A következő címkéjű bejegyzések mutatása: willem dafoe. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: willem dafoe. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 15., csütörtök

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)



Rendezte: Oliver Stone

A film Mafab adatlapja: Born on the Fourth of July (1989)

Megtekintés: Ez a film egy olyan témát boncolgat, amiről igyekeznem kell a legnagyobb tisztelettel beszélni, de nem azért, hogy védjem benne Amerikát. Sőt! Mindig is érdekeltek a világ nagyobb történelmi fordulópontjai, főleg, amik háborúkba torkolltak és elég közel voltak hozzám időben. Két kedvenc témám így a II. Világháború és a Vietnami. Ne kérdezd vonzódásom okát, számomra sem világos.
Ezek feldolgozásából néztem meg a legtöbb filmet, egyik kedvenc sorozatom is Világháborús, ám leszögezem, nem a felfoghatatlan emberáldozatok, tömegek halálát okozó háborús összecsapások miatt, érdekel, hanem a háború emberekre gyakorolt hatása az, ami miatt foglalkozom vele. A pszichológiája jobban érdekel, mint maga az "akció".

Az "Elit Alakulat" (Melynek eredeti címe is (Band of Brothers) azt jelzi, ami miatt érdeklődésemre tart számot) esetében a hihetetlen bajtársiasság mellett ami még nagyon érdekelt, hogy ez a csapatnyi fiatal férfi között milyen erős kapcsolat tudhatott végül kialakulni és a tragikus események milyen mértékben nyomták rá hatásukat a további életükre. Nem véletlen, hogy a sorozat legjobb részeinek tartom az interjú-részleteket, az utolsó részben pár mondatban elmesélt sorsokat, a fontosabb túlélőkkel kapcsolatban és a lezárást, amely nem tudom mennyire hiteles: - Winters tényleg a társánál dolgozott-e és ha igen, milyen hangulata lehetett egy kifejezetten amerikai BBQ sütögetésnek, amikor ez a két ember és a családjaik esetleg összeterelték a baráti társaságot.
A "Ryan közlegény megmentésében" is akkor könnyezem kicsit - először rendesen bőgtem - amikor Ryan az őt megmenteni igyekvő, de az utolsó összecsapásnál meggyilkolt Miller kapitány sírjánál összeomlik és a családja köré gyűlik, hogy támogassák.
Ezek azok a filmes pillanatok, amik igazán megérintenek és amik velem maradnak azután is, hogy legördült a függöny. Egyfajta férfiromantika marad bennem és azon képzelődöm, hogy ezek az emberek, néha mindkét oldalon, egy tragikus és felfoghatatlanul brutális élethelyzetben, hogyan változnak meg pszichésen és milyen módon alakul ki ember és ember között egy semmivel össze nem hasonlítható kötődés, barátság vagy millió esetben csak egy apró, ám mégis közös emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagy bennük.

Ha belegondolok, még azok a filmek lehetnek igazán érdekesek, ha valakit ez a téma vonz, amiben a két oldal katonái kötnek egymással barátságot, még akkor is, ha korábban azzal a szándékkal öltötték magukra uniformisukat és csatolták fel fegyvereiket, hogy az ellenséget elpusztítsák. 
Mégis, néhány esetben, valamilyen külső vagy belső hatásra, akár egy angol és német, amerikai és japán katona között is kialakulhat egy olyan szoros kötődés, ami mindet felülír, amit korábban vallottak, vagy amivel teletömték a fejüket. 

A Vietnami háború egy kicsit más, mert időben szinte még tartott, mikor megszülettem, így, majdnem mondhatom, hogy beleszülettem, ami annak függvényében persze barokkos túlzás, hogy kis országom csak kis mértékben lehetett érintett az eseményekben, ráadásul, mivel 74-es születésű vagyok, addigra Amerika már hivatalosan kiszállt ebből a groteszk, történelmüket meghatározó és felülíró eseményből. A II. Indokínai háború ugyan 20 évet karolt át, 1955-től 1975-ig, Amerika alig nyolc évet áldozott fel történelméből, hogy leszámoljanak a politika által ellenségnek kiáltott kommunista befolyás ellen, hogy egy tőlük távoli országban kezdjenek egy olyan háborúba, amelyre nem voltak felkészülve és aminek hatását nem mérték fel körültekintően, hogy végül, mondhatni, az USA megélje a legnagyobb szégyent, amit korábban elképzelhetetlen tartottak: Vereséget szenvedjenek egy rosszul felmért, alul-értékelt ellenségtől.




Arra sem nagyon emlékszem, hogy iskolai tanulmányaim között mikor vettük a Vietnami háborút és korát, mert egyszerűen erről semmilyen emlékem sincs, sem általánosból, sem az érettségi idejéből, bár volt valami Kennedy, meg New Deal, meg egy Watergate botrány 1972-ben, ami végül, amennyire emlékszem, egyenes utat nyitott annak, hogy a lemondó Nixon után végre eljöjjön az ideje annak, hogy Amerika lenyelve a keserű pirulát és korábbi, végtelenül patrióta nézeteit, 1973-ban fogja a kalapját és távozzon a Vietnami hadszíntérről.

Csakhogy, ami addig történt a bő nyolc év alatt, a bevonulásuktól a kivonulásig, az egy teljes generációt vágott taccsra, akkor is, ha személyes érintettségük volt benne a harctéren, akkor is, ha otthon maradtak és megtagadták, hogy harcoljanak. Harcba hívott tehát a haza, sokatok agyát átmosta jól hangzó lózungokkal, miközben egy ideig a polgárság nagyobbik része biztosította támogatását felétek, hogy amíg ti felvértezve a hamis ideákkal elmentetek meghalni, addig hazai földön forduljon a széljárás és arra érkezz haza, hogy mintha azok lennének kevesebben, akik a te oldaladon állnak és amiről azt hitted, majd dicsőséget hoz neked. 

A "Született július 4.-én" pedig egy végtelenül hazafi identitású amerikai férfi története, aki nem kérdőjelezte meg a hazájának érveit és kérésének hitelességét és jogosságát, mert akkor már hosszú ideje mosták a fiatalok agyát azzal, hogy a Szovjetunió igyekszik befolyását kiterjeszteni Ázsiára és onnan tovább, akár az egész Földre. Azonban a politikai berendezkedése egyáltalán nem felelt meg az Amerikai gazdasági képnek, amely a vagyonok elosztását teljesen másképpen képzelte el, mint az egyébként üzleti alapú gondolkodást favorizáló amerikai felső tízezer.
Az egyszeri amerikai fiú pedig megrészegült attól, hogy az elnök csatára hívja és meggyőzi róla, hogy nincs más mód, mint visszaküldeni a kommunistákat oda, ahonnan jöttek és ennek egyik állomása Vietnam-ban keresendő.

