A vadnyugat fiai - Young Guns (1988)

A vadnyugat fiai - Young Guns (1988)

Rendezte: Christopher Cain

A film Mafab adatlapja: Young Guns (1998)

Megtekintés: Egyre inkább meggyőződésem, hogy azok a filmek, amik a nyolcvanas, kilencvenes években készültek, amikor már bőszen videóztam és mégis kimaradtak számomra, nem véletlenül lettek kihagyva. Mostanában már pótoltam néhány elmaradásomat és sok esetben éreztem azt, hogy valójában, jó érzékkel kerültem el ezeket a mozikat. Mert lehet, hogy a kölyök énemnek még tetszettek volna, azonban most, felnőtt fejjel, be kell látnom, hogy ezek között bőven akad mostanra elrozsdált alkotás. És ezeken az sem segít, hogy sztár szereposztásuk van - mert ha kihagytam őket, akkor mostanra talán ez az egy pozitívum, ami megemlíthető velük kapcsolatban. Mondjuk, a fene sem érti, hogy egy olyan mozit, amiben benn lövöldözik egy Estevez, egy Sheen és még egy Sutherland is, miért nem éreztem úgy, hogy látnom kell? Több, mint harminc év elmúltával nem húzom az idegedet: A vadnyugat fiai összecsapott alkotásnak tűnik számomra, amely úgy western, hogy valahogy pont annak az esszenciáját hagyja ki. Unalmas, a főhőst lehetetlen megkedvelni, és az akció jelenetek - egy jó részük kifejezetten improvizált akciózás volt - különösebben nem is érdekesek, nem is látványosak.

Ilyen „A vadnyugat fiai” című western, és most, hogy megnéztem, egyáltalán nincs kedvem a második részre is időt pazarolnom. De azért megnézem majd.

Ha úgy veszem, laza betekintést nyerek Billy, a kölyök életútjába, azaz abba, ahogyan ebben a filmben elképzelték a legendája bemutatását. Mert még nekem sem ismeretlen ez a név, amelyről persze annyit tudok, hogy az amerikai vadnyugat egyik fenegyerekét takarja, aki talán a mi Rózsa Sándorunk vagy egyéb betyárunk újvilági megfelelője. Törvényen kívüli szabadharcos, akit végül utolér megérdemelt büntetése. Mert hiába a toposzok, hiába a legenda, mítosz építés, Billy a kölyök egy könyörtelen gyilkos.
Még akkor is, ha a szimpatikus Emilio Estevez alakítja.

Billyt felkarolja egy Amerikába emigrált angol úriember, John Tunstall (Terence Stamp) aki a vidék második legnagyobb marhakereskedője. Azonban az első számú marhakereskedő, a már ide született Murphy (Jack Palance) a vadnyugat legkönnyebb módján igyekszik félreállítani a konkurenciát: lelöveti, ahogy kell.

Ezt azonban John mentoráltjai nem nézik jó szemmel és egy olyan adok-kapok kerekedik ki a konfliktusból, hogy mell nem marad szárazon. Elönti mindent a vér.

Azonban én egy viszonylag pörgős akciófilmet vártam, vidámat, rugalmasat, frisset, ha már olyan neveket rángattak bele, mint Charlie Sheen, Kiefer Sutherland és még páran. Pl. egy olyan kis habkönnyű lövöldözést, mint amilyen a "Három testőr" lett, csak az meg kardozással. Valami fiatalosat. Ehelyett egy suta dramaturgiában tobzódó, tévéfilmes képi világú és ízű mozit sikerült látnom, amiben a főszereplőként megjelenő Billy leginkább egy pszichopata, aki röhögve lő szitává bárkit, miközben körülötte elhullanak a sokkal jobb sorsa érdemes „barátai”, akiket a film szerint ráadásul elég frissen ismert meg, hogy valódi érzelmi kötődés alakulhasson ki közöttük. Talán pont ezért is olyan hányaveti a karakter és ugrik fejest a balhéba, melynek folyománya, hogy végül nagyjából fél Amerika a nyomukban van és a vérükre szomjazik. Azt ki merem jelenteni, hogy ilyen barátokra nekem nem lenne szükségem.

Azt hittem szórakoztató lesz a film számomra, azonban a western műfaj nem itt kezdődik. Ez csupán megpiszkálása a ponyvaváltozatának, amelyben győz a jobbik rossz. Aki egyértelműen a húzónév lehetett volna, Charlie Sheen, sikeresen megkapta a társaság egyik legrövidebb szerepét. Karakterét legalább olyan banálisan írt(j)ák ki a történetből, amilyen banális történeteket olvasni a régi vadnyugat híres pisztolyhőseiről. Azonban amikor filmen látod, elgondolkodsz, hogy egy-egy lövöldözés mennyire esetleges lehetett és mennyire nem a tudás, mint inkább a karma volt segítségedre.

