A vadnyugat fiai - Young Guns (1988)

A vadnyugat fiai - Young Guns (1988)

Rendezte: Christopher Cain

A film Mafab adatlapja: Young Guns (1998)

Megtekintés: Egyre inkább meggyőződésem, hogy azok a filmek, amik a nyolcvanas, kilencvenes években készültek, amikor már bőszen videóztam és mégis kimaradtak számomra, nem véletlenül lettek kihagyva. Mostanában már pótoltam néhány elmaradásomat és sok esetben éreztem azt, hogy valójában, jó érzékkel kerültem el ezeket a mozikat. Mert lehet, hogy a kölyök énemnek még tetszettek volna, azonban most, felnőtt fejjel, be kell látnom, hogy ezek között bőven akad mostanra elrozsdált alkotás. És ezeken az sem segít, hogy sztár szereposztásuk van - mert ha kihagytam őket, akkor mostanra talán ez az egy pozitívum, ami megemlíthető velük kapcsolatban. Mondjuk, a fene sem érti, hogy egy olyan mozit, amiben benn lövöldözik egy Estevez, egy Sheen és még egy Sutherland is, miért nem éreztem úgy, hogy látnom kell? Több, mint harminc év elmúltával nem húzom az idegedet: A vadnyugat fiai összecsapott alkotásnak tűnik számomra, amely úgy western, hogy valahogy pont annak az esszenciáját hagyja ki. Unalmas, a főhőst lehetetlen megkedvelni, és az akció jelenetek - egy jó részük kifejezetten improvizált akciózás volt - különösebben nem is érdekesek, nem is látványosak.

Ilyen „A vadnyugat fiai” című western, és most, hogy megnéztem, egyáltalán nincs kedvem a második részre is időt pazarolnom. De azért megnézem majd.

Ha úgy veszem, laza betekintést nyerek Billy, a kölyök életútjába, azaz abba, ahogyan ebben a filmben elképzelték a legendája bemutatását. Mert még nekem sem ismeretlen ez a név, amelyről persze annyit tudok, hogy az amerikai vadnyugat egyik fenegyerekét takarja, aki talán a mi Rózsa Sándorunk vagy egyéb betyárunk újvilági megfelelője. Törvényen kívüli szabadharcos, akit végül utolér megérdemelt büntetése. Mert hiába a toposzok, hiába a legenda, mítosz építés, Billy a kölyök egy könyörtelen gyilkos.
Még akkor is, ha a szimpatikus Emilio Estevez alakítja.

Billyt felkarolja egy Amerikába emigrált angol úriember, John Tunstall (Terence Stamp) aki a vidék második legnagyobb marhakereskedője. Azonban az első számú marhakereskedő, a már ide született Murphy (Jack Palance) a vadnyugat legkönnyebb módján igyekszik félreállítani a konkurenciát: lelöveti, ahogy kell.

Ezt azonban John mentoráltjai nem nézik jó szemmel és egy olyan adok-kapok kerekedik ki a konfliktusból, hogy mell nem marad szárazon. Elönti mindent a vér.

Azonban én egy viszonylag pörgős akciófilmet vártam, vidámat, rugalmasat, frisset, ha már olyan neveket rángattak bele, mint Charlie Sheen, Kiefer Sutherland és még páran. Pl. egy olyan kis habkönnyű lövöldözést, mint amilyen a "Három testőr" lett, csak az meg kardozással. Valami fiatalosat. Ehelyett egy suta dramaturgiában tobzódó, tévéfilmes képi világú és ízű mozit sikerült látnom, amiben a főszereplőként megjelenő Billy leginkább egy pszichopata, aki röhögve lő szitává bárkit, miközben körülötte elhullanak a sokkal jobb sorsa érdemes „barátai”, akiket a film szerint ráadásul elég frissen ismert meg, hogy valódi érzelmi kötődés alakulhasson ki közöttük. Talán pont ezért is olyan hányaveti a karakter és ugrik fejest a balhéba, melynek folyománya, hogy végül nagyjából fél Amerika a nyomukban van és a vérükre szomjazik. Azt ki merem jelenteni, hogy ilyen barátokra nekem nem lenne szükségem.

Azt hittem szórakoztató lesz a film számomra, azonban a western műfaj nem itt kezdődik. Ez csupán megpiszkálása a ponyvaváltozatának, amelyben győz a jobbik rossz. Aki egyértelműen a húzónév lehetett volna, Charlie Sheen, sikeresen megkapta a társaság egyik legrövidebb szerepét. Karakterét legalább olyan banálisan írt(j)ák ki a történetből, amilyen banális történeteket olvasni a régi vadnyugat híres pisztolyhőseiről. Azonban amikor filmen látod, elgondolkodsz, hogy egy-egy lövöldözés mennyire esetleges lehetett és mennyire nem a tudás, mint inkább a karma volt segítségedre.

A vége felé már azon agyaltam, hogy vajon ezek után miről szól majd a második rész, mert ezt folytatni ha nem is lehetetlen, ám tök felesleges. Billy miközben vert helyzetben beszorítják komáival egy épületbe, van olyan szerencsés, hogy sikeresen megszökik és még Murphy, az ősellenség sorsáról is tud gondoskodni. Kétlem, hogy ezt, így, ebben a formában képes lenne ember véghez vinni, azonban a film otromba vágása, az erőltetett lassítások és a forgatókönyv mind segít, hogy elhiggyük, fél tucat ember képes meglógni egy égő házból, amit vagy negyven fegyveres vett körbe és erős tűz alatt tart, ráadásul, a fontosabb ellenségeket még ki is lövik közben. Azonban western filmben még akkor sem feltétlenül keresnék hitelességet és történelmi hűséget, ha azt a fellelt bizonyítékoknak megfelelően sikerült megőrizni az utókornak.

Nem olvastam utána Billy életútjának, ezért akár igaz is lehet, ami itt történik, azonban pl. Billy utolsó lövése, számomra kimeríti a „belenyúlok a forgatókönyvbe, más néven az isten ujja” fogalmát. Ismerve az akkori fegyverek pontosságát, tudva, hogy a hadsereg egy szakasza is pont ott volt, stb. erre így tesznek a gonosz sorsára és a film végére pontot? Okay.

