Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Rendezte: Oliver Stone

A film Mafab adatlapja: Born on the Fourth of July (1989)

Megtekintés: Ez a film egy olyan témát boncolgat, amiről igyekeznem kell a legnagyobb tisztelettel beszélni, de nem azért, hogy védjem benne Amerikát. Sőt! Mindig is érdekeltek a világ nagyobb történelmi fordulópontjai, főleg, amik háborúkba torkolltak és elég közel voltak hozzám időben. Két kedvenc témám így a II. Világháború és a Vietnami. Ne kérdezd vonzódásom okát, számomra sem világos.

Ezek feldolgozásából néztem meg a legtöbb filmet, egyik kedvenc sorozatom is Világháborús, ám leszögezem, nem a felfoghatatlan emberáldozatok, tömegek halálát okozó háborús összecsapások miatt, érdekel, hanem a háború emberekre gyakorolt hatása az, ami miatt foglalkozom vele. A pszichológiája jobban érdekel, mint maga az "akció".

Az "Elit Alakulat" (Melynek eredeti címe is (Band of Brothers) azt jelzi, ami miatt érdeklődésemre tart számot) esetében a hihetetlen bajtársiasság mellett ami még nagyon érdekelt, hogy ez a csapatnyi fiatal férfi között milyen erős kapcsolat tudhatott végül kialakulni és a tragikus események milyen mértékben nyomták rá hatásukat a további életükre. Nem véletlen, hogy a sorozat legjobb részeinek tartom az interjú-részleteket, az utolsó részben pár mondatban elmesélt sorsokat, a fontosabb túlélőkkel kapcsolatban és a lezárást, amely nem tudom mennyire hiteles: - Winters tényleg a társánál dolgozott-e és ha igen, milyen hangulata lehetett egy kifejezetten amerikai BBQ sütögetésnek, amikor ez a két ember és a családjaik esetleg összeterelték a baráti társaságot.

A "Ryan közlegény megmentésében" is akkor könnyezem kicsit - először rendesen bőgtem - amikor Ryan az őt megmenteni igyekvő, de az utolsó összecsapásnál meggyilkolt Miller kapitány sírjánál összeomlik és a családja köré gyűlik, hogy támogassák.

Ezek azok a filmes pillanatok, amik igazán megérintenek és amik velem maradnak azután is, hogy legördült a függöny. Egyfajta férfiromantika marad bennem és azon képzelődöm, hogy ezek az emberek, néha mindkét oldalon, egy tragikus és felfoghatatlanul brutális élethelyzetben, hogyan változnak meg pszichésen és milyen módon alakul ki ember és ember között egy semmivel össze nem hasonlítható kötődés, barátság vagy millió esetben csak egy apró, ám mégis közös emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagy bennük.

Ha belegondolok, még azok a filmek lehetnek igazán érdekesek, ha valakit ez a téma vonz, amiben a két oldal katonái kötnek egymással barátságot, még akkor is, ha korábban azzal a szándékkal öltötték magukra uniformisukat és csatolták fel fegyvereiket, hogy az ellenséget elpusztítsák. 

Mégis, néhány esetben, valamilyen külső vagy belső hatásra, akár egy angol és német, amerikai és japán katona között is kialakulhat egy olyan szoros kötődés, ami mindet felülír, amit korábban vallottak, vagy amivel teletömték a fejüket. 

A Vietnami háború egy kicsit más, mert időben szinte még tartott, mikor megszülettem, így, majdnem mondhatom, hogy beleszülettem, ami annak függvényében persze barokkos túlzás, hogy kis országom csak kis mértékben lehetett érintett az eseményekben, ráadásul, mivel 74-es születésű vagyok, addigra Amerika már hivatalosan kiszállt ebből a groteszk, történelmüket meghatározó és felülíró eseményből. A II. Indokínai háború ugyan 20 évet karolt át, 1955-től 1975-ig, Amerika alig nyolc évet áldozott fel történelméből, hogy leszámoljanak a politika által ellenségnek kiáltott kommunista befolyás ellen, hogy egy tőlük távoli országban kezdjenek egy olyan háborúba, amelyre nem voltak felkészülve és aminek hatását nem mérték fel körültekintően, hogy végül, mondhatni, az USA megélje a legnagyobb szégyent, amit korábban elképzelhetetlen tartottak: Vereséget szenvedjenek egy rosszul felmért, alul-értékelt ellenségtől.

Arra sem nagyon emlékszem, hogy iskolai tanulmányaim között mikor vettük a Vietnami háborút és korát, mert egyszerűen erről semmilyen emlékem sincs, sem általánosból, sem az érettségi idejéből, bár volt valami Kennedy, meg New Deal, meg egy Watergate botrány 1972-ben, ami végül, amennyire emlékszem, egyenes utat nyitott annak, hogy a lemondó Nixon után végre eljöjjön az ideje annak, hogy Amerika lenyelve a keserű pirulát és korábbi, végtelenül patrióta nézeteit, 1973-ban fogja a kalapját és távozzon a Vietnami hadszíntérről.

Csakhogy, ami addig történt a bő nyolc év alatt, a bevonulásuktól a kivonulásig, az egy teljes generációt vágott taccsra, akkor is, ha személyes érintettségük volt benne a harctéren, akkor is, ha otthon maradtak és megtagadták, hogy harcoljanak. Harcba hívott tehát a haza, sokatok agyát átmosta jól hangzó lózungokkal, miközben egy ideig a polgárság nagyobbik része biztosította támogatását felétek, hogy amíg ti felvértezve a hamis ideákkal elmentetek meghalni, addig hazai földön forduljon a széljárás és arra érkezz haza, hogy mintha azok lennének kevesebben, akik a te oldaladon állnak és amiről azt hitted, majd dicsőséget hoz neked. 

A "Született július 4.-én" pedig egy végtelenül hazafi identitású amerikai férfi története, aki nem kérdőjelezte meg a hazájának érveit és kérésének hitelességét és jogosságát, mert akkor már hosszú ideje mosták a fiatalok agyát azzal, hogy a Szovjetunió igyekszik befolyását kiterjeszteni Ázsiára és onnan tovább, akár az egész Földre. Azonban a politikai berendezkedése egyáltalán nem felelt meg az Amerikai gazdasági képnek, amely a vagyonok elosztását teljesen másképpen képzelte el, mint az egyébként üzleti alapú gondolkodást favorizáló amerikai felső tízezer.

Az egyszeri amerikai fiú pedig megrészegült attól, hogy az elnök csatára hívja és meggyőzi róla, hogy nincs más mód, mint visszaküldeni a kommunistákat oda, ahonnan jöttek és ennek egyik állomása Vietnam-ban keresendő.

A film főszereplője, Ron Kovic, akit a filmben Tom Cruise alakít, történetesen az amerikai függetlenség napján született, ami rányomta életére a hazafiság pecsétjét. Bár eredetileg ír és horvát felmenőkkel rendelkeztek a polgári, katolikus család végtelenül patrióta nézeteket vallott, és Kovic apja még részt vett a II. Világháborúban is, ami miatt a hozzáállásuk egy lehetséges háborúhoz, melyben egyik legidősebb fiúgyermekük is érintett lehet, amolyan dicsőség lett számukra. Maga Kovic is így élte meg azokat az időket és nem bírta felfogni, hogy iskolatársai közül oly sokan miért ellenzik hazafias hozzáállását.

Oliver Stone is érintett volt ebben a háborúban (A Szakasz című film főhőse nagy részben Stone karakterére épített) és később, mikor a filmkészítés felé fordult, kötelességének érezte és egyben terápiás céllal igyekezett feldolgozni érzéseit az eseményekkel kapcsolatban, hogy megmutassa Amerikának, beledörgölve az arcába, hogy mi történik akkor, ha bizonyos politikai érdekek miatt csorbul a polgárok érdeke. Stone ugyanis mikor hazatért, minden platformot megragadott, hogy felhívja a visszásságokra a figyelmet, amiket átélt a harcok alatt és miután leszerelt. 

Producerként is érintett volt néhány olyan film elkészítésében, amely foglalkozott a háborúk poklával, de ami fontosabb, maga is rendezett egy filmet, amely egy fiatal katona szemén keresztül mesél a tapasztalatairól, hogy azután fontos filmes díjakat nyerjen. "A szakasz" című filmjével kezdődött és egy trilógiává bővítette. A Vietnami háborúban történteket, három, egymástól eltérő szemszögből mutatta be. 1986-ban tehát elkészült "A szakasz", amely a harctéren átélt borzalmakra fókuszált, 1989-ben a közben megismert aktivista, Kovic támogatásával megfilmesítette a korábbi őrmester majd háborúellenes aktivista életét, míg végül, 1993-ban elkészítse a háborút egy harmadik oldalról, egy Vietnami asszony, Le Ly Hayslip szemén keresztül, aki falujából és a kétoldalú tűzvonalból végül átmeneküljön Amerikába, hogy egy másfajta életet is megismerjen, amely bár messze volt a véres csatamezőktől, mégis hasonlóan fájdalmas élettörténetet mesélt el, halálról, szerelemről, válásról és beilleszkedésről. Talán az első mozi lett a legsikeresebb és bár mindhármat láttam, a kedvencem, összetettsége miatt, a középső, a Tom Cruise nevével miatt még nagyobb nézettséget gyűjtő "Született július 4.-én" lett. Mellékesen teszem hozzá, hogy egy Vietnami ismerősömmel beszélgettem arról, hogy neki milyen érzés, amikor amerikai akciófilmekben azt mutogatják, hogy amcsi katonák lemészárolják az ázsiai oldal katonáit. Mosolyogva mesélte, hogy azért náluk is készül egy-egy film a témában, amikben törékeny vietnami fiúk késelnek le egy egész szakasznyi, kigyúrt, tipikus amerikai katonát, szóval őt nem zavarja az ilyesmi.