A vége felé már azon agyaltam, hogy vajon ezek után miről szól majd a második rész, mert ezt folytatni ha nem is lehetetlen, ám tök felesleges. Billy miközben vert helyzetben beszorítják komáival egy épületbe, van olyan szerencsés, hogy sikeresen megszökik és még Murphy, az ősellenség sorsáról is tud gondoskodni. Kétlem, hogy ezt, így, ebben a formában képes lenne ember véghez vinni, azonban a film otromba vágása, az erőltetett lassítások és a forgatókönyv mind segít, hogy elhiggyük, fél tucat ember képes meglógni egy égő házból, amit vagy negyven fegyveres vett körbe és erős tűz alatt tart, ráadásul, a fontosabb ellenségeket még ki is lövik közben. Azonban western filmben még akkor sem feltétlenül keresnék hitelességet és történelmi hűséget, ha azt a fellelt bizonyítékoknak megfelelően sikerült megőrizni az utókornak.

Nem olvastam utána Billy életútjának, ezért akár igaz is lehet, ami itt történik, azonban pl. Billy utolsó lövése, számomra kimeríti a „belenyúlok a forgatókönyvbe, más néven az isten ujja” fogalmát. Ismerve az akkori fegyverek pontosságát, tudva, hogy a hadsereg egy szakasza is pont ott volt, stb. erre így tesznek a gonosz sorsára és a film végére pontot? Okay.

Sikeres lett ez a film annak idején? Annyira biztos, hogy megért egy folytatást.
Összességében „A vadnyugat fiai” papír ízű, buta western-dráma, melyben a kvázi hősök szétlövöldözik a környéket, végül sikeresen megszöknek. Valójában végig úgy tűnik, hogy Billy bosszú-hadjáratát követjük, amit társai, tessék-lássék igyekszenek segíteni és persze a banda egy része rajta is veszt.

Nem sikerült megszeretnem azokat, akikért szurkolnom kellene, még akkor sem, ha John karaktere kifejezetten ezt segítette volna elő.
Remek szereplőgárda, tévéfilmes megvalósítás. A rendező, Cain, munkáival nem verekedte be magát a legjobb rendezők közé, és bár egy évvel korábbi rendezése videón elfogadható kis siker lett - Az új diri - mai szemmel szintén egy elég idejét múlt kis darabról beszélünk.

Korábban említettem, hogy nem tudjuk pontosan, mi történt akkoriban, de pl. Tunstall, akiért bosszút állnának, a valóságban 24 évesen hunyt el! Ebből kiindulva, kezeljük lazán a cselekmény elfogadását, ami amúgy megfelel a legtöbb hasonló témájú westernnek.

40%

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Rendezte: James Bridges

A film Mafab adatlapja: Bright Lights, Big City (1988)

Megtekintés: Úgy érzem, nem véletlen, hogy korábban ezt a filmet valahogy elkerültem!

Ahogy öregszem, egyre-másra kerülnek elő olyan filmek a nyolcvanas, kilencvenes évekből, amiben kedvenc színészeim játszanak, valahogy engem mégis elkerültek ezek a műveik. Azután megnézve ezeket a filmeket, rádöbbenek, hogy úgy látszik, valamiféle tudatalatti szelekció miatt egyszerűen kikerültem azon mozijaikat, amiket valószínűleg már kölyökként sem szerettem volna meg. Nem olyan rég írtam az „Éjszakai sólyomról” is, hogy mennyire elmaradt nekem, de pont így nem láttam korai Tom Hanks fantasy-t (Misztikus játék), valami gyilkos játékról, vagy Schwarzenegger akció krimijét sem, aminek ebben a pillanatban csupán a német címe jut eszembe, filmes kártyák halovány emlékeként: Der City Hai.

Negyven elmúltam, Michael J. Fox nagyjából visszavonulásra kényszerült - értsd, szerepel itt-ott, de azért az nem ugyanaz, mint húsz éve - szörnyű betegsége miatt én pedig ha találok olyan filmes oldalt, ahonnan le tudok tölteni pár, számomra korábban nem látott filmet, akkor csak töltök... csak töltök... Míg végül a vinyóm tele lesz csupa olyan „holmival”, amiket jobb esetben megnézek, rosszabb esetben átpörgetek és törlök.

Azért egy Michael J. Fox film nem járhat így, főleg, ha volt benne egy Kiefer Sutherland, egy Dianne Wiest és egy gyermekkori enyhe szerelem, Phoebe Cates. Frances Sternhagenről már nem is beszélve! Mert őket mind ismerem névről és egy-egy filmjükbe bele is futottam.
Fox ismét egy yuppie – már, ha jól használom a szót – és mintha a „Titkos utam a csúcsra" (Valahogy a "Dupla vagy semmi" címet mindig elfelejtem) című komédiából lépett volna át, ami a külsejét jelenti. Vagy innen lép majd oda? Fox egyszerűen úgy néz ki, mit a kedves szomszéd srác, mert a „Vissza a jövőbe” Marty McFly-a olyannyira rátelepedett a karrierjére, mint hozzá csatolt karakter, hogy én, átlagnéző, el sem fogadnám másféle szerepkőrben. Talán ezért sem láttam a Vietnami háborús moziját sem, amiről tudom, hogy van, bele is kezdtem, de tíz perc után elengedtem. Igaz, a szinkron csúszása is ludas ebben.

