Az elítélt - Felon (2008)

Az elítélt - Felon (2008)

Rendezte: Ric Roman Waugh

A film Mafab adatlapja: Felon (2008)

Megtekintés: Volt közelemben a film, de eddig nem néztem meg. Azután felhívta rá a figyelmemet a Pimp Thy Mind, Magyarország legőszintébb mozicsatornája és valamiért úgy gondoltam, ideje van megtekinteni. A film pedig nem rossz, mégsem érzem azt, hogy teljesen kihagyhatatlan lett volna számomra.

Az amerikai mozi a maga olcsóbb módján mindig szerette boncolgatni az igazságszolgáltatás malmainak kerekei között megrekedt kisember kálváriáját. (Bár, ahogy hiányos irodalmi ismereteim nem csalnak, ezt mégis csak Franz Kafka maxolta ki teljesen "A per" című könyvében.) Azért mertem az olcsóbb módján kifejezést használni rá, mert ezeknek a filmeknek nagy része végül feloldozást ad hőseinek, míg a valóságban a rendszer bedarál mindenkit, testestül-lelkestül. Még akkor is, ha sokan végül megdicsőülve távozhattak börtönükből, hiszen az egy-két benn töltött év (extrém esetekben évtizedek) után az élet már nem lehet ugyanaz, mint előtte.

A filmben felépített dráma alapját egy államonként változó törvény képezi, amelynek lényege, hogy saját védelmedben meddig mehetsz el az erőszak alkalmazásával. Wade Porter (Stephen Dorff) pedig saját bőrén tapasztalja meg - családjával együtt - hogy mit is jelent ez.

Egy hajnali órában fiatal férfi tolakodik be házukba. Porter tökös apuka, baseball ütőt ragad és kikergeti a bűnözőt portájukból, egészen a ház előtti területig. Azonban itt utoléri az illetőt és egy balszerencsés csapással betöri tarkóját, megöli. A törvény azonban világos és komoly következményei lesznek a Porter családra: Ha valakit kiűzöl a magánterületű otthonodból, már nem nem alkalmazhatsz ellene erőszakot, hiszen a veszélyt elhárítottad. 

Lehet vitatkozni ezzel a törvénnyel, mégis mondhatnám, hogy van benne egyfajta "ráció" vagy humanizmus, ugyanakkor a törvény csak arra nem tér ki, hogy egy ilyen betörési kísérlet alatt, amiben a gyermeked is érintett, milyen felfokozott tudatállapotban cselekszel, sokszor egyfajta "ködfüggönyön" keresztül látva a világot, amely amennyire összeolvasott ismereteimből fakadóan bizonyíthatja, hogy egyszerűen, míg a veszélyforrást bármilyen formában nem tudtad kiiktatni, addig ösztönből, szinte öntudatlanul cselekszel.

Nem feltétlenül a saját terepem a pszichológia, főleg nem a börtönök szociológiája, hatása a társadalomra, szóval, amit erről a filmről gondolok, összetallózott ismeretekből eredhet. A legtöbb pedig hasonló börtönfilmekből ragadt rám, ami, mint sejthetjük, néha messze áll a valóságtól.

Jelen esetben azt sem boncolgatnám, hogy Wade megérdemelte a sorsát, vagy nem, mert egyénfüggő, hogyan vélekedünk az esetről, ráadásul, amennyire tudom, maga a törvény sem egységes ebben az ügyben, így Wade lehet, hogy más államban sosem került volna be a büntetés végrehajtási rendszerbe.

Ha szórakoztatóbb filmeket akarsz látni a témában, két mozi emelnék ki, ami "Az elítélt" megtekintése közben azonnal eszembe jutott és már feldolgozta a témát, igaz, az egyik esetben egyértelműen ártatlan volt a főhős.:

Az egyik "A bosszú börtönében", amely Stallone egyik legjobb mozija szerintem, míg a másik hasonló alapkoncepciójú film a Tom Selleck főszereplésével készült "Egy ártatlan ember". Ha hibát kellene felrónom ennek a két filmnek - nem mintha kellene - az talán az lenne, hogy "túl amerikai", bár, ennek jelentése sem ugyanaz minden nézőnél. Összességében könnyedebb darabok ezek. Azután ott van még minden idők egyik legerősebb mozi élménye ami ezzel foglalkozik, csak szerintem magasabb ligában, "A remény rabjai". Ott is van reveláció, abban is van humor, mégis egy árnyaltabb munka, erősen kiemelve a drámát is és, ha jobban belegondolunk, a végén a kvázi gonoszok úgy kapják meg büntetésüket, hogy abban a főhős szinte nem is vesz rész tevőlegesen, hisz addigra messze jár.

Az rendben van, hogy ha mindenkin fehér van, jobban látszik, ha valaki megsérül és vérzik, de férfi seggen fehér boxer? Könyörgöm!!! Egy nagyobb fing és...

Azonban Wade-nek nincsenek túl jó esélyei, mert az amerikai rendszer a film szerint, nem finnyás, ha a bekerült egyedekről van szó és a korábbi példás életű családapát mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül helyezik egy olyan börtönbe, amelyben nagybetűs, Igazi bűnözőkkel kell együtt élnie. Nem tudom, miért nem erősebb a szegregáció az elítéltek között, és miért kell egyszerű fehér embereket, kiknek előéletét a nyomozás és bírósági tárgyalások során nyilván feltérképezték, összeereszteni a kőkemény bűnözői elittel. Értem én, hogy gyilkossági ügyben nincs odabent különbség, de számtalan szociális és társadalmi felmérés bizonyította már, sőt, közhelyesre emelte, hogy sok emberből a rendszer csinál odabent bűnözőt. Már eleve azt nem értem, hogyha valakit évekre beküldenek és egyébként mindenben annyira pc-k vagyunk, akkor miért nincs az elítélteknek lehetőségük kiválasztani, hogy melyik fegyintézetben tölthetik le a büntetésüket? Ezt kérdezem úgy, hogy mintha Amerikában egyébként a börtönbe került elítéltek elszállásolása afféle üzletággá nőtte ki magát. 

Komoly hiányosságom tehát ez ügyben, hogy nem néztem előtte utána, hogyan is működik ez a rendszer, hogy vannak-e állami fegyintézetek vagy csak magánkézben működőek? Azt sem tudom, milyen kvótái vannak ezeknek az intézményeknek, vagy, hogy államonként milyenek a felosztásaik, stb. Hirtelen rá kellett jönnöm, hogy ez egy sokkal komplexebb probléma, mint amiről viszonylag hitelesen tudnék írni.

Szóval, Wade bekerül, klisésen belekeverik egy rab meggyilkolásába, és mire feleszmél, már meg is fejelték őt is, a büntetését is és átkerül a pokolba. Igaz, minden filmben másik börtön nyeri el a kitüntető titulust.

Wade cellatársa lesz John Smith (Val Kilmer) akinek a neve szerintem tudatos döntés, amely lehet, arra utal, hogy odabent bárkiből lehet az a veszélyes szörnyeteg, aminek kezdetben a Val Kilmer által játszott karaktert mutatni akarják. Ráadásul a Smith körül kialakult misztikus hangulatot hamar eloszlatja, amikor elmeséli személyes tragédiáját és egyetlen perc alatt szinte feloldozza a karaktert. 

2008-ban még nem volt BLM mozgalom, így a fontosabb szereplők simán lehettek fehérek, míg a kegyetlen smasszert szerepét egy fekete színészre bízták. Még szerencse, hogy az újonc börtönőr figurája is afroamerikai, mert mostanra tuti eltűnt volna a film a csatornákról, mondván, hogy rasszista. Ha valamiben pl. különleges ez a mozi, az az, hogy talán először láttam Nick Chinlund-ot már-már majdnem pozitív szerepben. Ezt köszönöm! Tényleg, ez a fickó mikor kap felkérést valami sorozat főszerepére, amiben végre kiderül, hogy amúgy nem egy akkora seggfej? Az idén 60 (!) éves színész jelenleg majdnem 120 produkcióban alakított kisebb-nagyobb szerepet ám a nagy áttörést szerintem még nem érte el.