Kovik kezdetben nem volt megbékélve az ötlettel, hogy a charme-os szépfiú, a tinilányok kedvence alakítsa a vásznon, főleg a színészi kvalitásait kritizálva. Cruise azonban miután ráharapott a szerep lehetőségére, maximalizmusával hamar meggyőzte a kétkedőket, beleértve a stúdiót is, akik szerint nincs felkészülve egy ilyen nehéz, drámai szerepre. Ne felejtsük, karizmája miatt később is előfordult, hogy egy könyv szerzője erősen ágált ellene, hogy azután alakításával - Interjú a vámpírral, Lestat szerepében - rácáfoljon a vele szemben támasztott kifogásokra. Kovic végül, elismerő gesztusként egy bronzcsillaggal is honorálta a színész teljesítményét. Magam is csodálkozom, hogy megkapta a szerepet, hiszen Cruise július 3.-án született, így nehezebb volt beleélnie magát a főszereplő helyzetébe, aki egy nappal későbbi születésű!*vicceltem... Cruise és Stone egészen odáig ment a szerep autentikusságának elérésében, hogy szakértőkkel tárgyaltak egy olyan gyógyszer használatával kapcsolatban, amely képes az idegek megbénítására. Használatának ötletét azonban azonnal elvetették, amikor a vizsgálataik közben kiderült, a szer hatásossága szintúgy kétséges, mint a biztonságossága. A gyártási költségek megugrása is kétségessé tette a produkció létrejöttét, amíg a rendező és főszereplője le nem mondott az egyben kifizetett gázsiról, hogy inkább majd az esetleges bevételekből részesüljenek. 

A "Született július 4.-én" tehát végighalad egy férfi életén, aki először elvakultan szolgálja a hazáját és miután csalódik benne a hazatérése után, szembeforduljon mindennel, amiben korábban hitt és mi mégis neki adunk ebben a pálfordulásban igazat, hiszen itt a kispolgár az, akit becsaptak. Kovic aktivistaként tehát 180 fokkal fordult szembe a rendszerrel, mert saját tapasztalatai, kvázi mellőzöttsége világossá tette számára, hogy elárulták őt és valamennyi társát. Visszailleszkedésüket a társadalomba semmilyen értékelhető formában nem készítették elő, mint, ahogy arra sem lettek felkészítve, milyen súllyal nehezedik az ember lelkére a háború pokla. Ronccsá tették őket és Uncle Sam nem akarta állni a javíttatás költségeit! 

Kovik, Cruise és Stone között pedig kialakult egy szoros barátság. Azoknak igyekeztek megragadni a figyelmét, akik nem láthattak bele minden oldal kártyáiba. Ezért is olyan szép ez a fejlődéstörténet, ahogyan Ron szemén keresztül nem csak az idegen ország, hanem a hazája kínált vesszőfutását is végig kellett járnia. Szerencsére, csak annyira szentimentális a film, amennyire a valóság lehetett, így nem véletlen, hogy Ron iskolai szerelmével (Kyra Sedgwick) végül nem kel egybe és Ron katonaként a tiszteletből eljusson a hajléktalan csöves-veteránig, akinek sorsára senki nem kíváncsi. 

Nagyon hatásos jelenetekben ismerhetjük meg személyiségét, melyekből kettőt kiemelnék:

Az első, amikor Kovic a feletteseinek igyekszik elmondani, hogy ő a felelős annak a társának haláláért, akit tévedésből mellkason lő és megöl. Nagyon érezhető a szövegben és játékban az ember gyötrődése, amivel egyszerre igyekszik igazként vállalni a felelősséget, ugyanakkor mégis védekezik kicsit, magát is védve, ahogyan dadogva ismételgeti, hogy "azt hiszem, azt hiszem...", mert ha kimondja, egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül, hogy megölte egy társát, az minden szépítés nélkül egy elítélendő cselekedet lenne, hiába akad enyhítő körülmény.

A másik, ahogyan Kovic és édesanyja (Carolina Kava) kapcsolatát ábrázolják. A nő arca, amikor enyhén megvonaglik (csak nem az undor suhan át rajta?) amikor fia a középiskolai birkózó versenyen elveszíti a meccsét. Vagy amikor Ron hazatér, lebénult lábakkal, a család és szomszédok körbeállják és a férfi csak az anyjára képes figyelni, amikor az kijön a házból. Ahogyan kifürkészné annak arcát, hogy vajon mit gondol most a fiáról és helyzetéről. Szerintem ez az egyik legerősebb jelent a filmben, amire az operatőr, Robert Richardson úgy erősít rá, hogy a kamera szinte az asszony szemén keresztül mutatja a fiát, aki a kerekesszékben ülve nézi őt fürkészőn. Richardsont nem véletlenül jelölték Oscar-ra, bár, ekkor még nem kapta meg, de rá két évvel, szintén Stone keze alatt a JFK-ért azonban már átvehette a szobrocskát.

HistoryforSale

Kyra Sedwick-nek ez volt az első komolyabb filmszerepe, ami elindította a maga csendes sztár útján. Nem sokkal a forgatás előtt ment feleségül Kevin Bacon-hez, akivel jelenleg is egy pár, ráadásul a forgatás alatt már első gyermeküket várta! Willem Dafoe és Tom Berenger szerepeltetése nem volt kérdéses, igaz, két teljesen más karaktert alakítottak, mint "A szakaszban". Rajtuk kívül is rengeteg ma már ismert név jelenik meg aprócska szerepekben. Így lett Bob Gunton orvos, vagy Vivica A. Fox prostituált, hogy csak kettőt említsek meg. Megérne egyébként egy Top20-as gyűjtést, hogy kik kerültek még be. :)

John Williams érzékenyen nyúlt a történethez és két fontos témát variál gyönyörűen a zenei albumon, amely azonban felemás érzést kelthet bennünk, mivel a betétdalok mellett nincs fél órányi eredeti filmzene rajta, de legalább azok szép pillanatok. A betétdalok közül a kedvencem, az unásig nézett videóklip miatt is, "A Hard Rain's a Gonna Fall" című Bob Dylan nóta, amit a filmhez Edie Brickell dolgozott fel. Gyerekként bele is zúgtam a mezítláb ringó énekesnőbe, igaz, további munkásságát nem követtem. Ennyit a kamaszszerelmekről! Dylan még 1962-ben írta a dalt, második albumához és érdekessége, hogy eredetileg dalötleteinek első soraiból gyúrta össze.

A film számtalan díjat zsebelhetett be és kapott a kritikusoktól hideget-meleget. Mindezek ellenére azt hiszem, ez az egyik kedvenc filmem Cruise-tól és az egyik legkerekebb háborúellenes dráma, ami készült a műfajban. Annak is érdemes adnia egy esélyt, aki kifejezetten utálja a színészt, mert lehet bármennyire megosztó személyiség Cruise, ebben a filmben nagyon erős drámai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

85%

Ghost - Ghost (1990)

Ghost - Ghost (1990)

Rendezte: Jerry Zucker

A film Mafab adatlapja: Ghost (1990)

Megtekintés: - Micsoda? Hogy az a pasas rendezze a filmet, aki az "Airlpane!"-t és a "Top Secret!" mozikat? Elment az eszetek! - kérdezte a producer és forgatókönyvíró, Bruce Joel Rubin. - Akkor már inkább Kubrick. - De Bruce, tudod jól, hogy Kubrick irtózik a repüléstől és sosem fogja elhagyni Angliát! - Jó, akkor legyen Milos Forman! - De az egy művészfilmes hobó! Ráadásul az utolsó filmjére, a Valmontra a kutya sem volt kíváncsi. - De nem akarom, hogy a filmemet egy paródiagyártó rendezze. - Legalább beszélj vele! - A többi pedig már történelem.

Tökéletesen megértem Rubin művészi aggályait Zucker korábbi munkái miatt, azonban azt már látnia kellett volna, hogy Zucker, a ZAZ trió tagjaként, valami akkor még működő és ösztönös tehetségtől fűtve, instant klasszikusokat gyártott, még akkor is, ha azt vígjáték fronton tette, a "Ghost" viszont egy romantikus drámának készült, aminél nagyon fontos volt a hangulat és Rubin szerint, egy olyan rendező, mint Zucker, elviheti a koncepciót egy komolytalanabb irányba, amit a forgatókönyvíró nem szeretett volna.

Nem nagyon tudom, mit mesélhetek erről a filmről bárkinek, hiszen, aki egykorú velem, szinte mindenki látta már, aki meg eddig nem nézte meg, azt biztos nem is érdekli. Többek között anyám egyik kedvenc filmje - a másik az "Ahová lépek, szörny terem" - és ennek köszönhetően sikerült Whoopi Goldbergnek megcsinálnia egy igen ritka filmművészeti hármast: BAFTA, Golden Globe és Oscar-díj a legjobb női mellékszereplőnek. Mindezt pedig a tehetségén kívül azért is sikerült elérnie, mert Patrick Swayze kereken kijelentette, hogy csak azután hajlandó aláírni a filmhez, miután már Goldberg szerződésén megszáradt a tinta. Ez azért is volt igen bátor húzás Swayze-től, mert korábban több tucat színésznek felajánlották már Sam Wheat szerepét, így volt rá némi esély, hogy ennek a zsarolásnak nem enged a stúdió. Bárcsak ne látta volna korábban Rubin Swayze egyik tévés interjúját, amelyben a színész az  édesapjáról olyan őszinte szeretettel mesél elcsukló hangon, hogy a producer-író akkor határozta el, lehet, hogy a korábban akciósztárként elkönyvelt Swayze - A Dirty Dancing után rövid időn belül készített három akciófilmet is, igaz, az Országúti diszkónak volt igazán komoly visszhangja csak - megfelelő lenne a halálból részben visszatérő, szerelmét féltő férfi szerepére.

