomra nem csak külső jegyeikben a karaktereket, hanem magát a szituációkat, háttértörténetüket is úgy építi fel, hogy érdekeljen engem, mi lesz a sorsuk. Ez már több, amit a legtöbb képíró forgatókönyv művész el tud érni. Burns - maradva ennél a mozinál - egy történeten belül több érdekes alakot is képes úgy mozgatni, hogy az együtt és külön-külön is működhessen. Igaz, hogy jelen filmnél, jobban belegondolva, sok, szappanoperákba való történetszálat kapunk, így együtt mégis egy koherens, keserű és egyszerre édes mozivá áll össze az egész, ami talán még azért is elkísér minket - értem úgy, hogy akár többször újra tudom nézni, ezt pl. már vagy ötször sikerült eddig, de mindig fedeztem fel benne új részleteket - mert, miután kikapcsolom a lejátszót és felállok a fotelből, motoszkál bennem azért, hogy karaktereink útja vajon merre vezethet tovább. Manapság nagyon fontosnak érzem, hogy érdekeljen a figura sorsa, hogy eltöprengjek azon, vajon mit hozhat az egyébként fiktív figurák jövője, hiszen egy jó mozi akkor működik a legjobban művészetként, ha a befogadót arra ösztönzi, hogy azután is foglalkozzon vele, miután nincs "előtte"- Ebből a szempontból Burns filmjei - mint írtam, azok, amiket láttam - jól teljesítenek.

Edward Burns-szel első találkozásom egy háborús dráma volt, amiben nem állítom, hogy ő lett volna a leggyengébb láncszem, de nem éreztem kiemelkedőnek sem a szereplők közül. Ez volt, az egyébként kiváló és fontos filmes mérföldkő, a "Ryan közlegény megmentése - Saving Private Ryan (1998)". Miért érzem ezt a mozit olyan fontosnak? Mert pasasként, aki szereti a háborús mozikat, köszönhetően a rendezésnek, megvalósításnak, hatalmas gyöngyvászonnak, ez volt az első film, amelyet úgy bírtam végignézni, hogy közben elmerengtem azon, hogy a háborúnak mennyire nincs is romantikája - amit mi férfi nézők legalábbis felépítünk magunkban róluk, hogy a hősök felmagasztosulnak, erkölcsileg van jó és rossz, stb. - és egy háborúban nincs más, csak kín és halál. Burns az egyik fiatal katonát alakította, aki többször megkérdőjelezi a kapott parancsot, azután pedig szerencsésen túléli a lehetetlen küldetést, ami a film gerincét adja. Játéka számomra korrekt volt, de talán jóképű fizimiskája, vagy tipikus amerikai kisugárzása miatt nem éreztem alakítását kiemelkedőnek. Csak szimplán korrekt.

Aztán tovább ismerkedve az Amerikai filmes univerzummal, találkoztam néhány olyan mozival - volt, amelyik még a Ryan közlegény előtt készült - amelyek stáblistáján Burns nem csak színészként, hanem íróként, rendezőként is megjelent. Akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy színészi kvalitásaiban csupán erős közepes a srác, de íróként, rendezőként sokkal magasabb ligában játszik. Mindezt úgy, hogy nem ám pörgős akciófilmeket, vagy kedvenc műfajaimat, látványos sci-fit vagy véres horrort készít, csak egyszeri/egyszerű mozikat emberekről, akiknek kapcsolati válságaik vannak, érzéseik, amelyek megfejtésre várnak. Lehet, hogy egyik-másik figurája elnagyolt, hogy pár részletet elken, szárnyaszegett módon zár le, de azért többnyire a felvetett kérdésekre igyekszik egy kielégítő választ találni és az általam látott is szerzői darabok egyik fontos, visszatérő motívuma, hogy a férfi karakterek mit tesznek meg a kapcsolataikért és ami még fontosabb, keresi, hogy bemutathassa a pillanatot, amikor a férfi, végleg elhagyja a "gyerekkort", hogy elkezdjen felelős, érett emberként viselkedni.

Az "Esküvő, rock, haverok" című munkája is több figurán keresztül, több olyan történetet gyúr össze egy baráti társaság tagjai köré, ahol nagyon fontos az, hogy éretten kell gondolkozniuk, szembenézve a problémáikkal. Hogy ez nekem miért tetszik annyira? Talán, mert Burns filmje egyfajta módja annak, hogy nézőként tippeket kapjak, amelyeket akár a saját problémáim megoldásában is kamatoztathatok. A filmben nagyon fontos központi téma a megbocsátás és elfogadás. Ezt tucatnyi oldalról járjuk körbe, úgy, hogy van, amelyik nyilvánvalóbb, míg másik a felszín alatt lappang. Van, amelyik egyértelmű lezárást kap, másik pedig ugyan homályban marad, de legalább elindul valami pozitív irányba.

Öt gyerekkori barát egyikük esküvőjére készül. A nagy nap előtt a városba érkezik a banda - korábban együttesük is volt, iskolai sikerekkel és ez tartotta össze őket - tékozló fiúja is, aki súlyos terhet cipel a vállán, miközben egyik barátja már azóta haragszik rá, mióta lelépett a városból. A kvintett tagjai a nagy nap érkezése előtt zenéléssel, italozással, lelkizéssel igyekszenek ismét összecsiszolódni, ellenérzéseiket félretenni és megbeszélni a múltat, hogy az esküvő napján már ne robbanjon semmilyen érzelmi töltet, beleértve a házasság kétségei között vergődő ifjú férjjelöltet is.
Nagy-vonalakban.

Paulie (Edward Burns) arra készül, hogy állapotos jegyesét, Sue-t (Brittany Murphy) oltár elé vezesse, de az utolsó napokban nem elég, hogy a leendő asszonyka hormonális kitöréseit el kell viselnie, megelőlegezve azt, hogy ez vár majd rá a házasságban, még bátyjának, Jimbo-nak (Donal Logue) pesszimista hozzáállását és megjegyzéseit is fel kell dolgoznia, mert az folyamatosan támadja kapcsolatukat. Jimbo egy ideje kiállhatatlan arcát mutatja az öccse felé és feleségével, Jules-szal (Heather Burns) is elutasítóan viselkedik. Valami rágja és ahelyett, hogy felfedné érzéseit, inkább, mint a skorpió a tanmesében, megmar mindenkit, aki kapcsolatba kerül vele. Mike (Jay Mohr), Paulie unokatesója harminchárom évesen képtelen felnőni és éretten kezelni a szakítását gyönyörű barátnőjével. Visszajár a lány házához, ezzel alaposan próbára téve a lányt és annak testvérét. Mike egyébként is nehezen képes feldolgozni vélt és valós sérelmeit, amit a múltban szerzett, mivel a városba a jeles alkalomra hazaérkező TC-t (John Leguizamo) is folyamatosan egy korábbi, TC elutazása előtti balhéra emlékezteti, amikor is TC elemelte Mike egyik kedvenc baseball kártyáját és magával vitte, mikor lelépett a városból. Mike dühe azóta sem csillapodott, hogy hosszú évek teltek el, egészen addig, míg egyik friss vitájuk során végül TC ki nem böki, mi volt a valódi oka annak, hogy egyrészt szó nélkül lelépett és másodsorban Mike "kegytárgyát" elemelte.
TC-nek közben ki kell békülnie apjával is, mert mielőtt elhagyta a kisvárost, hogy máshol építse fel életét, csúnyán összevesztek.
Az ötfős baráti társaság legstabilabb tagja, aki igyekszik az esküvő alkalmából ismét összeterelni a kis formációt, az Dez (Matthew Lillard), akinek bejött a felnőtté válás, hiszen családja van, két gyerekkel és a feleségével is jól megvannak. Paulie többnyire vele beszéli meg felmerülő kétségeit. Az öt srác Dez kocsmájában sokszor beszélget érzéseiről, de a legfontosabb titkaikat lassan fedik fel a többiek előtt és talán nincs is megfelelő tanács mindenki számára, mert az élet bonyolult és ahhoz, hogy megfelelő mederbe tereljük, szükség van arra is, hogy legyen bennünk is hajlandóság a változásra, ne csak mi akarjuk a megváltoztatni a világot.