Itt viszont Fox a tipikus amerikai srácot hozza, aki nap, mint nap küzd a munkahelyén, nincs szerencséje a szerelemben és a barátai nagyjából olyan égetnivaló skacok, mint ő. Csak van egy komoly bibi. Ez a film nem vígjáték és nem viccesen dolgozza fel ezt a témát, mert azt már láttuk, akár tőle is. Ez a film, valamiért komoly szeretne lenni és ennek köszönheti, hogy az átlagnézőt, mint én, nagyon gyorsan el is veszíti. Mert itt Jamie (Michael J. Fox) egy igazi kis pöcs, aki csak a bulinak él, felszívja azt is, amit a porzsákban talál és munkahelyén is hazugságokkal helyezkedett el. Azonban minden visszaüt rá és még imádott – vagy inkább bálványozott – felesége is, Amanda (Phoebe Cates) is faképnél hagyja, hogy valódi magyarázatok nélkül kérvényezze a válópert.
Más filmeknél itt állunk a főhős oldalára, amit itt azonban nem tudunk megtenni, mert nem férünk a szívéhez a fickónak, hiszen a könyöke, amivel a kokainos kanalat tartja, egyszerűen útban van. Arról nem beszélve, hogy a munkahelyén sem képes helyt állni, inkább csak alibizik, ami szintén nem szimpatikus olyan embereknek, akik rendesen dolgoznak. Azután az is betesz a kedvelhetőségének, hogy fürdős-kurvaként rinyál egy olyan kapcsolat morzsáiért, amelynek feleslegességével maga is tisztában van és olyan válaszokat követelne, amikre már amúgy is tudja a választ. De ha nem is tudná! Akkor is lehetne úriember és elfogadhatná, hogy ami nem megy, az nem megy.

Ha ezek mellett nem tudtad megkedvelni Jamie-t, ami belátom, nem is csoda, azért a forgatókönyv bedobja a magyarázatot zaklatott világlátására, amiben jól megfér a ki sem forrt tehetség mellé párosult korai alkotói válság és az otthonról hozott félárvaságban megforgatott keserűség, amit a szeretett anyuka (Dianne Wiest) betegsége és halála okoz. Mindezek is kevesek ahhoz, hogy a másfél óra alatt érdekeljen Jamie sorsa, mert ilyen sors jut nekünk is, minden ujjunkra, ráadásul, ha már tényleg érdekel valakinek a kálváriája, akkor az legyen olyan, aki a passzív kábulatkeresés helyett inkább célokat tűz ki maga elé, hogy legyen valami, amiért szimpatizálhassunk vele és akár kövessük is. (Persze mondhatnók, hogy hiszen a történet végén pont ez veszi kezdetét emberünk életében, csakhogy azt már nem követhetjük, hiszen a stáblista belekényszerít minket a búcsúzásba.) Jamie-t követni azonban lehangoló, miközben buli után, annyi pénze nem marad zsebben, hogy taxit foghasson, hogy a hűtőjében csak savanyú tej és penészes kenyér lapul és borgőzös fejjel, miután kisírta magát egy volt kolléganőjének – aki mellesleg akár az anyja is lehetne – addig sikerül feltornáznia magát lelkileg, hogy megpróbálja megszexualizálni az egyébként hajlandóságot mutató hölgyet, de ő is (Swoosie Kurtz) érzi, hogy itt nem az intimitásról lenne szó, csupán libidó okozta pillanatnyi vágy és üresség pótlása lenne a cél. Amibe szerencsére Megan figurája nem megy bele és Jamie így már nem látja értelmét, hogy tovább rabolják egymás drága idejét.

Ebben a filmben igaz, hogy megmutatja Fox, mire is képes, ha drámaibb szituációkban kell, mint színész helyt állnia, ugyanakkor pont azt a báját veszítette el, ami miatt szerettem a korábbi filmjeit. Jamie figurája nem szerethető. Sajnálható és szánható. Az viszont nem feltétlenül elég ahhoz, hogy egy film megfelelő médiumként, amolyan generációs filmként kezelje az adott jelent, amiben készült. Mert hiányzik belőle az a tipikus John Hughes hurrá optimizmus, ami miatt az ő filmjeinek címével sokszor találkozom filmes listákban, fiatalságról értekező cikkekben és ami annyira jellemző volt a rendező filmjeinek befejezésére.

Jay McInerney saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami akkor lenne érdekes igazán, amikor Jamie legjobb cimborája, az amúgy még általa is seggfejnek tartott Tad (Kiefer Sutherland) rálőcsöli unokahúgát, hogy az estét töltse vele miután Tad-nek nincs kedve a "csajos" programhoz, azonban a forgatókönyv ezt is félre teszik a film végéig. Halványan azonban a befejezés enged következtetni arra, hogy Jamie talán elfogadja a veszteségeit, leírva azokat felnő, hogy tovább lépve az legyen, aki szeretne és aminek egy felnőttnek lennie kellene: felelős gondolkodású ember.

Azonban fel kell égetnie a múltat maga mögött és talán ezt jelzi, ahogyan barátjától végül elköszön: - Szép pár lennétek Amandával! – ami talán azt jelenti, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy kik az igazán fontosak az életében, akikkel épülhet a jövője és kik azok, akik nem érdemlik meg a rájuk fordított időt.