Rubin már egy ideje forgatta a fejében egy olyan film gondolatát, amely a szellem szemszögéből mesélné el a történetet (Olyannyira ráfeküdt a témára, hogy "SZPOJLER" ugyanebben az évben mutatták be másik tematikus filmjét, a "Jákob lajtorjáját".) és forgatókönyvén érezte, hogy olyan jó munkát végzett, hogy nem engedhette át a gyeplőt teljesen még a rendezőnek sem. (Többek között ezért is lett volna a két eredeti tippje, Forman és Kubrick alkalmatlan rendezőnek, hiszen mindketten öntörvényű művészek, saját koncepciókkal.) Később kiderült, hogy Zucker meg szeretett volna komolyabb vizekre evezni a komédiák után és ezért, ha már lehetőséget kapott, igyekezett alkalmazkodni, inkább csapatjátékos lenni, mint sok más, sikeres direktor. Csak néhány apróságban nem értett egyet Rubin-nal, de ezek között akadt olyan, dramaturgiailag nagyon fontos cselekményrészlet is, mint a film végén, Carl tombolása közben Oda Mae (Whoopi Goldberg) halála, mellyel Zucker sehogyan nem tudott egyetérteni vagy egy másik jelenet, amelyben Oda Mae az utcáról kiabál fel Mollynak (Demi Moore) a lakásba, hogy hallgassa meg. Eredetileg egy járókelővel szólalkozott volna össze, de a rendező nem találta logikusnak, így végül egy, a házban dolgozó szállítómunkás intené csendre a kiabáló spiritisztát.

Demi Moore, Patrick Swayze, Whoopi Goldberg

A forgatókönyvíró-producer sok, egyéb apróságban is kénytelen volt engedni és csiszolgatni, mind a stáb összetételében, mind a kész forgatókönyvben. Lisa Weinstein ötlete volt például az, hogy Oda Mae eredetileg egy sarlatán legyen, aki életében először akkor kerül a szellemvilághoz közel - habár a családjának női ősei mind rendelkeztek spirituális képességekkel a szellemeket illetően - amikor Sam megszólítja. Ugyancsak meg kellett győzni arról, hogy Tony Goldwyn, aki az áruló barátot, Carl-t alakítaná, tud a jófiús arca mellett egy sokkal durvább árnyalatot is hozni, amivel hitelessé teheti a figurát. Tony Goldwyn a meghallgatáson nem fűzött nagy reményeket hozzá, hogy megkaphatja a szerepet, mert korábban még nem dolgozott komolyabb mozifilmben. (Volt egy filmdráma mögötte, 1987-ből és a filmes debütálása a Péntek 13. sorozat VI. részében, 1986-ban, ahol néhány szava van csupán, majd mellkason szúrja Jason, a halhatatlan sorozatgyilkos és elegánsan átdobja a válla felett. Ezen kívül tucatnyi tévésorozat.) A Ghost-ban Carl pedig kvázi az egyik legfontosabb karakter kellene, hogy hitelesen megformálja. Ez olyan jól sikerült neki, hogy utána sokáig főleg intrikus szerepekkel keresték meg és előfordult, hogyha felismerték, nekitámadtak a film rajongói. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire végül már nem vágták a fejéhez a karakter árulását, nagyjából addig, míg a Disney Tarzan-ja az ő hangján szólalt meg eredeti nyelven. A sors fintora, hogy egy olyan szerep tette végül kedvelhetővé, amelyben csak a hangja hallatszik. Egyébként Carl szerepére elég sokáig keresték a megfelelő színészt, de a szereposztók mindig visszatértek a vele készült próbafelvételekhez.

Patrick Swayze kiütött szinte minden más, akkoriban lehetségesnek tartott riválist a szerepből, mert, mint említettem, Rubin látta egy interjúban és bizalmat szavazott neki. Swayze pedig bezsarolta Goldberg-et. Demi Moore akkoriban már viszonylag ismert színésznő volt, de a Ghost emelte a magasabb ligába. Ő végül azért került a képbe, mert Rubin hallotta róla, hogy Moore képes sírni úgy is, hogy a könnyei egyszerre mindkét szeméből Follynak. Az más kérdés, hogy a mosolygással már voltak gondjai és az egyik jelenetnél konkrétan lassították a felvétel sebességét, hogy megfelelő legyen a mosoly. Demi Moore is igyekezett hozzátenni a szerephez, és igyekezte a karaktert úgy megformálni, hogy gyászában is lehetőleg egy erős női karaktert mutasson - már amennyire lehetett, ha emlékszünk, hogy Molly mennyire szenved és elesett a filmben - és az ő ötlete volt az az erős pillanat is, amikor a lépcsőn görgeti az aprópénzt az üvegben, majd engedi, hogy legurulva eltörjön. Eredetileg a falhoz kellett volna csapnia, ám Moore rávilágított, hogy a karakter apatikus volta miatt inkább csak hagyná, hogy leguruljon az üveg. Ilyen apróságokból épült fel a film érzelmi része, amihez mint látható, a színészek is bőven hozzátettek.

Például a metróban végül azért Vincent Schiavelli alakította a dühös szellemet, mert a próbafelvételek alatt őt érezték erre a legmeggyőzőbbnek és mert egy különleges betegségben, Marfan-szindrómában szenvedett, ami egy örökletes betegség, és amelynek köszönhetően a beteg végtagjai irreális mértékben megnyúlnak. Ennek köszönhetően kapott sokszor ijesztőbb figurákat, holott egy kedves ember volt, aki többek között kifejezetten szerette a szakácsművészetet és három könyve is megjelent gasztronómiai témában.

A Ghost agyagos jelenete később sok filmből köszönt vissza.

Rick Aviles eredetileg egy Stand Up komikus volt és igen kevés szerepe közül az egyik legkomolyabb végül Willy Lopez lett, aki véletlenül megöli Sam-et. Aviles fiatalon, 42 évesen halt meg, kábítószer és AIDS szövődményekbe, de előtte rövid szerepei voltak olyan mozikban, mint a "Waterworld", "Keresztapa III." vagy Stephen King "Végítélet minisorozata".

A film története röviden azoknak, akik esetleg nem látták még a filmet. Már ha van ilyen köztünk...

Sam (Patrick Swayze) és Molly (Demi Moore) végre beköltözhet új stúdiólakásukba, amiben Carl barátjuk (Tony Goldwyn) is segít. Sam sikeres pénzember, aki könyveléseket ellenőriz, míg Molly szobrász, aki főleg agyaggal dolgozik. Demi Moore kérésére lett végül Molly művészeti ága az agyagművesség. Hogy hitelesebb legyen a szerepben Zucker együtt vettek fazekas leckéket. Később Swayze nyilatkozta, hogy életének egyik legerotikusabb munkája az volt, amikor együtt formázták az agyagot Moore-ral.

Sam talál néhány hibásnak vélt számlázási tételt, amit megemlít legjobb barátjának és munkatársának, Carl-nak.

Egyik este Molly-val hazafelé tartanak, amikor egy csibész megtámadja őket és miközben Sam nekiugrik, a férfi lelövi, majd elmenekül.

Sam, miközben meghalt, a lelke véletlenül a Földön ragadt és szellemként tanácstalanul követi Mollyt a kórházba, ahol egy másik szellem gyorstalpalón bevezeti a szellemlét alapjaiba. Sam ezek után tehetetlenül kénytelen figyelni, hogyan emészti fel a mindennapokban Mollyt a férfi halála.

Miközben dologtalanul tölti az időt Molly mellett, kiderül számára, hogy a gyilkosa nem véletlenül támadott pont rájuk. Sam követi a férfit és miután világossá válik számára, hogy szellemként semmilyen ráhatása nincs az eseményekre - leszámítva a macskát, aki úgy tűnik, mintha látná őt - céltalanul lődörög a fekete negyedben, ötletszerűen betér egy spiritizmussal foglalkozó testvér trió üzletébe, ahol kis közjáték után rádöbben, hogy a magát médiumnak kiadó svindler, Oda Mae (Whoopi Goldberg) talán egy öröklött, a család nőtagjain keresztül örökölt tehetség miatt képes hallani Sam-et.

Sam egyik rossz tulajdonsága, hogy nagyon makacs, így, mikor Oda Mae megtagadja, hogy segít neki, addig énekel a nőnek, míg az inkább kötélnek áll. (Itt van a film egyetlen olyan jelenete, amelyben a karakter "átlépi" a képzeletbeli határt és a párnáját beledobja a néző arcába.)

Molly elsőre nem hisz a jósnő-szellemsuttogónak, ám Oda Mae és Sam hamar meggyőzik őt, mikor elhangzik Sam, csak szerelme számára jelentős "szerelmi vallomása", a dettó szó.

Az események felgyorsulnak, amikor Molly megemlíti az esetet Carl-nak és közben Sam is megtudja, hogy legjobb barátja áll a támadás mögött, mivel sikkasztott a cégtől és félt, hogy Sam kinyomozza ezt. 

