Remek és Remake: A kéz, amely a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle (1992)

A kéz, amely a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle (1992)

Rendezte: Curtis Hanson

A film Mafab adatlapja: The Hand That Rocks the Cradle (1992)

Megtekintés: Ha fiatal vagy annyira, hogy először a 2025-ös variációt fogod látni (Nem nagyon lehet remake-nek nevezni.) akkor kap értelmet az olyan boomer kijelentés, hogy régen minden jobb volt. Történetesen ki lehet jelenteni, hogy erre a mozira tökéletesen igaz.

Curtis Hanson rendező valamikor a kilencvenes években ragyogott a zeniten. A minőségi szórakoztatást simán a nevéhez lehet társítani, olyan rendezők mellett, mint John Badham vagy Richard Donner, azaz nem az a liga (Bár, Richard Donner esetében inkább tévedek!) de azért minőségileg szórakoztatott. Voltak kiemelkedő műfaji mozijai, mint a jelen tárgyalt pszicho-thriller, a Veszélyes vizeken, esetleg a Szigorúan bizalmas. Munkásságat leginkább Taylor Hackfordéhoz tudom hasonlítani, akivel rendesen keverem is. Mielőtt szóvá teszed a 8 mérföldet, jelzem, hogy Eminem filmes bemutatkozását a mai napig nem láttam és ez picit égő!

A Kéz, amely a ... egy tökéletes thriller, precíz, mesteri forgatókönyvvel és ha vannak is hibái, olyan dodró a lendülete, hogy nincs nagyon időnk mélyebben vizsgálgatnunk ezeket. Van az átlagamerikai család, akik belekeverednek egy kellemetlen helyzetbe és nem is tudnak róla. Lehet, hogy a filmnek köszönhetően alakult ki bennem, hogy nem szeretek embereket kirúgatni, még akkor sem, ha jogos is lehetne, mindenesetre, tudtommal sosem tettem ilyesmit és fórumokon is elítélem. Ugyanakkor itt azért volt alapja és innentől leszek szpojleres. (Ne felejtsd, ha a filmet eddig nem láttad, az nem az én hibám és ha csak most nem kapsz kedvet hozzá, ki tudja, megnéznéd-e valaha!)

Calire (Annabella Sciorra) szülés előtt álló kismama. Egy költözés után új szülészorvost kap (John de Lancie), aki a nő érzése szerint, visszaél kiszolgáltatott helyzetével. Egy pillanatra Claire és férje is elgondolkodik azon, hogy a feleség nem téved-e, értett félre valamit, de mivel nem egy pereskedésről szól a film (Habár, abban is lenne potenciál.) egyértelművé teszik a nézők számára is, hogy Dr. Mott sajnos egy szexuális ragadozó, igaz, nem a legelfajzotabb fajtából, amin persze lehetne vitatkozni. Azonban Claire feljelentésének nyomán haladva előkerülnek korábbi csontvázak is a szekrényből és a jó doktor rövid úton tesz pontot az ügy végére. Itt érdemes megjegyezni, hogy a férjet alakító színész és a negatív főszereplő, Rebecca De Mornay, nem találkoztak a forgatáson! Külön filmmisztika, hogy mindkét színész nevében ott vagy apró de szócska is, igaz egyikük kis betűvel, másikuk naggyal írja! (Filmmisztika, ez tetszik! Ne felejtsem el később is használni ezt, hasonló haszontalanságok miatt!!!)

Azzal, hogy Claire jogi útra terelte az ügyet, szegről-végről felelős lesz azért, hogy a doktor családja liírtásra kerül. Nyersen végiggondolva ez borzalmas. Arról van szó, hogy miután Mott doktor agyonlötte magát - a forgatókönyv nem avat be minket a családjuk életébe, ezért nem látunk közös jelentet a feleségével, ami tudatos döntésnek tűnhet, hogy lehetőleg minél jobban eltávolodjunk Peyton (De Mornay) karakterétől és könnyebb legyen majd ellene szurkolni, hiszen a doktor felesége kb. mindenórás. A férj elleni ügy miatt egy tárgyaláson a friss özvegy lába alól szó szerint kicsúszik a talaj és közben elvetél.