A film főszereplője, Ron Kovic, akit a filmben Tom Cruise alakít, történetesen az amerikai függetlenség napján született, ami rányomta életére a hazafiság pecsétjét. Bár eredetileg ír és horvát felmenőkkel rendelkeztek a polgári, katolikus család végtelenül patrióta nézeteket vallott, és Kovic apja még részt vett a II. Világháborúban is, ami miatt a hozzáállásuk egy lehetséges háborúhoz, melyben egyik legidősebb fiúgyermekük is érintett lehet, amolyan dicsőség lett számukra. Maga Kovic is így élte meg azokat az időket és nem bírta felfogni, hogy iskolatársai közül oly sokan miért ellenzik hazafias hozzáállását.

Oliver Stone is érintett volt ebben a háborúban (A Szakasz című film főhőse nagy részben Stone karakterére épített) és később, mikor a filmkészítés felé fordult, kötelességének érezte és egyben terápiás céllal igyekezett feldolgozni érzéseit az eseményekkel kapcsolatban, hogy megmutassa Amerikának, beledörgölve az arcába, hogy mi történik akkor, ha bizonyos politikai érdekek miatt csorbul a polgárok érdeke. Stone ugyanis mikor hazatért, minden platformot megragadott, hogy felhívja a visszásságokra a figyelmet, amiket átélt a harcok alatt és miután leszerelt. 

Producerként is érintett volt néhány olyan film elkészítésében, amely foglalkozott a háborúk poklával, de ami fontosabb, maga is rendezett egy filmet, amely egy fiatal katona szemén keresztül mesél a tapasztalatairól, hogy azután fontos filmes díjakat nyerjen. "A szakasz" című filmjével kezdődött és egy trilógiává bővítette. A Vietnami háborúban történteket, három, egymástól eltérő szemszögből mutatta be. 1986-ban tehát elkészült "A szakasz", amely a harctéren átélt borzalmakra fókuszált, 1989-ben a közben megismert aktivista, Kovic támogatásával megfilmesítette a korábbi őrmester majd háborúellenes aktivista életét, míg végül, 1993-ban elkészítse a háborút egy harmadik oldalról, egy Vietnami asszony, Le Ly Hayslip szemén keresztül, aki falujából és a kétoldalú tűzvonalból végül átmeneküljön Amerikába, hogy egy másfajta életet is megismerjen, amely bár messze volt a véres csatamezőktől, mégis hasonlóan fájdalmas élettörténetet mesélt el, halálról, szerelemről, válásról és beilleszkedésről. Talán az első mozi lett a legsikeresebb és bár mindhármat láttam, a kedvencem, összetettsége miatt, a középső, a Tom Cruise nevével miatt még nagyobb nézettséget gyűjtő "Született július 4.-én" lett. Mellékesen teszem hozzá, hogy egy Vietnami ismerősömmel beszélgettem arról, hogy neki milyen érzés, amikor amerikai akciófilmekben azt mutogatják, hogy amcsi katonák lemészárolják az ázsiai oldal katonáit. Mosolyogva mesélte, hogy azért náluk is készül egy-egy film a témában, amikben törékeny vietnami fiúk késelnek le egy egész szakasznyi, kigyúrt, tipikus amerikai katonát, szóval őt nem zavarja az ilyesmi.

Kovik kezdetben nem volt megbékélve az ötlettel, hogy a charme-os szépfiú, a tinilányok kedvence alakítsa a vásznon, főleg a színészi kvalitásait kritizálva. Cruise azonban miután ráharapott a szerep lehetőségére, maximalizmusával hamar meggyőzte a kétkedőket, beleértve a stúdiót is, akik szerint nincs felkészülve egy ilyen nehéz, drámai szerepre. Ne felejtsük, karizmája miatt később is előfordult, hogy egy könyv szerzője erősen ágált ellene, hogy azután alakításával - Interjú a vámpírral, Lestat szerepében - rácáfoljon a vele szemben támasztott kifogásokra. Kovic végül, elismerő gesztusként egy bronzcsillaggal is honorálta a színész teljesítményét. Magam is csodálkozom, hogy megkapta a szerepet, hiszen Cruise július 3.-án született, így nehezebb volt beleélnie magát a főszereplő helyzetébe, aki egy nappal későbbi születésű!*vicceltem... Cruise és Stone egészen odáig ment a szerep autentikusságának elérésében, hogy szakértőkkel tárgyaltak egy olyan gyógyszer használatával kapcsolatban, amely képes az idegek megbénítására. Használatának ötletét azonban azonnal elvetették, amikor a vizsgálataik közben kiderült, a szer hatásossága szintúgy kétséges, mint a biztonságossága. A gyártási költségek megugrása is kétségessé tette a produkció létrejöttét, amíg a rendező és főszereplője le nem mondott az egyben kifizetett gázsiról, hogy inkább majd az esetleges bevételekből részesüljenek. 




A "Született július 4.-én" tehát végighalad egy férfi életén, aki először elvakultan szolgálja a hazáját és miután csalódik benne a hazatérése után, szembeforduljon mindennel, amiben korábban hitt és mi mégis neki adunk ebben a pálfordulásban igazat, hiszen itt a kispolgár az, akit becsaptak. Kovic aktivistaként tehát 180 fokkal fordult szembe a rendszerrel, mert saját tapasztalatai, kvázi mellőzöttsége világossá tette számára, hogy elárulták őt és valamennyi társát. Visszailleszkedésüket a társadalomba semmilyen értékelhető formában nem készítették elő, mint, ahogy arra sem lettek felkészítve, milyen súllyal nehezedik az ember lelkére a háború pokla. Ronccsá tették őket és Uncle Sam nem akarta állni a javíttatás költségeit! 
Kovik, Cruise és Stone között pedig kialakult egy szoros barátság. Azoknak igyekeztek megragadni a figyelmét, akik nem láthattak bele minden oldal kártyáiba. Ezért is olyan szép ez a fejlődéstörténet, ahogyan Ron szemén keresztül nem csak az idegen ország, hanem a hazája kínált vesszőfutását is végig kellett járnia. Szerencsére, csak annyira szentimentális a film, amennyire a valóság lehetett, így nem véletlen, hogy Ron iskolai szerelmével (Kyra Sedgwick) végül nem kel egybe és Ron katonaként a tiszteletből eljusson a hajléktalan csöves-veteránig, akinek sorsára senki nem kíváncsi. 