Wade tehát igyekszik ellavírozni a falak közötti hierarchiában, miközben egyetlen szövetségese személyes haragot ápol az őket felügyelő és terrorizáló Jackson hadnaggyal. (Harold Perrineau) Hejj, Perrineau messzire került attól az áldozati karaktertől, akit például több, mint tíz évvel korábban eljátszott "A vadon fogjai"-ban. Jól áll neki az öregség és annak ellenére elhittem neki a figurát, hogy egyébkét külsőjét tekintve a színész nem feltétlenül duzzad a tesztoszterontól.

A kezdő foglár szerepét véletlenül meg pont az a Nate Parker alakítja, aki előző cikkemben a legfontosabb szereplő. Nate Parker ugyanis lassan a rendezés felé fordul és egy erős, bár nem hibátlan túszdrámát készített "American Skin" címmel. (Klikk a címre és eljutsz az íráshoz, bár, szinte biztos, hogy olvastad már...) Mellékesen jegyzem meg, úgy lehet könnyen megjegyezni egy-egy színész nevét, ha nagyon rövid időn belül találkozol a munkáival és azok ráadásul hagynak benned valamennyi nyomot is!

Közben, ha védnek nem lenne elég baja, odakünn az asszonykája szintén a mindennapi életben maradásért küzd, igaz, nem nagyon értem, hogy miért? A film azt akarja belém sulykolni, hogyha egy fiatal amerikai nő egyedül marad a gyermekével és a férje börtönbe kerül, egyszerűen lehúzhatja magát a vécén! De miért???

Amerikában tényleg annyira szar a helyzet, hogyha eladod a házad, feléled egy lehetséges üzletre félretett pénzed, kiárusítod minden ingóságod, plusz az autód, majd hazaköltözöl az édesanyádhoz - aki jelen esetben Anne Archer, akit a "Hajszál híján" című feszes akció-thrillerben kedveltem meg - és munkát is keresel, ennek ellenére is csak néhány évig tudsz úszni az árral?

Na, most tényleg valami kurvára el van ott baszva Amerikában, vagy Laura Porter (Marisol Nichols) sorsát igyekeztek a drámaiság miatt a szokásosnál is jobban szétcseszni a forgatókönyvben, hogy ezáltal is emeljék a férje tehetetlenségének érzetét a börtön falai között. Oké, a filmekből tudjuk, hogy a bank néha mindent visz, de itt konkrétan úgy tűnik, hogy a feleség a férje nélkül teljesen életképtelen. Ha volt olyan pontja ennek a mozinak, ami kicsit hiteltelen volt számomra, akkor az ez a terület, amely az egyedülálló anyát mutatta be. Értem én, hogy tök jó, hogy azt hisszük, végül feladja a harcot és ezzel is belehajszolja Wade-t néhány nehéz, kérdéses döntésbe, ám végül a film marad a hepiend közelében és Laura nem csak kitart, hanem tevőlegesen is belekeveredik a végjáték megoldásába, amire töketlenkedése után - jó, hát nőként csak töketlen lehet, de nem úgy, persze, nehogy felkoncoljanak most a női jogvédők - meglepődve figyeltem fel.

Történnek események a másfél óra alatt. Megismerünk néhány kellemetlen figurát, ám a zsiványbecsületet is. Wade pokoljárása nem feltétlenül megy el a végletekig és még a legnegatívabb szereplő is kap egy olyan motivációt, ami után azért vele is együtt tudtam érezni.

Az elítélt nem rossz film, mégsem ez volt a legjobb börtönös mozi, amit láttam. Simán el tudtam volna képzelni ebben a formában akár, hogy "A kemény motorosok" egyik tagjának a kálváriáját láthatom spin-offként, mert Wade azért elég tökös kis csávó odabent is, nem a tipikus amerikai fater, aki bekerülve azonnal összetörik, hogy a földről tápászkodjon fel. Wade valahogy sosem érzem, hogy teljesen a padlóra került volna, így a jellemfejlődése számomra annyira nem érezhető.

Marisol Nichols megmotozása egy kellemetlen jelentsor, ami ráébreszti a nézőt, hogy egy egyszerű anyuka is megérzi a börtönben, hogy miről is szól, ha a rendszer hatalmat gyakorol rád.

A rendező, Ric Roman Waugh saját forgatókönyvéből készített filmet és minőségét tekintve, munkássága lassan fejlődik. Jelenleg már két Gerard Butler filmet is moziba küldött az elmúlt években. Waugh 1984-től dolgozott Hollywood-ban kaszkadőrként, tucatnyi fontos moziban, míg lassan más területeken is kipróbálta magát. Tehetséges művész és remélhetőleg, még lesz lehetősége néhány filmet megrendezni, habár már ötven felett jár. Waugh egyébként egy Kaliforniai börtönben történt eseményeket vett forgatókönyvéhez alapul, így mondhatjuk, hogy megtörtént események felhasználásával történt. A kilencvenes évek közepén a Kaliforniai Corcoran állami börtön, aminek a legrosszabb minősítése volt az Államokban, a Los Angeles címlapjára került azzal, hogy falai között az őrök visszaélnek hatalmukkal és több esetben megöltek vagy megsebesítettek rabokat, majd igyekeztek eltusolni ezeket az ügyeket. Az üggyel a CBS televíziós műsorban is foglalkozott, komoly sajtóvisszhangja lett az ügynek és rejtett kamerás felvételeket készítő nyomozókat is be kellett építeni a börtön falai közé, míg végül egy botrányos tárgyalássorozat végén több rab és érintett családtag is komoly kártérítést kapott.

Pár apró baki is becsúszott a filmbe, amik persze közel sem fontosak, de például a jogrendszerben ha 1 milliót kiszabnak rád óvadékként, csak a tíz százalékát kell letenned biztosítékként, hogy kimehess. A másik, hogy valójában csak akkor erőltetnének be ennyi bűnözőt ilyen kis udvarra, ha a cél az, hogy azonnal megöljék egymást.

A zene, ami nekem vesszőparipám, itt nem volt rám hatással, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy nagyon lett volna zene a képek alatt. A színészi játék azonban nagyon erős és kiváló teljesítményt hozott ki Perrineau-ból és Dorff-ból is. Kilmer bár nagyon nehéz színész, itt mégis vállalta, hogy órákig sminkeljék a tetoválásait, ráadásul úgy, hogy komoly háttérmunkát végzett a rendezővel, azok autentikusságával kapcsolatban.

Talán Sam Shepard megjelenése az, ami kicsit kilóg, hiszen a végső monológja John Smith-ről, teljesen átírja a figurát, hogy a végén még kisajtoljon valamiféle szimpátiát a korábban rettegett karakterért. Annak annyira nem éreztem szükségét.

A színészek meglepően erős alakításai és a feszes rendezés emeli az átlag fölé a "Felon-t".

75%

John Rambo - John Rambo (2008)

John Rambo - John Rambo (2008)

Rendezte: Sylvester Stallone

A film Mafab adatlapja: John Rambo (2008)

Megtekintés: Kicsit talán rövidre vágott és inkább akció orientált lezárása egy sorozatnak, amely ,ár-már önmaga paródiájába fordult, ám végül megmenekült ettől.

Az érzések:

Amikor szárnyra kapott a híre, hogy Sylvester Stallone előveszi a szerencsemalacait, hogy ismét levágja mindkettőt - az olasz csődört és a vietnami veteránt - , elsőre nevettem. Szó szerint, felnyerítettem: - Igen! Még Rambo-t és Rocky-t! Az nagyon kell! – De nem gondoltam komolyan.
Rocky negyedik része (mintha valami ötödik is lett volna!) a sci-fi kategória falait feszegette, a Rambo pedig túl is lépte a határt. Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor Afganisztánban John és kiképzőtisztje (Richard Crenna) kettesben rendet vágtak az orosz, vagy szovjet, vagy milyen hadsereg soraiban.
Egyszóval, egyáltalán nem éreztem magamat fogékonynak egy újabb lenyúzott rókabőr megtekintésére.
Hiszen mennyi is ez a Stallone? Hetven? Nyolcvan? (1946.júl.06.)
Azután a Rocky Balboa kijött dvd-n, kikölcsönöztem és leültem, hogy megnézzem. Igazából azért, mert belül nem tudtam szabadulni egy érzéstől; így illik!!!
És nem csalódtam!