Az egész film életszagú, remekek a karakterek, érdekel minket, mi történik velük. Néha közel is érezhetjük egyik-másik figurát magunkhoz. A mellékszereplők is helyükön vannak. Talán egyedül Murphy ripacskodás közeli állapotos asszonykája tűnt kicsit soknak nekem. Megrögzött agglegényként elgondolkodtam azon, ha ilyen lenne a barátnőm, nekem is szükségem lenne erős baráti ráhatásra, hogy bevállaljak egy esküvőt.
A magyar címfordítás szokás szerint elcseszett, de nem is olyan semmitmondó, mint az eredeti cím.

Az egész film tévéfilmes keretek között mozog, de összességében remek mozi.

80%

Ha szeretnéd megtekinteni:
- Esküvő, rock, haverok (2006)

Töfi:
- A filmben az a John Mahoney alakította volna Burns apját, aki korábban, az "Ő, az igazi - She's the One (1996)" című kapcsolati drámában már egyszer eljátszotta ezt a szerepet, de végül a jeleneteit a film hosszúsága miatt kinyesték a végső változatból. Sajnos, mert a korábbi filmben remekül működtek együtt.

Otthonkeresőben - Where God Left His Shoes (2007)

Otthonkeresőben - Where God Left His Shoes (2007)

Rendezte: Salvatore Stabile

A film Mafab adatlapja: Where God Left His Shoes (2007)

A hangsúlyos poszter jelenetként nincs így benne a filmben.
Hőseink végig a városban barangolnak,
viszont a kép jobban kihangsúlyozza a reménytelenséget.

Megtekintés: John Leguizamo esetében mindig érdekes, amikor nem mellékszereplőként találkozunk vele.

Stabile producerként és íróként viszonylag ismert filmes körökben, de rendezőként ezidáig kétszer próbálta ki magát, ám, ha tartja magát a tíz éves ciklushoz, akkor jövőre, 2017-ben talán ismét megörvendeztet minket valami kemény társadalmi drámával. Az "Otthonkeresőben" (Eredeti címe a "Where God Left His Shoes" egy olasz közmondásból eredeztethető: Ahol isten elhagyta a cipőjét és kb. annyit jelent, hogy nem épp ideális környezet vagy szituáció.) egy korábbi háborús veterán, aki már bokszolóként sem túl sikeres, kis családját, feleségét és annak korábbi házasságából született két gyerekét, igyekszik eltartani. A történet elején az utcára kerülnek és ugyan adódna egy lehetőségük saját bérleményre az önkormányzat segítségével, annak egyik legfontosabb kitétele, hogy Frank Diaz-nak (John Leguizamo) bejelentett munkával kell rendelkeznie. Frank és nevelt fia, Justin (David Castro) ezért nyakába veszi a várost, hogy este hatig, amikor is lejárna a megszabott határidejük és a lakás a soron következő jelentkezőre szállna, találjanak Frank-nek egy megfelelő állást.

A film egyértelműen Frank Diaz Odüsszeiája, amely közben, minden nehézségük ellenére közelebb kerül a családjához, nevelt gyermekeihez és közben helyt kell állnia. Ebben a formában ez egy jutalomjáték Leguizamonak, aki az ilyen kis költségvetésű és független filmekkel tudja bizonyítani, hogy valójában mennyire remek karakterszínész. Stabile filmje egy televíziós mozi, annak hibáival, töredezett - reklámokhoz igazított - vágásával, statikus, olykor talán túl intim kamera beállításokkal, máskor egyenesen megnehezítve a képek értelmezését, annyira belemászik a jelentbe - legjobb példa, amikor Frank revánsot vesz azon a hajléktalan férfin, aki korábban ellopta a kabátját - viszont, így sokszor jól elkapjuk a karakterek rezdüléseit és ebben Leguizamo erős partner, mert minden kis rezdülés, érzése az arcára van írva. Meglepő, de felnő hozzá a gyerekszínész, Castro, aki legalább annyira hiteles egyik-másik drámai jelenetbe, mint a tapasztaltabb kolléga.

Hozzájuk képest az anyát alakító Leonor Varela (Sosem gondoltam volna, hogy még nálam is idősebb két évvel. Először a Penge 2.-ik részében láttam, ahol eszméletlenül szexis benyomást keltett.) kevesebb teret kap, ám közös jeleneteikben azért rendkívül erős az ő jelenléte is. Fura, hogy sokszor az ilyen másod vonalbeli filmek mennyivel több lehetőséget adnak remek színészeknek, hogy tehetségüket megmutassák, és szomorú, hogy pont azért, mert ezek a filmek sokkal kevesebb reklámot kapnak, néha más országokban teljesen ismeretlenek maradnak az átlagnézőknek. Ezt a filmet is hiába keresnénk a mozik műsorán. Az ember inkább késő esti műsorsávban tud belebotlani és ha nem ad neki esélyt, egy roppant érdekes, drámai filmről marad le.

Habár, nem állítanám, hogy Stabile filmje - szerzői, mert ő írta a forgatókönyvet is - hibátlan lenne, vagy kesztyűs kézzel bánna főszereplőivel - a kukában turkálás kicsit talán már sok, és Frank is elég sokszor lépi túl a még elfogadható seggfej kategóriát - ettől függetlenül árnyalja azt az idealizált képet Amerikáról, amelyet az olyan nyálas mozik, mint kedvenc példám, a "Spinédzserek" fest erről a hatalmas országról. Igen, Amerikában sincs kolbászból a kerítés, ott is szar a kisembernek, ott is kevés segítséget kap az, aki alól kicsúszott a talaj - habár, Frankék még szerencsések is, hiszen az ünnepek előtt lehetőséget kaptak saját lakásra.
A film a kemény helyzetek klisés megoldásai mellett azonban meglép egy ötletes McGuffin-t, amely felvillanyozhatja a nézőt, majd tökéletesen másfelé fordul a sztori. Stabile bátor volt, hogy ezt a befejezést választotta, mert nem állt be a sorba, hogy egy zsebkendős-szipogós filmet dobjon össze, hanem mert kapukat nyitva hagyni, hogy a végső következtetéseket és kérdéseket a néző feltegye magának. Így lesz a filmélmény egy sokkal nyitottabb produktum, amelyet megtekintés után nem tudsz azonnal elengedni, mert kicsit rágódsz még rajta.
Soha rosszabb filmdrámákat.
Egy komoly negatívum azonban, hogy a filmről érdemi információkat alig lehet fellelni a neten, pedig pont az ilyen mozik megérdemelnék a több figyelmet.