Michael J. Fox sikeres tévésorozata után (Családi kötelékek) ezzel a szereppel igyekezett egy drámaibb oldalát bemutatni, ami már csak azért sem lehetett maradéktalanul teljesíthető, mert ki volt abban az időben kíváncsi az ő drámaibb oldalára? Aki megszerette szertelen fiatalemberként, az biztosan nem. Én sem. Drámai szerepre vannak drámai színészek és vannak azok, akiket azért nézünk, mert jó kedvet hoznak számunkra. A sors iróniája, hogy szegény J. Fox élete milyen drámai irányba haladt tovább, de legalább addig sok remek komédiát és romantikus filmet hagyott ránk.

Kiefer Sutherland nem nagyon tudott meggyőzni róla, hogy azért szerepelt fiatalon annyi moziban mert olyan remek színész lenne, inkább gondolom azt, hogy Sutherlandként és generációjának nagy szerencsecsomagjaként sokszor volt a tűz közelében. Tény, hogy remek időben szerepelt remek mozikban, remek partnerekkel, azonban legtöbbször pont nem ő volt a főszereplője ezeknek a moziknak. Vagy egyenesen mellékszerepre kárhoztatták – igaz, sokszor ezek jó lehetőségek voltak (Állj mellém!, Az elveszett fiúk) – sokszor pedig nem is nagyon volt igazi főszereplő, így egy lett a csapatból. (Egyenesen át, A vadnyugat fiai) Ez a szerepe ismét a mellékszereplők táborát gyarapítja és nem is nagyon hagy neki sok lehetőséget, lévén alig pár percet láthatjuk. Amikor megcsípett egy-egy főszerepet, sokszor még akkor is mellé dobtak egy partnert, hogy ne érezze magát annyira egyedül. (99-es paragrafus Ray Liottával, Két cowboy New Yorkban, Woody Harrelsonnal)

Eredetileg egy ideig Tom Cruise is versenyben volt Fox előtt a főszerepre, azonban egyrészt nagyon elhúzódtak az alkudozások a producerek és stúdiók között, másrészt a stáb is folyamatosan cserélődött a lassan haladó realizálás miatt. Cruise ráadásul a kábítószerhasználat ellen is erősen ágált, megemlítve, hogy reputációját mennyire leronthatja, azonban a forgatókönyvíró Jay nem nagyon tudta ezt a szálat kiemelni a cselekményből, hiszen nagyjából életrajzi elemekre épült a forgatókönyv, aminek része volt a kokain, a rossz döntések vagy épp az újságírói állás. Foxnak meg pont nem voltak ilyen aggályai.

Phoebe Cates annyiban jó választás, hogy akkoriban sok fiatal férfiember nedves álmaiban volt főszereplő, lévén a „Változó világ” remek medencés jelenetének, ennek ellenére Amanda szerepe egyáltalán nem növelte ázsióját színészként, hiszen ha úgy tetszik negatív karakter, ráadásul alig látható a filmben. Valójában nem is tudom miért vállalta el.

A Vicky-t alakító Tracy Pollan végigkísérte Foxot a pályafutásán (1985-ben csatlakozott a Családi kötelékek stábjához), hiszen a film forgatásának évében házasodtak össze. Így kicsit a film olyan is, mintha az író mellett kicsit a színész önéletrajzi története is lenne...

Mára Michael J. Fox már nem annyira aktív a betegsége miatt és Phoebe Cates is otthagyta a film világát, miután Kevin Kline elvette és született két gyermekük. James Bridges utolsó rendezése volt a film. Sikere visszafogottabb volt, mint az akkoriban készült nemzedék életét boncolgató moziknak, ami nem csoda annak függvényében, hogy Jamie karaktere mennyire nem szerethető.
A rendező, James Bridges itt nem volt felelős a forgatókönyvért és talán ezért is gondolom azt, hogy ez nem annyira a rá jellemző téma és az az érzékenység is hiányzik belőle, mint korábbi filmjeiből, melyeknek forgatókönyvét is jegyezte, és amik inkább underground körökben élveznek egyfajta kult-státuszt.

De végül ez a film is letudva!


60%

Egy elég félrevezető filmposzter, ami első ránézésre egy szerelmi háromszöget sejtet, de mindenképpen egy romantikus mozit...

Egy becsületbeli ügy - A Few Good Men (1992)

Egy becsületbeli ügy - A Few Good Men (1992)

Rendezte: Rob Reiner





Aaron Sorkin katonai köntösbe bújtatott tárgyalótermi drámája közel sem olyan bonyolult, mint amennyire a két órás játékidő és a tucatnyi mozgatott karakter sejteti. Kb. hat mondatban összefoglalható:



- Tábornok úr, maga miatt halt meg a katonája?
- Nem.
- Tábornok, maga miatt halt meg a katonája???
- Nem!
- Utoljára kérdezem: Tábornok, MAGA MIATT HALT MEG A KATONÁJA???
- IGEN!!!







