A kéz, amely a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle (1992)
Rendezte: Curtis Hanson
A film Mafab adatlapja: The Hand That Rocks the Cradle (1992)
Curtis Hanson rendező valamikor a kilencvenes években ragyogott a zeniten. A minőségi szórakoztatást simán a nevéhez lehet társítani, olyan rendezők mellett, mint John Badham vagy Richard Donner, azaz nem az a liga (Bár, Richard Donner esetében inkább tévedek!) de azért minőségileg szórakoztatott. Voltak kiemelkedő műfaji mozijai, mint a jelen tárgyalt pszicho-thriller, a Veszélyes vizeken, esetleg a Szigorúan bizalmas. Munkásságat leginkább Taylor Hackfordéhoz tudom hasonlítani, akivel rendesen keverem is. Mielőtt szóvá teszed a 8 mérföldet, jelzem, hogy Eminem filmes bemutatkozását a mai napig nem láttam és ez picit égő!
A Kéz, amely a ... egy tökéletes thriller, precíz, mesteri forgatókönyvvel és ha vannak is hibái, olyan dodró a lendülete, hogy nincs nagyon időnk mélyebben vizsgálgatnunk ezeket. Van az átlagamerikai család, akik belekeverednek egy kellemetlen helyzetbe és nem is tudnak róla. Lehet, hogy a filmnek köszönhetően alakult ki bennem, hogy nem szeretek embereket kirúgatni, még akkor sem, ha jogos is lehetne, mindenesetre, tudtommal sosem tettem ilyesmit és fórumokon is elítélem. Ugyanakkor itt azért volt alapja és innentől leszek szpojleres. (Ne felejtsd, ha a filmet eddig nem láttad, az nem az én hibám és ha csak most nem kapsz kedvet hozzá, ki tudja, megnéznéd-e valaha!)
Calire (Annabella Sciorra) szülés előtt álló kismama. Egy költözés után új szülészorvost kap (John de Lancie), aki a nő érzése szerint, visszaél kiszolgáltatott helyzetével. Egy pillanatra Claire és férje is elgondolkodik azon, hogy a feleség nem téved-e, értett félre valamit, de mivel nem egy pereskedésről szól a film (Habár, abban is lenne potenciál.) egyértelművé teszik a nézők számára is, hogy Dr. Mott sajnos egy szexuális ragadozó, igaz, nem a legelfajzotabb fajtából, amin persze lehetne vitatkozni. Azonban Claire feljelentésének nyomán haladva előkerülnek korábbi csontvázak is a szekrényből és a jó doktor rövid úton tesz pontot az ügy végére. Itt érdemes megjegyezni, hogy a férjet alakító színész és a negatív főszereplő, Rebecca De Mornay, nem találkoztak a forgatáson! Külön filmmisztika, hogy mindkét színész nevében ott vagy apró de szócska is, igaz egyikük kis betűvel, másikuk naggyal írja! (Filmmisztika, ez tetszik! Ne felejtsem el később is használni ezt, hasonló haszontalanságok miatt!!!)
Azzal, hogy Claire jogi útra terelte az ügyet, szegről-végről felelős lesz azért, hogy a doktor családja liírtásra kerül. Nyersen végiggondolva ez borzalmas. Arról van szó, hogy miután Mott doktor agyonlötte magát - a forgatókönyv nem avat be minket a családjuk életébe, ezért nem látunk közös jelentet a feleségével, ami tudatos döntésnek tűnhet, hogy lehetőleg minél jobban eltávolodjunk Peyton (De Mornay) karakterétől és könnyebb legyen majd ellene szurkolni, hiszen a doktor felesége kb. mindenórás. A férj elleni ügy miatt egy tárgyaláson a friss özvegy lába alól szó szerint kicsúszik a talaj és közben elvetél.
Fél év telik el, mire ismét találkozunk szereplőinkkel és mikor Peyton, a korábbi özvegy a Bartel családhoz csapódik, mint egy lehetséges dajka, és egyértelmű, hogy nem pozitívak a szándékai. Innentől a film a kilencvenes években megszokott műfaji filmek gerincét magába olvasztva halad a tragikus és erőszakos végkifejletig. Ha otthon vagy az éra mozijaiban, talán eszedbe jutnak olyan, hasonló mozik, mint az Egyedülálló nő megosztaná (szintén 1992) vagy a Csendes terror (1990).