70%

Ha megnéznéd:
- Otthonkeresőben (2007)

"Szívmelengetően hiteles. Laguizamo sose volt jobb. - Mike Goodrich"

Holtak földje - Land of the Dead (2005)

Holtak földje - Land of the Dead (2005)

Rendezte: George A. Romero

A film Mafab adatlapja: Land of the Dead (2005)

Megtekintés: Aki rajong a zombie filmekért, annak nem kérdés, de ha egyfajta kicsavart műfaji filmnek nézed, úgy is működik.

Lehet, hogy Romero a felelős, hogy a mostanra klasszikus zombie elterjedjen a filmművészetben, de ő is verte bele abba a koporsóba az első szögeket, amellyel azután az egész horror-műfaji leágazást végül eltemethetjük majd.

Ha az első három epizód egyetlen trilógiaként kezelendő, akkor a kétezres években elkészített újabb három rész szintén egy trilógiát tesz ki, csak sokkal groteszkebb formában. A "Holtak földjében" pl. már megjelenik a gondolkodó zombie, aki akaratát továbbítja és ráerőlteti társaira. A gondolkodó - persze erősen korlátolt formában - élőhalott már megjelent 1985-ben is Romero filmjeiben, de akkor csak töredékekben mutatott öntudatfoszlányokat a vizsgált zombie karakter. A 2005-ös moziban viszont a "Big Daddy" névre keresztelt és feltehetően amíg élt, benzinkutasként tengődő hatalmas afroamerikai karakter már egyértelmű és hátborzongató jelét adja annak, hogy képes komplexebb gondolkodásra, főleg, ami a fegyverhasználatot illeti.

Szükség volt erre? Romero szerint igen, mert meg akarta mutatni, milyen veszélyt rejthet, ha az elvileg agy nélkül létező emberevő testek végül mégsem olyan ösztönszerűek és automatikusak, hanem célirányosak lehetnek, ami feltételezi, hogy az agyuk azért képes irányítani őket és ez nem jelent jót ebben az elképzelt univerzumban a többi emberre nézve.
Nézőként mit gondolok erről?
Hogy azért egy agy nélkül, automatikusan létező és megmagyarázhatatlan viselkedést mutató holttest nekem jobban fekszik, mintha ezek a lények ugyan elveszítették az emberi tulajdonságaikat, mégis mutatnák emberekre jellemző viselkedésformákat és tevékenységeket. Nekem akkor jó a zombi, ha "csak úgy" létezik. Ha már gondolkodik, akkor hajlamos vagyok nem zombieként kezelni, hanem idegen lényként, vagy a fene tudja. A tudatosság szerintem nem lehet a zombie lét sajátja.

Nem tudom, mennyire számítanak Romero kétezres zombie agymenései sikeres mozinak, de, hogy hangulatban modernebbek, történetben meg sokkal gyengébbek, az egészen biztos.

Az egyik számomra legbanálisabb része a történetnek a Holtak földjében, hogy meg akarnak győzni róla, hogy egy ilyen erősen képességhasznú társadalomban a főmufti még mindig a pénz bűvöletében él. Ezt ki hiszi el? Megszűnik a társadalom, mint olyan és még mindig egy mesterséges tárgy - pénz - irányít embereket? Miért? Hogyan?
Ez nem logikus. A pénz itt már csupán egy papírdarab, vagy fémapróság. Értéke, egy ilyen világban, ahol a termelés szinte a nullával egyenlő és anyagi javakat gyűjtögetéssel lehet szerezni, mire kezdenénk a pénzzel?

Egy jól működő társadalomban egyértelmű, hogy alkalmazható a pénz, mint fizetőeszköz, de egy olyan világban, ahol az értékünket az határozza meg, hogy mire vagyunk képesek és mit tudunk megszerezni a köz vagy saját javunkra, ott ez nem fog működni.

A város vezetője, Kaufman (Dennis Hopper), amolyan képregény gonosz és szinte már a figura karikatúrája. Egy gazdag ember, akinek nincs megfelelő személyes testőrsége sem és a piszkos munkára arra kapható zsoldosokat, mint Cholo (John Leguizamo) és Riley (Simon Baker) bérel fel. Kaufman egy hatalmas felhőkarcolóban szállásolta el magát, miután kitört az élőhalottak járványa és gazdag embereket engedett beköltözni maga mellé, nem kevés pénzért. Igyekszenek az épületkomplexumban egy olyan életteret kialakítani maguknak, amely fényűző és emlékeztet a múltra, amely még biztonságos volt. Ezt a kérész életű biztonságot biztosítja Cholo is, akit végül Kaufman, ahelyett, hogy maga mellé emelne, hiszen Cholo képességei és kvalitása értéket képvisel, inkább igyekszik megszabadulni tőle, ami viszont pont, mert inkompetens emberek veszik közül, nem sikerül, így tarthat egy kis bosszútól, amelyet Cholo igyekszik is prezentálni, oly mód, hogy a város környékét átfésülő harci járművükkel rakétatámadást akar végrehajtani Kaufman birodalma ellen.
Eléggé nem átgondolt lépés tehát Kaufmantól, hogy Cholo tyúkszemére lépve megtagadja tőle azt, hogy a férfi beköltözhessen a gazdagoknak fenntartott lakosztályok bármelyikébe. Az a Cholo, aki lehetővé teszi beszerzőkörútjaival, hogy egyáltalán legyenek luxuscikkei a gazdagoknak, amivel talmi színházként eljátszhatják, hogy minden a régi.
Az a Cholo, aki fizetséget remél a pénzharácsoló Kaufman-tól, miközben egyet kellene csupán tennie, hogy a.) vagy bevásárolja magát az épületbe b.) vagy ráébreszti Kaufman-t, hogy a pénz, mint olyan, mostanra teljesen elvesztette az értékét.
Hogy ezt, hogyan lehet elérni?
Ne legyél butuska!
Cholo simán kimehetne kommandójával a környék bankjaiba is összerabolni több millió dollárnyi haszontalan papír és fémpénzt, ahelyett, hogy szivarokat és pezsgőket hord be magával a városba, hogy azzal szúrja ki Kaufman szemét.
A forgatókönyv teljesen átgondolatlan és sokszor a látvány és cselekmény maga alá rendeli a logikát.