Sam, miközben igyekszik borsot törni volt barátja orra alá azzal, hogy megakadályozza annak pénzügyi csalását, egy a metróban "élő" szellemtől megtanulja, hogyan tud egy szellem akár fizikai úton érintkezni a materiális világgal, így Sam most már képes kopogó szellemként funkcionálni.

Carl padig, hogy visszaszerezze a pénzt, amivel feltehetően komoly bűnözőknek tartozik, attól sem riad vissza, hogy megfenyegesse Sam-et azzal, hogy megöli Molly-t.

Elszabadul a pokol és miután Sam a halálba kergeti gyilkosát, Willy-t, Carl után indul, hogy megmentse barátnőjét. (Tényleg, férj és feleség voltak???)

Carl majdnem végez a nőkkel, de végül ügyetlensége folytán gyakorlatilag Darwin-díjas mód kivégzi magát, Sam pedig mivel elvégezte dolgát, átmehet a mennyországba.

Annál érdekesebb a keresztény hitvilág ábrázolása, ha tudjuk, hogy mind az író és a rendező vallása zsidó!

Habár Goldberg már túl volt a "Bíborszín" című Spielberg filmen és olyan sikeres mozikat is készített, mint az "Apácashow", a Ghost-beli Oda Mae lett a legismertebb szerepe.

A film sikere váratlanul érte a stúdiót. A film kettő Oscar is besöpört és 1991-ben a legtöbbet eladott videókazetta lett. Körbejárta a világot és szinte mindenhol magas bevételt ért el.

Alapjában egy szerelmi történet, de azt sem lehet eltagadni, hogy Sam karakterének van egy sötét oldala, hiszen, vehetjük úgy, hogy bosszúja jogos, mégis halálba kerget két embert is. Fontos még a cselekményben a legjobb barát árulása. Oda Mae karaktere pedig egyértelműen a komikus mellékszál, bár, ebben a filmben legalább erős a funkciója, míg más mozikban szimplán csak humor forrás lenne egy vicces, fekete női karakter.

A film sikere után szóba került egy folytatás, de pont úgy nem lett belőle semmi, mint egy később tervezett tévésorozatból, legalábbis eddig.

Annyira jól sikerült darab, hogy elképzelhetetlen egy megfelelő Remake hozzá.

Maurice Jarre zenéjét is jelölték, de a zeneszerző nem kapta meg a díjat. Igaz, korábban már nyert hármat... Érdekesség, hogy Rubin másik szellemes filmjének, a Jákob lajtorjájának is ő szerezte a zenéjét.

A "Ghost"-ot a napokban újranéztem és csak nagyon kicsit kopott meg. A filmet eleve nehéz időben elhelyezni, ám, hogy tudatos döntés volt ez, vagy véletlenül alakult így, nem tudni. (Ha valaki nagyon akarja, a tévéműsorból és a filmben látható elektromos készülékekből kitalálhatja akár az évet is.)

Zucker 2001 óta nem rendezett filmet és Bruce Joel Rubin sem írt hosszú ideje semmit. A Jákob lajtorjája Remake nem számít. A Ghost azonban ma is képes leültetni az embereket a tévé elé, mert a szerelem és szeretet mellett arról is mesél, hogy lehet, hogy mégis van odaát valami, ami gyönyörű és vár ránk és mi szeretnénk hinni ebben.

85%

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Rendezte: Anthony Maras

 A film Mafab adatlapja: Hotel Mumbai (2018)

imdb.com

Megtekintés: Ritkán nézek úgy végig filmet, hogy nagyjából az elejétől a lezárásig gyomorgörcsöm van – nem valami nehéz ételnek köszönhető, természetesen – ezért meglepett, hogy milyen zsigeri érzéseket váltott ki belőlem ez a megtörtént eseményeket feldolgozó filmdráma.

A Hotel Mumbai története első körben hasonlít olyan mozikra, mint a szintén „hoteles” „Hotel Ruanda” vagy a szintén 2018-as „Bel Canto”. 

Alaptörténet, hogy kisebb embertömeg egy kegyetlen csapat áldozata lenne, azonban egy területen belül igyekeznek túlélni és kivárni a megmentőiket.

Amit sokan szerencsére televízióból tudunk meg, hogy a világ más országaiban olykor-olykor elszabadulnak az indulatok és politikai vagy vallási okok miatt (esetleg összefonódik) szélsőséges csoportok úgy kívánnak érvényt szerezni ideológiájuknak, hogy ezáltal más közösségeket vesznek erőszakos cselekedeteikkel célba. Ebből is a legkiszámíthatatlanabb és ezáltal talán legkevésbé felfogható egy átlagember számára az öngyilkos merénylők akciói, amelyeket olyan helyszínen követnek el, hogy minél nagyobb legyen a pusztítás, mint adatokat tekintve, mint szemléletet.

2008-ban maroknyi húszas évei elején járó iszlám fiatal, sejtjeik vezetőinek parancsára, áthajókázott Mumbai-ba, ahol a kijelölt területeket felkeresték, majd fegyveres ámokfutásba kezdte, nem kímélve senkit, aki útjukba állt. Az ilyesmi ellen szinte lehetetlen védekezni. Talán egyetlen esélyed, ha idejében meghallod, mikor kezdődik a terror és egyszerűen elfutsz előle. Még a film nézése közben is erős indulatokat váltott ki belőlem és mély, zsigeri félelmet, ha arra gondoltam, hogy mennyire tehetetlen lennék ebben a helyzetben.

A film nem spilázza túl, sőt, néha talán még kerüli is, hogy nyersen mutassa a valót, azonban amit látunk, az is elég, hogy felkavarja az érzéseinket.

A történet szerint Arjun (Dev Patel, életének legerősebb alakítása eddig és még remélhetőleg messze a vége) épp, hogy sikeresen tartja meg munkáját a Mumbai városában működő és a helyiek szemében igazi presztízs munkahelynek számító Taj becenevű szállodakomplexumban. Alig veszi fel a műszakot, riasztó híreket kapnak a városból, amelyben lövöldözésről és halottakról esik szó, azonban Mumbai nagy város és a hotelben senki nem gondolta, hogy ez az eseménysor náluk folytatódik, Azonban megérkezik egy maroknyi felfegyverzett férfi, hogy bevégezzék a feletteseik utasításait. Mikor elszabadul a pokol, a hotel személyzete igyekszik összefogni és menteni a menthetőt, ezalatt értve a vendégeiket, ami sajnos, hiába a hatalmas épület, lehetetlen vállalás.

Arjun, ha lehet, még többet vesz ki az akcióból, mint társai, néha az életét kockáztatva, de a férfiben olyan erős a hit és egyfajta morális hozzáállás, hogy képtelen hátat fordítani azoknak, akikről a feladata, hogy gondoskodjon, beleértve ezt a szituációt is.

mafab.hu

Miközben a helyi rendőrség igyekszik magára találni a véres események között, a túlélők macska-egér játékot játszanak az épület szobáiban, hogy ne találjanak rájuk.

Dev Patel producere is a filmnek és játéka eszméletlenül erős. Nem tudom, mennyi igazságalapja van az általa megformált Arjun-nak, de nagyon hamar szerethetővé teszi a figurát. Az a jelenet, amelyikben az egyik vendég a pánik közepette a menedzsernek panaszkodik, hogy fél Arjuntól, mert a fejére kötött turbánban hasonlít a támadókra – akik amúgy nem viselnek ilyen fejfedőt – és utána Arjun beszél a nővel, az egyszerűen egy gyönyörű jelenetsor.

A filmben még szerepet kapott Armie Hammer és Jason Isaacs is, bár sokkal kevesebb vizet zavarnak a történetben és megkockáztatom, a valósághoz talán nincs annyi köze kálváriájuknak, mint amit a film bemutat, pusztán az eladhatóság miatt volt két ilyen húzónévre szükség a sok indiai és egyéb ázsiai karakter mellett.

A film drámaisága mellett is adagol némi humort, amely néha a fekete humort karistolja, mégsem lóg ki a képből, nem zavaró.

A helyi rendőr két tagja még nagyon jó karakter, akik bejutnak az épületbe és igyekeznek segíteni, hogy a vendégeket ne lőjék halomra. Az ő sorsuk is érdekelt.

Talán a lezárás ami nehéz lehetett a készítőknek, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet hepiendes befejezéssel tálalni, ismerve a körülményeket. Közel kétszáz halott, félezer sebesült volt a támadók rovásán, akikből csupán egy élte túl ezt a gusztustalan akciót. Őt végül elítélték, de nagyon rossz arány ez az áldozatokkal szemben. Közben, akik kitervelték, otthonukban állítólag ma is élnek és terveiket szövögetik.

awardswatch.com

Ha egy emlékezetes drámára vágysz, nyugodtan merem ajánlani ezt a mozit, ami végre nem az amerikaiak hősiességéről mesél. Sőt, annyira nem, hogy egy amerikai turistából sikerült úgy egy igazán negatív karaktert varázsolniuk, hogy az illető nem is a terroristák oldalán van értelemszerűen. Viselkedése azonban pont az a gőgös, lenéző hozzáállás, amiért sokan megvetik az USA lakosságát a világ sok részén. Mondjuk valójában nekem kicsit ő és a barátnője története lógott ki kicsit a filmből. Talán nem is volt tervben, hogy a figurát ilyen módon mutassák be, csupán rosszul sikerült.