Fél év telik el, mire ismét találkozunk szereplőinkkel és mikor Peyton, a korábbi özvegy a Bartel családhoz csapódik, mint egy lehetséges dajka, és egyértelmű, hogy nem pozitívak a szándékai. Innentől a film a kilencvenes években megszokott műfaji filmek gerincét magába olvasztva halad a tragikus és erőszakos végkifejletig. Ha otthon vagy az éra mozijaiban, talán eszedbe jutnak olyan, hasonló mozik, mint az Egyedülálló nő megosztaná (szintén 1992) vagy a Csendes terror (1990).

Amanda Silver, az író, egészen mesterien építi fel a cselekményt, megidézve Patricia Highsmith munkásságát, akiről csak szexistán, de elismeréssel tudok nyilatkozni, mert Agatha Christie mellett a thriller irodalom egyik megkerülhetetlen alakja, annak ellenére, hogy NŐ! És itt azért emelem ki, hogy nő, mert megtisztelem ezzel! (Feminista fröcsögést nem kérek!) Ráadásul Highsmith még élt a film forgatásának idején, így akár láthatta is azt. Highsmith nevéhez fűződik Tom Ripley karaktere, akinek neve lehet, hogy így semmit nem mond neked, pedig kifejezetten tehetséges egy fickó volt és több filmen keresztül gyilkolászta azokat, akik az útjába álltak. Silver regénye mintha csak fejet hajtan tehát Highsmith előtt, annyira feszesen lett megírva, épp, csak minimális halállal, de magas izgalomfaktorral. Valójában, a filmben nem is látunk vért. Hanson nem tobzódik az erőszakban, sőt, talán pont ebben a leggyengébb, ennek ellenére mégis tudunk szurkolni Bartel családnak, de egy ideig azért Payton Flanders (Rebecca De Mornay) céljait is érthetjük. Végül azért az őrület lesz a karakteren úrrá és nem marad más lehetőség, hogyha nem érkezik ki a rendőrség, egyszerűen meg kell szabadulni az elmeháborodott nőtől.

Rebecca De Mornay talán soha nem volt ilyen jó és gyönyörű! Azzal, hogy végül őt választották, millió férfiszívet állítottak az oldalára, a barna és sokkal visszafogottabb szépségű Sciorra mellett. A férjet játszó Matt McCoy, aki idén májusban töltötte be a hetvenet és láthattuk Hanson más filmjében is, jól játszik alá a női karaktereknek és a forgatókönyv is óvatos, nem koszolja be a figurát, habár, könnyen megtehette volna. Én simán elbuktam volna ott, ahol ő nem! De De Mornay, abban a vizes hálóingben...

Fontos mellékszereplők még a család barátja és Michael Bartel korábbi szerelme, Marlene Craven (Julianne Moore) akinek ez az első mozifilmes szerepe! Fontos mellékszerepben még feltűnik Ernie Hudson is, aki 76-tól színészkedett, de 1984-ben a Szellemírtókkal lett viszonylag világhírű. Solomon, az enyhén értelmi fogyatékos kertész és ács karaktere, néhány perces jelenlétével is belopja magát a nézők szívébe. A család elsőszülött gyermekét, Madeline Zima alakítja, aki Moore-hoz hasonlóan először szerepelt filmben, de később inkább a tévésorozatok világában lett ismert és többek között megdugta, David Duchovny karakterét a Kaliforgia sorozatban. Igen, jól olvastad! Ő dugta... végeredményben.