Ott van mondjuk a majdnem elkurvult túlélő heroika, Slack (Asia Argento), akit simán bedobnak a szegény negyedben egy ketrecharcba két élőhalottal, hogy azután a tömeg fogadásokat köthessen a lányra. Zseniális egy olyan világban, ahol elvileg az emberélet a legnagyobb érték és mivel a ring a mellőzött szegénynegyedben lett felállítva, még azt is nehezen hiszem, hogy a népnyomás nem szabadítja ki a lányt szorult helyzetéből, hiszen amikor az ellenség egy olyan lény, mint a zombiek, nem engedhetjük meg, hogy akár egyetlen embert, történetesen egy szülni is képes nőt ilyen banális módon elveszítsünk. (Ha esetleg mondjuk a forgatókönyv tett volna célzást rá, hogy Slack meddő és nem akart kedvére tenni Kaufman-nak, még oké, megeszem a lány feláldozását, de így arra gondoltam, hogy a többi ketrecen kívüli szurkoló miért olyan biztos a dolgában, hogy nem e ők lesznek a következők, akiket szemrebbenés nélkül odavetnek ebek harmincadjára?
Szerencsére Slack igazi túlélő és még Riley és országos cimborája, Charlie (Robert Joy) is időben érkeznek, hogy rendet vágjanak a fogadóiroda háza táján, ezzel másvilágra küldve néhány egyébként befolyásos szegénynegyed lakót, akikért ugyan nem kár, viszont mint említettem, a pénzzel szemben az emberélet a legnagyobb érték, amit ebben a filmben mellékesen dobálnak jelenetről jelenetre.

Ami még elég zavaró, hogy a karakterek néha teljesen a logikának ellentmondva cselekszenek. Az egyiket Cholo kiküldi egy találkozási pontra, ahol elvileg majd Kaufman embere jelenik meg némi zsarolt pénzzel - ismétlem, semmibe nem telt volna Cholo bandájának kirámolnia Amerika valamennyi bankját - és csak át kell vennie. Emberünk, egy ilyen veszélyes világban mit tesz az éjszaka közepén?
Nem találod ki!
Fülhallgatón zenét hallgat!
A sötétben egyébként nem lát, de még a hallását is kilövi ezzel az apró játékszerrel. Egy zombiktól hemzsegő világban a túlélés kulcsa, hogy figyeljünk a környezetünkre. Ha egy karaktert úgy írnak meg, hogy az olyasmit tesz, ami szembe megy egy feltételezett logikával, ott úgy véle, a forgatókönyvíró nem volt képes kellően feltérképezni az emberi viselkedés módozatait.
És mi történik a karakterrel?
Hát sikeresen meglepik és fel is falják.
Az, hogy évekkel a zombie apokalipszis után honnan tudott még működő elemeket szereznie magának és azokat ilyen ostoba módon elhasználni, az számomra rejtély. Mert teszem azt, feladat elvégzése után, a meleg és biztonságos táborban elalvás előtt zenét hallgat, azt aláírom, belefér. De ez, így, csak a néző hülyítése és a buta szerepek halmozása.

Kaufman három fős kommandója is megér egy misét, akiket Riley segítségére bocsájt. akiből a legtöbbet néztem volna ki, az a legbeszaribb és szinte perceken belül feldobja a pacskert, miután egy élőholt olyan módon sebesíti meg, ami a valóságban nehezen elképzelhető, ellenben egy CGI megálmodta világban simán bevállalható, habár a röhögés garantált mellé.

Azért ne tűnjön úgy, hogy fikázni akarom a mester munkáját, hiszen azért az magáért beszél, ha filmnézés közben végig mosolyogsz a mozi. Nem is fiatal már a rendezőnk és csak szívügye a téma, így amiket a hosszú évek alatt csak elképzelt, igyekezett beleszuszakolni a másfél órába. Jutottak remek karakterek (Charlie figurája elég érdekes) és fölösleges figurák is (a milliomos öltönyös brigád egyetlen arcot leszámítva csak biodíszlet.)
Az akció is néhol rendben van (jók a statiszták, ahogyan vonulnak), máskor sántít (rendesen idegesítő, hogy a túlélők mennyire bénák menekülésben és közelharcban, pedig a zombie képességek még csak ki sem teljesedtek)

Az is érdekelt volna, hogy a korábbi filmekben miért képtelenek a gondolkodásra az élőhalottaink és miért gondolta úgy Romero öregségére, hogy jó ötlet olyan zombiekat bemutatnia, akik még a bosszúállás zavaros fogalmát is képesek végigvinni?

Ha már tényleg zombi filmet néznél, akkor ajánlom a korábbi trilógiát. Ott van miről gondolkodni. A második trilógia inkább egy rossz vicc. Annak ellenére is, hogy amúgy véresen szórakoztató!

65%

Ha szeretnéd látni: Holtak földje

Töfi:
- Simon Pegg és kedvenc rendezője, Edgar Wright cameozik zombieként a filmben. Róluk lehet ijesztő közös képet készíteni.
- Romero először használ CGI-t zombifilmben. Korábban nem volt ez a technika, amikor az első trilógiát készítette.

Lánytesók - Sisters (2015)

Lánytesók - Sisters (2015)

Rendezte: Jason Moore

A film Mafab adatlapja: Sisters (2015)

"Szóval... ha feldugom a pinámba... látni fogom a képeket???"

Megtekintés: Kellett néhány hosszú perc, mire ráhangolódtam a szabad-szájú és elsőre bugyutának tűnő vígjátékra, de a végére megkedveltem antihőseit. Valamennyire.

A sok átlagos komédia és buddie mozi között elférnek csajos filmek is, amelyek hol keserédesen, máskor vicceskedve mutatnak be olyan női karaktereket, akiket talán mi is ismerünk a szomszédból. A "Lánytesók" főszereplői azonban nem teljesen ilyenek. Szerethetőségük is a néző ingerküszöbére van bízva, főleg, ha férfi az illető. Magam nem kedvelem a trágár nőket. Főleg az olyan trágár nőket, akik élete egyáltalán nincs rendben és a trágárságuk egyfajta feszültséglevezetése a saját életük minőségéért. De ne rajtam töltse ki a hölgy. (Nem állítom, hogy férfiaknál elfogadható ugyanez, de úgy vagyunk kódolva, hogy a férfi az erő, a nő a gyengédség. A férfi vadászik, a nő neveli a gyermeket, stb.)

A történet két főszereplője az Ellis nővérek: Maura (Amy Poehler), aki gondoskodó, kedves, konfrontáció kerülő és párkapcsolatok terén tapasztalatlan illetve egy rosszul végződő házasság miatt még szerencsétlen is, illetve Kate - anyuéknak Katherine - (Tina Fey), aki felelősség-kerülő, nyers modorú, szabados szexualitású és összességében bár egylányos anyuka, de egy bunkó.
A két színésznőnek nem első közös munkája ez és van közöttük működő kémia. (Bajos csajok (2004), Bébi mama (2008))
Jól hozzák a két lánytestvért, akik különbözőségeik ellenére azért hasonlóan reagálnak szituációkra, épp csak a reakciójuk indul két irányból és néha valahol középen találkozik.

A szüleik idős korukra úgy döntenek, hogy fenntartani a családi otthont drága mulatság, ezért inkább eladják, és a megtakarított pénzükből és a kapott vételár egy részéből beköltöznek egy idős emberek részére létrehozott lakóközösség egyik szimpatikus apartmanjába. (Egyébként a fő konfliktust generáló eladásra ítélt házra utalt volna az eredeti címváltozat; The Nest - A fészek - amit végül inkább a két testvérre fókuszáló címváltozatra cseréltek, hiszen fontosabb az ő kapcsolatuk egymással, mint kettőjüké a házzal.) Maura a megbízhatóbb, ezért anyu (Dianne Wiest) és apu (James Brolin) először őt avatják be a tervükbe, igaz, azt vele sem közlik, hogy valójában már eldöntötték a dolgot. Maura eltitkolva az okát, kézen ragadja Kate-et és hazautaznak. Kate kap az alkalmon, mert felelőtlen életvitelének köszönhetően éppen kirúgták társbérletéből, így nem lenne hol meghúznia magát. Mikor hazatérnek, akkor tudatosul bennük, hogy a gyermekkoruk és fiatalságuk emlékeit eladták a fejük fölül és Kate-nek sincs hova költöznie. Nem hagyják, hogy rosszkedvük elhatalmasodjon rajtuk, ezért még a szülői kérések ellenére még szerveznek egy utolsó hatalmas bulit, amelyre szinte az összes volt osztálytársukat meghívják, hogy ezzel tegyenek pontot a fiatalságuk végére.