Sorkin, aki később olyan mérföldkőnek számító sorozatokat hozott létre, mint az "Elnök emberei" vagy a hasonlóan drámai és párbeszédekben tobzódó "Híradósok" első forgatókönyvében elég bátortalanul áll a történethez. Sokat markol, keveset fog. Én az ilyen felépítésű nyomozós drámákat leginkább John Grisham stílusú történetnek hívom. Nagy lufi, amely végül kipukkad. Ezt hogy értem?
A film tele van katonákkal, rangokkal, beszélgetésekkel, tárgyalással, felesleges körökkel, hogy végül a fiatal zöldfülű ügyvéd úgy nyerje meg a pert, hogy a fennhéjázó, arrogáns tábornokot kihozza a sodrából és az maga szólja el magát. Van ilyen az életben? Egészen biztosan... csak nehéz elhinni a filmben bemutatott karakterről, hogy ilyen ostoba módon sétáljon bele egy ennyire piti csapdába.

Demi Moore

Másrészt, van a filmben egy apró törés, amely leginkább egy flashback-nek felel meg, erre viszont a filmben belül semmilyen módon nem utalnak.
Mire gondolok?
Már kiadták az ügyet nyomozásra Santiago (Michael DeLorenzo) halálának az ügyében, amikor van egy jelenet a filmben, melyben a laktanya három befolyásos tisztje arról beszélget, hogy Santiago közlegényt kérése ellenére sem fogják áthelyezni, hanem katonát nevelnek belőle. Ez mind szép és jó, de ha fent, Washingtonban már tudják, hogy Santiago közlegény meghalt és van két gyanúsított, akkor Jessup ezredes (Jack Nicholson) és jobbkeze, Markinson alezredes (J. T. Walsh) miért beszélget arról, hogy Santiago egy rossz katona és be kellene őt törni?

Kevin Bacon

Később Markinson alezredes aki gyakorlatilag dezertált, - mivel eltűnik a támaszpontról - megjelenik a tárgyalás közben Koffee (Tom Cruise) autójában, hogy kiteregesse a szennyest. Simán elárulja a felettesét, mert nem ért a módszereivel egyet, vagy csak sértődöttségét szeretné orvosolni, hiszen Jessup korábban többször megalázza beszélgetéseik során. Ki tudja hány éve gyülemlett fel benne a sérelem, amiért most akar revansot venni. Mindenesetre ez is csak egy mellékszál, amely bonyolítja a cselekményt, ugyanakkor nem nagyon vezet sehová, ha a végeredményt nézzük. Érthetetlen is számomra a karakter motivációja; először megszökik, majd szól az ügyvédnek, hogy mi történt, de a tárgyalásra már nem hajlandó elmenni, hanem lelkiismereti okokra hivatkozva, öngyilkos lesz. Mi van???

Cuba Gooding Jr.

A film a megrendszabályozásról és annak folyományairól szól. Ez a katonaságon belüli leckéztetés egyik formája, amelynek során a hibázó, teljesítményében lemaradó katonát társai valamilyen formában megalázzák vagy megverik. Ezt hivatalosan tiltják. Nem hivatalosan pedig akár parancsba is kaphatják altisztek. Nincs is ezzel gond, ám Santiago közlegény a neki "kiutalt" megrendszabályozásba belehalt. Ki a felelős? A két katona, aki elverte? Kendrick hadnagy (Kiefer Sutherland) a felettesük, aki hatszemközt kiadta a parancsot a regulára? (Míg ki nem derül, hogy csak ketten voltak a szobában, ami miatt meginog a védőügyvéd teóriája  a felettesétől kapott parancs hitelességét illetően.)

James Marshall

Minden hibája ellenére a film szórakoztató, élvezetes, sok ismert színész sorakoztat fel, néha egészen apró szerepekben.
A zene Marc Shaiman minimalista szintetizátor elemekkel dolgozó munkája. Elég hangulatos, annak ellenére, hogy a főtéma nem túl bonyolult.
A fényképezés meg végig nagyon szép. (Mondjuk eleve elfogult vagyok a szélesvásznú filmekkel.

Kevin Pollak

A film elkészítése után egy hasonló eset történt Guantánamo-ban. David Cox őrvezető kilenc társával megrendszabályozott egy katonát. Feljelentés után Cox-ot felmentették, viszont három hónappal később valaki lelőtte egy sikátorban. Az ügyet nem oldották meg.

Kiefer Sutherland

Néhány párbeszéd Cruise és Nicholson között spontán zajlott le, forgatókönyv nélkül. Cruise és Demi Moore szerelmi jelentét végül nem forgatták le, mert nem volt fontos a cselekményben. (Talán a játékidőbe sem fért bele.)
Sorkin a forgatókönyvet egy megtörtén eset után írta meg. Az ötletet a húgától kapta, aki részese volt egy hasonló ügyben lefolytatott tárgyalásnak.
Ginny néni rövid szerepét a rendező egyik rokona alakítja.
A valóságban az ilyen katonai tárgyalásokat nem bírósági tárgyalótermekben szokták lefolytatni, hanem irodahelyiségekben.

Jack Nicholson

70%

Tom Cruise

Pompeji - Pompeii (2014)

Pompeji - Pompeii (2014)

Rendezte: Paul W. S. Anderson

Ha láttad a "Titanic" című három órás katasztrófa-drámát, akkor már láttad ezt a filmet. Vagy legalábbis úgy fogod érezni. És ez a fő baj a Pompeji című szandálos drámában: Olyan, mintha már láttad volna valahol... valamikor.

