Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Rendezte: Oliver Stone

A film Mafab adatlapja: Born on the Fourth of July (1989)

Megtekintés: Ez a film egy olyan témát boncolgat, amiről igyekeznem kell a legnagyobb tisztelettel beszélni, de nem azért, hogy védjem benne Amerikát. Sőt! Mindig is érdekeltek a világ nagyobb történelmi fordulópontjai, főleg, amik háborúkba torkolltak és elég közel voltak hozzám időben. Két kedvenc témám így a II. Világháború és a Vietnami. Ne kérdezd vonzódásom okát, számomra sem világos.

Ezek feldolgozásából néztem meg a legtöbb filmet, egyik kedvenc sorozatom is Világháborús, ám leszögezem, nem a felfoghatatlan emberáldozatok, tömegek halálát okozó háborús összecsapások miatt, érdekel, hanem a háború emberekre gyakorolt hatása az, ami miatt foglalkozom vele. A pszichológiája jobban érdekel, mint maga az "akció".

Az "Elit Alakulat" (Melynek eredeti címe is (Band of Brothers) azt jelzi, ami miatt érdeklődésemre tart számot) esetében a hihetetlen bajtársiasság mellett ami még nagyon érdekelt, hogy ez a csapatnyi fiatal férfi között milyen erős kapcsolat tudhatott végül kialakulni és a tragikus események milyen mértékben nyomták rá hatásukat a további életükre. Nem véletlen, hogy a sorozat legjobb részeinek tartom az interjú-részleteket, az utolsó részben pár mondatban elmesélt sorsokat, a fontosabb túlélőkkel kapcsolatban és a lezárást, amely nem tudom mennyire hiteles: - Winters tényleg a társánál dolgozott-e és ha igen, milyen hangulata lehetett egy kifejezetten amerikai BBQ sütögetésnek, amikor ez a két ember és a családjaik esetleg összeterelték a baráti társaságot.

A "Ryan közlegény megmentésében" is akkor könnyezem kicsit - először rendesen bőgtem - amikor Ryan az őt megmenteni igyekvő, de az utolsó összecsapásnál meggyilkolt Miller kapitány sírjánál összeomlik és a családja köré gyűlik, hogy támogassák.

Ezek azok a filmes pillanatok, amik igazán megérintenek és amik velem maradnak azután is, hogy legördült a függöny. Egyfajta férfiromantika marad bennem és azon képzelődöm, hogy ezek az emberek, néha mindkét oldalon, egy tragikus és felfoghatatlanul brutális élethelyzetben, hogyan változnak meg pszichésen és milyen módon alakul ki ember és ember között egy semmivel össze nem hasonlítható kötődés, barátság vagy millió esetben csak egy apró, ám mégis közös emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagy bennük.

Ha belegondolok, még azok a filmek lehetnek igazán érdekesek, ha valakit ez a téma vonz, amiben a két oldal katonái kötnek egymással barátságot, még akkor is, ha korábban azzal a szándékkal öltötték magukra uniformisukat és csatolták fel fegyvereiket, hogy az ellenséget elpusztítsák. 

Mégis, néhány esetben, valamilyen külső vagy belső hatásra, akár egy angol és német, amerikai és japán katona között is kialakulhat egy olyan szoros kötődés, ami mindet felülír, amit korábban vallottak, vagy amivel teletömték a fejüket. 

A Vietnami háború egy kicsit más, mert időben szinte még tartott, mikor megszülettem, így, majdnem mondhatom, hogy beleszülettem, ami annak függvényében persze barokkos túlzás, hogy kis országom csak kis mértékben lehetett érintett az eseményekben, ráadásul, mivel 74-es születésű vagyok, addigra Amerika már hivatalosan kiszállt ebből a groteszk, történelmüket meghatározó és felülíró eseményből. A II. Indokínai háború ugyan 20 évet karolt át, 1955-től 1975-ig, Amerika alig nyolc évet áldozott fel történelméből, hogy leszámoljanak a politika által ellenségnek kiáltott kommunista befolyás ellen, hogy egy tőlük távoli országban kezdjenek egy olyan háborúba, amelyre nem voltak felkészülve és aminek hatását nem mérték fel körültekintően, hogy végül, mondhatni, az USA megélje a legnagyobb szégyent, amit korábban elképzelhetetlen tartottak: Vereséget szenvedjenek egy rosszul felmért, alul-értékelt ellenségtől.