Azután eltelt egy év és eljött a nagy visszatérés ideje: John Rambo a mozikban.
Valahogy nem tudtam magam rászánni, hogy be is üljek rá, hiszen akkor esetleg valaki megláthat, hogy egy ilyen filmet nézek. Bár, a kritikák, amikkel én találkoztam, egészen jók lettek. EGY RAMBO FILMRŐL VAN SZÓ!
Most hazavittem a friss megjelenést és nekiültem, hogy a videós korszak egyik örökbecsű darabjának elvérzett leszármazottját kettétörjem, akár a velős csontot, kiszipolyozva belsejét, lefikázva, kiröhögve az öreg harcost.
Mekkorát tévedtem!

David Morrell emberekben csalódott, gyilkoló gépének negyedik története egyetlen mondatban elmesélhető. Semmit nem tesz hozzá a mondavilághoz, semmit nem vesz el belőle, és mégis üt. A röpke másfél óra (valójában a film közel 75 perc, csak még hozzá jött a stáblista) elrepül, de olyan vérorgiát kapunk ezalatt, hogy az akciófilmek szerelmesei is felszisszennek a gyönyörűségtől. Nem kell ide ész és értelem. Fehér békeaktivisták jönnek, Burmai hadsereg mészárol, Rambo segítségre siet, és ha lehet, mészárlásban még meg is fejeli a Burmaiak amúgy sem egyszerű stílusát.
Az összecsapások a CGI-nek köszönhetően a „Battle Royale”-t és a "Csillagközi invázió-t" idézik, repkedő testrészekkel és pixelvérrel terítve be a holttesteket és a vásznat. A film alatt kétszer töröltem meg a képernyőt. Kicsit alatta is felitattam…
Stallone magára vállalta a rendezést, amit nem sűrűn szokott megtenni, pedig az „Életben maradni” című táncos filmjét én kifejezetten szerettem. Talán sosem lesz egy olyan rendező zseni, mint amilyen a színészből direktorrá avanzsált Clint Eastwood vagy Sean Penn (mostanában Ben Affleck) lett, de a John Rambo egy határozottan kerek pogácsává egybegyúrt akciófilm, egészen jó fényképezéssel és még némi árnyaltságot sem nélkülöz, ha a karakterekről van szó. Persze nem olyan mélyen kutat, mint egy kamaradráma, de egy akciósztárból lett rendezőtől készült mozihoz képest egészen elfogadható szintet hoz.
Összességében nagyon elégedett voltam a filmmel, hiszen nem vártam tőle semmit mégis meglepett néhány dologban.

John Rambo-ról pár szót:
Rambo, Morrell kisregényének vietnami veterán hőse, aki a háború vége után egy eszmével kevesebben összeütközésbe kerül a törvénnyel, majd felbolygatja egy kisváros életét. A film annak idején „First Blood – Első vér” címmel került moziba és a regény fazonírozása után egy sokkal közönség barátabb főszereplőt mutatott be, mint az írott mű.
A könyvben Rambo már a rendőrőrsről való kitörés közben meggyilkolja az egyik seriff-helyettest, és a filmmel ellentétben a végén a főhős el is halálozik. A könyv akkora siker lett, megtámogatva a filmmel, hogy a szerzőnek, engedve az olvasók és kiadó nyomásának, folytatást kellett írnia az amúgy elég drasztikusan lezárt történethez. Nem olvastam mindent adoptált nagyfilmes könyvet, de hasonló megoldást az „Elveszett világ: Jurassic Park” esetében tapasztaltam még.
Ha az esztéta szemével nézem, elmondható, hogy a film egyfajta társadalomkritikai reflexió. Az állam bedarálja a fiatalokat egy háborúba, kiszipolyozza őket, de ezért cserébe csak a felszínen hálás nekik. A valóságban elfordul tőlük, szőnyeg alá seperné őket. Rambo egyetlen hibája, hogy nem tetszik a seriffnek, pedig csak egy volt katonatársát látogatná meg, illetve átutazóban van a városkában.. (Ki gondolná a magába fordult háborús hősről, hogy van olyan ember, akivel szívesen keresné a kapcsolatot? A későbbi részekben már szándékosan igyekszik magányos, kirekesztett maradni.)

A második és harmadik rész már közel sem lett akkora siker, magvas tartalmat is hiába keresnénk, mégis a videó korszakában, a kalózkodásnak és az olcsó, otthoni szórakozásnak köszönhetően a Rambo kultikus rangot vívott ki magának, mind Amerikában, mind Európában. Annak idején a feketepiacról lehetett a részeket beszerezni, lelakott kópiákról készült másolatoknak köszönhetően, tucatnyi gyatra narrátor szöveggel magyarítva. Ismertem olyat, aki szekrénye legalján tartotta a sorozatot, elzárva.

John Rambo tehát miközben egy leszerelt harcostársát igyekszik meglátogatni, összeütközésbe kerül a túlbuzgó és abszolút elítélhető viselkedésű seriff-fel és a kisvárosi rendfenntartókkal. A hosszú hajú fiatalember, miután ránézésre hippi státuszt kap és egy hideg vizes borotválást is beígérnek neki, úgy érzi, elég volt a kisvárosi vendégszeretetből. Mivel saját démonjai egészen az őrszoba pincéjéig üldözték, ahol az őt ért sértő és lealacsonyító aktus miatt kirobban belőle az állat, eléggé drasztikus ámokfutás után megszökik fogva tartói elől. A seriff (Brian Dennehy) presztízskérdést farag abból, hogy elkapja a loboncos és ápolatlan suhancot. Akkor még nem tudja, hogy egy katonai elitalakulat leghatásosabb élő fegyverébe kötöttek bele.
A városka erdeibe menekülő harcos hírére özönleni kezdenek a riporterek és megérkezik Rambo vaskezű kiképzője és talán egyetlen barátja is, aki ismerve embere képességeit és jócskán lefitymálva a helyi erők hasonló kvalitását, felszólítja a seriffet a megadásra. A film végére kiderül, neki volt igaza.
Rambo az első rész végén fogságba kerül és a második részben már, mint bevethető utolsó lehetőség jelenik meg. Azután megint, egy egész hadsereg ellen.
Itt filmszakadás és eltelt majd’ húsz év.

Végre, megtudhatjuk milyen lehet, ha valakire rásütik: „Nyugdíjas Rambo”. Hát, a filmet látva nem érzem sértőnek. A megcsömörlött háborús hős és vérengző fenevad visszavonulva éldegél a Burmai dzsungel szélén, kígyó befogásból és a turizmusból fenntartva magát. Nem érdekli senki és semmi, amíg egy amerikai szabadságjogi aktivista leányzó meg nem kéri, hogy kísérje őket az ellenség földjére. Rambo, talán, mert a szíve dobban meg, vagy, mert úgy érzi, ha eleget tesz a kérésnek, azzal törleszt valaki felé, elvállalja a munkát, de hamarosan rá kell döbbennie, hiába tette le a fegyvert, a fegyver veszi őt kézbe. Elfutni a múlt elől nem tud, mert aki vadász, az vadász marad örökké.

Összkép:	7 pont (Izgalmas, pörgő, nincs mellé-duma)
Fényképezés:	7 pont
Vágás:	6 pont
Zene:	8 pont (Brian Tyler igyekszik megidézni Jerry Goldsmith munkáját. A főmotívum ebben segít)
Színészek:	7 pont (Stallone mint szokott. A vérmacsó zsoldosvezető kissé túlerőltetett, de nyilván azért kellett, hogy Rambo mellette kedvesebbnek tűnjön. A Burmai katonák elég durvák, de sajnos nagyon kevéssé ismerjük meg őket. Csupa kiirtható kellék. A szabadságjogi aktivisták szintén kötelező járulékos veszteség. Talán egy női húzónév elkelt volna a főszereplő mellé.)
Negatívumok:	Sajnos semmi újat nem ad hozzá a karakterhez, a történethez, leszámítva, hogy Johnnak is van otthona, gyökere. Egysíkú, kiszámítható karakterek. Túl rövid játékidő. Hiába 87 perc a film, ebből 10 perc magába foglalja a stáblistát.
Kulcsjelenetek, csúcsjelenetek:	A falu lemészárlása. (Nagyon realista, nagyon véres) Rambo végső csatája. (Jason Vorheest megszégyenítő mészárszék)

Utóirat: Julie Benz ugyan nem lett A listás sztár, de a Dexternek köszönhetően azért mára emlékszem a nevére.