Sikeres lett ez a film annak idején? Annyira biztos, hogy megért egy folytatást.
Összességében „A vadnyugat fiai” papír ízű, buta western-dráma, melyben a kvázi hősök szétlövöldözik a környéket, végül sikeresen megszöknek. Valójában végig úgy tűnik, hogy Billy bosszú-hadjáratát követjük, amit társai, tessék-lássék igyekszenek segíteni és persze a banda egy része rajta is veszt.

Nem sikerült megszeretnem azokat, akikért szurkolnom kellene, még akkor sem, ha John karaktere kifejezetten ezt segítette volna elő.
Remek szereplőgárda, tévéfilmes megvalósítás. A rendező, Cain, munkáival nem verekedte be magát a legjobb rendezők közé, és bár egy évvel korábbi rendezése videón elfogadható kis siker lett - Az új diri - mai szemmel szintén egy elég idejét múlt kis darabról beszélünk.

Korábban említettem, hogy nem tudjuk pontosan, mi történt akkoriban, de pl. Tunstall, akiért bosszút állnának, a valóságban 24 évesen hunyt el! Ebből kiindulva, kezeljük lazán a cselekmény elfogadását, ami amúgy megfelel a legtöbb hasonló témájú westernnek.

40%

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Rendezte: James Bridges

A film Mafab adatlapja: Bright Lights, Big City (1988)

Megtekintés: Úgy érzem, nem véletlen, hogy korábban ezt a filmet valahogy elkerültem!

Ahogy öregszem, egyre-másra kerülnek elő olyan filmek a nyolcvanas, kilencvenes évekből, amiben kedvenc színészeim játszanak, valahogy engem mégis elkerültek ezek a műveik. Azután megnézve ezeket a filmeket, rádöbbenek, hogy úgy látszik, valamiféle tudatalatti szelekció miatt egyszerűen kikerültem azon mozijaikat, amiket valószínűleg már kölyökként sem szerettem volna meg. Nem olyan rég írtam az „Éjszakai sólyomról” is, hogy mennyire elmaradt nekem, de pont így nem láttam korai Tom Hanks fantasy-t (Misztikus játék), valami gyilkos játékról, vagy Schwarzenegger akció krimijét sem, aminek ebben a pillanatban csupán a német címe jut eszembe, filmes kártyák halovány emlékeként: Der City Hai.

Negyven elmúltam, Michael J. Fox nagyjából visszavonulásra kényszerült - értsd, szerepel itt-ott, de azért az nem ugyanaz, mint húsz éve - szörnyű betegsége miatt én pedig ha találok olyan filmes oldalt, ahonnan le tudok tölteni pár, számomra korábban nem látott filmet, akkor csak töltök... csak töltök... Míg végül a vinyóm tele lesz csupa olyan „holmival”, amiket jobb esetben megnézek, rosszabb esetben átpörgetek és törlök.

Azért egy Michael J. Fox film nem járhat így, főleg, ha volt benne egy Kiefer Sutherland, egy Dianne Wiest és egy gyermekkori enyhe szerelem, Phoebe Cates. Frances Sternhagenről már nem is beszélve! Mert őket mind ismerem névről és egy-egy filmjükbe bele is futottam.
Fox ismét egy yuppie – már, ha jól használom a szót – és mintha a „Titkos utam a csúcsra" (Valahogy a "Dupla vagy semmi" címet mindig elfelejtem) című komédiából lépett volna át, ami a külsejét jelenti. Vagy innen lép majd oda? Fox egyszerűen úgy néz ki, mit a kedves szomszéd srác, mert a „Vissza a jövőbe” Marty McFly-a olyannyira rátelepedett a karrierjére, mint hozzá csatolt karakter, hogy én, átlagnéző, el sem fogadnám másféle szerepkőrben. Talán ezért sem láttam a Vietnami háborús moziját sem, amiről tudom, hogy van, bele is kezdtem, de tíz perc után elengedtem. Igaz, a szinkron csúszása is ludas ebben.

Itt viszont Fox a tipikus amerikai srácot hozza, aki nap, mint nap küzd a munkahelyén, nincs szerencséje a szerelemben és a barátai nagyjából olyan égetnivaló skacok, mint ő. Csak van egy komoly bibi. Ez a film nem vígjáték és nem viccesen dolgozza fel ezt a témát, mert azt már láttuk, akár tőle is. Ez a film, valamiért komoly szeretne lenni és ennek köszönheti, hogy az átlagnézőt, mint én, nagyon gyorsan el is veszíti. Mert itt Jamie (Michael J. Fox) egy igazi kis pöcs, aki csak a bulinak él, felszívja azt is, amit a porzsákban talál és munkahelyén is hazugságokkal helyezkedett el. Azonban minden visszaüt rá és még imádott – vagy inkább bálványozott – felesége is, Amanda (Phoebe Cates) is faképnél hagyja, hogy valódi magyarázatok nélkül kérvényezze a válópert.
Más filmeknél itt állunk a főhős oldalára, amit itt azonban nem tudunk megtenni, mert nem férünk a szívéhez a fickónak, hiszen a könyöke, amivel a kokainos kanalat tartja, egyszerűen útban van. Arról nem beszélve, hogy a munkahelyén sem képes helyt állni, inkább csak alibizik, ami szintén nem szimpatikus olyan embereknek, akik rendesen dolgoznak. Azután az is betesz a kedvelhetőségének, hogy fürdős-kurvaként rinyál egy olyan kapcsolat morzsáiért, amelynek feleslegességével maga is tisztában van és olyan válaszokat követelne, amikre már amúgy is tudja a választ. De ha nem is tudná! Akkor is lehetne úriember és elfogadhatná, hogy ami nem megy, az nem megy.