Nagyon hatásos jelenetekben ismerhetjük meg személyiségét, melyekből kettőt kiemelnék:
Az első, amikor Kovic a feletteseinek igyekszik elmondani, hogy ő a felelős annak a társának haláláért, akit tévedésből mellkason lő és megöl. Nagyon érezhető a szövegben és játékban az ember gyötrődése, amivel egyszerre igyekszik igazként vállalni a felelősséget, ugyanakkor mégis védekezik kicsit, magát is védve, ahogyan dadogva ismételgeti, hogy "azt hiszem, azt hiszem...", mert ha kimondja, egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül, hogy megölte egy társát, az minden szépítés nélkül egy elítélendő cselekedet lenne, hiába akad enyhítő körülmény.

A másik, ahogyan Kovic és édesanyja (Carolina Kava) kapcsolatát ábrázolják. A nő arca, amikor enyhén megvonaglik (csak nem az undor suhan át rajta?) amikor fia a középiskolai birkózó versenyen elveszíti a meccsét. Vagy amikor Ron hazatér, lebénult lábakkal, a család és szomszédok körbeállják és a férfi csak az anyjára képes figyelni, amikor az kijön a házból. Ahogyan kifürkészné annak arcát, hogy vajon mit gondol most a fiáról és helyzetéről. Szerintem ez az egyik legerősebb jelent a filmben, amire az operatőr, Robert Richardson úgy erősít rá, hogy a kamera szinte az asszony szemén keresztül mutatja a fiát, aki a kerekesszékben ülve nézi őt fürkészőn. Richardsont nem véletlenül jelölték Oscar-ra, bár, ekkor még nem kapta meg, de rá két évvel, szintén Stone keze alatt a JFK-ért azonban már átvehette a szobrocskát.

HistoryforSale



Kyra Sedwick-nek ez volt az első komolyabb filmszerepe, ami elindította a maga csendes sztár útján. Nem sokkal a forgatás előtt ment feleségül Kevin Bacon-hez, akivel jelenleg is egy pár, ráadásul a forgatás alatt már első gyermeküket várta! Willem Dafoe és Tom Berenger szerepeltetése nem volt kérdéses, igaz, két teljesen más karaktert alakítottak, mint "A szakaszban". Rajtuk kívül is rengeteg ma már ismert név jelenik meg aprócska szerepekben. Így lett Bob Gunton orvos, vagy Vivica A. Fox prostituált, hogy csak kettőt említsek meg. Megérne egyébként egy Top20-as gyűjtést, hogy kik kerültek még be. :)

John Williams érzékenyen nyúlt a történethez és két fontos témát variál gyönyörűen a zenei albumon, amely azonban felemás érzést kelthet bennünk, mivel a betétdalok mellett nincs fél órányi eredeti filmzene rajta, de legalább azok szép pillanatok. A betétdalok közül a kedvencem, az unásig nézett videóklip miatt is, "A Hard Rain's a Gonna Fall" című Bob Dylan nóta, amit a filmhez Edie Brickell dolgozott fel. Gyerekként bele is zúgtam a mezítláb ringó énekesnőbe, igaz, további munkásságát nem követtem. Ennyit a kamaszszerelmekről! Dylan még 1962-ben írta a dalt, második albumához és érdekessége, hogy eredetileg dalötleteinek első soraiból gyúrta össze.

A film számtalan díjat zsebelhetett be és kapott a kritikusoktól hideget-meleget. Mindezek ellenére azt hiszem, ez az egyik kedvenc filmem Cruise-tól és az egyik legkerekebb háborúellenes dráma, ami készült a műfajban. Annak is érdemes adnia egy esélyt, aki kifejezetten utálja a színészt, mert lehet bármennyire megosztó személyiség Cruise, ebben a filmben nagyon erős drámai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

85%



2017. október 30., hétfő

Hét nővér - Seven Sisters (2017)

Hét nővér - Seven Sisters (2017)


Rendezte: Tommy Wirkola

A film Mafab adatlapja: Seven Sisters (2017)


Megjegyzés: Wirkola már első filmjével belopta magát a szívembe, ezért mindig érdeklődve várom aktuális munkáját.

A Vertigo Média végül csak bemutatja Wirkola rendező és Max Botkin - Kerry Williamson forgatókönyvíró páros agymenését, amely a nem túl távoli és egyben antiutópiába vezet bennünket, ahol a föld túlnépesedése miatt már nem lehet engedély nélkül szülni és családonként csupán egy gyermek engedélyezett.

A filmet a trailer megtekintése után nagyon vártam: Korábbi bejegyzés!

Mint említettem, amikor először botlottam egy film főcímében Wirkola nevébe, utána már nem volt kérdés, hogy a továbbiakban figyelni fogok rá. A hatalmas mű címe: Halott hó - Død snø (2009), amely a keresztségben a roppant kifejező és tökéletesen spojleres "Náci zombik" címet kapta. Néhány egyenetlenséget leszámítva egészen gyorsan megtalálta stílusjegyét a direktor, ami nem más, mint a gore jelenetek szinte kiszámíthatatlan alkalmazása. A későbbiekben roppant stílusosan volt képes a vért és pusztítást vászonra vinni. Első amerikai munkája ugyan kereskedelmileg talán nem durrant túl nagyot - bár még így is összekaristolt közel 300 millió dollárt - de megismertette a nevét a horrorkedvelőkkel. Az amerikai debütálás a "Boszorkányvadászok" volt, amely a mozibemutató finomkodó 88 perces vágása után kapott egy vágatlan változatot is, pedig már az első változat sem volt éppen finomkodó. (Sok véres jelenet ellenére azért csak átcsuszatolták a filmet a korhatár-bizottságok.