75%

A kritika nem friss. Korábban megjelent a jerrycomovie.com oldalán, amely anyagi és technikai okok miatt megszűnt.

Ha szeretnéd látni a filmet, akkor: J O H N  R A M B O 

Score: James Newton Howard - Defiance (2008)

Score: James Newton Howard - Defiance (2008)

Vajon mi történt? Utoljára akkor volt ilyen semmitmondó egy filmzene és Daniel Craig, amikor megnéztem az Invázió-t.

James Newton Howard egy kiváló filmzene szerző. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy képes volt egy közepes Shyamalan filmet is megdobni a négyes fölé, mint a sokat szapult “Az eseményt.

Sejtelmes melódiák, hegedűszó halk cincogása.

De ami máshol működik, az itt unalmas, kisujjból előrázott, iparosmunka. Az a tipikus Newton Howardi érzést nem érzem.

Pedig milyen jól szólt az a hegedű a “Falu” jelenetei alatt.

Nem Joshua Bell, a hegedűművész hibája, hogy nincs elég hangsúlyos főmotívum, pedig arra is szükség van, ha be akarjuk azonosítani a filmet, a gondolataink között.

Egy pár hangból már mindenki tudja, hogy Indiana Jonesra gondolunk, vagy a Cápára, de itt semmi fogódzót nem kapunk.

Az album szinte végig egyenletes, csak néha megyünk föl a hangerővel. Lehetne egyetlen, hosszú track is.

Pedig milyen remek főcímzenéket kaptunk már ettől a zeneszerzőtől?

Pl. Kevin Costner többet is: Waterworld, The Postman

Vagy a Dinosaur is egy remek score lett, de ez…sajnos…unalmas.

Egyetlen alkalmazási területnek ajánlható az olvasás alatti kellemes háttérhangnak. Mert elvonni a figyelmet nem fogja, ami nem szerencsés…

Az album tracklistája:

1. Defiance / Main Titles (02:26)
2. Survivors (02:10)
3. Make Them Count (02:39)
4. Your Wife (03:07)
5. The Bielski Otriad (05:17)
6. Bella And Zus (02:16)
7. Exodus (04:29)
8. Camp Montage (02:22)
9. The Wedding (01:36)
10. Winter (02:01)
11. Escaping The Ghetto (01:34)
12. Police Station (04:32)
13. Tuvia Kisses Lilka (03:16)
14. Nothing Is Impossible (07:33)
15. The Bielski Brothers / Ikh Bin A Mame (04:22)
Teljes játékidő: 00:49:40

40%

Score: Danny Elfman - Hellboy II. - The Golden Army (2008)

Score: Danny Elfman - Hellboy II. - The Golden Army (2008)

Danny Elfman hangzásvilága egyszerűen utánozhatatlan. Tudni kell róla, hogy Tim Burton egyik állandó tettestársa, Bridget Fonda férje és az Oingo Boingo formáció egyik szülőatyja. Sajnos az együttes már nem létezik de a nyolcvanas években, amikor a szintitpop berobbant, az O.B. még sikeres filmfőcímzenét (Weird Science) is képes volt készíteni. A filmből talán ma az a legemlékezetesebb és Kelly LeBrock, aki egy időben modellkedett, máskor pedig Steven Seagal arája volt, Egészen ölve, vagy halva…

Danny Elfman egyszerűen egy zseni. Zenéi elég könnyen felismerhetőek, mind a rengeteg hangszer néha kakofonikus összecsengésének, mind a pergő ritmus miatt. Ha legalábbis az kell. Főcímzenében például elég egyedi, ahogyan beindul és felizzik a téma. Pl. Batman, Men in Black. Mars Attack!

Néha nem sikerül túl erős zenei motívumot kitalálnia, de az előadás egyedisége kárpótol minket: Planet of the Apes, The Family Man.

Néha viszont olyan erős a zenei aláfestése, hogy a Score már-már agyonnyomja a látványt. Mindenesetre nem véletlen, hogy vannak rendezők, akik többször is dolgoztak vele.

Az albumon 20 Tracket hallunk.

Az első kettő (Introduction, Hellboy II.- Titles) elég ártatlanul indul. Előkerülnek a valamennyi zenészt kihasználó lassan felépülő főmotívumok, de volt már jobb is.

A 16. Track: A Dilemma rendesen nekem is okozott némi dilemmát. A három perces nóta utolsó perce olyan volt, mintha hallottam volna valahol… Egészen pontosan kísértetiesen emlékeztetett James Newton Howard Lányára a vízben. Meglepett, az fix. Kicsit kritikusabban figyeltem ami azután jött.

Az albumól azonban hiányzik a tűz. Sehol nincs az az ember, aki halhatatlanná tette a score műfaját olyan filmzenékkel, mint az Ollókezű Edward, vagy a két abszurd karaktereket felvonultató bábfilm felnőttmese, a Karácsonyi lidércnyomás vagy a Halott menyasszony?

Sajnos a legtöbb nóta elindul valamerre, de előbb vége, mint, hogy megérkezzen valahova. A 19-es In the Army Chamber is mintha egy Múmia film vágószoba padlóján végezte volna. Azért a harmadik percre ismét előjönnek a vonósok, a fúvósok és Elfman szelleme.

A legtöbb izgalmat akkor okozta az album, amikor kicsit megremegett a zene, mert szarakodott a gépem. Azt hittem, rossz a letöltésem. De csak viccelt a masina.

A 20. Finale lassan indul, ahogy egy elbúcsúzásnak indulnia kell. Kicsit visszaköszön az Ollókezű. Azután megyünk fel és fel… és egy kellemes keleties beütésű, sípos lezárást kapunk, ami teljesen elüt az album első 34 percétől.

Igazából, nem is érezném hiányát, de legalább megtudjuk, hogy Danny erre is képes. Csak ne lenne a dobok ellenére is olyan erőltetett.

 Teljes játékidő: 36:02

Volt már jobb: 55% és 65% között valahol!

A film wikipédia oldal, sok infóval: Hellboy 2

Szellős szoba - Breathing Room (2008)

Szellős szoba - Breathing Room (2008)

Rendezte: John Suits, Gabriel Cowan

Megtekintés: A vége kicsit csalódás, de azért ki lehet bírni.

Nem biztos, hogy a Fűrésszel (Saw, 2004) kezdődött, az a dömping, aminek a lényege a zárt tér, kevés szereplő, egy titok, amely megoldásért kiált és áldozatok, a zárt térben tartózkodók közül. Nem biztos, hiszen nem ismerem a világ filmtermését teljesen, ám én mégis tőle eredeztetem a horrorfilmek azon műfajon belüli csoportjának reneszánszát, amit az előbb foglaltam össze, egy mondatban.

Talán, mert moziban láttam, nem otthon, négy fal között. (Hagyjál már, hogy a mozi is négyfalú...) Talán, mert komoly hatással volt nem csak rám, mint nézőre, hanem a horrorfilmekre a következő években, sőt, egyéb műfajokra is. Talán, mert egész franchise épült az alapjában egyszerű ötletre és alaposan kibővítettek azt. Unásig. Pedig, ha emlékszünk még, azért a "Fűrész" nem csupán egyetlen helyszínen játszódik és nem pár szereplőt mozgat. Nem csak egy erősen megkérdőjelezhető higiéniás földalatti mellékhelységet használnak fel helyszínként. Nem csak ketten keresik benne a választ, miközben peregnek a percek és érkezik, a titokzatos fogva tartótól a "Game Over" befejezés.

Nem. A film egy pörgős thriller, amelyik két szálon fut, felduzzasztva flashback-ekkel és egyéb, apró mellékjáratokkal. Néhány ismert színész, nem túl nagy szerepben és néhány kevésbé ismert arc, akik hozzátették a magukét.
A film hatalmas siker lett a világon és azóta folyamatosan idézik. Csak Magyarországon nyílt egy tucatnyi "szabaduló szoba", melybe kisebb baráti/egyéb csoportok ellátogathatnak, hogy idegeiket, készségeiket felhasználva, kijussanak és elmondhassák: - Nekünk nem volt Game Over!