A bulin persze felvonulnak a legfurább arcok a múltjukból; megjelenik az egykori, mára lezüllött helyi menő csávó (John Leguizamo - ez nem kap már soha egy rendes főszerepet???), egy szomszéd, akivel Maura akár kavarhatna is (Ike Barinholtz), és a korábbi iskolai vetélytárs (Maya Rudolph), aki úgy véli, a közös és csöppet sem barátságos közös múlt után neki jár az, hogy ott legyen az Ellis tesók utolsó partiján. (Mellesleg, bár kifakadása végül is jogos, Rudolph magánszáma kissé erőltetettre sikerült és talán az egyik legkevésbé szerethető figurát hozta a színésznő ebben a szerepében, amit eddig láttam tőle.)

Szóval, a mozi egy, az amcsik számára oly kedves témaként felhasznált fejlődéstörténet, amelyben megismerjük a visszás karaktereket, hogy a film végére erejükön felül végre meghozzanak döntéseket, megváltozzanak, megkomolyodjanak és benőjön a fejük lágya. Ebből a szempontból persze nem mutat semmi újat ez a mozi. Viszont a karakterek legalább nincsenek unásig koptatva, igaz, férfi változatban már elég hasonló darabot láttunk korábban. Ennél fogva nem egy megváltó mű ez a film, viszont legalább azt el tudta érni, hogy két főhőse közül legalább az egyiket igazán megkedveljem a végére és a másikat se utáljam, csak fogadjam el. Mert két jóra való nők ők, akik nem akartak korábban felnőni, hiszen minden, amiért boldogok voltak, ott lakozik gyermek énjükben, a múltban és a családi fészekben.

Persze ebben a filmben is vannak elég vállalhatatlan poénok, amik nélkül úgy látszik manapság nem készülhet felnőtt komédia. A zenélő balerinás baleset például pont ilyen és bár Miló barátom ezen szarrá röhögte magát - és nagyjából másnap már csak erre emlékezett a filmből - ettől még nem hiszem, hogy ez lenne az értékes humor méltó bemutatása.
Másrészt persze vannak olyan dolgok, amelyek a filmben szóba kerülnek és végül értelmet kapnak a végjátékra, mint például a falmászás, amelynek valamennyire fontos szerepe is lesz, hogy anya és lánya közelebb kerüljön egymáshoz.
Azután van olyan poén is, aminek túl sok figyelmet szentelnek és még a szereposztás alatti bakiparádéban sem bírják elhagyni. Az ilyesminek köszönhető, hogy néha nagyon unalmasra sikerülnek ezek a kis összeállítások és lassan le kéne szokni róluk. Nem tudom, ki hozta ezt divatba - én Jackie Chan-ig datálom vissza, de nála működött, mert jó tempóra vágták őket és a viccek mellett drámai balesetek is belefértek, így kb. egy kamera mögötti mini rendezői videónak felelt meg - de4 mostanra elég elcsépelt lett.
Nem egy túl ügyes darab, de valamennyire szerethető.

60%

Töfi:
- Direkt utánanéztem az imdb-n, de ott eddig nem írták, máshol meg nem kerestem rá, de belső utalás, amikor a lánytesók ruhát akarnak venni a drága boltban: - Kate, miután nehezen találnak ruhát és ebben a boltos-kisasszony sem segít maradéktalanul, odasúgja Maurának, akit Amy Poehler alakít, hogy: - Brayla-nak nincsen örömközpont az agyában...! - Ennek a kijelentésnek akkor van jelentősége, ha tudjuk, hogy Amy Poehler alakította örömöt az Agymanók - Inside Out (2015) című animációs filmben, azaz ő kölcsönözte Joy (öröm) hangját!
(Ne is mondd, tudom, hogy nagy király vagyok, hogy ezt észrevettem, még azelőtt, hogy valaki hozzácsatolta volna a Lánytesók adatlapjához, mint kis színest.)

Ha szeretnéd látni: L Á N Y T E S Ó K

Szomorú, hogy a film egyik legemlékezetesebb humorforrása egy kellemetlen végbélkúp jelenet.

BeSZERvezve - American Ultra (2015)

BeSZERvezve - American Ultra (2015)

Rendezte: Nima Nourizadeh

A film Mafab adatlapja: American Ultra (2015)

Megtekintés: Ilyen lesz, amikor a Bourne rejtélyt összemossák a Ha/Ver-ral. Egyszerre kőkemény akció és erős fekete humor. Akciófilm kedvelőknek alap.

Láttunk már ilyet korábban. A világ végén élő magának való figura valakiknek fontos lesz, ezért igyekeznek levadászni, miközben a figura meg igyekszik kinyomozni, miért is olyan fontos ő? Ezt azután lehet sokféle módon kevergetni, hogy legyen belőle tini-akciófilm - "Elhurcolva - Abduction (2011)" - vagy kőkemény akció thriller sorozat - Bourne filmek - stb.
Az alapképlet szabadon variálható. Ha eltekintünk attól, hogy főszereplőnk esetleg mégsem beépített ember, törölt múlttal, hanem olyan valaki, aki tisztában van értékével, vagy (másik végletként) esetleg semmiről nincs fogalma, a végére mégis tevékeny részese lesz, hogy egy összeesküvést vagy bármilyen egyéb fenyegetést felgöngyölítsenek, akkor olyan filmek is beállhatnak a BeSZERvezve mögé, mint akár a Commando Schwarzeneggerrel vagy az Észak-északnyugat, Hitchcock-tól. Azért elég széles skála.
Ezekhez képest az Amerikai Ultra (jobban tetszik ez a cím, mint a trendibb, de gyermekdedebb magyar változat) sokkal letisztultabb, hiszen gyakorlatilag egyetlen helyszínen, egy fiktív kisvárosban, Liman-ban játszódik, Nyugat-Virginia-ban. (Tisztelgés Doug Liman rendező előtt, aki a Bourne filmekért volt felelős.)
Itt éli mindennapjait Mike (Jesse Eisenberg), aki főleg füvezik vagy a városka egyik bevásárló központjában dolgozik - esetleg egyszerre - , miközben arról ábrándozik, hogy gyönyörű barátnőjével egyszer elmennek Hawaii-ra, hogy kicsit kiszakadjanak a tespedésből, amely Mike-ot kielégíti, viszont Phoebe-t (Kristen Stewart) kissé untatja. (A neveket a Jóbarátok sorozatból kölcsönözték: A sorozat legfurcsább szerelmespárja a dilis Phoebe és hasonlóan elborult pasija, Mike után.)