A film amúgy remek, a színészek egészen kiválóak, a szituáció miatt rengeteg érzést az arcok mutatnak meg a néző felé, hiszen a szituációban a hangoskodás pont nem javallott, és ezek az arcok beszédesek.

A filmben előkerül a kérdést, hogy ilyen helyzetben ha nyafog a csecsemő, mit csinálnál? Még soha nem utáltam csecsemősírást hallani, mint ebben a filmben. Mert bizony, az a sírás jelentheti a halálodat is...

85%

Ha meglesnéd: Hotel Mumbai (2018)

Kult: Mégis kinek az élete? - Whose Life Is It Anyway? (1981)

Kult: Mégis kinek az élete? - Whose Life Is It Anyway? (1981)

Rendezte: John Badham

A film Mafab adatlapja: Whose Life Is It Anyway? (1981)

Megtekintés: Egyértelmű. Egyrészt, mert nagyon komoly témája van, másik pedig Richard Dreyfuss, akinek egyik legjobb szerepét láthatjuk.

A filmről ezt a cikket pár évvel korábban írtam, de mivel egyik kedvenc magyar filmes oldalam feltette és most már megtekinthető, úgy gondoltam, érdemes elővenni, leporolni és eljuttatni hozzád, kedves nézőhöz. Tudom, néha nagyon tré filmeket is szoktam nektek ajánlani, de azért szoktam ám én értékes filmeket is nézni.

Oké, hogy John Badham, a rendező nem mai gyerek, de, hogy a nyolcvanas évek egyik-másik nagy sikere után az ürge gyakorlatilag 2002-ben készített utoljára mozifilmet, azért az kemény és fájó. Azóta néhány tv film és főleg sorozatok epizódjait - mondjuk, legalább a legtöbb nem rossz sorozat - rendezhette meg. A 2002-es filmje a "Gyilkos rejtvény - Brother's Keeper (2002)" (magam még nem láttam), ha másra nem is, arra jó volt, hogy Jeanne Tripplehorn újdonsült férjével, Leland Orser-rel együtt játszhatott. 2000-ben házasodtak össze!

Elkalandoztam!
Szóval, emeljük át a korábbi cikket:

John Badham filmjének megtekintése után tudatosult bennem, hogy nem csupán egy filmet néztem végig, hanem valami sokkal többet láttam, kaptam, mint szavakba tudnám önteni. A „Mégis…” egy közepesen erős filmdráma, - mivel nem vették túl melódramatikusra, csöpögősre – egy kivételesen erős mondanivalóval; az élethez való jog kérdéskörével.

Ken Harrison (Richard Dreyfuss) szobrászművész, aki egy nap munka után, hazafelé, véletlen elszenvedője egy autóbalesetnek és ettől a pillanattól mintha elvágták volna az életét. Szó szerint. Gerince megsérül, ezért bár az összezúzott keze-lába idővel meggyógyul, mozogni soha többé nem lesz képes. Ken fokozatosan vagy azonnal – igazából magas intelligenciája miatt nem derül ki – de tisztában van vele, hogy ha nem képes visszatáncolni az előtte felépített életébe, akkor nem marad más út számára, mint a halál.

Dr. Michael Emerson (John Cassavetes) hivatását hasonlóképp profin végző osztályvezető orvos és bár nem fanatikusan hívő ember, aki nem szegi meg a tízparancsolat ötödik pontját – Ne ölj! – ettől függetlenül képtelen elfogadni Harrison álláspontját és annak kérésére, passzív eutanáziát alkalmazni a férfin.

A film a lélek és test elszakadása miatti törés mellett a két férfi mini-gigászi harcáról szól, melyben mindketten bevetnek minden, törvényes fegyvert, hogy felülkerekedjenek a másik akaratán. Azután már csak a néző saját lelki beállítottsága dönti el, végül melyikük oldalát bírnánk hasonló helyzetben képviselni.

A rendező:
John Badham rendező-producerről két dolgot lehet biztosan tudni: 1939.aug.25.-én született Angliában és kipróbálta magát majdnem minden élőszereplős filmes kategóriában. Kezei közül olyan filmek kerültek ki, mint a „Rövidzárlat” a „Dracula” 1979-es változata vagy a „Zsarulesen” két része. Badham a fiatal generációt megnyerte magának a nyolcvanas években, olyan sikerekkel, mint a „Szombat esti láz”, „Kék villám” és a „Háborús játékok”.
Ebből a néhány címből is világos, hogy Badham korrekt iparos, aki a csúcson egyértelműen a hetvenes évek végén volt, azután lassan kikopott a mozifilmek világából. A cikk írása idején már tíz éve nem rendezett filmet a vászonra.

A főszereplő:
Richard Dreyfuss egyébként is nagy kedvenc, olyan filmek miatt, mint a „Cápa”, „Örökké” vagy „Harmadik típusú találkozások”. Dreyfuss kipróbálta magát sok témában, de mostanában valahogy fontos, de kicsi mellékszerepekkel találják meg. Igaz, kevés esetben lehet mondani, hogy egy filmnek abszolút főszereplője volt, mert valahogy mindig keveredett mellé másik húzónév is.
Ebben az alakításában azonban megismerhetjük, milyen jól alakít eszköztelen – ha eszköztelennek merjük tekinteni, a szinte csak az arc mimikájára építő szerepet -  játékkal és olyan közel hozza a figurát, hogy a végén a képzeletbeli mérleget sokaknál könnyen a maga akaratának beteljesülése felé billenti.

Ebben persze nagy szerepe van Brian Clark könyvének, színdarabjának.
Clark aprólékosan, precízen mutatja meg, hogyan juthat valaki el odáig, ahová Harrison eljuthat. A jellemábrázolásban tökéletesen felépített karakter, kötelező tananyag lehetne a szakmán belül dolgozni vágyó, leendő egészségügyi munkások, pszichológusok tanulmányaiban.
Clark elmagyarázza, hogy mitől érezheti végül egy ember azt, hogy nincs többé értelme az életnek, amikor már nincs tovább, mindezt racionálisan, felesleges nyálaskodás nélkül.

Fontosabb mellékszerepet kapott a filmben többek közöt még Bob Balaban (Lány a vízben - az unszimpatikus kritikus), Kenneth McMillan (Düne - Harkonnen báró), Christine Lahti (Rejtekhely - Jeff Goldblum filmbeli felesége) és Thomas Carter (jelen filmben a feka ápoló, de ma már elismert rendező-producer - Szívem érted Rapes, Két túsz között)

Ritka jó film, mely végén a hepiend elgondolkodtatja az embert: Tényleg azt kívánom, hogy ez a remek ember haljon meg, és az mindenkinek jó?
A választ neked kell magadban megtalálnod…

85%

Ha tetszett, adj egy esélyt ennek:
- A szkafander és pillangó - Le scaphandre et le papillon (2007)


Jelenleg a filmnek aktualitást kölcsönöz, hogy bemutatják Rudolf Péter főszereplésével a Centrál színházban, a volt vidám színpadon.
Aktuális cikkek linkje:
http://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/program/52146/megis-kinek-az-elete
http://kuk.btk.ppke.hu/hu/content/mégis-kinek-az-élete
A cikkek lehet, hogy közben elévültek és a darabot sem biztos, hogy játsszák még.

Különvélemény:
A "Bizsergető" után ez volt a második film, amit éjjel megnéztünk J.-vel és neki is tetszett. A végére a sört sem kívánta.

Ha szeretnéd látni: M É G I S  K I N E K  A Z  É L E T E  ?

Töfi:
- Nálunk a nem annyira ismert Tom Conti színházban alakította Ken Harrison-t, New York City-ben és ezért megkapta a Tony síjat.
- Richard Dreyfuss szokott azzal élcelődni, hogy mivel a nyolcvanas években elég komoly fűfogyasztó és egyéb drog pusztítóként élt évekig, nem is emlékszik ennek a filmjének a forgatására.
- A filmet két tesztvetítésen, különböző helyeken mutatták be, színes és fekete-fehér változatban. Végül a színes változat került moziba.

Sodrásban (1964)

Sodrásban (1964)

Rendezte: Gaál István

A film Mafab adatlapja: Sodrásban (1964)

Megtekintés: Ha előítéletesen és kategorikusan elzárkózol a magyar filmektől (Jujj, ez régi és fekete-fehér!) akkor pont ilyen alapművekről fogsz lecsúszni, mint Gaál filmje.

Félve ültem neki ennek a drámának, mert itt-ott olvastam róla - csupa jót - viszont bennem is van egyfajta ostoba beidegződés, hogy kerüljem ezeket a porosnak tartott, megkopott filmeket, amikre az ember leginkább nosztalgikus műsorokat sugárzó, erősen specifikus csatornákon tud megtalálni. Azután percek alatt meg lettem véve.
Nem kívánom párba állítani Gaál István drámáját az ugyanabban az évben készült Szabó István mozival, mert ezt megtették már korábban olyanok, akik mindkét filmet látták és jobban tudják, mit beszélnek. Én, mint filmrajongó, nem vagyok képes mélyebb elemzésre, de igyekszem az érzéseimet és észrevételeimet kevésbé sznob módon tálalni, mint ahogyan én találkoztam a világhálón a filmmel kapcsolatban.





Kötelező körök:
A film 1963-ban forgott, és rá következő év első negyedében mutatták be Magyarországon, állítólag egy korábbi, francia ősbemutató után. Hatalmas siker volt a formailag és témájában is megújuló mozi. Gaál István Sára Sándor operatőrrel és Szőllősy András zeneszerzővel egy sokat látott témát - gyermekkor elhagyása, felnövés, felelősség vállalása - gyúrt egybe egy erős alapötlettel - egy véletlen halálos baleset -,hogy azután egy korrajzot láthassunk a vásznon.