Az alapötlet talán nem túl eredeti és több híres író is elfilozofálgatott már hasonló történeteken a sötét jövőt illetően - az imdb Kurt Vonnegut nevét említi meg példának (A 2B0N2B című novellát itt tudod magyar nyelven elolvasni.) - vagy emlékezzünk a Fortress című Stuart Gordon sci-fire, amely sokkal sötétebb jövőképet festett meg és amelyben bűn engedély nélkül szülni és börtönbüntetés jár érte. Nem csoda, hogy visszatérő témája ez a fantasztikus irodalomnak, hiszen a túlnépesedés mind égetőbb problémánk és logikus gondolkodással hamar rádöbbenhetünk, hogy annak csökkentése, megállítása a közeljövőben valóban reális megoldást kívánhat, hacsak nem kívánjuk felélni a föld tartalékait és mintegy önpusztításba hajszolni magunkat.

A forgatókönyv szerint a jövőben már csak egyetlen gyermeke lehet egy családnak és ezért iker szülésnél a kiválasztott egyeden kívüli többi testvért egy kifejezetten megőrzési célra elkészített hibernáló komplexumba gyűjtik össze, hogy ha a világ valami úton-módon megoldást talált a túlnépesedés megelőzésére, a többi gyermeket is kiengedhessék. Természetesen az egész alapötlet bűzlik, hiszen reálisan mi oka lenne bárkinek, hogy mind több gyermeket "tároljon" drága körülmények között, várva valami olyasmire, ami precíz és hideg logika szerint nem nagyon következhet be. A hibernálás eleve kérdéseket vet fel és nem technikai értelemben, hanem morálisan: Pl. a lefagyasztott gyermekek családja értelemszerűen leéli az életét. Tegyük fel, valamikor a jövőben helyreáll a lakosság növekedésének a kérdése és ki lehet venni a lefagyasztott gyermekeket... Kérdés: Ki fogja őket felnevelni, milyen családi gondoskodásra számíthatnak, ha közben esetleg a vér szerinti rokonaik elhunytak?
Ha meg a népesség nem kezd csökkenni, akkor ezek a jéggyerekek örökké "rabságban" fognak maradni?
És még sok hasonló, ebből fakadó kérdés, amelyre a film végül egy nem túl elegáns, ám annál kiszámíthatóbb választ mutat be.


Főszereplőnk Svédország jelenlegi egyik legfontosabb exportcikke, Noomi Rapace, akinek színészi játéka olyan intenzív volt bemutatkozó - legalábbis a szélesebb közönség ezzel a filmmel ismerte meg - "A tetovált lány" című moziban, hogy azóta több, mint egy tucat amerikai és Európai mozifilmben kapott lehetőséget, hogy A listás, akár Hollywoodi sztár legyen belőle. Rapace egyelőre él a lehetőséggel, és bár arca egyáltalán nem az a klasszikusan vett szép pofi, ezen apró hiányossága mellett bőven kárpótol minket kisugárzása és remek színészi játéka, amelyet ebben a filmben mindjárt hét (!) különböző szerepben élvezhetünk, ugyanis Rapace némi biológiai mutáció miatt mindjárt hetes ikrek formájában jött a világra, akiket nagyapjuk, Terrence (Willem Dafoe) igyekszik megvédelmezni és elrejteni a külvilág elől, ez azonban szinte lehetetlen feladat.

Terrence végül talál egy többé-kevésbé hihető megoldást: A hét lány a hét különböző napjain hagyhatja el a házat (Innen ered a nevük is, ahogy azután egymást hívhatják), hogy egyforma időt tölthessenek a külvilágban, annak eljátszva, hogy egyetlen személyről van szó. Persze ha belegondolunk, ez is egy elég kimódolt dramaturgiai húzás és a valóságban sem működne tökéletesen. Erre hamar felhívja a forgatókönyv a figyelmünket, miután egyikük kilóg a kényszerrabságból és egy olyan sérüléssel tér haza, amelynek gyógyítására nincs mód, sőt, hogy a jövőben ne legyen belőle problémájuk, a többi hat testvérre is drámaian kiható lépéssel kell számolniuk.

A történet valójában akkor kezdődik el, amikor "Hétfő" nem érkezik haza este a munkából és másnap az értetlen testvéreknek végül jobb híján folytatniuk kell a színjátékot, anélkül, hogy a kérdésükre, amely a film egyik címváltozata is volt korábban - Mi történt Hétfővel? - tudnák a választ. Természetesen amellett, hogy a látszatot igyekeznek megőrizni, nyomozniuk is kell, hogy biztosítsák a túlélésüket, hiszen felnőttek esetében már közel sem olyan könyörületes a kormány, mint gyermekekében és ezért félő, hogy ha kiderül a testvérek létezése, hamar likvidálhatják őket.


Wirkola jól kufárkodik a forgatókönyvvel, igyekszik a stílusára jellemző véres jeleneteket is nem öncélúan és megfelelően adagolni. Fontos szerepben feltűnik a mostanában - mióta megbotoxolta az arcát - hanyagolt Glenn Close is, akit évek óta nem láttam normális filmszerepben... tévésorozat szerep itt nem ér.
Rapace odateszi magát a hét alakításban és bár történetileg nem túl logikus, hogy a testvérek egymástól ennyire elütő egyéniséggé cseperedtek, nekünk nézőknek kellemes hét, különböző alteregóként figyelni a színésznő játékát, ami még a CGI adta lehetőségek mellett sem volt egy egyszerű feladat, a teljes egészében Romániában forgatott akció-sci-fi film esetében.
Wirkola magával hozta néhány színészét korábbi filmjeiből, bár, ők nem biztos, hogy tudnak majd élni a lehetőséggel és talán a lábukat sem sikerül majd megvetni az amerikai filmpiacon, azonban jó látni, amikor Európai színészek keverednek tengeren túli kollégákkal.
A forgatókönyvre ráfért volna még némi politúr, főleg, hogy Botkin első forgatókönyv vázlata már 2010 óta kering filmgyártó berkekben. Legalábbis a jövőkép és az első fél óra komplexebb felépítése miatt, hogy kidolgozzák az eljárás körüli körítést, hiszen ha nekünk, nézőnknek is vannak ezzel kapcsolatban kérdésünk, akkor a filmben bemutatott társadalomnak is kell, hogy legyen, és csak akkor működik megfelelően egy antiutópia, ha a benne foglaltak legalább valamennyire logikusan vannak felépítve.
Ettől eltekintve a film bőven nézhető darab, agytornának kiváló.

A "Hét nővér" egy igen szórakoztató, kalandos utazás egy lehetséges, negatív jövőképben, amelynek megtekintését csak ajánlani tudom, apró, logikátlanságai ellenére is. A befejezés pedig teret enged sok filozofálgatásnak a testvéri szeretet, családi kötelékek kohéziójáról.

