A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dianne wiest. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dianne wiest. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. szeptember 9., hétfő

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)


Rendezte: James Bridges

A film Mafab adatlapja: Bright Lights, Big City (1988)

Megtekintés: Úgy érzem, nem véletlen, hogy korábban ezt a filmet valahogy elkerültem!

Ahogy öregszem, egyre-másra kerülnek elő olyan filmek a nyolcvanas, kilencvenes évekből, amiben kedvenc színészeim játszanak, valahogy engem mégis elkerültek ezek a műveik. Azután megnézve ezeket a filmeket, rádöbbenek, hogy úgy látszik, valamiféle tudatalatti szelekció miatt egyszerűen kikerültem azon mozijaikat, amiket valószínűleg már kölyökként sem szerettem volna meg. Nem olyan rég írtam az „Éjszakai sólyomról” is, hogy mennyire elmaradt nekem, de pont így nem láttam korai Tom Hanks fantasy-t (Misztikus játék), valami gyilkos játékról, vagy Schwarzenegger akció krimijét sem, aminek ebben a pillanatban csupán a német címe jut eszembe, filmes kártyák halovány emlékeként: Der City Hai.

Negyven elmúltam, Michael J. Fox nagyjából visszavonulásra kényszerült - értsd, szerepel itt-ott, de azért az nem ugyanaz, mint húsz éve - szörnyű betegsége miatt én pedig ha találok olyan filmes oldalt, ahonnan le tudok tölteni pár, számomra korábban nem látott filmet, akkor csak töltök... csak töltök... Míg végül a vinyóm tele lesz csupa olyan „holmival”, amiket jobb esetben megnézek, rosszabb esetben átpörgetek és törlök.

Azért egy Michael J. Fox film nem járhat így, főleg, ha volt benne egy Kiefer Sutherland, egy Dianne Wiest és egy gyermekkori enyhe szerelem, Phoebe Cates. Frances Sternhagenről már nem is beszélve! Mert őket mind ismerem névről és egy-egy filmjükbe bele is futottam.
Fox ismét egy yuppie – már, ha jól használom a szót – és mintha a „Titkos utam a csúcsra" (Valahogy a "Dupla vagy semmi" címet mindig elfelejtem) című komédiából lépett volna át, ami a külsejét jelenti. Vagy innen lép majd oda? Fox egyszerűen úgy néz ki, mit a kedves szomszéd srác, mert a „Vissza a jövőbe” Marty McFly-a olyannyira rátelepedett a karrierjére, mint hozzá csatolt karakter, hogy én, átlagnéző, el sem fogadnám másféle szerepkőrben. Talán ezért sem láttam a Vietnami háborús moziját sem, amiről tudom, hogy van, bele is kezdtem, de tíz perc után elengedtem. Igaz, a szinkron csúszása is ludas ebben.

Itt viszont Fox a tipikus amerikai srácot hozza, aki nap, mint nap küzd a munkahelyén, nincs szerencséje a szerelemben és a barátai nagyjából olyan égetnivaló skacok, mint ő. Csak van egy komoly bibi. Ez a film nem vígjáték és nem viccesen dolgozza fel ezt a témát, mert azt már láttuk, akár tőle is. Ez a film, valamiért komoly szeretne lenni és ennek köszönheti, hogy az átlagnézőt, mint én, nagyon gyorsan el is veszíti. Mert itt Jamie (Michael J. Fox) egy igazi kis pöcs, aki csak a bulinak él, felszívja azt is, amit a porzsákban talál és munkahelyén is hazugságokkal helyezkedett el. Azonban minden visszaüt rá és még imádott – vagy inkább bálványozott – felesége is, Amanda (Phoebe Cates) is faképnél hagyja, hogy valódi magyarázatok nélkül kérvényezze a válópert.
Más filmeknél itt állunk a főhős oldalára, amit itt azonban nem tudunk megtenni, mert nem férünk a szívéhez a fickónak, hiszen a könyöke, amivel a kokainos kanalat tartja, egyszerűen útban van. Arról nem beszélve, hogy a munkahelyén sem képes helyt állni, inkább csak alibizik, ami szintén nem szimpatikus olyan embereknek, akik rendesen dolgoznak. Azután az is betesz a kedvelhetőségének, hogy fürdős-kurvaként rinyál egy olyan kapcsolat morzsáiért, amelynek feleslegességével maga is tisztában van és olyan válaszokat követelne, amikre már amúgy is tudja a választ. De ha nem is tudná! Akkor is lehetne úriember és elfogadhatná, hogy ami nem megy, az nem megy.