Ha ezek mellett nem tudtad megkedvelni Jamie-t, ami belátom, nem is csoda, azért a forgatókönyv bedobja a magyarázatot zaklatott világlátására, amiben jól megfér a ki sem forrt tehetség mellé párosult korai alkotói válság és az otthonról hozott félárvaságban megforgatott keserűség, amit a szeretett anyuka (Dianne Wiest) betegsége és halála okoz. Mindezek is kevesek ahhoz, hogy a másfél óra alatt érdekeljen Jamie sorsa, mert ilyen sors jut nekünk is, minden ujjunkra, ráadásul, ha már tényleg érdekel valakinek a kálváriája, akkor az legyen olyan, aki a passzív kábulatkeresés helyett inkább célokat tűz ki maga elé, hogy legyen valami, amiért szimpatizálhassunk vele és akár kövessük is. (Persze mondhatnók, hogy hiszen a történet végén pont ez veszi kezdetét emberünk életében, csakhogy azt már nem követhetjük, hiszen a stáblista belekényszerít minket a búcsúzásba.) Jamie-t követni azonban lehangoló, miközben buli után, annyi pénze nem marad zsebben, hogy taxit foghasson, hogy a hűtőjében csak savanyú tej és penészes kenyér lapul és borgőzös fejjel, miután kisírta magát egy volt kolléganőjének – aki mellesleg akár az anyja is lehetne – addig sikerül feltornáznia magát lelkileg, hogy megpróbálja megszexualizálni az egyébként hajlandóságot mutató hölgyet, de ő is (Swoosie Kurtz) érzi, hogy itt nem az intimitásról lenne szó, csupán libidó okozta pillanatnyi vágy és üresség pótlása lenne a cél. Amibe szerencsére Megan figurája nem megy bele és Jamie így már nem látja értelmét, hogy tovább rabolják egymás drága idejét.

Ebben a filmben igaz, hogy megmutatja Fox, mire is képes, ha drámaibb szituációkban kell, mint színész helyt állnia, ugyanakkor pont azt a báját veszítette el, ami miatt szerettem a korábbi filmjeit. Jamie figurája nem szerethető. Sajnálható és szánható. Az viszont nem feltétlenül elég ahhoz, hogy egy film megfelelő médiumként, amolyan generációs filmként kezelje az adott jelent, amiben készült. Mert hiányzik belőle az a tipikus John Hughes hurrá optimizmus, ami miatt az ő filmjeinek címével sokszor találkozom filmes listákban, fiatalságról értekező cikkekben és ami annyira jellemző volt a rendező filmjeinek befejezésére.

Jay McInerney saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami akkor lenne érdekes igazán, amikor Jamie legjobb cimborája, az amúgy még általa is seggfejnek tartott Tad (Kiefer Sutherland) rálőcsöli unokahúgát, hogy az estét töltse vele miután Tad-nek nincs kedve a "csajos" programhoz, azonban a forgatókönyv ezt is félre teszik a film végéig. Halványan azonban a befejezés enged következtetni arra, hogy Jamie talán elfogadja a veszteségeit, leírva azokat felnő, hogy tovább lépve az legyen, aki szeretne és aminek egy felnőttnek lennie kellene: felelős gondolkodású ember.

Azonban fel kell égetnie a múltat maga mögött és talán ezt jelzi, ahogyan barátjától végül elköszön: - Szép pár lennétek Amandával! – ami talán azt jelenti, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy kik az igazán fontosak az életében, akikkel épülhet a jövője és kik azok, akik nem érdemlik meg a rájuk fordított időt.

Michael J. Fox sikeres tévésorozata után (Családi kötelékek) ezzel a szereppel igyekezett egy drámaibb oldalát bemutatni, ami már csak azért sem lehetett maradéktalanul teljesíthető, mert ki volt abban az időben kíváncsi az ő drámaibb oldalára? Aki megszerette szertelen fiatalemberként, az biztosan nem. Én sem. Drámai szerepre vannak drámai színészek és vannak azok, akiket azért nézünk, mert jó kedvet hoznak számunkra. A sors iróniája, hogy szegény J. Fox élete milyen drámai irányba haladt tovább, de legalább addig sok remek komédiát és romantikus filmet hagyott ránk.

Kiefer Sutherland nem nagyon tudott meggyőzni róla, hogy azért szerepelt fiatalon annyi moziban mert olyan remek színész lenne, inkább gondolom azt, hogy Sutherlandként és generációjának nagy szerencsecsomagjaként sokszor volt a tűz közelében. Tény, hogy remek időben szerepelt remek mozikban, remek partnerekkel, azonban legtöbbször pont nem ő volt a főszereplője ezeknek a moziknak. Vagy egyenesen mellékszerepre kárhoztatták – igaz, sokszor ezek jó lehetőségek voltak (Állj mellém!, Az elveszett fiúk) – sokszor pedig nem is nagyon volt igazi főszereplő, így egy lett a csapatból. (Egyenesen át, A vadnyugat fiai) Ez a szerepe ismét a mellékszereplők táborát gyarapítja és nem is nagyon hagy neki sok lehetőséget, lévén alig pár percet láthatjuk. Amikor megcsípett egy-egy főszerepet, sokszor még akkor is mellé dobtak egy partnert, hogy ne érezze magát annyira egyedül. (99-es paragrafus Ray Liottával, Két cowboy New Yorkban, Woody Harrelsonnal)

Eredetileg egy ideig Tom Cruise is versenyben volt Fox előtt a főszerepre, azonban egyrészt nagyon elhúzódtak az alkudozások a producerek és stúdiók között, másrészt a stáb is folyamatosan cserélődött a lassan haladó realizálás miatt. Cruise ráadásul a kábítószerhasználat ellen is erősen ágált, megemlítve, hogy reputációját mennyire leronthatja, azonban a forgatókönyvíró Jay nem nagyon tudta ezt a szálat kiemelni a cselekményből, hiszen nagyjából életrajzi elemekre épült a forgatókönyv, aminek része volt a kokain, a rossz döntések vagy épp az újságírói állás. Foxnak meg pont nem voltak ilyen aggályai.

Phoebe Cates annyiban jó választás, hogy akkoriban sok fiatal férfiember nedves álmaiban volt főszereplő, lévén a „Változó világ” remek medencés jelenetének, ennek ellenére Amanda szerepe egyáltalán nem növelte ázsióját színészként, hiszen ha úgy tetszik negatív karakter, ráadásul alig látható a filmben. Valójában nem is tudom miért vállalta el.

A Vicky-t alakító Tracy Pollan végigkísérte Foxot a pályafutásán (1985-ben csatlakozott a Családi kötelékek stábjához), hiszen a film forgatásának évében házasodtak össze. Így kicsit a film olyan is, mintha az író mellett kicsit a színész önéletrajzi története is lenne...