70%

Ha megnéznéd, akkor irány a mozi: 2017.November.23.-tól a film a mozikban!



2017. augusztus 1., kedd

Trailer: Seven Sisters a.k.a. What Happened to Monday? (2017)

Seven Sisters a.k.a. What Happened to Monday? (2017)


Tommy Wirkola norvég filmrendező 2007-ben kezdte meg filmes ámokfutását, amelynek második állomása a "Halott hó (Magyarul Náci zombik) - Dead Snow (2009)" olyan underground hírnevet szerzett neki, hogy meghívta Hollywood, hogy mindjárt rendezzen egy korhatáros mesefilmet, kifejezetten felnőtteknek. Ez lett a "Boszorkányvadászok - Hansel & Gretel: Witch Hunters (2013)", amely szűk 50 millióból gazdálkodott kb. és összesen felkúszott 220 millió bevétel fölé, ami nem rossz eredmény, ám egyelőre a film végén is meglebegtetett második rész egyelőre parkolópályára került. Az első hétvégi alacsony eredmények nem szegték Wirkola kedvét és hazájában összecsapta a Náci zombik még elborultabb és abszurdabb folytatását, amit viszont egyértelműen nem lehet egy percre komolyan venni.

Három év hallgatás és halogatás után végül Wirkola ismét Amerikában összedobta a Netflixnek két nem túl tapasztalt forgatókönyvíró közös gyermekének szkriptjét, a "Hét nővér" című sci-fi poszt-apokaliptikus akció drámát, amely még bemutató előtt kapott új címet: What Happened to Monday?
Max Botkin és Kerry Williamson története egy olyan jövőben játszódik, ahol már erősen korlátozva van a gyermekszületés és az állam erős kezekkel és mindent behálózó figyelemmel követi állampolgárainak fejlődését. Egy anyukának hét ikerlánya születik, akiket a kormány igyekezne megsemmisíteni, ha nagyapjuk (Willem Dafoe) nem rejtené el őket és taníttatná saját szakállára. (Az alapötlet már több sci-fiben előkerült, pl. legutóbb hasonló konfliktussal indult a Terra Nova című sorozat, amely egy évadot élt meg.) A cég könyörtelen vezetőjét Glenn Close alakíthatja.

Technikai okok miatt a hét lánygyermeket a hét napjairól nevezik el. Később az eredeti cím pont az unalmas népmesei felhang miatt lett lecserélve a sokkal érdekesebb, szójátékos új címre, amely keretbe is foglalja a történetet.

A lányok a külvilágtól teljesen izolálva nőnek fel és a legkevésbé különc testvér tartja a kapcsolatot a mindennapi élettel, miközben a többiek saját világukban fejlődnek egymástól teljesen eltérő karakterekké. Azután egy napon az első lánnyal, Hétfővel (Monday - Noomi Rapace) történik valami, kiszivárog némi infó és a teljes államapparátus a nyomukban kezd loholni. Az egyébként hét eltérő habitusú személyiségű lány pedig együtt keresi a válaszokat és igyekszik kiutat találni a szorult helyzetükből.

Remélem a címváltoztatás nem megy majd a kész mű kárára, hiszen nem egy esetben fordult már elő, hogy egy utolsó pillanatban lecserélt cím milyen sokat ronthat egy kész mű megítélésén. Szerencsére a Netflix nem sajnálja a pénzt egyelőre a filmjeibe ölni és számomra a trailer roppant meggyőző lett. Noomi Rapace jó színésznő, ám valahogy eddig nem került túl közel a szívemhez, pedig a 44. gyermekben - Child 44 (2015)kifejezetten tetszett az alakítása. Most, úgy érzem, lehet, hogy új színésznő kedvencem lesz, ha a szintet a film tartja és nem lőttek el minden petárdát a bemutatóban!
Főleg, hogy mind a hét karaktert a svéd származású színésznő játszott el, ami külön megnehezítette a felvételt, lévén, néhány jelenetet hétszer is fel kellett venni és számítógépes trükkökkel összemosni. Így el is húzódott a teljes egészében Romániában forgatott mozi forgatási ideje, közel 100 napra. Érdekes adalék, hogy eredetileg nem Wirkola volt a kiszemelt rendező a projekt élére, bár a korábbi direktor, Morten Tyldum szintén Norvégiából importált direktor, csak ő inkább a "Kódjátszmát - The Imitation Game (2014)" választotta. Az éppen a babérjain ülő Wirkolát ezután keresték meg a film forgatókönyvével és miután igent mondott rá, rövid előkészületek után Európába települt a stáb. Az utómunkálatok miatt mostanra kerülhet majd a film a világhálóra.
Wirkola nem felejtkezett meg azokról sem, akikkel együtt indult el felfelé, ezért korábbi horrorfilmjeiből több színészt is "átmentett" kisebb szerepekre az amerikai produkcióba, ezért előfordulhat, hogy a Náci zombik rajongói ismerős arcokkal is találkozhatnak.

2015. december 16., szerda

Rossz ország - Bad Country (2014)

Rossz ország - Bad Country (2014)


Rendezte: Chris Binker

A film Mafab adatlapja: Bad Country (2014)

Megtekintés: Eszméletlen jó mozi is lehetett volna belőle, ha nem ennyire tévéfilmes a megvalósítás.

A "Testvérbosszú" és más bűnfilmek producere rendezésre adta a fejét. A végeredmény egy sokkal olcsóbbnak tűnő bosszúfilm, amely bőven elfér majd a kereskedelmi tévék esti műsorsávjába. Az akciók rövidek és ötlettelenek. Nem tudom, Binker annak idején a Testvérbosszú forgatása idején hol tartózkodott, de sok kreativitás nem szorult belé. Egyetlen pozitívuma a filmnek, a klisék tömege mellett, hogy ismert arcokat sikerült megnyernie a filmhez.

Elias végre revánsot vett Barnes-on. Miről beszélek? 1986-ban Tom Berenger és Willem Dafoe már játszottak együtt - pár évvel később pedig ismét a Született július 4.-án-ben is - Oliver Stone széthype-olt Vietnami háborús filmjében. Két őrmestert, akiknek személyes ellentéte annyira elmélyül az őrület közepén, hogy Barnes végül "feláldozza" Elias-t, miközben kimentik őket a pokolból. Az a film volt a "Szakasz - Platoon (1986)" A szituáció alig változott: Ismét Berenger a rosszfiú és Dafoe aki morálisan felette áll, de ezúttal a jó kerül ki győztesen a helyzetből, már amennyire ki lehet kerülni az ilyesmiből, mint amiről a film szól.