Arra sem nagyon emlékszem, hogy iskolai tanulmányaim között mikor vettük a Vietnami háborút és korát, mert egyszerűen erről semmilyen emlékem sincs, sem általánosból, sem az érettségi idejéből, bár volt valami Kennedy, meg New Deal, meg egy Watergate botrány 1972-ben, ami végül, amennyire emlékszem, egyenes utat nyitott annak, hogy a lemondó Nixon után végre eljöjjön az ideje annak, hogy Amerika lenyelve a keserű pirulát és korábbi, végtelenül patrióta nézeteit, 1973-ban fogja a kalapját és távozzon a Vietnami hadszíntérről.

Csakhogy, ami addig történt a bő nyolc év alatt, a bevonulásuktól a kivonulásig, az egy teljes generációt vágott taccsra, akkor is, ha személyes érintettségük volt benne a harctéren, akkor is, ha otthon maradtak és megtagadták, hogy harcoljanak. Harcba hívott tehát a haza, sokatok agyát átmosta jól hangzó lózungokkal, miközben egy ideig a polgárság nagyobbik része biztosította támogatását felétek, hogy amíg ti felvértezve a hamis ideákkal elmentetek meghalni, addig hazai földön forduljon a széljárás és arra érkezz haza, hogy mintha azok lennének kevesebben, akik a te oldaladon állnak és amiről azt hitted, majd dicsőséget hoz neked. 

A "Született július 4.-én" pedig egy végtelenül hazafi identitású amerikai férfi története, aki nem kérdőjelezte meg a hazájának érveit és kérésének hitelességét és jogosságát, mert akkor már hosszú ideje mosták a fiatalok agyát azzal, hogy a Szovjetunió igyekszik befolyását kiterjeszteni Ázsiára és onnan tovább, akár az egész Földre. Azonban a politikai berendezkedése egyáltalán nem felelt meg az Amerikai gazdasági képnek, amely a vagyonok elosztását teljesen másképpen képzelte el, mint az egyébként üzleti alapú gondolkodást favorizáló amerikai felső tízezer.

Az egyszeri amerikai fiú pedig megrészegült attól, hogy az elnök csatára hívja és meggyőzi róla, hogy nincs más mód, mint visszaküldeni a kommunistákat oda, ahonnan jöttek és ennek egyik állomása Vietnam-ban keresendő.

A film főszereplője, Ron Kovic, akit a filmben Tom Cruise alakít, történetesen az amerikai függetlenség napján született, ami rányomta életére a hazafiság pecsétjét. Bár eredetileg ír és horvát felmenőkkel rendelkeztek a polgári, katolikus család végtelenül patrióta nézeteket vallott, és Kovic apja még részt vett a II. Világháborúban is, ami miatt a hozzáállásuk egy lehetséges háborúhoz, melyben egyik legidősebb fiúgyermekük is érintett lehet, amolyan dicsőség lett számukra. Maga Kovic is így élte meg azokat az időket és nem bírta felfogni, hogy iskolatársai közül oly sokan miért ellenzik hazafias hozzáállását.

Oliver Stone is érintett volt ebben a háborúban (A Szakasz című film főhőse nagy részben Stone karakterére épített) és később, mikor a filmkészítés felé fordult, kötelességének érezte és egyben terápiás céllal igyekezett feldolgozni érzéseit az eseményekkel kapcsolatban, hogy megmutassa Amerikának, beledörgölve az arcába, hogy mi történik akkor, ha bizonyos politikai érdekek miatt csorbul a polgárok érdeke. Stone ugyanis mikor hazatért, minden platformot megragadott, hogy felhívja a visszásságokra a figyelmet, amiket átélt a harcok alatt és miután leszerelt. 