Mára Michael J. Fox már nem annyira aktív a betegsége miatt és Phoebe Cates is otthagyta a film világát, miután Kevin Kline elvette és született két gyermekük. James Bridges utolsó rendezése volt a film. Sikere visszafogottabb volt, mint az akkoriban készült nemzedék életét boncolgató moziknak, ami nem csoda annak függvényében, hogy Jamie karaktere mennyire nem szerethető.
A rendező, James Bridges itt nem volt felelős a forgatókönyvért és talán ezért is gondolom azt, hogy ez nem annyira a rá jellemző téma és az az érzékenység is hiányzik belőle, mint korábbi filmjeiből, melyeknek forgatókönyvét is jegyezte, és amik inkább underground körökben élveznek egyfajta kult-státuszt.

De végül ez a film is letudva!


60%

Egy elég félrevezető filmposzter, ami első ránézésre egy szerelmi háromszöget sejtet, de mindenképpen egy romantikus mozit...

Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni - Shoot to Kill (1988)

Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni - Shoot to Kill (1988)

Rendezte: Roger Spottiswoode

Megtekintés: Vannak olyan filmek, amiket nosztalgikus újranézni.

Menjünk sorjában.
1988-ban ez a film egy korrekt thrillerként működött és az évek alatt sem hámlott le minden héj róla. Az eleje eléggé feszült a gyilkos zsarolóval, gyilkosságokkal. Van a filmnek tétje. Utána jön a kalandfilm rész a szereplők fejlődésével és a becsempészett humorral, majd végül, visszatérünk a civilizációba és a lezárás egy leszámolással végződik, miközben a főszereplők között kialakul a megérdemelt kölcsönös tisztelet és barátság, amire ugyan nem erősítenek rá a végletekig, de ettől függetlenül egy "buddies" moziként is aposztrofálható.
Jól van felépítve, feszesen. Spottiswoode amennyire emlékszem rá - a nevét sem véletlenül jegyeztem meg az évek során - egyenletes minőséget hozó rendező volt. Persze nem állítom, hogy a James Bond film rendezése - A holnap markában - Tomorrow Never Dies (1997) - volt szakmailag a legjobb döntése, de azért voltak olyan filmjei is, mint a szórakoztató "Air America - Air America (1990)" vagy a nálunk kifejezetten közönség kedvencként ismert "Egyik kopó, másik eb - Turner & Hooch (1989)".

A Gyilkos lövés - érdemes megemlíteni, hogy ez a hivatalos magyar forgalmazási cím, míg a klasszikus szinkronos változat esetében a narrátorhang az "Ölni vagy meghalni" címet olvassa be, de a külföldi megjelenés is cikornyás, mert az első angliai címváltozatot (Deadly Pursuit / Halálos hajsza) meg kellett változtatni egy Michael Ryan nevű fiatalember miatt, aki 1987-ben lövöldözős ámokfutást rendezett és túl fájó volt még az eset emléke és sajtóvisszhangja. Az eset Hungerford-i mészárlás néven híresült el. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatókönyv első címváltozata "A hegy királyai" címre hallgatott.
A film ma már nem durranna akkorát, mivel komolyabb mozirajongók tisztában lehetnek ismertebb színészek nevével, és így könnyebben párosítanak lehetséges szerepet egy-egy névhez, de 1988-ban még jól ellehetett kendőzni egyes karakterek kilétét azzal, hogy a szereposztásban nem hívjuk fel rájuk a figyelmet. A film is ügyesen aknázta ezt a lehetőséget ki és nagyjából már egy órája megy a film, amikor végre kiderül, ki is a szinte már misztikus képességekkel felruházott gyilkos. Misztikus képesség alatt itt azt értem, hogy nagyon ügyesen képes elmenekülni az FBI karmaiból, bolonddá téve a nyomozókat. Valójában inkább csak elég tökös, ügyes, szerencsés és intuitív.

A film egy sikertelen emberrablási kísérlettel és gyémántlopós zsarolással indul, ami alatt nem ismerjük meg a gyilkost (Clancy Brown) ellenben kiderül, hogy nem hülye, elég erős és könyörtelen. Az FBI nyomozója, a tapasztalt Warren Stantin (Sidney Poitier) is meglepődik rajta, hogy milyen agyafúrtan tud a pszichopata férfi megszökni a rendőrség karmai közül. A tragikus lezárású túszmentő akció viszont felhergeli annyira a fekete nyomozót, hogy a továbbiakban személyes ügyének tekintse a gyilkos kézre kerítését és így, amikor egy füles nyomában az amerikai-kanadai határt kitöltő hegységbe kell bevennie magát, nem habozik, hogy elérje céljait és bár a hegyi életmódban erősen járatlan, kap némi segítséget.
Korábban egy kis csoport túrázni és horgászni indul a hegyekbe, elvágva mindentől. A vezetőjük egy tapasztalt hegyi-vezető, Sarah Rennell (Kirstie Alley), aki történetesen a vidék másik ismert túráztatójának a kedvese. Mikor a kisváros seriffje holttestet talál, a hír eljut Stantin-hoz is, aki gyakorlatilag megzsarolja Sarah kedvesét, Jonathan-t, (Tom Berenger) hogy csak akkor mehet a lány és a feltételezett gyilkos után, ha közben segíti Stantin-t is odajutni. A kényszerű és nehézkes párosításból hamarosan egymásra utaltság lesz, mert a vadon eléggé embert próbáló környezet és mind Stantin, mind Jonathan kerül olyan helyzetbe - nem véletlen dramaturgiai húzás - hogy csak a másik képességeinek köszönhetően tudnak továbbra is mozgásban maradni.
Közel három napos hajsza után a gyilkos és túsza - mondjuk annyira nem logikus, hogy miért nem engedi közben el Sarah-t a férfi, hiszen a városban elég nehéz egy fogollyal lavírozni - egérutat nyer, viszont ezen a terepen már Stantin elemében van és szakmai udvariasságból maga mellett tartja Jonathan-t, míg lezárul az ügy. Erre szükség is van, mert a leszámolásnál mindkettőjük tapasztalatára szükségük lesz.