Bud Carter (Willem Dafoe) fedett nyomozó, aki végre kereskedőnek kiadva magát beépül egy drágakövekre szakosodott bűnbanda vevőkörébe. Mire végre megköthetné az üzletet és tovább léphetne a banda tagjainak ranglétráján, lelepleződik és kitör a balhé. Egyik elfogott kisstílű bűnöző Tommy Weiland (Christopher Denham), akinek bátyja, aki közben igyekszik jó útra térni, sokkal zsírosabb fogásnak bizonyul. hiába nem volt érintett az ékszerügyben, ha a lakása tele van engedély nélküli fegyverekkel. Jesse Weiland (Matt Dillon) rövid úton börtönbe kerül és családjával kezdik zsarolni, hogy feladja a felette álló fontos embereket. Jesse kezdetben ellen bír állni a rendőri nyomásnak, ám miután öccsét holtan találják a cellájában, feladja elveit és meghajol a nyomozó akarata előtt.


Nagyon veszélyes terepre tévednek, miközben az akcióba becsatlakozik az FBI is és még egy tucat egyéb osztály. Jesse szerepe egyre fontosabb és most már a felesége és újszülött gyermekének élete a tét. Végül elszabadulnak az indulatok, nem sikerül kordában tartani az információkat, Jesse pedig lelepleződik. Épp azon dolgozik Bud nyomozóval, hogy hogyan tovább, amikor hírt kapnak róla, hogy az FBI védelme alatt álló feleségét (Amy Smart) és gyermekét kegyetlen brutalitással megölik. Innentől kezdve csupán egyetlen dolog hajtja mind Jesse-t, mint Bud-ot, aki megígérte, hogy megvédi a fiatal nőt: a bosszú. Némi segítséggel pedig elindulnak New Orleans-ba, hogy leszámoljanak a gyilkosokkal.

A film története nem rossz, de mintha már láttunk volna már sok hasonlót. Legfrissebb hasonló filmélményem a napokban megtekintett Sicario volt, amiben az ex-kábítószer kereskedő (Benicio del Toro) szövetkezik a DEA-val és egyéb nyomozó hatóságokkal, hogy végül leszámolhasson azokkal, akik családja haláláért a felelősek.
A történet épp ezért, izgalmas, de unásig látott sablonokra épül. A rosszfiú meg lesz zsarolva, hogy vagy lerohad a sitten vagy segít elkapni egykori vagy aktuális főnökeit. A rendőrség megígér mindent, hogy sikeresen befolyásolják, végül valahol kisiklik a terv, bukta lesz, menekülés, leszámolás, bosszú. Ezeket a paneleket szokták variálni.
Itt is ez történik, ahogy megszokhattuk.
Sajnos, a kis költségvetés végi érződik a filmen. Olyan, mintha egy sorozat pilot filmjét néznénk. Moziban esélye sem lenne. Legalábbis nálunk.
A szereposztás remek, habár Tom Berengert nem ismertem fel, annyit öregedett az elmúlt pár évben. Dafoe meg semmit sem változott. Smart a szokásos kellemes bio-díszlet,
Korrekt film, ami többet érdemelt volna.

60%

Ha szeretnéd, tekintsd meg: B A D  C O U N T R Y


2014. július 2., szerda

Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)

Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)


Rendezte: Christopher Crowe

Bizonyos szempontból nálam a Saigon - a tiltott zóna megfelel a Lángoló Mississippi testvérfilmjének. Több okból is, amelyeket hevenyészett módon fogok felskiccelni neked:
Mindkét film egy nyomozásról szól, melyet leginkább "fentről" próbálnak megakadályozni, nem vallási értelemben. Gyilkossági ügy áll a történet középpontjában, ám a felszín alatt a filmek a fajgyűlölet, rasszizmus kérdéseit is erősen boncolgatják. Mindkét film az amerikai történelem egyik csúfos időszakának idővonalán helyezkedik el. A főszereplők itt is, ott is, két nyomozó, akik valamiért szakmájukon belül eredményesek. (Különbség, hogy a másik filmben a tapasztalt róka vs. elméleti szakember, míg itt két dörzsölt és izgága szereplőnk van.)
Az áldozatok mindkét filmben egy elnyomott közösség tagjai, akiket agyon lőnek, mindkét film 1988-ban készült, hatvanas években játszódik, szuggesztív zenét használ (bizonyos jeleneteknél nagyon jól aláfesti a történést, a feszültséget) és sok konfliktust mutat be a két rassz között. Egyikben a fekete és fehér közösség, másikban az amerikai katonák és a vietnami lakosok. És persze Willem Dafoe!


Kell ennél több hasonlóság a két filmhez? Nem hinném...
Mindkét filmet megszoktam pár évente nézni. Érdemes, mert nagyon jó a régi, eredeti szinkron - nem tudom, készült e friss, de ha igen, ennél nem lehet jobb. (Az eredeti szinkronban a Lime Green nevű thai biztonsági főnököt csak simán takonyként szólítják meg, ami jól mutatja, mennyire sértőek tudtak lenni az amerikaiak, ha akartak.) Tetszik a miliő, amit felfest a vászonra. A főszereplők és mellékszereplők. A dráma és az érzések, amelyeket felébreszt bennem a két film.

Támadás utáni sokk-hatás.

Nem akarok visszatekintést írni, milyen volt a Vietnami háború. Nem vagyok hiteles történelem tanár, amit tudok, főleg filmekből "szedtem össze". Aki meg akar, utána olvashat a neten, hiszen gugli a barátunk. Egy biztos; mint említettem, ez az amerikai történelem egyik lemoshatatlan szégyenfoltja.
A végére gyakorlatilag olyan nagy volt a paranoia az amerikai katonák között, hogy már csak azért is ki kellett őket vonni a térségből, mert félő volt, hogy kárt tesznek mindenkiben.