A baráti duó, akik vagy két tucat, nem csak zs, de már B kategóriás filmben is közreműködtek, 2008-ban még viszonylag messziről ugatták a szakmát. A film az első nagyfilmjük annak sok hibájával. Mégis, meglepően szórakoztató, pedig már a megszerzett minőség is erősen terelgetett, hogy megtekintés nélkül töröljem a gépről, viszont, a tartalma annyira szórakoztatónak ígérte, hogy adtam neki egy esélyt és erre másokat is bátorítok, habár, mikor vége lett, nem éreztem kielégítve magam maximálisan.

Fourteen (Alisa Marshall) gyakorlatilag életre eszmélés közben félmeztelenül esik egy viszonylag szellős szobába, amelyben számára csupa idegen ember gyűlt össze. Hamar kiderül: nem önszántukból!
Házigazdájuk személyesen nem hajlandó megjelenni előttük, mert, mint kiderül, olyasmire kényszeríti embereinket, ami miatt, ha kis kezeiket a torkára kulcsolhatnák, ott vér folyna. Nem mintha így nem ez lenne a helyzet.

A házigazda homályos és világos utalásokat tesz arra, hogyan viselkedhetnek a "rabok", a szabadulás talmi ígéretével. Hogy ne legyen könnyű, azt is egyértelművé teszi, hogy szökni lehetetlen és halálos luxus. Helyette ismerkedjenek meg, rakják össze a kapott rébuszokat - mivel abból mind a raboknál, mind a szellős szobában elhelyezett jó párat - amolyan nyomokként, hogy kiderüljön, kik ők és miért vannak ott.

Szerencsére, mire belépünk a történetbe, néhány szereplőtől már eleve megszabadultunk, így érdekes pluszt ad az in medias res. A karakterek egészen változatosak, viszont a színészek között találunk néhány egészen rosszat is. Sőt. Nagyjából az egész brigád Hollywood legsötétebb, low budget bugyraiból lett összegereblyézve. Csoda, teljesítményüket nézve, hogy egyik másiknak egész sok filmszerepe van. A többség azonban szolid kezdő.

Kialakulnak az érdekszövetségek. Lesz kifejezetten irritáló karakter és viszonylag kedvelhető is. Meg sok súlytalan.
Az események tök kiszámíthatatlanul haladnak a végkifejletig, amiről inkább nem is írnék semmit, hiszen, bár el kell ismerni, a film eléggé mocsoládé kiállítással rendelkezik, azért van benne némi potenciál. Mondom, ritka, hogy végignézek egy olyan filmet, ami elsőre olyan, mintha videókamerával, pár haver vette volna fel.

A vége is inkább felvet további kérdéseket, mintsem magyarázná azokat, ami sértés a történet többi részére nézve, viszont, gondolom, forgatókönyvileg ez volt a leg-költség-igénytelenebb és egyszerűbb befejezés. Szóval, akad némi keserű szájíz, viszont annál jobban lekötött, hogy fika rovatos legyen.

50%

Felsorolni is nehéz a hasonló alapkoncepciójú filmeket, azért tennék ide pár címet, hátha ez után rákapnál:

- Vizsga - Exam (2009) - Nem horror ugyan, viszont feszültség van benne rendesen.
- Kocka - Cube (1997) - Ez később sorozat lett.
- A módszer - El metódo (2005) - Egészen zseniális spanyol dráma.
- Azonosság - Identity (2003) - Komoly szereposztás, és a végén egy kiszámíthatatlan csattanó.
- A játék - Would You Rather (2012)
- A gyilkos szoba - The Killing Room (2009)
És még sorolhatnám.
Az első hasonló történet, amivel találkoztam a témában, az Agatha Christie - Tíz kicsi néger - című nagy sikerű regénye, amelyből film is készült, és amelyiknek legalább ennyire meghökkentő a befejezése.
Ahhoz, hogy fogalmad legyen, mire számíts, simán olvasd el Christie könyvét és akkor képben vagy.

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Rendezte: Peter A. Dowling

Ez a legénybúcsú nem az az agglegény party, amit gyerekkoromban ezerszer végig bírtam nézni, ostoba, egyszerű humora miatt. Nem. Ez mostanában készült, már ismert nevekkel - igaz, B listások a fiúk, nagyjából - ráadásul metrós horror, amit azért szoktam kedvelni a klausztrofób hangulat miatt, meg azért, mert nincs olyan messze a valóságtól... Hiszen utazom metrón. Ki ne gondolkodott már el rajta, hogy miközben A-ból B-be utazik a fülsüketítő járművön, hogy vajon miféle élet folyik a föld alatt, a végtelen alagút rendszerekben és a titokzatos, dokumentumfilmekben néha felemlegetett, elvileg háború esetére létesített óvóhelyeken? Én biztosan. A föld alatti világ, olyan csodaszámba megy az egyszeri városlakónak, mint pl. az idegszanatóriumok zárt közössége. Rálátásunk szinte semmi, ellenben olyan folklór itatja át, amely szájról szájra terjed, pletykákban, városi legendákban.

Az oldalon, ahonnan volt szerencsém beújítani ezt a nem túl friss filmet, sokat nem találtam róla, csupán egy sort és a szereposztást. Abból három nevet is ismerek, így volt némi elvárásom a kész művel kapcsolatban. 2008-ban elvileg azért elég jó kis horrorfilmeket dobtak piacra. Miért ne lehetne ez is egy élvezhető, borzongató darab? Nem lett az.

Komoly buli, amire nem limóval mennek a fiúk.

Cloverfield, Hívatlanok és Engedj be!. Ilyen filmek kerültek moziba. (Meg ilyenek is, hogy az igazán alját se felejtsem ki, amiket valahogy nem tudtam élvezni, vagy kifejezetten csalódások lettek számomra: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága - simán baromság és sehogy sem adta vissza az első három rész utánozhatatlan hangulatát, pedig igyekeztek, - Max Payne - atyaisten, hogy sikerült ez? - Ne szórakozz Zohannal! - sokan kedvelik, de nekem csak egy Adam Sandler sorra gyártott, erőltetett blődlijeiből.

A szereplők közötti három név, ha nem is garancia a minőségre, azért volt szerencsém hozzájuk jó filmekben is. Kip Pardue, aki nekem csak Napocska az Emlékezz a Titánokra! című sportdrámából. Akkor még lehetett volna bárki a srác, mára azonban olyan szutykokban találkozom vele, mint pl. a Hotel sorozat minőségileg elkorcsosodott harmadik része. Aztán a hülye tesó, csöppet sem szerethető szerepében megjelenik Breckin Meyer, aki az 54-ben vagy a Rémálom sorozat hatodik részében még tehetség volt, ám a Garfield sorozatban csak felesleges élő szereplő a show-t ellopó animációs macska mellett, akinek még a hangját kölcsönző Bill Murray is égnek álló szőrzettel ugrott neki. Van az a pénz.
A csoport utolsó, számomra ismert tagja, az a Scott Adkins, aki főleg a téka polc akció szekciójában garázdálkodik, de bár sokkal később lett felkapott sztár, mostanra ugyancsak beért olyan filmeknek köszönhetően, mint a Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza, A Bourne-ultimátum vagy a fontosabb szereppel kecsegtető Nindzsa, ahol abszolút főszereplő, vagy az akció veteránjait csatasorba hívó Feláldozhatók 2., melyben a tipikus jobb-kéz karaktert kapta meg a gonosz Jean-Claude Van Damme oldalán. Mellettük még feltűnik két leányzó is, akik nevét még eddig nem jegyeztem meg. Vinessa Shaw neve ismerős kicsit. Halványan. Nem ez a film, ami után örökre bevésődik.

Milyen lehet az a metróhálózat, amelybe csak bejutni lehet, kijutni nem?