A film eléggé kerek. Egyetlen negatívumnak az eltelt idő kopottságán kívül talán a befejezés hirtelenségét tudnám felhozni. Van benne kellő humor is és elég feszültség, kaland. Néhány kisebb baki.
Jól építik fel a filmet a leleplezésig, mert finom úgy építik fel a filmet, hogy ne legyen egyértelmű, ki lehet a kakukktojás az öt túrázó férfi közül. Ma már persze van, akinek elég meglátnia a szereposztást és borítékolható, ki lesz a "gonosz", de akkor ez még nem így volt.
Clancy Brown mostanra túlfoglalkoztatott színésszé nőtte ki magát, de 1988-ban alig volt túl a Hegylakó sikerén és a Gyilkos lövés gyakorlatilag csak a hetekig mozifilmje volt.
Sidney Poitier korábban sokat foglalkoztatott karakterszínész volt és Stantin szerepébe tíz éves szünet után bújt. Ma már hajlott kora miatt nem vállal szerepeket, de azt vallom, hogy a filmművészet legfontosabb fekete bőrű színésze, aki szinte valamennyi fontos fekete férfi szerepet eljátszott fiatalsága alatt.
Erre kikacsintva utal is a film, amikor Stantin megjegyzi segítőjének, hogy FBI ügynökként mennyi zűrös ügye volt már. Amiket felhoz példának - Maffia, Klu-Klux-Klan, KGB - azokkal ténylegesen is szembe állt néhány filmjében korábban:
- Csináljuk újra - Let's Do It Again (1975) Maffia (saját rendezése)
- Forró éjszakában - In the Heat of the Night (1967) Klu-Klux-Klán és faji előítélet
- A kis Nikita - Little Nikita (1988) szovjet alvó ügynökök
Megjegyzem, szimpatikus pillanat az is, amikor végül, mikor lehetősége van rá, Stantin ugyanúgy lövi le a gyilkost, ahogyan az korábban végzett a gyémántkereskedő feleségével. Itt megjelenik a szerepben a bosszú is, mint motiváció, ami árnyalja a karaktert.

Amikor Jonathan elkezd átmászni a kötélen, lábbal előre, nagyon nem tartottam azt logikusnak. Azután persze, amikor leszakad a kötél, már egyértelmű, hogy ha fordítva és természetesebben mászik végig a kötélen, a szakadás után lezuhan, mint a szar és vége a figurának. Így viszont Stantin vissza bírja húzni.

Kirstie Alley nagyjából mindenkinek a Nicsak, ki beszél sorozatból lehet ismerős, míg Tom Berenger "A szakasz - The Platoon" filmmel vívta ki a rajongók szeretetét.
A Rotten Tomatoes kritikusainak kissé túl magas a 100%-os értékelése a filmről, de szerintem is simán elviszi a 80%-ot.
Nálam még sokat hozzátett a filmhez John Scott zenéje, amely jazz-es alapokat sem nélkülöz, de igazán a főmotívum használása tetszik benne. Lent belehallgathatsz.

A film Mafab adatlapja: Gyilkos lövés - Shot to Kill (1988)

Ha szeretnéd látni
- Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni (1988)

A film kategóriában és összképben a már korábban méltatott "Egy ártatlan ember" című Tom Selleck dráma testvérfilmje is lehetne.

Bűntény a támaszponton - The Presidio (1988)

Bűntény a támaszponton - The Presidio (1988)

Rendezte: Peter Hyams

A film Mafab adatlapja: The Presidio (1988)

Megtekintés: Hyams közepes munkáinak egyike kellemes másfél óra kikapcsolódás, ha szereted a krimit és az erős karaktereket.

Gyerekként viszonylag korán találkoztam Hyams nevével, hiszen rengeteg filmet néztünk válogatás nélkül, melyekbe belecsúsztak az ő művei is. Hyams sosem volt túl eredeti rendező, csak korrekt iparos, még akkor sem, ha néhány filmnél nem csak a direktori széket tette magáévá, hanem az operatőr, fényképezés és egyéb feladatköröket is. Igazán kimagasló sikerei szerintem sosem voltak, viszont akad pár olyan cím a filmjei között, amik elég szórakoztatóra sikeredtek. Meg néhány nagyon gány munka is.

A csúcson szakmailag a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évekig volt, szerintem és a kilencvenesben sikerült a legsikeresebb filmjeit összehoznia, anyagi szempontból, de ehhez kellett Jean-Claude Van Damme karizmája is.
Az első filmje, amibe belebotlottam és annak ellenére is nagy hatással volt rám, hogy mélyebb összefüggéseit nem értettem, a "Földi űrutazás - Capricorn One (1978) volt, melyben az összeesküvés elmélet számomra mellékes volt a sivatagban, menekülés közben átélt kalandok mellett. A film betekintést engedett a színfalak mögé, hogy mi történhetne, ha az űrkutatás egy lufi lenne, amely bármikor kilyukasztható.
A Hanover Street-et a mai napig nem láttam - hm - a "Gyilkos bolygó - Outland (1981) viszont remek Délidő parafrázis, átemelve sci-fi környezetbe.
A "Rémült rohanás - Running Scared (1986) egyszerű ujjgyakorlat, a "Hajszál híján - Narrow Margin (1990) pedig tisztelgés Hitchcock zsenije előtt. (Zárt tér, végig tartó feszültség és meglepetések.)
A két Van Damme móka után pedig lassan hanyatlani kezdett a karrier. (Timecop, Sudden Death)

A Presidio egy katonai támaszpont, amely nincs hermetikusan elzárva San Francisco városától. Egy katonai negyed, ahol sokan állomásoznak és tesznek eleget szárazföldi kötelezettségeiknek. Egy este betörőket riaszt meg Patti Jean (Jenette Goldstein) tizedes és meggyilkolják. A menekülő tettesek azonban nem csupán a katonai területen okoznak problémát, hanem átérve a városba, autóbalesetet okoznak, amelyben városi rendőrök is meghalnak.
A város kirendelt nyomozója, Jay Austin (Mark Harmon) korábban katonaként Presidioban teljesített szolgálatot, de nézetkülönbség miatt elhagyta a katonaság kötelékét és a városi rendőrségnél lett felügyelő. Amikor nyomozás közben visszatér a bázisra, újra feléled közte és a korábbi felettese között kialakult feszült viszony.
Alan Caldwell ezredes (Sean Connery) egyáltalán nem örül, hogy a gyilkossági ügyben olyan valaki nyomoz, akit egykor fegyelmivel bűntettek, főleg, mikor kiderül, hogy az illető a lányával (Meg Ryan) kezd flörtölgetni.
A kezdeti ellenszenvet lassan a tisztelet és az egymásra utaltság váltja fel, míg végül sikerül felgöngyölíteniük a nem túl bonyolult, de annál nagyobb haszonnal járó ügyet.