Történet:
1968, Saigon: Gregory Hines) kapja az ügyet és nem azért, mert annyira együttműködőek, vagy ügyesek, hanem mert nem nagyon van más a térségben, aki alkalmas lehet az eset felderítésére. Neki is látnak, ám az egyetlen szemtanút, aki képes lenne azonosítani a gyilkost, szabályosan kivégzi egy banda, és mivel az áldozat és a mellé rendelt védőőrizet is amerikai katonákból áll, kissé felbolydul a hadigépezet. Az idő hirtelen luxuscikké lesz; gyors eredményeket kell felmutatni, mert ha híre megy, hogy egy magas rangú, katonai tiszt sorozatgyilkosként tizedeli az őslakos nőket, az nagyon rossz hírét vihetné a hadseregnek. (Nem mintha, maga a háborús tevékenység nem lett volna rossz reklám a hadseregnek... nemde?)
Valaki öli a bangkoki, a piros lámpás negyed kurváit. Szex után az illető agyonlövi a lányokat. Két tapasztalt katonai nyomozó kapja a kevés nyommal kecsegtető ügyet, mer a gyanú szerint egy katona tiszt lehet az elkövető. Buck McGriff (Willem Dafoe) nyomozó és társa, Albaby Perkins (


Buck és Albaby mind mélyebbre ásnak, ahol már az erőszak és az őrület az úr. Maguk sem tudják, tippjük sincs, ki lehet olyan magas rangú, hogy kivégzéseket rendeljen meg, vagy kellő befolyással bír politikai erőkre, hogy embereket mozdítson el, akik esetleg tudnak valamit. A puzzle darabkákból nagyon lassan alakul ki a kész válasz, nem kevés meglepetéssel. Egyetlen segítségük a hátukat néha bevédő felettesük, Dix (Fred Ward), akinek van annyira jó a pozíciója, hogy ne kelljen megtorlástól félnie, ha kiborul a nyomozati-bili.

Érdekesség:
Dafoe volt az első, aki leszerződött a stábhoz, míg Gregory Hines-nak lobbiznia kellett a szerepért.
Az alacsony költségvetés miatt heti hat napot, sokszor 16-18 órákat forgattak.
A piros lámpás negyed felvételeit eredeti helyszíneken forgatták.
Hines sokszor improvizált a jeleneteiben. Pl. a bemutatás középső ujjal, vagy a farokletépés megkezdése hirtelen "jött".
A helikopterből bábukat dobáltak ki. Együtt a rendező, Christopher Crowe, a színész, Scott Glenn-nel. (Scott Glenn munkásságát rengeteg hasonló, nem egyszerű karakter jellemzi.)
Amanda Pays - egy időben valami hajsampon reklámban vagy hasonlóban név szerint említik a művésznőt a magyar tévében - kevés mozis munkáinak egyike.

Szereted a filmzenéket? - Hallgass bele a film soundtrackjába oldalt!

75%

Egy kicsit kommerszebb, mint a korábban tárgyalt Lángoló Mississippi

Ha megnéznéd:
- Saigon (1988)

2014. július 1., kedd

Lángoló Mississippi - Mississippi Burning (1988)

Lángoló Mississippi - Mississippi Burning (1988)


Rendezte: Alan Parker

Sok film készül/készült már az amerikai rasszizmusról. Volt, amelyik giccsesre sikerült, volt, amelyik száraz és realista. Jelen darab egészen jól egyensúlyozik a dráma és történelmi betekintés kötelén. Valóban ilyen volt akkor az élet? Talán. Talán tényleg voltak városok, megyék, ahol hétvégi program volt a négereket megfélemlíteni. Sőt, talán ma is találunk ilyen, eldugott városkákat. Ezt Európai szemmel nehéz megérteni, feldolgozni, hiszen a fajgyűlölet ilyen formáját, átlagos európai ember nem ismerheti. És addig jó neki. Volt egyszer egy diktátor, aki saját népét uszította egy vallási csoport ellen, de ott egybefonódott egy háborúval, így elég nehéz külön szedni az eseményeket. Amerika más tészta. Ott egyik bevándorló népcsoport nyomott el egy másik bevándorló, behurcolt népcsoportot. Az őslakosokról már nem is beszélve. (Ők tudnának még mesélni, milyen is amikor az embert saját földjeiről üldözik el, mészárolják halomra.

Alan Parker filmje azonban nem akar nagyot markolni. A hatvanas évek rasszizmusát tálalja egy gyilkossági nyomozás mögé bújtatva. Nem lehet azonban eldugni. A gyilkossági ügy igazából mellékes, a lényeg a két oldal és a közöttük meghúzódó demarkációs vonal, amely valójában, a politikától megtámogatva, harcol ez ellen.

1964. Három polgárjogi aktivista rossz helyen kezdi terjeszteni nézeteit. Miközben elhagynák Jessup megyét, néhány fehér csuhás férfi - ki más, mint a Klu-Klux-Klán - megállítja őket és rövid úton lemészárolja. Mivel aktivisták, komoly felelősségük van és szigorú ütemtervük. Nem jelentkeznek be idejében, hogy jól vannak. Utolsó ismert tartózkodási helyük a magnólia virágáról híre Jessup megye. Rövid úton két FBI ügynököt eresztenek a forró nyomra, hiszen elvileg a fiúk még valahol a megyében lehetnek. Valószínűleg holtan.

Frances McDormand fontos mellékszerepben
A két nyomozó tökéletesen megfelel a rendőrös buddie filmek karaktereiknek. Egyikük az öreg róka, a tökös "helybéli", Rupert Anderson (Gene Hackman), aki már mindent látott és pontosan ismeri, hogyan működik a világ az isten háta mögött. Társa az ambiciózus, de végletekig előírás követő, nyalka és kissé nyálas Alan Ward (Willem Dafoe) detektív. Két világ.



Még rendesen összeszokni sem volt idejük. Tudják, amit tudnak és, hogy hova mennek. Anderson kicsit nagyobb rálátással rendelkezik az ilyen ügyekre, valamiért mégis a hozzá képest zöldfülű Ward a megbízott főnök. Ennek köszönhető, hogy a film folyamatosan egyfajta tanítási folyamat. Anderson végig tanítja, okítja fiatalabb társát, míg az egyfajta erkölcsi iránymutatóként fogalmazza meg a néző számára a necces kérdéseket. Anderson álláspontja fokozatosan elnyomja Ward-ét, hiszen ő "van otthon" ezen a terepen. Ward végül eljut arra a pontra, mikor már nincs több kérdése, és így alárendeli magát tapasztalt társának. Ez jó, mert így végül eredményeket is tudnak elérni.