Amanda Silver, az író, egészen mesterien építi fel a cselekményt, megidézve Patricia Highsmith munkásságát, akiről csak szexistán, de elismeréssel tudok nyilatkozni, mert Agatha Christie mellett a thriller irodalom egyik megkerülhetetlen alakja, annak ellenére, hogy NŐ! És itt azért emelem ki, hogy nő, mert megtisztelem ezzel! (Feminista fröcsögést nem kérek!) Ráadásul Highsmith még élt a film forgatásának idején, így akár láthatta is azt. Highsmith nevéhez fűződik Tom Ripley karaktere, akinek neve lehet, hogy így semmit nem mond neked, pedig kifejezetten tehetséges egy fickó volt és több filmen keresztül gyilkolászta azokat, akik az útjába álltak. Silver regénye mintha csak fejet hajtan tehát Highsmith előtt, annyira feszesen lett megírva, épp, csak minimális halállal, de magas izgalomfaktorral. Valójában, a filmben nem is látunk vért. Hanson nem tobzódik az erőszakban, sőt, talán pont ebben a leggyengébb, ennek ellenére mégis tudunk szurkolni Bartel családnak, de egy ideig azért Payton Flanders (Rebecca De Mornay) céljait is érthetjük. Végül azért az őrület lesz a karakteren úrrá és nem marad más lehetőség, hogyha nem érkezik ki a rendőrség, egyszerűen meg kell szabadulni az elmeháborodott nőtől.
Rebecca De Mornay talán soha nem volt ilyen jó és gyönyörű! Azzal, hogy végül őt választották, millió férfiszívet állítottak az oldalára, a barna és sokkal visszafogottabb szépségű Sciorra mellett. A férjet játszó Matt McCoy, aki idén májusban töltötte be a hetvenet és láthattuk Hanson más filmjében is, jól játszik alá a női karaktereknek és a forgatókönyv is óvatos, nem koszolja be a figurát, habár, könnyen megtehette volna. Én simán elbuktam volna ott, ahol ő nem! De De Mornay, abban a vizes hálóingben...
Hanson ügyesen lavírozik a mozi és tévéfilm határán. A forgatókönyv ugyanis annak ellenére, hogy gyönyörűen építi fel a cselekményt, azért nem túl nagy volumenű darab. Ennek ellenére a beállítások és vezetés tekintetében nem lett a végeredmény unalmas, és mint említettem, talán csak a lezáró jelenetsor lett egy kicsit egyszerűbb, túlzásoktól mentes. A gore semmilyen formában nem jelenik meg a filmben, de ez a kilencvenes évek mainstream filmjeire nem is volt jellemző. A legdurvább jelentek egyik például csak annyi, hogy egy férfi levesz a kezéről egy gumikesztyűt. Mondjuk, ahhoz, hogy értsd, látnod kell a filmet.
Azután eltelt több, mint 30 év és valaki jó ötletnek gondolta, hogy készítsen egy Remaket a filmből, ami inkább egy Reboot. Vagy még az sem. Értem, hogy mit látok, de megnézve a friss Bölcső filmet, számomra inkább csak egy változat volt.
The Hand That Rocks the Cradle (2025)
In medias Res megismerjük a két főszereplőt és a jól felépített 92-es kezdését felejtsük is el gyorsan, mert ez a feldolgozás teljesen más alapokra helyezi a történetet, alig hagyva meg valamit abból a drámából, aminek a végén a teljes Mott család kiírtásra került. Persze itt is lesz motiváció és talán még árnyaltabb, kinek kellene szurkolnunk, de a forgatókönyv képes lenne arra, hogy mindkét oldal felé szimpátiát gerjesszen, nem használja ki a lehetőségeit és bár kicsit meginogtam a végére, de azért tudtam, hogy kinek szurkoljak.