65%

Érdekességek:
Jenette Goldstein alakította korábban a "Bolygó neve: a halál - Aliens (1986)" Vasquez közlegényét és ott is egy hasonló párbeszéd hangzik el közötte és egy férfi szereplő között, mint ebben a moziban:
- Ne felejtsd el, hogy mégsem vagy férfi! - szól az egyik katona hozzá.
- Csak amennyire te! - feleli a nő.
Hasonlóan szólt be Hudson (Bill Paxton) karakterének:
- Vasquez, néztek már férfinak?
- Nem. És téged?

A filmben fontos szerep jut Hyams visszatérő márkajelének a Spota névnek. Több filmben is feltűnik ez a fura név, amely a feleségéhez köthető, akinek három gyermeket köszönhet és 1964 óta házasok!

Hyams-et az Amerikai Operatőrök Társasága (ASC) eddig nem vette fel a tagjai közé, habár a rendező a legtöbb filmjét maga fényképezte. Egyszer közel volt hozzá, de végül levélben elutasították, amit bekeretezve kitett az irodája falára.

Don Johnson-t az utolsó pillanatban lecserélték Mark Harmonra, mert a Miami Vice sorozat forgatása esedékes volt.

Szó volt Kevin Costnerről is Jay Austen szerepében, de állítólag ő Connery viselkedése miatt nem vállalta az új közös munkát - Korábban együtt dolgoztak az Aki legyőzte Al Capone-t mozin.

A film címével ellentétben alig játszódik a támaszponton.

Ne várd a csodát! - Miracle Mile (1988)

Ne várd a csodát! - Miracle Mile (1988)

Rendezte: Steve De Jarnatt

A film Mafab adatlapja: Miracle Mile (1988)

Három poszterváltozat

Megtekintés: Valamikor ez egy izgalmas kis film lehetett, mostanra azonban egy bugyuta abszurdum.

A film a romantikus komédiából a végére átcsap egy filmdrámába, amelyben épp elfért egy nagyon kevés akció is. A nyolcvanas évek végére, mikor begyűrűzött hozzánk a videó láz, tucatnyi blőd amerikai akció filmet néztünk végig, amikre nem is emlékszünk. Ez a darab nem volt benne, pedig megkockáztatom, ha gyerekként látom, akkor egy enyhe nosztalgiát éreznék a történet iránt, amely Amerika utolsó óráit meséli el, egy szemszögből.

Igen, a film gyakorlatilag az utolsó órákat eleveníti fel egy szerelem közeli állapotba került fiatalember szemén keresztül. Harry Washello (Anthony Edwards, a későbbi Vészhelyzetes Green doki) belebotlik egy fiatal pincérnőbe, aki iránt olthatatlan szerelemre gyullad. Az esti randit önhibáján kívül lekési és amikor az étterem mellől fel kívánja hívni a kis hölgyet, hogy kiengesztelje a késéséért, véletlenül hozzá fut be egy téves hívás, amely meggyőzi őt arról, hogy Amerikai vétlen rakétatámadást indított az oroszok ellen és a válaszcsapás hetven perc múlva esedékes és letarolja a nagyobb városokat, köztük Los Angeles-t, ahol szereplőink ténferegnek.

A film kezdetben kedvesen bohókás, míg végül, ahogy fogy az idő, mind szürreálisabb kalandozásokhoz vezet. Harry ugyan végül sikeresen teljesíti magán-küldetését, ám nem igazán sikerül úgy, ahogy eltervezte. Ettől még szerelmesével lehet örökre...

A nyolcvanas években, a hidegháború és atomfenyegetés után a fajsúlyos drámákat a nyolcvanas években felváltották a diszkó fényű, giccses akció sci-fik és fantasy kalandozások. A videónak térhódításának köszönhetően mód volt rá, hogy a mozi után hazavigyük a filmeket és ez váratlanul nagyon sok, korábban leforgatásra érdemtelen mű előtt megnyitotta a kaput, hiszen, amire nem biztos, hogy beülnek a moziba, azt még mindig hazavihetik a hétvégére.

Ennek köszönhetően rogyásig rakták a polcokat olcsón forgatott bugyuta filmekkel, melyekből néha ilyen-olyan környezetben kult mozi lett. Vagy, mert a főszereplője később karriert csinált és az adott filmet igyekezett megtagadni, vagy mert a témája volt éppen divatos, esetleg a zeneszerző munkája állította a középpontba a művet, vagy csak a kereskedelmi televíziózás kapta vállára a darabot.

A "Ne várd a csodát!" eredetileg a Homályzóna mozifilm egyik szegmense lett volna, pozitívabb befejezéssel, míg végül a játékidő miatt húzni kellett a forgatókönyvből és kimaradt. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a produkció gyakorlatilag az ötlettől a bemutatásig, nyolc egész évig alakult, formálódott. Végül két hónap alatt leforgatták!
Ebben a mozifilmben debütált Peter Berg, aki később olyan filmeket rendezett, mint A királyság vagy a Csatahajó.

Peter Berg abszolút cameo szintű megjelenése, mielőtt ismert rendező lett volna.

A film végig nehezen vehető komolyan, ezért majdnem az utolsó percekig kétséges, hogy megtörténik-e, amiről szó van benne.
Lehetett volna az egész egy álomfilm is, ami arról szól, Harry valójában mennyire fél a kialakuló kapcsolattól, hiszen kinek ne lett volna rémálma, mikor még csak ismerkedési fázisban voltunk életünk szerelmével. Főleg arról álmodva, hogy esetleg elveszítjük.
A film ezt az elegáns és profán befejezést nem játssza meg, így be kell érnünk a vásznon látott, depressziós befejezéssel.
A "Tangerine Dream" készítette hozzá a zenét és ugyan eredeti lemezen is birtoklom, nem ez a formáció legütősebb filmzenéje. Sőt. Valójában belegondolva, nem is értem a hype-ot, ami a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult az együttes körül. Egyedül talán a Tűzgyújtó zenéje volt az, amit élvezettel hallgatok meg tőlük azóta is. A csapat 71-től már részt vett filmzenei munkákban 2001-ig, hogy közel 15 év kihagyás után összedobjanak egy videójáték zenét a Grand Theft Auto V.-höz.

Ha a filmet párhuzamba akarnám valamelyik filmmel állítani, akkor hirtelen a "Lidérces órák - After Hours (1985) jut eszembe, ami hasonlóan egy éjszakát mutat be, férfi a főszereplő, egy nőt igyekszik megszerezni, közben túlélni. Csak annak pozitívabb a lecsengése. Nem lepődnék meg, ha a film hatott volna a rendezőre is, még annak ellenére is, hogy eredetileg már 1980-tól épült a történet.