Nagy kedvencem, Brad Dourif a nyegle seriffhelyettes
Az egy helyben topogást megnehezíti a városka felső vezetése és a teljes büntetés végrehajtás. Mivel a dramaturgia nem sokáig hagyja a nézőt kétségek között, hogy kik a tettesek és kik állnak mögöttük, inkább rágyúr a feketék és fehérek közötti feszültséggel terhes hangulat megfestéséhez. Parker fokozatosan adagolja a gyűlöletet és erőszakot és már-már a csúcsig járatja. Éppen csak elkerüli a giccses hatásvadászat szélét. Azért megkapirgálja. Olyan jelenetekkel, mint pl. amikor a főcím alatt láthatjuk, hogyan is oldották meg annak idején a nyilvános csapok használatát. Aki nem élt benne nem tudhatja, ám vannak, akik még emlékeznek a boltokra felfüggesztett plakátokra: "Zsidóknak belépni tilos!" - mert így megy/ment ez.

Jessup megye maga a pokol a feketék számára. Mint néző, felvetődött bennem a kérdés, hogy ez a sok megfélemlített ember vajon miért nem költözött kevésbé viszontagságos területre, hiszen '64-ben azért már nem mindenhol lehetett tetten érni ezt a fajta gyűlöletet.

Michael Rooker már pályája elején jól hozta a köcsögöt.
A nyomozás sosem hozna eredményt, csak bizonyítékok gyűjtésével. Ehhez szerencse kell, meg fifika. Anderson pedig hozza az öreg zsaru trükköket.

Precíz film. Szépen felépítve, kevés üresjárattal. Talán, ha pár erőszakosabb jelenetet összevonnak, rövidebb lehetett volna.
Gene Hackman még egy enyhe romantikus szál is jutott. Ő a főszereplő. Willem Dafoe meg tökéletes partner.
A zene Trevor Jones feszült munkája.

80%

Ha tetszett, nézd meg:
- Amistad - Amistad
- 12 év rabszolgaság - 12 Years A Slave
- Saigon, a tiltott zóna - Off Limits
(Mert ezekben is van rasszizmus és erőszak)

2014. június 17., kedd

A Grand Budapest Hotel - The Grand Budapest Hotel (2014)

A Grand Budapest Hotel - The Grand Budapest Hotel (2014)

Rendezte: Wes Anderson

Anderson filmjének sok köze nincs fővárosunkhoz, sem a magyarokhoz, habár, jobban belegondolva, a cím mellett még az egyik karakter neve is magyar vonatkozású. Talán a filmbeli kitalált ország (Zubrowka) egyfajta változata országunknak. (Már, ha az osztrák-magyar monarchián belül keresgélünk...) Igaz, nekünk nincsenek ilyen szép tájaink és patinás szállóink, és természetesen a Zubrowka egyértelműen egy lengyel vodkafajta, de azért mégis...! Szeretnénk, ha ez a mese nálunk vált volna egy történelem részévé. Végül csak visszakanyarodhatunk hazánkhoz, hiszen az inspiráló mű, ami alapján Anderson elkészítette tablóját, attól a Stefan Zweig-től ered, aki csak "hazánk fia", hiszen 1881-ben született Bécsben, az akkori Osztrák-Magyar hazában. Ma már természetesen Ausztria...

Anderson filmje egy hangulatot közvetít. Bohókás, agressziótól sem mentes, szórakoztató hangulatot. Képei, beállításai annyira egyediek, hogy semmivel nem téveszthető össze, története több mesélőn keresztül, flashback formájában jut el hozzánk, parádés színészi alakításokkal és eszméletlen zenei világgal, amely szinte végig él a hasonlóan egyedi képek alatt. Még a durva pillanatok is kapnak némi lágyságot a groteszk beállításoknak köszönhetően.


Talán ezért Anderson filmje nem mindenki számára könnyen emészthető, befogadható. Képei középre pozicionált fókusza egyeseknek fárasztónak tűnhet. Az egész film emlékeztet egy egyedi és precízen kreált színházi darabra. Díszletei vattacukor illatúak, karakterei súrolják az önparódia határát. Néha kikacsintanak más filmekre. (Ralph Fiennes, mikor a náci erőszak ellen fakad ki, megmosolyogtató azok után, milyen hihetően alakította Amon Goetz szerepét a Schindler listájában...) Sok remek színész szinte cameo szintjén jelenik meg, sok teret nem kapnak kibontakozni. Kár az olyanokért, mint Tilda Swinton, Edward Norton, Jude Law vagy Jeff Goldblum. Owen Wilsonért kevésbé. Valahogy a játékidő nem tud velük eleget foglalkozni.

Már azért megéri megnézni, hogy lássuk, Ralph Fiennes mennyire megállja a helyét egy komédiában.
Anderson filmje egy hotel port... concierge-éről mesél, látványosan, terjengősen. M. Gustave (Ralph Fiennes) kb. az 1900-as évek elején egy viszonylag híres múltú hotelben tesz vendégei kedvére. Olyan jól végzi a munkáját, hogy egyik idős hölgyvendége - a felismerhetetlen Tilda Swinton - rá hagyja családjának legfontosabb műkincsét, egy festményt. Az örökösök persze lázadnak, Gustave pedig egyetlen megbízható emberével, a háborús tevékenységű országából menekült Mustapha Zero-val (Tony Revolori) mindenre képes, hogy megmentse magának az értékes zsákmányt. Épp ezért talán ő sem túl szerethető karaktere ennek a színes és már-már marcipántól illatos tablónak. Az abszolút főszereplő a csendes Zero, aki felcseperedvén megosztja kalandjait a nézővel egy közvetítőn keresztül. Közben kapunk vicces párbeszédeket, abszurd humort és némi vért is. És mi nem fogunk unatkozni.


Felsorolni is nehéz, mennyi világsztárt zsúfolt rövid darabjába a rendező. Anderson filmjei annyiban hasonlítanak Woody Allen munkásságára, hogy ő is rengeteg nagy nevet tud rávenni a mókázására szerzői filmjeiben.
Képi világa azonban sokkal kimódoltabb. Filmjei inkább mozgó képes mesekönyvek, mint gördülékenyen, moziként értelmezhető darabok.

De ha van hangulat hozzá, nagyon szórakoztatóak.

80%

Figyeld:
- Eszméletlen jó színészek fognak felbukkanni.
- A képi világ fantasztikus.
- Kár a szóért: látni kell!!!