Hanson ügyesen lavírozik a mozi és tévéfilm határán. A forgatókönyv ugyanis annak ellenére, hogy gyönyörűen építi fel a cselekményt, azért nem túl nagy volumenű darab. Ennek ellenére a beállítások és vezetés tekintetében nem lett a végeredmény unalmas, és mint említettem, talán csak a lezáró jelenetsor lett egy kicsit egyszerűbb, túlzásoktól mentes. A gore semmilyen formában nem jelenik meg a filmben, de ez a kilencvenes évek mainstream filmjeire nem is volt jellemző. A legdurvább jelentek egyik például csak annyi, hogy egy férfi levesz a kezéről egy gumikesztyűt. Mondjuk, ahhoz, hogy értsd, látnod kell a filmet. 

Azután eltelt több, mint 30 év és valaki jó ötletnek gondolta, hogy készítsen egy Remaket a filmből, ami inkább egy Reboot. Vagy még az sem. Értem, hogy mit látok, de megnézve a friss Bölcső filmet, számomra inkább csak egy változat volt.

The Hand That Rocks the Cradle (2025)

Egyszerűen nem tudok Remake-ként gondolni a 2025-ös filmre. Már eleve a felütése egy enyhén álomjelenetnek tűnő lakástűz, ami sejthetően ha nem álom, vagy előrevetíti a jövőt, vagy megidézi a múltat. Tippeltem az egyikre. Tévedtem! :) 

In medias Res megismerjük a két főszereplőt és a jól felépített 92-es kezdését felejtsük is el gyorsan, mert ez a feldolgozás teljesen más alapokra helyezi a történetet, alig hagyva meg valamit abból a drámából, aminek a végén a teljes Mott család kiírtásra került. Persze itt is lesz motiváció és talán még árnyaltabb, kinek kellene szurkolnunk, de a forgatókönyv képes lenne arra, hogy mindkét oldal felé szimpátiát gerjesszen, nem használja ki a lehetőségeit és bár kicsit meginogtam a végére, de azért tudtam, hogy kinek szurkoljak.

Caitlin Morales (Mary Elisabeth Winstead) embereknek ad jogi tanácsokat szociális ügyekben. A filmből tudtam meg, hogy a főbérlő nem emelheti csak úgy meg a bérleti díjat! Nem tudom, ez mennyire valóságos és gondolom, lehetnek államonként eltérések, de nem hiszem, hogy ezeket a jogvédőket nagyon kedvelhetik feléjük. Épp egy friss kliensnek, Pollynak (Maika Monroe) ad tanácsokat, hogyan ússza meg a lakbéremelést és már az első jelenetben érezni, hogy ez a két nő összességében gáz. Két tehetséges színésznőről van szó, de már az első snittben érezni, hogy harapható  a feszültség, pedig az ilyen pszicho mozik lényege lenne, hogy lassan építkeznek fel (kép)kockáról-(kép)kockára. Itt azonban amint meglátjuk őket, valami zsigeri balsejtelmem volt. Ennek okán elgondolkodtam, hogyha valakinek van egy sötét folt a múltjában és az elméjében dúló vihart nem képes elcsitítani, akkor, hogyan tud annyira funkcionálni, hogy frigyre lépjen egy olyan pasassal, akivel nem érezhető semmilyen kémia az égadta világon és szűlt neki gyereket is? 

Caitlin-t ugyanis az első perctől mikor megismerjük, valami mardossa belül. Mert így írták meg. Én elhiszem, hogy van az úgy, hogy tettünk valamit, ami miatt képtelenek vagyunk társadalmilag és szociálisan elfogadhatóan funkcionálni, de ahogyan a főszereplőt megismerjük, olyan érzésem volt, hogy aki ilyen traumán van túl (És akkor semmit nem tudunk a trauma természetéről) az sosem lesz képes feldolgozni azt és ezért olyan mélyen dolgozik benne a negatív érzés, hogy olyan pozitív lépések, mint tartós kapcsolat kialakítás, házasság és gyermekvállalás, eszméletlen távol álljon tőle. Azonban Caitlin a forgatókönyv szerint ezek ellenére valahogy egyben maradt. A karakterről azok a horrorfilmes szereplők jutottak eszembe, akik a többiekkel együtt mennek befelé a baljóslatú házba, de míg a többiek nevetgélnek, kiabálnak és pattintják a sört, addig a főszereplő (mert általában pont ő lesz az) idegeskedve nézi a ház oromzatát, amely ház közben elnyeli a társait, akik azután persze majd meghalnak, ahogy kell és én csak azon gondolkodom, hogy vajon mi történik a szereplő fejében, hogy már most ideges, amikor senki más nem az?