Érzéseim:
Egy kis csapat egyetemista fiatal, hat fiú és két lány önfeledten élvezik a vakációjuk utolsó napjait a képzelt, ám ugyanakkor akár létezhető Tiszanyárád nevű kisvárosban. Az apró lakótelepek és kulturális intézmények jól megférnek itt a vidéki parasztházakkal és tanyákkal, pont, mint a szereplőink, akik közül van, aki itt lakik, mások Pestről látogatnak ide. Ami összeköti őket, - egyetlen kivétellel - az a nyár. Régebben, gyerekként a múlt is, de mostanra kapcsolatuk kezd kiforrni, hiszen lassan ki fognak lépni a felnőtt életbe és egyáltalán nem biztos, hogy a gyermekkori barátságuk elég erős kötelék marad a továbbiakban.
Ezt megerősítendő, miközben önfeledten lubickolna a hűvös tiszai vízben, egyikük megfullad, mindezt úgy, hogy a többiek a hiányát csak jóval később észlelik. Már ez is elegendő ok lehet arra, hogy egy viszonylag összeszokott társaság kapcsolati hálója meglazuljon és ebből a lazulásból épül fel a film, amely a felnőtté válás szomorú tanmeséje lesz.

A fiatal felnőttek, vagy inkább tinikorból kilábaló fiatalok a film elején gyermeteg mókázással szórakoztatják magukat. Nem gondolnak a jövővel, pusztán az utolsó szabad napjaikat igyekeznek boldogan eltölteni. Ez azonnal megváltozik, amikor ráébrednek, hogy figyelmetlenségük és felesleges hősködésüknek, butaságuknak egyik társuk áldozatául esett.
A rendőrségi nyomozás ugyan hamar lezárul és kizárja az esetből a szándékosságot és idegenkezűséget, de addigra a szereplőink lelkét már megfertőzte a kétley, a fájdalom és a felelős keresése, mert egyedül egyikük sem képes még magára vállalnia annak a terhét, hogy esetleg közvetve felelőssé tehetőek a halálesetért.

Nincs két egyforma reakció és mindenki igyekszik magát jobbnak feltüntetni a többiekhez képest, hiszen, zavaros lelkük csak akkor nyugszik meg, ha képesek magukban találni bármilyen apró momentumot, ami felmentheti őket a többiek és ami talán még fontosabb, önmaguk előtt. Egyikük pl. már másnap megkezdi öngyógyító tevékenységét, amelyet még arra is felhasznál, hogy talmi népszerűségét kenegesse némi kappan hájjal. Édesapja hentesboltjában szórakoztatja a vásárlókat a tragikus eset túldramatizált elmesélésével, miközben önön szerepét jóval nagyobbnak és fontosabbnak tünteti fel, mint az valójában megtörtént. Ez a mellőzött emberek olcsó önfényezése. Csak akkor reked meg a történet mesélésében, mikor egyik társa is megjelenik és nincs mód a hazugságot tovább ragozni. Ideiglenesen.

Éjjel keresik a folyóban a holttestet. Mesteri, ahogyan a reflektor végigsuhan a parton állókon.

Az egyik lány a párjában keresi a bűnöst és végül ez adja meg neki az utolsó lökést, hogy kiléphessen abból a felszínes kapcsolatból, amelyet valójában már ő maga sem tud, miért kezdett el korábban. A párja pedig görcsösen kezd ragaszkodni hozzá, hiszen mostanra tudatosul benne, hogy az élet mennyire tünékeny jószág. Még arra is képes lenne, hogy akár feleségül vegye a korábban az érzéseit őszintén és talán a kelleténél durvábban előadó lányt, aki viszont közben nem tud megbékélni a haláleset rá eső felelősségmorzsájával, ezért hátra akar hagyni mindent. Barátokat, falut, gyermekkort.

A többiek szintén egyénileg és kétségek között keresik a választ a továbbra és miértre. A buta játékosság eltűnik belőlük és a helyét a keserűség és a jövőtől való rettegés veszi át.
Stb.

Gaál és Sára művészi rangra emelte a film elkészítését. Ehhez segítségül kérték a zenét és a vágást, valamit az operatőri munkát. Gyönyörűen megkomponált képekben láthatjuk a fiatalok környezetét. Érdekes beállításokban szemlélhetjük meg, hogy a boldog gyermeki lélek hogyan vált át a komorabb hozzáállásba.
Ehhez a képi világ segítséget nyújt olyan beállításokkal, amiben az emberi alakok aprónak látszanak, miközben a környezet hatalmassá nő. (Nagymama a kenyérrel sétál a fák között.)
Az egyik legjobb pillanat a filmnek, amikor a rendőrségi kihallgatás után a fiatalok némán sétálnak vissza a kisvárosba a Tisza partjáról és közben vádló tekintettel nézi egymást. Szavak nélkül is érezni a feszültséget, ahogyan pálcát törnek a többiek felett.

Csodálatos a jelenetsor, amikor a vízbe fulladt Gábor nagymamája egy furcsa népi hagyományt elevenít fel a kenyér vízbe engedésekor.
Azután ott van a filmzene használata.
Néha csak disszonáns klimpírozás, máskor ária vagy paraszti siratóének. Néha a zenét még képi montázzsal is megtámogatják, azzal mutatva be a zaklatottságot, hiábavalóságot és ürességet.
Roppant nehéz film is lehetne a Sodrásban, hiszen sok művészi fogást használ fel a cselekmény elmesélésében, mégsem lesz unalmas.
Tele van olyan finom utalásokkal, mint pl. amikor a fiatalok elkísérik a nagymamát a holttest azonosítására és közben a háttérből gyermeksivalkodás szűrődik be a komor képek közé, amivel emlékeztet minket a rendező, hogy szereplőink is kb. innen indulhattak el, ebbe nőttek bele, hogy azután örökre tovább lépjenek.

A barátok lassan szétszélednek hazafelé tartva a rekonstrukció után. Már nem olyan szertelenek, mint a film elején. Remek képsorokban mutatják be a nézőnek a bizalmatlanságot, kétséget és neheztelést, amely a szereplőket emészti.

Sajnálatos módon az imdb oldala eléggé mostohán bánik a filmmel, így a nyert díjai szakasz jelenleg teljesen hiányos, habár egyes Internetes források szerint 1964-ben megosztott fődíjat kapott egy másik filmmel Karlovy Vary-ban.
Külön sajnálatos, hogy jelenleg nincs olyan kiadó, amely felkarolná az ilyen fontos magyar filmeket és mondjuk egy gyűjtői kiadványban megjelentetné esetleg a filmdráma zenei anyagát.
A filmben olyan fiatal művészeink szerepelnek, mint a később főleg kellemes hangjáról ismert Moór Marianna vagy Kozák András.

85%

Más oldalak anyagai a teljesebb képért:
szikfilm: Sodrásban
est.hu: Sodrásban

Ha szeretnéd megtekinteni: S O D R Á S B A N

Az úrvacsora - The Sacrament (2013)

Az úrvacsora - The Sacrament (2013)

Rendezte: Ti West

A film Mafab adatlapja: The Sacrament (2013)

Megtekintés: Nem vagyok nagy rajongója a found footage filmeknek, de ez mind műfajon belül, mind filmként egyértelműen remek darab.

Ti West rendezői stílusa remélem minden egyes következő filmjével egyre érettebb lesz. Remélem, mert a 2013-as "Az úrvacsora" eszméletlen hatásos film lett. Persze, oda kell rá figyelni, nem lehet vállrándítással elintézni, annyira aprólékos munka van benne. A found footage filmeknek két változata van:
a.) aprólékosan kidolgozott forgatókönyv, felesleges részlet/rész nélkül, mindennek van helye benne és végül teljes lesz a kép.
b.) kamera forog, rohangálunk, meghalunk.
Az úrvacsora az első csoportba tartozik, megtörtén t események felhasználásával. Amennyire nem tudtam kedvelni a 2009-es "Az ördög háza - The House of the Devil" főhajtást a hetvenes évek sátánista horrorjai előtt, annyira hajolok most meg én ez előtt, a found footage filmek kvintesszenciáját bemutató darab előtt.

Hogy azért lett e hatásos, mert bőven merít a valóságból - egy 1979-es eseményből - vagy mert az eredeti események megidézése mellett ragyogóan feszesre lett vágva, fényképezve és hitelesen adja vissza, amit bemutatni szeretne, azt döntse el mindenki maga. Részemről Ti West ebben a filmben magasabb szintre emelte a minőségi found footage filmeket, még akkor is, ha nem eredeti, amit alkotott, csak, talán jóval erősebb és követhetőbb. Ha hasonlítani akarnám egy legalább ennyire erős darabhoz, akkor testvérdarabja lehetne a 2012-es "A konspiráció - The Conspiracy"-nak. Ugyan a korábbi mozi kicsit jobban áll az imdb pontozásán, saját véleményem, hogy "Az úrvacsora" egy kicsit koherensebb, pörgősebb és hitelesebb történet, ha egymás mellé helyezzük őket. Meg persze talán kicsit profánabb is, mint a titkos társaságba beszivárgó újságírók története, de talán pont ezért hihetőbb is.