Ha már annyi füvet elszívnak hőseink a film alatt, legalább legyen már benne némi pszichedelikus hatás is, nem igaz?

Mike, aki mellesleg komoly fóbiákkal rendelkezik és mindnek köze van ahhoz, hogy ne legyen képes elhagyni a kisvárost, végül már annyira nekidurálja magát az álmaik megvalósításának, hogy egészen a reptér mellékhelyiségéig eljut, ott viszont nem nyugszik meg, egészen addig, míg vissza nem fordulnak Liman-ba. A kényszeres kényszer kitérője egyes fejeseknek nem tetszik a CIA központban, mert amit sem Mike, sem mi nézők nem tudtunk, az az, hogy Mike egy értékes fegyver, akit nyugalmaztak, viszont ha elhagyja a kijelölt szálláshelyét, akkor kiszakadhat ebből a közegből és beláthatatlan következményei lehetnek tetteinek. (Kicsit Truman Show-san. Ott viszont nem akarták ezért megölni főszereplőnket...)

A hadi gépezet beindul és komoly erőkkel igyekeznek kiiktatni a mit sem sejtő fiút. Hatalmas szerencséje, hogy akad legalább egy ember, aki felelősnek tartja magát miatta és segítségére siet. Igaz, nem tesz többet, mint elkántál neki egy dekódoló kondicionáló szöveget, ami viszont elégnek bizonyul ahhoz, hogy Mike hatásosan védekezhessen a váratlan támadások ellen.

Totál átlagos emberek, nem átlagos szituációban: Nem csoda, ha Stephen King is elismerően nyilatkozott a filmről, hiszen neki ez az írói hitvallása.

Bugyuta történet?
Egyértelműen!
Ha lennének ilyen "fegyverei" egy olajozottan működő szervezetnek, miért engednék ki a kezük közül a gyeplőt? Mike miért nem tagja a felszámolására küldött elitcsapatnak pl.???
Miért vélte úgy bárki is, hogy egy sokmilliós költségvetésű, elit kiképzésű embert csak úgy, cél nélkül kitesznek valahová a senki földjére és plusz energiát fektetnek abba, hogy ott tartsák, hogy azután, amikor ez nem teljesül maradéktalanul, legyen egy aktakukac, aki felhatalmazva érezhesse magát, hogy ugyancsak nem kevés technikát és emberanyagot beáldozzon egy esetleges feladat ellátására?
Mintha azt sugallnák ezzel, hogy a tanúvédelmi programok mellé még ilyen fölösleges munkákkal is megterhelné magát az Amerikai Egyesült Államok.
Képezzünk ki valaki élő halálos fegyvernek, majd tegyük ki Varjúvetenyőn, hátha egy nap kattan benne valami és elindul, levadászni a Fehér házat, vagy akármi mást.
Tök logikus.

Viszont egy szórakoztató filmről van szó és nem ez az első eset, amikor karakterek hasonló helyzetbe kerülnek. Mert van benne valami szórakoztató, ahogyan egy első látásra nem akciósztárnak született színész olyasmiket visz véghez a vásznon, amiket korábban soha nem láttunk tőle. Eisenberg inkább az a sarokba kucorodó típusnak tűnik krízishelyzetben - lásd Zombieland - itt meg tőle szokatlanul, markos legényeket gyilkol le másodpercek alatt.
Hát nem jópofa?

Ostromjelenet a saját lakásunkban. Ilyet sem először látunk és a serpenyő felhasználási módja is rémlik valahonnan, csak nem ugrik be...

De az és ez a film egyik poénforrása. A nyeszlett és sérülékeny karakter amolyan Terminatorként végzi ki ellenségeit. Mostanában ez nagyon megszokott virtus lett a vásznon.
A kontraszt egyértelmű a véres lövöldözésekkel, amikor a lövedékek és egyéb fegyverek a húsba marnak. Néha már abszurd méretű a vérengzés, lepipálva horrorfilmeket.
Talán egyfajta tisztelgés a képregényekből készült, keményvonalas képregényfilmek előtt. Erre lehet utalás Mike gorilla rajzolós hobbija is.
Itt egy film, ami alapból nem képregényből készült, mégis, úgy épül fel, olyan megoldásokkal operál.

Mi van még?
A szereplők jók. Connie Britton-t, mint segítőkész ex-felettest mindig kedvelem látni. Most ugyan nem neki ajánlották fel a szerepet először, de megbirkózott vele. Sharon Stone és Uma Thurman valamiért nem harapott a lehetőségre.
Topher Grace ismét a tenyérbemászó seggfej ellenséget hozza. Ez a srác, rohadjak meg, de imádja, ha köcsög karaktereket alakíthat. Nehéz elhinnem, hogy a fizimiskája olyan, hogy akármit vállal, az a szerep inkább negatív lesz, mint szerethető.
Bill Pullman sokat nem tud hozzátenni a szerepéhez, nincs elég játékideje, akár John Leguizamonak. Nevük és fizimiskájuk inkább arra jó, hogy a filmkedvelő felszisszenjen megjelenésükkor és rádöbbenjen, milyen rég is látott tőlük igazán értékelhető alkotást utoljára.
Walton Goggins, mint a nevetős, meg odateszi magát. Pár éve figyeltem fel rá és masszívan dolgozik rajta, hogy főcímben legyen, ugyanakkor ne lássuk végig a vásznon. Tarantino egyik kedvence.
A két főszereplő között működik valami kémia, még akkor is, ha Stewart művésznő színészi adottságairól annyira nem vagyok meggyőződve. Igaz, néhány drámaibb alakítását még kihagytam, így azok pótlása után lesz értelme kvalitásait fikáznom. Ha lesz mit fikázni.
A kialakult kémia talán korábbi közös filmjükből fakadhat, ahol Eisenberg és Stewart egy hasonlóan problémás szerelmespárt alakított, az Adventureland - Kalandpark (2009) című romantikus drámában.

A film végére főszereplőnk rendesen leamortizálódik. De ez lenne a normális, nem igaz? Vajon a Seagal és Statham akciófilmeket mikor váltják le ezek a darabok, amikor "átlagos arcok" rakják helyre a világot a sarkába?

A film fényképezése remek. Csak néha lépünk ki a biztonságos fényképezés terepéről, akkor is inkább az akciójelenetek miatt.
A film eredeti zenéjét annyira nem tudtam első nézésnél kiélvezni, viszont az egyik betétdal - amelyikből alig kapunk pár másodpercet, igazi filmzenei soundtrack klasszikus!
Wang Chung - Dance Hall Days-e először az Agglegény-party-ban csendült föl, sokkal hosszabb terjedelemben. Rá egy évre, 1985-ben a dal már a Tuti dolog soundtrack albumját erősítette. Azóta tucatnyi filmben csendült fel ez a diszkós klasszikus. Hallgasd meg, alant!

Szeretnélek beszervezni egyik kedvenc oldalamra, ahol a filmet mindjárt meg is tudod nézni!
Csak egy klikk és röhöghetsz egyet te is alvás előtt!

75%

A séf - Chef (2014)

A séf - Chef (2014)

Rendezte: Jon Favreau

Megtekintés? - Aranyos blődli, tehát miért ne?