A történet unásig klisés horror alapszitu. Néhány haver és melléjük verődött leányzó, mi sem természetesebb, hogy egy kis összezördülés miatt - ami mellesleg kurvára erőltetett, dramaturgiailag olcsó húzással - lekerül a hajnali metróról, hogy a sínek és a lezárt állomások között ingázva keresse a kiutat. Mi sem természetesebb, hogy a metró alvilágából nem vezet ki egyenes út. Bárhová keverednek, az pont egy régi, lezárt szakasz lehet. Mondjuk ég a világítás, a levegő is befúj a gyenge rácsozaton keresztül persze, ugyanakkor olyan éjszakai életbe botlanak a tévelygés közben, ami kihat az életükre. Miért? Mert a Sziklák szeme televágott kannibál közössége miután elhagyta a kietlen sivatagot, pont a város alatti átláthatatlan vasúti és metróhálozat rendszerébe helyezte át a székhelyét. De tényleg! A szakadt csavargok egy szűk közössége emberölésből és kannibalizmusból tartja fenn magát. Hogy erre nem figyeltek fel eddig az éjszakáig sem az egyéb csöves kolóniák, sem az alagút rendszerben néha megjelenő elektromos és egyéb problémákat megoldó munkások, az a film titka. Azért belefér egy metrórendőr kinyírása, akit utána a kutya sem keres, viszont legalább ezzel megnyitja a vérengzés nyolcvan percét, mivel főszereplőink - már akik nem szakadtak le korábban mondvacsinált okból - pár tagja premier plánban nézheti végig a mészárlást. Tudod mi ez, a már említett ősön kívül? Pl. a Halálos kitérő költség és helyszíntakarékos újrája. Komolyan.

A négy fiú és két lány ahogyan megszoktuk és várható, ketté szakad. Sajnáltam, hogy a kisebb csapat - pár - egyik tagja Adkins lett, mert bár tudom, hogy kiváló harcművész, máris kihúzhattam a túlélők listájáról. Persze, hogy elsőnek ölik meg. Kurva kemények ezek a csőlakók. (Az alagút végül is egy nagyméretű cső, nem igaz?) Vele együtt meg a csinosabb ribit is likvidálják. Köszi.

Kik ezek? Sokat nem tudunk meg. Majd a folytatásban. (Ne, kérem, ne!)

A többiek össze-vissza barangolnak, miközben felfedezik az alvilági pokoli létforma különböző stációit. Ez gy részben az emberevő maroknyi fickóból álló csoportosulás, másrészt pedig egy tőlük elhatárolódó, mégis szimbiózisban élő átlag csövi banda, akiket nem abajgatnak az előbbiek. Tök véletlenül a munkaterületen épp csak melósok brigádjába nem futnak bele be a kijáratba, pedig a kép sarkán néha, drámai hatás végett megjelenik az aktuális időpont. Ami alatt végig sétálgatod a teljes 3-as metró vonalát.

A hangulat darkos, videós. Néha, amikor inkább látnám, ami a vásznon folyik - vér!!! - akkor rángatják a legjobban. Így még az ilyen műfajnál kötelező gore is csak olcsó fosnak tűnik. Csókoltatom az operatőrt. Talán később kinövi a művészi hajlamainak ezt a formáját. Ha viszont kötelező koncepció volt, akkor gratulálok. Élvezhetetlenségig fokozták. Nem mintha a sötét helyek miatt nem lenne egyébként is élvezhetetlen az egész. Összességében az elmúlt években láttam pár metrós horrort és ami eszembe jut - nyilván, amire megérte emlékezni - azok pár szinttel jobbak ennél a darabnál. Megtekintésre mondanám, hogy egyszer nézős, mivel fenntartom a véleményem, hogy mindenki döntse el maga, mire bassza el az idejét, jelen esetben a megtekintést azonban nem ajánlom, mert tényleg felesleges. A színészek és egyéb közreműködök már bezsebelték a pénzt, így sajnálatból ne adj ki pénzt rá. Még akkor sem, ha letöltened ingyenes, mert az is idő, az meg pénz.

10%
Még az ismert nevek ellenére sem adok többet.
Nem, mintha ezt a stáb nem szarná le, hisz nem is ismernek.

Metró és horror?
Azt hiszem a téma külön posztot érdemel.

Tarkó-pacsi - Donkey Punch (2008)

Tarkó-pacsi - Donkey Punch (2008)

Rendezte: Oliver Blackburn

Ó, már megint sikerült belenyúlnom - köszönet érte kedvenc filmes oldalamnak a trashbmoviehorrorbloodydeathgoremassacre-nek!
Napi rendszerességgel nézek fel ide, mert hol minőségi, hol mennyiségi néznivalót találok itt. Néha belenyúlok, mint most is, egy jó történetbe.

A "donkey Punch" (magyarításom röhejes, de kb. megfelel a lényegnek) egy szex közben elkövetett kisebb testi "fenyítés". A hölgyet hátulról abajgatjuk, majd amikor már fent vagyunk a csúcson, a nyakszirtre csapunk egy kedveset, amitől partnernőnk backdoor-ja heves rángásba kezd és mi ennek nagyon örülünk.
Nos, sejtésem szerint, aki ezt a módszert kitalálta, nem nagyon tisztelte a nőket, vagy a forgatókönyv agyszüleménye egy átfüvezett forgatási meeting-en. Megkockáztatom, hogy a magyar nők vannak annyira emancipancik, hogy hasonló akció esetén egy emberes visszakézből indított sallerral honorálnák szexuális kísérletünket. Megérdemelnénk.

- Most komoly? Én vetkőzöm először és én is halok meg???

Három angol csajszi világ körüli turnén nyomja. Belebotlanak néhány hasonszőrű hapsiba, akik feldobják a vakációt egy kis hajókázással, nem kevés droggal és annak lehetőségével, hogy később a csajok a tükörbe nézve köphessenek egyet; hiszen a nagy bulizás hamarosan meztelen orgiába fullad, kamerával, izzadtságszaggal.

Már Murphy is megmondta: ami elszaródhat, el is szaródik. A társaság egyik tagja, Bluey (Tom Burke) még az ismerkedős fázisban, frivol történetmesélgetések közben feldobta a tarkó-pacsit, mint lehetséges biológiai kísérletet, ám akkor a bagázs csak röhögött a sztorin. A nagy kefélés közben azonban az egyik fiú - kis ráhatással - alkalmazza a társaság egyetlen igazi szőke nőjén a kínai akkupunktúrás pont ököllel való izgatását, amelynek hatására a szöszi nyaka nyeklik-nyaklik és a bulinak vége.
A szereplők egymásra mutogatnak, hiszen ki vállalná be szívesen, hogy gyilkosságban bűnrészes? Ahogy megszokhattuk a hasonló tematikájú filmektől, innentől kezdve a paranoia és erőszak folyamatosan kúszik a képzeletbeli barométer csúcsáig, míg végül elszabadul a pokol.

- Ha ide jössz, én odabaszok!

A lányok félnek persze, hiszen a fiúk a holttest éltüntetése mellett voksolnak. Szöszi mehet szirén üzemmódba, abroszba csavarva a mély vízbe, oszt jól van. Ezzel persze nincs megoldva az ügy, hiszen van fél tucat szemtanúnk, meg lelkiismeret is, elvileg.
A bulifilm drámából pedig átvált horrorba.

Színészeink lehetnének kicsit erősebbek. Jó érzékkel a legkevésbé kifinomult színészi játékkal rendelkező hölgyet pont addig tartják játékban, ameddig a kamera szükségét érzi. A szöszi teste rendben volt, a mimika már hiányos, lehet szépen kiírni a filmből. A többiek valahol az erős közepes tájékán nyomulnak. Az összhatás rendben van. Sajnos, viszont elég egyszer nézős. Spanyolország meg ettől függetlenül vonzó turistalátványosság...

- A bulinak lőttek!

60%

Enyhén "Ronda ügy - Very Bad Thing" (1998) utánérzés, csak egy helyszínnel.

Volt - Bolt (2008)

Volt - Bolt (2008)

Rendezte: Byron Howard, Chris Williams

Ahogy öregszem, egyre kevésbé tudnak elszórakoztatni az animációs filmek. Vagy a történet unalmas, esetleg bárgyú számomra, vagy a karakterek nem szimpatikusak.
A Volt esetében azonban nagyjából minden telitalálat. A magyar címválasztás egészen ötletes. Csavar vagy villám helyett a feszültség mértékegysége lett a cím: Volt.
Feszültség pedig akad bőven ebben a buddy and road movie-ban.