Az előzmény:
James Warren Jones, később Jim Jones, 1931.május.13.-án egy szerdai napon, megszületik az Amerikai Indiana állam, Randolph Megye, Crete nevű kisvárosában, amely alig pár kilométerre (kb. három) helyezkedett el Indiana és Ohio állam határától. Crete unalmas, néhány házból álló mezőgazdasági terület. Apja az I. világháborús és fogyatékkal élő veterán, James Thurman Jones (1887-1951), aki nem nagyon foglalkozik a gyerekkel. Édesanyja, Lynetta Putnam Jones (1902-1977) állandóan dolgozott, hogy eltartsa családját, szimpatizált a kommunista eszmékkel és katolikus vallással és, hogy teljesebb legyen a kép, azt vallotta, hogy James megszülésével életet adott egy "Új Messiásnak".
A kisfiú, mivel otthon unatkozott és apja magába fordult a háború borzalmaiból hazatérvén, ismerősökkel, főleg egy pappal töltötte az idejét, annak templomában, ahol már tíz évesen a vallás felé fordult a gyermek és megágyazott hitének.
Jones figyelmesen hallgatta a prédikációkat, és bár barátai nem nagyon akadtak, szorgalmának köszönhetően hamarosan maga is kiváló szónok lett és tartott beszédet emberek előtt, aminek következtében kifejlődött benne egyfajta messiás-tudat, amellyel anyja is sulykolta.
A vallásossága mellett is nagyon fura fiú volt, mert ellenezte a szórakozás populáris formáit, mint sport vagy tánc, ugyanakkor megszállottan érdekelte a halál és a lélek kapcsolata, ezért fiatal korában gyakran kínzott állatokat.

Apja, miután a világban nem találta a helyét és munkát is nehezen talált állapota miatt, ellenség-képet keresett és meg is találta a fekete közösség tagjai körében. Belépett a Klu-Klux-Klánba és megtiltotta fiának, hogy fekete bőrű barátait a házba hozza. A nézeteltérések mindennaposak voltak a szegényes tanyaházban és végül szülei a válás mellett döntöttek. Jones az édesanyjával maradt.
Úgy tűnt, a költözés megoldás a problémáikra. Richmondba költöztek, ahol anya és fia összeszedte magát. Jones elvégezte tanulmányait, ápolóként tevékenykedett egy kórházban, ahol megismerte  Marceline Baldwin-t és hamarosan feleségül vette.
1951-ben, amikor apja elhunyt a Jones család átköltözött Indianapolisba, ahol James belépett a kommunista párba és mivel tanaik működését leginkább a valláson belül tudta kamatoztatni, metodista lelkészként helyezkedett el Sommerset Southside-ban. Azonban, mivel elképzelései ütköztek a metodista értékrenddel, megalapította saját egyházát, a később elhíresült A Népek Templomát.
Mivel nézetei később inkább a különböző rasszok közötti békés együttélést hirdette, hamarosan elhatárolódott mindentől, ami nem fért ebbe a képbe bele.
Paranoiás félelme az atomháborútól, mind jobban elhatalmasodott rajta így munkája mellett arra is sok időt fordított, hogy beutazva a világot, megfelelő helyet keressen nyájának, ahol az esetleges katasztrófát sértetlenül átvészelhetik.

A hatvanas években törekvései, hogy megszilárdítsa vallási hatalmát sikerrel jártak. Rengeteg hívet szerzett és egy egész közösséget hozott létre a Redwood völgyben, ugyanakkor, egyre több botrány kezdett kialakulni körülötte, melyeknek volt olykor vallási vonala (egyéb vallások gyalázása, biblia megszentségtelenítése, stb.) és világi is (házasságtörés, szexorgiák).
Mire a hullámok összecsaptak volna feje fölött, sikerült annyi pénzt (legállhatatosabb hívei akár a nyugdíjukat is neki adományozták) összegyűjtenie, hogy felvásárolhatott egy brit fennhatóságon kívüli területet (1966-ban kiáltották ki a függetlenségüket) Guyana-ban,
Megalapította a magáról elnevezett városkát, Jonestown-t. Itt paranoiája annyira eldurvult, hogy a virágzó és szeretetteljes közösség gyakorlatilag egy erőszakállammá változott, melyet fegyveresekkel őriztetett és senkit nem engedett el belőle.
A szokás megtörési, szektás módszereket is bevetette, mint kevés élelem kiosztása, alvásmegvonás, lelki terror és fizikai erőszak.
Végül némi információ kiszivárgott a tiszteletes birodalmából, amire Kalifornia (ahol korábban adót fizetett és vallási központját működtette) úgy reagált, hogy a helyszínre küldött egy kongresszusi képviselőt, Leo J. Ryan-t egy újságíró-csoporttal, hogy szerezzenek bizonyítékokat a törvényszegésre.

1978.november.18.-án kiborult a bili. Ryan megérkezett és kezdetben csupa boldogságot látott - amit Jones megparancsolt a híveinek - ám néhányan térdre estek előtte és könyörögtek, hogy juttassa őket vissza az államokba. Ryan visszasietett a repülőgéphez az újságírókkal és szökevényekkel, de Jones tiszteletes utánuk küldött néhány fegyvereset, akik belelőttek a menekülőkbe, megölve a kormányzót, két újságírót és pár szökevényt.
Ezzel egyidejűleg Jones összeterelte híveit és mivel érezte, túl messzire ment, meghozta utolsó döntését, amelyet a világ egy része ma sem tudott feldolgozni. Egyszerűen több mint kilencszáz embert (ahány forrást kutattam fel, annyi számot adtak meg, 900 és 930 között) kísért/kényszerített az öngyilkosságba.
Először a gyermekeket itatták meg a méregkeverékkel, majd a többieket. Aki nem akart mérget inni, azt vagy kényszerítették, vagy agyonlőtték a fegyveresek, akiket Jones fizetett. Hogy elég morbid legyen a vérengzés, a tiszteletes közben végig agitált a híveinek és ezt szalagra is vették, amelyet később a helyszínen megtaláltak. A tiszteletes, felesége és a főbb emberei egy csoportban feküdtek, valahol az események közepén, önkezükkel vetve véget életüknek. Három nagykorú fia annak köszönhette, hogy életben maradt, hogy az esemény alatt Amerikában vettek részt egy sportrendezvényen.
A tragikus eseménysor után Jonestown városát ledózerolták. A holttesteket visszaszállították Amerikába és a tiszteletes hamvait a Csendes-Óceánba szórták.

A film:
Mivel found footage a műfaji meghatározás, kezdetben dokumentumfilmes elemekkel dolgozik a film (statikus kamera, beszélgetést rögzít), később pedig rejtett kamerás felvételként, melyet sikerül elkészíteni. Szerencsére a remek dramaturgiának köszönhetően csak egészen kicsit erőltetett a történet kamerás felvétele. Csupán akkor éreztem, hogy kilóg a lóláb, amikor a filmbeli Atya, Gene Jones (csak névrokona a tiszteletes Jones-nak, de mivel annyi Jones él, csak poénból jegyeztem meg) megkéri egyik hívét, hogy vegye fel a földről a készüléket és rögzítse az utókornak a történéseket. De amennyire emlékszem, csupán ezen a ponton tudtam volna a filmbe kötni.
Igyekeztek a forgatókönyv írói végig megfelelni a Jonestown-i események reprodukálásának és kiváló munkát végeztek. A bemutatott karakterek viselkedése, az apró jelenetek felfűzése vagy az Atya megjelenése mind hiteles. Gene Jones például hasonló öltözetet kapott és napszemüveget, mint az igazi Jim Jones.
A film befejezése is tökéletes és végig hihetően veszünk benne részt, mi nézők is. egyébként tervben volt egy pesszimistább befejezés is, melyben a menekülőkkel a földhöz csapódik a helikopter, de szerintem jól tették, hogy nem ez lett, hiszen egy égő gépből kimenteni egy kamerát és megmenteni annak felvételeit, hogy azt found footage filmnek állítsanak be, eléggé hiteltelenné tenné az egész történetet.

A színészek:
A rendezőt már méltattam és a szereplőkről is inkább csak jót tudok mondani.
Mind egyébként egy alomból jöttek, hiszen korábban már dolgoztak abban a "csoportban", amelynek a rendező és a producer, Eli Roth a tagjai, sokak mellett.
Ha Eli Roth nevét meglátom egy stáblistán, már tudom, hogy aberrált élvezetben lesz részem. Nem feltétlenül minőségi, de, hogy valami elborult mozi lesz, az tuti.
A főszereplők öten vannak. Hárman a stáb tagjai, egy lány, egyikük testvére és az atya. A többiek csupán statiszták, bár, amit a vásznon látok, még így is eléggé kiborító, hogy tudjuk, nem valóság. (Biztos azért, mert amúgy ez 1978-ban megtörtént és sokkal többen haltak meg)
Jake (Joe Swanberg), Sam (AJ Bowen), Patrick (Kentucker Audley) nevei csupa olyan filmből köszöntek vissza rám, amikben nem biztos, hogy emlékeztem rájuk, de többségüket legalább élveztem: V/H/S/, Te vagy a következő!, A vendég, A balta 2., A jel, stb.
A baráti társaság amúgy egymás filmjeiben is szívesen vállal szerepet.
Bár ők a főszereplők, akit mégis ki kell emelnem, az Caroline megformálója, Amy Seimetz, aki a legerősebb alakítást hozta és végig hitelesnek éreztem a vásznon.

A történet:
Nagyjából leírtam miről szól a film. Gyakorlatilag végigkísérjük a Jonestown-i eseményekhez nagyon hasonló szekta utolsó két napját.