Elég spojleres leírás következik.
Ha nem láttad még a filmet és tervezed megnézni, kérlek, gyere vissza később!
Az összes fontosabb szál gyakorlatilag át lett emelve Cameron mesterművéből. Irritálóan feltűnően hajaz ez a Paul W. S. Anderson katyvasz a már közel húsz éves mesterműhöz. Ott egy luxushajó, itt egy enyhén dekadens város. Ott egy jéghegy, itt a Vezúv. Ott szegény fiú, elvileg gazdag hozományú lány, itt gladiátor-rabszolga, gazdag szülők leendő örököse. Ott egy milliomos Playboy az ellenség, itt pedig egy nagy hatalmú hadvezér. Ott van jobbkeze. Itt is. A főhősnek van barátja, akit mire megkedvelünk, meghal. Itt is. És a többi.

Anderson nem egy jó rendező. Néha belenyúl a tutiba és képes kultfilmet (Event Horizon) vagy szerethető akció-horrort (A kaptár - Resident Evil) összehozni, vagy az akció jelenetei ütnek el az átlagtól, de amúgy nehéz tőle kiemelni jellemző rendezői húzást, stílus jegyet. Nem, Milla Jovovich nem az!
Anderson szépen lassan látványfilmessé nőtte ki magát, amivel egyetlen baj az, hogy a tartalmi mondanivaló teljesen elhalványul (lásd. A három testőr megcsúfolt feldolgozását, amelyben egészen elrugaszkodnak a valóságtól) a filmjeiben, viszont a látvány igazán ütőssé tételéhez még kellene pár millió forgatásra fordítható dollár. Ugyanakkor Anderson a költségvetésből képes egészen látványos filmeket összehozni a finomságokra kevésbé fogékony nézők számára. Nem csoda, hogy ahogy fejlődik a mozis technika, az új filmjei egyre többször készülnek 3D-s változatban, pusztán a popcorn mozi kedvelőinek kedveskedve.
2015-re pedig már beígérték a Resident Evil 6. folytatását, amely széria címe összeforrt a direktorunk nevével és hiába egyre csökkenő az epizódok minősége - mind történetben, mind filmélményként - várhatóan ez szintén megtölti majd a nézőtereket. Csak szóljon végre valamiről, mert a viszonylag agyatlan lövöldözést még élvezet volt nézni az első részben - a kevesebb CGI-nek köszönhetően a horror faktor is jobban működött - de a második rész óta csupán önismétlés a sorozat.

Kezdődik az baj. Erre már nem tudnak Pompeji lakosai rálegyinteni.

Történet:
A wikipédia egészen jól elmeséli, amit a film megtekintése előtt vagy után a háttértörténetről tudni érdemes: Pompeji - wikipédia. (klikk a linkre és megokosodsz)
Ne haragudj, de nem kívánom bemásolni, amit ott olvastam. A lényeg, ami rám ragadt a városról, mint "tudás": Pompeji városát elpusztította egy vulkánkitörés Krisztus után 79-ben. A katasztrófa olyan hirtelen következett be, hogy gyakorlatilag nem volt túlélője - mindent beborított a por, hamu és a láva, konzerválva rengeteg holttestet.

A történet Anderson féle változata:
Milo (Kit Harington) a kelta gyerkőc, szemtanúja faluja teljes kiirtásának. Csupán lélekjelenlétének köszönhető, hogy őt nem hányják kardélre, viszont fogságba kerül és egy római kereskedő kezei között lassan gladiátorrá cseperedik. Habár külső jegyei alapján inkább csak csinos fiatalember benyomását kelti a kelta (szójáték, de szar...), ennek ellenére a viadalok egyik legkiemelkedőbb harcosává képezi magát. (Mondjuk nem nagyon derül ki, hogyan lesz erre képes.)

Abból a szempontból "hiteles" a pár szerelme, hogy ehhez
az aura átszakító közelséghez manapság ma már egy üveg borocska
is elég lehet...

Új szálláshelye lesz Pompeji városa és az odaút alatt véletlenül, vagy egy olcsó forgatókönyvi fogásnak köszönhetően összeakad a tehetős római Severus (Jared Harris) egyetlen leánygyermekével, Cassia-val (Emily Browning - kezdi levetkőzni a kislányos bájt és felnőni) aki két percnyi lóaltatás után meglátja az elvileg barbár fiúban a lehetséges ... na vajon mit???
Milo szintén rajta felejti a szemét a lányon, ám mivel láncokon vezetik be a városba, nem sok esélye van rá, hogy beüljenek egy akkor még nem romkocsmába, sörözni.
Közben, hatalmas véletlen, hogy a Milo családját legyilkolászó hadvezérünk,Corvus (Kiefer Sutherland)  szintén itt teszi tiszteletét és ami a legszebb és egyben egyik legsutább momentuma a filmnek - szinte röhejes mellékszál, és ki sem fejtik - pont Severus leánygyermekére van ráállva és igyekszik őt feleségül kapni, nem válogatva - szó szerint - a módszerekben.
A film dramaturgiai felépítése tökéletesen megfelel a többi, hasonló témájú katasztrófa filmnek.
Baljós előjelek, az első balesetek és halálesetek, amelyek áldozatai kapcsolatban állnak a főszereplőkkel. A főszereplők között hamar kialakul a hierarchia: lány és fiú össze, ellenség lázad, mellékszereplők lézengenek és halnak, akció, párbeszéd, földmoraj, akció, párbeszéd, földmoraj.
A film egyetlen gyenge pontja, hogy ha nem akar átlépegetni a fantasy birodalmába, akkor elvileg a befejezés szinte borítékolható, hiszen tudjuk, hogy a Vezúv kitörését nem nagyon élte túl senki. Vagy mégis?
De amíg erre választ kapunk, végig kell ülnünk száz percet.