Volt (John Travolta) kutya sorozatsztár, aki egy Penny (Miley Cyrus) nevű kislánnyal az oldalán kerül James Bond-ot megszégyenítő kalandokba. Penny-t állandóan el akarják rabolni, hogy tudós édesapját így zsarolja a gonosz zöldszemű lator. Az apuka már be van zsákolva, de a kislány folyton kicsúszik pribékjeinek elektromos karmaiból, mert mellette üget hűséges és gén manipulált kutyusa, aki kiharapja vagy kiugatja szorult helyzetéből. A film épp aktuális kalandjukkal indít. Látványos üldözés után Volt szuper ugatása ártalmatlanná teszi a zord ellenséges hadsereget.
Csakhogy kilóg a lóláb, mert belóg egy mikrofon...
Mert Volt egy színész kutya, Penny pedig színésznő.
Penny ezzel tökéletesen tisztában van, míg kutyusa - hála a speciális effektes brigádnak és a jó rendezésnek - elhiszi, hogy amit a kamera előtt produkál, arra valójában is képes. (Apró logikai baki, hogy a film akció jelenetét elvileg egyben vették fel, hogy beszippantsa a nézőt az akció és látvány, de ne felejtsük el, hogy az ilyen bonyolult jelenetsorokat a valóságban részletenként rögzítik, aprólékos munkával, azzal Volt kutyusnak tudnia kellene, hogy az egész miskulancia csupán színház. Ám hunyjunk szemet ez felett.)

Volt és Penny kalandjait eleinte zabálta a közönség, mára kissé megcsappant az érdeklődés. Ráadásul, a sorozat egyik gonosz macska szereplője a kutyával ellentétben tisztában van azzal, hogy milyen fonák a helyzetük és ezt kihasználva, belehajszolja a kutyust egy kis balhéba, melynek következtében Volt nagyon messzire kerül a stúdió falaitól, beleértve filmbeli gazdiját, Penny-t is és a lehetséges folytatás forgatásáról is hiányzik.
Penny menedzsere persze ütné a vasat, amíg meleg. Számára egyik kutya olyan, mint a másik, érzelmileg nem kötődik a négylábúhoz. Egyedül a pénz és csillogás motiválja. Penny viszont szomorkodik, hogy kis kedvence kámforrá vált. A show-nak viszont muszáj folytatódnia, ezért előkerül egy kutya dublőr és lehet szépen rágyúrni a következő, grandiózus epizódra.

Cicus igazi kis vándorcica, azután csak kiderül, mi terheli lelkét.

Volt közben Amerika távoli szegletében találja magát, ahol félreértések miatt magával ragad egy girhes cicust, mert szerinte ő vissza tudja juttatni Penny-hez. Ez részben igaz, hiszen Cicus (Susie Essman) Volt-tal ellentétben a földön jár, tudja mitől döglik a légy és bár nem érzi magát kutyául, képes Volt-ot kutyává tenni. Igazi kis kedvenccé, nem holmi talmi sorozat sztárrá. Erre szükség lesz a hosszú barangolás alatt, hiszen Volt kezdetben a filmben használt trükkjeihez folyamodna, hogy szorult helyzeteiből - mert lesz pár - kiszabadítsa magát. Szerencséjükre hozzájuk csapódik egy aranyhörcsög, aki viszont a filmsorozat első számú rajongója. (Hörcsögök között) T-Rex (Mark Walton) igazi Volt guru. Ismeri a sorozat valamennyi részét, tudja, mit kell tenni. Épp csak az a gond, hogy T-rex annyira beleéli magát a sorozatba, hogy bár tévén keresztül követi az eseményeket, legalább annyira hisz bennük, mint a főszereplő kutya.
Ha nincs a Cicus, talán a két sorozatfüggő karakter sosem érne célba.
Viszont hárman szépen kiegészítik egymást és ahogyan végig utaznak a hatalmas országban, minden a helyére kerül. Volt pl. lassan megérti, mi a való élet, mire képes és mire nem.
A cél ettől függetlenül: visszaérni Penny-hez, hisz ha nem is valódi az, ami velük történik általában a filmben belül, attól még a kislány is és a kutyus is úgy gondolja, hogy ők összetartoznak.

- Volt, addig ugatsz, amíg berekedsz, mert én le nem megyek innen!!!

A film már az indítással levett a lábáról. Az első 5 perc látványos és ötletes. Azután meg - vége csapó!
Hoppá. Meglepődtem. (Első megtekintésnél, persze.) Szeretem a film a filmben koncepciókat.
Kicsit talán a járművekről leesést sokalltam, de amúgy a történet rendben van, a figurák fejlődnek.
A lezárás kissé esetlen, többet vártam Volt végső "megmérettetésétől". Ettől függetlenül is jól szórakoztam a mesén, ami nálam már nagy szó, hiszen benne vagyok a negyvenben.

- Gyerünk Cicus, nem olyan nagy távolság ez... láttad a térképen is csak néhány mancsnyi!

70%

Figyeld:
- A felütés roppant erős
- Volt szembesülései, amikor a "képességei" cserben hagyják
- Cicus megtanítja főhősünket kutyának lenni.

A sötétség határai - Edges of Darkness (2008)

A sötétség határai - Edges of Darkness (2008)

Rendezte: Blaine Cade, Jason Horton

Vannak filmek, melyek megtekintése előtt semmilyen más információra nincs szükségem, csupán arra, hogy jegyzik e az imdb-n és mennyi pontot adtak rá a felhasználók. Ez persze nem reprezentatív, viszont egészen korrekten rámutat, hogy a film célközönsége, akik vették a megtekintésre a fáradtságot, a skálán hol húznának filctollal csíkot. A legtöbb eleve videóra gyártott szemét esetében valahol az alsó harmadban...
A sötétség határainak azért sikerült elkészülnie, mert két zombifilm rajongó rugdosta egymás seggét, hogy közösen elpazaroljanak rengeteg statiszta szabadidőt, művért és kb. nyolcvan percet valamennyi nézőjük életéből. Azokéból még többet, akik arra is veszik a fáradtságot, hogy megtekintés után bármilyen formában foglalkoznak a filmmel. (pl. emlékeznek rá.)


A sötétség határai? Jelen esetben a sötétségnek nincs határa. A forgatókönyvírók olyan szövegeket adnak a szereplőik szájába, amit ember, éles helyzetben - még akkor is, ha csak egy elképzelt éles helyzetről beszélek - életében nem mondana, vagy nem így. Egyik szereplőnk például így kesereg a barátnőjének, mikor a petróleum lámpákat meggyújtva, kilátástalan helyzetükről közöl összefoglalót. A feliratos változatot tudom betenni, de ha az eredeti kb. ugyanennyire "költői", akkor agyhalál:
"...és miközben tudod, hogy egy rothadó halott törheti rád az ajtót, bármelyik pillanatban. A holdfény megcsillan a csökött testükön. A kék fényben minden vérvörösre színeződik... ...az undorító bűzük beszivárog az orrodba, egyenesen a szaglóközpontodba..." - és ezt egy párbeszédben, nem könyv lapján leírva, hangulatfestésként. ember szájába, aki a barátnőjével osztja meg a félelmeit. Szánalmas. Tíz éves kiskölykök írnak ilyesmiket, amikor úgy vélik, ők lesznek a jövő Stephen Kingjei. Saját tapasztalat! De ezt az ember később kinövi. Erre egy filmben ismét találkozom ezekkel az ostoba megoldásokkal...
Egy másik jelenetben a színésznő hangosan gondolkodik, hogy lépjen le, kocka barátja mellől. Olyasmiket adnak a szájába, melyet egy ember még belső monológként sem nagyon tudna végiggondolni, mert értelmetlen baromság.



A felütés majdnem hangulatos, néhány szépen beállított perspektívából látjuk az élettelen várost. Azután szerencsétlenségünkre elkezdődik a film... A főcím nihilista, home videós stílusa bizonytalanított el annyira, hogy utána nézzek a filmnek a neten, mert éreztem, olcsó darabra bukkantam.

Néhány túlélőt (eddig legalábbis) tépkednek széjjel az éhes élőhalottak. Az emberek nagyon passzív üzemmódban várják a halált - rejtély, mit kerestek a zombiktól hemzsegő, kietlen utcarészen - és mielőtt anyukát és tőle méterekre, bambán álló fiacskáját (sok rendezői instrukció nem lehetett számára) megment egy viszonylag dögös harmincas badass csajszi. Anyukát megharapták, és bár itt erről nem nagyon vesznek tudomást, feltételezem, a későbbiekben lesz folyománya, hiszen, ha nem harapás útján terjed a zombikórság, hogyan uralhatják a földet? Csajok és gyerek balra el.