Producerként is érintett volt néhány olyan film elkészítésében, amely foglalkozott a háborúk poklával, de ami fontosabb, maga is rendezett egy filmet, amely egy fiatal katona szemén keresztül mesél a tapasztalatairól, hogy azután fontos filmes díjakat nyerjen. "A szakasz" című filmjével kezdődött és egy trilógiává bővítette. A Vietnami háborúban történteket, három, egymástól eltérő szemszögből mutatta be. 1986-ban tehát elkészült "A szakasz", amely a harctéren átélt borzalmakra fókuszált, 1989-ben a közben megismert aktivista, Kovic támogatásával megfilmesítette a korábbi őrmester majd háborúellenes aktivista életét, míg végül, 1993-ban elkészítse a háborút egy harmadik oldalról, egy Vietnami asszony, Le Ly Hayslip szemén keresztül, aki falujából és a kétoldalú tűzvonalból végül átmeneküljön Amerikába, hogy egy másfajta életet is megismerjen, amely bár messze volt a véres csatamezőktől, mégis hasonlóan fájdalmas élettörténetet mesélt el, halálról, szerelemről, válásról és beilleszkedésről. Talán az első mozi lett a legsikeresebb és bár mindhármat láttam, a kedvencem, összetettsége miatt, a középső, a Tom Cruise nevével miatt még nagyobb nézettséget gyűjtő "Született július 4.-én" lett. Mellékesen teszem hozzá, hogy egy Vietnami ismerősömmel beszélgettem arról, hogy neki milyen érzés, amikor amerikai akciófilmekben azt mutogatják, hogy amcsi katonák lemészárolják az ázsiai oldal katonáit. Mosolyogva mesélte, hogy azért náluk is készül egy-egy film a témában, amikben törékeny vietnami fiúk késelnek le egy egész szakasznyi, kigyúrt, tipikus amerikai katonát, szóval őt nem zavarja az ilyesmi.

Kovik kezdetben nem volt megbékélve az ötlettel, hogy a charme-os szépfiú, a tinilányok kedvence alakítsa a vásznon, főleg a színészi kvalitásait kritizálva. Cruise azonban miután ráharapott a szerep lehetőségére, maximalizmusával hamar meggyőzte a kétkedőket, beleértve a stúdiót is, akik szerint nincs felkészülve egy ilyen nehéz, drámai szerepre. Ne felejtsük, karizmája miatt később is előfordult, hogy egy könyv szerzője erősen ágált ellene, hogy azután alakításával - Interjú a vámpírral, Lestat szerepében - rácáfoljon a vele szemben támasztott kifogásokra. Kovic végül, elismerő gesztusként egy bronzcsillaggal is honorálta a színész teljesítményét. Magam is csodálkozom, hogy megkapta a szerepet, hiszen Cruise július 3.-án született, így nehezebb volt beleélnie magát a főszereplő helyzetébe, aki egy nappal későbbi születésű!*vicceltem... Cruise és Stone egészen odáig ment a szerep autentikusságának elérésében, hogy szakértőkkel tárgyaltak egy olyan gyógyszer használatával kapcsolatban, amely képes az idegek megbénítására. Használatának ötletét azonban azonnal elvetették, amikor a vizsgálataik közben kiderült, a szer hatásossága szintúgy kétséges, mint a biztonságossága. A gyártási költségek megugrása is kétségessé tette a produkció létrejöttét, amíg a rendező és főszereplője le nem mondott az egyben kifizetett gázsiról, hogy inkább majd az esetleges bevételekből részesüljenek. 

A "Született július 4.-én" tehát végighalad egy férfi életén, aki először elvakultan szolgálja a hazáját és miután csalódik benne a hazatérése után, szembeforduljon mindennel, amiben korábban hitt és mi mégis neki adunk ebben a pálfordulásban igazat, hiszen itt a kispolgár az, akit becsaptak. Kovic aktivistaként tehát 180 fokkal fordult szembe a rendszerrel, mert saját tapasztalatai, kvázi mellőzöttsége világossá tette számára, hogy elárulták őt és valamennyi társát. Visszailleszkedésüket a társadalomba semmilyen értékelhető formában nem készítették elő, mint, ahogy arra sem lettek felkészítve, milyen súllyal nehezedik az ember lelkére a háború pokla. Ronccsá tették őket és Uncle Sam nem akarta állni a javíttatás költségeit! 