Corvus és fekete serege belovagol

A film nem élvezhetetlenül rossz, habár aki szereti a történelmet és többet akar tanulni az adott eseményekről, nem ebből a filmből fogja kipótolni a hézagos tudását. A Pompeji egy színes és szagos popcorn mozi. Semmi több. Hiába célozza meg a Gladiátor szandálos világát és hiába volt a történetben egy kőkemény akció dráma lehetősége, Anderson sajnos túlságosan közel áll a zöld háttérhez, ami annyit tesz, a filmje kellemesen fényképezett vizuális nyalánkság, de hiányzik belőle egyfajta mélység, amely az apróságokban rejlik. Az egyetlen jelenet, amikor azt éreztem, hogy kicsit visszaugrottam az időben és nem színészeket látok, akik eljátszanak valamit, amikor Kiefer Sutherland elmorzsolja a szőlőket az aréna szélén, hőseink halálát kívánva. Az a szőlő morzsolás volt az egész film egyetlen "hiteles" pillanata.

Kit Harington fiatal filmes, alig valamivel a háta mögött. Azért, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a jelenleg egyik legjobbnak értékelt televíziós show egyik fontos karaktere, hiszen ő alakítja a Trónok harca című fantasy eposz törvényen kívül született Havas Jon-ját. Kit Harington azonban ránézésre se nem elég kemény, se nem elég érett egy vérengző, minden harcot túlélő gladiátor szerepére. Russell Crowe az volt. Harington egy csinos fiatalember, szomorú barna szemekkel, kockásra gyúrt hassal, de nem több. Filmes tapasztalata eddig jobbára kimerült a kardforgatásban és sötét helyszínek árnyékába burkolózó bujkálásánál. Az igazi drámai megmérettetés még hátra van számára. Jelenleg nem tudom őt érett színészként kezelni. Előbb látnom kell egy "olyan" szerepben. (gy.k.: ahol elhiszem, hogy ő maga a karakter)
Ettől függetlenül mégis kedveltem Milo karakterét, mert szimpatikus figura a srác és ha már katasztrófa filmet nézek, szeretem, ha van kinek drukkolni. Ami negatívum, hogy annak idején Leonardo Di Capriot is nyálasnak tartottam a Titanic-ban hozott alakításában - nem volt férfias a figura - és ebben a filmben Milo is inkább egy fiatal "rocksztár, mint félelmet keltő gyilkológép.

Browning sokat veszített kislányos bájából...

Emily Browning valamiért titkos kedvencem. Már az első filmjeiben felfigyeltem sza-báj-talan (szójáték) arcára, furcsa metszésű orrára. Emily tíz éves kora óta filmezik és első munkái, amibe belebotlottam, a véres felvezetéssel indító "A szellemhajó - Ghost Ship" és a kicsit több teret engedő "A sötétség leple - Darkness Falls". Mindkettő horrorfilm. Csoda, hogy megkedveltem, amikor kedvenc műfajomban már gyerekként megmutatta magát. Emily azóta is előfordul hasonló szerepekben és igyekszik azon, hogy ne csajos filmek buta kellékeként lássuk a vásznon. (Leszámítva jelen tárgyalt filmünket, ami sajnos egyik főszereplőnek sem enged sok teret a színészi játékra, hiszen a show-t ellopja a Vezúv és maga a katasztrófa. Browning egyik legnagyobb durranása az "Álomháború" Babydoll-ja. A film sajnos egy látványorgia, amelyben a történet szinte elsikkad, de Browning eszméletlenül szexi és érzéki benne.

A mellékszereplők:
Katasztrófafilmről beszélünk, ezért azok akadnak bőven. Néhányuk szerepet is kapott, de volt, aki érezhetően csupán azért került a filmbe, hogy több legyen az áldozat. Értük nem nagyon tudunk izgulni, mert a forgatókönyv olyan kevéssé foglalkozik velük, annyira nem dolgozza ki az alakjukat, hogy maximum egy piálós játékban érnének valami, ha haláluk esetén meg kell inni egy feles rövidet.
Ilyen például Browning beszélgető társa és fél rabszolgája, Ariadne (Jessica Lucas). A karakter más filmben egészen biztosan komoly cinkossá vált volna abban, hogy főszereplőink szerelme kiteljesedjen, vagy egyéb módon hozna a figura valami maradandót a filmben. Itt csupán csinos kellék és eggyel több lehetséges áldozat. Még izgulni sem nagyon tudunk érte, mert amikor számára eljön a vég, valahogy nem sikerült eléggé tragikusra vágni az eseményt. Amolyan volt... nincs.
Hasonló szereplő több is van, de mást nem emelnék ki.