Ha szeretnéd látni ezt a poszt-apokaliptikus jövőkép előtti percekben játszódó vizuális baromkodást: Töltsd le a filmet innen!

50%

Zene: Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) (1988)

Zene: Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) (1988)

Nem feltétlenül szeretek bele betétdalokba, de vannak kivételes esetek.

Egyik ilyen a Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) című dala, amely egy dal az összetartozásról.

Történetesen ez a klip első filmes megjelenése 1993-ra datálható, a Benny és Joon című romantikus komédiában. Főszereplők Johnny Depp és Winona Ryder.

Az együttes dala videoklipként 1988.08.16.-án mutatkozott be és John Booth rendezte.

Egy másik nagyon jó filmes feldolgozás, flash mob beütéssel pedig Dexter Fletcher romantikus filmjéből lett kiemelve, a "Sunshine on Leith"-ből. Fletcher inkább színészként lehet ismerős, olyan darabokból, mint "A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső" vagy az új "A három testőr".

Ha viszont rendezőként ilyen hangulatos darabokat tud összehozni, akkor kívánom, hogy inkább csak rendezzen!

Sunshine on Leith.

Főszerepben George MacKay és Antonia Thomas.

Enjoy!

Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)

Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)

Rendezte: Christopher Crowe

Bizonyos szempontból nálam a Saigon - a tiltott zóna megfelel a Lángoló Mississippi testvérfilmjének. Több okból is, amelyeket hevenyészett módon fogok felskiccelni neked:
Mindkét film egy nyomozásról szól, melyet leginkább "fentről" próbálnak megakadályozni, nem vallási értelemben. Gyilkossági ügy áll a történet középpontjában, ám a felszín alatt a filmek a fajgyűlölet, rasszizmus kérdéseit is erősen boncolgatják. Mindkét film az amerikai történelem egyik csúfos időszakának idővonalán helyezkedik el. A főszereplők itt is, ott is, két nyomozó, akik valamiért szakmájukon belül eredményesek. (Különbség, hogy a másik filmben a tapasztalt róka vs. elméleti szakember, míg itt két dörzsölt és izgága szereplőnk van.)
Az áldozatok mindkét filmben egy elnyomott közösség tagjai, akiket agyon lőnek, mindkét film 1988-ban készült, hatvanas években játszódik, szuggesztív zenét használ (bizonyos jeleneteknél nagyon jól aláfesti a történést, a feszültséget) és sok konfliktust mutat be a két rassz között. Egyikben a fekete és fehér közösség, másikban az amerikai katonák és a vietnami lakosok. És persze Willem Dafoe!


Kell ennél több hasonlóság a két filmhez? Nem hinném...
Mindkét filmet megszoktam pár évente nézni. Érdemes, mert nagyon jó a régi, eredeti szinkron - nem tudom, készült e friss, de ha igen, ennél nem lehet jobb. (Az eredeti szinkronban a Lime Green nevű thai biztonsági főnököt csak simán takonyként szólítják meg, ami jól mutatja, mennyire sértőek tudtak lenni az amerikaiak, ha akartak.) Tetszik a miliő, amit felfest a vászonra. A főszereplők és mellékszereplők. A dráma és az érzések, amelyeket felébreszt bennem a két film.

Támadás utáni sokk-hatás.

Nem akarok visszatekintést írni, milyen volt a Vietnami háború. Nem vagyok hiteles történelem tanár, amit tudok, főleg filmekből "szedtem össze". Aki meg akar, utána olvashat a neten, hiszen gugli a barátunk. Egy biztos; mint említettem, ez az amerikai történelem egyik lemoshatatlan szégyenfoltja.
A végére gyakorlatilag olyan nagy volt a paranoia az amerikai katonák között, hogy már csak azért is ki kellett őket vonni a térségből, mert félő volt, hogy kárt tesznek mindenkiben.

Történet:
1968, Saigon: Gregory Hines) kapja az ügyet és nem azért, mert annyira együttműködőek, vagy ügyesek, hanem mert nem nagyon van más a térségben, aki alkalmas lehet az eset felderítésére. Neki is látnak, ám az egyetlen szemtanút, aki képes lenne azonosítani a gyilkost, szabályosan kivégzi egy banda, és mivel az áldozat és a mellé rendelt védőőrizet is amerikai katonákból áll, kissé felbolydul a hadigépezet. Az idő hirtelen luxuscikké lesz; gyors eredményeket kell felmutatni, mert ha híre megy, hogy egy magas rangú, katonai tiszt sorozatgyilkosként tizedeli az őslakos nőket, az nagyon rossz hírét vihetné a hadseregnek. (Nem mintha, maga a háborús tevékenység nem lett volna rossz reklám a hadseregnek... nemde?)
Valaki öli a bangkoki, a piros lámpás negyed kurváit. Szex után az illető agyonlövi a lányokat. Két tapasztalt katonai nyomozó kapja a kevés nyommal kecsegtető ügyet, mer a gyanú szerint egy katona tiszt lehet az elkövető. Buck McGriff (Willem Dafoe) nyomozó és társa, Albaby Perkins (

Buck és Albaby mind mélyebbre ásnak, ahol már az erőszak és az őrület az úr. Maguk sem tudják, tippjük sincs, ki lehet olyan magas rangú, hogy kivégzéseket rendeljen meg, vagy kellő befolyással bír politikai erőkre, hogy embereket mozdítson el, akik esetleg tudnak valamit. A puzzle darabkákból nagyon lassan alakul ki a kész válasz, nem kevés meglepetéssel. Egyetlen segítségük a hátukat néha bevédő felettesük, Dix (Fred Ward), akinek van annyira jó a pozíciója, hogy ne kelljen megtorlástól félnie, ha kiborul a nyomozati-bili.