Ha ezek mellett nem tudtad megkedvelni Jamie-t, ami belátom, nem is csoda, azért a forgatókönyv bedobja a magyarázatot zaklatott világlátására, amiben jól megfér a ki sem forrt tehetség mellé párosult korai alkotói válság és az otthonról hozott félárvaságban megforgatott keserűség, amit a szeretett anyuka (Dianne Wiest) betegsége és halála okoz. Mindezek is kevesek ahhoz, hogy a másfél óra alatt érdekeljen Jamie sorsa, mert ilyen sors jut nekünk is, minden ujjunkra, ráadásul, ha már tényleg érdekel valakinek a kálváriája, akkor az legyen olyan, aki a passzív kábulatkeresés helyett inkább célokat tűz ki maga elé, hogy legyen valami, amiért szimpatizálhassunk vele és akár kövessük is. (Persze mondhatnók, hogy hiszen a történet végén pont ez veszi kezdetét emberünk életében, csakhogy azt már nem követhetjük, hiszen a stáblista belekényszerít minket a búcsúzásba.) Jamie-t követni azonban lehangoló, miközben buli után, annyi pénze nem marad zsebben, hogy taxit foghasson, hogy a hűtőjében csak savanyú tej és penészes kenyér lapul és borgőzös fejjel, miután kisírta magát egy volt kolléganőjének – aki mellesleg akár az anyja is lehetne – addig sikerül feltornáznia magát lelkileg, hogy megpróbálja megszexualizálni az egyébként hajlandóságot mutató hölgyet, de ő is (Swoosie Kurtz) érzi, hogy itt nem az intimitásról lenne szó, csupán libidó okozta pillanatnyi vágy és üresség pótlása lenne a cél. Amibe szerencsére Megan figurája nem megy bele és Jamie így már nem látja értelmét, hogy tovább rabolják egymás drága idejét.

Ebben a filmben igaz, hogy megmutatja Fox, mire is képes, ha drámaibb szituációkban kell, mint színész helyt állnia, ugyanakkor pont azt a báját veszítette el, ami miatt szerettem a korábbi filmjeit. Jamie figurája nem szerethető. Sajnálható és szánható. Az viszont nem feltétlenül elég ahhoz, hogy egy film megfelelő médiumként, amolyan generációs filmként kezelje az adott jelent, amiben készült. Mert hiányzik belőle az a tipikus John Hughes hurrá optimizmus, ami miatt az ő filmjeinek címével sokszor találkozom filmes listákban, fiatalságról értekező cikkekben és ami annyira jellemző volt a rendező filmjeinek befejezésére.

Jay McInerney saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami akkor lenne érdekes igazán, amikor Jamie legjobb cimborája, az amúgy még általa is seggfejnek tartott Tad (Kiefer Sutherland) rálőcsöli unokahúgát, hogy az estét töltse vele miután Tad-nek nincs kedve a "csajos" programhoz, azonban a forgatókönyv ezt is félre teszik a film végéig. Halványan azonban a befejezés enged következtetni arra, hogy Jamie talán elfogadja a veszteségeit, leírva azokat felnő, hogy tovább lépve az legyen, aki szeretne és aminek egy felnőttnek lennie kellene: felelős gondolkodású ember.

Azonban fel kell égetnie a múltat maga mögött és talán ezt jelzi, ahogyan barátjától végül elköszön: - Szép pár lennétek Amandával! – ami talán azt jelenti, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy kik az igazán fontosak az életében, akikkel épülhet a jövője és kik azok, akik nem érdemlik meg a rájuk fordított időt.