Kovik, Cruise és Stone között pedig kialakult egy szoros barátság. Azoknak igyekeztek megragadni a figyelmét, akik nem láthattak bele minden oldal kártyáiba. Ezért is olyan szép ez a fejlődéstörténet, ahogyan Ron szemén keresztül nem csak az idegen ország, hanem a hazája kínált vesszőfutását is végig kellett járnia. Szerencsére, csak annyira szentimentális a film, amennyire a valóság lehetett, így nem véletlen, hogy Ron iskolai szerelmével (Kyra Sedgwick) végül nem kel egybe és Ron katonaként a tiszteletből eljusson a hajléktalan csöves-veteránig, akinek sorsára senki nem kíváncsi. 

Nagyon hatásos jelenetekben ismerhetjük meg személyiségét, melyekből kettőt kiemelnék:

Az első, amikor Kovic a feletteseinek igyekszik elmondani, hogy ő a felelős annak a társának haláláért, akit tévedésből mellkason lő és megöl. Nagyon érezhető a szövegben és játékban az ember gyötrődése, amivel egyszerre igyekszik igazként vállalni a felelősséget, ugyanakkor mégis védekezik kicsit, magát is védve, ahogyan dadogva ismételgeti, hogy "azt hiszem, azt hiszem...", mert ha kimondja, egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül, hogy megölte egy társát, az minden szépítés nélkül egy elítélendő cselekedet lenne, hiába akad enyhítő körülmény.

A másik, ahogyan Kovic és édesanyja (Carolina Kava) kapcsolatát ábrázolják. A nő arca, amikor enyhén megvonaglik (csak nem az undor suhan át rajta?) amikor fia a középiskolai birkózó versenyen elveszíti a meccsét. Vagy amikor Ron hazatér, lebénult lábakkal, a család és szomszédok körbeállják és a férfi csak az anyjára képes figyelni, amikor az kijön a házból. Ahogyan kifürkészné annak arcát, hogy vajon mit gondol most a fiáról és helyzetéről. Szerintem ez az egyik legerősebb jelent a filmben, amire az operatőr, Robert Richardson úgy erősít rá, hogy a kamera szinte az asszony szemén keresztül mutatja a fiát, aki a kerekesszékben ülve nézi őt fürkészőn. Richardsont nem véletlenül jelölték Oscar-ra, bár, ekkor még nem kapta meg, de rá két évvel, szintén Stone keze alatt a JFK-ért azonban már átvehette a szobrocskát.

HistoryforSale

Kyra Sedwick-nek ez volt az első komolyabb filmszerepe, ami elindította a maga csendes sztár útján. Nem sokkal a forgatás előtt ment feleségül Kevin Bacon-hez, akivel jelenleg is egy pár, ráadásul a forgatás alatt már első gyermeküket várta! Willem Dafoe és Tom Berenger szerepeltetése nem volt kérdéses, igaz, két teljesen más karaktert alakítottak, mint "A szakaszban". Rajtuk kívül is rengeteg ma már ismert név jelenik meg aprócska szerepekben. Így lett Bob Gunton orvos, vagy Vivica A. Fox prostituált, hogy csak kettőt említsek meg. Megérne egyébként egy Top20-as gyűjtést, hogy kik kerültek még be. :)

John Williams érzékenyen nyúlt a történethez és két fontos témát variál gyönyörűen a zenei albumon, amely azonban felemás érzést kelthet bennünk, mivel a betétdalok mellett nincs fél órányi eredeti filmzene rajta, de legalább azok szép pillanatok. A betétdalok közül a kedvencem, az unásig nézett videóklip miatt is, "A Hard Rain's a Gonna Fall" című Bob Dylan nóta, amit a filmhez Edie Brickell dolgozott fel. Gyerekként bele is zúgtam a mezítláb ringó énekesnőbe, igaz, további munkásságát nem követtem. Ennyit a kamaszszerelmekről! Dylan még 1962-ben írta a dalt, második albumához és érdekessége, hogy eredetileg dalötleteinek első soraiból gyúrta össze.

A film számtalan díjat zsebelhetett be és kapott a kritikusoktól hideget-meleget. Mindezek ellenére azt hiszem, ez az egyik kedvenc filmem Cruise-tól és az egyik legkerekebb háborúellenes dráma, ami készült a műfajban. Annak is érdemes adnia egy esélyt, aki kifejezetten utálja a színészt, mert lehet bármennyire megosztó személyiség Cruise, ebben a filmben nagyon erős drámai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

85%