Rövid idő múltán Caitlin közelében megjelenik a korábban kitanított Polly, aki munkát keres és mivel Caitlin épp nincs túl jó bőrben (valszeg sosem volt) kap az alkalmon és alkalmazza a lányt, aki körül nincs minden rendben.

Nem nagyon kell beszélni a filmről, de tudok. Szóval, mint Remake, teljesen értelmezhetetlen. Ami feszültség van benne, az főleg a vágásnak és a zenének köszönhető, mert anélkül inkább csak lassú és unalmas. A szereplők főleg néznek.

Azután mivel egy Disney filmet nézünk előkerül egy kis gender-lobbi és bevallom, mostanra kurva unalmasnak érzem ezt. Ráadásul rendesen propaganda íze lesz az egésznek, mikor a gyereket is belekeverik, igaz, dramaturgiailag legalább kihasználták annyira, hogy a szereplők között könnyebben robbanjon a feszültség. A férj, Miguel (Raúl Castillo) pedig talán az egyik legrosszabb férj ever, legalábbis az a fajta támogatás, ami a korábbi Bölcsőben épp csak megingatta Michaelt, Miguelnél folyamatosan generálódik, azaz alig érezni, hogy támogatja a feleségét, pedig akkor talán a családért is jobban izgulnánk. Eleve elbaszottnak érzem, hogy egy olyan jelenettel indít a film, ami elviszi a fókuszt. Az első filmnél is bemutatták, mi a katalizátor, de ott a jelenben vagyunk és így sokkal frissebb a cselekmény háttere, mint itt. Valahogy egyenetlen az egész történet felépítése, senkivel sem lehet azonosulni. Ide is beraktak egy barát karaktert, aki segít megfejteni a múltat és hasonló a sorsa, mint Marlene-é, de közel sem olyan karizmatikus jelenség (konkrétan egy tutyimutyi pasas) ellenben legalább, ha már nem olyan érzékeny a forgatókönyv, bele is tehettük azt a gore-t, amit 92-ben kispóroltak. 

Egyértelmű, hogy a két film közül a régebbit ajánlom, a 25-öset csak akkor, ha tudni akarod, milyen, amikor egy történetet frissítenek és annak egyáltalán nem volt értelme. Nem nézhetetlen, de felesleges újrázás.

Kéz, amelyik (1992) (80%) és Kéz, amelyik (2025) (45%)

r

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)

Rendezte: Michelle Schumacher

Megtekintés: Egy pillanatra nem figyelsz oda és máris megnéztél egy kőkemény filmdrámát.

A film Mafab adatlapja: I'am Not Here (2017)

 Steven (J. K. Simmons) hatvanas öregemberként egyedül tengeti életét és már-már teljesen feladta. Az áramszolgáltató bejelentette telefonon, hogy nincs tovább, kikapcsolják az áramot és Steven minden egyes köhögésével mintha több vért permetezne a csapba, mint nyálat... Az élete valamiért romokban hever és nekünk flashback jelenetekből kell összeraknunk, hogy egy öregedő férfi miért választotta önkéntes száműzetését egy lepusztult apartmanban. A kép pedig végül összeáll, igaz, ezt egy percben is elmesélhették volna, csak úgy hogyan hangolódnál rá egy életre? Így sem egyszerű.