Michael J. Fox sikeres tévésorozata után (Családi kötelékek) ezzel a szereppel igyekezett egy drámaibb oldalát bemutatni, ami már csak azért sem lehetett maradéktalanul teljesíthető, mert ki volt abban az időben kíváncsi az ő drámaibb oldalára? Aki megszerette szertelen fiatalemberként, az biztosan nem. Én sem. Drámai szerepre vannak drámai színészek és vannak azok, akiket azért nézünk, mert jó kedvet hoznak számunkra. A sors iróniája, hogy szegény J. Fox élete milyen drámai irányba haladt tovább, de legalább addig sok remek komédiát és romantikus filmet hagyott ránk.

Kiefer Sutherland nem nagyon tudott meggyőzni róla, hogy azért szerepelt fiatalon annyi moziban mert olyan remek színész lenne, inkább gondolom azt, hogy Sutherlandként és generációjának nagy szerencsecsomagjaként sokszor volt a tűz közelében. Tény, hogy remek időben szerepelt remek mozikban, remek partnerekkel, azonban legtöbbször pont nem ő volt a főszereplője ezeknek a moziknak. Vagy egyenesen mellékszerepre kárhoztatták – igaz, sokszor ezek jó lehetőségek voltak (Állj mellém!, Az elveszett fiúk) – sokszor pedig nem is nagyon volt igazi főszereplő, így egy lett a csapatból. (Egyenesen át, A vadnyugat fiai) Ez a szerepe ismét a mellékszereplők táborát gyarapítja és nem is nagyon hagy neki sok lehetőséget, lévén alig pár percet láthatjuk. Amikor megcsípett egy-egy főszerepet, sokszor még akkor is mellé dobtak egy partnert, hogy ne érezze magát annyira egyedül. (99-es paragrafus Ray Liottával, Két cowboy New Yorkban, Woody Harrelsonnal)

Eredetileg egy ideig Tom Cruise is versenyben volt Fox előtt a főszerepre, azonban egyrészt nagyon elhúzódtak az alkudozások a producerek és stúdiók között, másrészt a stáb is folyamatosan cserélődött a lassan haladó realizálás miatt. Cruise ráadásul a kábítószerhasználat ellen is erősen ágált, megemlítve, hogy reputációját mennyire leronthatja, azonban a forgatókönyvíró Jay nem nagyon tudta ezt a szálat kiemelni a cselekményből, hiszen nagyjából életrajzi elemekre épült a forgatókönyv, aminek része volt a kokain, a rossz döntések vagy épp az újságírói állás. Foxnak meg pont nem voltak ilyen aggályai.

Phoebe Cates annyiban jó választás, hogy akkoriban sok fiatal férfiember nedves álmaiban volt főszereplő, lévén a „Változó világ” remek medencés jelenetének, ennek ellenére Amanda szerepe egyáltalán nem növelte ázsióját színészként, hiszen ha úgy tetszik negatív karakter, ráadásul alig látható a filmben. Valójában nem is tudom miért vállalta el.

A Vicky-t alakító Tracy Pollan végigkísérte Foxot a pályafutásán (1985-ben csatlakozott a Családi kötelékek stábjához), hiszen a film forgatásának évében házasodtak össze. Így kicsit a film olyan is, mintha az író mellett kicsit a színész önéletrajzi története is lenne...

Mára Michael J. Fox már nem annyira aktív a betegsége miatt és Phoebe Cates is otthagyta a film világát, miután Kevin Kline elvette és született két gyermekük. James Bridges utolsó rendezése volt a film. Sikere visszafogottabb volt, mint az akkoriban készült nemzedék életét boncolgató moziknak, ami nem csoda annak függvényében, hogy Jamie karaktere mennyire nem szerethető.
A rendező, James Bridges itt nem volt felelős a forgatókönyvért és talán ezért is gondolom azt, hogy ez nem annyira a rá jellemző téma és az az érzékenység is hiányzik belőle, mint korábbi filmjeiből, melyeknek forgatókönyvét is jegyezte, és amik inkább underground körökben élveznek egyfajta kult-státuszt.

De végül ez a film is letudva!


60%

Egy elég félrevezető filmposzter, ami első ránézésre egy szerelmi háromszöget sejtet, de mindenképpen egy romantikus mozit...