Amikor a fiúknak fel kell kötni a gatyájukat! Ebben az esetben ezt lánccal teszik.

A szülők szerepeire Anderson két erősen B csillagot talált, akiknek voltak már jobb napjai. Sajnos, Anderson nem Tarantino, ezért elképzelhetetlen, hogy a Pompeji lesz az a film, ami után mindkettőjük telefonja elég a sok csöngetéstől. Az apa szinte súlytalan alakját Jared Harris hozza, az anya még feleslegesebb karakterét pedig Carrie-Ann Moss. Míg Harris azonban néha megszólalhat a filmben, addig Moss simán a díszlet egyik dekoratív részévé válik. Mindketten játszottak már jobb és fontosabb szerepet és ami szégyen, hogy a forgatókönyvírók szinte csak jelzés értékűnek írták bele a figurákat a történetbe. Talán van egy rendezői változat, ahol anya és apa elbeszélgetnek egymással, hogy a lányuk vajon honnan ismerheti a gonosz Corvus-t, vagy egy apró jelenet, amely megelőlegezi szerelmük erejét, melyet halálukban tanúsítanak. Velük kapcsolatban a legtöbb kihagyott ziccer.

Milo kezdetben ellenségnek beígért gladiátor társa, aki nevetséges módon mégis a szövetségese lesz - olyan édes, ahogy egy cellába zárják a két bajnokot, hogy farokméregetéssel múlassák az időt, mielőtt kiontják egymás belét - Atticus (Adewale Akinnuoye-Agbaje). Nevéről nekem a hírhedt amerikai börtön, Attica jut eszembe. Van is némi hasonlóság: Mindketten könyörtelenek, közük van a bezártsághoz és Atticus fekete, akárcsak Attica lakóinak nagy része. (Hú, de szar!) Adewale kimondhatatlan neve ellenére folyamatosan előkerül A filmek szereplőinek listájáról. Nem rossz színész és a figura, amit most hoz, végletekig igazságos és lovagias. Csoda, hogy ennek ellenére a film szerint már csupán egyetlen utolsó harc választja el attól hogy Róma törvényei szerint szabad ember lehessen. Karaktere pontosan azt az utat járja be, amire számítani lehet.

A főgonosz pedig nem más, mint a televíziózás Jack Bauere, Kiefer Sutherland. Hiába a jelmez és belőtt séró, nem hittem el, hogy ő egy legyőzhetetlen hadvezér. Állandóan azt vártam, hogy a háttérben megszólal az operatív csoport jellegzetes telefon csengő hangja és elhívják, hogy megmentse a világot. Ennek ellenére Sutherland kihozza az alakból, amit tud, kár, hogy ez a szerep nem neki való. Talán olyan sokat láttuk már "realista" filmekben, hogy egyszerűen nem lehet komolyan venni egy kosztümös szerepben. Sutherland számomra az a figura, akinek fizimiskája annyira egybe nőtt a tévésorozatos karakterével, hogyha meglátom egy másik stílusú darabban, azonnal kirángat a díszletek közül és emlékeztet rá: vigyázz, ő Jack Bauer.
Ez azonban az én hibám, nem az övé. Ami viszont sokat ront az összképen, hogy Sutherland karaktere is egydimenziós figura, aki végletekig gonosz. Van rá utalás, hogy honnan ismerheti Cassiát, de sajnos ezt a szálat túl felületesen kezelik.

Van még néhány egyéb karakter, akik miatt most nem koptatnám a billentyűt, ám még megemlítésre érdemes Proculus (Sasha Roiz), mint Corvus fekete lelkű jobbkeze. Jóképű, simulékony, egysíkú figura, aki bárkibe beledöfi a kardot, akire rámutatnak. Hiába lenne jó karakter, ha egyszerűen semmit nem tudunk meg a hátteréről.

A zene erős közepes. Mikor már azt hinném, hogy ez igen, komoly munka, visszasüllyed a középszerűségbe. A trükkökért nem voltam oda. Érdekes, de mai szemmel az 1997-ben készült Titanic is hitelesebbnek tűnik a szememnek, mint ez a modern számítógép varázslat.

Figyeld:
- A kiláncolt gladiátorokkal végrehajtott aréna harc. Kicsit ragacsos és töredezett - a vágás miatt - de azért lehet izgulni a fiúkért.
- Áruld el nekem, hogy a két főszereplő között mikor tudott kialakulni az a szerelem, ami a végén hajtja őket!
- Kit Harington hasa kockás. Csajok, lehet olvadni!

Pozitívum: Milla Jovovich-ot a férjecskéje (a rendező)
nem tette bele ebbe a filmjébe. Mondjuk, belegondolva, el nem tudom képzelni, miért nem ő kapta meg az anyuka szerepét?

A film egyetlen igazán értékelhető pontja, ami nem teljesen klisés, az a befejezés. Csodálom, hogy ebben a formában meg merték lépni, ami viszont hozzátesz az élvezeti értékéhez.

50%

Miért? - Mert a film egyetlen klisé halmaz, szinte nélkülöz minden eredetiséget és realitást.
A 3D-t pedig nem tudom értékelni, hiszen nem olyan változatban láttam. Amúgy sem szeretnék egy filmet csak azért szeretni, mert a pofámba csapódik a vászon.