Érdekesség:
Dafoe volt az első, aki leszerződött a stábhoz, míg Gregory Hines-nak lobbiznia kellett a szerepért.
Az alacsony költségvetés miatt heti hat napot, sokszor 16-18 órákat forgattak.
A piros lámpás negyed felvételeit eredeti helyszíneken forgatták.
Hines sokszor improvizált a jeleneteiben. Pl. a bemutatás középső ujjal, vagy a farokletépés megkezdése hirtelen "jött".
A helikopterből bábukat dobáltak ki. Együtt a rendező, Christopher Crowe, a színész, Scott Glenn-nel. (Scott Glenn munkásságát rengeteg hasonló, nem egyszerű karakter jellemzi.)
Amanda Pays - egy időben valami hajsampon reklámban vagy hasonlóban név szerint említik a művésznőt a magyar tévében - kevés mozis munkáinak egyike.

Szereted a filmzenéket? - Hallgass bele a film soundtrackjába oldalt!

75%

Egy kicsit kommerszebb, mint a korábban tárgyalt Lángoló Mississippi

Ha megnéznéd:
- Saigon (1988)

Lángoló Mississippi - Mississippi Burning (1988)

Lángoló Mississippi - Mississippi Burning (1988)

Rendezte: Alan Parker

Sok film készül/készült már az amerikai rasszizmusról. Volt, amelyik giccsesre sikerült, volt, amelyik száraz és realista. Jelen darab egészen jól egyensúlyozik a dráma és történelmi betekintés kötelén. Valóban ilyen volt akkor az élet? Talán. Talán tényleg voltak városok, megyék, ahol hétvégi program volt a négereket megfélemlíteni. Sőt, talán ma is találunk ilyen, eldugott városkákat. Ezt Európai szemmel nehéz megérteni, feldolgozni, hiszen a fajgyűlölet ilyen formáját, átlagos európai ember nem ismerheti. És addig jó neki. Volt egyszer egy diktátor, aki saját népét uszította egy vallási csoport ellen, de ott egybefonódott egy háborúval, így elég nehéz külön szedni az eseményeket. Amerika más tészta. Ott egyik bevándorló népcsoport nyomott el egy másik bevándorló, behurcolt népcsoportot. Az őslakosokról már nem is beszélve. (Ők tudnának még mesélni, milyen is amikor az embert saját földjeiről üldözik el, mészárolják halomra.

Alan Parker filmje azonban nem akar nagyot markolni. A hatvanas évek rasszizmusát tálalja egy gyilkossági nyomozás mögé bújtatva. Nem lehet azonban eldugni. A gyilkossági ügy igazából mellékes, a lényeg a két oldal és a közöttük meghúzódó demarkációs vonal, amely valójában, a politikától megtámogatva, harcol ez ellen.

1964. Három polgárjogi aktivista rossz helyen kezdi terjeszteni nézeteit. Miközben elhagynák Jessup megyét, néhány fehér csuhás férfi - ki más, mint a Klu-Klux-Klán - megállítja őket és rövid úton lemészárolja. Mivel aktivisták, komoly felelősségük van és szigorú ütemtervük. Nem jelentkeznek be idejében, hogy jól vannak. Utolsó ismert tartózkodási helyük a magnólia virágáról híre Jessup megye. Rövid úton két FBI ügynököt eresztenek a forró nyomra, hiszen elvileg a fiúk még valahol a megyében lehetnek. Valószínűleg holtan.

Frances McDormand fontos mellékszerepben

A két nyomozó tökéletesen megfelel a rendőrös buddie filmek karaktereiknek. Egyikük az öreg róka, a tökös "helybéli", Rupert Anderson (Gene Hackman), aki már mindent látott és pontosan ismeri, hogyan működik a világ az isten háta mögött. Társa az ambiciózus, de végletekig előírás követő, nyalka és kissé nyálas Alan Ward (Willem Dafoe) detektív. Két világ.



Még rendesen összeszokni sem volt idejük. Tudják, amit tudnak és, hogy hova mennek. Anderson kicsit nagyobb rálátással rendelkezik az ilyen ügyekre, valamiért mégis a hozzá képest zöldfülű Ward a megbízott főnök. Ennek köszönhető, hogy a film folyamatosan egyfajta tanítási folyamat. Anderson végig tanítja, okítja fiatalabb társát, míg az egyfajta erkölcsi iránymutatóként fogalmazza meg a néző számára a necces kérdéseket. Anderson álláspontja fokozatosan elnyomja Ward-ét, hiszen ő "van otthon" ezen a terepen. Ward végül eljut arra a pontra, mikor már nincs több kérdése, és így alárendeli magát tapasztalt társának. Ez jó, mert így végül eredményeket is tudnak elérni.

Nagy kedvencem, Brad Dourif a nyegle seriffhelyettes

Az egy helyben topogást megnehezíti a városka felső vezetése és a teljes büntetés végrehajtás. Mivel a dramaturgia nem sokáig hagyja a nézőt kétségek között, hogy kik a tettesek és kik állnak mögöttük, inkább rágyúr a feketék és fehérek közötti feszültséggel terhes hangulat megfestéséhez. Parker fokozatosan adagolja a gyűlöletet és erőszakot és már-már a csúcsig járatja. Éppen csak elkerüli a giccses hatásvadászat szélét. Azért megkapirgálja. Olyan jelenetekkel, mint pl. amikor a főcím alatt láthatjuk, hogyan is oldották meg annak idején a nyilvános csapok használatát. Aki nem élt benne nem tudhatja, ám vannak, akik még emlékeznek a boltokra felfüggesztett plakátokra: "Zsidóknak belépni tilos!" - mert így megy/ment ez.

Jessup megye maga a pokol a feketék számára. Mint néző, felvetődött bennem a kérdés, hogy ez a sok megfélemlített ember vajon miért nem költözött kevésbé viszontagságos területre, hiszen '64-ben azért már nem mindenhol lehetett tetten érni ezt a fajta gyűlöletet.

Michael Rooker már pályája elején jól hozta a köcsögöt.

A nyomozás sosem hozna eredményt, csak bizonyítékok gyűjtésével. Ehhez szerencse kell, meg fifika. Anderson pedig hozza az öreg zsaru trükköket.

Precíz film. Szépen felépítve, kevés üresjárattal. Talán, ha pár erőszakosabb jelenetet összevonnak, rövidebb lehetett volna.
Gene Hackman még egy enyhe romantikus szál is jutott. Ő a főszereplő. Willem Dafoe meg tökéletes partner.
A zene Trevor Jones feszült munkája.

80%

Ha tetszett, nézd meg:
- Amistad - Amistad
- 12 év rabszolgaság - 12 Years A Slave
- Saigon, a tiltott zóna - Off Limits
(Mert ezekben is van rasszizmus és erőszak)