Általában a drámákban akkor működik a kémia néző és színész között, ha a fontosabb karaktereket kedvelhetőek és át tudjuk érezni a drámájukat. Ebben a kamaradrámában pedig össze-vissza hetven percünk lesz rá, hogy a mogorva Steven figuráját elfogadjuk és érdekeljen bennünket, legalábbis a múltja annyira, hogy végignézzük történetét. Mert még egy ilyen alaknak is van története.

Steven gyerekkorában Stevie (Iain Armitage) volt. Szerette a szüleit, habár a megengedő apu mellé egy kimért, siker orientált anyu jutott. Apu iszogatott esténként, anyu, pedig mivel háztartásbeliként nevelgette egy szem fiát, ráért gondolkodni azon, mit kellene apunak tennie. Nem feltétlenül a legjobb megoldás persze, ha egy felnőtt embernek egy másik igyekszik kijelölni az útját és náluk sem működött. Végül apu, (Max Greenfield) és anyu (Mandy Moore) kenyértörésre viszi a dolgot és elválnak. Ettől persze egyiküknek sem lesz jobb és a kis Stevienek meg egyenesen rosszabb, hiszen nyugodt kis élete most két part közötti evezéssel telik. Azután belekóstol apu italába és kezdjük sejteni, honnan is indulhatott el a karakter alkoholizmusa.

Apu ugyan kívülről nem mutatja, de odabent a démonaival harcol és elveszíti a csatát. A kis Stevie pedig szembesül a halállal, akkor, amikor a legsebezhetőbb lélekben. Talán nem is csoda, hogy a borzalmas tragédia ellenére ő is azon az ösvényen kezd el baktatni, amin korábban apja eltévedt.

Stevie közben Steve (Sebastian Stan) lett, akit kedvelnek barátai, iskolatársai, tanárai is, ám magával hozta apja démonait, és ez az ő csontváza a szekrényben. A múlt démonai pedig lassan átveszik felette a hatalmat. Mert a környezete kedveli, ám ő nem saját magát. Nem érzem, hogy ennek különösebb oka lenne és talán ez a tragédiája is, mert képtelen megfejteni a benne munkáló szülői örökséget.

Steve megismerkedik álmai nőjével, Karennel (Maika Monroe) és a démonok rövid időre magára hagyják. Azonban az alkohol és egy csökevényes családi múlt sosem foszlik semmivé, ezért lassan a fiú felett is elhatalmasodik mindaz, amit gyermekként maga is tartott. Hogy nincs elég ereje, hogy tegyen ellene? De volt! Illetve majdnem. Azután a démonok felszínre törtek és egy családi tragédia örökre megváltoztatja az élete ösvényének csapásnyomát. Egyenesen az apja után. Az pedig sejthető, mit jelent.

Steven ma már csak az emlékeinek él és sajnálja a múltat. Hogy magát vagy azokat, akik részesei lettek az életének és nem profitáltak ebből, nem világos. Steven haldoklik. Komoly betegsége van, amire magasról fittyet hány. Vezekelni akar azzal, hogy hagyja magát elsorvadni? Maga sem tudja. Keresi a szép emlékeket, hogy igazolja létezését, ám ilyet keveset talál. Mintha feloldozást nyújtana a karakter egészére, hogy a gyermekkora és fiatalsága nem volt tökéletes.
Az egyetlen ember, aki felköszönti születésnapján, az az anyja, akivel sosem volt felhőtlen a viszonya. A nő, aki mint háztartásbeli, lehetett volna mellette, szerethette volna önzetlenül, aki mégis úgy viselkedett vele, mintha egy kötelező feladatot akarna letudni. Ezért is szerette jobban az apját, aki ugyan kevesebb időt töltött vele, ám akkor csak vele foglalkozott. És, hogy miért az anyja? Mert mostanra csupán csak ő maradt neki. Mi pedig nem tudjuk, hogy ez mennyit tesz hozzá Steven érzéseihez.