Caitlin Morales (Mary Elisabeth Winstead) embereknek ad jogi tanácsokat szociális ügyekben. A filmből tudtam meg, hogy a főbérlő nem emelheti csak úgy meg a bérleti díjat! Nem tudom, ez mennyire valóságos és gondolom, lehetnek államonként eltérések, de nem hiszem, hogy ezeket a jogvédőket nagyon kedvelhetik feléjük. Épp egy friss kliensnek, Pollynak (Maika Monroe) ad tanácsokat, hogyan ússza meg a lakbéremelést és már az első jelenetben érezni, hogy ez a két nő összességében gáz. Két tehetséges színésznőről van szó, de már az első snittben érezni, hogy harapható a feszültség, pedig az ilyen pszicho mozik lényege lenne, hogy lassan építkeznek fel (kép)kockáról-(kép)kockára. Itt azonban amint meglátjuk őket, valami zsigeri balsejtelmem volt. Ennek okán elgondolkodtam, hogyha valakinek van egy sötét folt a múltjában és az elméjében dúló vihart nem képes elcsitítani, akkor, hogyan tud annyira funkcionálni, hogy frigyre lépjen egy olyan pasassal, akivel nem érezhető semmilyen kémia az égadta világon és szűlt neki gyereket is?
Caitlin-t ugyanis az első perctől mikor megismerjük, valami mardossa belül. Mert így írták meg. Én elhiszem, hogy van az úgy, hogy tettünk valamit, ami miatt képtelenek vagyunk társadalmilag és szociálisan elfogadhatóan funkcionálni, de ahogyan a főszereplőt megismerjük, olyan érzésem volt, hogy aki ilyen traumán van túl (És akkor semmit nem tudunk a trauma természetéről) az sosem lesz képes feldolgozni azt és ezért olyan mélyen dolgozik benne a negatív érzés, hogy olyan pozitív lépések, mint tartós kapcsolat kialakítás, házasság és gyermekvállalás, eszméletlen távol álljon tőle. Azonban Caitlin a forgatókönyv szerint ezek ellenére valahogy egyben maradt. A karakterről azok a horrorfilmes szereplők jutottak eszembe, akik a többiekkel együtt mennek befelé a baljóslatú házba, de míg a többiek nevetgélnek, kiabálnak és pattintják a sört, addig a főszereplő (mert általában pont ő lesz az) idegeskedve nézi a ház oromzatát, amely ház közben elnyeli a társait, akik azután persze majd meghalnak, ahogy kell és én csak azon gondolkodom, hogy vajon mi történik a szereplő fejében, hogy már most ideges, amikor senki más nem az?
Rövid idő múltán Caitlin közelében megjelenik a korábban kitanított Polly, aki munkát keres és mivel Caitlin épp nincs túl jó bőrben (valszeg sosem volt) kap az alkalmon és alkalmazza a lányt, aki körül nincs minden rendben.
Nem nagyon kell beszélni a filmről, de tudok. Szóval, mint Remake, teljesen értelmezhetetlen. Ami feszültség van benne, az főleg a vágásnak és a zenének köszönhető, mert anélkül inkább csak lassú és unalmas. A szereplők főleg néznek.
Azután mivel egy Disney filmet nézünk előkerül egy kis gender-lobbi és bevallom, mostanra kurva unalmasnak érzem ezt. Ráadásul rendesen propaganda íze lesz az egésznek, mikor a gyereket is belekeverik, igaz, dramaturgiailag legalább kihasználták annyira, hogy a szereplők között könnyebben robbanjon a feszültség. A férj, Miguel (Raúl Castillo) pedig talán az egyik legrosszabb férj ever, legalábbis az a fajta támogatás, ami a korábbi Bölcsőben épp csak megingatta Michaelt, Miguelnél folyamatosan generálódik, azaz alig érezni, hogy támogatja a feleségét, pedig akkor talán a családért is jobban izgulnánk. Eleve elbaszottnak érzem, hogy egy olyan jelenettel indít a film, ami elviszi a fókuszt. Az első filmnél is bemutatták, mi a katalizátor, de ott a jelenben vagyunk és így sokkal frissebb a cselekmény háttere, mint itt. Valahogy egyenetlen az egész történet felépítése, senkivel sem lehet azonosulni. Ide is beraktak egy barát karaktert, aki segít megfejteni a múltat és hasonló a sorsa, mint Marlene-é, de közel sem olyan karizmatikus jelenség (konkrétan egy tutyimutyi pasas) ellenben legalább, ha már nem olyan érzékeny a forgatókönyv, bele is tehettük azt a gore-t, amit 92-ben kispóroltak.
Egyértelmű, hogy a két film közül a régebbit ajánlom, a 25-öset csak akkor, ha tudni akarod, milyen, amikor egy történetet frissítenek és annak egyáltalán nem volt értelme. Nem nézhetetlen, de felesleges újrázás.
Kéz, amelyik (1992) (80%) és Kéz, amelyik (2025) (45%)
r