85%

Ezt a filmet látnod kell: T H E  S A C R A M E N T

Különvélemény:
- Annak ellenére is szórakoztató volt számomra a film, hogy nem vagyok vallásos, ezért elvileg nem tudom beleképzelni magamat egy ilyen szituációba. Sem Eden Parish (a helyszín) lakójaként, sem úgy, hogy oda menjek egy mentőakció keretében.
Túl veszélyesnek tartanám.
- Pszichológiailag azért érdemes eljátszadozni a gondolattal, hogy egyetlen ember, hogyan képes ennyi másik személyre ráerőltetni az akaratát?
- Hogyan képes kiválasztani a gyengéket?
- Hogyan képes átformálni őket, önön képére?
- Hogyan képes öngyilkosságba hajszolni őket?
- Hogy képes egy szülő vallási okokból megmérgezni saját gyermekét?
- Mennyire erős a hit vagy mennyire bomlott az elme?
- Hol van a határ, amit egy elvileg szent ember végül átlép?

Rendkívül szórakoztató - újra fogalmazom - rendkívül felborzoló filmet sikerült 4 millió dollárból kihozni.

Ed Wood - Ed Wood (1994)

Ed Wood - Ed Wood (1994)

Rendezte: Tim Burton

A film Mafab adatlapja: Ed Wood (1994)

Megtekintés: Tisztelgés a világ - egyáltalán nem biztos ám - legrosszabb rendezője előtt. Ha szereted az életrajzi filmeket, ezen jól fogsz szórakozni.

Ed Wood neve úgy híresült el, mind szakmai, mind fogyasztói körökben, mint a világ legrosszabb rendezője. Ez annyiban igaz is, hogy rendezéseinek végeredményei sokkal inkább személyes performansz kísérletek (Annak ellenére, hogy ez a művészeti irányzat a hatvanas évek végén kezdett életre kelni), mint egybefüggő és élvezetes celluloid kalandok. Ez legyen a legnagyobb baj, nem igaz?

Ed Wood talán tényleg pocsék rendező, ám a filmből kiderül, hogy viszont ennek ellenére remek filmes. Miért? Mert képes személyes kisugárzásával olyan embereket megnyernie produkciói számára, akik egyébként lehet, hogy sosem foglalkoztatnák, nem adnának kezébe pénzt. Nem tudjuk, a valóságból mit emeltek a két órás filmbe át, ennek ellenére, ha bármi köze van a valód Edwar D. Wood Jr.-hoz a filmnek - és azért van - akkor biztos, hogy Ed Wood megnyerő figura volt, aki képes volt a semmiből létrehozni valamit, ehhez tudott pénzt szerezni, embereket és technikát. Saját vágyait beforgatta, alárendelte a munkájába és még arra is volt ideje, hogy egy megkeseredett, egykori hírességet pátyolgasson, egyengesse utolsó napjait. Ed Wood nem rendező, hanem filmes. Filmes, akiben buzog az alkotási vágy, aki a lelkét eladja, hogy amit elképzel, azt vászonra vihesse. Filmes, akinek vannak barátai, akik ha tűzbe nem is mennek érte, de sok stiklire kaphatóak. Filmes, aki eléri, hogy egy hetven éves öregember bohócot csináljon magából és egy gumiszörnnyel harcoljon a jeges vízben. Filmes, aki akár maga is megalázkodik, hogy elérje céljait, és ha végképp nem megy, akár a lelkét is eladja, ha nem is az ördögnek, de valamelyik vallásnak, amelyik jobban fizet.

Ed Wood abban az időben lett rendező, amikor még nem lehetett leellenőrizni túl könnyen egy imposztor szavahihetőségét. Elég, egy jól irányzott hamis állítás, hazugság, füllentés és máris kezünkben egy rövid lejáratú szerződés, amely feljogosít minket, hogy filmesként dolgozzunk. Ed Wood színházban kezdte, készített egy tévés produkciót, majd fejest ugrott a filmezésbe, miközben egyedül csak a rendezéshez nem volt tehetsége.
Ha producernek születik, kellő pénzzel a zsebében, ma legalább olyan híres filmkészítő lehetne, mint a sokak példaképe, Roger Corman.
Azonban Ed Wood szegény fickó volt, akinek nagyok voltak ugyan az álmai és ezért néha beérte azzal, hogy amit létrehoz, az alatta legyen a vágyainak.
Ismerte a filmkészítést - erre példa, hogy filmzenéi egészen jól sikerültek, vagy, hogy néha olyasmiket ad szereplői szájába, amik nem feltétlenül ostoba kijelentések - tudta kezelni az embereket, a legkevesebből is kihozta legtöbbet. Legismertebb műve a 9-es terv a világűrből, ami, ha odafigyelünk, egészen érdekes ötletekkel dobálódzik. Ennek ellenére, a keretes szerkezet és bevezető már elkészülésének idejében is elavult megoldás volt és Lugosi Béla szerepeltetése pedig teljesen felesleges, inkább csak amolyan tisztelgés az egykori példakép illetve kedvelt filmszínész előtt. A film rá is erősít kapcsolatára a magyar származású színésszel, amiért nekem duplán kedves figuraként kelt életre a rendező karaktere. Igaz, erősen próbára teszi az ifjú titánt az öreg, zsémbes művész, mégis, talán vele alakul ki a legerősebb kapcsolata az élete során. Sugallja a mozi.

Ed Wood, a filmezés mellett ember volt, akinek megvolt a saját drámája is, aminek gyökerét képes volt akár a vászonra vetítve megmutatni az embereknek. Nem véletlenül, terápiás célzattal készítette el a Glen or Glenda című drámát, amelyben egy olyan férfi a főszereplő, aki szabadidejében - ez így baromság... - javítok: aki mindennapjaiban szeret néha női ruhában parádézni. Ez meg így elítélő. Szóval, olyan férfi, aki női ruhában érzi jól magát. Ed Wood maga is crossdresser volt, aki még a háború alatt is képes volt melltartóban kimenni a harcmezőre, hogy az általa imádott nőket legalább ennyiben közelebb érezhesse magához. Ugyanis, fura viselkedése ellenére, Wood nem volt homoszexuális, sőt, kifejezetten szerette a nőket.

A film az ötvenes éveket veszi górcső alá, bemutatva első filmjeit, azok fogadtatását, kapcsolatát első komoly barátnőjével, majd a másodikkal. Bemutatja, hogyan ismerte meg az élő filmlegendát, Lugosi Bélát, akit Martin Landau alakít, ijesztően visszaadva az eredeti gesztusokat. Nem véletlen, hogy az idős művész harmadik jelölését végül Oscar-díjra váltotta.

Rajta kívül is elég erős a stáb, akit Burton mozgósít. Johnny Depp alakítása kissé ripacskodó néhány snittben, ám Bill Murray, Jeffrey Jones és a Vampira-t játszó Lisa Marie, mind remek választás. Marie vette pl. a fáradtságot, hogy az eredeti Vampira-t felkeresse otthonában és segítségét kérje a szerepre való felkészülésben. Erre  Johnny Depp-nek nem volt esélye, hiszen a film címszereplője 1978-ban meghalt. A történet drámaisága mellett bepillantást nyújt a filmkészítés szövevényes világába. Persze, kiderül itt is, hogy nem ár, ha van az embernek némi filmes hátszele, vagy egyéb tapasztalata. Wood azonban tiszteli a szakmát és még arra is van ideje, hogy hasonló sorsú, bár sikeresebb pályatársainak munkásságát kövese a saját törekvései mellett. Sarah Jessica Parker már az első percekben kineveti magát a "lófejes" megjegyzéssel. Patricia Arquette-nek viszont elég nehéz a dolga, hiszen a film utolsó harmadában jelenik csak meg. Szerencséje, a karakter, amit kapott, elég szerethető.

A fényképezés (Stefan Czapsky) néha kísértetiesen megidézi a régi filmek világát - szó szerint is - és a zene a jobb Howard Shore, bár, néha egyértelműen Danny Elfman munkáira emlékeztet.

85%

Ha szeretnéd látni, nosza: E D  W O O D !

Érdekességek:
- Az Ed Wood életét bemutató film többe került, mint a hírhedt rendező összes filmes munkájának költsége együttvéve.
- A forgatáson megjelent Ed Wood özvegye és jelezte, hogy Johnny Depp az egyik épp forgatott jelenetben egy az egyben olyan, akár az igazi Ed Wood volt.
- Tim Burton úgy vélte, hasonló kapcsolat lehetett Ed Wood és Lugosi Béla között, mint közte és Vincent Price között.
- Lugosi Béla gyermekének egyetlen kifogása édesapjának megjelenítésével kapcsolatban, hogy állítólag az öreg Dracula nem beszélt trágárul.
- Sarah Jessica Parker karaktere, Dolores Fuller a valóságban nem értett egyet a szerepével, mert ő nem a dekadens filmes világ miatt hagyta el Ed Wood-ot, hanem annak alkoholizmusa miatt. Erről a film nem beszél. Viszont legalább említést tesznek róla, hogy sikeres dalszövegíró lett belőle, aki Elvis Presley-nek is írt nótát.
- Fura véletlen, hogy a filmben van egy jelent, amelyben Orson Welles panaszkodik egy bárban Ed Wood-nak, hogy nem képes pénzt szerezni egy Don Quijote filmhez és később Johnny Depp érdekelt volt Terry Gilliam Don Quijote filmjében, amely végül financiális problémák miatt soha nem készült el. Eddig...
- Debra Winger nem fogadta el Dolores Fuller szerepét.