Jon Favreau, akinek fizimiskája és filmes kisugárzása rengeteg néző ellenszenvét vívta ki ismeretlenül is - Miló nem csípi... - készített egy filmet, melyben saját buksáiját simogathatja elégedetten: Jó vagy fiam! A film nem egy rendezőről szól, aki kis színészként kezdi, majd mainstream mozik rendezésével ér el hatalmas sikereket. Az túl egoista megközelítés lett volna, még tőle is. Inkább készített egy hangulatos kis filmet, amely az Internetes marketing világába vezet és bár nem állítom, hogy elmélyíti konyhai ismereteinket, de étvágyat kaphatunk tőle, annyi finomságot kell végignéznünk a másfél órás játékidőben. Gyakorlatilag amit látunk egy másfél órás "El Jefe" road movie, amely körbeutaztat minket az amerikai-spanyol gasztronómiában. Nagy vonalakban sajnos, mégis, az a kevés, amit látunk, kellemese a szemnek. (A gyomor meg hoppon marad.)

Dustin Hoffman egy seggfej lesz, Oliver Platt pedig seggfejből kedves és joviális befektetővé avanzsál. Közben egy elvált házaspár ideális kapcsolatát is megismerhetjük, melyben fontos szerepet játszik a séf kiskölyke, akinek alkalmazkodóképessége teszi a főszereplőt jobb apává. Ugyanis ha Percy (Emjay Anthony) nem szeretné annyira az apját és nem lenne alkalmazkodó képessége, kompromisszumra való hajlama, akkor nézhetnénk, ahogy apa és fia lassan eltávolodik egymástól, hiszen aki a kapcsolat oroszlánrészéért megtesz mindent, az Percy a kölyök. Apu ugyan tudja, hogy változtatnia kellene, hogy jobb apuka legyen, mégsem igazán képes erre: annyira az ételek és azok készítésének büvöletében él, hogy ha Percy nem lenne ilyen képlékeny, biztosan alig látják egymást. Szóval állítom, hogy ebben a családi háromszögben az anyuka és a kölyök az igazán jó fej. Valójában, a filmet végignézve, nem is nagyon értem, hogy Inez (Sofia Vergara) miért vált el Carl-tol (Jon Favreau), ha ennyire kedves és alkalmazkodó tudott maradni hozzá. Egyáltalán nem ezt szoktuk meg az átlagos amerikai független filmektől. abban az elvált házastárs többnyire átveszi a föld összes gonosz mostohájának a jellemvonását, még akkor is, ha a filmbeli gyermek lelkét is roncsolja ezzel apró rozsdás gubaccsá. Itt valahogy nem így van. Carl-t a közvetlen környezete nagyon kedveli, haragudni, hibái ellenére is kevesen tudnak rá. A főnöke jelen esetben nem számít, hiszen a Dustin Hoffman által játszott munkaadó, Riva, talán a leggyengébb karaktere a kész műnek. Klisés és logikátlan a húzása is, amikor az ételkritikus megjelenésének ellenére - aminek folyománya egy olyan rossz netes blog-kritika, melybe kicsit Carl is beleroppan - újfent azt az ételsort teszi elé az asztalra, amit az már egyszer szellemtelennek és lelketlennek titulált.
De ez legyen a legnagyobb bajom a filmmel.

Bár a rendőr bácsi elkéri a papírokat, azért tudja, hogy egy celebbel, hogy illik bánni.

Favreau filmjében tanúi lehetünk, hogy kellő technikai háttér tudással egyetlen gyerek is lehet egyszemélyes marketing manager, akinek kellő helyre pöttyentett reklámmorzsái akár egy jövedelmező vállalkozást is az égbe emelhetnek. Csoda, ha én is használom a facebook-ot?
A való életben persze semmi sem megy ilyen gördülékenyen és a film nem tér ki arra sem, hogy milyen engedélyek illetve jogszabályokat kell betartani mozgó árusként, illetve a könyvelést, mint szükséges rosszat, említés szintjén sem érinti a film, így egy kicsit olyan, mintha megint egy ragacsos amerikai álmot kellene lenyelnie az Európai, sok kellemetlenséghez szokott nézőnek. (Hasonlóan az olyan amerikai tini filmekhez, amelyekben a kiscsajok egész nap vásárolgatnak a plázában, nem gondolva olyasmire, mint hitelkártya keret és hasonlók, pedig tudjuk, hogy azért ott sem minden kolbász és mazsolás kalács.

Kedves éhező étkezőink, a napi menü a busz oldalán. Lehet sorban állni.

Favreau, akit én amúgy kedvelek, nem rossz színész. Talán nem is akkora ász, mint munkássága illetve a film sugallja, de szórakoztató figura. Általában bunkó mellékszereplőket szokott alakítani, valamilyen fóbiával, beidegződéssel. Itt csak egy pasas, akinek az élete a konyha és a vendégek. akkor van elemében, ha ételeket párosít össze, hogy végül a katyvasz egy gyümölcsöző szimbiózisban tűnjön el az éhes sereg gyomrában. Ez más világ. Ez nem a menza konyhák, titokban bagózó, lelakott mámijainak tevékenysége. Nem az egoista, magukat valóságos istennek, királynak képzelő, sznob "művészek" világa, akik szemrevaló, de fogra már inkább nem elég kompoziciókkal kápráztatják el a tányért és a vendéget, aki azután éhesebben távozik, hiszen a Gidding Food jellemzője a látvány és nem a mennyiség.
Carl elveszít egy csatát, így jól felszerelt konyháját elhagyva a fapadosabb minibuszra cseréli. Ez azonban kevés ahhoz, hogy ne tudjon remek és elég ételt adni az embereknek. Legjobb barátja és jobbkeze, Martin (John Leguizamo) vele tart a kereszteshadjáratban, melynek lényege valójában az, hogy kicsit helyre rakja Carl megtépázott egoját. A feladat sikerül és apa-fia is jobban összeszokik.

A séf igazi családi film, amennyiben a családot egy elvált apa és kisfia jelentik. Olyan, mint egy kicsit gejl desszert.
Nem olyan, mint a bélszín vagy steak, amit üdvözült mosollyal falatoznak egy eldugott tornác hátsó traktusában.
Ha a filmben nyomokban tetten érhető a jellemfejlődés, akkor abban a legerősebb Percy, Carl fia és a kaja-kritikus, Ramsey (Oliver Platt).

Amikor a fiú sokkal alkalmazkodóbb, mint az apuka. Ilyen gyerek egyszerűen nincs is!

Egyszer látnod kell, de jó tanács, ne akkor nézd, amikor épp üres a hűtőd.
Scarlett Johansson pedig csupán azért szerepel benne, mert Favreau egy szemétláda és pontosan tudja, hogy egy szakácsos film megtekintésébe csak így tudja belerángatni a hetero férfi nézőket.
(Ami persze nem jelenti azt, hogy aki magától nézi meg a filmet, az szükségszerűen meleg, de...)

65%

Tudni akarod milyen egy rossz szakács? Görgess lejjebb!

The Happening - Az esemény (2008)

The Happening - Az esemény (2008)

M. Night Shyamalan érdekes elképzelése arról, amikor a föld visszavág az emberiségnek... legalábbis nagyon úgy tűnik.

Szeretem Night ezen filmjét. Több filmjét kedvelem, és talán ebben a thrillerben található meg a legtöbb "hiba", mégis nagy kedvencem.