Stevie nem kapott elég szeretetet gyermekkorában, így később, felnőttként maga sem tudott eleget adni. Ezt meg kellett tanulnia, hiszen amit otthonról hozott példát, azt nem tudta felhasználni a saját családja esetében. Végül, mikor már erőfeszítéseit siker koronázta volna...
És ezért lett az a mogorva, nemtörődöm ember belőle, aki szinte csak úgy tartja a világgal a kapcsolatot, hogy tévét néz és lehallgatja az üzeneteit.

Steven pedig, mielőtt itt hagyná ezt a világot, számba veszi a múltját, hogy távozása előtt pontosan tudja, hol hibázott és miért vezekelt közel harminc évig. A múltat megváltoztatni meg ugyan nem lehet, azonban eljátszani a gondolattal, hogy másképpen is lehetett volna, az igazán nem ördögtől való. Ki tudja, utána könnyebb lesz azt a pisztolyt is az embernek a halántékához emelnie...

70%

It Follows - Valami követ - Különvélemény (2014)

Néha előfordul, hogy ha tetszett egy-egy film, azt újranézem, hátha további részleteket fedezek fel a moziban, még több gondolkodásra késztetve magamat. Mostanában sikerült megint megnéznem a pár éve már látott és igen kedvelt "Valami követ" című horrorfilmet, amelyről már itt írtam korábban:
 - Valami követ - It Follows (2014)
Még négy év után is csak elismerően tudok erről a filmről nyilatkozni és közben észrevettem valamit, ami ciki, hogy annyira nem tűnt fel korábban. Erről írok néhány gondolatot most le nektek.

bloody-disgusting.com

Különvélemény:

It Follows – Valaki követ – Különvélemény

Korábban már írtam erről a remek horrorfilmről, mert sikerült bennem olyan érzéseket kiváltania, amit kevés filmnek sikerül: egyfajta zsigeri félelmet.
Ez késztetett arra, hogy gyakorlatilag egy idő után azt vettem észre, hogy a főszereplőnél is paranoiásabb módon böngészem a háttérben zajló eseményeket, „a valamit” keresve tekintetemmel. Aztán elgondolkodhatunk azon is, jót tesz-e a filmnek, ha az ember ennyire figyelni kezdi a legapróbb jeleket, mert az kicsit agyoncsapja a hirtelen megrémülést, hiszen feszült módon figyeljük mi folyik a szereplők észlelésén túl, ám azt kell mondjam, a film egészen jól megbirkózik ezzel és amennyire emlékszem, a jump scare illékony hatására alig támaszkodik. Nem is nagyon tud, hiszen a film ereje és „szörnyének” mitikussága eleve abból ered, hogy mennyire lassú és ugyanakkor megállíthatatlan benne a gonosz „valami”.

Azt hiszem, most a harmadik megtekintés volt az, amikor észrevettem, hogy a rendező mennyire beleépítette a víz metaforáját a forgatókönyvbe. És mennyire figyelmetlen voltam korábban. Pedig egészen biztos, hogy David Robert Mitchell (író és rendező) szánt szándékkal építette a vizet, mint motívumot a filmjébe.
Az első áldozat, - akit mi látunk legalábbis – Annie (Bailey Spry) miután belenyugszik sorsába, a tengerparton leli halálát.
A főszereplőt, Jay-t is (Maika Monroe) úgy ismerjük meg, hogy az első jelenetben megmártózik a házuk mögötti medencében – egyedül, miközben barátai a házban ejtőznek – és a szomszéd srácok meglesik, amivel jelzik a néző számára, hogy Jay szexuálisan már kivívja a másik nem érdeklődését, kész felnőni.