Máshol: Narrátor mesél róla, hogy egy cameo nevű lakóparkban húzták meg magukat, ahol a be-beszökdöső zombikat a főbérlő és egyben ezermester ritkítja. Ha nem hallottuk volna, ezt a sort megtekinthetjük szövegszerkesztőn keresztül is, hiszen az egyik lakásban vagyunk, ahol egy nő látványosan unja magát - mert nem tudna kussolva kardot élezni, esetleg varrni vagy főzni vagy tusolni, hogy a férfi nézőnek legyen egy kellemes perce - és egy hapsi beletemetkezett a szövegszerkesztőjébe, hogy megírja a memoárját. Vagy valami filmkritikát... Ez a művelet annyira leköti, hogy még az sem hatja meg, hogy a lakóparkba zombik jutottak be, megették a főbérlőt és elvágták a szabadulás, élelmiszer és egyéb fontos tárgyak beszerzésének útvonalát. Pikírt megjegyzést kapunk tőle arra nézvést, hogy amíg az aggregátor működteti a számítógépet és a zombik nem jutnak a lakásba, addig ő a seggén ül és, hogy a nő ne tudja megzavarni, még egy fülhallgatót is a fejére biggyeszt. (Ez, hogy élte eddig túl a világot?)

A nő pedig teljes színészi tehetségével égre tárja karjait: - Úgy unatkozom!
Mindezt egy zombi-apokalipszisben. És a forgatókönyvírók szerint ilyen emberek maradnak majd életben.
Hát köszönöm.

Flashback és ugrás:
Megmentett feka nő visszaemlékezik, amikor még megvolt a pasija. Apu megérkezik egy beszerzőkörútról, és amit a lakásba lép, "Éjjel-Nappal Budapest"-et megszégyenítő párbeszédet indukál: - Mijafaszé van nyitva ez az ajtó??? A válasz sem késik: - Téged vártalak!
Ha ide eljut egy kapcsolat, érdemes végiggondolni és újítani. Másrészt nem (nagyon) láttam olyan filmet, ahol a zombik elboldogultak volna egy bezárt ajtóval. Ha be akarnak valahova jutni, általában a nagy tömeg nyomására csak simán beszakítják a kapukat... Ezt néger hősünk nem tudhatta. Még jól leoltja az asszonyt, hogy a második miért nem húzza be a függönyt, mert esetleg a zombik meglátnak valamit a lakásban.
Azután jön egy kemény odamondás: - Tele van a faszom a zombikkal! Egy kar van a kertben! (A zombik nem is annyira gáz, de az a kar!!! Egy kar!!! - ezek hülyék? A pasas most jött haza valahonnan, valószínűleg keresztül kellett verekednie magát a zombikon és egy kar miatt - a főbérlő letépett karja - miatt kezd vinnyogni a zombikról, akikkel most, hirtelen tele lett a töke!)
Egy kicsit még marakodnak, persze óvódás szinten, ahogy két érett felnőtt tenné egy világvége után. A lakás pedig egyáltalán nem olyan, mint ahol egy család akarja kihúzni akár hónapokig. Nincsenek felhalmozva konzervek, víz a fal mellett. Nincs fegyver a kanapéhoz támasztva. Sehol egy összegyűrt plédhalmaz, vacokká gyúrva, ahol aludnának. Átlag apu hazajött átlag anyuhoz és egy kibaszott kar van a kertben... ár csak Maunika hiányzik a színes kártyáival a kezében: - Mikor jöttek rá, hogy nincs egymáshoz két kedves szavuk? - Maunika, amikor a zombik széttépték a főbérlő-gondnokot és itt hagyták a karját a kertben! - Ó, ezen nem tudnunk segíteni!
Apa kárál még egy kicsit a függöny miatt: - Faszé nincs behúzva! És ha meglátnak minket?
Anya válasza azonban hűvösen logikus: - A második vagyunk, a zombik nem tudnak repülni, ezért biztonságban vagyunk!
(Biztonságban? Hiszen egy kurva kar van a kertben! Meg zombik! Hogyan lehet valaki egy zombi-járvány közben biztonságban, miközben az ajtó egyetlen megerősítése egy a kilincs alá szorított közepes vastagságú cserépléc?)

Időben vissza:
Badass csaj miután végighallgatta anyut és a kisfiút, miért voltak az utcán, ahelyett, hogy kussolva lapultak volna a másodikon, biztonságban, röviden véleményezi apukát és ez nem tetszik anyukának, aki nem a fia érdekeit nézve hegyezné a karókat, hogy legyen mivel agyon szurkálni a járkálókat, hanem megsértődik és elindul...  És zeke azok, akik eddig életben maradtak.
Ez csak a hatodik perc.
Anyu közben simán belesétálna abba a csapdába, amelyet badass baby szerelt az ajtóra, amikor beléptek a lakásába. A forgatókönyv szerint a nőnek nincs agya. Azt hiszem. Vagy a forgatókönyvírónak nincs.
A kisfiúnak több esze van, mert szerinte a badass segíthet nekik életben maradni. Badass szintén ezen a véleményen van: - Életben kell maradnotok! (Szerintem meg nem kéne ezt erőltetni.)
Anyu elgondolkodik az ajtóban állva és teljes pszichológiai metakommunikációs jellemképet rajzol fel a nézőnek, amikor hezitál, becsukja az ajtó, szenved és megsiratja magukat és összecsuklik a fal tövébe. (Az idei Arany Málna díj győztese pedig nem más, mint...)

Flashback, párbeszéd, rövíditett verzió:
- Kicsim, szólj hozzám!
- Faszomat, hoztam egyet!
- Ne basszá má!
- Kint van a csomiban, de ki nem megyek érte, annyi a zombi!
- De éhes vagyok!
- Én is, de nem megyek ki! Hozd be és lehetőleg nappal, hogy lássanak.
Egyszerűen a nézőnek elmegy a kedve, hogy élvezze a filmet. Ha egy jó értelemben vett, kikacsintós Trash moziról lenne szó, kifejezetten szórakoztató lehetne a film első nyolc perce, de mivel érezhetően erőlködnek, hogy komolyak maradjanak, teljesen élvezhetetlen.
Anyuci nézi apucit. Nem tudja eldönteni, hogy tényleg ki akarja e küldeni a pokol tornácára, egyedül, ott, ahol zombik vannak, meg egy kar. Azután apu megenyhül, átmegy egy mondat erejéig gyengédbe:
- Ha lement a nap, behozom!
Anyu boldogan sikong és minden marad a régiben, amikor apa ráugat, hogy kussoljon.
(De megnéznék most ötven "Szomszédok" epizódot. Hogy tetszett amikor gyerek voltam. Akkor még tudtak úgy tévés darabot csinálni, hogy a karakter nem attól kellett volna, hogy élettel teljen meg, hogy végig anyázik és macsóskodik. Itt meg nem telt el negyed óra és azt kívánom, hogy szakítsák be a lakás kurva ajtaját és egyék meg anyut és aput. Kétszer.)

Mondhatnád, miért kínzom magam azzal, hogy ilyen szart nézek?
Egyszerű: Abból is lehet tanulni, hogy az ember mocsoládé filmeket néz, hiszen legalább tudja, hogy mi az amit legközelebb nem! Ezt nem. Nagyon nem.
Jana barátom szokta kérdezni, hogy nézünk valami horrort este? Ilyenkor, néha megkímélem őt és azt mondom, nincs semmi jó horrorom. És tényleg... Nem elég, hogy az én életemből eltűnik kilencven perc?

Nálam ez a film 0%.

Néhány hangulatosabb képet beleszámítva, legyen mondjuk 10%.
Ha a kezedbe kerül, köszönd meg szépen és véletlenül ejtsd le, majd taposs rá, hogy végig húzd a dvd oldalát a konyha kövén, majd teátrálisan kapj az arcodhoz, színlelj megbánást és kérj elnézést. Majd baszd ki a lemezt a kukába, mielőtt aki kölcsön adta, kitalálja, hogy "Hátha mégsem sérült meg és viszi a lejátszó!"

Én, az enyémet friszbiként basztam ki a kilencedikről. Képletesen, mert környezettudatos vagyok. Nem úgy, mint a készítők, akik egyértelműen szellemi hulladékkal szennyezik földünket.