Két gondolat, ami miatt le tudnám húzni nagyon ezt a filmet:
1. Stephen King 2006-ban jelentette meg "Cell" (magyarul: Mobil) című könyvét és rá két évvel jött ki "Az esemény". Miért érzem fontosnak felemlegetni Amerika első számú horror írójának (ami már rég nem igaz. nem az első szám, hanem a horror író titulus) könyvét? Azért, mert ha olvastad, pontosan tudod, hogy annak felütése és első szakasza mennyire kísértetiesen hasonló elképzeléssel indul. Nem teljes másolatról beszélek, hanem hangulatról és jelenetekről. Ott ugyan nem feltétlenül lesznek az emberek öngyilkosok, és nem a növények váltják ki az őrületet, ennek ellenére tiszta testvérműnek tűnnek számomra. Érted, na?

2. Az esemény a vége felé szétesik, darabos lesz, egészen a furcsa lezárásig.
De az az első egy óra!

Elliot Moore (Mark Wahlberg) biológia tanár éppen az iskolájában tanít, amikor híreket kapnak arról, hogy New York-ot terrortámadás érte. Elég kevés az információ, sőt, egy nagyon fontos pont kimarad belőle, úgy mint, hogy a halál, ami az embereket éri, öngyilkosság. Szerintem azért ha ezt Elliot azonnal megtudja, talán előbb összekapcsolja azzal, hogy az egész tragédia egy parkban kezdődött. Kis késéssel a televízióból összeszedi ezt az infót.

Siet haza asszonykához, Almához (Zooey Deschanel), aki enyhén enervált állapotban szemez a telefonjával. (Nem a kedvenc jelenetem, mert szerintem Deschanel túljátssza a szitut. Vagy nem hihetően játssza. Engem zavart.)
Elliot és Alma mellé csatlakozik egy jó-barát matektanár, Julian (John Leguizamo), és kislánya, hogy legyen még néhány karakter, akiért izguljunk.
Vonattal szeretnék a nagyvárost elhagyni, mert a híradások szerint a szaporodó "támadások" gócpontjai a bőven lakott területek. (Amik leginkább emberekkel vannak fertőzve.)
A vonat nem vár, elindult már... és végül megfeneklik Filbert (mogyoró) városkában, valahol Varjúvetenyő és Teszekrá falu között. A nép összegyűlik meetingre a kocsmában majd miután kellőképpen felidegesítették az emberek egymást az innen-onnan összeszedett hírmorzsákkal, szétszélednek.
Julian felesége után ered és előtte eléggé klisésen Elliot-ra bízza kislányát, hogy mentsék magukkal kifelé. Dramaturgiailag akkor már tudjuk, hogy Julian-nek annyi. (Mindig így van katasztrófa filmeknél.)

A kapcsolati válságban tengődő Moore famili, plusz egy fő menekülnek tovább. Ettől kezdve egy horrorba hajló road-movie részesei leszünk, sok statisztával és halálesettel. Elliot meg agyal, hogyan lábaljon ki a szarból a kék szemű angyalkájával. Plusz egy fő.

Az utolsó fél órát már nem néztem meg annyiszor. Jobban szeretem magam elképzelni további kalandjaikat. Bár, attól még a film vége fele részt hepiend, fele részt meg az unásig ismert lezárás; "Nincs még vége???"

Shyamalan-t harmadik filmje után bizonyos körök (pl. filmbuzik, mint én) zseninek kiáltották ki, elfelejtve, hogy azért a sikeres "Hatodik érzék" előtt két erősen közepes filmmel jelentkezett. Szerintem nem annyira zseni, mint inkább belenyúlt a tutiba egy jól szerkesztett, erős lezárással operáló kísértettörténetbe. Visszagondolva, még mindig azt gondolom, hogy a "Hatodik érzék" egy nagyon ügyesen elkészített mozi, nézőt terhelő, lassú tempóban, melyet ha végignézel, libabőr a jutalmad.

Azután elkészített három hasonló kaptafára (t.i. film végi "nagy" csavar/poén) ráhúzható alkotást, és mondhatjuk, kifogyott az ötletekből. Hazudtam! Ötletei még maradtak, sőt, volt közöttük pár egyedi alkotás, megfoghatatlan hangulattal, ám az a Shyamalan, akinek borzongató fantáziája miatt beszabadultunk a sötét vetítő terembe, egyszerűen elengedte a rajongói kezét. (Pont, mint Stephen King tette az olvasóival, az utolsó tíz évben, de ez egyéni megítélés kérdése.)

A forgatás alatt néhány kaszkadőr lógott...

2013 jelenlegi állása szerint a mozi fenegyereke mostanra pedig simán elkurvult. Ha beleszámolom véleményezésem jelen tárgyát, Night munkásságának színvonala 2008 óta meredeken lejt. Le sem merem írni "Az utolsó légh... és a Will Smith fényezését és gyermekének Hollywood-i karrierjének bebetonozását szolgáló "A föld ut..." címeit, mert akik annak idején vámpírként kapták foguk közé Shyamalan világának nyaki ütőerét, mostanra simán csak átharapnák a direktor torkát. Teljesen jogosan. Ember, drogot adtál nekünk, egy mozijegy áráért, most meg trágyával etetsz?

Itt tartunk most. Én még bízom benne, hogy fogunk látni jó filmet az indiai születésű rendezőtől. Komolyan hiszek ebben.

Hangulat:
A film első percektől nyomasztó. Köszönhetően a szépen fényképezett, nem mindig a "lényeget" mutató kamerának és a horrorba hajló témának. Engem első mozis megtekintése közben azonnal "berántott" magába. Fogékony vagyok az ilyen öko témákra. Nem zavart a suta magyarázat, mert amire a figyelmünket felhívja, szerintem sokkal "reálisabb" veszély, mint mondjuk egy zombi vagy földönkívüli invázió. James Newton Howard ütős, közepesnél kicsit jobb filmzenéje erre a nyomasztó tanácstalanságra finoman erősít rá.

- Nekem azt ígérték, hogy ez siker lesz!

A nyomasztó érzést a film felénél a zavar veszi át, mert a forgatókönyv itt kezd szétesni, bizonytalanná tenni, olyan jelensorokat bemutatni, amelyek egyszerre hivatottak a drámát finomabbá festeni, ugyanakkor pont ezek miatt a szaggatott töredékek miatt kezd az ember eltávolodni a képernyőn látott eseményektől, mert valahogy olyan, mintha egy absztrakt álomba kerültünk volna. (Night, David Lynch pempőt ivott, csak elfelejtette lenyelni. Kétszer megforgatta a szájában és kiköpte.)
Azután, mikor végül felébrednénk, jön a vége főcím.

Sokat fikáztam?
Lehet. Ez olyan haragszom rád, szeretlek. Mert többet vártam a történettől.
Ezért, vagy ettől függetlenül, nálam simán 70%.

Megjegyzés: A film "csak" 2008-as, mégis, olyan az érzésem, mintha legalább tíz éve ismerném, láttam volna. Hm?

Erről a tekintetről beszéltem... Így ember telefonra nem néz...