A film során, miután „megfertőződik” a szex vírussal, látjuk, hogy a lányék medencéje megsérült, a víz elfolyt belőle, de addigra már késő, mert Jay egy sokkal nagyobb felületen veszíti el gyermeki ártatlanságát: magában a tengerben. Nem, az első aktusa egy autóban történik meg, mint fiatal tinilány, úgy veszíti el. Azonban, miután tudatosul benne, hogy a démoni erő ellen egyedül a még több szex segíthet, a lány tovább lép és mindjárt három fiúval létesít szexet egy kis csónakban, a tengeren, amivel egyúttal elveszíti egy kislány báját és felnőtt nő lesz, aki természetesen nem az élvezetért szeretkezik, hanem puszta érdekből, a túlélés miatt. (Nem sokban különbözik azoktól a nőktől, akik miután felismerik a testük adottságaiban rejlő lehetőséget, végül magával a testükkel keresik a kenyerüket, ami sarkítva megfelel Jay céljainak is, hogy túléljen.)
Azért a démoni erő is mennyire önmagába forduló átok, hiszen a szex miatt jön létre és, hogyha védekezni akarsz ellene, akkor pont, hogy még többet kell szexelned, ezáltal belehajszol valamibe, ami eredendően lehet, hogy nem a te életfilozófiád.

www.denofgeek.com

Végül, mikor Jay a barátaival együtt töltött tengerparti ejtőzés közben már a bőrén érzi a démoni erő gyilkos érintését, elmenekül, hogy másnap erőt vegyen magán, és idegenekkel szexeljen a túlélés miatt, lerombolva ezzel a szexualitás misztikumát, ami egy fiatal esetében tényleg nehezen behatárolható. Mikor egy fiatal végül a szexualitáshoz fordul, mikor lesz az ártatlan szerelmes, szeretkező emberből egy olyan személy, aki a szexet puszta élvezetként, pragmatikusan értékelő emberré válik?

hu.pinterest.com

A tengerparti idill után tehát Jay elveszíti ártatlanságát. Azért beszédes, hogy mikor a tengerparton vannak a fiatalok, csupán egyikük lubickol a habokban – talán csak nem maga is arra készül, hogy Jay nyomában végül engedjen valaki csábításának és szexuális életet éljen? – de, tegyük hozzá, ő is úszógumival teszi mindezt.
Jay, az ominózus tengeri hancúr előtt önző okokból a szomszéd, kicsit problémás sráccal is alkalmi kapcsolatra lép, hogy ezzel is időt nyerjen. Később Jay annak is tanúja lesz, ahogyan a démoni erő meggyilkolja a szomszéd fiút és ez szakítja át nála a gátat, amellyel ösztönösen az életét védve, ám gyakorlatias szemszögből egy kis „ribanc” lesz és meglépi a csónakos többes szexet az ismeretlen fiúkkal. A fiút végül a démon az anyja képében gyilkolja meg, közben öléből vizet pumpálva a halott fiatalember testére. (A víz motívum tehát egyértelműen a koncepció része kell, hogy legyen!)
Ezek után hazaér és látjuk, hogy a medencéjük, amit csak ő használt korábban, össze van zúzva, a víz elfolyt belőle, ami jelentheti azt is, hogy Jay mostanra tökéletesen elveszítette az ártatlan lányt önmagából, aki volt és felnőtt nő lett, aki előtt a világ nyílt ki.
A barátai tanácsára a végső harcot, hogy legyőzik a démoni erőt, egy kezdődő vihar közben, egy uszodában akarják megtenni és majdnem sikerül is magát az entitást a vízbe ölni. Vagy mégsem?
Nem.

Jay végül gyermekkori barátjának adja magát, annak határozott kérésére, ám ezzel gyakorlatilag megölte a fiút, szóval nehéz nem úgy tekinteni Jay lépésére, hogy amikor szexel a fiúval az nem pusztán egy önző cselekedet. De ez már az új Jay, aki nem ártatlan, hanem egyenesen szexuális ragadozó...? (Ráadásul odakint vastag cseppekben esik az a fránya jelképes eső!)